←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Takács Ferenc

Mesebeszéd

Podmaniczky Szilárd új, sokadik kötete - az idén negyvenegy éves írónak "eddig kilenc könyve jelent meg magyarul", tájékoztat bennünket a borító szövege - mindent megtesz azért, hogy gondosan zavarba ejtse, s evvel merész, ha nem mindjárt kétségbeesett értelmezési manőverekre kényszerítse olvasóját. A "kétségbeesés" szót ezúttal inkább nem írnám egybe, a könyv ugyanis nem kétségbeejtő, hanem kétségbe ejtő: nem hitünket, reményeinket és derűlátásunkat veszítjük el tőle - ha rendelkezünk ilyesmikkel egyáltalán -, hanem világérzékelésünk és világismeretünk egyértelműségét, az A az A és nem B bizonyosságát vonjuk kétségbe a szövegek olvastán. Ebben a könyvben minden azonosság és önazonosság bizonytalanná válik: az élet lehet, hogy halál, az ébrenlét lehet, hogy álom, világunkból más, alternatív valóságokba vezetnek kapuk, az e világról azt kell hinnünk, hogy túlvilág is egyben, és így tovább.
Kezdődik mindez a címmel és a műfajmegjelöléssel (emelkedettebben fogalmazva: a paratextuális komponensekkel): "Időntúli hétméteres" a cím, valamely sportágban használatos kifejezésnek látszik, de első látásra vajmi kevés köze van a kötetben közreadott három írás bármelyikéhez, s második (vagy harmadik) látásra sem. Az olvasót persze ("a hatalom akarása" analógiájára) a "jelentés akarása" hajtja, azaz mindenáron vonatkoztatni akarja a címet, erőnek erejével összekapcsolni a paratextuális komponenst a voltaképpeni textussal, annak valamely összefüggésével vagy jelentéselemével. Fél-, sőt negyed sikerrel jár csupán (ha jár egyáltalán), bármennyire sóvárogja is a bizonyosságot: a kötet második darabjában, a "Vénusz a Rózsadombon" című írásban felbukkan az időnkívüliség-időntúliság motívuma, egyáltalán az idő témája, illetve fogalma, ennyiben rendben van hát a dolog, a "hétméteressel" viszont továbbra is bajban vagyunk, az istennek sem akar "vonatkozni".
Ugyanígy űznek csúfot kényszeres bizonyosságvágyunkkal a kötetbe foglalt három kisregény méretű írásmű címei is. Az elsőnek - "Anyák napalmja" - önmagában sincs semmi értelme, mint ahogy az írásra, melynek az élén áll, sem vonatkoztatható. A második címét - "Vénusz a Rózsadombon" - az írás szövege részben visszaigazolja: van benne "Rózsadomb" is, "Vénusz" is, csak hát ez a Vénusz nem a Rózsadombon található. A harmadik címe - "Ork és Orkla" - viszont a legtalányosabb, mert egyrészt hibátlanul alkalmazható az írásra, ugyanis a benne szereplő házaspárt hívják így, másrészt teljes képtelenség a dolog, ha a mai Magyarországon játszódik a történet (s erre számos jel utal), ebben a világban ezek a nevek nem léteznek; az a "világ" pedig, amelyben létezhetnek, semmiképp sem a mai Magyarország. (A kétséget itt egyébként a címbeli nevekkel talányosan öszszecsengő latin nyelvű mottó is tovább gerjeszti: orcum moratur. De erre - és a nevekre - még visszatérünk.)
S persze kétséget ébreszt a magabiztos és határozott műfajmegjelölés is. Az alcím szerint az Időntúli hétméteres "regénytrilógia" volna. A három írás viszont sem tematikus, sem stiláris, sem elbeszéléstechnikai szinten nem kapcsolódik egymáshoz, s idejük sem folyamatos. Az "Anyák napalmja" hőse (és elbeszélője) egy kisfiú, a "Vénusz a Rózsadombon" történetét egy - az előző kisfiúnál valamivel idősebbnek sejlő - kislány meséli el, az "Ork és Orkla" házaspárja harminc-egynéhány éves, felnőtt emberek, történetük pedig a szerzői alakmás hangján szól, azaz úgynevezett auktorális narráció. Regénynek sem igen tekinthetjük a három írást, s nem csupán kurta terjedelmük miatt nem. Híján vannak a hagyományos értelemben vett regényszerűségnek, a nagy valószínűségek, a megszokott és kiszámítható, "valószerű" elemek, ha akad belőlük egy kevés, mind a csalóka olvasóbolondítást szolgálja: az első írás valószínűtlen rémlátomásba ágyazott viccfüzér, a második science fiction-utánzat, a harmadik pedig pszeudorealista regénymechanizmusba szerelt pszichológiai-metafizikai példabeszéd. Ilyen vagy olyan formában a "regénytrilógia" mindegyik darabja éppen a valóságelvű beszédmódot, a (hagyományosan) regényszerű világlátás érvényességét kérdőjelezi meg, mégpedig lényegbevágóan. Ehhez eszköztáruk is az anti- vagy pararegényszerű készletből merít: a három írás a regény helyett a mese beszédét mondja, az álom, a fantasztikum, a science fiction, a látomásos allegória és a filozofikus példázat világától kapja a maga nem csekély mennyiségű irodalmi energiáját, amelyet igen hatékonyan képes működtetni.
Azaz a jelentésre sóvárgó olvasói akarat végül mégiscsak kifog az őt folyvást zavarba ejteni igyekvő Időntúli hétméteresen, s összefüggést, egységet, sőt értelmet talál ott, ahová a szerző gondosan kirakta az ilyesmit tiltó táblákat: a három írásnak legalábbis a programja közös, a bennük testet öltő mélyebb szándék (az írások szándéka, ha szabad így fogalmazni, s nem feltétlenül a szerzőé) egységesíti őket ezen az elvontabb szinten.
S még valami más is. Nem csupán a program, hanem ennek lefutása, a három "regény" mint három variáció ugyanarra a (mélyebb értelemben vett) témára, ahol a variációk egymásutánjának határozott iránya, ennélfogva tartalma és jelentése van.
Az első variáció a következetes dadaista komolytalanság - azaz a totális zűrzavar - jegyét viseli magán. Egy kisfiú meséjét hallgatjuk: elmegy lemezt venni, de a lemezbolt helyén a Gömbös Gyula Bábszínház feliratot viselő mozit találja, bemegy, megnézi magát a filmen, majd kisodorja a moziból a termet elöntő tejáradat, innen az Umberto Eco csatahajóra kerül... és ez így megy tovább, egészen a végkifejletig, amíg végre bejut a lemezboltba, de néhány másodperc múlva a közben sebészetileg belé ültetett pokolgép (vélhetőleg) felrobban és vége az egésznek (neki is). Minden más, mint aminek látszik, semmi sem következik semmiből, sem időben, sem térben, ebben a világban a dolgok elszabadultak, s elvesztették minden összefüggésüket. De szavak, a különböző tömeg- és elitkulturális utalásokat hordozó nevek is ugyanerre a sorsra jutnak: a komolytalanság itt önmagát sem képes komolyan venni, gügye - szándékoltan és tudatosan gügye - szóviccek mállasztanak el minden jelentést, Eco azért kerül ide, mert a neve "visszhangnak" is érthető, Musil azért, hogy "ha sok az adósságod, majd megtanulod, hogyan törlessz". Jimmy (és nem Jimi) Hendrix és Sami (és nem Sammy) Davis pusztán azért alkotnak párt, hogy keresztnevük helyesírását felcserélhessék. Hogy mi folyik itt, annak jellegzetes mintája ez a szövegrészlet: Álmomban krumplit szedtem egy végtelenbe tetsző krumpliföldön. Előttem néhány lépésre ott vonult Bartók Béla bácsi, és Kodály Zoltán bácsi egy darabját játszotta zongorán. A zongora egy nagy vetőgépre volt fölszerelve, annak kifordított rugós ülésében ült Bartók Béla bácsi átszellemült arccal, mint akinek a fejében az összes csillagrendszerek forognak, és centrifugaszerűen ontja magából a hangokat.
Komolytalanul indul a "Vénusz a Rózsadombon" is. Valamiféle újkáderdűlő-szatíra sejlik fel először a kislány meséjében, a fényűző kertes házról, gazdag és befolyásos szüleiről: mi irányítjuk ezt a koszos kis országot, jelenti ki apja. Aztán meglepő fordulat következik: a kislány egy szekrény kitört hátfalán keresztül átkerül egy alternatív világba - máshol vagyunk-e vagy máskor, nem tudjuk -, ahol városi légvasút van, mézes a sajt, az emberek egészségjavító cigarettát szívnak, s nem messze a patakvölgyben Súlytalanító Gyár működik. Science fiction-paródiának vagy legalábbis imitációnak tűnik először a dolog, egyben játékos főhajtásnak a fantasztikus Alice-könyveket író Lewis Carroll előtt - a Rózsadombról idevetődött kislányt, mint kiderül, Alíznak hívják. Aztán, ahogy Alíz halad előre a története elbeszélésében, fokozatosan halkulnak a parodisztikus felhangok, s egy idő után észrevesszük, hogy science fictiont olvasunk, egyre inkább "egy az egyben": komoly töprengést időről és időnkívüliségről, életről és halálról. Az utóbbi talán Alíz sorsa is: a második "regény" az ő álmával fejeződik be, az álommal, amely a kivégzéséről (vagy az eredeti, földi valóságba, a Rózsadombra való visszamenekítéséről?) "szól".
A harmadik "regény" viszont már teljesen komoly darab, itt már az olvasónak állított csapdák és egyéb megtévesztő írásmanőverek is jelentésteli dolgok. A falura költöző házaspár, Ork és Orkla enigmatikus történetét meséli el benne a szerző (pontosabban alkalmi alakmása, az Elbeszélő). Egyikőjük sem tudja, hogy így nevezem őket, jegyzi meg a "regény" első oldalán, s evvel persze nevükre irányítva az olvasó figyelmet. Annál is inkább, mivel a többi szereplő névtelen marad, csupán foglalkozásuk jelöli meg őket: a taxist, a kocsmárost, az orvost, az asszisztensnőt, a péket. Ork és Orkla viselkedése is teljesen kiszámíthatatlan, reakcióik értelmezhetetlenek az álca-realizmus jegyében vázlatolt vidéki környezetben, ahol az étteremben a másik asztalnál mindenféle emberek nagyban üzleteltek, kormányzati pénzekről beszéltek; hol, milyen boltokat kell tönkre tenni, aztán fölvásárolni; ahol a faluban külföldi beruházással baromfifeldolgozó épül, ehhez viszont ki kell hantolni a sírokat és áttelepíteni a temetőt a falu másik végébe.
"Ork" és "Orkla": a latin mottó, orcum moratur az egyik lehetséges kulcs a nevükhöz. Orcus latinul az alvilág neve, a görög Hadész megfelelője, Pluto birodalma, a pokol antik megfelelője, átvitt értelemben maga a halál. Orcum moratur viszont annyit tesz, mint "várakoztatja" vagy "késlelteti a halált". Azaz a halál késleltetői, de a halál követei is; mások halálának akaratlan okozói, például a péké. (A pék, amíg magának írt, titokban, sikerrel késleltette a maga halálát. De amint megmutatta művét Orknak, a halál kezére adta magát.) A falu pedig, ahová leköltöztek, csupán látszatra "a mai magyar valóság", tönkreteendő boltokkal, baromfifeldolgozóval, áthelyezendő temetővel. Igazából mitikus hely, maga Orcus, azaz alvilág és pokol, a halál birodalma. A regény első mondatában már szerepel a "halál" szó: A házon halálos csend ült; a környezetet és az embereket a maga léte és szabadsága korlátjaiként megélő Ork úgy gondolja, hogy ami ezekből az emberekből jön, az maga a pokol, később pedig megjegyzi, hogy egyre pokolibb itt minden.
De a két név egy másik utalást is rejt. William Blake Amerika: Jövendölés című "profetikus eposzában" szerepel egy Orc nevezetű mitikus lény. A lázadás és a szabadság szelleme ő, a rabság és a korlátok legyűrhetetlen rombolója. Ez Ork másik szerepe a "regényben": Ork és Orkla történetében a szabadság és halál példázatát olvassuk.
Az Időntúli hétméteresnek tehát mégiscsak megvan a maga összefüggő története: a komolytalan lebegéstől a súlyhoz és a komolysághoz jut el, a vicctől a mítoszig, a derűsen léha jelentéshiánytól az enigmatikus értelemhez, mely talányos és feltételes ugyan, de mégiscsak halálosan komoly.
 

Podmaniczky Szilárd: Időntúli hétméteres. Szeged, 2004, Tiszatáj Könyvek. 343 oldal, 2850 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk