←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Várhegyi Éva

Újból egy elpuskázott lehetőség?

Megszokott lehetne, mégis ünnep: olvashatjuk Antal László új könyvét. Bő másfél évtizedes szünet (persze nem hallgatás) után előrukkolt végre a rendszerváltást követő első monográfiájával. Ami nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy leírja a piacgazdasági átalakulás évtizedes folyamatát, és megfogalmazza a gazdaság fejlődését meghatározó követelményeket és intézményi feltételeket. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen habitusából adódóan mindig is ezt tette: a tények tiszteletéből fakadó pontossággal leírta azt, amit részt vevő megfigyelőként észlelt, és reformeri-gazdaságpolitikusi felelősségtől átitatva jobbító javaslatokat tárt az olvasó elé. Ami talán meglepő lehet éppen tőle, akinél kevesen látták át jobban a szocialista tervgazdaság buktatóit, az inkább az egyik végkövetkeztetése: "tulajdonképpen paradigmaváltásra kerül sor: előbb-utóbb létrejön a piaci körülmények között tervezett gazdaság" (385. o.). Kicsit túlzó iróniával a könyv címe ez is lehetne: A tervgazdaságtól a tervezett piacgazdaságig.
A nyolcvanas években megjelent könyvei még a szocializmusbeli tervgazdaság természetét írták le - azzal a nem titkolt szándékkal, hogy előbbre vigyék a rendre megtorpant reformfolyamatot. Akkori műveinek alaphangját a 68-as mechanizmusreform tízéves évfordulóján írt Fejlődés - kitérővel adta meg. A maga idejében korszakos mű a megtorpanás, majd visszarendeződés folyamatát írta le, amelynek nyomán a meghaladni kívánt "tervlebontási" szisztémát végül a döntően ár- és pénzügyi kategóriákkal operáló "szabályozólebontási" mechanizmus váltotta föl, miközben a döntések újból fölsőbb szintekre tolódtak, a vállalatok és irányítószervek kapcsolatában pedig, ha más-más formában is, de rendre erőre kaptak a különféle alkumechanizmusok (szabályozóalku, áralku).
Antal Lászlóról bizonyára sok rossz elmondható (kiről nem?), de egy biztosan nem: hogy felületesen ítélkezne. Neki másfél évtizednyi megfigyelésre, tapasztalatgyűjtésre és azok rendszerezésére volt szüksége ahhoz, hogy - a folyóiratcikkeknél inkább az "örökkévalóságnak" szánt - könyvben is megfogalmazza hipotéziseit a magyar gazdaság átalakulásáról és gazdaságpolitikai dilemmáiról. Igaz, őt nem lehet divatos elméletekkel, korszerűnek látszó fogalmakkal beetetni, és éberségét sem lehet sokáig szép ígéretekkel elaltatni. Csak annak hisz, amit maga is lát, illetve belát: amit sokféle megközelítésből megvizsgálva, tényekkel (lehetőleg számokkal, hosszú távú idősorokkal) és hibátlan logikájú érveléssel alátámasztva igaznak vél.
Akkor vágott bele a "fenntartható növekedés" divatos fogalma mögött álló kritériumrendszer vizsgálatába, amikor megtapasztalta, hogy az egyensúlyi növekedés meglehetősen "puha" (a "ha szaladok, elfáradok, ha megállok, nem haladok" típusú álfilozófián alapuló) fogalma már nem alkalmazható. Amikor felismerte, hogy az egységes és mérhető kategóriákkal operáló fenntartható növekedés nemcsak kiváló elemzési keretet ad korunk gazdasági fejlődésének jellemzéséhez, hanem a gazdaságpolitika alakításához is elengedhetetlen vezérfonalat jelent. De még ekkor sem engedett a csábításnak, hogy mindent erre az egy szálra fűzzön föl: észrevette, hogy a makrogazdaság számszerű viszonyai mellett az intézményi változások (nálunk megszokottabb nevén: reformok) és az ezekhez való alkalmazkodás szintén meghatározó tényezői a fejlődésnek.
A könyv alcíme (Az átmeneti gazdaságok tapasztalatai) már előrevetíti, hogy kimerítő látleletet kapunk a piacgazdasági átalakulásról, azon belül döntően a számunkra legjobb viszonyítási pontot jelentő kelet-közép-európai országokéról. Az összehasonlító elemzés nem öncélú, hanem arra is alkalmat ad a szerzőnek, hogy megfogalmazza a sikeres átmenet három feltételét. Ezek: a gyors bekapcsolódás a piacgazdasági munkamegosztási rendszerbe; a pénzügyi fegyelmet kikényszerítő, magatartásformáló szabályok érvényesítése; a gazdaságpolitika "önfegyelme", ami biztosítja a hitelességét (193. o.). Az átalakulás sikerében kiemelt szerepe van az intézményi rendszernek, minthogy elősegíti, elmaradása viszont akadozóvá teszi a gazdaság alkalmazkodását. De hasonlóan fontos az intézményrendszer szerepe a fenntartható növekedésben: "az intézményi alkalmazkodás nem következménye vagy velejárója, hanem előidézője a tartósan gyors fejlődésnek" - állapítja meg (306. o.).
És persze mindvégig ott van a címben kifejeződő fő kérdés, a fenntartható növekedésé, amelyet alaposan körbejár a szerző. Már a fogalmi keretek tisztázása sem érdektelen, hiszen minél divatosabb egy-egy kifejezés, annál pontatlanabbul használjuk azokat (a "fenntartható növekedés" mellett a "potenciális kibocsátás" is szinte a közbeszéd részévé vált). A könyv "lelkét" azonban a fenntartható növekedés tartalmi követelményeit tárgyaló rész jelenti, amely korunk legfontosabb makrogazdasági és gazdaságpolitikai kérdéseit az elméleti közgazdaságtan összefüggésrendszerében értelmezi és értékeli.
Antal Lászlónak, mint általában, most sincs szerencséje. A Fejlődés - kitérővel tanulmányában a mechanizmusreform agóniájáról adott részletes kórképet, s ez neki, a reform kidolgozásában aktívan munkálkodó fiatalembernek a személyes kudarc megélését is jelentette. Az elpuskázott lehetőség mellett talán ebből is fakadt a keserű hang: "A hosszadalmas példák talán bizonyítják, itt egy visszarendeződési folyamatról és nem kényszerhelyzet szülte gyors, határozott - a helyzet javulásával önmagát automatikusan felszámoló - beavatkozási rendszerről van szó. (...) A tapasztalatok eléggé egyértelműen mutatnak arra, hogy... a hibás körből csak a kialakult döntési hatáskörök gyökeres és tudatos átrendezésével, a gazdaság/gazdaságirányítás intézményrendszerének számottevő módosításával lehet kilépni, nincs más választás."
Most, az ezredforduló után újabb (igaz, más jellegű) illúzióval kellett leszámolnia. "Nem is olyan régen az volt a határozott véleményem, hogy ha egy átalakuló gazdaság nagy nehezen révbe, azaz fenntartható pályára jut, akkor erős külső sokkhatásnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy erről újra letérjen... Az ezredforduló után történtek azután megcáfolták az egyébként logikusnak tetsző feltételezésemet" - írja az "utolsó utáni fejezetben" (388-389. o.). Mert bár a szerző rendre megnyugtatja olvasóját, hogy a történelmi rálátás hiánya miatt nem foglalkozik az ezredfordulót követő évekkel, időnként nem tud kibújni a bőréből, és csak-csak szorít néhány passzust a közelmúlt csalódást keltő történéseinek (nem történéseinek).
A sohasem elégedett Antal azonban sohasem veszti el a reményt, és ez, éppúgy, mint negyedszázada írt tanulmányából, ebből a könyvből is kiderül. Akkor a - mások által - elrontott dolgok helyrehozatalának vágya adott késztetést ahhoz, hogy feltárja és leírja a reform megbicsaklásának folyamatát. "[A] gazdaságirányítás néhány elemére korlátozott döntések értékét az határozza meg, képesek-e olyan folyamatokat, társadalmi-gazdasági mozgásokat indukálni, amelyek a későbbiekben - és nem »végső soron«, hanem belátható időn belül - kedvező körülményeket, szilárdabb bázist teremtenek a további, nagyobb horderejű előrelépésekhez. Ennek hiányában előbb-utóbb menthetetlenül újabb visszarendeződési folyamat indul be."
Most, egy negyedszázad és egy újabb elpuskázott lehetőség után sem adja fel a reményt. Egyrészt abban bízik, hogy miként az Európai Unió legtöbb országában, előbb-utóbb nálunk is a gazdaságpolitikai döntések szerves részévé válnak a fenntarthatóság küszöbértékei, és a pénzügyi fegyelem követelménye a makroszintű döntéshozatalban is érvényesül. Abban bízik, hogy az unió tagjaként nem lehet tovább folytatni azt a gyakorlatot, amely az eladósodás révén a jövő nemzedékeire hárítja át a terheket pusztán azért, hogy a jelen politikusai megkíméljék magukat a népszerűtlen döntések ódiumától.
Másrészt titkon talán abban is reménykedik, hogy országunk gazdaságpolitikájának alakítói előbb-utóbb hallgatnak tanácsaira. Például erre: "A négy százalék körüli, hosszabb távon magasnak minősülő növekedési trend fenntartásához egy másik növekedési pályára kell átváltani, amelyet növekvő tőkeigényesség és a tőkeigényesség emelkedését túlkompenzáló beruházásiráta-emelkedés jellemez. (...) Egy ilyen váltásnak a feltételeit a jövedelemelosztási arányok módosulása teremthetné meg. (...) A bibliai szűk esztendőket nem a bőség évei, hanem a jövedelemelosztás megtakarítások javára való eltolódása kell hogy kövesse, mégpedig minél előbb. Ehhez pedig szükség van a gazdaságpolitika makroszintű döntéshozatalában arra a következményekkel és determinációkkal számoló önfegyelemre, amely a fenntartható növekedés paradigmájában kifejezésre jut, és amelyről azt hittük, hogy már szinte megtanultuk. De valójában csak most kezdünk igazán ismerkedni vele." (398-399. o.)
Hát valóban, itt az idő! Ismerkedjünk meg minél többen a fenntartható növekedés paradigmájában kifejezésre jutó, a saját és gyermekeink-unokáink életét meghatározó, a politikai döntéshozókat (egyszer majd talán?) fegyelemre késztető feltételekkel! De ha nem hiszünk is ebben, akkor azért érdemes elolvasnunk Antal László könyvét, hogy legalább mi tudjuk, mire kellene a kormányrúdnál álló gazdaságpolitikusainknak figyelemmel lenniük. Hogy ne csak a politikai gyávaságból fakadó hamisságokat ismerjük föl, hanem azt is lássuk, mindez hova vezet.

Antal László: Fenntartható-e a fenntartható növekedés? Az átmeneti gazdaságok tapasztalatai. Budapest, 2004, Közgazdasági Szemle Alapítvány. 435 oldal.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk