←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Rózsa Gyula

Egy társbérlet tanulságai

Utoljára most nyáron kísértett meg a gondolat, hogy Rippl-Rónai jobb a Nabis-nál. Rippl-Rónai-kép nincs ugyan d'Orsay kiállításán, néhány nem-főmű van csak a múzeum gyűjteményében, ezekből néha egy-egy kikerül valamelyik kabinetbe, a hazai szakfigyelem ilyenkor lelkesen tudósít - de nem ezért. Az embert taszítja a búsmagyar kverulancia, a "nem értékelnek bennünket" világfájdalma szakmaira hangszerelve különösen ellenszenves, az igazi szakmabeli tudja, hogy a festő félismertségének mik az okai, vagy ha nem tudja, utánajár. És mégis. A fene egye meg, ott a Musée d'Orsay középső emeletén Bonnard fésületlenebbnek látszik, lazább, Vuillard pazarul dekoratív, de felszínesebb, Denis érzelmei mélyek, ha nem icipicit nyafogós-érzelgősek - meg vagyunk fertőzve. Rippl-Rónai más egyéniség, más társadalomban, más szellemi közegben, más műkereskedelmi struktúrában, hasonlítgatni bornírtság, ezt tudjuk, de tudatosításához mégiscsak belső kontrollra van szükség, úgy látszik.
Aki Rippl-Rónai abszolút fölényét akarja látni, az Ernst Múzeumban most megtalálja. Két művészettörténész, Keserű Katalin és a skóciai Jeremy Howard nagyító alá tették azt az évtizedet, amelyben a magyar festő és művészbarátja, James Pitcairn-Knowles együtt, egy lakásban élt a Párizzsal összenőtt Neuillyben, és kutatásaik eredményéről kiállításon számolnak be. Az igazi újdonság a lakótárs. Rippl párizsi éveiről, modern festővé éréséről már eddig is elég sokat tudtunk, Pitcairn-Knowles azonban eddig alig volt több életrajzi adatnál és néhány festmény, grafika modelljénél. Az 1892-es olajportré, ez a fantasztikusan monokróm, színnel alig derített merész mű, a nagy ívű kompozíció és mégis közvetlen arckép önmagában is elegendőnek látszott ahhoz, hogy Knowles nevét a művészettörténet megőrizze, Howard e mellé rakott ki tiszteletre méltó aprómunkával életrajzot és némiképp életművet. Furcsa, bár nem szokatlan életrajzot. Knowles skót volt, de Rotterdamban született, és Németországban nevelkedett, a müncheni és a weimari akadémia után ment Párizsba, akárcsak a magyar festő, 1887-ben. Rippl-Rónaival ellentétben nagyon gazdag. Posztógyáros apjának, az apa halála után sem szűkölködő németországi családjának a jövedelme hosszú időre lehetővé teszi az anyagi függetlenséget, a luxusát annak, hogy rendszeresen ne állítson ki, hogy ne kelljen eladnia képeket. Nem tudható, hogy mindez könnyített-e az életén. Ez az élet egyébként nehéz, Knowles beteges, melankóliára hajlamos, lesz majd egy korszaka Párizs után, amikor évekig idegszanatóriumokból küldi a leveleket Kaposvárra, utolsó kiállítását 1912-ben rendezi meg, pedig 1954-ig, kilencven esztendős koráig él. Korántsem szerényen, a 20. század legelején vadonatúj timpanonos, oszlopcsarnokos kastélyt építtet Németországban, s bár a tízes években átmenetileg tönkremegy, egy Solms-Braunfels hercegnő férjeként éli le harmincöt utolsó évét különböző várkastélyokban, rendelkezésre álló magánfogatok, magán-automobilok, inasok és "igazi séf" környezetében.
James Pitcairn-Knowles jelentéktelen festő. Szépíthetnénk a tényt azzal, hogy alig néhány Párizs utáni műve van a kiállításon, csakhogy ez nem ok, hanem okozat. Jobb, ha nem kerülgetjük a dolgot: Knowlesnek körülbelül annyi művéről tud ma a művészettörténet, amennyit most a Nagymező utcában összegyűjtöttek, s ha ennél több maradt is meg - bizonyára több maradt meg -, az a közvéleményt bizony nem érdekelte. Az arisztokrata családtagokról készült képek alapos és felkészült munkák, gondos portrék, többnyire szolid profil-ábrázolások. Fényképszerűségük mintha mindig várná - a húszas-harmincas évek elteltével mind hiába várná - ott Németországban a Neue Sachlichkeit keménységének, arroganciájának és szókimondásának a megérkezését. Röstellni való leírni, de senki nem tehet róla: hercegek, grófleányok és hercegnék ovális arcmásai professzionális kidolgozottsággal és amatőr azonosulással, amelyben emléknyoma sincsen a kilencvenes évek szép dekadenciájának, artisztikumba oldott félénk fájdalmának.
James Pitcairn-Knowles Párizsban még fontos fin de siècle-művész volt. Igen igazságos dolog, hogy a nemzetközi szakirodalom egyetlen fejezete megemlíti, az, amely a műkereskedő, galériás, kiadó és művészetszervező Samuel Bing art nouveau-ját tárgyalja. Knowlesnek ugyanúgy és ugyanakkor lehetett fametszetsorozatot készítenie Georges Rodenbach belga szimbolista költő szövegéhez, amikor Rippl-Rónainak litográfiákat ugyanezen poéta másik írásához. A Bing-kiadásban megjelent, Knowles jegyezte Les Tombeaux szomorú sírkövei, kihűlt, kopár temetőgyepjei éppoly szótlan reménytelenséggel fejezik ki annak a századvégi életérzésnek az egyik hangulatát, mint a Rippl-könyv, a Les Vierges kevéssé szűzies asszonyai buggyos ujjú, finom erotikájukkal egy másikat. Knowlesnek kevés műve ismeretes ebből az 1887-ben kezdődött másfél évtizedből is (az elkallódó művészeknek a műveik is elkallódnak), de a lemondóan lomha körvonalú színes fametszetek, a fájdalmas hirtelenséggel kanyarodó kontúrrajzok s azok az üvegedények, amelyeket ma már csak elmosódott, rossz fényképekből lehet megismerni, mind érdeklődésről, invencióról és egykori vállalkozókészségről tanúskodnak.
Következésképpen James Pitcairn-Knowlesnek nem annyi volt a művészettörténeti küldetése, hogy egy leendő magyar mesternek fedelet biztosított. Hogy ő biztosította-e a mai szemmel kényelmesen polgárinak tekinthető otthont (cselédlánnyal), hogy ő biztosította volna egyedül a lakást-munkahelyet Ripplnek és a már vele lakó Lazarine-nak, az persze kérdés. Az 1892-es összeköltözés, a tíz évnyi közös élet egyetlen rejtélye a gyáros család elsőszülöttjének és a kaposvári néptanító fiának háztartási közössége, anyagi egyenetlensége: Rippl az emlékiratokban azt írja, hogy ez közöttük soha nem volt téma; elhisszük, de a magyarázat legyen a művészetszociológusok és a lélekbúvárok dolga. Átláthatóbbak azok a tények, amelyeket a szellemi hatásról állít a kiállítás. A közösség nemcsak abban volt a magyar festő hasznára, hogy a világban járatos Knowlesnek köszönhette a Nabis-kkal való megismerkedést, közvetve-közvetlenül legendás barátságát Maillollal, a kapcsolatot a szervező és felkaroló La Revue Blanche folyóirattal. Knowles hatása ennél több, mélyebb kellett hogy legyen. Tíz évig voltak együtt éjjel-nappal, a barátság azután sem szakadt meg, hogy a közös fedelet és Párizst mindketten elhagyták, nyilvánvaló, hogy ott, a munkában is hatottak egymásra. Ebből ma a Rippl-életműre sugárzó Knowles-hatás látszik. Bizonyos, hogy Knowles hangulatai, egyáltalán nem derűs érzelmi világa, schopenhauerinek mondott világszemlélete ott van a magyar mester fekete korszakában. A kiállítás diorámaszerű hálószoba-rekonstrukciójában ugyan Saint-Simon-memoárok, A három testőr és Mozart-kotta találhatók Rippl éjjeliszekrényén, feltűnően hiányoznak a kor kelendő filozófusai és lírikusai, de nem biztos, hogy nem ilyet olvas Knowles a Knowles olvas című ceruzarajz-akvarellen.
Rippl-Rónai ebben a tíz évben lett Rippl-Rónai. Szó szerint is, mert ekkortájt vette fel a Rónai nevet, nemzeti hovatartozását jelölendő, akárcsak Knowles a Pitcairnt. A Munkácsy-hatásból kibontakozva ekkor fest fekete sziluett-asszonyokat fehér pettyes ruhában meg túlvilágian fluoreszkáló zöld kalitkát tartva (ezek nincsenek a kiállításon), ekkor sötétedik be a megrendítő-katartikus Öreg hölgy ibolyacsokorral annyira, hogy szinte az ibolya színe, a selyemszoknya kékje és a nyakravaló is feketének látszik, ekkor kapnak mély, zsíros kontúrokat virágok, feszületek és állólámpák az intim hangulatú alkonyati szobában. A fekete korszak - a neuilly-i korszak - felszabadítja és kiteljesíti. Mert a környezet és a korszellem hatására - Knowles, a Nabis-k, Gauguin hatására - teszi magáévá a síkábrázolást, a lelki érzékenységet, a dekorativitást és a bátor stilizálást, röviden a szeceszsziót. De a kordivattól függetlenedve - Knowlestől, a Nabis-któl, Gauguintől is csendben, de mindinkább függetlenedve - alakul egyéni életműve. Életszerető, későbbi korszakaiban habzsolóan életszerető alkata nem egyezik a határ nélküli elvágyódással, realitásérzéke, később egészen vaskos realitásérzéke távolabb tartja a feltétlen misztikumot. Megszületik az a piktúra, amely mindig kokettál majd az art nouveau-val, de tényleg kokettál: nem veszi komolyan az öngyilkosságig.
Még ott és akkor, Neuillyben kiszínesedik a fekete korszak. Patakiné arcképe már 1892-ben csupa szemlélődő derű, lírai életszeretete azt a picassói rózsaszín gyöngédséget pendíti meg, amelyhez természetesen soha semmi köze nem lesz, Piátsek Margit pasztell-portréjának nem kellene szerénykednie a késői Zorka-pasztellek társaságában sem, s még Párizs (Neuilly) szülötte a Vörösruhás nő-kárpit, ez a gyapjúfonálba költött nagy hódolat nőiség, vegetáció és felhőtlen életöröm előtt.
A kiállításnak több tanulsága van. Nem biztos, hogy az volna a legmagvasabb, amely a gyárosfiú meg a tanító-elsőszülött közötti szociális különbséget taglalja.

Neuillyben. Rippl-Rónai József és James Pitcairn-Knowles. Ernst Múzeum, Budapest, 2004. október 13. - november 24.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk