←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Hajdu Tibor

Hannibál legújabb feltámasztása

Az olvasó bizonyára kitalálta, hogy nem a rettegett pun hadvezérről, hanem Móra Ferenc kisregényéről van szó. A régi mondás szerint van a könyveknek sorsuk - ennek aztán van. Móra könyvével kora Magyarországa elé kívánt tükröt tartani - nem tudhatta, hogy abban újabb korok is megmutatják tükörképüket.
Móra Ferencet ma elsősorban ifjúsági íróként ismerik, kivételként az Ének a búzamezőkről szerzőjeként. Kortársainak pedig szegedi író, publicista és múzeumigazgató, akit városában annyira szerettek, hogy az 1918-19-es forradalmak melletti kiállását is megbocsátották, olyan cikkeit is, amilyenekért másoknak börtön vagy még rosszabb járt. Megbecsülte ő is a megbecsülést, meg aztán elismerte, hogy a forradalom nem azt hozta, amit ő várt tőle, de azért nem fordított a köpönyegén, mint annyian, csak Szeged és vidéke népének mosolyos krónikásává szelídült vissza. Ámbár az ellenforradalmi konjunktúrával szemben immúnis volt, az antikonjunktúra hatott rá; a betiltott szabadkőművesség radikális lapja, a Világ hívta meg szerzőjének Mórát, aki maga is szabadkőműves volt, de nem annyira radikális, s szegedi pozíciója, az ottani úri társasághoz tartozása bizonyos vagy inkább bizonytalan védettséget jelentett neki, korhű kifejezéssel élve még afféle díszgój is lehetett a szerkesztőség összetételét tekintve.
Mórától először Supka Géza kért tárcát 1922 őszén; sorsuk több ponton találkozott, ő is muzeológus volt és szintén szabadkőműves, bár kifogástalan származású, némi szerepet játszott az őszirózsás forradalomban, s ezért kitették a Nemzeti Múzeumból, s a Világnál - ahova addig is írogatott - kapott kenyeret és íróasztalt. Hamarosan a Világ állandó szerzője Móra, majd mikor az újságot a Bethlen-kormány betiltotta, megmaradt utódánál, a már inkább csak passzívan politizáló, vagyis csendben elhatárolódó Magyar Hírlapnál. Péter László, aki az új Hannibált gondozta, kiváló Móra-monográfiájában talán túl komolyan veszi Móra játékos szerénységét; Móra ugyanis azt válaszolta egy jobboldali olvasójának, aki kifogásolta, hogy nem "keresztény-nemzeti" lapba ír, hanem a destruktív Magyar Hírlapba: "Engem nem is a Magyar Hírlap, hanem a Világ ásott ki a körtöltés mögül." Nem kellett őt kiásni, neve ismert volt addig is. Mindenesetre a fővárosi lap legnépszerűbb szerzője lett, ezért Supka hamarosan folytatásos regényt kért tőle.
Péter László kinyomozta, s a most megjelent teljes kiadás utószavában a homályos pontokra is rávilágító alapossággal ismerteti a kézirat hányattatásait, ami önmagában is érdekes, de egyben sajátos szempontból világítja meg a könyv sorsán át a megírása óta eltelt nyolc évtized publikációs nehézségeit. A lényeget összefoglalva: igényes munka méltó kiadása mindig nehéz volt, de koronként más módon és okokból. Móra nehezen szánta rá magát a kisregény megírására, azután belekezdett, de idővel változtatott a témán, s végül, két-három évvel a felkérés után elkészült a Hannibál feltámasztása.
Meséjét a háború utáni évek közönségét soká foglalkoztató sorskérdésből merítette: Oroszországból hazatérő rokkant hadifogoly tanár beilleszkedése az ellenforradalom világába, tudományos ambícióval és magával hozott orosz feleséggel súlyosbítva. Egy krími karaita zsinagóga padlásán római pergament talál, melyből kitűnik, hogy Hannibált egy ismeretlen karthágói forradalomban ölték meg. Sikeres igazolási eljárás után visszaveszik régi iskolájába, igaz, nem latintanárnak végzettsége szerint, hanem rajztanárnak, "de ebbe hamar belebékültem, mert láttam, hogy nem én vagyok egyetlen fia a hazának, aki abból él, amihez nem ért". Hannibál-tanulmányát azonban hazafiatlannak kiáltják ki, de ő a hazafias egylet gyűlésén, ahol nagyrészt iparosok és hasonló kispolgárok vannak jelen, megmagyarázza: Hannibál eltörölte a forgalmi adót, mire rögtön népszerű lesz. Az ébredő gyűlés leírása a demagógia szellemes paródiája. Mórának a mulatságos történet alkalom volt az egész háború utáni kor, az új rendszer ellentéteinek és társadalmi betegségeinek kigúnyolására. Ezt várta tőle a Világ is, de mikor a szerkesztőségben elolvasták a kéziratot, mégsem merték vállalni közlését.
Egykori szellemi vezére, Jászi Oszkár és emigráns elvbarátai nagyon elégedetlenek voltak már ekkor, 1924-25-ben egykori napilapjukkal, szemére hányták túlzott óvatosságát, meghunyászkodását, de a távolból nem érzékelhették, hogy a Világ már a létéért küzd, nem akar ürügyet adni a betiltásra; de hát azt a hatalom úgyis megtalálja, s 1926 májusára valóban betiltották a lapot, de Magyar Hírlapként 1938-ig, mikor elnémították az ellenzéki sajtó nagy részét, még működhetett. Móra haláláig a Magyar Hírlap erőssége maradt, a főszerkesztőséget is felajánlották neki, de ahhoz ott kellett volna hagynia Szegedet - a regény-kézirata azonban eltűnt, nehogy vissza kelljen utasítani. Péter László feltételezése, hogy az elveszés csak ürügy volt, amit Mórával elhitettek, nagyon is valószínű. Hiszen a mindenkori szerkesztő őrizte azt, s az utolsó, Roóz Rezső, készséggel bocsátotta a sajtó rendelkezésére a felszabadulás után. Már előbb tájékoztatta Móra örököseit, de azok a háború előtt nem találtak bátor kiadót.
Nincs még válaszunk arra: a háború után miért nem az újjászületett Világ utolsó főszerkesztője, Supka közölte Hannibált? Talán érezte, hogy húzások nélkül nem megy, s arra nem vállalkozott. Tény, hogy az új Világ 1949. júliusi megszüntetése után csak pár hónap telt el, s a hozzá szellemileg legközelebb álló Magyar Nemzet folytatásokban hozta az elrejtett regényt. A történet a második világháború után, bár másképpen, egy megváltozott világban ismét aktuálissá vált.
A megjelenésnek elvi akadálya már nem volt: az ellenforradalom és kiszolgálói leleplezése és kigúnyolása akadályból előnyre fordult. Új, bár kisebb akadály emelkedett. A kézirat teli volt a hadifogoly szemével bemutatott szovjet-orosz valóságra tett ironikus megjegyzésekkel, s ezeket a megszállott országban nem merték közzétenni. Péter László utószavában megvetéssel és felháborodással ír arról, ahogy a Magyar Nemzet egykori rovatvezetője meghúzta, átstilizálta a klasszikus szöveget, ahol szükségét érezte, egy-egy mondatot betoldott. Próbáltak-e tiltakozni az örökösök, nem tudni. A későbbi kiadások pedig egészen mostanáig meghagyták az 1949-es csonkításokat és "javításokat". Az utószó utal arra, hogy ez a módszer, a klasszikus szövegek "delfinizálása" (Szörényi László kifejezése, aki több munkát szentelt a "delfinológiának") gyakori volt a Rákosi- és Kádár-korszakban. Így járt az Ének a búzamezőkről 1978-as kiadása is. Hozzátehetem: értesüléseim szerint ma is sok kiadó "tökéletesíti" a klasszikus és nem klasszikus szövegeket a mindenkori korízlés szerint, például az egykor a jobbszélre tévedt szerzők munkáit megszabadítja a már csak a Magyar Fórum táján szalonképes kitételektől. Hiszen a bürokrácia életünk más területein is nehezen szokik le a diktatúra számára kényelmes, olvasót-állampolgárt semmibe vevő metódusairól. A balra tévedteknek viszont, mint Móra, Krúdy vagy Babits, tankönyvek állítják ki a politikamentesség menlevelét.
A csonkítatlan Hannibál gondos szerkesztői tanulságul felidézik a Magyar Nemzet egykori közlésének korrekcióit. Lássunk csak néhányat a jellemzőek közül: hazaérkezve "mögöttem hétesztendős pokol, előttem a hazai paradicsom, Ázsia után Európa, a vérszagú szkíták után a kalácsszagú civilizáció..." (további hazai élményei persze a paradicsomot és Európát is ironikussá igazítják). "Mennyire utáltam a tovarisokat az örökös csókolódzásuk miatt" (mármint a férfiak egymás közti csókjait). Orvos apósának "ez volt az utolsó operációja, másnap sürgős idézőt kapott a Csekához, és sose jött többet vissza". "Az aranyórám még Moszkvában áldozatul esett a korszellemnek." "Az orosz Máriák mind bánatosak." Nem szereti az alsós kártyajátékot, mert "láttam én azt a muszkáknál, hogy mit tesz az, mikor az alsók ütik a felsőket!" A "felszabadítás" szót mindenhonnan törölni kellett, úgy ne tűnjön, mintha Móra két évtizedre előre csipkelődne.
Kigúnyolja Móra az itthoni, forradalom utáni igazoltatási eljárásokat. Az igazgató kérdi a hazatért tanárt, orosz felesége nem zsidó-e ráadásul. A megcsonkított válasz: "Az én feleségem? Archimandrita vagy mi a mándruc volt a nagybátyja, akkora aranykereszt lógott a nyakában, hogy azzal verték agyon a bolsik, Isten nyugosztalja szegényt." Az igazgató panaszkodik: nem tehet semmit a tolvaj iskolaszolga ellen, mert fontos ember az Egységes Pártban. "Tudod, olyan főbizalmiféle, az volt már a Kommün alatt is." Egy minden rendszerre sérelmes kihúzott mondat: "Jó ember voltam én világéletemben, halálom után váljak aktív politikussá?"
Magam úgy hiszem, a kihagyások nem tudtak sok kárt tenni a kisregény félreérthetetlen mondanivalójában, így érthető Supkáék egykori eljárása, akik egyáltalán nem merték közzétenni. Hiszen nem véletlen, hogy a Magyar Nemzet-beli "delfinizált" változatot sem adták ki könyv alakban a Rákosi-rezsim alatt, csak 1955-ben, mikor már a szegedi Magvető úgy látta, nagyobb gondja van a hatalomnak, már nem Hannibál áll a kapuk előtt. Az igazi mű minden kornak aktuális. Fábri Zoltán 1956-ban nagy sikerű filmet készített belőle, s a Horthy-rezsim kigúnyolása akarva-akaratlan a jelent jelenítette meg az 56-os nézőközönség előtt.
Ma már gondtalanul mosolyoghatunk a szatírán, koronként változó aktualitásán és a reszkető ceruzájú szerkesztő kihagyásain. Az 1924-es keltezésű kigyomlált mondatok közül a mai olvasót már talán csak ez az egy nyugtalaníthatja: "Világos, hogy ha Ázsia és Afrika összefog, akkor el kell buknia Európának."

Móra Ferenc: Hannibál feltámasztása. A szöveget gondozta Hegedős Mária, Láng József, Péter László. Az utószót írta Péter László. Budapest, Argumentum, 2004. 126 oldal, 1700 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk