←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Hónapló

Békés Pál

Elnapoló

2004. október 15.
5 körül. Utálok korán kelni. Különösen ősszel-télen, ha sötétben kezdődik a nap. De nincs más választás, elmaradtam egy munkával, pontosabban készen van már, csak az utolsó utáni kontroll hiányzik - amikor az ember átírja a felét. Tegnap volt a harmadik, a legeslegvégső határidő: a Gondolat a József Attila Kör szerkesztésében kiadja Tibor Fischer novelláit, én írom az előszót. Tibort régről ismerem, még Amerikából, 97-ből, az iowai íróprogramról, ahol tulajdonképpen összebarátkoztunk - már amennyire vele lehet. Ő volt az, aki egy huszáros trükkel megpattant a prériről, valami könyvbemutatóra hivatkozva hazament Londonba, azután elfelejtett visszajönni, pedig hát milyen jó hely volt az Iowa államban, Iowa Cityben, az Iowa folyó partján álló Iowai Állami Egyetem campusa, igazi elektronizált Cegléd, nem tudom, miért szerette jobban Londont. A novelláskönyve remek, bár ilyen feketét régen olvastam, csupa vergődő, fogcsikorgatva na-még-egyszer-utoljára-nekihuzakodó lúzer, a sorok közül süvít a reménytelenség - és mégis. Sötéten és kíméletlenül szellemes, csikorgóan és szikrázóan kemény. És sorsokról beszél, nyomasztóan valóságos emberekről, nem pedig arról, hogy ő egy író, aki most ír, vajon hogyan írjon arról, hogy ő most ír? A kötet címe tenyérbe mászó: Hülyék ne olvassák! Az előszóé meg az: Ki a hülye?! Befejeztem - annyit azért nem javítottam -, elküldtem a kiadónak, a szerkesztőnek meg persze Tibornak is. Szól a rádió, kezdődik az adás, a reggeli szerkesztő alapozza a napot. Tárgyilagosan közli: ma hatvan éve Horthy Miklós kormányzó proklamációt olvasott fel a rádióban, melyben kijelentette, hogy meg akarja menteni a magyar nemzet becsületét. És hozzáteszi: október 15-e tehát a remény napja. Azután hírek. Azt már megszoktam, hogy a Krónikában a kormány lépéseiről csak azután értesülök, hogy előbb az ellenzék elmondja, miért rossz az intézkedés. (Lassanként ott tart a hírműsor, mint a hetvenes években: "a TASZSZ cáfolja, hogy..." - és a következő mondatrészből lehetett megsaccolni, mi történt.) De ez mégis újdonság: a nyilaspuccs 60. évfordulója mint "a remény napja". Nyilván szerkesztői szabadságról van szó, meg írói munkásságról satöbbi, satöbbi - amit ilyenkor mondani szoktak. Fél 11. Merlin Színház. Beszélő-beszélgetés. A visegrádi négyek egy-egy képviselője vitatkozna arról, milyen lehetőségei vannak a kis nyelveknek és a kis nyelvekben élő kultúrának az unióban. A bejáratnál a szervezők, fő a fejük, a lengyel és a szlovák résztvevő az utolsó pillanatban lemondta, a cseh itt van, bár tulajdonképpen ír, dublini, csak most éppen Prágában szerkeszti egy cseh lap angol nyelvű kiadását, viszont eljött egy másik lengyel - egy közép-európai internetes honlap gazdája. A nemzetközi részvétel: két fő. Ám a magyarok időközben megszaporodtak, egyebek közt itt van Török András is. A közönség maroknyi, hallgatóság és vitatkozók valóban elférnek egy nagyobbacska kerek asztal körül, a metafora tényszerű valóság: igazi kerekasztal-beszélgetés. Török András hozzászólása élvezetes, mint mindig, plakátot, szórólapot mutat az általa vezényelt hollandiai magyar évadról, a logó remek: holland fapapucs és magyar piros paprika enyhén elmebeteg, ám szembeszökő kombinációja. Az összejövetelt Gács Anna, a lap Beszélő rovatvezetője moderálja, gyors, hatékony, futtában engem is ledorongol, hogy arról kódulok - sajnos még az is lehet, hogy igaza van. (Na, mondjuk, félig.) Én: a környező országok kultúrájáról sokkal kevesebbet tudunk, mint a rendszerváltás előtt. Ő: pedig megjelenik minden, ami fontos, nem nyafogni kell, hanem olvasni. Hm. Lehet, hogy otthon előveszem a Modern horvát drámák c. kötetet, amit tavaly kaptam egy ismerőstől. Igaz, hogy angol nyelvű, de akkor is, modern és horvát. A beszélgetés vége előtt megfutamodom, irány a metró. Késik a szerelvény, az állomás falára vetített mozgókép-újságot bámulom, politikai és bulvár hírek keveréke, bár a kettő ebben a tálalásban egy és ugyanaz. A hírblokk végén kis színesek: köszöntik a Teréziákat névnapjuk alkalmából, a Kalendárium rovatban megemlékeznek a naphoz kötődő fontosabb eseményekről. Úgymint: ma 195 éve kezdte meg száműzetését Szent Ilona szigetén Napóleon. És ma 55 éve végezték ki Rajk Lászlót. Ennyi. A képújság szerkesztői azt sugallják a metrót használó százezreknek: más szóra érdemes esemény október 15-én nem történt. Néha még (egyre ritkábban) föl-fölkapom a fejem: hol is lakom én? Aztán mindig eszembe jut: itt. 2 óra. Az ARTISJUS épülete a Mészáros utcában. Gyertyánffy Péter, az igazgató megkért, hogy a vezetőség tagjaként jöjjek el a mai díjkiosztásra, "ne legyenek annyira egyedül szegény írók". Réz Pál adja át az idei Déry Tibor-jutalmakat. A zsűri egyik tagja Lator László, ő végigüli a díjátadást, Závada Pali csak megmutatja magát, és már rohan is Győrbe, ahol maga is díjat vesz át. De még dedikálja új regényét, friss, "nyomdameleg": A fényképész utókora. Gyönyörű kötet. Mindig irigyeltem a magvetősöket a könyveik külleméért. Réz rögtönzött, mégis formás laudációja arról, hogy Déry mit szeretett volna a díjazottak, Berniczky Éva, Grecsó Krisztián, Keresztury Tibor írásaiban. És hát tényleg: Déry Tibor. Alig esik róla szó, mintha kifakult volna az irodalmi emlékezetből a 20. század egyik legnagyobb magyar regényével, A befejezetlen mondattal együtt, és ezen a pálya végének nagy fordulata sem segít, a G. A. úr X-ben - mekkora olvasmányélmény volt, istenem. Talán rajta a láthatatlan bélyeg: baloldaliság, kommunizmus, talán csak arról van szó, hogy akik ma a kánont szabják, nem szívelik, nem szerepel a kötelezően felsorolandó nagy elődök listáján, így azután fiatal író kézbe nem veszi, a közemlékezet a Képzelt riport egy popfesztiválról-t őrzi, ezt a félinformációkon alapuló sikerületlen mellékterméket, a musical miatt. Déry? Ja, az, akiből a Presser azt írta, hogy...? Ráadásul Presser csak a zenét írta, de azt sem emlegetik, aki a darabot fabrikálta. Berniczky Évát elkísérte a díjátadásra férje, Balla D. Karcsi. Jót röhögünk: íme, kollégák leszünk a Mozgó Világ napló-rovatában, akkor most kössük fel egymás gatyáját. Mindenkit számba véve tucatnál kevesebb ember üldögélt a díjátadáson, az ARTISJUS munkatársai, meg a zsűri, meg a családtagok, én voltam talán, akinek legkevesebb közvetlen köze volt az eseményhez (noha persze nekem is). Akárcsak a délelőtti beszélgetésen. Jól elvagyunk így egymás közt, "a szellem emberei", értelmiségiek, írók, egyebek, magunk érdekeljük magunkat (ha ugyan), "a köz" tojik ránk magasról, eszmecseréstül és díjastul. Se gondolat, se teljesítmény nem jut át a szűk krecli falán, csak néhány rágós, politikai zafttal nyakon löttyintett közhely. Például: szekértábor (ezt a hülyeséget valahogy mindenki ismeri). Ügyeink magánügyek. Belterjengünk. Fél 4. Eszelős dugó egész Budán, föl nem foghatom, hogy az eső miért akadályozza a villamost. Beázik a cipője? Azután kiderül, nem az eső. Szirénázó konvoj tör utat az Alagút felől, nyilván valamelyik baloldali vezetőt viszik a találkozóra - mert közben ez is van: baloldali vezetők világtalálkozója Balatonőszödön - vagy már haza. Estefelé hallom, hogy Tony Blair időnek előtt távozott; összerúgta a port spanyol kollégájával - vagy családi gondok? Azt mondják, kamasz lánya a nyáron öngyilkossági kísérletet követett el, és majdnem sikerült. Az eseményt Britanniában "media blackout" vette körül, hallgattak róla a bulvárlapok is, mert bizonyos ügyekben még a szennylapszférában is van valami tisztességminimum. Persze az, hogy az angol sajtó elszántan hallgat, nem zárja ki, hogy Pesten tudnak a dolgokról. Mindenesetre Blair "kapott egy telefont", és már ment is. Fél 5. Otthon. Válaszolt a kiadó és a szerkesztő is a reggel küldött e-mailre, örülnek az előszónak, tetszik nekik. A szerkesztő valami húzást javasol az első bekezdésből, rendben. És megváltoztatná a címet. Ez viszont nincs rendben. Reagált a szerző is, Tibor Fischer, a tőle megszokott túláradó bőbeszédűséggel. Imigyen: "Kösz. T." Fél 6. Indulok a Terror Háza előtti antifasiszta demonstrációra, vagy ahogyan Dorka lányom nevezi - az iskolában elterjedt szóhasználattal - a "tüncire". A troli nem jár, gyalog át a Nyugati vágányai fölött a Ferdinánd hídon. Velem egy irányban a túloldalon néhány srác. Nyilván ugyanoda tartanak, ahova én, mert transzparenst visznek - egyszer kitekerik, hogy megnézzék, rendben van-e, akkor látom a feliratot: Kommunista Ifjúsági Szövetség. Hoppá. Ez már volt. És akkor sem tetszett. Vajon ezek a fiúk a valahai KISZ-t elevenítik föl, melynek dicstelen elhunytakor óvodások lehettek, vagy csak úgy gondolták: épp ez a három szó volna a legmegfelelőbb önmeghatározás? Talán nem is sejtik, hogy ismétlésbe bocsátkoznak. Talán sejtik, de úgy határoztak, majd ők megmutatják, lehet ezt másként is, és ezért lengetnek a transzparensük mellett egy Che Guevara-zászlót? Az ismétlődésekkel vigyázni kell. Nem vezetnek jóra. Például itt volt Wilhelm Pieck elvtárs, Komintern-vezető, később az NDK első elnöke. Az ő ötlete volt, hogy a német egyenruhát, mely a második világháború során a rombolás, a mészárlás metaforájává lett, az új német államnak nem kell megváltoztatnia, mert "megmutatjuk a világnak, hogy nem az egyenruha teszi a katonát, hanem az eszme, amelyért küzd". A döntés eredményeképpen a rangjelzéseket, a parolit és más apróságokat megváltoztatták ugyan, ám a szabásminta, az összbenyomás maradt. Ha valaki bizonyos távolságról ránézett egy NDK uniformisra, világosan látta, hogy a Wehrmacht él. Így esett, hogy anyám barátnője 1970-ben Berlinben (Haupstadt der DDR) belebotolván valami parádéba dermedten nyögte: Te jó isten, ezek győztek?! Amikor a hetvenes évek végén Buchenwaldban jártam, a leírhatatlan "múzeumlátogatás" végeztével, az utolsó szobában fényképekkel szembesültem, újakkal, háború utániakkal. Ezeken a weimari helyőrség (melynek hatókörébe Buchenwald is tartozik) újoncai szerepeltek, akik egy amúgy nemes gondolat jegyében a haláltáborban, az Appelplatzon tették le a katonai esküt, a fogadalom szövege szerint éppen arra, hogy olyasmi, ami ebben a lágerben történt, többé nem fordulhat elő. Ám a katonai négyszöget egyetlen helyről lehetett fényképezni, a valahai őrtorony magasából, ahonnan a részletek már nem világosak, csak az összbenyomás. És az összbenyomás - a lényegében változatlan egyenruha miatt - az volt, hogy a Wehrmacht egy ezrede formáz szabályos négyszöget az Appelplatzon. A felvétel pillanatában a fiatal németek, a pállott hetvenes évek FDJ-jából a seregbe sorozott, alig több mint kamaszok talán éppen azt harsogták: soha többé! Ám a tucatnyi kép - minden évből egy, mindegyik épp mint az előző és mint a következő - azt sulykolta: íme itt a folytonosság. Vigyázni kell az ugyanolyan egyenruhákkal, az ugyanolyan szavakkal. Ilyesféle döntések előtt erősen ajánlott a tájékozódás. 6 óra. Sűrűség az Andrássy úton. Rengeteg ismerős. Gyanúsan sok. Ide csak azok jöttek el, akiket amúgy is ismerek? Az antinácizmus is belterj? Két tisztességes szónoklat: Magyar Bálint, Hiller István. Nyugalom, fegyelem. Ekkora rendőri biztosítás mellett nem csoda. (Késő este megtudom: ugyanekkortájt a szüleimet a Király utcában lezsidózták. Oda már nem jutott rendőr. És ha jut?) A Terror Háza hallgat, az állami pénzből működő intézmény már-már kórosan kiegyensúlyozott igazgatóasszonya nem jelenik meg - Schmidt non coronat. Szánalmas. Ami történik: korrekt. Nem kevesebb, de nem is több. Elmulasztott kötelezettség részleges pótlása. 1994-ben, a szocialista Horn-kormány idején volt a nyilaspuccs 50. évfordulója - akkor elsikkadt a megemlékezés. Jó, hogy most nem. De meg kell történnie minden évben. Egyedül a rendszeres ismétlés rögzíti az emlékezetben a rögzítendőt. Szívós munka esetén még az is előfordulhat, hogy a metró képújság szerkesztői sem a Szent Ilona-i száműzetés kezdetét tartják október 15-e legfontosabb eseményének. Elmentemben összeakadok Csuhai Pistával, az ÉS szerkesztőjével, Gács Anna férjével. Megkérdem, hol van Anna, azt feleli, még mindig a szerkesztőségben - rettentő, hogy ezek mennyit dolgoznak. Éppen megüzenném neki, hogy megfogadtam intését, és megyek haza kortárs horvát drámákat olvasni, de elsodródom. 7 óra. Felszállok a hatosra, csöng a mobil, Bálint jelentkezik, az esztergomi osztálykirándulás után kijött a térre, de nem talált sehol, végre elért. Leugrom a hatosról. Elmegyünk vacsorázni. Bálint tizennégy és fél évének minden vehemenciájával fanyalog: látta az egészet, dögunalmas volt, mindenki ugyanazt mondta, a nácik meg sehol, azt mondták, ez ellentünci, de ki ellen, ha egyszer amazok nincsenek itt? És a bunyó? Neki bunyót ígértek! Egy darabig magyarázok, azután a történelemóra hamburgerbe fúl, és megtudom mindazt, ami a politikánál sokkalta fontosabb: milyen volt átgyalogolni a párkányi hídon, milyen volt az éjszakai buli a szálloda halljában, mit mondott a Gábor, az Adrián, és melyik csaj volt nagyon hülye, melyik csak kicsit (mert csajokról szólván csupán ez a két fokozat létezik). Még csavargunk egy kicsit, azután haza, és Bálint úgy zuhan az ágyba, mint aki az egész osztálykiránduláson egy percet sem aludt. (Mert hát így történt.) 10 után. Már én sem állok a lábamon. Lassan hántom le magamról a ruhát, közben hallgatom Bálint nyugodt szuszogását. Ma hatvan éve, 1944. október 15-én Bálint dédapja, az én nagyapám egy ligeti padon töltötte az éjszakát. Akkor már régen bujkált. Feljött Nógrádból Pestre, abban a reményben, hogy itt könnyebben rejtőzhet, ám az ismerősnek, akinél a tervek szerint meghúzhatta volna magát, a nyilas hatalomátvétel hírére nyoma veszett. Visszaút nem volt, a vonatok a pályaudvarokon vesztegeltek. Nagyapám vett egy nyilas újságot, és leült a Városligetben, mintha csak olvasgatna. Később átült egy másik padra, majd egy újabbra. Azután mentőötletként eszébe jutott Editke. Akinek valaha udvarolt, és akit egy alkalommal később a férjével együtt vendégül is látott Nógrádban vadászaton; szalonkára mentek. Editke a Rózsadombon lakott - a pedigréje hibátlan. Nagyapám felhívta egy nyilvános fülkéből; Editke örült a régi, kedves ismerősnek, szörnyülködött, hogy milyen idők járnak, azután évődtek egy sort. Végül nagyapám óvatosan és még mindig egy csipetnyi humorral megemlítette, milyen képtelen helyzetbe került, és mekkora segítség volna a számára, ha ezt az éjszakát fent tölthetné a Rózsadombon. Editke hallgatott egy kicsit, azután suttogóra fogta, mint aki attól fél, hogy illetéktelen fülébe jut, amit mond: - Tudja mit, imádkozni fogok magáért, Bandika. - Nagyapám megköszönte a kedvességet, majd visszaült a ligeti padra az újsággal. És egész éjjel reménykedett. Hogy nem veszik észre, nem jön járőr, nem lesz igazoltatás, és ő megéri a reggelt. Bizonyos értelemben mégiscsak jól fogalmazott hajnalban a nemzeti főadó: október 15-e tényleg a remény napja.      

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

Szeptember-október

Többrészes beszélgetéssorozat Kalász Mártonnal a rádióban, hetvenedik születésnapja alkalmából. (Isten éltesse!) Mint mindig, most is nagyon szerethetően, meghatóan és őszintén beszélt származásáról, gyerekkoráról, írói indulásáról. Érdekes sztorikat mesélt NDK-beli és más élményeiről. Mindaz, amit és ahogy mondott, határozottan egy roppant kedves, szimpatikus, jóindulatú, toleráns íróemberre vallott - ilyenként ismertem meg vagy harmadfél évtizede, s attól kezdve ekként tiszteltem.
A beszélgetéssorozat utolsó részében esett szó az írószövetségi kilépésekről. Tudni kell, hogy K. M. nem egy nagy szónok, eléggé szaggatottan beszél, mondatait gyakran nem fejezi be, utalásait néha nehéz követni - ennek ellenére egészen eddig a pontig kifejezetten élvezetes volt az interjú. Itt azonban hallhatóan idegesebbé vált, s a belső indulat szinte teljesen szétszaggatta, össze nem illesztett szókapcsolatokra bontotta a beszédét, gyakran inkább csak sejteni, következtetni lehetett arra, mikor mire céloz. Amit pedig kifejtett, az ugyanazt az elkenő, mellébeszélő, csúsztató magatartást idézte fel, amelyet azokban a válságos napokban tanúsított. Ezt nagyon szomorúnak találtam, és továbbra sem igazán értem, ilyen tisztességes és jóindulatú ember, amilyennek mindnyájan ismertük, mitől viselkedett ebben az ügyben ennyire - nincsenek jobb szavaim - bűnösen ostobán. Mostani zavart magyarázkodásából nekem az sütött ki, hogy ő maga is érzi ezt a meghasonlottságát, még az is meglehet, lelke mélyén sejti, hogy talán rossz oldalra állt és rossz ügyet képviselt, s ha ezt nem is, azt tudnia kell, az ő puhányságának, maszatoló ténykezelésének, elhallgatásainak, befolyásolt és befolyásoló magatartásának köszönhető a másfél száz kilépés - és tudnia kell azt is, hogy mindezt soha nem fogja végleg tisztázni az írótársadalom és önmaga előtt. (Időközben megtartotta közgyűlését a szövetség; őszintén csodálkozom, hogy Kalász Márton nem mondott le. Ellenben kedvező jel, hogy Döbrenteit kibuktatták a választmányból. De azért az eseményről szóló beszámolót olvasva az fel sem merült fel bennem, hogy esetleg vissza kellene lépnem...)
 
*
 
A magyar parlament nemrégiben megszavazta, ügydöntő népszavazást kell kiírni a határon túli magyarok kettős állampolgárságának az ügyében. Ha jól értem, a beérkezett és hitelesített aláírások erre egyben kötelezték is, nemigen tehetett volna mást. A dolgon régóta rágódom magam is, és több közbülső tétova majdnem-vélemény után arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy ha igaz a feltételezés, miszerint nagy valószínűséggel egy ilyen referendumnak nem lesz pozitív eredménye (a várhatóan alacsony részvétel miatt), akkor bizony felelőtlenség volt efféle akciót indítani. A negatív eredmény ugyanis igen rossz üzenet a határon túliak (így a kárpátaljaiak) számára, tovább mélyíti mind az anyaország iránti bizalmatlanságot, mind az elkeseredettséget, morális hatása még súlyosabb lehet, mint az Antall József idején aláírt ukrán-magyar alapszerződésnek, amely leszögezte, Magyarországnak nincsenek területi követelései. A legtöbben azt is érzelmi alapon ítélték meg, és mint "rólunk való végleges lemondást" értelmezték, figyelmen kívül hagyva a józan reálpolitikai megfontolásokat. Azt a szerződést azonban mégis "a hatalom" kötötte meg, míg a referendum eredménye közvetlenül "a nép", általában "a magyarok" részéről küldött üzenet lenne. S ha nehéz volt megemészteni azt is, hogy Magyarország "nélkülünk" csatlakozik Európához, akkor annak tudatosulása, hogy az anyaország lakossága nemet mond (pontosabban: nem mond igent) a kettős állampolgárságra, mindenképpen traumát okozna. Gondolom én, és kockáztatom meg, hogy ezért volt hiba efféle akciót indítani.
 
*
 
A két Miklós-elnök, Kovács és Patrubány kölcsönösen kiborította egymásra a bilit. A sajtó nyilvánossága előtt vádolják egymást szélhámossággal, nagy közadakozási pénzek elsinkófálásával. Nőm azt mondja (és mint mindig, igaza van), ez az egész ügy annyira mocskos, hogy arra is sár tapad, aki véleményt mond róla. Így el is szégyelltem magam amiatt, hogy kárörvendően majdnem összehegyeztem két mutatóujjamat, és azt gondoltam, hátha most majd minden kiderül! Ugyan! Sem hivatalos, hatósági, törvényi elszámoltatástól, sem az adományozók vagy a kárvallottak számonkérésétől nem kell tartaniuk. Így hát a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Magyarok Világszövetsége elnöke továbbra is egymás zsebében kotorászva keresheti az árvízkárosultaknak és a vereckei emlékmű építésére szánt dollárezreket.
 
*
 
Rablógyilkosság áldozata lett Erdélyi Béla 88 esztendős özvegye, Magda, aki eddig a Mester húsz-egynéhány legjelentősebb festményét őrizte, és szerény anyagi körülményei ellenére sem vált meg tőlük. Péntek hajnalban rokona fedezte fel a holttestet. Az éjszakai betörők megkötözték az idős asszonyt. Szíve valószínűleg azalatt mondta fel a szolgálatot, amíg a rablók "dolgoztak" - adja hírül egy ukrán internetes lap. Nem tudni, hány képet vittek magukkal, de a rendőrök a lakásban több tucatnyi üres keretet találtak. Két évvel ezelőtt már történt egy rablás (a tetteseket mai napig nem fogták el), azóta vasrácsok védték a házat; úgy látszik, hiába. Tekintve, hogy az Erdélyi-képek iránt az utóbbi időben egyre nagyobb a kereslet, a zsákmány értékét több százezer dollárra becsülik. Mivel jegyzett, katalogizált művekről van szó, legálisan nem értékesíthetők, és valamely elszánt magángyűjtők titkos kollekcióját gyarapítják. Egyes helyi ruszin lapok továbbmennek, ködös célozgatásokkal azt sejtetik, a képek már Párizsban vannak, a rablást pedig alighanem egy kanadai emigráns rendelte meg, akinek helybéli segítőtársai is akadtak. A feltételezés hajmeresztő ugyan, ám még mindig hihetőbb, mint hogy az ungvári bolhapiacon akarnának zsákmányukon túladni a saját szakállukra dolgozó piti tolvajok. (Erdélyi Béla nevét Magyarországon még szakmai körökben is kevesen ismerik; mi itthon az egyenes és átvitt értelemben is értendő kárpátaljai festőiskola megalapítóját és vidékünk legnagyobb, Európa-hírű piktorát tiszteljük benne, aki annak idején, a háború előtt a legnagyobbakkal állított ki Párizsban. Aztán hazajött művészéletet szervezni, főiskolát alapítani, nemzedékeket nevelni - és eltűrni, hogy a szovjet kultúrpolitika a kozmopolitizmus szitokszavával próbálja meg vagy félreállítani vagy a szocreálra rávenni... Nem is lett Kárpátalján sem Nagybánya, sem Barbizon.)
*
 
"A dobás végrehajtása előtt a labdának a dobó játékos kezében kell lenni" - olvassa Csönge lányom a kézilabda bölcs, ám hivatalos játékszabályát. Most szerveződik a csapatuk, másfél hét múlva pedig már Tatán vendégszerepelnek. Habár így nem pontos a mondat. Azért szerveződnek, hogy szerepelhessenek. A meghívás szerint ugyanis az iskolának négy csapattal kell részt vennie a versenyen: foci, kosárlabda, atlétika, kézilabda. Annak ellenére, hogy még tornatermük sincsen, az előbbi három létezik az ungvári magyar iskola keretében, utóbbi (eddig) nem. Nehogy már e miatt az apróság miatt essenek el az utazástól! (Hát igen, valakinek utolsónak is kell lennie.)
 
*
 
Napok óta megint a Szembesüléssel nyűglődöm. Újra kiadás előtt álló regényemet mindig is felváltva éreztem hol nagyon jónak, hol csapnivalónak. Életem fő műve, soha nem leszek képes hasonló remeket alkotni, gondoltam gyakran. Máskor meg, mint éppen most is, reménytelenül rossznak, torznak, elhibázottnak látom.
Teljesen beteges dolog, hogy a 96-ban egyszer már készre írt szöveget azóta többször is teljesen átdolgoztam - ugyanis eddig három kiadót járt meg, és legalább öt sikertelen pályázati forduló van mögötte. Én meg minden soron következő benyújtás előtt átdolgoztam, tavaly szinte újraírtam. Mígnem az idén a pécsi Pro Pannonia (eddigi két legszebb és legvastagabb könyveim kiadója) végre kapott rá támogatást, és én, kell-e mondanom, mielőtt tördelni kezdenék, visszakértem "utolsó simításra". Amiből persze ismét alapos belenyúlás, újraszerkesztés lett. És ilyenkor szokás szerint elővesz írói hipochondriám, sorra fedezem fel szövegem betegségeit. Igyekszem gyógyítgatni, beleírok, húzok belőle, újrafogalmazok részeket, átrendezem a szerkezetet, eltolom a hangsúlyokat, eközben felborítom az eredeti koncepciót, de újat, úgy érzem, nem sikerül teremtenem. S nem elég, hogy egyre rosszabbnak látom a regényt, én is belekeseredek, szinte megbetegszem a saját szövegeim termelte toxinoktól.
 
*
 
Gyurcsány Ferenc bátor kormányzásra készül. Reméljük, nem olyan alapon, mint a cigány lova, amikor nekiugrott a falnak, és a vevő így szörnyülködött: "De hát ez vak!" Mire a kupec: "Dehogy vak! Bátor!"
Reggel megnéztem a tévében parlamenti expozéját, tegnap pedig láttam a hírműsorokban az összefoglalókat a stadionbéli nagygyűlésről, zokogó mamával, mosolygó feleséggel, kivetítőkkel, fényekkel, zenével, ahogy kell. (Gyereket és kutyát hiányoltam.) Mindent egybevetve azt gondolom, mostantól már nemcsak a jobb-, hanem a baloldalt is egy médiabalerina vezeti, és 2006-ban az fog győzni, aki meggyőzőbben piruettezik.
 
*
Ukrajna egymást váltó miniszterelnökeinek a nevét egy ideje már nehezen tanulom meg, valahol Lazarenko letartóztatása után kezdtem a szálat elveszíteni. Amúgy is elnöki irányítás van, Kucsmát pedig jól megjegyeztem magamnak, s hogy alatta ki a kormányfő, az majdnem mindegy.
A most hivatalban lévő nevére is csak azóta jár rá a szám, amióta államelnök-jelöltként folytatott kampánya nagy lendülettel megindult. Fel is kaptam a fejem a hírre: "Az ukrán miniszterelnök Kijevben orosz újságíróinak elmondta, hogy az ukrán mellett az orosz lehetne Ukrajnában a második államnyelv. Ezenkívül Janukovics olyan törvény kidolgozását szorgalmazná Ukrajna és Oroszország között, amely elismerné a kettős állampolgárságot." Nofene! Magyar szempontból mindkét bejelentés szimpatikus - de mit szólnak hozzá az ukrán nemzeti érzülettől fűtött milliók? Ha a legesélyesebb jelölt pár héttel a választások előtt ilyet mondott, akkor tudhat valamit. Alighanem arra számít, hogy az oroszok és orosz érzelműek (plusz a nemzetiségiek, akik oroszul igen, ukránul nem vagy kevésbé tudnak, ráadásul a legtöbbjüknek van anyaországuk, tehát érdekeltek a kettős állampolgárság intézményének a törvényesítésében) többen lehetnek az országban, mint az erős ukrán öntudatúak.
Bármennyire is híve vagyok (voltam a SZU szétesésekor) az orosz hegemónia alól kiszabadulni vágyó ukrán nemzet magára találásának, az elmúlt tíz-egynéhány év azt is megmutatta, milyen nacionalista indulatokkal párosul az önrendelkezés iránti igény, és hogyan vegyül a nemzeti érzés a mások elnyomása, kirekesztése, jogfosztása iránti vággyal. Oroszellenességtől a ruszingyűlöletig terjed a skála, és bizony a magyarok is beleesnek ebbe a szórásba. Fene se kívánja vissza a nagyorosz sovinizmust - de ha nem muszáj, ne az ukrán nacionalizmus váltsa fel. E percben alighanem jobb egy oroszbarát és talán nem is túlságosan demokratikus érzelmű elnök, mint egy mindenre elszánt ukrán "demokrata", aki feltehetően a nemzetállami diktatúrát gondolná a szabadságjogok netovábbjának.
 
*
 
Hogy mennyire pontatlan az emberi emlékezet! Illetve dehogy! Az én memóriám kopik! Miközben részletes életrajzomat állítottam össze, sorra értek a meglepetések. Úgy emlékeztem például, hogy laboránskodásom 1974-ben kezdődött, és talán öt évig tartott. Amikor utánanéztem, kiderült, 75-től csupán három évig dolgoztam az Ungvári Egyetem fizika karának különböző technológiai laborjaiban. Szinte biztos voltam abban, hogy 80-ban lettem a Tankönyvkiadó munkatársa - közben pedig 79-ben! Rosszul tippeltem meg a belső arányokat is: úgy rémlett, a hoszszú korrektorkodás után csupán a két utolsó évben lettem szerkesztő - ehhez képest négy esztendőn keresztül voltam ebben a beosztásban, alig rövidebb ideig, mint a korrektoriban. A Kárpáti Igaz Szónál 1988 őszétől pedig csupán 7 hónapon át szerkesztettem az Új Hajtás c. melléklet szépirodalmi anyagait, holott legalább másfél évnyire tippeltem az ott töltött időt.
Abban viszont nem tévedtem, hogy 89-től vagyok szabadúszó.
Igaz, később vállalkozó lettem. Ha ez el is mosódott volna memóriámban, most három aktuális levél is emlékeztetett rá. Juscsenko, a másik esélyes ukrán elnökjelölt háromszor is, három külön felbélyegzett borítékban küldte el nevemre ugyanazt az egy levelet. Ebben mint magánvállalat-tulajdonoshoz intéz hozzám igen megható szavakat, hangsúlyozva, mennyire tisztel, amiért ezekben a nehéz időkben vállalkozói tevékenységet folytatok. Röhögött is a vakbelem rendesen! Ugyanis a felemlített magáncégem egyetlen napig sem létezett, csak azért indítottam el az alapítását, mert a kisvállalat, amelynek keretein belül háromszemélyes kiadót vezettem, átnyergelt a vendéglátóiparra, és én valahogy ki akartam belőle menekíteni a könyves részleget. Ezért elindítottam egy saját cég bejegyzési procedúráját, de odáig sem jutottam el, hogy számlát nyissak és bélyegzőt készíttessek, mert időközben rádöbbentem, hogy semmi gusztusom az ukrán hivatali bürokráciától ledaráltatni magam. Így hivatalosan a magánvállalatom egyetlen napig sem működött. Néhány nyilvántartásba mégis bekerültem, és elnökválasztás előtt, úgy látszik, valahol valakik előbányásszák a régi listákat, cím- és névjegyzékeket. Pedig mindez 1995-ben, azaz 9 esztendővel ezelőtt történt! Ezt most véletlenül egészen pontosan tudom - a saját életrajzomból.
 
 
 

Dalos György

2004. október 15.

Ímmel-ámmal kelek, fölteszem a kávét, kezet, arcot, fogat mosok, cukrot mérek, kinézek az ablakon, süt a nap, gyanakszom, kinyitom a komputert, Berlinben tizenhárom fok lesz, ez is több a semminél, holnapra már csak nyolcat ígérnek. Mellékesen megtudom, hogy 100 euró 122.97 dollárral egyenértékű, ami nekem tökmindegy, és hogy Teréz napja van, ami azért szép. Fel kellene hívni Mora Tecát, de hét órakor ez még névnapon is korai. Reggeli előtti vércukorszintem: 5,1 - ideális. Öregesen beveszem gyógyszereimet. A kávéfőző hallgat. Bekukkantsak-e a nepszabadsag.www.hu-ba, vagy, brrr, a www-mno-hu-ba hírekért? Na ne már, legalábbis éhgyomorra ne. Pláne ezen a napon.
Végre fortyogni kezd a frissítő nedű, közben begyakorlott mozdulattal margarint kenek és szalámit teszek a kétszersültre, némi karalábét harapdálok hozzá, lassan, komótosan eszem, a reggelben a reggeli a legjobb. Nyolckor leszaladok, megveszem az ebédrevalót - két marhaszeletet némi karfiollal és szavatoltan diétás pudingot. Ideális, örömelvű páciens vagyok, tisztelem az inzulint és a koleszterint, ha igaz, hosszú életű leszek ezen a földön. De azért jó volna, ha mondjuk, nem ma, hanem már holnap lenne.
A Schönhauser és a Choriner sarkán Szulejmannál, a török trafikosnál megveszem a Tagesspiegelt és hozzá egy csomag Marlborót. E szertartásszerű alkalomkor el-elviccelődünk, hol a világhelyzeten, hol apróbb dolgokon. Most éppen azon vigyorgunk, hogy az EU egészségügy-minisztere, aki talán nincs is, mind újabb fenyegetéseket nyomtat a kis papírdobozkákra. Tegnap még szívemet és tüdőmet vették célba, ma meg spermáim tartós károsodásával riogatnak.
Egészségügyi séta gyanánt elmegyek az Eberswalder (volt Dimitrov) Strasséig, a bank még zárva van, de az előtérbe, az automatákhoz kártyával is be lehet jutni. Jól tudják ezt a hajléktalanok, akiknek csak kártyájuk van egypár euróval, és azt kulcs gyanánt használják alkalmi hálóhelyükhöz. Mire belépek, az éji közönség már sehol, csak nyomorúságos mosdatlanságuk szaga leng a szűk tér levegőjében. Lehívom a számlakivonatot, megnyugtatásul. Rendes mínuszban vagyok, de nem merítettem ki a hitelkeretet. Ünnepélyesen megfogadom magamban, hogy ma, ha fene fenét eszik is, dolgozni fogok.
Lelkesedésemet fokozandó felteszem Bulat Okudzsava sanzonjait, és belépek virtuális dolgozószobámba. "Van munka mindig bőven / s a munka - munka, hát / csak verejtékkel győzzem / sok hosszú éven át", biztat a halott bárd, akinek lemezét a hetvenes évek végén Betlen Janival hallgattuk. Hát most nem sokat fog rajtam a bársonyos hang, valami kedvemet szegi, mielőtt az egyáltalán megjönne. Uccuneki, www. Lassan csordogál a szabad sajtó képernyőmre, nézem, ki tüntet és hányfelé ezen a napon és főleg, hol vannak azok, akik miatt e körvonalazatlan nyugtalanság szétterjed a testemben. Látom, amit látok, és nincs hozzá kedvem. Akkor inkább a Tagesspiegel.
Német belharcok, errefelé a fortissimo is halkabb, mint nálunk a pianissimo. Stoiber népszavazást sürget a törökök felvétele ügyében, vagyis hogy Szulejman tíz év múlva trafikostul beléphet-e az EU-ba. Otromba ötlet ez a referendum annak ellenére, hogy a kérdés valóban kérdés. Mert nem elég, hogy kikényszerítenek egy német Neint, holott a Ja esetében sem biztos a felvétel, hanem megaláznak és a többséggel szembeállítanak hárommillió embert. Finoman teszik, mint mindent, hiába, kultúrnemzet. Lám, az álláshirdetés rovatban is milyen cizelláltan adják tudtára a jelentkezőknek, hogy ha egy mód van rá, ne legyenek külföldiek: "A dialektusmentes kifejezési forma lekerekíti az Ön profilját." Ki hinné, hogy a képmutatás tökélyre fejleszthető?
Mert bizony harc van itt, sőt Hartz, ő a reform névadója, amely afféle diétás Bokros-csomag, és mindent kiélezett. Biztos, hogy tenni kell valamit a munkanélküliség ellen, amely keleten elérte a húsz százalékot, és a nagy cégek - a Lufthansa, az Opel, a Karstadt - mélyrepülése a nyugati országrészre is átviszi. Biztos, hogy mondani kellene erről valamit az embereknek. Közben azonban attól kell tartani, hogy a gazdasági csoda Németországát a tartós recesszió és a vele járó populizmus Németországa váltja fel. Keleten nem kis szélsőjobboldali pártok léptek porondra, és sajnos van mivel érvelniük. A félelemmel dolgoznak, a világnagy horror vacuival, ugyanazzal, ami nálunk táplálja a demagógiát. Persze errefelé még a neonácizmus is puha léptű, hangfogós, de veszélytelennek nem nevezném.
Dolgozni kellene. Egy hetilap például arra kér, kedd délig mondanám el becses véleményemet arról: szükség van-e Németországban új baloldali pártra. Becses véleményem e pillanatban nincs, pontosabban ha van is, elfelejtettem. Ülök a világító képernyő előtt, és valami olyan kényszeres állapot fog el, mint gyerekkoromban, amikor azt játszottuk, hogy senki se gondoljon a fehér elefántra. Közben fogy a Marlboro, fő a karfiol, sül a marhahús, hűl a puding, Teca telefonja váltig rögzítőn van, és én munkaellenesen azon töprengek, mire nincs szükség Magyarországon. Erre a napra, erre az október tizenötödikére nincs szükség, még akkor sem, ha a sokágú antifasizmus győzelmét hozza. Rettenetes, hogy ebben a kérdésben egyáltalán győzni kell.
Most tizenhét óra harmincnégy perc van. A legfrissebb hírek szerint ezrek gyülekeznek az Andrássy úton a nyilasok ellen tiltakozva, megkezdődött az MSZP kongresszusa, megnyílt az őszi fesztivál, és elkapták az aszódi rabló egyik segítőjét.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk