←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Ficsku Pál

Születés

"Csináljunk sok-sok gyerekeket."
(Anyma Sound System)
 
"Nem vagyok egyedül, lombik bébi a nevem."
(Rolls Frakció)
 
Születni jó.
Vagy mégse.
Nem tudom.
Ezen gondolkodtam, miközben álltam a szülőszoba előtt.
Vajon jó-e világra jönni.
Vajon jobb-e ebben a valóvilágban lenni, mint bent a békés magzatvízben, ott bent csak lubickolni, és nőni, nőni, nőni. Persze egyszer úgyis ki kell bújni. De lehet, hogy bent se jobb. Érzik, hogy kint gáz van. Egyszer, amikor engedtem az alkohol csábításának, a feleségem pityogott, hogy rugdosnak a gyerekek, érzik, hogy apa iszik, apa ne igyál. Meg amikor nem fizetett a tévé. Gyógyszert kellett volna venni az asszonynak, de nem volt elég pénzünk, gondoltam, behajtom elvégzett munkáim forintosított gyümölcsét. Kiröhögtek. A gyerekek meg rugdosták az anyjukat. Meg amikor kikapcsolták a villanyt. Az Angol beteg tér összes kocsmáját végig kellett járnom, hogy találjak egy józan villanyszerelőt, aki néhány sörért schwarzban visszaköti az áramot nekem, le ne engedjen a hűtő, és legyen fény. A gyerekek meg tomboltak az asszonyban. De lehet, hogy csak röhögtek rajtunk, kinti lényeken, a tombolás nem kín, csak tombola, házibuli. Anyában buli van. Lehet, hogy örültek annak, hogy apa engedett az alkohol csábításának. Másfél éve csak azon dolgozik, hogy ők, először ő, aztán ők, az ikrek legyenek. Lehet, hogy tudták, hogy apa egymilliónál hagyta abba számolni, hogy mennyibe kerülnek a műtétek, gyógyszerek, hálapénzek, utána már leszarta az egészet, csak az volt a fontos, hogy mi legyünk, hát megérdemel apa annyit, hogy néha berúgjon, utána úgyse lehet, etetni kell, meg fürdetni, apa locsmester lesz, meg éjszakás nővér, röhögtek az anyalyukban. És hogy nem fizet a tévé. Hát miért fizetne, röhögtek a gyerekek. Hát mért lett apa író. Megérdemli. Vannak rendes szakmák is. Asztalos, mérnök, jogász vagy villanyszerelő. Lehet, hogy a gyerekek már ott bent tudták, hogy apát apa apja, azaz nagyapa állandóan basztatja, hogy miért nincs rendes polgári állása, Illyés Gyulának és Németh Lászlónak is volt, szokta mondani apa apája. De Illyés Gyula idején még volt káemká, röhögött a fiú. Németh László meg nem volt kényszerbété, röhögött a lány. Bent az anyalyukban. Meg ez az áramügy is. Lehet, hogy tudták, apa egyszer nagyon ideges, aztán meg nagyon boldog volt az áramszünet miatt. Krétáról jöttek éppen haza, apa ott kérte meg anya kezét, vagyis hát az apa anyja, a nagymama kérte meg apa nevében anya kezét, milyen félénk, nem is félénk, milyen hülye ez az apa, még egy egyszerű lánykérést se tud nyélbe ütni, gondolták, szóval Krétáról jöttek haza, és amolyan előnászútra lementek a mályi házba még egy kicsit nyaralni. Beléptek a házba, és irdatlan bűz csapta meg az orrukat. A hűtőből és fagyasztóból fekete húslé szivárgott. Csend volt. Nem zúgott a Lehel hűtő. Kikapcsolták az áramot. És akkor apa káromkodott, olyanokat mondott, hogy istenbasszameg, kurvaanyjátazémásznak, meg hogy villamosszéken dögöljön meg mind, fizetem az áramszámlát. Apa padlógázzal robogott be Miskolcra. Kétszázkilencven forint volt a tartozása, háromezerötszáz a visszakötés, három nap múlva. A húskárról nem is beszélve. És amikor apa hazaért, fáklyák égtek a kertben, gyertyák az asztalon, friss flekken illata csábította a vakondokat és a háziharkályt, apa nem tudta, anya honnan varázsolta elő a friss húst, de finom volt. Három éjszakán át gyertyafény mellett szeretkeztek. Amikor jött a villanyszerelő, apa könyörgött, hogy ne kapcsolja vissza az áramot, jó így sötétben nekünk, mert a fény nem megváltás, bűnbeesés. Anya mondta, hogy ne törődjön vele, író, anya mindig ilyeneket szokott mondani, később meg már, amikor a feleségem volt, csak ennyit mondott, ne törődjön vele, a férjem író, ezzel apa mindig el lett intézve. És lett fény, újra zúgott a Lehel hűtő, apának nem kellett kocsmába mennie hideg sörért, helyreállt a világ rendje.
Lehet, hogy mindezt tudták már a gyerekek, bent az anyalyukban.
Én nem tudom.
Milyen hülyeségeken gondolkodik az ember, ha feszült, gondoltam.
Álltam a szülőszoba előtt, a korlátot támasztottam.
A feleségem még a kórteremben volt, előkészítették a műtétre, koraszülött ikreket császárral szednek ki, semmi érzelem, semmi fájdalom, kimetszik és kész, most talán a punciját borotválták, nem tudom. Engem kiküldtek. Hát álldogáltam, és hülyeségeken gondolkodtam. Hogy mért létezek. Ha őseim nem lennének, akkor én se lennék, és a két kis lény, aki néhány óra múlva világra jön se lenne. Például anyai nagyapám esete.
Történt, hogy ezerkilencszáznegyvenkettő egyik szép nyári napján randevúzott egy Murvai Julianna nevű hajadon lyányka és Nagy Sándor fiatal csendőrtiszt. Julianna, vagy ahogy otthon hívták, Jucus, Hajdúböszörmény mellett élt egy tanyán, szülei nagygazdák voltak, módosak, Jucust gyakran homokfutó vitte iskolába. Nagy Sándor, később nekem Sanyipapa, gyakran járőrözött a tanya környékén, betért Jucusékhoz is. Jucus apja, véletlenül őt is Sándornak hívták, szívesen beszélgetett Sanyival, nem volt akkor még rádió meg tévé, ő mondta el a friss városi híreket meg a háborút, egy csendőr csak többet tud a háború állapottyáról. Ültek a nagy diófa alatt, és hogy-hogynem, ilyenkor mindig előkerült Jucus, sertepertélt valamit, úgy, hogy Sanyi is lássa. Megakadt ilyenkor a szemük egymáson, az öreg Sándor meg úgy tett, mintha nem látná. Jucusnak tetszett Sanyi délceg alkata, fényes kardja, na és a kakastoll a kalapján. Sanyinak meg Jucus formás lába, csípője, mely úgy ringott, mint enyhe szellőben kakastoll a kalapján, keblei, melyek a saját maga hímzett ing alatt sejtetni engedték, hogy a friss zsömlyéhez hasonlítanak, s melynek látványa egyre jobban férfivá tette. Néha-néha szóba is elegyedtek, olyan semmi dolgokról beszélgettek, de hát meg kell ismerni az embernek egymást. Egy alkalommal, amikor váratlanul magukra maradtak, Sanyi egy levelet adott át. Szerelmes levél volt, kérte, hogy találkozzanak.
Jucus azt mondta otthon, hímzőcérnáért kell bemennie a városba, azt persze nem tette hozzá, hogy a jegykendőjét kezdte el hímezni titokban. A Nagytemplom előtt találkoztak, és ott is váltak el több órás séta után, sütemény is volt, cuki, Jucus még egy pohárka bort is megivott, tán még egy puszi is elcsattant. Jucusnak jó volt Sanyi. Sanyinak jó volt Jucus. Csak hát nem lehet azt egyből. Vagy akkoriban nem lehetett. Nem hajdúbüszkeségből vagy hajdúvirtusból, tisztességből.
Szóval a Nagytemplom előtt váltak el, vagyis nem váltak, hanem búcsúztak az újabb találkozás reményében, vagy talán másében is. Jucus felszállt a villamosra, és a nyitott peronon kiejtette életében először azt a szót, amivel ezerkilencszáznegyvenkettőben kálvinista erkölcsű nők még nem nagyon dobálóztak.
Szeretlek.
Sanyi, avagy később nekem Sanyipapa meg rohant a villamos után, hogy én is, én is, Jucuskám, szeretlek. Utolérte. Fel akart ugrani a peronra, hogy ezt a lyányt megölelje, nem baj, ha valaki látja is, valami bajtárs vagy elöljáró a bajtársak közül, nem baj, most már tudja, miért is élt eddig.
De beakadt a kardja a villamosba, az meg vonszolta magával, siklott a papa, siklott Sanyipapa a vasútállomás felé, Jucus meg kiabált, álljanak meg, álljon meg. Szabadítsa már ki valaki.
Sanyi megúszta a nagy utazást. Jucustól bátorsági érdemrendet kapott. Egy csókot. És ki is szabadította. Az egyedüllétből.
Anyám öt év múlva született.
És néhány év múlva elvették mindenüket.
Jucus apját, Sándort, kuláknak minősítették.
Sanyipapa, mint csendőr, reakciós és osztályidegen lett, negyven évig különböző építkezéseken dolgozott, Sztálinváros, Barcika, Ózd, Tiszapalkonya, együtt volt raktáros Hamvas Bélával. Egyetlen helyre tért mindig vissza, Debrecenbe, a Homok utcába.
Ahol születtem.
Utcára néző házrész, két szoba, az udvar végén a nyárikonyha, persze télen is, kintibudi, meg egy körtefa. Meg négy gyerek, aztán az első unoka, én. És béke.
Ha a Homok utcában járok, akkor mindig eszembe jut az a jóságos villamos.
Biztos valamelyik roncstelepen végezte.
Én meg talán nélküle nem is lennék.
És akkor most nem állnék itt a szülőszoba előtt.
Vagy az apai nagyapám esete.
Nem olyan romantikus, de igaz.
Egy ló miatt élte túl a háborút.
Egy lóban élte túl a háborút.
Kényszerharcos volt a román fronton. Semmi baja nem volt a románokkal, de hát menni kellett. Doru, a helyi csendőr kérdezte is magyarul. Lajcsi, osztán, ha úgy adódik, lőni fogsz is ránk. Lőni fog az istenfasza, gondolta, de nem merte kimondani. Vicces nép a román, magyarázta később gyerekkoromban. Számolni is úgy tanított meg. Egytől tízig. Fonetikusan idézem, amikor tanultam, még nem tudtam írni, amikor meg már tudtam, nem akartam kimondani. Uno, doj, trej, patro, csincs, seg, gem, be, ka, csincs. Ezt ismételgettem hajnalonta, amikor mentünk le gombászni a birkalegelőre. A birkalegelő a kanálisig nyúlt, a kanális mögött meg a román határ. Szedtük a gombát, a gomba a birkaszarban érzi jól magát, eső után ott bujálkodik a legjobban, pontosan annyit szedtünk, amennyi a reggelihez kellett, a Jóisten úgyis ád holnap is, mondta nagyapám. Mindig annyit egyél el Isten ajándékából, hogy másnak is maradjon, és akkor boldog leszel. Amikor teliszedtük a kaskát gombával, lesétáltunk a határig, nem volt egy olimpiai ötpróba, nagyapámék házának végétől, a Csigaerdőtől úgy két kilométer. Megálltunk az őrbódé alatt, nagyapát ismerték a határőrök, elbeszélgettek, rólam meg nem gondolták, hogy ötévesen disszidálni akarok Romániába, hagytak játszani. Látod, ott volt a tanya, mondta nagyapa. Néztem, de nem láttam semmit, mégis azt mondtam, hogy látom. Látod, mondta. Nem láttam semmit, csak aszott napraforgóföldeket. Pedig talán a tanya miatt létezek.
Egy hideg havas hajnalon a román front a tanya mellé ért. Meg nagyapa is, a kényszerkatona. Nem látta ugyan a tanyát, az néhány kilométerrel arrébb volt, de érezte a friss széna illatát, szájában volt a frissen fejt tej íze, orrában a pörzsölt disznó szaga, és hát várja arrébb egy lyány, a Bugyi, későbbi nagyanyám, Bugyi Irma, nagyapa mindig azt mondta neki, ha beleegyezését kérte, ugyibugyi. Ugyibugyi, hazamegyek, gondolta, harcoljon az istenfasza ezeknek. Dolgozni és élni akarok. Neked. Hó alá nem lehet elbújni, ha elfut, meg lelövik, találni kellett valamit. A hóban feküdt egy döglött ló, nemrégen robbanhatott fel, arrébb egy katona feje és néhány végtag. Nagyapa elesett, úgy tett, mintha meglőtték volna, aztán belebújt a lóba. Szép nagy ló volt, frissen döglött, és még forró volt a bele. Jó sok kolbászt lehetett volna beletölteni, de most az volt a fontos, hogy elrejtett és melegített. Mire ráfagyott volna a dög, átment fölöttük a front, hazaballagott. Néhány hónap múlva pont a kanálisnál húzták meg a magyar-román határt, egy kilométeres körzetben mindent eldózeroltak. A tanya a román oldalon kilencszáz méterre volt tőle. Hát ezért nem láthattam az őrbódé alól. Később nagyapa lovas kocsin egy teknő alatt csempészte át Ugyibugyit. Két év múlva megszületett az apám.
Milyen furcsa, gondoltam ott a szülőszoba előtt.
Egy villamos és egy döglött ló miatt vagyok.
Mi a szép.
Egy sárga villamos és egy döglött ló találkozása a szülőasztalon.
Na végre kitolták Anettet a kórteremből, adtam neki egy csókot, ne izgulj, ne félj, nem lesz semmi baj, mondta, mintha nem neki kellene izgulnia és félnie, és becsukódott mögötte a műtő ajtaja.
Több mint másfél éve vártunk erre a pillanatra.
Hogy gyerekünk, hogy gyerekeink legyenek.
Álltam a szülőszoba előtt, és hirtelen lepergett előttem ez a másfél év, a pokoli kínok és pokoli örömök ideje.
A spermavétellel kezdődött. Amikor kiderült, hogy satnyák a spermáim, de pajkosak és fogamzásképesek. Háromszor annyi van belőlük, mint amennyi kellene. Csak hát satnyák. Nem baj, Pali, mondta Norvég Pista bácsi Mályiban a Horgásztanyán, amikor ecseteltem neki a pajkosságot, a kicsi heringek is így ficánkolnak a fjordokban, mégis van köztük néhány életrevaló. Aztán vigyázz, nehogy ezekből a satnyákból húszas ikreid szülessenek.
Petevezeték-elzáródás. Kétségtelen, ez petevezeték-elzáródás, mondta az Ősz Isten.
Miután kiderült, hogy lehet gyerekem, mindenkinek ezzel dicsekedtem. Hülyének néztek a kocsmában. Mért ne lehetne, mondták, beszélj inkább a Diósgyőrről, vagy mondj valami vicceset, te olyat is tudol. Vicceset nem volt kedvem mondani, akkoriban az emberek nyomorából éltem. Kérdőíveket kellett kitöltenem többnyire cigánysorokon és gettókban. Jól kerestem vele, nagyon jól, szégyelltem és utáltam magam, de tudtam, hogy kell a pénz, nagyon kell, sokba fognak kerülni a műtétek és az orvosok, vitaminok és gyógyszerek, főnővérek unokáinak arany fokozatú támogatója leszek, lehet, hogy csak két évig, lehet, hogy örök életemre, amíg az asszonyból ki nem hal az utolsó petesejt.
Te, Pali, mondta Norvég Pista bácsi, miután túljutottunk a heringrajzás és a spermavétel hasonlóságának és különbségének a tárgyalásán, az oké, hogy neked lehet, de Anettkának is?
A lényegre tapintott.
Ültünk az Ősz Isten, Koncz tanár úr irodájában, aki egy röntgenfelvételt mutatott. Látják, ez itt petevezeték-elzáródás. Szakszavakat mondott, meg mutogatott, ahogy nagyapámék eldózerolt tanyáját nem láttam, úgy itt se láttam semmit, csak egy nagy fekete foltot, valószínűleg az az anyalyuk, mindenesetre annyit megértettem, hogy ha a feleségemet nem műtik meg, soha nem lehet gyereke, keféljünk is bármennyit.
Mész a kés alá, mondtam, miközben ballagtunk lefelé a János Kórház klinkelt téglás épületei között, mától nekünk ez a kálváriadomb, vagy belehalunk, vagy feltámadunk.
Nem ment a kés alá.
Valami barátosnője bebeszélte neki, hogy nem kell mindenáron műteni, ismer egy kínai természetgyógyászt, titokban rendel, akupunktúrás, ő biztosan kitisztítja azt a petevezetéket. Kurvára ideges lettem, de hajthatatlan volt, próbáljuk meg azt is, műteni lehet később is. És mi van, ha addig még satnyábbak és kevésbé pajkosak lesznek a spermáim. Amíg ő kínaizott, addig én visszamenekültem cigányaimhoz. Láttam az igazi nyomort, egy másik Magyarországot. Áram nélküli putrikat, hivatalosan cs-lakások, ahol csak két ágy volt, egy szekrény meg egy masina, az ágyon fejtől lábtól feküdtek a dunyha alatt a férfiak, nők és gyerekek, többen is, a masina meg egyszerre szolgált fűtésre és főzésre, csak a fát kellett beszerezni hozzá az erdőből, láttam putrit, ahol nem volt bejárati ajtó, csak egy pokróc, télre szerzünk még egyet, mondták, uszítottak rám kutyát, hagyjam őket békén a nyomorukban, látom, szép autója van, biztos rajtunk is keres szépen, és láttam nagyon sok szép fekete szemű cigánygyereket, akiknek semmi esélyük a szép életre, láttam hétfőn reggel kilenckor kannásbortól felizgult Fekete vonatra táncoló embereket, embereket, akik csak azért élnek, mert élni jó, és amikor megláttam egy gyönyörű tizenéves lányt, ahogy kerítésnek támaszkodva szoptatta csecsemőjét, azt gondoltam, nem számít a szegénység, csak élet és szeretet legyen, nekik biztos nem kell a Budai Meddőségi Klinikára járniuk. Mert itt élet van.
Nálunk meg a halál.
Nem az asszony ment kés alá.
Karácsony előtt meghalt apósom.
Nem díszítettünk karácsonyfát, nem vettünk egymásnak ajándékot, koporsót vettünk. Csináltam finom bajai halászlét, a Hunyadi téri piacon lehet gyufatésztát kapni, de nem ettünk belőle semmit, nem volt étvágyunk, csak álltunk a gyertyafényben az ablaknál, és néztük az Angol beteg tér ablakaiból áradó boldogságot. A temetés a Szilveszter előtti napon volt. Másnap utaztunk haza Pécsről, állandóan csörgött a telefonom, a haverok kerestek az ügetőről, melyik szektorban vagyok. Jelenleg más szektorban, mondtam, és kikapcsoltam. Este ültünk otthon. Ha terhes lennék, talán apu nem hal meg, mondta Anett. Várná az unokát. Hagyd abba azt a kínait, lehet, hogy nem is titkos rendelője van, hanem titkosügynök, ipari kém, meg akarja tudni, milyen módszerrel és meddig lehet nőket kezelni, hogy ne legyenek gyerekeik. Végre belement a műtétbe.
A lombikbébikről és az azzal járó felelősségéről nem tudtam semmit, amíg bele nem mentem ebbe a Gyerekgyárba. Ha a nő érett petesejtet termel, azt leszívják, és ha a férfinak van nemzőképes, vagy mint nálam, kicsit csökött spermája, azokat összeengedik egy üvegcsében, kezdődhet a házibuli, és ha a hatszázezer spermasejtből valamelyikbe beleszerelmesedik egy-egy petesejt, akkor talán lehet belőle élő gyerek. A szerelmes petesejtet visszarakják a gazdájába, jó esetben kilenc hónap múlva anyának fogják hívni a sejtgazdát, aztán a megtermékenyített petesejt vagy megtapad, vagy nem. Ha megtapad az anyalyukban, se biztos, hogy nem fog elvetélni a sejtgazda, vagy egészséges lesz a gyerek. A lényeg, hogy a kis bébi konkrétan nem baszás által születik. Ez a kisebb rizikó, hogy lesz-e gyerek vagy nem. A nagyobb és a felelősség, hogy ha lesz, mennyi. Mennyit hagyunk élve, és menynyit ölünk meg. A beültetés előtt ugyanis választani kell, hányat ültessenek be, egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt vagy amennyi van, és mennyi maradjon meg. Lehet hogy egyből egy bejön, de lehet, hogy ötből egy se.
Április tizenkettedike volt az a nap, ami talán komoly embert csinált belőlem. Ültem a Csengery utcai borozómban, izzadtam, lihegtem és remegtem. Ma derül ki, hogy fej vagy írás. Anett most ment vizsgálatra. Hív. Mondjad, mondom. Gyere ide a kórház elé, majd itt megmondom. Legszívesebben leszálltam volna a négyeshatosról a Mártírok útján, hogy toljam, mennyen már gyorsabban. Anett ott ült egy padon. Nem mertem a szemébe nézni. Leültem, becsuktam a szemem. Mondjad, mondtam.
Ikrek.
Sírtunk.
Milyen furcsa, gondoltam, húsz perc alatt átéltem másfél év minden szenvedését és boldogságát. Álltam a szülőszoba, vagy műtő előtt. Már nem akartam gondolni semmire, legyen, aminek lennie kell.
Jöjjön be, apuka.
Egy maszkos, zöld köpenyes műtőssegéd állt előttem.
Na jöjjön már, apuka.
Apuka.
Ő mondta először ki ezt a szót nekem.
Elkértem a szájmaszkját.
Az estét négyen három helyen töltöttük.
A két kicsi, Hüvelyk Matyi és Tündér Lara a koraszülött osztályon az inkubátorban, csöpögött beléjük az infúzió, Anett a szülészeten, csöpögött belé az infúzió. Hazafelé én is magamhoz vettem egy kis infúziót, befeküdtem a gyerekszobába a két kiságy közé. Az utcai lámpa beszűrődő fényei különös börtönt vetítettek a narancssárga falra.
Feküdtem.
Néztem.
Utoljára vagyok egyedül.
Apa vagyok.
Nem éreztem semmit. 12 ff
Vincze Ottó munkái (74. o.)
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk