←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Tandori Dezső

Az utolsó itteni változat

Ez lett volna a harmadik, de az előbbi, fontosság
rendjében, szorította hátrább,
annyit mesélek el csak, valaki, itteni ember a mozgását
hogyan vesztette el - majdnem, érdemben -, az utazását,
 
ennek minden áldását, s csak ül itthon, és ha bíznak
benne, az említett specialisták, ha jól kiszúrják,
mi az, amihez ért, s ilyesmiket rá bíznak,
felkérik, ülhet írógépe mellett, s ha kajál és sörözik, hízhat.
 
De én elindultam újra a fogyásnak útján,
s ez eszme úgy fut föl rám, mint a borostyán,
semmi étel, meséltem, nem jön át a rostán,
járhatok vágytalan akármi piac-hosszán.
 
A kapun kilépni még tudok, bár túl nehézre át-csinálták,
hanem aztán nincs bennem sehova se menni kivánság,
régebben még az volt, boldogan összetalálkozom, ha ismerős lát,
ma itt is az van inkább, csak érjek haza még némább
 
állapotban, mint ahogy elmentem. Ha sokat dumálok, s ez átok
sokaknak, elmondhatom, csak miattuk tépem a számat,
érzem, nem jövünk össze, az tíz év szava lenne, így: láthat,
tudhatja rólam a közhelyeket stb. - ez késztet, dühöm, hogy dumáljak.
 
Elgondolom, milyen volt, milyen is lehetttem,
színpadokra, dedikáló asztalokhoz hogyan léphettem,
elárulom, mint a rossz rockereknek, ebben
csalás is volt: pia és nyugtató egyszerre volt bennem.
 
Engem csak a játszásra és az írásra nem kényszerített semmi.
De tánciskolába vagy templomba menni
egyképp - vagy más-másképp - nem vágytam, mindent ellógni,
mert másképpen meg kell majd bánni, erre futotta nekem, ennyi
 
íratlan összefüggésre az emberiséggel. Valami hirtelen,
talán az az életformaváltozás, hogy megnősültem,
fura, 1968-ban, a konzervativizmus lázadását hozta, s leltem
módot, hogy a szekér, minden trágyalécsorgással együtt, menjen
 
 
- s nem küldtem a fenébe sose. Ám ismétlődjék krónikás
ríme e versnek, "a Tandori nem is oly Szép", mondta amerikás
barátom, de hát kivel miért és hogyan barátkoztam, pántlikás
jókedvemben aztán nem, és ma is inkább sok kapcsolatmegszakítás
 
okait adhatnám, nem hogy bármelyiket is visszahoznám.
Képzelem, engem is ki mindenki, az irigyeken túl, fenébe kíván.
De ott tartottunk, hogy 1999 óta, hogy Dublinban járván,
szemerkélő esőben, nem tettem fel még azt a híres sapkám
 
sem, ázogattam, napi háromszor 1,75 deciliter (!)
bort ittam, vittem a gépről kis vodkát, ennyivel (%)
beértem, és a csendes vöröstéglás alkonyokon, a Bennyvell (?)
és a Lindsaydom utcán kiértem az utazásokból. Kell, nem kell (+)
 
- Bécsben még jártam, loviztam általában, már nagyon untam,
nyereményt halmoztam, ezt utolsóra dühösen eljátszottam,
hadd legyen könnyebb, ne érezzem magam szolíd zseninek, bár van
emlékem róla, sokáig a ló segített meg, meg hogy dolgoztam
 
ágy alá dugott lábbal, vitt írógépemmel, füzetes regényeket
fordítottam, nagy-ember-emlékeket,
délután néztem a lóversenyközvetítéseket,
olyan volt ez a végén, mint ahogy söröztem borozás helyett,
 
mer tudtam (s ezt írtam!), a sörrel a bort kirúgva, már aztán
a sört könnyű lesz elhagyni. (Tévedtem, nehéz volt.) Elvontán
olyan vagyok, túl sokszor, mint a koszvadt hófolt. Rosszán
élem meg a jót. "Rossz, ha bármit is van kivel megbeszélni, tán
 
az rosszabb csak, ha rosszat kell." - "Vagy az van, akinek,
vagy csak az, amit." (Mondás című versem.) Leg-egyetlenebb
az írás maradt számomra, tessék, hölgyek-urak, valaki köztetek
így pusztult le, és az isten se lehet ellene segítségetek,
 
csak ha a "le" helyett "el" jön. És az is eljön. Még öt-tizenöt
csendes évet kívánok magamnak, munkaállat, feladatok között
éljek, ne kóborok, szerettek vagy ápoló személyzet örök
lelkifuraság-s-más-dallás feszélyezésével. "Kösz, kilencre jövök."
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk