←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kovács Mikó Edina

Bizalom

Titokban bújok hozzád.
Megvárom, míg elalszol.
Az ébrenlét az órát
figyeli, s egyre hajszol;
 
tervrajzokat lobogtat
és indulót vezényel.
Örül a holnapoknak:
a ma koppanva vész el.
 
Mikor a puha éjjel
az időt hintáztatja,
homok ülepszik, fényt nyel
ezüst falak tucatja,
 
mikor reped a kéreg,
gyűrűznek halk fohászok,
mikor magad nem méred,
s jó volt mind, aki játszott -
 
akkor nem félek. Várom,
hogy pókok szőjenek be,
és a vékony fonálon
lebegjen kettőnk teste.
 
Levél rebben az égen,
a hang lágy képet rajzol...
Nem bánom gyöngeségem -
hiszen nem látod. Alszol.

Hatalom

Elhajtott. Nagy volt, fekete.
Sötétített az üvege.
Egy tömbből, mint a félelem
darabjai a filmeken.
 
A teremben szavak. Szavak
sűrűsödnek, ígéretek.
Nyomasztanak. Megfojtanak.
Kitinszárnyuk reccsen, reped.
 
A folyosó. Még egy méter...
és levegő, jó, nagy falat.
A lépcsőkön leszökdécsel
egy veréb. Mint én. Utakat
 
keres, kutat, majd felrepül.
Megtart az ég, kapaszkodom,
amíg lelkem a fűbe ül.
Megannyi ősz... Krizantémszirmokon
 
hullott, hullott a szökőkút. A hangja
ringatott, s vízzé oldott volna végleg.
Testetlen testtel omlottunk a padra:
langyos volt érdes karja, mint a fészek,
 
s egy napsugár körülrajzolt sután.
Ahogy most, a hegyoldalon,
míg elbújtat a délután.
Lopott időm az oltalom,
 
az ajándék - hogy még lehet...
A hiú fák elrendezik
a maradék leveleket.
Szép. Nem baj, hogy csak percekig.
 
Még benn - állt az előtérben
az elnök úr. Mellettem épp,
és rágyújtott. Némán néztem
megremegő, sóvár kezét.
 
Két őr között, hogy biztosan
hajszála se... S az élete
a terv szerint. Halad, rohan,
majd elhajt. Nagy. És fekete.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk