←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Almási Miklós

Zseni és időutazás

A zseni nem kicsivel több tehetség. Valami egészen más habitus, észjárás, emberfeletti (embertelen?) tudás. Glenn Gouldról, a srácról nem hitték el, hogy zseni, csak azt látták, hogy micsoda faksznijai vannak, meg hogy csodálatosan játszik, de túl sokat tud, túl sok mindent csinál, nem követi az előadóművészek jet-setjének naptárelőírásait (pl. hétfő: Hongkong, szerda: Miami, vasárnap: Párizs). És a kortársaknak igaza volt: túl sok mindent csinált, túl sok mindenhez értett (pl. írt is, e kötetbe gyűjtött dolgozatai bizonyítják, utánajárt a dolgoknak!), és bizony sok faksznija volt, ráadásul utálta a pódiumot és a közönséget (abba is hagyta harminckét éves korában). Aztán halála (1982) előtt már fordult a dolog, egyre világosabbá vált, hogy a század egyik igazi zongorazsenije, a kilencvenes évektől pedig már új fénykora kezdődik, összes művek ilyen-olyan sorozatban, monográfiák, fotóalbumok. (Igaz, hogy Neuhaus - Richter és Gilels legendás tanára - már 1957-ben, közvetlenül frenetikus sikerű moszkvai és leningrádi fellépései után azt írta róla, hogy "Gould nem zongorista, hanem jelenség" - de ki olvasta akkor...)
Időutazás 1: kocsiban Glenn Gould játssza a Goldberg-variációkat, de csak azért, mert épp azzal spórolom meg a döcögés időveszteségét, hogy összevessem a másik, fiatalkori felvételével. (Az egyik 1955-ből való, Gould huszonkét éves korában készült, a másikat majd ötvenévesen, szinte halála előtt, 1981-ben játszotta fel. Ez az utóbbi - ahogy múlik felettem az idő - egyre jobban tetszik, az első rovására. Habár a fiatalkori lemez 25. sz. variációjába bele kell halni...) A későbbi felvételen minden variációnak saját zenei karaktere lesz, filozofikusabb. Az első briliáns, így pl. legalább hat perccel gyorsabb, mint a második. Tán ez is mond valamit a második javára... Ami felnőtt, bölcs, mély.
Időutazás 2: olvasom Gould zseniális - és annak idején felháborodásokat kavaró - tanulmányát az elektronikus hangrögzítés esztétikai és szociológiai következményeiről. Amiből most csak a hangversenyterem nyilvánosságát, a művész jelenlétét említem az egyik póluson, a magán-zenehallgatásra való berendezkedést - lemez, szalag, CD stb. - a másikon. (Ma már sejtjük, hogy a kettő - a hangverseny-kultúra és a digitáliszene-hallgatás - nem zárja ki egymást.) Ő látta az új zenehallgatási kor eljövetelét.
Még egy kis időutazás - személyesebben. A hetvenes évek elején - vagy még a hatvanas végén -, amikor Gould dolgozata átszivárgott a függönyön, természetesen azonnal terítékre került a "Pernye-szalonban" (még élt Pernye András. Hajnalig tartó viták folytak a "lemez kontra élő zene" témáról, az utóbbi esztétikai felsőbbrendűségéről, életszerűségéről. Pernye az élő zene mellett érvelt - miszerint Fischer Annie koncertje akkor is a zeneművészet csúcsa, ha a kottával a kezükben ott ülők néhány melléütésen (előfordult) csóválják a fejüket, míg a konzervzene nem tudja pótolni az eleven játék ductusát meg az előadás látványát-hangulatát.
Csak a kuriózum (meg a nosztalgia) kedvéért montírozom össze a különböző időket: mára, a walkman meg az MP3 és lemezcsere korában a "magányos hallgató" közhely, viszont a vita (ahogy Gould előadja érveit) ismét teljes pompájában ragyog. Hogy ti. számos ma kézenfekvő, megszokott jelenség esztétikáját ő írta le először - mindazzal a kérdőjellel, melyekről mára már elfeledkezünk. Ilyen esztétikai-szociológiai jelenség pl. a művész autokráciája - aki a lemezfelvételek tömeges hozzáférhetősége előtti korában uralkodik a közönségen, ami csak "befogadó", legfeljebb (a mai hermeneutika jóvoltából) értelmező -, szemben az elektronikusan rögzített zenével, ahol a művész mellett (felett?) ott a vágó meg a zenei rendező, aki bizony kijavítja a művész ilyen-olyan hibáit. Illetve (Gould szerint) figyelmezteti arra, hogy ami jó a koncertterem akusztikájában, az nem lesz jó a "privát" hallgató fülében - szóval, művész úr, tessék szíves lenni ezt a ziffert (harmadszor, tizedszer) újrajátszani, aztán mi majd belevágjuk az adott helyre, az ott virító gyenge pontra a legjobbat tessék elhinni, senki se fogja észrevenni. A vágóasztal helyettesíti a hangszert (hogy Gould paradoxonát kérjem kölcsön), aminek ő - az akkori szakma nagy rémületére - örvendezett. (Igaz, a szovjet rendszerért is lelkesedett - azt betudták egy zseni excentricitásának.) Szóval örült neki, mert tökéletesebb hangzást tud vele előállítani. (Állítólag ezért is hagyta abba a koncertezést 1964-ben, harminckét évesen...)
De hadd folytassam ma már archaikusnak tűnő lázadásának ismertetését. Gould ugyanis nem áll meg a tézis körüljárásánál, hanem kísérleteket végez - amibe bevonja a zenei szakértőt, hangtechnikust, laikust: ki hány vágást tud felfedezni fél tucat darabban. Még izgalmasabb azonban saját gyakorlatának felidézése: elmeséli a Das wohltemperierte Klavier a-moll fúgájának felvételtörténetét. Nyolcszor játszotta fel, aztán elkezdték elemezni a rendezővel meg a vágóval. Kiderült, hogy a 2-es és 8-as felvétel volt a legjobb variáns. Igen ám, de a két nyertes rögzítésen két egymástól homlokegyenest eltérő felfogásban szólalt meg a mű: a 2. számú fenséges pózban, a 3. számú vadabb, modernebb módon szólalt meg. Megnézték a játékidőt - azonos volt mind a kettőnél. Ezért aztán - közös megegyezéssel - a darab indítását a 2-es változatból vágták bele, majd jött a 8-as variáns, a végére pedig ismét a 2-est applikálták a szalagra.
A példa nem arról szól, hogyan hamisít a hanglemezipar, hanem egy esztétikai probléma dobbantódeszkája: mi az autentikus zenei megszólalás (objektiváció)? A mű - a lemezen - valahol a nyolc felvétel között, plusz a vágó, zenei rendező segédletével született. Hol a közönség "együttdolgozása"? Sehol, illetve a majd piacra kerülő lemeznek lesz közönsége, és ami (jó esetben) egy ideig ezt a játékfelfogást fogja kedvelni, ezen méri a többiekét. Hol van a "műalkotás-egység" hegeli, lukácsi kategóriája? Nincs, illetve kettő is van. Az egyik a koncertterem játékidejében születő-elhaló alakzat; a másik az elektronikus formában újraalkotódott, lemezről megszólaló hanganyag. Melyik az autentikus? Értelmetlen kérdés. Az előbbi nem ellenőrizhető, az utóbbi - a maga módján - tökéletes. De tökéletes konzerv. Rémes? Igen. Nem él. És mégis együtt élek vele, ma is ez a zene kísért hazafelé. (Ezúttal MP3-as kütyün, fülbe-zeneként, hazafelé a földalattin.)
Gould képes újraírni alapvető esztétikai fogalmakat - jóval a technikai adottságok kibontakozása előtt. S mit tesz isten, az utókor sok mindenben neki adott igazat. Sok minden viszont mosolyra készteti az embert. Mint pl. a címadó dolgozat - "Tiltsuk be a tapsot!" -, ami egyébként szent meggyőződése volt. A közönség ne fejezze ki hangos ricsajjal az érzelmeit - főleg ne a tiltakozását -, felejtse el mediterrán botrányokozó hajlamait, és nyomja vissza adrenalinszintjét is, ha az tapsra ingerelné. Végül is, otthon sem tapsol a lemezjátszójának. Akkor a hangversenyen miért kéne tombolnia? Csacsiság. Mint ahogy az élő zene lehurrogása is az. A koncert, a maga élő zeneflórájával megmaradt varázsnak ma is, sőt - mit mondjak - túlvilági szigetet képez a kultúra lealázásának korában, olyan Cytherát, ahol még közösséget alkotva, együtt élvezhetjük a művet (művészt). Koncert és lemez: két különböző objektivációs forma. Közben kezet fogtak...
Faksznikat említettem fentebb, írásainak poénjai is abból építkeznek. Bach és Wagner között nemigen érdekli semmi - nincs zene a két végpont között. Igen, Mozart sincs! Különösen a késői Mozartot utálja: szalonzene. Beethoven Apassionatája ócska, üres retorika. Petula Clarkról viszont szép tanulmányt ír - a Downtown c. dal talán meg is éri -, mindez egy Schönberg-dolgozat mellett. A közönség csak zavarja a zenét.
De ne siessünk. Mozartról azt a csúnyát Bruno Monsaingeonnak nyilatkozza. "Nézd, Bruno, nagyon jól tudod, hogy a zene történetében van egy körülbelül százévnyi vakfoltom, nagyjából A fúga művészetétől a Trisztánig. E kettő között szerintem legfeljebb csodálni lehet a műveket, szeretni nem..." Itt - bocsánat - nekem beugrott Richter. Vele is Monsaingeon készít interjút, s neki Richter is bevallotta, hogy nem tudja feltörni a mozarti világot, ellenáll neki ez a dió, ezért nemigen játssza - bár jó pár lemeze van a mozarti oeuvre-ből -, és ha jól odafigyelsz, észre is veszed a kemény munkát. Ugyanakkor Gould, aki szó, ami szó, utálta Mozartot, mégiscsak feljátszotta összes szonátáit. (Valószínűleg a játékos felszín és az alatta remegő végtelen fájdalom ellentmondása ijesztette meg őket.) Az ellentmondásról, az utálatról és a keze alatt felhangzó anyag szépségének paradoxiájáról ad némi felvilágosítást. De - ilyen. Ez nem fakszni, ez a zseni habitus megjelenési formája.
Barbra Streisandért lelkesedik ("hangját korunk egyik természeti csodájának tartom"). Talán több is ez, mint lelkesedés. Zene - és az élet. (Ami Gouldnál nincs jó viszonyban egymással.) Hadd idézzem megismerkedésük jellegzetesen béna perceit. Gould Stokowskival próbál, egy szünetben a technikus elnézést kér a beszűrődő popzenéért - Barbra Streisand lemezét csinálják a szomszéd stúdióban. Gould valami ürüggyel máris pattan, kimegy a folyosóra, de képtelen megtalálni a bejáratot, meg különben is folytatódik a próba. Már a vége felé járnak egy Beethoven-zongoraversenynek, visszahallgatják az anyagot, a maestro elégedetlen, mást akarna hallani, de valahogy elrontották, és akkor kopognak a stúdió ajtaján. Senki se figyel rá. De aztán megint, és egyszer csak bejön egy nő meg egy férfi:
"»Hello - köszönt a duó szóvivőnője. - Csak be akartam köszönni, mert nagy rajongójuk vagyok, s mivel úgyis megyünk már haza, gondoltam, beugrunk egy pillanatra és...« A továbbiakra nem emlékszem. Arra még igen, hogy Andi totojázott, hogy vajon a »miért nem jönnek beljebb?« vagy a »milyen kedves, hogy bekukkantott hozzánk« volna a megfelelőbb üdvözlés. Azt sem felejtettem el, hogy a jobb oldali ajtófélfánál Elliott Gould vigyorgott, és az is világos, hogy - miután egyikünk sem mondott semmi érdemlegeset - a hölgy végül is kénytelen volt bemutatkozni. »Barbra Streisand vagyok.« Emlékszem, hogy erre (máig is kínosan érzem magam miatta) minden idők leggügyébb válaszát adtam: »Tudom.« De elsősorban az él bennem, hogy a mellettem ülő Stokowskit kissé bosszantotta az egész jelenet. Zavarta, hogy megszakították értekezését az utolsó előtti pillanat fontosságáról, zavarta az ifjú nőcske felbukkanása..."
Intim Pistaként átfut az agyamon, biztos szerelmes volt egy kicsit Streisandba - nem csodálnám. És persze reménytelenül. Ja kérem, az élet nem habos torta, minden nem lehet. Szóval talán ezért állítja Streisandot Elisabeth Schwarzkopf mellé az 1976-os tanulmányában. Nem is olyan jó zseninek lenni.
Vagy mit tudom én.

Glenn Gould: Tiltsuk be a tapsot! Válogatott írások. Válogatta és az utószót írta Wilhelm András. Fordította Barabás András, Csuhai István. Európa Könyvkiadó, 419 oldal, 2900 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk