←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Fáy Miklós

A leggyengébb láncszem

A sikert nem kell magyarázni. Vitatni teljesen értelmetlen. Megérteni pedig végképp reménytelen. Így aztán szívem szerint itt abba is hagynám, mert ki szeret fölösleges, értelmetlen és reménytelen munkát végezni.
De itt volt José Carreras egy estére megint, a sajtótól többnyire kemény szavakat kasszírozott érte, amit az ember pontosan nem is ért. Mire számítottak? Ifjú titánra? Fényének teljében ragyogó hangra? Végül is ötvennyolc éves. Van tenor, aki ennyi idős korában még mindig fénykorát élte, de azt Beniamino Giglinek hívták. Carreras idősen, gyengén és talán betegen nem fog egy klasszikus, nagy áriaestet végigénekelni. Óvatosan beosztja az erejét, olasz dalok, kényelmes fekvésben, ahol még most is szépen érvényesülnek legnagyobb erényei: a hang férfias szépsége és ereje. Tosti-dalok. Mintha áriák lennének, de mégsem azok, nem annyira nehezek, benne vannak a tenorhagyományban, de nem veszik annyira igénybe a hangszalagokat. Emlékezni lehet velük az egykori Carrerasra, örülni lehet általuk annak, hogy újra látjuk őt.
A vicc az (ha vicc), hogy Carreras karrierjének immár nagyobbik fele épül arra, hogy azért mégiscsak ő énekel, az ő hangja szól, azé, akit szeretünk, aki valaha... Szóval: hogyan is volt az a fénykor?
Az enyémnél hosszabb emlékezet kell hozzá. Nem voltam ott az Erkel Színházban a hetvenes évek közepén, amikor egy jóképű, nagy hangú, fiatal katalán énekes Don Carlost énekelt. Pedig annak jó előadásnak kellett lennie, még ha a mai ízlésnek elfogadhatatlanul, vegyes nyelven ment az opera, a férfi olasz nyelvű vallomására magyarul válaszolt a nő. De nem lehetett rossz az előadás, mert Carreras az ebből az időből fennmaradt lemezek alapján valóban ifjú titán volt. Van egy válogatott operarészleteket tartalmazó album, csupa élő felvétel, titokban, zsebben bevitt magnók ajándéka. A Legato Classics lemeze huszonéves fiatalembert mutat be, akiből akármi is lehetett volna: gyönyörű a hangja, és valahogy fejvesztve énekel. Aki nagyon keresi a csomót a kákán, elmondhatja, hogy a fejvesztés nem a zenének szól és nem is a színpadi helyzetnek, hanem magának a hangnak, Carreras egyszerűen csak élvezi, hogy megáll, és szól a hangja, de akárhány fiatal énekest meg lehet kérdezni ebben a témában: az érzés valóban mámorító. Nem nagy énekes Carreras, de az a jópofa, őrült tenor, aki belekiabálja a magas hangokat a világba, és megmosolyogtatja vele az embereket. Carrerasnak ekkor sem voltak szép és könnyű magasságai, de ez is hozzátartozik az élvezethez: jó hallani, hogy ez a magas hang nagy teljesítmény.
A folytatás lehetne éppenséggel elmélyülés, megkomolyodás, de Carrerasnál is a valószínűbb forgatókönyv játszódott le: a sok kiabálás kikezdte a hangot, és az orgánum bizonytalansága, kiegyenlítetlensége az egész ember magabiztosságát is magával vitte. Ettől fogva Carreras legerősebb zenei jellegzetességei a megnyomott, kiordított magasságok lesznek, legjellemzőbb színpadi tulajdonsága pedig a bizonytalanság. Különös, hogy erre lehet alapozni egy karriert - de lehet.
Nem tudom, hogy ez mennyire tudatos nála. Van a West Side Story lemezfelvételén készült filmben egy súlyos jelenet: Carreras egyáltalán nem boldogul a szólamával, pedig elég egyszerű kis dalocska, csak éppen ritmikailag szokatlan számára, hiszen nem operai a tempó, hanem musical. Akkor, a filmen csúnya kiborulás az eset vége, csapkodás és szitkozódás. Soha nem értettem, hogy Carreras miért járult hozzá, hogy ez a számára kellemetlen pillanat benne maradjon a filmben. Eltelt egy idő, amíg rájöttem, hogy az egész voltaképpen egyáltalán nem kellemetlen: egyrészt arról szól a jelenet, hogy milyen emberpróbáló feladat az operaéneklés, másrészt pedig neki éppen ez a megmutatott gyengeség az erőssége.
Lehet tagadni, de nem érdemes: José Carreras elsősorban a női operabolondokat hozza lázba. A férfiak a tenorban az ő ellentétét keresik, a biztonságot, az erőt, a sikert. Carreras viszont abban bátor, hogy kiteszi egész bizonytalan önmagát. Alacsony, törékeny, félteni való ember, akinek még mindenféle szörnyű stresszen kell átesnie a mindennapi betevő falatért. Carreras - valószínűleg nem tudatosan - az anyai ösztönöket mozgatja meg.
De állj, nagyon előreszaladunk. Egyelőre még a csúcson vagyunk, élete legjobb lemezeit készíti el a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Ő is tudja. Megkérdeztem, melyik lemez az, ami, ha nem is a kedvence, de mégis úgy érzi, hogy jól képviseli őt, amire azt mondaná, hogy na, ez voltam én. Nem mondott határozott választ, de azt felelte, valamelyik azok közül, amelyen Karajan, Muti vagy Abbado vezényel. Tekintsünk el attól, hogy ilyen nagyságrendű művész már ritkán szokott más nagyságokra hivatkozni, karmesterekre mutogatni, a válaszban az a legkülönösebb, hogy teljesen igaz. Nem az az igazi Carreras, aki egy ária- vagy dallemezen kiáll, és belezengeti szép hangját a mikrofonba. Számomra Carreras a csúcsra két Karajan-lemezen ér föl: az Aidán és a Don Carloson.
Az igazsághoz tartozik, hogy egyik sem Carreras-lemez. A Don Carlos operaként sem elsősorban a tenorról szól, így aztán elég megtévesztő a címe, de mit lehet tenni, ha szinte mindegyik szereplőnek érdekesebb a története és a lelke, mint a szegény infánsé. Az Aida már tenorsztori, de nem ezen a lemezen.
A két Karajan-lemez gyengéjének éppen ezt szokták fölróni: nem az énekesekről szól, hanem a Berlini Filharmonikusokról, nagyon szimfonikus, a zenekar őrjöng, elnyomja a szólistákat, Karajan már megint (és mindig) magáról akar beszélni, nem Verdiről és nem Don Carlos fájó szívéről. Nincs is mit vitatkozni az állítással, mert igaz, azzal a megszorítással, hogy néhány énekes azért áttör a Karajan-zenekar burkán, és nem is tesz rosszat nekik, hogy erőlködni kell. Az Ebolit éneklő Agnes Baltsa óriási élmény, és persze Nicolai Ghiaurov Fülöp királyként klasszis. A többiek pedig, ha jobb ötletük nincs, szépen belesimulnak Karajan koncepciójába, egy szólamot adnak elő a sok között. Így énekel Carreras és Piero Cappuccilli is. Mindketten nagyon jók. Nem személyesek, nincs sok mondanivalójuk, de dolgozik helyettük a karmester.
Carreras pályája ezek után szépen, csöndesen hanyatlásnak indult volna, ekkoriban készültek a Sony-Hungaroton koprodukciós operafelvételek, a Fedora és az André Chenier. Egyik lemez sem nevezhető mérföldkőnek, csöndes, unalmas előadások, West Side Story Bernsteinnel, nagyobb a füstje, mint a lángja alapon, egy elhibázott Bohémélet, amelynek filmváltozata már nem készülhetett el. Illetve nem vele, hanem Luca Canonicivel, aki, ha jól hallom, öt hangot énekel is a filmben, mivel a jelek szerint nevetségesnek érezték, hogy a színes bőrű Miminek Rodolfo azt énekelje: "elsápadt".
Carreras beteg lett, súlyos beteg, de meggyógyult. A történet rettenetes és fölkavaró, és eszemben sincs, hogy arról beszéljek, akár csak afelé célozgassak, hogy végső soron mennyire megérte neki. De tény, hogy a gyógyulás után a karrier új fordulatot vett. Az a csoda, ami a nagy visszatérés volt a bécsi Operában még annak is felejthetetlen, aki csak a tévében látta az előadást. Ez az a pillanat, amikor tényleg teljesen mindegy, hogy valaki hogy énekel. Él, csak ez számít. Már lement a hatodik ráadás, már az osztrák tévében megjelent a bemondó, fölkonferálta a következő műsort, majd azt mondta, bocsánat, visszakapcsolunk a színházba, mert a művész még egy ráadást kénytelen adni. Tény, hogy az újra induló Carreras piaci értékére nagyon ráharaptak a lemeztársaságok. Élete legrosszabb lemezei jelentek meg a kilencvenes évekre fordulás környékén. Mind közül a katalán dallemez a legelviselhetetlenebb: szándékos és tudatos idegtépés az egész.
De volt közben egy három tenor koncert is 1990-ben. Ma már világos, hogyan került Carreras a két másik közé. Pavarotti makulátlanabb énektechnika, elementárisabb erejű hang, jobb magasságok. Domingo mélyebb énekes, nagyobb művész. De hogy ne kettejük összecsapásáról szóljon a hangverseny, kellemetlen vetélkedésjelleggel, kellett egy harmadik, akit senki nem tart a másik kettőhöz foghatónak, puffernak viszont megteszi. Mi az, hogy. És ő még bizonygatni sem akarja, hogy igenis, leénekli az egyiket, vagy muzikálisabb a másiknál, csak úgy, ott van, helyes kisöcsi, elénekelget, amíg a nagyok pihennek. Van ennek ára is, mert neki is ugyanaz a gázsi jár, közben meg mégis azt mondják az operát nem hallgatók, hogy "Pavarotti, Domingo meg az a harmadik", de így kerek az egész. Okos ember volt, aki a három tenor koncertet kitalálta, és az operaáriák előadását sikerült neki évekre médiaeseménnyé változtatnia. Tizenöt évvel az első három tenor után, amikorra már az egész sorozat szépen kifutott, elkopott, prostitualizálódott, még mindig szó van újabb és újabb hangversenyekről.
És Carreras sztár maradt. Öreg sztár, akinek az ember örül, hogy még egyszer az életben láthatja a pódiumon. Könnyű átlátni a mesterkedésein, modorosságain, de nem érdemes. Csak mi lennénk szegényebbek általa.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk