←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Szabados Krisztián - Juhász Attila

A populisták mindent visznek

2005 leggyakrabban elhangzott politikai kifejezése a „populista". A politikán kívüli szereplők populizmussal vádolták a politikai szereplőket, de populizmussal vádolták egymást a pártok is. Nyilatkozatok és újságcikkek sokasága ostorozta a magyar közélet gazdasági és politikai populizmusát. Az elmúlt évre ugyanis leginkább a rövid távú politikai gondolkodás, a vezérkultusz, a demagóg üzenetekre építő pártverseny, a pártok tekintélyét romboló új államfői szerepfelfogás, a gazdasági racionalitásnak ellentmondó ígéretözön, valamint a reformfolyamatnak induló, de egyre inkább osztogatásnak látszó kormányzati intézkedéssorozat volt jellemző. Ezek pedig kétségtelenül megfelelnek a gazdasági, valamint a politikai populizmus közkeletű ismérveinek. Előbbin általában olyan gazdaságpolitikát értenek, amely az ország teljesítőképességét figyelmen kívül hagyva politikai célok szolgálatába állítja a gazdaságot. Utóbbin pedig olyan politikát, amely azt feltételezi, hogy a kizárólag saját érdekeit szem előtt tartó politikai elit megfosztja az átlagembert a hatalomba való beleszólástól.

A populista politikus így szükségszerűen az aktuális politikai viszonyokkal és politikai elittel szemben határozza meg önmagát, továbbá a „népre", a „nemzetre" vagy az „emberekre" hivatkozva hirdet olyan programot, amely - állítólag - a „nép", a „nemzet" vagy az „emberek" javát szolgálja. Ebből következően a populistákra jellemző, hogy a szociális kérdésekre igen érzékeny, de a politika iránt kevéssé érdeklődő, stabil pártpreferenciával nem rendelkező választó réteget szólítják meg, üzeneteik pedig világosak, közérthetőek és legtöbbször nagyotmondóak. A populizmus hatására tehát nem csupán az üzenetek és a politikai közbeszéd egyszerűsödik le, hanem a politikusok választókról alkotott képe is. A hagyományos felfogást - amelyben a társadalom különböző értékek és érdekek alapján tételezett választói csoportokra bomlik - felváltja a szinte mindenkire ráhúzható „nép", „nemzet" vagy „emberek" kategória. Ezek a fogalmak pedig kontextustól függően többféle értelmezést is lehetővé tesznek: megjeleníthetik a „népet" mint a valódi szuverenitás hordozóját, mint nemzeti közösséget és mint egyszerű köznépet. Az első értelmezésben a közvetlen demokrácia eszközei mellett szokás érvelni a politikai döntéseket kisajátító hatalommal szemben. A második értelmezés kapcsán a nemzeti érdekek képviseletét szokás számon kérni a sokszor nemzetellenesnek nevezett politikai szereplőkön. Végül a harmadik értelmezés azt teszi lehetővé, hogy a populista politikus - gazdasági fedezet nélkül - újabb és újabb jóléti intézkedéseket követeljen.

2005-ben bőven láthattunk példát valamennyi említett értelmezésre, mégpedig párthovatartozástól függetlenül, kormánypárti és ellenzéki oldalon egyaránt, és éppen emiatt nevezhetjük az elmúlt esztendőt a populizmus évének. A populizmus ugyanis nem csupán egyes ügyekre, személyekre, pártokra volt jellemző: 2005-ben minden jelentősebb politikai esemény populista színezetet kapott.

 

A 2004. december 5-i
népszavazás következményei

A pártok a 2004 decemberében tartott kettős népszavazás tapasztalatával léptek át a 2005-ös esztendőbe. Az alacsony részvétel miatt érvénytelenül végződött referendumnak két tanulsága volt: egyrészt jól példázta, hogy bizonyos kérdéseket nem szerencsés népszavazás tárgyává tenni, másrészt megmutatta, hogy a magyar választók leginkább a szociális demagógia és a félelemkeltés eszközével mozgósíthatók. A kórház-privatizáció kapcsán az ingyenes egészségügyi szolgáltatások megszűnésétől való félelem, a kettős állampolgárság kérdésében pedig a határon túli magyarok tömeges bevándorlásától és ennek költségeitől való félelem bizonyult a legfőbb mozgósító - vagy otthon marasztaló - érvnek. A pártok ugyanakkor a két tanulság közül inkább csak a másodikra figyeltek, a népszavazás eredményét pedig még januárban is minden politikai szereplő a saját szájízének megfelelően igyekezett értelmezni. A Fidesz továbbra is az „igenek győzelmét" hangsúlyozta, a kormányoldal viszont a nemzeti felelősség programjával próbálta átvenni a kezdeményezést. A program a nemzeti vízum bevezetését, a „határon túli magyar" fogalmának közjogi rögzítését, a honosítási eljárás felgyorsítását, valamint a magyar kisebbségek autonómiatörekvésének támogatását ígérte a „nemzetnek", de a kormány csak a célkitűzések töredékét tudta teljesíteni az év végére.

Bár a kettős népszavazás eredménytelensége következtében kialakult helyzet a Fidesz számára volt kellemetlenebb, az év elejére kiderült, hogy valójában az MSZP sem aratott sikert. A Fidesz szembesült azzal, hogy a baloldali üzenetekkel fűszerezett nemzeti retorikával nem képes bővíteni szavazóbázisát. Az MSZP pedig hiába vette át a kezdeményezést, a párt népszerűségében nem történt jelentős változás. Ettől nem függetlenül január vezető politikai témája mindkét nagy párt esetében valamilyen belső konfliktusról szólt. A legnagyobb ellenzéki párt kapcsán mindenki kommunikációs válságról beszélt, amit alátámasztott az is, hogy menesztették a párt kommunikációs stábját, és új kampányfőnököt neveztek ki Rogán Antal személyében. A helyzet súlyosságát fokozta, hogy Orbán Viktor kétértelmű nyilatkozatokat tett saját politikai jövőjével kapcsolatban, de rövid időn belül kiderült: ez legfeljebb a pártelnöki és a miniszterelnök-jelölti pozíció szétválasztását jelentené. Végül azonban ez sem következett be. Orbán Viktor gyorsan túllépett a válságon, sőt a saját szerepéről szóló vitát úgy értelmezte újra, hogy azzal megerősítette a miniszterelnökkel szembeni kihívói pozícióját. Ez volt az első olyan momentum az év során, amely Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc személye közötti választásra látszott leegyszerűsíteni a politikai versengést. A másik oldalról ugyanezt jelezte előre az MSZP Vas megyei botránya, amelyben a meggyengülni látszó pártelnököt a miniszterelnöknek kellett megerősítenie, mondván, aki Hiller Istvánt támadja, az őt támadja. Ezután az év maradék részében mindinkább Gyurcsány Ferenc vált a szocialisták első számú politikusává, Hiller hátrébb vonult.

A vezérek párharca

 

A két vezető politikus párharca és küzdelmük populista jellege elsőként a februári országértékelő beszédekben mutatkozott meg. Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor egyaránt az általuk megcélzott bizonytalan választók politikaellenességéből indult ki. Közös ellenséget állítottak tehát maguk elé, mégpedig magát a politikát. Különbség csupán abban volt, hogy Orbán Viktor a „konzultáció évének" meghirdetésével magán a hagyományos értelemben vett politikán lépett volna túl, Gyurcsány Ferenc viszont „új politikáról" beszélt - amit később, az év folyamán a Fidesz elplagizált és kampányszlogenné tett.

Az országértékelő beszédek után az is nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai kommunikáció immár nem csupán eszköze, de tárgya is lett a politikának. Bár mind az MSZP, mind a kormány éppen a miniszterelnök kommunikációs képességeire volt büszke, Gyurcsány Ferenc beszédében több esetben is negatív öszszefüggésben került elő a politikai kommunikáció fogalma, szembeállítva a tartalmi politizálással. Gyurcsány Ferenc úgy döntött, hogy ha őt és kormányát „dumakormányzással" támadják, akkor ő maga is csatlakozik a bírálatokhoz, kiterjesztve annak értelmét a magyar politika egészére. A kormányfő „kommunikációellenes" kirohanása ugyanakkor előkészítette a 100 lépés programját is, amely tavasztól kezdődően a cselekvő kormányzás megjelenítésére volt hivatva. Orbán Viktor hasonló logika alapján az ellenzékben való cselekvést kívánta megjeleníteni. A Fidesz elnökének legtöbbet hangoztatott üzenete ugyanis az országértékelő beszédtől kezdve az volt, hogy miközben a politikusok csak beszélnek, ő „meghallgatja az embereket", hiszen az „emberek" problémáit akarja megoldani. Orbán Viktor valószínűleg úgy vélte, hogy logikája könnyen elfogadható a választók azon része számára, akik nem tudják, részt vesznek-e 2006-ban a választásokon, azt meg különösen nem, hogy kire fognak szavazni. Ezeknek a potenciális szavazóknak ugyanis általában elegük van a politikából és a politikusokból, de azért - és ez a másik fontos szempont - ha valakire szavaznak, attól elvárják, hogy hatalomra kerülve olyan döntéseket hozzon, amely garantálja a választópolgár személyes jólétét.

Hogy mennyire a két vezető politikus személyére egyszerűsödött le a két nagy politikai tábor versengése, azt jól mutatta az a két párhuzamosan működő parlamenti vizsgálóbizottság is, amely Gyurcsány Ferenc, illetve Orbán Viktor meggazdagodását kutatta. A vizsgálóbizottságok kezdettől fogva a botrányra botrány taktika alapján működtek, leplezetlen céljuk pedig az volt, hogy kilőjék az ellenség hadvezére alól a lovat. Az Élet és Irodalom által kirobbantott szőlőügy, amelynek kapcsán Orbán Viktort hatalommal való visszaéléssel vádolták meg, kezdetben igen veszélyesen alakult a Fidesz elnöke számára. A sajtóban megjelenő állításokat ugyanis egy politikán kívül álló személy, Mayer Aranka, az ügy koronatanúja hitelesítette a nyilvánosság előtt. Nem véletlen tehát, hogy a Fidesz kezdettől fogva politikai síkra terelte az ügyet. Ennek része volt a Gyurcsány-Apró érdekkört vizsgáló ellenbizottság felállítása is, valamint az is, hogy a szőlőügy koronatanúját, illetve az ügyet feldolgozó újságírót politikusokkal hozták összefüggésbe. A vádakat a két párhuzamosan futó ügyben tehát maguk a vizsgálóbizottságok mint a politikai érdek megjelenítői hiteltelenítették. Az Orbán-bizottságba végül csak szocialista bizottsági elnökök buktak bele, a Gyurcsány-bizottság pedig csupán a miniszterelnök amúgy is ismert ügyeit tudta a nyilvánosság elé vinni. A két vezér számára a vizsgálóbizottságosdi így csak egy újabb lehetőséget adott a politikaellenes érvelésre, mondván, hogy tisztességüket kizárólag politikai érdekek miatt kérdőjelezték meg.

Szintén a személyes párharcot érzékeltette, hogy júliusban már egy előrehozott Gyurcsány-Orbán-vitát is láthattunk. A kormányfő által kezdeményezett találkozó névleges célja az ország valódi gazdasági helyzetéről szóló vita lezárása lett volna. A másfél órás beszélgetés lényegét azonban mindkét politikus számára annak a közel hárommillió ismeretlen pártpreferenciájú választónak a meggyőzése jelentette, akik 2006-ban eldöntik a választást. A vita, melynek során Gyurcsány egy népművelő, Orbán pedig egy népszónok szerepébe bújt, egyik félnek sem hozott látványos sikert vagy kudarcot, de arra kétségtelenül jó volt, hogy a vezérek felmérjék egymást.

Ezután a kormányfő már egyértelműen egyszerre volt a kormány, valamint az MSZP első számú kommunikátora. Ezt mutatta az a döntés is, hogy a szocialista párt nyáron felállított választási bizottságának élére maga a miniszterelnök került. Bár az elmúlt 15 évben példátlan kormányfői hiperaktivitás sokszor hibákhoz is vezetett, a politikai kezdeményezőkészséget tekintve Gyurcsány sokáig megállíthatatlanak látszott a Fidesztől tudatosan függetlenített nemzeti konzultáció lassú folyamában el-eltűnő Orbánnal szemben. Az év két utolsó hónapjában azonban fordulat következett be: a Fidesz elnöke visszatért a napi politikai vitákba, és három és fél év után felszólalt a parlamentben. Mindez úgy is értelmezhető: Orbán nem tudott ellenállni a kormánypártok parlamenti felszólalásra ösztönző nyomásának. A valóság azonban inkább az, hogy eltanult egy módszert Gyurcsánytól. Észrevette ugyanis, hogy a kormányfő rendszeres parlamenti felszólalásaival hétről hétre meghatározza a politikai napirendet. A két nagy rivális teljesítménye és népszerűsége 2005 végére kiegyenlítődött. Versengésüket tekintve tehát nem lehet győztest hirdetni, az viszont megállapítható, hogy Orbán és Gyurcsány egész évben párhuzamos utakon politizált, populista retorikát folytatott, hasonló eszközöket alkalmazott, de még a szlogeneken („Munka, otthon, biztonság") és választói célcsoporton is osztozott.

 

Példátlan
köztársaságielnök-választás

2005 a köztársaságielnök-választás éve volt, így a miniszterelnök és az ellenzék vezére mellett a köztársasági elnök személyére is kiemelt figyelem irányult. Annál is inkább, mert az államfőválasztás több szempontból is példátlan volt: minden eddiginél hosszabb jelölési vita előzte meg, politikai alku hiányában minden eddiginél nagyobb taktikázás és parlamenti cirkusz kísérte a június elején tartott választást, végül pedig példátlan volt azért is, mert először fordult elő, hogy a képviselők egy parlamenten kívüli szervezet jelöltjét emelték a köztársasági elnöki posztra.

A hosszú hónapokig tartó államfőjelölési, majd -választási vita háttérbe szorított minden egyéb politikai témát, és nem volt mentes a populista elemektől. Ha ugyanis azt vesszük alapul, hogy a populizmus általában gátlások nélkül törekszik a hatalom minden ágának megszerzésére, akkor az elnökjelöltről sokáig megegyezni képtelen szocialisták magatartását sem tarthatjuk teljesen mentesnek a populizmustól. Az MSZP ugyanis a végletekig ragaszkodott ahhoz, hogy 15 évvel a rendszerváltás után szociáldemokrata elnöke legyen a köztársaságnak, ráadásul Szili Katalin személyében egy gyakorló pártpolitikust kívánt az elnöki székbe emelni. A párt tehát úgy fogta fel a jelölés jogát, hogy meg akarta határozni az egész folyamatot. Nem ismerte fel, hogy az eddigi elnökválasztások története pártpolitikai alkuk története. A kormánypártok számára egyre kellemetlenebb helyzetet kihasználó Fidesz populista válasza nem késett sokáig. Az „emberek jelöltjéről" szóló aláírásgyűjtési akció, vagyis a nép általi kvázi köztársaságielnök-választási kampány kiváló marketingötlet volt, ráadásul cselekvőképes Fidesz-képet sugallt a cselekvőképtelen, marakodó kormánypártokkal szemben. Az Országgyűlés tekintélyét romboló elnökválasztás után a kisebb pártok sem maradtak adósak a populista akciókkal. Először az MDF állt elő a közvetlen elnökválasztás javaslatával, majd az SZDSZ kezdeményezett pártközi egyeztetést a kisebb létszámú Országgyűlés ügyében. A két kisebbik párt tehát egyaránt az elnökválasztási cirkusz után kialakult párt- és parlamentellenes hangulatot igyekezett meglovagolni.

Az elnökválasztási folyamat lezárulása után az új köztársasági elnök kommunikációjában is megjelentek populista elemek. A Fidesz által támogatott, de az önmagát kitartóan a Védegylet nevű civil szervezet jelöltjének mondó Sólyom László ugyanis az államfői szerepfelfogásban is újat hozott. Ötvözte civil és környezetvédő előéletét, aktív alkotmánybírói szerepfelfogását, valamint személyes habitusát, és ezzel olyan pártellenes pozíciót foglalt el, amellyel a pártpolitikusok mellett - velük mintegy szemben állva - maga is a politikai ügyek szereplőjévé vált. Az államfő több esetben is rájátszott a közvélemény párt- és politikaellenességére, valamint érzékeltette, hogy ő maga távol áll attól a politizálási stílustól, amelyet az Országgyűlésben és a nyilvánosságban egymással vitatkozó pártok képviselnek. A miniszterelnökkel egyik megbeszélése kapcsán például közölte, hogy a gazdaságról szeretne tájékozódni, de „nem arról szeretne hallani, amit a kormány kommunikál, hanem ami a számok mögött van". Sólyom László a „rendetlenkedő" pártok megfegyelmezőjeként nyilatkozott az 1956-os forradalom 50. évfordulójának megünnepléséről is. „Ünnepeljenek a pártok a saját székházukban" - szólított fel a köztársasági elnök, amivel azt üzente, hogy a politikai erőknek nem lehet közük a forradalomhoz (amely maga is politikai esemény), mert csak átpolitizálják azt. De politikán kívüli pozíciót igyekezett elfoglalni a köztársasági elnök a 2006-os választások időpontjának kiírásával és a legfőbb ügyész személyével kapcsolatban is, kijelentve, hogy egyik kérdésben sem hajlandó egyeztetni a pártokkal.

 

A pártok versenye

2005-ben hangsúlyossá váltak a 2006-os választásokat vélhetően eldöntő, bizonytalan szavazókhoz szóló üzenetek. A politikusok különböző felmérések és az elmúlt évek tapasztalatai alapján olyan képet alakítottak a bizonytalan választókról, miszerint azok leginkább az általában „kádári kisembernek" nevezett társadalmi csoportnak felelnek meg. Tehát alapvetően a szegényebb rétegekhez tartoznak, balra szocializáltak, a rendszerváltás veszteseinek tekinthetők, ebből kifolyólag politika- és pártellenesek, irtóznak a politikai vitáktól, igényt tartanak az állami gyámkodásra, fogékonyak a szociális biztonságukat fenyegető félelmekre, kevés információval rendelkeznek a politikáról, valamint hajlamosak pillanatnyi emóciók alapján dönteni.

Bár a bizonytalan választók csoportja valószínűleg heterogénebb ennél, az év során mindkét nagy párt szükségesnek tartotta, hogy a fenti jellemzőket alapul véve újítsa meg arculatát. A piros színt és a „bátorság, biztonság, igazságosság" jelszavakat alkalmazó MSZP egy baloldali identitására büszke, érzelmeket és szimbólumokat bátran használó, optimizmust és lendületet sugárzó pártként állt nyilvánosság elé. Ez pedig nagy változás volt a korábbi parlamenti választásokat megelőző időszakokhoz képest, amikor a szocialisták bár ugyancsak sokat ígértek, de szürke szakértői arculatot sugároztak. Hogy a szocialistáknak mennyire fontos volt a baloldali elkötelezettség kidomborítása, arról éppen a Fidesz folyamatos negatív kampánya tanúskodott, amely különböző „luxus" előtagú összetett szavakkal (pl.: luxusbaloldal) igyekezett lerombolni az MSZP, a kormány, illetve a miniszterelnök baloldali imázsát.

A Fidesz politikai stratégiaváltást is megjelenítő arculatmódosítást vitt véghez. A párt novemberben tartott második szövetségi gyűlésén a nemzeti trikolórt felváltotta a párt eredeti, narancssárga színe, a „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!" jelmondatot pedig a semleges „Változás" jelszó, amely az utcákat novemberben ellepő, Fideszt népszerűsítő óriásplakátokon is olvasható volt. A legnagyobb ellenzéki párt esetében azért nevezhető mindez stratégiaváltásnak, mert - bár a Fidesz már 2004-ben is ideológiaellenes pozíciót foglalt el - 2005-ben minden eddiginél jobban szembefordult korábbi imázsával. Orbán Viktor az év során többször is beszélt a Kádár-rendszer jótéteményeiről, a párt politikusai kiemelt figyelmet fordítottak az általuk korábban megsértett választói csoportokra: a nyugdíjasokra, a lakótelepeken élőkre és a budapestiekre. Bár továbbra is hivatkoztak az Orbán-kormány vívmányaira, mindent megtettek, hogy feledtessék az Orbán-kormány sokat bírált hatalomgyakorlását: egész évben hangsúlyozták, hogy az „emberek" (nem a „polgárok") véleményének kikérése után kell politikai programot hirdetni. De ebbe a sorba illeszkedett a párt év végén megjelent új, hármas jelmondata is, amely nem csupán azt fejezte ki, hogy „Vannak rossz dolgok, amelyeken változtatnunk kell!", hanem azt is, hogy „Vannak hibák, amelyeket nem akarunk többször elkövetni!" és „Vannak jó dolgok, amelyeket folytatnunk kell!".

A parlamenti választásokat megelőző évben az arculatformálással szoros öszszefüggésben a pártok folyamatosan törekedtek rá, hogy saját valóságértelmezésüket tegyék uralkodóvá. Az MSZP üzenetei főként a kormány 100 lépés programjára épültek, amely - a Fidesz által hangoztatott „dumakormányzás" ellenében - a cselekvőképesség, valamint jó kormányzás hangsúlyozása mellett hosszú távú elképzeléseket is tartalmazott, és ezzel a „jó irány" megtartására is ösztönözni kívánta a választókat. A 100 lépés programja tavasztól kezdődően teljes egészében meghatározta a kormányzat kommunikációját, de folyamatos kezdeményező szerepet igyekezett biztosítani az MSZP-nek is. A kormány és a párt üzeneteit ugyanis összekötötte a miniszterelnök személye, aki a lépések többségét személyesen jelentette be. A 100 lépés programjának képe ugyanakkor folyamatosan változott az év során: kezdetben nagy reformokat ígért, majd csupán apró változásokat kezdeményező kommunikációs fogásnak tűnt, végül pedig a populista ígérgetés eszközévé vált. A lépéssorozat jelentős átalakítást sehol sem hozott, az egyetlen kivétel a családtámogatási rendszer átalakítása volt, amely 2006-tól lép hatályba.

A Fidesz a konzultáció évének nevezte 2005-öt, majd a konzultációk tapasztalatait összegezve már ebben az évben arra a következtetésre jutott, hogy az ország olyan rossz állapotban van, hogy 2006-nak a „változásról" kell szólnia. Az egész éves országjárás, a faluparlamentek, a nemzeti konzultáció és a gazdasági konzultáció, majd ebből kiinduló „Változás-kampány" ugyanakkor azt is üzente: a nagyobbik ellenzéki párt az egyetlen, amely valóban kíváncsi az „emberek" véleményére, vagyis nem igaz a Fidesz agresszivitásáról szóló kormánypárti vád, és nem kell félni a Fidesz esetleges visszatérésétől. Kérdéses azonban, hogy a Fidesz konzultációs sorozata meghozta-e azt a sikert, amit kiötlői vártak tőle. A párt nem tudta növelni a népszerűségét, de azt sem látni, hogy ezek a fórumok mitől válhatnának az Orbán Viktor által sokat emlegetett újfajta közvetlen demokrácia eszközeivé. A faluparlamentek nagy hírverés mellett indultak, de szinte teljes érdektelenségbe fulladtak. A Pozsgay Imre és Kudlik Júlia nevével fémjelzett nemzeti konzultáció mindössze két érdekes dolgot produkált: egy nyereményautót és egy Pozsgay Imrét, aki szerint ő maga csinálta a rendszerváltást. A gazdasági konzultáció eseményei pedig mintha csupán a jelentősebb üzleti érdekcsoportok megnyugtatását szolgálták volna. A konzultáció évének végére a Fidesz nem hirdetett választási programot, de még az év során készült programadó dokumentumokhoz (pl. Szent István-terv) fűződő viszonyát sem tisztázta pontosan.

A két nagy párt mindenkihez szóló hangulatteremtő törekvéseinek sikeressége erősen hullámzó volt az év során. 2005 elején az érvénytelen kettős népszavazás miatt még mindenki a Fidesz kommunikációs válságáról beszélt, a kormányoldal mégis csupán tavasszal, a 100 lépés program meghirdetésével kapott lendületet. Ezt azonban megtörte a júniusban tartott köztársaságielnök-választás, amely óriási kudarc volt az MSZP számára, hiszen a parlament legnagyobb pártjaként sem sikerült saját jelöltjüket megválasztatniuk. A kormány azonban a nyár végétől újra átvette a kezdeményezést, és kiegészülve a szocialisták imázskampányával, valamint az ellenzék vezére ellen irányuló szélkakaskampánnyal egészen novemberig irányította a közbeszédet, és jelentősen csökkentette hátrányát a közvélemény-kutatások szerint is. Az év utolsó két hónapjában azonban ismét a - főként közüzemi árcsökkentést szorgalmazó - Fidesz határozta meg a politikai napirendet.

A közvélemény-kutatások eredményei többé-kevésbé visszaigazolták a nagy pártok kommunikációs teljesítményét, különösen az MSZP nyár végi-őszi felzárkózása tükröződött a népszerűségi adatokban. Ugyanakkor a felmérések nem bizonyították, hogy a politikai napirend meghatározása és a pártok mutatói között szoros összefüggés lenne. Így például a 100 lépés programjához kötődő kampány idején nem indult növekedésnek az MSZP népszerűsége. A Fidesz novemberben kezdett kommunikációs offenzívája ellenére pedig a szocialisták megítélése javult. A közvélemény-kutatások tehát nem minden esetben támasztották alá a politikusok kommunikációját, a politikusok mégis szívesen lobogtattak közvélemény-kutatásokat, hogy ezáltal az „emberek véleményére" hivatkozhassanak. A szocialisták a 100 lépés politikájának helyességét látták igazolva egy-egy adatsorban. Az SZDSZ előszeretettel idézte a saját internetes kérdőíveire érkezett válaszokat. A Fidesz pedig a privatizáció ellenzése kapcsán, vagy a nemzeti garancia törvény esetében hivatkozott közvélemény-kutatásokra. Persze mindig az a politikus vagy párt hangsúlyozta jobban a felméréseket, amelyiknek a javaslatait, kommunikációját éppen alátámasztotta. Az ellenérdekelt fél viszont megkérdőjelezni igyekezett a felmérés jelentőségét vagy hitelességét.

A két kisebb pártnak többnyire kellemetlen volt a pártpreferenciákra vonatkozó közvélemény-kutatások értelmezése. Az SZDSZ népszerűsége egész évben az 5 százalékos bejutási küszöb körül mozgott, az MDF-é pedig tartósan alatta volt. Az MSZP-t és a Fideszt gyakran egyforma hévvel támadó kis pártok alig rúgtak labdába a nagyok mellett: a kisebbik kormánypárt kilátástalannak tűnő küzdelmet folytatott azért, hogy saját ügyeket kezdeményezzen, az MDF helyzete pedig még ennél is súlyosabb volt, mivel a párt általában csak belső ellentétei vagy a Fideszhez fűződő elmérgesedett viszonya kapcsán került az érdeklődés középpontjába. Sokan ki is fejezték aggodalmukat egy esetleges kétpártrendszer kialakulásával kapcsolatban. Így például maga a miniszterelnök is, aki kisebb pártokat segítendő választójogi javaslatot terjesztett elő, és ezzel még inkább lefokozta őket a közvélemény előtt. A kisebb pártok lehetőségeit erősen korlátozta, hogy a két nagy párt leginkább azokat a bizonytalan szavazókat szólította meg 2005-ben, akiket a kisebb pártok is megcéloztak. A két nagy párttal szemben megfogalmazott bírálatok, valamint politika- és parlamentellenes üzenetek alkalmasak voltak ugyan rá, hogy bekerüljenek a nyilvánosságba, de nem emelkedtek ki a populista alapzajból. Ráadásul a nagy pártok szinte versenyt csináltak a két kispárt politikai témáinak lenyúlásából. Az SZDSZ adócsökkentési törekvéseit például előbb Gyurcsány Ferenc vette át, erre a liberálisok előálltak az egykulcsos adó ötletével, mire nem sokkal később Orbán Viktor már a saját ötleteként beszélt arról. De ugyanígy járt az MDF a gyermekszegénység témájának felvetésével vagy az ötven év feletti munkavállalók érdekeinek képviseletével. A kis pártok így az év nagy részében megmaradtak a két nagy párt populizmusának bírálatánál. Kérdéses azonban, hogy mennyire volt hiteles mindez az Orbán Viktorhoz hasonlóan politikuscsökkentést szorgalmazó SZDSZ, valamint a parlament feloszlatását kezdeményező MDF részéről.

A gazdaságpolitikai vita

 

A gazdaság „valós" helyzetéről szóló vitának az volt a tétje, hogy kinek sikerül meghatároznia a gazdasági közhangulatot 2006-ra. Ezért volt jellemző a vitára, hogy a kormányoldal és az ellenzék állításai mintha két különböző állam gazdaságát írták volna le: a kormánypártok dinamizmusról, kirobbanó sikerről beszéltek, az ellenzék kommunikációja válság közeledtét vetítette előre. A pártok gazdasági programjáról nagyjából annyi derült ki, hogy a lakosságot hátrányosan érintő megszorító intézkedéseket senki sem tervezett, még akkor sem, amikor minden gazdasági elemző ennek szükségességéről beszélt a tartósan magas államháztartási hiány miatt. Megszorító intézkedéseket tartalmazó tervek csak magával az állammal kapcsolatban láttak napvilágot, az „emberek" által utált bürokraták és politikusok leépítésére ugyanis minden párt ígéretet tett. Ugyanakkor az „állam magán spórol" elvének konkrét lépéseiről már nem alakult ki ilyen nagy egyetértés a politikai erők között.

Az álláspontokat tekintve Orbán Viktor már februári évértékelő beszédében felhívta a figyelmet a gazdaság válságos állapotára, majd a nemzeti konzultáció egyik központi üzenetévé vált a „nemzeti válságkezelő program" elfogadásának szükségessége. A Fidesz a gazdasági válságtünetek súlyosságára utalva áprilisban felajánlotta együttműködését a kabinetnek négy-öt területen, így az adóreform, a korrupció visszaszorítása, a bürokrácia leépítése vagy a szakképzés átalakítása terén. Az ellenzék emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy Magyarország alulmarad a környező országokkal vívott gazdasági versenyben, illetve azzal vádolta a kormányzatot, hogy nem a gazdaság valódi teljesítőképességének megfelelő adatokat hoz nyilvánosságra, különösen ami az államháztartási hiányt illeti. Később, a gazdasági konzultáció keretében Orbán Viktor számos rendezvényen mutatkozott együtt a hazai és nemzetközi gazdasági élet szereplőivel, és tett ígéreteket a következő ciklustól esedékes radikális adócsökkentésre, és egyéb piacbarát gazdaságélénkítő lépésekre. Az egykori liberális Fideszt idéző üzeneteket ugyanakkor ellensúlyozták a „védett" társadalomról és gazdaságról szóló ígéretek, valamint a következetes privatizációellenesség, amely időnként egészen eltúlzott formában jelentkezett. Így például Orbán Viktor augusztusi kőszegi beszédében egyenesen úgy fogalmazott: ha nemzetgazdasági érdekből egy bizonyos vagyontárgynak állami tulajdonban kellene lennie, akkor azt kell mondani a tulajdonosnak, hogy „Legyen kedves, adja vissza!".

A kormánypártok az ellenzék támadásai miatt folyamatos defenzívába szorulva hosszú ideig a „nincsen válság" frázist ismételgették. Helyzetüket az is nehezítette, hogy a különböző gazdasági elemző intézetek és az európai uniós intézmények rendszeresen bírálták a kormány gazdaságpolitikáját. A Fidesz így folyamatosan külső szereplőkre hivatkozva erősíthette saját bíráló üzeneteit. A kormány szorult helyzetéből úgy próbált kitörni, hogy Kóka János gazdasági miniszter vezetésével ellentámadásba kezdett a gazdaság „valós" helyzetének bemutatására. A miniszter nyilatkozataival, fizetett újsághirdetéseivel, és saját írásaival arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország továbbra is a régió legversenyképesebb országa, egyben azzal vádolta az ellenzéket, hogy pesszimizmust és kishitűséget terjeszt, azaz nem a kormány, hanem az ország ellenzékének szerepét tölti be.

A 2005-ös év véget nem érő gazdaságpolitikai vitája a pártok csőlátásával, a tények politikai érdekek alá rendelésével, a felelőtlen ígéretekkel jól szemléltette a pártok populizmusát. Egyik hétről a másikra is lehet egymásnak gyökeresen ellentmondó állításokat tenni, kérdéses azonban, hogy nyert-e valaki a gazdaságpolitikai vitában. Az viszont bizonyos, hogy a többségében közgazdasági kérdésekben járatlan választóközönség aligha igazodott el az egymásnak gyökeresen ellentmondó valóságértelmezések között.

A populizmus mint vád

 

A populizmus vádja az egyik leggyakrabban felmerülő érv volt a politikai ellenfelekkel szemben, Gyurcsány Ferenc például Magyarország jövője szempontjából az egyik legnagyobb kockázatnak nevezte az új lendületet vett „kádárista" populizmust, és nem hagyott kétséget afelől sem, hogy Orbán Viktort populistának tartja, önmagát viszont vele szemben demokrataként és államférfiként értelmezte. A Fidesz elnöke ezt úgy utasította vissza, hogy közben önmagát nevezte az igazi demokratának. „Magyarországon parlamentáris demokrácia van, van, aki a hangsúlyt a parlamentre teszi, én a demokráciára. A demokrácia meg arról szól, hogy végül is népuralom van, tehát az emberek akaratából fölépülő politikai világban kellene élnünk" - nyilatkozta egy alkalommal Orbán Viktor, miközben pártja folyamatosan Gyurcsány Ferencet vádolta populizmussal és ezáltal Magyarország jövőjének felélésével. A populizmus legsúlyosabb következményét, azaz a jövő tönkretételét így szintén maguk a politikusok fogalmazták meg. 10 Szabados

© Mozgó Világ 2005 | Tervezte a pejk