←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kovács Péter: A vigasz képei

Magamban így neveztem Losonczy István képeit, amikor először találkoztam velük. De haladjunk sorjában!

Várkonyi György idei vendégei - talán ez a kifejezés a legpontosabb azzal a tíz művésszel kapcsolatban, akiknek munkáit rövid, találó szövegekkel kísérve mutatta be a Mozgó olvasóinak márciustól decemberig - zavarba ejtő változatossággal és jobbnál jobb minőség felmutatásával teszik csaknem reménytelenné a vállalkozást: kiemelni közülük az egyetlen „leg"-et!

A bemutató a másfél évtizeddel ezelőtt hozzánk, a magyar művészek sorába igazolt Duliskovich Bazil furcsán idegen és mégis nagyon ismerős kulturális „átirataival" indult. Nehéz erről röviden szólni, de meggyőződéssel ajánlom - ha valaki még nem olvasta volna - Várkonyi vele kapcsolatos érzékeny pontosságú szövegeit.

Egészen másként nyílnak ki előttünk Csurka Eszter felkavaró hatású performanszairól készült dokumentumfotói és az ezekkel tökéletesen rokon képei. Talán meghökkentő, de remélem, másoknak is elfogadható megállapítás, hogy Csurka Eszter munkáihoz igencsak közel állónak érzem Visnyei Ilona nagyméretű rajzairól a Mozgó decemberi számában megjelent reprodukciókat. Visnyei elvontan szürreális formái, határozott egyértelműséggel kanyargó vonalai félreérthetetlenül idézik ugyanazt az irtózatot, amit Csurka Eszter művei is.

Kikerülhetetlenek számomra László Dániel aktualizált képi „idézetei", amelyek egyszerre jelzik régről ismert festői, kulturális értékek nem múló állandóságát, és ugyanakkor a történelmi és mindennapi gondok egyaránt folyamatos és elképesztő újratermelődését.

És akkor még nem beszéltünk a vendégség „nagyágyúiról": a New Yorkban élő, de a hazai művészi aktivitást sem feladó Böröcz András munkáiról; Gaál Tamás közönséges, de épp ezzel a szenvtelen formai ábrázolással már-már a vesztőhelyek irgalmatlan pusztaságát megidéző „Kád"-jairól; Lengyel András ismeretlen világok fölfedezését ígérő felhőképeiről; Csörgő Attila nyers eszközökkel tálalt, átláthatóan egyszerű és mégis filozofikus töltésű szerkezeteiről - és a sorban egyáltalán nem utolsó Frankl Aliona otthonosan varázsos fényképeiről.

Végül a mi választásunk mind közül Losonczy István bemutatott kompozícióira esett. Igazán nem tudom, meg nem is akarnám eldönteni, hogy ezek a képek jobbak-e a többinél. Ha röviden és mégis pontosan akarok fogalmazni, azt kell mondanom, hogy szigorúbbak. A fiatal festő munkáival ismerkedve legelőször az Önarckép ragadott meg: az a kíméletlen gond, a hűvös és tárgyilagos figyelem, amellyel Losonczy számba veszi egy arc - saját arcának - részleteit (nem megfeledkezve a szeme mellett csúnya kráterként nyíló sebről sem), ahogyan megjeleníti a képből koncentráltan felénk forduló, mérlegelő és mégis a naivságig nyitott tekintetet. Ugyanez az aprólékos, de az egészet is megragadó, figyelő szigor teszi izgalmassá tájait - legyen az egy domboldal, melyre az égen úszó barátságos bárányfelhők vetnek árnyékot, vagy egy erkély ablakából föltáruló mikrovilág a falusias Körforgalomból szétnyíló utakkal, a messzeség fűszálhűségű részleteivel, s az ablakon belül az előtér napsütötte csendéletével. Az egészből a látványnak - ha úgy tetszik, a „teremtett világnak" - olyanfajta áhítatos tisztelete látszik, amilyennel csak a korai reneszánsz és később a 17. század holland mestereinek képein találkozhatunk. László Dániellel szemben (aki ugyancsak nem elhanyagolható résztvevője a „vendégségnek") Losonczy soha nem él régi mesterek képeinek az „idézésével". És mégis, amikor egy-egy munkája előtt megállunk, azonnal déjŕ vu érzésünk támad; az első pillanatban emlékezetünkben keresgélnénk: hol is, kinél találkoztunk már hasonlóval? Aztán inkább arra hajlunk, hogy amit itt látunk, az nem más, mint pontos leképzése a puszta látványnak. Tovább figyelve és tekintetünkkel a részletek között kalandozva azonban egyre világosabban látjuk, hogy amit a festő ecsetje megörökített, az messze több annál, amit egy előttünk kinyíló tájból, a valóságból mi magunk egyszerre érzékelni tudunk. Sokkal szigorúbb és sokkal következetesebb számbavétele ez a világnak; persze nem valamiféle darab-darab elv érvényesítéséről van szó, hanem annak az egyszerű (és éppen ezért kápráztatóan szép) igazságnak a fölismerése és megláttatása, hogy földünkön - világunkban - minden fűszálnak megvan a maga mással föl nem cserélhető helye és szerepe.

Befejezésül és végső méltatásként még egy gondolat: számomra Losonczy István képeinek ez a szigorú pontossága egyfajta vigaszt is tolmácsol, a reményét annak, hogy talán még sincsen még minden elveszve, hogy ma is, nekünk is van „tovább".

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk