←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Petőcz György - Váradi Júlia

Belső-Erzsébetváros: Harctér

Budapest nincs. Ma nincs. A város, ami lényegénél fogva beszélgetés, közlekedés, érintkezés, csere, eszmecsere, vita, érdekütközés, majd egymással végül dűlőre jutás, megbékélés és egymásra ismerő, büszke összekacsintás, nos, ez a város nem létezik. Pedig azt mondják, valamikor a kávéházak városa volt: a kávéház volt a lényege, kultúrája, történelme, megjelenése, lelke, metaforája. A kávéház, vagyis a beszélgetés, közlekedés, érintkezés, csere, eszmecsere stb. Azután valamikor
mindennek vége szakadt. A ma élők többsége már semmire nem emlékezhet, nem tudja, mi az a város, hiszen a kőrengeteg egymástól elszigetelt falvaiba, családi tanyáira, szociális, törzsi és kulturális gettóiba születtünk, ezekben nevelkedtünk, és életünkben alig volt helye gettóközi, gettófelejtő, identitásunkat a beszélgetésben és megértésben kialakító és formáló találkozásnak. Az új rendszer sem hozott
változást. Megnyíló-befogadó, közlekedésre és eszmecserére invitáló terek helyett legfőképp kőfalak, lakóparkok, erődszerű bevásárlóközpontok születtek. S végül a kávéházak felszámolásától a kőfalak felépüléséig terjedő ötven plusz
tíz-egynéhány éves, cezúrákkal tarkított, de bizonyos szempontból mégis egységes történelmi folyamat betetőzéseként, mintegy emlékműveként - zárópontjaként? - megépült a Nemzeti Színház. Sokan bírálták, hogy csúnya, korszerűtlen, rossz helyre került. Mindennél sokkal nagyobb baj azonban, hogy az új Nemzeti
az egyoldalú és kizáró akarnokság kolosszusa lett. Egyben Budapest veresége, mert az együvé tartozás, a társadalmi kohézió, a párbeszéd, az egységet szem előtt tartó érdekütköztetés - vagyis a városiasság - ellehetetlenülésének szimbóluma.
A Nemzeti Színház felépültét közöny, a várossal szemben mutatkozó legyintő érdektelenség követte, mert mi más követhette volna?
A Belső-Erzsébetváros jövője kapcsán idén nyáron kirobbant vita is lehetne mérföldkő, jelzés, bár - és remélhetőleg - a Nemzeti Színház üzenetével éppen ellentétes tartalommal. Sokak szerint úgyis ez a negyed, a kabarék, éttermek, kávéházak és kis üzletek valamikori otthona Budapest legjellemzőbb területe.
Azt mondják, hogy ezeken az utcákon és háztömbökben született meg és nőtt fel
a kozmopolita, befogadó város. A Belső-Erzsébetvárossal foglalkozó, sokasodó vitafórumok, a vitákban részt vevők rohamosan bővülő köre, a vitapartnerek
indulatai, teljes önbedobása és a média lassacskán felébredő figyelme is valami ösztönösen megérzett mélyebb jelentésre/jelentőségre utalnak? Csak az biztos, hogy a negyeddel kapcsolatos szócsaták a város szinte valamennyi közigazgatási, urbanisztikai, politikai és kulturális problémáját felszínre dobták.
Az önkormányzati törvény, Budapest rendezési terve, a liberális városvezetés megítélése, a közlekedés, a műemlékvédelem módjai és lehetőségei, a város élhetősége vagy elviselhetetlensége, a rehabilitáció útjai, az önkormányzati
korrupció gyanúja és okai stb., folyamatosan visszatérő témák. S ekkor még nem beszéltünk az indulatokat leginkább felkavaró kérdésekről: politikai
megosztottságunk és lokálpatriotizmusunk viszonyáról (képesek vagyunk-e
megállapodásra jutni a városért, egyáltalán szóba tudunk-e állni egymással?),
a történelem folytatandónak tartott hagyományairól ("zsidó negyed" volt-e
a Belső-Erzsébetváros?), a hitelességről (kit képviselnek a megszólaló értelmiségiek?), jelenbeli érdek (önkormányzat, helyi lakosság érdekei)
és a jövőnek is szóló értékőrzés (tágabb budapesti és nemzeti közösség
szempontjai) kapcsolatáról stb. A vitázók egyelőre nem nagyon figyelnek
egymásra. A tornyosuló haragoktól sokszor észre sem veszik, hogy valójában
ugyanazt mondják. Vagy mégsem? Lehet, hogy tényleg az atavisztikus harag okaiban kell keresni a lényeget, ezekhez kell visszamenni a kibontakozásért? Lehet, hogy Budapest megint a Belső-Erzsébetváros területén talál magára?

Kövek az állóvízbe

Perczel Anna: Hogy a negyedben jól lehessen élni

Egy régi városrész megújulásának lehetőségeit nem is olyan nehéz végiggondolni, ha megértjük múltját, észreveszszük látható és rejtőző értékeit, utcáinak, épületeinek, tradicionális funkcióinak együttes és egyedi varázsát, jelentőségét, és felismerjük az értékek megsemmisítéséből fakadó óriási űrt, pótolhatatlan hiányt. Mindez különösen igaz akkor, ha Pest régi zsidó negyedéről gondolkodunk. Mert mi történne, ha nem rombolnák le módszeresen a negyed lakóházait, nem költöztetnék ki, nem üldöznék el e házak lakóit? Mi történne, ha nem hagyományos utcáinak, értékes épületeinek vagy a zsidó negyedet jellemző funkcióknak az eltüntetésével oldanák meg a komfortnélküliségből és leromlottságból fakadó problémákat? Mi történt például az európai zsidó negyedekkel Keleten és Nyugaton? Mi történt Prága, Párizs, Berlin, Krakkó hasonló vagy ennél még sokkal roszszabb állapotú negyedeivel? Megőrizve megújulásuk - tehát valódi rehabilitációjuk - nem tette-e ezeket a negyedeket városuk egyik legértékesebb, legizgalmasabb, leglátogatottabb negyedévé? Vajon egyedül Budapest az a város Európában, ahol erre nincs szükség, vagy ahol ezt az utat nem ismerik? Ez az egyetlen város, mely történelmi zsidó negyedének lerombolásában és minőségen aluli átépítésében érdekelt?
Ha azonban Budapestnek mégis szüksége van történelmi zsidó negyedére, annak lakóira és mindazon értékre, ami még itt minden súlyos történelmi múlt és minden újabbkori rombolás után megmaradt, akkor a legelső és legfontosabb lépés a negyed teljes védelme és minden ezzel szemben álló terv azonnali leállítása. Ez a legfontosabb, mert az eddig történtek és a napjainkban folyó felgyorsult pusztítás folytatása már teljes karaktervesztéshez, a történelmi negyed már csupán skanzen jellegű megmaradásához vezet. Tehát programként a most érvényben lévő érzéketlen tervek, a negyedet szétdaraboló korlátolt műszaki megoldások, tervezgetések, egyedül ingatlanfejlesztők által diktált átalakulás helyett az itt élő embereket, az itteni kulturális és építészeti környezetet fontosnak és értéknek tekintő valóságos rehabilitáció sikerében hiszek.
Ez a városrész Belvároshoz való közvetlen kapcsolódása, előnyös helyzete, organikus városszerkezete, európai hírű zsinagógái, a régi klasszicista Pestet idéző különleges hangulatú utcái, jellegzetes átjáróházai, korai és szecessziós lakóházai, a minden történelmi megpróbáltatás ellenére ma is meglévő zsidó közössége és vallási, kulturális élete, tradicionális üzletei, műhelyei miatt még jelen állapotában is olyan fontos, vonzó és érdekes, hogy szerepe és jelentősége adva van. Csupán segíteni kellene megújulását, kibontakozását. Ha biztossá válna - kimondva és tettekkel is alátámasztva -, hogy a városrész a főváros megkülönböztetetten védett negyede, a felsorolt adottságokból kiinduló spontán folyamatok indulnának el. Erre több jó példa is található Pest néhány történelmi városrészében, ahol az utcát alkotó épületeket nem akarták elbontani, az utca szerkezetét nem akarták megváltoztatni, az ott élő embereket nem akarták elüldözni. A spontán átalakulás sikeres példái a Ráday utca, a Hajós utca és a nem is olyan távoli Liszt Ferenc tér. De több jó példa adódik spontán átalakulásra ebben a negyedben is, azon utcákban, ahol nagyszabású bontásról, átalakításról nem volt szó, lásd Paulay Ede utca (Vista), Király utca (Design Center), Dob utca tervek által nem érintett része (Spinoza). Figyelemre méltó és tanulságos példa a VII. kerületi önkormányzat által bontásra szánt, kiürített épületek ideiglenesen kialakult használata is, az alternatív kávéházak, udvarok hirtelen megjelenése (Szimpla, Szóda, Mumus), melyek által ez a városrész egyszerre csak a budapesti fiatalok kedvenc helyévé változott.
Mindemellett - az itt tapasztalható leépülés és pusztulás ellenére - ebben a városrészben, de különösen a zsinagógák vonzáskörzetében lépten-nyomon turistákba botlik az ember. Tehát anélkül, hogy mesterséges szerepet találnánk ki a városrésznek, itt igen sok lehetőség adva van:
Ez a hely elsősorban és első helyen tradicionális zsidó negyed volt és ma is az, ami egyszerre jelenti az élő és egyre erősödő zsidó hitéletet és az ugyancsak erősödő zsidó kulturális életet.
Ez a hely történelmi múltja miatt ugyanakkor az emlékezés és a tiszteletadás helyszíne is, hiszen itt volt a gettó, jelképesen itt nyugszanak halottai, itt találhatók a holokausztra való emlékezés és tiszteletadás emlékművei.
Ez a hely hagyományai, városban betöltött helyzete, de épületeinek jellege miatt is fontos kereskedőnegyed volt és lehet a jövőben.
Ez a hely a művelődés, a kultúra, a vendéglátás és szórakozás negyede is volt, és adottságai miatt az lehet ma is.
Ez a hely a Várnegyed és a Belváros után a főváros legkeresettebb idegenforgalmi helye talán már most is.
Ennek a helynek minden adottsága megvan ahhoz is, hogy egyrészt az alternatív kultúra, másrészt a fiatalok negyede legyen.
A negyed felértékelődését természetesen segíteni kell. Itt csupán néhány olyan általánosabb és konkrét, máshol és többször is felvetődött gondolatot sorolnék fel, melyek segítenék a kibontakozást, az értékőrző megújulást:
Azért, hogy a negyedben jól lehessen élni, és turistaként is kellemes legyen végigjárni utcáit, a Károly körút - Rákóczi út - Erzsébet körút - Andrássy út által határolt területen az épületek valódi rehabilitációja és a zöldfelületek növelése mellett elsősorban a negyed közlekedését, annak filozófiáját kellene radikálisan megváltoztatni, például az átmenő forgalom kiiktatásával és minél nagyobb, öszszefüggő területen a gyalogos elsőbbség biztosításával. A gyalogos életet alternatív tömegközlekedéssel is lehet segíteni. Ehhez szorosan kapcsolódik a negyed jellegzetességének számító átjáróházak rendbehozása, újranyitása, számuk minden lehetőséget kihasználó növelése.
Azért, hogy a régi zsidó negyed középső része új életre keljen, át kellene értékelni a Klauzál tér nyolcvanas években kialakított lakótelepi játszótérré degradált szerepét. Ez a hely mindig is a városrész szíve, kereskedelmi központja volt. Újra átjárhatóvá kellene tenni és igazi városi térként használni, hogy a városrész egyetlen köztereként ismét központi, éltető szerepet kaphasson, és a Vásárcsarnok mellett a tér közvetlen és tágabb környezete is a kereskedelem, a vendéglátás, a kávéházak és az idegenforgalom kedvelt helyszíne lehessen.
A zsidó vallási és kulturális élet erősítése és egyben Otto Wagner egyetlen magyarországi alkotásának méltó megbecsülése érdekében a Mazsihisz bevonásával új élettel kellene megtölteni az egyre pusztuló, immár több évtizede üresen álló Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát.
A negyed egykori büszkesége, Közép-Európa legszebb, legérdekesebb átjáróháza, a Gozsdu-udvar is - lakóinak erőszakos és értelmetlen kiköltöztetése miatt - több mint egy évtizede üresen áll. Fontos lenne, hogy ez a hely ne kaphasson "Madách Gardens" elnevezést és ehhez a névhez illeszkedő újgazdag ízlésű belső átalakítást, hanem eredeti nevét megtartva, belsejében is eredeti jellegét őrizve újulhasson meg. De fontos lenne az is, hogy román alapítójának, Gozsdu Manónak tiszteletére és a román állam kérésére itt román kulturális központ is kialakulhasson.
Azért, hogy Pest régi zsidó negyedének rehabilitációja valódi lendületet kaphasson, és területén ezentúl ne az eddig tapasztalt igénytelenség érvényesüljön, a negyed három jelentős zsinagógáját összekapcsoló közterületek új használatára, igényes és korszerű, egyben gyalogos elsőbbséget is biztosító kialakítására - beleértve a hozzájuk kapcsolódó átjáróházakat és az Elektromos Művek telkét - nemzetközi tervpályázat kiírása fontos lépés lenne. Ez a pályázat kinyilvánítaná a világ felé és megerősítené azt az elhatározást, hogy itt valóban történjen valami.

Eva M. Amichay: Választani kell - autó vagy ember

A várost mint települési formát a második évezred végére válságba sodorta a személyautó. Tömeges megjelenésével szétfeszítette a korábbi szerkezetet, mind elviselhetetlenebbé téve főként a régi, belső városrészeket. Az új negyedeket már a személyautóra tervezik, de a meglévő városrészekben nehéz megoldásra jutni. A városrendezőnek választania kell a személyautó és az ember között. A pesti zsidó negyed történeti értéke szerintem fontosabb az egész város számára, mint az, hogy bárki, bármikor áthajthasson rajta, vagy éppen ott tárolja az autóját, akkor is, ha nem ott lakik.
A belvárosok forgalomcsökkentésében a legjobb eredményt a londoni Cityben érték el, differenciált behajtási adót vetve ki a személy- és teherautókra. A bevételt a tömegközlekedés fejlesztésére költik. A pesti zsidó negyed központi fekvéséből és a 18. századi úthálózatából adódik, hogy a példát elsőként itt alkalmazzuk. Kezdetben csupán ki kellene építeni a rendszám-azonosító elektronikai rendszert, amely nem akadályozza a közlekedést, de a behajtó autók tulajdonosainak postázott befizetési kötelezettség megteszi a magáét. Londonban az első félévben harmadával csökkent a City forgalma. A bontáspártiak visszatérő, rehabilitációellenes érve a pénzhiány. Ezért megkerestem egy ilyen leolvasórendszert működtető céget. Rendszerük arra is képes, hogy az autók belépése és kilépése közötti időtartamot mérve a parkolási díjat is hozzászámlázza. Gazdasági vezetője szerint a cég a belépési adók egy részéért cserébe a maga költségére megépítené és a díjbeszedéssel együtt üzemeltetné a rendszert. Cégüket eddig nyolc európai városból keresték meg.
A közlekedési rendszer átalakításához az eddigi vegyes forgalmú utcákat specializálni kell. A gyalogos és az autóforgalom szétválasztása ismert és alkalmazott módszer új városok tervezésénél. Ugyanez megtehető régi negyedekben is. Minden épülethez továbbra is eljuthat a tűzoltóautó, a mentő, de a napi használatban ezek egy része gyalogos utca, parkolóutca, árufeltöltésre specializált útvonal, illetve egyirányú autóforgalmi út, amely fő forgalmát a speciális, helyi tömegközlekedés jelentené. Az utcák méreteihez igazodó taxibuszok közlekednének meghatározott útvonalon, de kijelölt megállók nélkül, vagyis úgy kellene leinteni, mint egy taxit, de az utazási díj annyi lenne, mint más autóbuszokon.
A közlekedési rendszer rehabilitálása, emberibbé tétele nemcsak a lakókörnyezetet javítja, de elősegíti olyan kereskedelmi ágak idetelepülését is, amelyek létalapja a gyalogosforgalom. Üzletek, kávéházak, amelyek fénykorában a történeti zsidó negyedet jellemezték. A nemzetközi gyakorlat szerint a rehabilitáció másik pillére a kulturális létesítmények, amelyek embereket vonzanak a negyedbe. A Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga szépséges, üres épülete mindenki számára helyet adhatna az élő zsidó kultúrának. A Békesség Háza néven egy olyan nemzetközi segítséggel alapított létesítménnyé alakítva, amely nem zárja ki a vallási funkciót, de befogad minden érdeklődőt. Amikor heves vitát váltott ki a Holokauszt Múzeum Páva utcába való telepítése, magam is jobbnak gondoltam a volt gettó területét, de rájöttem, hogy a temetőt minden kultúrában a város szélére teszik, miközben a város belső területe az életé.
Nem hagyható figyelmen kívül a Gozsdu-udvar jövője sem. Az évtizedek óta pusztuló passzázs nemrég magánbefektető tulajdonába került. Fontos, hogy a műemlékvédelem megakadályozza egyenplázásítását. Akár kisebb szállodákat, panziókat is ki lehet alakítani a meglévő épületek egy részéből, sőt talán a kiürített Gozsdu-házak alkalmasabbak lennének ilyen célra, mint luxus-kutyaól méretű lakásoknak. Az üres telkekre épülő új házaknál nagyobb hangsúlyt kellene kapjon az igényes tervezés. A hatóságoknak minden eszközzel ki kell kényszeríteniük, hogy a beruházóknak világos legyen: történeti városrészben építenek. A lakossági, egyéni kezdeményezés az a hatalmas, ki nem használt energia, amelynek sokkal nagyobb fokú igénybevétele lendítheti előre a negyed újjászületését. Ehhez ki kell építeni egy speciális lakásvásárlási és felújítási hitelkonstrukciót, amelynek alapja a rehabilitációs területen biztonsággal előre jelezhető ingatlanérték-növekedés.
Az emberközpontú rehabilitációban a hatóságoknak csak a katalizátor szerepe jut, a költségek nagyobb része nem őket terheli. Fontos viszont, hogy a terület különleges helyzetével egyedien foglalkozzanak. Az EU-pályázati lehetőségeket kihasználva létre kell hozni a Projekt Centrumot, amely összehangolná a magánkezdeményezéseket, jó szolgáltatást nyújtva azoknak, akik itt élnek, és itt akarnak majd lakni. Erre azért is szükség van, mert a lakókat évtizedeken át elhanyagolták, az önkormányzat nemcsak a házakkal nem törődött, de a tájékoztatással sem.

"A városépítésnek egyetlen akadálya a város maga"

Interjú Ekler Dezsővel

A 18. századi térképek alapján ha megállnánk a Kiskörúton, a régi városfal előtt, a Dob utca felé legelőt látnánk. Majd a napóleoni háborúk után gazdagodásnak indult város nekilátott kihasználni a legelőt. Először szántani kezdtek a Király utca és a Dohány utca között. Egy idő múlva rögzültek a birtokhatárok. A Síp utca, a Holló utca stb. egy-egy ilyen szántóparcella határán van. Később a hosszú szántókat hosszában feldarabolva kezdték kertnek használni. Ezek a kertek akkorák voltak, mint egy mostani mély Király utcai telek, elöl egy-egy kis villával. S amikor növekedett a lélekszám, a kerttulajdonosok felosztogatták és eladogatták a telkeket házhelynek. Szolgalmi utakat nyitottak, hogy a telek belsején kialakuló kis parcellákhoz is be lehessen jutni. Ezek a befúrt kis utcák lettek a mai keresztutcák, a Nagydiófa utca, ahol egy nagy diófa állt, vagy a Kisdiófa utca, a kis diófával.
A 19. század legelején elkezdődött a bérházépítés. Az első az Orczy-ház volt 1800-ban, egy háromudvaros nagy bérház a mai Madách-házak helyén. Pesten az 1800-as évek elejéig gyakorlatilag nem lakott zsidóság, hanem Óbudáról jártak be piacozni az úgynevezett Zsidópiacra a mai Deák tér helyén. Csak II. József türelmi rendeletét követően merülhetett fel, hogy a zsidók beköltözzenek a városba. Amikor ők is úgy ítélték meg, hogy bízhatnak a türelmi rendeletben és a társadalom toleranciájában, a Zsidópiac sarkától kezdtek maguknak lakást keresni. Ezzel egy időben a mai Király utca sarkán, az Orczy-ház közepén fából felépítették az első pesti zsinagógát.
Az Orczy-ház az Orczy nevű Pest megyei nagybirtokos család telkén épült. Ez azért érdekes, mert a kisebb telkek felaprózása inkább csak a polgári tulajdonú telkeket érintette. Az arisztokraták kivártak. A városfalhoz közeli legjobb telkek az ő kezükben voltak. Az Astoriánál lévő Természettudományi Kar is ilyen egyben maradt telken épült. Így került a Nemzeti Múzeum a Kiskörút mellé, és emiatt van a Rádió környéke tele palotákkal. Ugyanezért van, hogy a később tervezett Madách út környékén nem születtek keresztutcák.
Tehát a 18. század végéig létrejövő kis parcellákon, a falusias házak helyén a 19. század elejétől, majd főként a közepétől egyre-másra születtek a gangos, bérházak. Valamint a zsidó lakosság is növekedett. A nagyon szűk telkeken három-öt emeletes, egészségtelen, gangos sötét házak születtek. Hanák Péter szerint egyfajta balkánias temperamentum hozta magával a gangos házat, mert Pesten a különböző társadalmi rétegek szerettek keveredni. Szerintem ez fordítva volt. Nagyon kis telkeken kellett építeni jól kihasználható bérházakat, ezért a geometriai adottság és az előtte lezajlott másfél százados történelmi véletlenek sorozata hozta magával ezt a befele nyitott háztípust. Hihetetlenül flexibilis térbeli rendszer jött létre, mivel az utcai lakásokba középosztálybeliek, a sarkiakba akár felső osztálybeliek is költöztek, míg a hátsó lakásokat a proletariátus foglalta el. Valóban létrejött a nem szegregált, kevert társadalom térbeli kerete.
Ez a 19. század története. Előbb egy Mária Teréziá-s barokk társadalom spontán módon létrehozott egy komplett utcarendszert, egy városszövetet, minden terv nélkül, majd a gyorsan gazdagodó Pest végrehajtotta a polgárosodást, és egy falusias adottságú városban a gangos házakkal megteremtett egy világvárost. A harmadik felvonás 1900-ban kezdődött, amikor a Mozsányi Károly vezette Erzsébetvárosi Polgári Egylet tagjai kérvényt írtak alá a Madách sétány megépítésére. Becslésem szerint az aláírók fele volt zsidó polgár, fele pedig keresztény. A legjobb szándékkal jártak el, mondván, hogy friss levegőhöz és üzleti lehetőséghez juttassák a városrészt. Kérték a Fővárostól, hogy ők is kaphassanak Andrássy utat. Ez a terv azóta 150-200 változatot élt meg, és története a városban való gondolkodás 20. századi paródiája.
Maga az alapfeltevés volt téves. 1900-ban még nem kellett tudni, de később igen, hogy a 20. század nem engedi meg a haussmannos sugárút-nyitásokat. Mindinkább bebizonyosodott, hogy nem így kell várost építeni. Le Corbusier-vel az építészet eljutott oda, hogy a városépítésnek egyetlen akadálya a város maga. A Madách út is erről szólt. Nem vették észre, hogy ott város van: a város ellenére próbáltak várost építeni. Egyszerű nyelvre lefordítva, rá kellett volna jönniük, hogy nem hosszában kell a városrészen utat nyitni, mint a Madách út akarta, hanem keresztben, kis mellékutcákat.
Pedig a kilencszázas évek elején a Gozsdu-udvar építői a példát is megmutatták. Ott, ahol korábban mély telkek voltak, keresztutcák nélkül, átjáróházakkal kell lazítani a szerkezeten. Anynyi, hogy két házat összekapcsolok. Ez magától megtörténik, mert házról házra megépülhet. Látni kellett volna, hogy az inkriminált részen már száz évvel ezelőtt elkezdtek spontán módon átjáróházakat nyitni. Nemcsak a nagy zsinagóga mellett, hanem a Madách Kamaránál, a Rumbach Sebestyén utcánál, a Dob utca felől. Máig működő átjáróházak születtek, amik hozták az új század megoldását: úgy lehet a nagy háztömbök belsejét kihasználni, ha megnyitom őket 20. századi keresztutcákkal, vagyis átjáróházakkal. A Gozsdu-udvar lett a legélénkebb kereskedőutca a környéken. Amikor a Király utca és a Paulay Ede utca betelt a bőrös, szűcs, fehérnemű-készítő és egyéb iparokkal, és a Holló utcát elfoglalták az órások, az ékszerészek saját utcát tudtak nyitni ebben a hosszú átjáróházban, az alsó szinten üzletekkel, az emeleten utcai minőségű polgári lakásokkal. Ezzel szemben volt vak száz éven át a városfejlesztő politika, és erőltette a maga 19. századi megoldását bontással, tömbök átvágásával, vagyis a Madách úttal. Egy tömbnyit sikerült megépíteniük belőle. A Gozsdu-udvarnál kénytelenek voltak megállni.
S lassan a mához érve, minden politikai kurzus örökölte az előzőtől a Madách út tervét, átdolgozta, átalakította, majd nem csinált vele semmit. Kivéve egy dolgot: hogy a terv útjában lévő házakat lezüllesztette. De a keresztirányú építkezés senkinek nem jutott eszébe.
12-15 évvel ezelőtt lerajzoltam, hogyan kellene hozzányúlni a negyedhez. Máig sem érdekel senkit. Minden maradna úgy, ahogy van, csak az udvarok hátulján kapualjak születnének. A homlokzatok lebontását azonban semmi nem indokolja. Néhány háztömb új rendezési tervének megbízott készítőjével pár óra alatt vissza tudtuk rakni az öszszes házat, amit csak azért bontanának le, mert az előző tervek az utcafronti homlokzat úgynevezett szabályozási vonalát az utca kiszélesítése érdekében beljebb vitték. Az oka az volt, hogy a tömbökön áttörő Madách útnak egy-egy utcához érkezve kis teresedése legyen, imitálva valamiféle barokkos megérkezést. De erről lemondva okafogyottá vált a dolog, és megóvhatóvá a jelenlegi struktúra. Belül pedig építhetnek magasabbra. Ha nem zavarja a képet, miért ne mehetnének feljebb egy-két szinttel?
Az átjárósítás pikáns, de üzletileg nagyon érdekes vonzata, hogy ehhez egyfajta üzletet kell kötnie a városnak és a befektetőnek. Van egy jogi lehetőség, megnéztem az építési szabályzatban, úgy hívják, hogy a terület közhasználatra való átadása. Úgy lehet jó átjáróházat építeni, ha nem zárom be a kaput, vagy legalább nap közben megnyitom a közhasználat számára. Ez a lakók és főleg a tulajdonos befektetők számára nagyon előnyös lehet. Londonban a belváros leggyönyörűbb részeinek házain, kertjein, udvarain nappal át lehet járni, és csak este csukják be a kapukat. A Gozsdu-udvarosítás pénzügyileg nagyon előnyös lehet, ha a befektető, aki ma lakóházakat épít, meghagyja az utcai homlokzatot, bent luxuslakásokkal megy fölfelé, a földszint szükséges részét átadja közhasználatra és üzleti hasznosításra.
2
Az 1720-as években alakul ki a mai Dob utca, a Felső kertek közti út (Obergartenweg), miután a Kerepesi országúttól (Rákóczi út) északra fekvő szántókat kertekre kezdik osztani
3
1760 körül javában zajlik a szántók és kertek házhellyé parcellázása. Sorra születnek a keresztutcák, köztük a mai Kazinczy utca, Dob és Király utca közti szakasza, két kert 17 kis zsellértelekre osztásával
4
Az 1790-es évekig kiegészülnek és sűrűsödnek a keresztutcák. Ekkor keletkezik s kapja nevét az ott álló fákról a Nagydiófa, a Nyár és az Akácfa utca. Az Esterházyak és Orczyak birtokában lévő, városhoz közeli kerteket nem osztják fel, ezért ritkábbak ott az utcák
5
1840-ig megszületnek a keresztutcák, például a Holló és a Rumbach Sebestyén utca. A nagy árvíz után nyitják a Hermina teret és a Klauzál teret, valamint a Wesselényi utcát. A kinagyított részlet az 1880-as állapotot mutatja, a bérházakat, amelyek zsellértelkekre és kertnyi parcellákra épültek
6
A Sugár út és a Nagykörút a századfordulóig épülnek. A Morzsányi és társai által 1900-ban benyújtott terv
(Erzsébet sugárút) az Andrássy út párja szeretne lenni. Egyetlen későbbi terv sem javasol egyenes útvonalvezetést
8a 8b
A BVTV kollektívájának 1953-as javaslata II. Gyula pápa és Haussmann báró szellemét idézi sztálini modortalansággal.
Az 1980-as BVTV-terv röcögtetett panelházakkal kísérve visszagörbíti a sugárutat a Király utcába
7b
7a Két Madách út-terv a 20. századból. A végleges szabályozási terv 1936-ból a megépült torkolati térrel; és egy
Le Corbusier ideáit követő javaslat 1938-ból, amely a zsúfolt bérházak helyén korszerű sávházakat kívánt emelni
9 10
Az 1990-es állapot A 2080-as (feltételezett) állapot
A (tér)képek forrása: Ekler Dezső az Országépítő 1994/2 számában megjelent cikke.

Konrád György

Miért támogatom a régi pesti zsidó negyed felélesztését?

Mert ennyivel tartozik Budapest főváros a múltjának és önbecsülésének. Mert kellenek az emlékeztető helyszínek, hogy tudjuk, kik éltek itt, ebben a legsűrűbb és egykor a legélénkebb városnegyedben. Mindannyiunk dolga ez, zsidóké és keresztényeké egyaránt, a száz évvel ezelőtti zsidók és keresztények utódaié. Ezt az értelmes és életpárti civil kezdeményezést indokolja a város urbanisztikai, ökológiai, szociológiai és mindenekelőtt kulturális jelleme.
A Barcsay utcai Madách Gimnáziumban nyílt ki az eszem. Hét éven át voltam ifjúságvédelmi felügyelő a VII. kerületi tanács gyámhatóságának munkatársaként, és nincs olyan erzsébetvárosi ház, amelyben ne jártam volna többször is. Megszerettem célirányos bolyongásaim színterét, innen való A látogató című regényem képi világa és filozófiája, itt próbáltam a legszívósabban megérteni más embereket a segítés szándékával. Budapest statisztikai leírása itt mutatja a legsűrűbb életet, kereskedelem, vendéglátás, színház, mozi, vigalmi negyed, sajtó, nappali serénység és éjszakai szertelenség, kisemberi igyekvés és kivágyakozó mámor, szakszervezeti összejövetel és munkásfelkelés itt talált a legtömörebben igazi otthonára.
Nyolc éven át városszociológusként dolgoztam barátommal, Szelényi Ivánnal, és több városra érvényes ökológiai, térbeli szerkezeti formákat találtunk. Ilyen az átmeneti övezet fogalma a belváros és az olyan külvárostípusok között, mint a villanegyed, a családi házas övezet vagy az ipari lakó- és a tisztán ipari negyed. Megállapítottuk, hogy leginkább az átmeneti övezet (Budapesten a Kis- és Nagykörút közötti zóna, vagy akár a Dózsa György útig tartó gyűrű vagy körív) lett a leginkább leromló térség. Másutt is így volt ez, mert a Belvárost csak-csak tatarozták, fejlesztették valahogy, a beruházások azonban kifele tendáltak, beépítetlen térségekre, ahol nagy tömbben ipari jelleggel lehetett hosszú darusíneket lefektetve előre gyártott elemekből lakótelepeket építeni.
Ha zárójelbe teszem a Belső-Erzsébetváros különleges jellegét, zsidó negyed mivoltát, szembeötlő a hasonlóság a VI., VII., VIII. és IX. kerület, tehát az egész pesti átmeneti bérházövezet állapota, fejlesztési dilemmái és nekilendülései között, holott nagyon is felismerhetők a különbségek mind az örökségek, mind pedig a mai várospolitikák és az önkormányzatok színvonala között. A fővárosi területfejlesztés autonóm kerületekre való széttagolása nyugat-európai szakértők szerint erősen vitatható, és példa nélkül áll az európai nagyvárosok körében. Amikor Chirac elnököt még párizsi főpolgármester korában megkérdeztük, hogy a párizsi urbanisztikai stratégiák kialakításában milyen önállósága van az egyes kerületeknek, csak annyit mondott, hogy semmilyen.
Sok polgármester, sok bürokrácia, sok engedélykérési procedúra, sok ember, aki beleszólhat és akadályozhat, magyarán sok korrupciós csapda. Magyarországon sok politikai és ideológiai forrása volt a jelenlegi állapotnak és az azt generáló fővárosi törvénynek. A szabad demokraták köréből az autonómia, a helyi döntés, a decentralizálás túlzó bűvölete és a kormány és a lakóhely közötti területigazgatási szint centralizmusának, a megyének és a fővárosnak ideológiai gyanúper alá helyezése. A Demokrata Fórum köréből hasonlók és a szabad demokrata kézbe jutott fővárosi vezetés dolgának a megnehezítése. Én ezt kezdettől szerencsétlen dilettantizmusnak tekintettem, mert a városnak szüksége van az adójövedelmek redisztribúciójára és az egész szervezet együtt látására, hiszen a hálózatok, a közlekedés és a város tényleges használata minden lakójának az életében alig szabdalható szét igazgatási egységekre. Ezért nem sikerült összehangolni az átmeneti övezet fejlesztését, nincs együttes koncepció, a fejlesztések érvénye megáll a kerülethatároknál, és a kiskirályság hangulata elterpeszkedik a kerületekben, mondván, hogy ami nekik jó, az nekünk nem jó, külön-külön érdek- és kapcsolatszövevényeket kialakítva pártpolitikai és magánzsebérdek zagyva keveredésével.
Így vannak okosabb és szerencsésebb, és vannak butább és szerencsétlenebb kerületek a fentiekkel elég szoros összefüggésben.
Általános kiindulóhelyzet a 89 előtti korszak közös jellemzője: nem volt pénz az átmeneti övezet rekonstrukciójára, ezért az állami beruházás túlnyomóan kifelé irányult, de még a magánberuházás is jobbára ezt a trendet követte, noha az átmeneti övezetben is történt egy és más, szerencsére kevés.
Miért szerencsére? Nézzünk Stockholmra és Koppenhágára. Stockholm elég gazdag volt ahhoz, hogy a 19. század vége felé és a 20. elején épült belvárosát radikális futurizmussal, unalmas acél- és üvegépületekkel rekonstruálja. Valamit, ami szép vagy szépíthető volt, valami kétesebb értékűvel helyettesített, és kitörölte a város közepéről annak történelmét. Koppenhága némileg szegényebb volt, és így, hála Istennek, megmenekült az építészeti radikalizmus csapásától.
A százéves városrész felújítható, egyedi, hajlékony, megőrző jellegű, és éppen ezért kreatív fantáziát igénylő megoldásokkal ötletdúsabb. Tudomásul kell vennünk a város és az építészet érdekeinek a különbségét. Az építész ösztönösen az új híve, hajlik a meglévővel szembeni radikalizmusra, mint a sebész. Sok olyan érdek van ezzel szemben, amely emlékeztet a fogorvos kérdésére: mit parancsol a kedves páciens, konzervatív avagy radikális beavatkozást?
Konzervatív a tömés, radikális a húzás. A radikalizmus poétái rendszerint inkább a tömést választják.
Régi zsidó negyed? Párizsban a Marais, Berlinben a Scheunenviertel, az Oranienburg utcai zsinagóga, Krakkóban a Kazimierz. Mindhárom környék él, és hogy inkább a berlini és a krakkói példát hangsúlyozzam: él, ha nem zsidók nélkül is, de igen kevés zsidóval, nem előzmény nélkül átalakuló funkcióval, itt követik egymást lépten-nyomon a legkülönfélébb vendéglátóhelyek, a bohémia versenyzői. Művésznegyednek, az új stílus kísérletezőjének akarják tartani magukat. Itt eszembe jut a Manhattanen a West és az East Village, ahol mozog az avantgárd éke. Itt Európában is az egyik környék még "in", de lehet, hogy "out" lesz hamarosan, mert a divat a város térségeit is mozgatja. Diáknegyed, művésznegyed, értelmiségi negyed, éjjeli baglyok, viták, szerelmek, szerek és elragadtatások színhelye, budapesti pimodanok, lásd Adyt és Baudelaire-t, terek, utcák, ahol sűrű egymásmellettiségben jól elvannak egymással a kávézók, vendéglők, mulatóhelyek. Kinek hol van a törzshelye, kit hol lehet megtalálni, ki kinek kedves, ki mit hol fogyaszt, kinek hol hiteleznek, kinek melyik politikai stílus tetszik, két átellenes kávézó között drámai ellentét feszülhet, ha minden jól megy. Ha Budapest polgárosodik, ha a mai szegénységből egy kicsit kigabalyodik, akkor többen fognak este kimenni (sortir, going out), a sötétségből a pillepárok fényre tartanak.
A belvárosi vendéglátásnak van valami proccos és palifogó, rátarti jellege. Isten ments, hogy általánosítsak, mert sok ellenpéldát mondhatnék, de kétségtelen, hogy a kisebb pénzű és inkább a találkozásnak örvendő fiatalabb közönségnek tanácsosabb kívülebb menni, logikus, hogy a Múzeum és Károly körúton a tarkább urbanitás átmegy a sötétebb, szürkébb, elhanyagoltabb átmeneti övezetbe, és ott külön hangulatot adnak az etnikailag különböző, a kulturális szubkultúra szerint saját stílusú helyiségek, amelyek a vendégek szabad idejének összetéveszthetetlen tartalmat adnak. A régi Broadway felébredt, a Ráday utcában is van hova beülni, habár nekem jobban tetszik a fény és a homály váltakozása, nem szükséges, hogy szorosan egymás mellett legyenek a vendéglátóhelyek, kicsit lehet gyalogolni is közöttük.
Van tehát, máris van sok minden, és foltok keletkeznek; ez a régi zsidó negyed is egy folt lesz, ha lesz; a Király utca máris sejtet valamit, tekereg a szimat és a fantázia utcáról utcára, mintha egy sétaiskolai tankönyv példatárában lapoznánk.
Világos, hogy ahol zsinagógák helyezkednek el sűrű közelségben egymáshoz, ott a maradék zsidók nagyobb valószínűséggel jönnek majd össze a legkülönbözőbb kulturális és fogyasztói hajlamok ösztönzésére, más-más esztétikát keresve, de mindegyiknek lesz némi zsidó fő- vagy mellékíze, amelyről senki sem tudja egykönnyen megmondani, hogy mi az. A száz évvel ezelőtti vagy a második világháború előtti kulturális sűrűsödések nem szorítkoztak a hajdani gettó területére, hiszen az egész körutat szegélyezték, körülvették, csápokként nyúltak ki belőle, és csak bámulni tudunk, hogy milyen megújuló képessége van a városnegyedeknek, hogy élesztik fel hagyományaikat, egykori rendeltetésüket. Ha a hatóságok nem akadályoznák olyan mereven a szexpiac, az erotikus csábítás vigalmi térségeinek meggyökerezését, civilizálódását, finomodását, összenövését más szolgáltatásokkal és emberi szükségletekkel, akkor a Népszínház utca és a Rákóczi tér környéke is (számos kiágazással) autonóm városmetaforává nőhette volna ki magát, mert a genius loci itt is makacs erővel dolgozott.
A Spinoza kávéház tetszetősségét méltányolva becsülendő ötletnek tartom a lakatlanná vált bérházak udvarán lomtalanításból összekotort bútorzatú kávézók létesülését is a Kisdiófa és a Kazinczy utcában. Figyelem, hogy csinosodik, puccosodik a Király utca a Nagykörútig és azon is túl, majdnem a Városligetbe nyúlva, és epedve várom, hogy a Klauzál tér is elnyerje rangját és neki járó varázsát. Még akkor is, ha lépteink alatt valószínűleg ma is mélyre süppedt csontvázak feküsznek.
Hogy a Rumbach utcai zsinagóga üresen tátong és romladozik, ez a budapesti zsidó közösség tehetetlenségének a jele. Saját mondanivalóval hozzájárulni a nagyváros beszédéhez, gyászolni és felidézni az egykor itt élőket és megölteket, megőrizni, befogadni és feltámasztani, irodalmi fogalommá tenni a belső Erzsébetvárost, ilyen ábrándokon legeltethetjük képzeletünket. A megőrzés lehet statikusabb és lehet dinamikusabb, a felemelkedés teret nyithat az ideköltöző módosoknak is, de az itt élő szegényebbeknek is nyújthat javuló körülményeket.
Amikor megpezsdül egy-egy városnegyed, ötleteknek és javaslatoknak kell valahol gyülekezniük, és a város vezetői előbb-utóbb eljutnak a pályázatkiírás, méghozzá a nemzetközi pályázatkiírás stádiumába. Valóban sajnálatos a Közmunka Tanács hiánya. Szép, hogy a főpolgármester ezt is, azt is meghallgatja, szép, hogy segített intézkedésekkel és költségvetési támogatással hozzájárulni a status quo óvatos változtatásához, kívánatos, hogy figyelme ne lankadjon el, de mielőtt a hozzáértő, okos gyülekezetek összevesznének eltérő elgondolásaik miatt, érdemes volna - későbbi szűrés alapanyagaként - idevonatkoztatható ideákat gyűjteni és felkelteni a közvélemény érdeklődését a sokarcú Budapest egyik bensőséges és fájdalmas arcának a felderítése iránt.

Magasles

"Tegyünk úgy, mintha jogállamban élnénk"

Interjú Marinov Péterrel, az ÓVÁS! civil kezdeményezés vezetőjével

Májusban volt egy városházi beszélgetés Budapest problémáiról. Ennek nyomán Jávor István elhatározta, hogy összehívja elérhető ismerőseit egy beszélgetésre a zsidó negyedről, mert úgy érezte, csinálni kellene valamit. Május legvégén a Vista kávéházban megjelent Konrád György, Szegő György, Nagy Bálint, Váradi Júlia, Merker Viktor és mások. Perczel Annát kérték meg, tartson bevezető előadást. A hangulat elég levert volt, a jelenlévők úgy érezték, késő van, minden eldőlt, tehetetlenek vagyunk. Én a munkahelyemen folyamatszervezéssel foglalkozom. Felmerült bennem, hogy közelebb vihet bennünket a megoldáshoz, ha szervezetten, ütemezve, a feladatokat kiosztva nézzük és gondoljuk át újra az eddig történteket. Másnap a bankban átolvastam az örökségvédelmi törvényt. Azonnal rábukkantam az ideiglenes területvédelemre. Ezt akkor lehet elrendelni, ha értékek kerülnek veszélybe vagy megsemmisülésük fenyeget. Még aznap felhívtam a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt, Sajti Zsuzsát, a kerület műemlékvédelmi felügyelőjét, és megkérdeztem, mit tud erről. Megnézte a törvényt, és elcsodálkozott. Ők addig csak ideiglenes egyedi védelmet használtak, területit nem. A KÖH már március óta foglalkozott a problémával az Andrássy út 2002-es világörökséggé való kinevezése és a rávezető zóna kijelölése kapcsán. Lassan haladtak. Az a baj, hogy a világörökségre és pláne a védő-rávezető zónára (a Belső-Erzsébetváros ide tartozik) jelenleg még nincs törvény. Az épületek egyedi műemlékké nyilvánítása pedig hosszú idő, miközben védettség híján számos épület sorsa végleg megpecsételődhetett volna. Ezt kellett elkerülni, erre volt jó az ideiglenes területi védelem.
Nem az a lényeg, ki találta ki, hanem hogy Sajti Zsuzsa nagyon pozitívan reagált. Mondta, hogy ha egy magánkezdeményezés beindulna, ők is kevésbé éreznék egyedül magukat. Még aznap megcsináltam a beadványt, hogy a műemléki eljárás idejére és biztosítására azonnali hatállyal rendeljék el az ideiglenes területi védelmet. Négyen írtuk alá, Perczel Anna, Szegő, Jávor és én, és nem bíztuk a postára, hanem a pénzt összedobva a beadványt futárral küldtük el a KÖH-be. Ez június 2-án volt, és 15-én ideiglenesen moratóriumot mondtak ki minden bontásra és építésre, amire addig nem volt jogerős engedély.
A szerintünk és a KÖH szerint is értékes, de már érvényes bontási engedéllyel rendelkező épületek sorsa is kérdés persze. A Spinozában nemrég Eva Amichay kezdeményezésére volt egy vita a negyedről. Cselovszki Zoltán, aki az előző időszakban a műemlékvédelmi hivatal elnöke volt, és a törvény megalkotásában döntő szerepet játszott, elmondta, amit én is gondoltam, hogy az ideiglenes területi védelem a jogerős bontási és építési engedélyeket is felfüggeszti. A kerület és a KÖH jogászai szerint azonban az intézkedés a szerzett jogokra, a kiadott engedélyekre és jogerős döntésekre nem vonatkozik. Igen, a helyzet olyan, mintha megváltoztathatatlan természeti törvényekről lenne szó. A tágabb közösség még akkor sem tud megakadályozni egy korábbi és a többség által mára hibásnak vélt döntést, ha fizikailag még lenne rá mód. A kétszintű önkormányzati rendszerben 23 önálló kiskirályság van, és nagyon úgy tűnik, hogy a fővárosnak, Demszkynek és Schnellernek nincs joguk ilyesmikbe beleszólni. Az elsőfokú építésügyi hatóság maga a kerületi önkormányzat.
Megszületett az ideiglenes területi védelem. Közben felvettük a kapcsolatot Hunvaldékkal. Ez Jávor ötlete volt. Én nem nagyon bíztam ebben. A 88-as Fideszhez hasonlóan én inkább azt gondoltam, hogy beszéljünk a törvények nyelvén, tegyünk úgy, mintha jogállamban élnénk, és a jogi utat preferáltam a greenpeace-es megoldásokkal szemben. Hunvald az első alkalommal nagyon ideges volt. Azt mondta, hogy mai eszével gondolkodva már nem szavazná meg azt a rendezési tervet, amit alpolgármesterként elfogadott. Ily módon kicsit felelősnek érezte magát a kialakult helyzetért. Szerintem akkor még nem tudta, mekkora erő áll mögöttünk. Azóta a hozzáállása megváltozott.
Július 8-án sajtótájékoztató gyanánt "pesti groteszk" címmel szerveztünk egy uzsonnával egybekötött kirándulást a pesti zsidó negyed romjain. Arra, hogy pusztul a negyed, nem jött volna el senki. Az uzsonnát egy volt osztálytársam, Egri Orsolya szolgáltatta, hozva az amerikai férje által gyártott répatortát, egyéb sütiket és üdítőt. Osztogattunk cédét az általunk készített képekkel. Jávor ötletére kibéreltük a margitszigeti mikrobuszt, és azzal vittük körbe az újságírókat. Orsolya felvetette, hogy amint a Bibliában megjelölték a házakat, ahol jó emberek laknak, úgy mi is megjelölhetnénk a lebontásra ítélt épületeket. Ugyancsak gimnáziumi osztálytársunk volt a grafikus, aki a barátnőjével megcsinálta a célkeresztbe zárt R betűt, ami körülbelül azt kívánta jelezni, hogy itt védett házak kerültek célkeresztbe. A buszról Orsi és a barátom leugráltak, és megjelölték a házakat az arany R-rel. Elég látványos volt. Másnap Hunvalddal mélypontra kerültek a tárgyalások. Népes csapattal érkezett, és magából kikelve lobogtatta a Népszabadságot, hogy micsoda dolog az önkormányzati vagyont rongálni! Később egyébként fel is jelentettek bennünket. Az említett beszélgetésen kétségbe vonták, hogy létezünk-e egyáltalán. Mint ahogy azt is, hogy "zsidó negyed"-e a zsidó negyed. Mi ugyanis a védelemre vonatkozó kérelmet a pesti zsidó negyedre adtuk be. Magától értetődően neveztük így a területet. Eleinte ezt ők is osztották. Ezen a veszekedős beszélgetésen viszont, ahol Schneller és Ekler is ott volt, a polgármester és tanácsadója már kétségbe vonta a kifejezést. Én azt mondtam, hogy ha az ötödik megbeszélésen jutunk el újra ide, akkor az előző beszélgetések teljesen értelmetlenek voltak.
Schneller békítőként fellépve időnként helyre tette Hunvaldékat. Előjött azzal, hogy az önkormányzat önmaga elsőfokú építési hatóságaként jár el, és saját magának ad ki engedélyeket beruházási tervek megvalósítására, ami mégiscsak furcsa. És hogy el kellene gondolkodni a változtatási tilalom elrendelésén, ami az elsőfokú építési hatóság, vagyis a kerület hatáskörébe tartozik. Az önkormányzatot ilyesmi nem hatotta meg. Kerek perec nemmel válaszoltak, mondván, hogy nem mennek szembe saját befektetőikkel. Erre megszólaltam, hogy a területtel kapcsolatban az önkormányzatnak morális felelőssége is van. Ezen jót kacagtak. Ami engem meglepett. Erre mondtam, hogy akkor beszélgessenek egymással. Ekler ismertette a tanulmányát. Mi azt gondoltuk, hogy az ő koncepciója alkalmas lehet a házak belső részeinek feltárására, modernizálására, akár új emeletek építésére. Sokszor hallani az ÓVÁS!-sal szemben, hogy mi a házakat védjük, a szoba-konyhát akarjuk konzerválni. Pedig ezt soha senki nem mondta a részünkről.
Másik gyakori vád az ÓVÁS!-sal szemben, hogy akadályozni tudunk, de nincsenek megoldásaink. Adófizetőként azonban nem az én feladatom, hogy megmondjam, mit kell csinálni. Felelősen persze kidolgozhatnánk koncepciókat. De egy három hónapja létező szervezettől nehéz ezt komolyan megkövetelni. Továbbá ehhez információ kell, amit az önkormányzat nem ad ki nekünk. Ha nem tudom, milyen beépítést terveznek az új tulajdonosok, akkor nem tudok mit csinálni.
Nem nagyon értem Hunvaldékat. Terveik meghiúsulását, vagy legalábbis megnehezedést látva kapkodnak, keménykednek, feljelentettek bennünket, a helyi SZDSZ-szel, a jobboldallal és a MIÉP-pel gyakorlatilag egy kórusban átkozzák - a Népszabadság újságírója, N. Kósa Judit által egyébként eléggé szerencsétlenül használt megfogalmazással - a Budáról átránduló széplelkeket, akik a kerület és lakói gondját nem ismerve igyekeznek megteremteni valamit, ami soha nem létezett, a pesti zsidó negyedet. Ez a személyeskedés és a mögötte sokaknál meghúzódó sejtetések azonban teljesen elhibázottak. Én római katolikusként és pesti adófizető polgárként veszek részt ebben a küzdelemben, hiszen a negyed sorsa nemcsak a negyedben lakóknak és a zsidó tradíciók folytatóinak fontos, hanem minden budapestinek. Együttműködéssel nagyon hamar meg lehetne találni a megoldásokat. A kerületnek valószínűleg bele kellene menni abba, hogy a most felmerült szempontokat is figyelembe véve átdolgozzák a szabályozási terveket.

"Nekünk csak véleményezési jogunk van"

Interjú Sajti Zsuzsa műemlékvédelmi felügyelővel

- Mi történik most a Belső-Erzsébetvárosban?
- Ha az ember arra sétál, megdöbben, mert nagyon bontanak. Ezt nem szabadna megengedni. És a kerület hatályos szabályozási tervei elég jelentős további bontásokat irányoznak elő. Ugyanakkor egy összefüggő védett terület is kialakításra került, egyelőre ideiglenes jelleggel, egy évre. Ezalatt az elkészült értékvizsgálat nyomán folyik az épületek végleges műemlékké nyilvánítása. Mi az eddigi negyven védett épület mellé újabb hatvan felvételét javasoljuk.
- A hatvan műemlékké nyilvánítandó épület veszélyben volt, mert bármikor kiadhattak volna bontási engedélyt. Erre fellépett az ÓVÁS!. Marinov azt mondja, hogy az ideiglenes területi védelem neki jutott eszébe. Így van ez?
- Igen. Ezt gyakorlatilag az ÓVÁS! kezdeményezte.
- Miért nem jutott a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal eszébe?
- Az ideiglenes területi védelem lehetőségével nem szoktunk élni, hiszen ritka, ha egy egész terület veszélyeztetett státusú.
- Ebben az esetben hasznos eszköz az ideiglenes területi védelem?
- Úgy gondolom, hogy igen. Itt most az egész terület veszélybe került. A műemléki védelem kinyilvánításáig sok minden eltűnhetett volna.
- A június 15-én kimondott ideiglenes területi védelem jelenti-e azt, hogy nem lehet tovább bontani?
- A tilalom a már kiadott engedélyekre nem vonatkozik. Ezért nem lehetett a Holló 11.-et megvédeni. Azt szeretnénk, ha ezeket a terveket, legalábbis azokon a pontokon, ahol ellentétesek az értékvédelemmel, módosítanák. A főváros is ebbe az irányba igyekszik hatni. Ez a Madách sétány vonalába eső három tömbben meg is kezdődött.
- Mi történik, ha egy védett ház "ledől"?
- Azért ilyen nem szokott történni.
- A Holló utca 12.-ben éppen ez történik. A beruházó az épület egy részét megrongálta, és emiatt az egyébként védett homlokzatot életveszélyesnek és bontandónak akarja nyilváníttatni. Tehet-e valamit ilyenkor a KÖH vagy bárki más?
- Ezeket az építkezéseket a kerület engedélyezi, mi szakhatóságként véleményezzük. A szóban forgó épület egyedileg nem védett, csak a védett területen van, és az utcai épületrészt meg kell tartani.
- Mi történik, ha véletlenül mégis ledől?
- A tapasztalat szerint egyedileg nem védett házaknál nem lehet garantálni, hogy meg is maradjanak. Ha valami védett területen van, attól azt nem minden esetben tudjuk megvédeni. Hiába vagyunk szakhatóság.
- Miért nem?
- A műemléki hatóság csak a műemléki törvény által biztosított lehetőségekkel tud élni, amely sok esetben nem nyújt lehetőséget városképi szempontokból értékes, de egyedileg nem védett épületek megtartásához.
- A kerületi polgármester azt mondja, hogy maguk hozták létre az ÓVÁS!-t.
- Nem így van, ezt még nem hallottam.
- Azt gondolja, hogy a műemlékvédelem gyakorlatilag ellenük van...
- Jó lenne már eloszlatni ezeket a dolgokat.
- Az önkormányzat szerint élesen ellentét van a műemléki felügyelet értékvédő munkája és a lakosság érdekei között, a KÖH beavatkozása sokak szerint csak a kerület fejlődésének megbénítását hozza. Mi a véleménye erről?
- Határozottan állítom, hogy erről nincs szó. A befektetők nem menekültek el teljesen. Kicsit mindenki elbizonytalanodott, információt kérnek, és mi minden esetben igyekszünk ezt kielégíteni. Szerintem eléggé rugalmasak vagyunk. Az sem igaz, hogy a befektetőket csak az üres telek érdekli. Minket is keresnek meg befektetők, és azért látható, hogy van egy igényesebb kör, amelyiket érdekli az igazi rehabilitáció. A műemlékvédelemnek egyébként sok formája van, nem biztos, hogy mindig az egész épületet meg kell őrizni. Igyekszünk megkeresni a legjobb megoldásokat.
- A védelem lényege tehát az, hogy a területen belül, legyen szó műemléki vagy nem műemléki házakról, minden változtatáshoz az önök hozzájárulása szükséges?
- A "minden" azért túlzás. Mi olyankor adunk szakhatósági véleményt, amikor a változtatás az épület külső homlokzatát vagy a tömegét érinti.
- Önök egy benyújtott terve kimondhatják, hogy rossz, és akkor azt nem lehet megépíteni?
- Kimondhatjuk hogy rossz, de a hatályos szabályozást nekünk is el kell fogadnunk.
- Vagyis?
- Végül mégiscsak a kerület készíti a szabályozást és adja ki az engedélyeket.
- Ellenséges viszony esetén tehát nem történhet semmi jó...
- Jó lenne, ha együtt tudnánk működni. Nekik is törekedniük kellene a partneri viszonyra. Teljesen megbénítani még a műemlékké nyilvánított házak esetében sem tudjuk a terveiket. Most is van itt, szakhatósági szinten egy engedélykérelem a Holló utca és a Kazinczy utca közötti területre, ahol négy telek összevonásával egy borzasztó monstrum fog felépülni. Hiába találjuk rossznak a tervet, oda nem illőnek, mégsem utasíthatjuk el, mert az érvényes szabályozási feltételeket teljesíti.
- Egy ilyen épület felépítését az első fázisban még meg lehetett volna akadályozni?
- Nem tudom, kinek. Nekünk a szabályozási terveknél csak véleményezési jogunk van. Vagy elfogadják, amit mondunk, vagy nem.
- Nem érzik gyengének a hivatal jogi lehetőségeit?
- Fontos lenne, hogy a jogszabályi lehetőségek módot teremtsenek az értékvédelem mind teljesebb képviseletére.
- Örültek-e az ÓVÁS! megszületésének?
- Jó, ha az ember látja, hogy támogatják a törekvéseit.
14 uj copy

"A Madách sétány kezdettől hibás gondolat volt"

Interjú Schneller István főépítésszel

Kényes ügy. Tavaly kezdődött, legalábbis számomra. Megkeresett a Mazsihisz néhány képviselője, hogy próbáljuk a zsidó negyed karakterét megőrizni és kulturális rehabilitációt kezdeményezni. Azt akarták, hogy egy francia professzort bízzak meg. Ehelyett inkább Perczel Annát kértem fel egy tanulmány elkészítésére. Mert már mi is hallottuk, hogy olyan bontások lesznek, ami nem igazán jó.
A Madách sétány rendezési tervét a főváros csináltatta - egyébként nem én - 2001-ben. Meg kell mondanom, hogy mi sem kiabáltunk akkor. Az ember nehezen tud kiszakadni egy régi városrendezési gondolatból. Márpedig a Madách út - később sétány - gondolata a múlt század eleje óta kísér bennünket. A Közmunka Tanács is akarta, majd beleszólt a háború, megépültek a Madách-házak, a rendszerváltás után sugárúttá nőtt, majd sétánnyá finomodott. Az utolsó terv kicsit zegzugos, az útjába eső tömböket átmetsző-feltáró vonalvezetést javasolt. Én is úgy éreztem, hogy ez a lecsendesített változat még elfogadható. S az ember tényleg nem tud mindig mindenre odafigyelni. Én sem vettem észre, hogy ez a terv is bizonyos bontásokat ír elő. Ráadásul városrendezőként hajlamosak vagyunk bizonyos ökölszabályok betartására: ha egy mellékutca keresztezi a Madách sétányt, akkor legyen ott egy kis teresedés. Ettől persze az új szabályozási vonalak kicsit beljebb kerülnek, felvetve a bontások szükségességét. A kerület rendezési terve tehát nem a főváros ellenére készült el, hanem közreműködésével. De az ember változik, és azt hiszem, ki kell mondani, hogy a Madách sétány kezdettől hibás gondolat volt. A tévedéseket felül kell vizsgálni.
Sokszor érezzük, hogy minden új rossz. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de tapasztalat, hogy a spekulációs bérház- vagy irodaház-vágy az ilyen finom városi szövetben egyszerűen oda nem illő tömegű épületeket hoz létre, és a magyar társadalom és az építészek egy része sem érti, hogy ilyen esetekben vigyázni kell. Két méter ötvenes belmagasságokkal öt emeletet húznak ott, ahol addig három volt, telkek összevonásával negyvenöt méteres utcafrontokat hoznak létre, a finom belső terek helyén nagy tereket, és egyszer csak átalakítanak mindent. Tényleg fel kell ismerni azt, ami egy terület jellegét megváltoztatja. Anna tanulmányának elkészülte után kértem, nézzék meg, mivel járna egy változtatási tilalom kimondása. Mert maximum három évre jogában áll a fővárosi önkormányzatnak ilyen tilalom kimondása, hogy közben a kerület elkészíthesse új szabályozási tervét. Egy új terv viszont felvethet egy csomó kártalanítási igényt.
Itt tartottunk, amikor felgyorsultak az események. Bennünket is megkeresett az ÓVÁS!. Nyáron összehívtak a KÖH-ben egy beszélgetést, amin Hunvald, az ÓVÁS! és Ráday is ott volt. Nekünk két jogi eszközünk van, a változtatási tilalom, illetve egy rehabilitációs akcióterület létrehozása. Az utóbbi alapján kiemeltebb támogatás adható a társasházaknak a komplex beruházásokra és a közterületek felújítására. Hunvald mindkettőt elutasította. A változtatási tilalom bizonyos folyamatokat lelassított volna, nem lehetett volna több építési és bontási engedélyt kiadni, és számos előszerződésük is volt már. Erre nem volt hajlandó, mert a lakosok költözni akarnak, és alig várják, hogy lebontsák őket. Az akcióterület pedig azért nem tetszett neki, mert a fővárosi támogatás esetén öt évig elidegenítési tilalom van, ő viszont elígérte a lakóknak a lakásokat megvételre. A KÖH végül kimondta, hogy a területen lévő hatvan műemlék mellé még nyolcvan házat műemléki védettségre javasol, illetve az egész területre területi védettséget kér. Vagyis szakhatósággá válik a terület minden épülete felett.
Elhatároztam, hogy telkenként felmérjük a helyzetet. Úgy éreztem, hogy mindenki csak beszél, az ÓVÁST! is beleértve. Eszembe jutott Ekler tanulmánya, hogy íme, lehet másképp is csinálni. Kértem egy találkozót Hunvaldtól. Ekler, Marinov és én voltunk még ott. A rideg hangulat miatt Ekler visszalépett. Úgy érezte, hogy darázsfészek az egész, és ő nem tud mit kezdeni az erős bontani vággyal és mások túlzó, mindent védeni akarásával.
Igazából azt kellene tudnunk, hogy mi lesz egy esetleges változtatási tilalom következménye. Mert a kerületnek abban igaza van, hogy szigorúbb építési megkötések esetén, a szintterületi mutatókat vagy a beépítési százalékot leszorítva és bontási tilalmat kimondva elriaszthatjuk a tőkét. Persze a zsidó negyed megmentése nemcsak abból állna, hogy a város megtiltja a lebontását, hanem olyan tőkére is szükség volna, amelyik nem akarja kihasználni a maximális mutatókat, hanem hajlandó figyelembe venni, hogy érzékeny terület megújításáról van szó.
Az átfogó terv elkészítéséhez meg kellene hozni a változtatási tilalmat, amit csak a kerület tud kimondani. Ugyanakkor őket sem lehet benne hagyni a pácban. A kártérítéseket ugyanis mindig az fizeti, aki a változtatást meghozza. Szerintem a minisztériumnak, a kormánynak, a fővárosnak és a kerületnek egyaránt a zsebébe kell nyúlnia a jelenlegi tulajdonosok esetleges kielégítésére, mert a kerület, ha egyedül marad, foggal-körömmel ragaszkodni fog a már kiadott engedélyekhez. Még mi sem tudjuk, hogy a jelenlegi helyzetbe beavatkozva mekkora kártérítési igényt provokálunk. Illetve hogy mennyivel tudunk majd jobbat mondani, mint a mostaniak. A változtatási tilalom kimondása után tárgyalási sorozatnak kell elkezdődnie az új szabályozás mihamarabbi elkészítésére.
Mindenki azt mondja, hogy az egész közlekedést át kellene gondolni, forgalomcsillapítást kell végrehajtani, és egy karakteresebb térhasználati módot jelentő városrendezési tervet csinálni. Rehabilitációs akcióterületté nyilvánítani a negyedet, és akár fővárosi húzóprojekteket kezdeményezni. Gondolkodtunk azon, hogy a Kazinczy utca egyik telekcsoportját mintaprojektként a főváros csinálja meg. Elég szkeptikus vagyok, mert sokba kerül. Reálisabbnak látszik egy közterület-megújítási akció. Például a Trafóház környékét rendbe hozni.
Javasoltuk a főpolgármesternek, hogy Hillernél és a különböző kormányzati szinteken gyakoroljon nyomást a változtatási tilalom érdekében. Jogi értelemben sajnos a kerülettől függünk, mert mindig meg kell nevezni egy célt: azért rendelek el változtatási tilalmat, hogy a kerület elkészíthesse a rendezési tervet. Ha a főváros akarná, az egész Belvárosra elrendelhetne tilalmat, de azzal szükségtelenül fékezne mindent. Nincs tehát igazi jogi, hatósági eszközünk.
Tiltakozott Perczel Anna és az ÓVÁS!, hogy miért nem állítjuk meg a Holló utca 12. bontását. Az épület részben bontható, az utcai szárny megtartásával. Talán bürokratának gondolnak sokan, de egy fővárosi védettségű épületre a fővárosnak nincs építéshatósági jogköre. Még szakhatósági sincs. A település-értékvédelmi ügyosztály csinál egy szakvéleményt, de a kerületi önkormányzat annak ellenére kiadhatja a bontási vagy építési engedélyt. Ebben az esetben nem adták ki az egész épületre. De úgy bontották az udvari szárnyat, hogy megsérült az utcai front, és a homlokzatot életveszélyessé próbálják nyilváníttatni. Nem sokat tehetünk, bár most szóltam, hogy legalább írjunk egy levelet. Jelen pillanatban bűncselekmények ellen nem tudunk védekezni. Csak beismerhetjük, hogy mi is tévedtünk, mert joggal mondja Hunvald, hogy a rendezési terv a főváros egyetértésével készült.
A hangulat kicsit hisztérikus. 1997-ben, amikor megalkottuk az új budapesti városépítési keretszabályzatot, óriási viták voltak, és Perczel Annával is öszszevesztem azon, hogy Budapest rehabilitációját még némi bontások árán is fontosnak tartottam. Mert az igazi problémát a lakosság csökkenésében látom. Sokan egyszerűen menekülnek a városból. Nem biztos, hogy jó élni egy kilenc méter széles utcában, ahol nem lehet fát ültetni vagy egy babakocsit végigtolni. A bontásokkal kivitelezett rehabilitációra jó példa a kilencedik kerület. Sok vacak épület épült, de a negyed feljött, az ingatlanok majdnem budai árba szöktek. Vannak ugyanakkor negatív spirálba került területek. A hetedik kerület még billeg, vannak erők, amelyek talán fel tudják hozni, de nagy kérdés, mi az, amit valóban konzerválni kell. Hogy a város vezetése mit vett észre, és mit nem. Igen, talán nem gondoltuk végig, hogy a Madách sétány megvalósulása ilyen mértékű bontással jár. És azt sem, hogy ez ennyire fontos kérdés. De naponta találkozunk hasonló kérdésekkel. Az Úttörő Áruház tervét már ötször dobta vissza a Tervtanács. Egy idő után azonban eljut az ember oda, hogy álljon üresen, pusztuljon, vagy adjuk oda valakinek, aki viszont nem ugyanolyannak őrzi meg, amilyen volt. Ha egyszer nincs pénzünk, felmerül, hogy mi a fontos: legyen egy jó áruház a Belvárosban, vagy hagyjuk kimenni a vásárlókat. A zsidó negyed esetében persze ennek főként a fordítottját látjuk: egy városban, ahol az állam és önkormányzat kivonult a lakásépítésből, pár évvel később rájövünk, hogy rehabilitációt nem lehet csak magánpénzből csinálni, mert ha mindent a magántőkére bízunk, nehéz beleszólni. A helyzet ilyen.

"A homlokzat mögé építsünk 21. századot"

Interjú Hunvald György polgármesterrel

A terület, amit pesti zsidó negyednek aposztrofálnak, nem hordozza magán egy valódi zsidó negyed jegyeit. Nem hasonlít, mondjuk, a prágaihoz, amelyik a középkorban alakult ki. Az itteni épületeket zsidók és nem zsidók építették. Üzletek is kevésbé vannak, és nem azért, mert megszüntették őket, hanem mert megszűntek. S pár év kivételével, amikor a gettót létrehozták, a lakosság is mindig nagyon vegyes volt, miközben a pesti zsidó lakosság jelentős része egy időben valóban itt lakott.
A kerület építészeti értékei persze valódi értékek. Még akkor is, ha nem egy zsidó negyed alkotóelemei, hanem olyanok, amelyek a Károly körúttól besétálva jól mutatják a terület időbeli változásait. Márpedig ez a negyed mindenképpen megőrzendő. Ebben nem volt vitánk senkivel. Legfőképp a műemlékvédelemmel nem, hiszen mindig elfelejtik megemlíteni, hogy a területen a kerületi szabályozási tervek tizenhat épületet nyilvánítanak bontandóvá, melyek közül a műemlékvédelem csak hármat védett le, tizenhármat pedig bontani kell, illetve lehet. Vagyis egyformán gondolkodunk. Egyébként én magam is nagyon fogékony vagyok a múltból megmaradt értékek iránt. Ez a szoba [a polgármesteri szoba] az én ciklusomban lett felújítva, a szőnyeg, amin taposunk, kétszáz éves. Kimondottan szeretem a régi dolgokat mind bútorokban, mind épületekben.
A negyed épületeinek nagy része eleve bérbe adandó egyszobás, komfort nélküli lakásokkal épült, amelyekben ma is emberek laknak. Én pedig nemcsak a téglát nézem, hanem a 10-12 ezer lakót is, akik sorsának megoldása nagyon fontos a számomra. Ha emellett még építészeti és történelmi értékeket is meg tudok menteni, annak örülök. Mindehhez viszont pénz is kell. Hat évvel ezelőtt, amikor alpolgármesterként foglalkozni kezdtem a kerülettel, itt befektető, pénz és üres telek sem volt. Ma meglévő nyolc telkünkből kettő beépíthetetlen, egyiken holokauszt-emlékmű lesz stb. A leromlott, bérlőkkel terhelt házakkal pedig valamit tenni kell. Kétezerben hirtelen értékessé vált a terület, és elkelt az első két épület. Nem feltétlenül lebontásra, mert például a Király utcai épületek nem bonthatók. Eleinte nem tudtuk, mit csináljunk a lakókkal, ezért a pénzbeli kártalanítás volt a befektető számára az egyedüli lehetőség. Ez történt a Holló 11. és a Kazinczy 50. esetében. Azóta a lakók kártalanítására szánt pénzből inkább építek számukra egy új épületet. Kijelöltük a helyszínt. A Síp utca 8-10. lakói a Dob utca 23-27. telken építendő épületbe költöznek. Vagyis helyben maradhatnak, miközben nagyon előnyös cserét bonyolíthatnak le. Teljesen komfortos lakásokat kapnak, amiről eldönthetik, hogy bérlők maradnak, vagy inkább megveszik. Úgy módosítottam a lakásvásárlási rendeletet, hogy azok, akik bontandó épületből újba költöznek, a régi lakásban meglévő kedvezményt átvihetik, vagyis a forgalmi érték 90 százalékát elengedjük a számukra. Ezt a koncepciót viszont csak befektetői pénzből lehet megcsinálni.
Áprilisban kérésemre idejöttek a műemlékvédelem szakemberei, hogy a teendőkről beszélgessünk. Nagyon nagy befektetői érdeklődés volt - ma már nincs -, és valódi reményeink nyíltak a terület komoly rehabilitációjára. Meg akartuk nézni, mire van az önkormányzatnak szerződése, és mi az, amit szeretnénk a jövőben a műemlékvédelemmel együtt megoldani. Hiszen mi is éreztük, és a műemlékvédelem is jól látta, hogy a befektetők minél többet akarnak építeni és minél kevesebbet megtartani. Ez nem a mi szándékunk. Áprilisban azt mondtuk a műemlékvédelemnek, hogy szeretnénk a homlokzatokat megtartva építeni. Nagyon örültek, mert még nem volt, hogy egy kerület elkezdett velük így beszélni. Sajti Zsuzsa és kollégái információkat kértek tőlünk, amit meg is kaptak. Majd júniusban bejelentették a teljes területi védettséget. Az ilyen egyirányú folyamatok szerintem csak ártanak.
Augusztus elején öt házat levédtek, köztük olyant, amire már jogerős bontási engedély volt. Felhívtam Varga Kálmánt, hogy üljünk össze. Azt mondta, szabadságra megy. Amikor visszaérkezett, újra felhívtam, és kértem egy egyeztetést, de azt mondta, hogy tájékozódik a kollégáinál. Többé nem hívott fel, és elérni sem tudtam. Szeptember elsejére kaptam egy meghívót egy sajtótájékoztatóra, ahol bejelentették, hogy kezdeményezik hatvan épület műemlékké nyilvánítását. Most megnézhetjük, mi történik. Van védettség, tehát nem kell a homlokzatokról dönteni, de erre amúgy sincs szükség, mert már nincs, aki építene.
Túl sok vélt problémával kell hadakoznunk. Az egyik arról szól, hogy a kerület vezetése rombolni akar. Nem ezt akarjuk. Szeretném viszont, ha a műemléki törvény módosításával lehetőséget kapnánk arra, hogy a "városképileg védett" kifejezést használjuk. Ez a homlokzatok megtartását jelenti. Miért nem városképileg védett a terület, miért műemlékileg? Vagyis ha végigsétálok a Kazinczy utcán, továbbra is azt a homlokzatot lássam, amely valamikor kialakult. Mert szerintem is fontos, hogy a negyed ne veszítse el arculatát. Legszívesebben elővenném a régi terveket, és visszaépíteném a régi homlokzatokat. Viszont ne skanzent teremtsünk, amit a műemlékvédelem ma csinál, hanem a homlokzat mögé építsünk 21. századot.
A Holló utcában tudatosan nem ez a homlokzatmegőrzés történt, hiszen ott egy sétány kialakítása szerepelt az elképzelésekben. De az csak és kizárólag arról a sétányról szólt, ami százéves terve ennek a városrésznek. A Madách sétány kialakítása révén negyven-hatvan épületet rehabilitálhattam volna. Fontos lenne, hogy a nagyvárosi belső hangulat, a zsibongó utcák, a kávéházak, amik ma hiányoznak, visszaköltözzenek a területre. Olyan beruházókat szeretnénk, akik épületeink földszintjét, a vizes lakásokat kivásárolják, kinyitják az utcára, és a földszinti lakások helyett tetőtérieket építenek. A Holló utcában már felépült új ház egyébként azért lehetett olyan nagyon csúnya, mert ma a törvények nem engedik meg a hatóságnak, hogy kikötéseket tegyen a homlokzatra. Ha az építtető bejön engedélyeztetni a terveket, amelyek a szabályoknak megfelelnek, akkor nem lehet azt mondani neki, hogy esztétikai okokból rajzoltassa újra.
Az ÓVÁS! nem kerületi egyesület, fogalma sincs a kerületiek gondjairól és gondolatairól. Az általuk sürgetett és a KÖH által kimondott ideiglenes területi védelem miatt most minden leállt. A műemlékvédelem nagyon együtt dolgozik az ÓVÁS!-sal. Megkockáztatom, hogy személyi átfedések is vannak közöttük. Az embereket viszont az érdekli, amit nekik megígértünk. Kérik, hogy lássanak valami megoldást, elképzelést, legyen valami remény. Könyörgök a műemlékvédelemnek, hogy legalább ott engedje a rehabilitáció megkezdését, ahol van befektető. Húzzák a választ, ami a lakóknak és az épületeknek sem tesz jót.
Egy műemléki környezetben a felújítás mindig nehezebb és drágább. Ezért a tőke inkább máshova megy. A műemlékvédelem ténykedéséről elmondható, hogy ahol hasonló védettséget kapott egy terület, ott egy-két prioritástól eltekintve leállt a műemléki értékek megmentése, mert drága, és nincs meg mögötte a szükséges törvényi háttér. Ugyanakkor mi pályázati pénzzel sem tudunk élni. A Nemzeti Fejlesztési Hivatal pályázatát úgy írták ki, hogy a főváros és kerületei nem indulhatnak. A fővárosi rehabilitációs pályázaton pedig azért nehéz pályázni, mert először be kell fizetni a lakásprivatizációs bevételek felét, ez már önmagában is forráselvonás, majd ha nyersz egy épület felújítására, akkor meg kell előlegezned a teljes összeget. Csak a munka befejezésekor adják vissza a költségek felét. Az amúgy is forráshiányos önkormányzatok számára ez nem járható út. Ráadásul az épületek rehabilitációjához ki kell költöztetni a lakókat. Márpedig Belső-Erzsébetvárosban 250 ezer forint alatt nem tudok lakót sehova kiköltöztetni.
Polgármesterként nem csak Erzsébetvárosban gondolkodom. Tavaly elkezdtem egy történelmi városnegyed-rehabilitációs társulat létrehozását, melynek tagja lehetne az ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik kerület és a főváros. Az a cél, hogy a Nagykörúttól befelé egységes gondolkodással és szabályozási tervekkel, egységesen pályázzunk és fejlesszünk. Májusban a hatodik, hetedik és nyolcadik kerület elfogadta a társulás gondolatát, aminek én lennék a vezetője. A főváros és az ötödik kerület még nem csatlakozott. Pedig a kétszintű önkormányzati törvény által felvetett problémákat, a szétaprózottságból és egyéni kerületi kiskirályságok létéből fakadó gondokat csak szélesebb területi összefogással lehet enyhíteni.
Törekvéseink megvalósulása érdekében májusban együttműködési megállapodást írtam alá Párizs harmadik kerületével, az úgynevezett zsidó negyed vezetésével. Ott persze nem kell egyesülniük a kerületeknek, mert központosított rendszer van. Ha nálunk kétszintű rendszer van, akkor ennek megfelelő formákat kell kialakítanunk. A franciák segíthetnek nekünk a megfelelő beruházók megtalálásában, valamint tendereket írni és kiharcolni a pénzeket Brüsszelben. És példát is adhatnak, hiszen Párizsban már a hatvanas években létrehozták azt a törvényt, amit én itt hiányolok. Lényege, hogy adókedvezmény és állami alapok segítsék a rehabilitációt. Ma nálunk nincs ilyen, és én politikától függetlenül minden országgyűlési képviselőt szeretnék rábírni egy ilyen rendszer bevezetésére.

"Belső-Erzsébetváros soha nem volt zsidó negyed"

Interjú Hont András önkormányzati képviselővel (Fidesz), történész doktorandusszal

Mindenekelőtt tisztázzunk valamit: Belső-Erzsébetváros esetében nem épülő-szépülő, vagy legalább elfogadható állapotban lévő területről beszélünk, hanem többnyire romokról. Azaz nem arról kéne vitatkozni, hogy lebontsunk-e egy épületet, avagy sem, hanem arról, hogy miként őrizhető meg egyáltalán bármi ezen a helyen. Ha nem teszünk semmit, minden összeomlik szépen magától.
Nagyon meglepődtem tehát, amikor a kérdés a nyár folyamán fölmerült, mégpedig a "mentsük meg a pesti zsidó negyedet!" jelszóval. Ezek szerint a tanácsrendszer, a néhai IKV direkte műemlékvédelmi intézmények voltak, hiszen nem bontottak semmit, csak hagyták lerohadni az egész környéket és Budapest egyéb részeit. Értetlenségem növelte az időzítés, az elnevezés, a zajos visszhang és a megoldási javaslatok hiánya.
Az időzítés kérdését már érintettem, folytatom az elnevezés és a sajtóérdeklődés szerintem egymással összefüggő kérdésével. Belső-Erzsébetváros soha nem volt zsidó negyed. E látszólag kötözködő okoskodás több szempontból is lényeges. Lényeges, mert a név idegen Budapest valódi hagyományaitól, idegen a budapesti szellemiségtől, amiből a zsidóság szerepe kiapplikálhatatlan ugyan, de mégsem zsidó, hanem valami más, valami alkotóelemeinél újabb, frissebb, érzékenyebb légneműség, ami egyébként a magyar szellemtörténet egyik legmagasabb szintjét jelenti. Nem is tudtak vele mit kezdeni a korabeli antiszemiták és a jelek szerint a ma anti-antiszemitái sem. Ha már az örökség megőrzéséről van szó, akkor visszamenőleg se hamisítsunk. Lényeges a kifejezés a város és a kerület viszonyának szempontjából is. A "zsidó negyed" mindig elkülönülést jelent. Államot az államban, várost a városban, életet az életben. Erzsébetváros viszont nem egy sajátos, különálló része a fővárosnak, hanem Pest maga. Itt érhető tetten mindaz, amit előbb a hamisítatlan pesti kultúráról, a világvárossá terebélyesedésről mondtam. Az első villamos, a telefonhírmondó, a körúti sajtóbirodalom, az Otthon, a Fészek, a Király utca mulatói, lebujai, Ady kedvenc kocsmája, Krúdy első pesti lakása, mi szem szájnak ingere; és rengeteg zsidó emlék, zsinagóga, mikve, kóser boltok.
Ám a megnevezés nemcsak a múlt és a jelen, de a jövő miatt is lényeges. Minden településnek, közösségnek el kell döntenie, hogy miért fontos léte a nagy egész szempontjából. Ezt ma marketingnek, városmarketingnek mondanánk. Erzsébetvárosban nem az egyediség, a máshoz nem hasonlítható arculat a legfőbb érték, hanem a budapestiessége, az, hogy e hely nélkül megírhatatlan a város múltja és megálmodhatatlan a jövője.
De erről a tiltakozók doktriner hadinépével szövetséges párt- és divatvezérelt tömegtájékoztatás nem tud szinte semmit, viszont az enyészetet - ideértve, mondjuk, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga pusztulását - évek óta némán szemlélők, akik rendre megakadályozzák, hogy legalább négyévente szót ejtsünk a város gondjairól, és akiknek nem tűnik föl az a sok ezer vizesedő, gombás, salétromos lakásban élő ember, most kárálnak és sopánkodnak, anélkül, hogy a kiút lehetőségein elgondolkodnának. A megoldási javaslatok hiánya nemcsak értetlenséget, de ingerültséget is szül.
A terület rehabilitációja nem oldható meg közadakozásból, az otthoni malacperselyek föltöréséből, de még az állami költségvetés teljes átcsoportosításából sem. Különösen arcpirító a főpolgármester hozzáállása, aki bejelentette, hogy a VII. kerület pályázhat a főváros 1,4 milliárd forintos keretére, pontosabban annak egy részére. Ha valaki, akkor ő igazán tudhatja, hogy itt tízmilliárdokról van szó. Ám ha valami csoda folytán mégis kerülne ennyi pénz, és a többi hasonló problémával küszködő városrészről megfeledkezünk, akkor sem jutnánk sokkal előbbre.
Mint említettem, a környék nem elsősorban a házak építészeti különlegessége, hanem a jellege miatt értékes. Ezen a ponton a tiltakozók ugyanolyan szűk látókörűek, mint az önkormányzat vezetése, amely egyes telkeket értékesít kihasítva azokat természetes szövetükből, a tömbökből. Az épületeket látják, és nem a várost. Ahhoz, hogy a jelleg és a funkció ugyanaz maradjon, pontosabban ugyanazzá váljon, mint egykor volt, nagyon sok mindennek meg kell változnia. Ezért sem volt ildomos az ÓVÁS! egyesület nagyra becsült elnökétől nekem írt válaszában - melyben egyébként egyetlen érvemre sem felelt - Ekler Dezső tanulmányára hivatkoznia. Ekler ugyanis radikális beavatkozást javasol: az épülettömbök keresztirányú áttörését. Nem véletlenül.
Erzsébetvárosnak nemcsak az elhanyagolás következményeivel kell megbirkóznia, de a kezdet kezdete óta meglévő gondokkal is. A szűk belső terekkel, a rosszul világított, kicsiny, egészségtelen lakások tömegével, a megállíthatatlan vizesedéssel, a zöld felület hiányával. Ennek ismeretében már érthető, hogy a városrész megújítását célzó, sokszor utópisztikus, sokszor megalomán elképzelések nem zavaros fejű fantaszták, nagyra törő politikusok fejében fogalmazódtak meg, hanem helyi polgárok kezdeményezései voltak. A hamar haszon vágya hozta létre ezt a helyzetet. Vicces, hogy a tiltakozók most ugyanezt a szemléletet szapulják, míg szemükben a száz-százhúsz év előtti hasonló mentalitás fölmagasztosul.
Az a megközelítés nem vezet sehová, amely a problémát egy helyi önkormányzat szintjére nyomja. Nem közelebb visz a megértéshez, hanem elfedi a lényeget. A legnagyobb bajt én nem a bontásban látom, hanem az épített házak minőségében és küllemében, ez viszont nem helyi probléma. Nemcsak méltánytalan - ez kevésbé érdekelne -, de elterelő, vak dolog a helyhatóságon számon kérni a budapesti befektetők és építtetők szemléletét, a városvezetők és a magyar értelmiség fantáziátlanságát. A szépség nem normatív fogalom. Nem lehet szabályzatokban előírni, hogy egy negyednek miként kell kinéznie, és ideértem a homlokzatok megtartásának előírását is. Budapestnek ugyanis égetően nagy szüksége van újra, frissre, meglepőre, ami mégis harmonikusan illeszkedik a környezetbe. Múzeumnegyedek, skanzenek létrehozásának nincs sok teteje. Tévedés azt képzelni, hogy egy település ettől lesz érdekes, külföldiek számára vonzó. A turisták, a befektetők oda mennek, ahol a helyiek is jól érzik magukat, szeretnek lakni, élni, szórakozni.
Én abban reménykedtem, hogy egy kezdő lökés, legyen bármennyire fájdalmas, nagyon-nagyon fájdalmas, beindítja az egyéni kreativitást, és előbb-utóbb megjelennek majd azok is, akik nagyobb felelőséggel viseltetnek a környezetük iránt. És lám: a kiürített házak belső udvarai, az itt-ott - elsősorban a felújított és némileg átszabott rehabtömb környékén - megnyitó jobb kávéházak, kulturális csomópontok már erről tanúskodnak. Ezt blokkolja le a műemléki bürokratikus procedúra befektetőriasztó réme.
Persze ők mondhatnák: várjuk meg, amíg lesz elég pénz és igényesebb befektető, addig meg változatlanságában őrizzük meg a városrészt. De a gyors lábú Akhilleusz is utoléri Zénón teknősbékáját, mert ott az a fránya időtényező, amit mi sem hagyhatunk figyelmen kívül. A város mostani fejlődése előbb-utóbb elér egy kritikus pontot. Először is végleg összeroskadnak a történelmi belvárosi részek, másrészt az agglomerációba, a külkerületekbe települők létrehozzák a maguk parányi központjait, és Budapest végleg egy széttagolt, egymással lazán összekapcsolt nagyobbacska falvak és kisebb városkák halmazává válik, amely tehénlepényként terül szét az ország térképén.
Az urbanisztikával foglalkozók azt tanítják: a város kerek egész, komplex jelenség, sajátos, úgynevezett holisztikus megközelítést igényel. A maga teljességében nem világítja meg egyetlen tudomány lámpása, egyetlen részérdek nézőpontja sem. Hiába tartom, mondjuk, Perczel Annát alaposnak, felkészültnek és tisztességesnek - egyébként tényleg annak tartom -, azt állítom, hogy a részszempontok által inspirált akciózás több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. És ha még csak az egyéni nézőpontokról volna szó.
A minap találkoztam pártom, a nagy ellenzéki erő illetékesével, aki az előző ciklusban a kérdésért felelős hivatal vezetője volt, és aki most - lótuszlevélen megvilágosodott Buddhaként - nem győz aggódni a terület sorsáért. Szemlátomást nagyon élvezte, hogy ezúttal ő állhat ki valami "zsidó ügyért". Neve is van persze, de ez tényleg mindegy. Röviden kifejtettem neki is, amit a fentiekben mondtam. A válasz ez volt: "Ez tökmindegy, a lényeg, hogy ki hova játszik." Na, ennyit az akciózásról, a felelősségről, a szent célokról és a rendszerváltásról. Csókolom.

Martinkó József

'Közöd hozzá!?

 

 

"Nyelvünk olyan, mint egy régi város: utcácskák és terek, régi és új házak és a házakhoz különböző időkben hozzáépített toldalékok összeviszszasága; és ezt az egészet új elővárosok sokasága veszi körül, egyenes és szabályos utcákkal és egyforma házakkal." (Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások)
Ha valaminő csoda folytán Budapest-Erzsébetváros házai "kor, nem és felekezet szerinti hovatartozástól függetlenül" részt vehetnének a kerületi önkormányzati választásokon, akkor a szanálás versus karbantartás dilemmája egy csapásra megoldódna. Persze furcsa kép, ahogy az "egy ház egy szavazat" elv alapján a Holló utca 11. néven a jegyzékben szereplő "szavazópolgár" beáll Kovácsné mögé a szavazófülkék előtti sorba. Reggel szépen felkelt, leporolta viharvert homlokzatgúnyáját, majd téglaport hagyva maga után elbattyogott a kijelölt szavazóhelyiségbe, belépett a szavazófülkébe, és élt a demokratikus elvek alapján számára is biztosított önrendelkezési joggal.
Ha mindez lehetséges volna, vagyis az önkormányzati képviselők és pártjaik egzisztenciája az épített környezet bizalmától is függne, akkor a kampányidőszakban elhangzó választási ígéreteik talán máshogy szólnának. Jelenleg viszont az a helyzet, hogy a rehabilitáció lehetséges módozatait, az épített kulturális értékek megóvásának alternatíváit kidolgozni, szociológiai kutatásokkal egzakttá, nyílt propagandával közismertté tenni rest önkormányzatok minden esetben a lakók, vagyis a választóik vélelmezett érdekei mögé bújnak. Amikor a kerület rehabilitációja kapcsán követendő példaként is említhető Dob utcai Spinoza-házban megrendezett szakmai fórumon a pódiumra kiállni nem hajlandó, a háttérből be-beszólogató két erzsébetvárosi önkormányzati képviselő azon kuncogott, hogy a zsúfolásig megtöltött teremben egyetlen kerületi lakos sem volt, vagyis az itt megszólalók nem itt lakók, közük a kerülethez nincsen, végeredményben elárulták magukat. Az önkormányzatok ugyanis lassan átvették az országos pártpolitikában nagyszerűen működő manipulációs modellt. Vagyis a párbeszéd kiiktatásával, illetve a kizárólag négyévente visszatérő párbeszéd lehetőségével információmonopóliumot hoznak létre, amit aztán a mindenkori érdekeiknek megfelelően használnak fel.
Annak a problémának a megértéséhez keresünk szempontokat, hogy a "választott testület - választó" demokratikus hatalmi tengely mellett lehet-e valódi legitimációja egy harmadik hatalmi tényezőnek. Van-e érvényessége a demokratikus állam alapszövetét adó képviseleti elv struktúráját sokszor átmetsző, azon időnként kívül helyezkedő, érdekütköztető akaratnak? A civil szféráról, a civil szervezetekről, önszerveződő mozgalmakról beszélek. Nem túlságosan jó szájízzel teszem mindezt, ugyanis a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedben a hazai civil mozgalmak gyakran váltak hatalmi érdek kiszolgálóivá, vagy kompromittálták magukat gáncsoskodó, pereskedő, kompromiszszumra képtelen dacszervezetekként.
Erzsébetváros építészeti értékeiről könnyű belátni, hogy bár jogi értelemben részben az ott lakó mindenkori tulajdonosok, részben a mindenkori önkormányzat fennhatósága alá tartoznak, bizonyos értelemben az idők folyamán mégiscsak közös, kollektív kulturális értékréteget is nyertek. Lehet azt mondani (Hont András, Népszabadság, 2004. szeptember 8., dr. Del Medico Imre, Népszabadság, 2004. szeptember 16.), hogy a negyedet a 19-20. század fordulóján az ingatlanspekuláció hozta létre kifogásolható minőségben, és sajnos hiába vártak eleink arra, hogy a quattrocento humanista mecénásai építsék fel a kerületet veretes reneszánsz stílusban. Sajnos vagy nem sajnos, Közép-Európa nagyvárosait kivétel nélkül a rohamos iparosítás, a polgárság gazdasági konjunktúrája (vadkapitalizmus) hozta létre. Identitásának, önazonosságának is itt a gyökere, és nem az ókorban, középkorban. Ez múltja és hagyománya. Időnként fésületlen, eklektikus, kusza. Fogadjuk végre el ezt a tényt, és kezeljük közös, megvédendő kulturális jószágunkként.
Visszatérve a "város - hatalom - civil szféra" viszonyrendszeréhez, foglaljuk össze Schauschitz Attila Berlin városrehabilitációs trendjeiről közölt tanulmányának (Octogon, 2004/3, 72-75. o.) néhány megállapítását. Willy Brandt szenátusa 1963-ban hat régi városnegyed bontásos, "tömbfellazításos" szanálását szavazta meg. Ennek az 56 ezer lakást és mintegy 150 ezer lakost érintő programnak a lebonyolításához a központi kormányzat a város tulajdonában lévő, de szinte teljhatalommal és saját elszámolással rendelkező lakásépítő társaságokat bízott meg, amelyek működését részben közpénzből finanszírozta. Ezek a városhatalmi tömbök kis jóindulattal részben megfeleltethetőek a Budapest kerületeiben jelenleg működő önkormányzatoknak. Berlinben a kisajátítások, a bontás, majd építés munkálatai rövid úton bebizonyították, hogy a szanálás drágább, mint a helyreállítás és modernizáció, valamint hogy a "lakásépítő társaságok" tevékenységét szinte teljességgel átitatja a korrupció. A hetvenes évekre a szanálásos városrehabilitáció anyagi forrásai elapadtak, a program az állam számára finanszírozhatatlanná vált, illetve az évek óta bizonytalanságban tartott régi lakók lakásaik, házaik állagmegóvására nem költöttek, ezért azok leromlottak. Aki tehette, elköltözött, helyüket olyanok foglalták el, akik rövid távon is szociális krízishelyzetet generáltak. A forráshiányt a nálunk is egyre jobban ismert módon ingatlanos cégek, profitorientált vállalkozások hidalták át. Emelkedett a lakbér és a lakásár, ami immár végképp magánvagyonokat növelt. Ráadásul az új beépítések sem teremtették meg az elvárt közösségi profitot: "A korszerű normák alapján épített új lakások méretei élesen rávilágítottak az axiómára, hogy az ember térben és nem síkban él, hogy az alapterület mellett a belmagasság meghatározó az otthoni élet minősége szempontjából." Vagyis a lenézett "polgári lakás" mérete az ideális, és az egyszobás lakások összenyitásával, de az eredeti belmagasság megtartásával kell a régi bérházakat rehabilitálni.
A bírálók által "irtásos szanálásnak" nevezett program az erősödő szakmai kritika, illetve a 68-as diákmegmozdulásokban megfogalmazott kapitalizmuskritika nyomása alatt zsugorodott tovább. Sőt 1980-81-ben a baloldali értelmiség és a radikális szélsőbal a békés aláírásgyűjtések, kiáltványok után tüntetésekkel, utcai összecsapások provokálásával, házfoglalással gyakorolt nyomást, mely események végül előrehozott választásokhoz és az addigi vezetés bukásához vezettek. A konfrontáció mellett azonban Kreuzbergben beindult egy másik, kompromisszumképesebb civil modell szervezése is. Mindenkitől független lakóbizottságok jöttek létre, és itt kezdődött meg az ugyancsak független bérlőtanácsadói hálózat kiépítése is, ami mára Berlinben az önkormányzatokról leváló és kizárólag a lakosok érdekeit képviselő legfőbb civil szervezetté nőtte ki magát. A berlini régi városrészekben élők szerencséje, hogy IBA GmbH néven létrejött egy ötvenfős progresszív építészszakmai szervezet is, ahol főképpen fiatal szakemberek találtak munkát.
Mi a helyzet idehaza? Kiépült a civil nyilvánosság legalább két csatornája, és elkezdődött a közterek kommunikációs felületté alakításának folyamata is. Az egyik civil csatorna tulajdonképpen egy abszurd helyzet szülötte. Eva M. Amichay Izraelben élő magyar urbanista internetes szabad fórumok használatával (erről bővebben Martinkó József: Ki állítja meg Arturo Uit, ÉS, 2004. február 20., illetve www.epiteszforum.hu) rázta fel a közvéleményt a Gozsdu-udvar tulajdonváltásának és átépítésének, valamint az úgynevezett pesti zsidó negyed sorsának alakulásával kapcsolatban. Az önkormányzat, illetve pénzhatalom felfogásában ami az interneten, az on-line szférában zajlik, az az internethasználat még mindig keservesen alacsony hazai szintje miatt nem zavarhatja meg a szavazótömegek fejét. Vagyis nem kell foglalkozni vele. Kifullad, elhal majd.
A civil nyilvánosság másik csatornáját kiépítő ÓVÁS! elnevezésű civil szervezet tevékenysége azonban már elért egy bizonyos ingerküszöböt, hisztérikus reakciókat váltva ki az önkormányzat potentátjaiból. A házrombolások ellen a nyomtatott sajtóban tiltakozókat, a szakmai fórumokon felszólalókat, a párbeszédet, átlátható, nyilvános döntéseket számon kérőket a magyar országgyűlés és pártpolitika hangnemét átható demagóg retorika alkalmazásával "lerózsadombizó, lebudaizó" önkormányzati képviselőkből álló kórus mintha teljességgel képtelen lenne a nyilvánosság előtti érdemi, kompromisszumkereső párbeszédre. Nem reagálnak a közösségi (vagyis nem kerületi) kulturális vagyon elherdálását firtató felvetésekre, de milliárdos perekkel fenyegetnek meg mindenkit, üzleti titkokat emlegetnek, forráshiányt, miközben a kerületi lakosok érdekeivel zsarolják a közvéleményt.
Pedig az ÓVÁS! nem tesz egyebet, mint a nyilvánosság előtt feltett kérdéseire a nyilvánosság előtt elhangzó válaszokat vár. Házjelölős akcióikkal az utcára, a köztérre, a demokrácia történetileg egyetlen hiteles helyszínére, a közösségi létezés helyszínére viszik ki a problémát. És itt a helyzet egyik kulcsmomentuma: az önkormányzatoknak lassan fel kell nőniük ahhoz a kihíváshoz, amit a valóban komolyan vehető civil szervezetek, mozgalmak jelentenek. A kerületi képviselők tanácstermeiből, irodáiból, előszobáiból a nyilvánosság terébe kerülő ügyek kapcsán stratégiát kell váltaniuk. Nem sikerül már erőből lenyomniuk azokat a civileket, akik egyre fontosabbnak és szükségesebbnek tartják a társadalmi kontroll kiszélesítését.
Mint a mottóul választott közismert Wittgenstein-részletből kiderül, a nyelvünk úgy él, működik, mint egy régi város. Ha a városunk válik olyanná, mint a párbeszédre képtelen városi, kerületi hatalom nyelve, akkor Isten irgalmazzon minden lakosának.

Komoróczy Géza

Városkép-műemlék: Pest régi-új zsidó negyede

Európa sok városában van történelmi zsidó negyed: a régi ghetto Velencében, giudecca Itália, judería Spanyolország számos városában, a gyémántcsiszolók negyede Antwerpenben, a prágai zsidó negyed Löw rabbi zsinagógája, a héber számjegyes toronyóra és az elmúlt fél évezred halottait őrző temető körül. Magyarország történelmi városaiban a zsidó negyed hol csak egy utcarész, két középkori zsinagógával, mint Sopronban; hol egy külön utca, közvetlenül az Esterházy hercegek kastélya mellett, mint Kismartonban. Debrecenben az egykori tejpiac körül alig néhány ház. Csak az emléke van meg Pozsonyban, ahol a Váralja zsidóutcájának egyik felét hosszában lebontották.
Pest a kivétel. Itt a gyorsan fejlődő nagyvárosban igazi zsidó negyed alakult ki a 19. század első felében. Valamelyest idősebb, mint a New York-i Lower East Side, ahol a kelet-európai zsidó bevándorlók ezrei találtak új otthonra.
A mai Budapesten Erzsébetváros és az egykor tőle elválasztatlan Terézváros szomszédos része együtt a régi pesti zsidó negyed. Alt-neu, régi-új: új a Várnegyedhez, a Vízivároshoz és főként Óbudához, régi a Lipótvároshoz képest. A zsidók megtelepülését Pest sz. kir. város magisztrátusa és német polgársága a 18. században tiltotta, és erőnek erejével akadályozta, amikor akadályozni már nem tudta, tartóztatta. A zsidók Óbudán laktak, a Zichyek birtokán, amely azután koronajavadalom lett; onnan jártak át Pestre, naponta, gyalogosan, a hajóhídon. Szükség volt rájuk: az Aggkatonák ispotálya nekik adta ki a kantinok bérletét (1759), és megtartotta őket a Granatérosok kaszárnyájának parancsnoka is (1784). (Mindkét régi név mögött a mai Városháza épülete áll.) A négy pesti sokadalom (országos vásár) idején 8-8 napra kaptak tartózkodási engedélyt mint vásározók vagy traktérosok, még rituális (kóser) konyhára is. Híres rabbijuk, Moses Münz (1750 k.-1831), aki a zsidó vallási életet, szembeszállva az újítókkal, konzervatív szellemben akarta megreformálni, és aki az új, klasszicista óbudai templomot - az akkori főváros egyik büszkeségét - felszentelte (1821): Münz rabbi is Óbudán lakott, onnan szórta szidalmazó szavait a felügyelete alatt álló, de kitartóan önállóságra törekvő pesti községre.
Jellegzetes vonása Pest településtörténetének, hogy a törökök kiűzése után a városfalon belül állhatott-épülhetett római katholikus, görög katholikus, szerb orthodox templom, de mind a lutheránusok (evangélikusok) temploma, mind a kálvinistáké (reformátusok) csak a középkori falakon kívül, a külvárosban kapott helyet (a Deák, illetve a Kálvin téren), és persze zsidók sem juthattak be a Belvárosba. A zsidók pesti horgonyhelye a vásártér volt, a Király utca torkolatánál a mai Deák tér széles öblében: a kirakodó vásárnak helyet adó új piac vagy új vásártér, amelyet azután neveztek zsidópiacnak is. II. József rendelkezései után már nemcsak tartózkodási engedéllyel bíró zsidók (commorans) fordultak meg Pesten: a tűrt (tolerált) zsidók házat is bérelhettek. A Károly körút és a Király utca sarkán álló hatalmas - 1936-ban városrendezési okokból lebontott - Orczy-házban szívesen adtak nekik helyet: idővel a zegzugos épület minden lakását, de udvarait, üzleteit, vendéglátó helyiségeit is az ide települő zsidók foglalták el. Egy időben két zsinagóga volt az Orczy-házban, egy régimódi az udvari keresztszárny emeletén, egy újabb, az újítók temploma (a bécsi Seitenstettengasse reformtemplomának mintájára épült "Kórtemplom", amelyben kórus énekelt) az északi - Király utcai - udvar hátsó szárnyába ékelve; továbbá rabbilakás, a zsidó község irodái, rituális fürdő, iskola, üzletek, és a Károly körútra néző kávéház, udvari kerthelyiséggel, de még zsidó sírkőfaragó műhely is. A Király utca belső szakasza, egészen a Terézvárosi templomig, lassan a zsidó negyed központjává vált, és az Erzsébetváros majorsági elhelyezkedésű - a városfalaktól, illetve a Belvárostól sugárban kifelé vezető utcákra merőleges - házaiba is jobbára zsidók költöztek, egészen a Dob, Wesselényi, Dohány utcáig, mellettük és közöttük románok és más, a Belvárosba a zsidókhoz hasonlóan nem bebocsátott népek. (A zsidó negyedbe van beékelődve a Holló utcai román templom és a román alapítványi Gozsdu-ház.) A 19. század közepén már határozott körvonalakat öltött Pest igazi zsidó negyede: a Két szerecsen / Paulay Ede utcától a Dohány utcáig, a Terézvárosi templomtól és a Klauzál tértől a Károly körútig. A mai Erzsébetváros. Jelképes határjelzője volt a Pekáry-ház a Király utca és a Csányi utca sarkán: neogótikába oltott, romantikus stílusú, háromemeletes sarokház, a kapu feletti erkélyt és az ablakkereteket tartó konzolokon hatágú csillag díszítéssel, a kapu fölötti fülkében két magyar vitéz szobrával: zsidó és magyar jelkép együtt. Vagy a Klauzál tér, egykor piac, amelynek a zsidó negyed felőli oldalán a kofák hízott libát árultak, a túlsó oldalon hentesáru volt a deszkapultokon, szalonna, sonka, kolbász. A kiváló statisztikus Kőrösi József fővárosi népszámlálási munkái szinte házról házra felmérték, feltérképezték Erzsébetváros zsidó lakóit is (1881 stb.). Később innen sugárzott ki a zsidó lakosság a főváros lassan kialakuló más zsidó negyedeibe: a gazdagabb Lipót- és Új-Lipótvárosba, a szegényebb Külső-Józsefvárosba, ahol a vásározók, a Monarchia keleti országrészeiből (Galícia, Kárpátalja, Máramaros) Pestre beköltözők találtak helyet maguknak. A Belső-Józsefvárosban csak a Rabbiképző kapott helyet, Ferenc József zsidók iránti jóindulatú politikájának reprezentánsa a mágnásnegyed peremén. Budára csak a leggazdagabb zsidók költöztek, a 20. században.
Az első imahelyek a Király utcában voltak, az első zsinagógák az Orczy-házban, de a pesti zsidó negyed rituális arculata a 19. század utolsó negyedére alakult ki véglegesen. Ekkor már - 1868 után - a magyarországi zsidóság több irányzatra tagolódott: orthodoxok, neológok, több árnyalatban, haszidok, és ennek megfelelően több reprezentatív zsinagógát tartottak fenn. Ma Európa legnagyobb működő zsinagógája, a Dohány utcai nagytemplom a neológoké volt; az Orczy-ház keresztszárnyában lévő "nagy" zsinagóga (1829), majd a Kazinczy utcai az orthodoxoké; a "Rombach" pedig, a Rumbach Sebestyén utcában, a neológ hitközség hagyományőrző, konzervatív szárnyáé, amely közel állt a hitközségi szakadást elfogadni nem akaró status quo gyülekezetekhez. A három nagytemplom együttesének, a pesti zsidó háromszögnek sehol másutt a nagyvilágban nem találni párját. És mellettük számon kell tartani a többi egykori imahelyet is: a "lengyelekét" és a szefárdiakét a Király utcában, a Budapesti Talmud Egyletét a Vasvári Pál utcában, ez utóbbi ma a lubavicsi haszidok temploma, és kis nemzetközi Talmud-iskola (jesiva) is működik benne.
Hasonló változatosságot képviselnek az építészeti stílusok. A "Dohány" (Ludwig Förster, 1859) a romantikus mór stílus remeke, a helyreállítás óta még szebb, mint eredetileg volt, a frigyszekrény ("sátor") Feszl Frigyesnek a Vigadó mellett legjelentősebb fennmaradt alkotása. A "Rombach", a később híressé vált Otto Wagner fiatalkori fő műve (1872) a bécsi kora szecessziót hozta be Pestre (itt végre be kellene fejezni a birtoklási viták és alkuk közepette szégyenteljesen félbehagyott helyreállítást, és az épületet átadni zsidó közösségi célra, még ha a hitközség kótyavetyélte is el közvetlenül a rendszerváltás előtt); az orthodox templom a magyarországi érett szecesszió szép példája (Löffler Béla és Sándor, 1913). Az első világháború zsidó hősi halottainak emlékére emelt Hősök temploma asszír formát, olaszos jelleget egyesítő építészete (Faragó Ferenc, 1931) úttörés volt az akkori Budapest egyházi építészetében, és mindjárt példa lett más egyházak számára is: bizonyította az egyházi építészet modern szellemű megújításának lehetőségét.
A pesti zsidó negyedben éltek híres rabbik és egyszerű ruhakereskedők (egyikük festett céghirdetése, néhány évvel ezelőtt, kibontva és helyreállítva, a Király utcában egy tűzfalon volt látható), kántorok, szegény tanítók (melamed, mint a fiatal Vámbéry Ármin), írók, költők, operaénekesek, mint egy időben Szomory Dezső, Füst Milán, Székely Mihály és sokan mások. A Holló az ezüstművesek utcája volt: itt lakott (a 4. számú ház emeletén, a zsidó fiúárvaház bérházában) Goldziher Ignác, az iszlám nagy tudósa, akinek nevéről a muszlim világban is számon tartják Magyarországot, és Kohn Sámuel, a magyar zsidó történetírás mestere, a Dohány magyar nyelvű hitszónoka; az épület lépcsőházának padlóburkolatát hatágú csillag díszíti.
A zsidóüldözések és a második világháború idején, a német megszállás után, a kormányzat és a fővárosi hatóságok az Erzsébetvárosban - illetve az Új-Lipótváros egy részében - jelölték ki a csillagos házakat, amelyekbe a zsidókat az egész városból összekényszerítették, majd 1944 sötét decemberében a nyilasok a pesti gettót is. Az üldöztetés és gonosz gyilkosságok mellett számon kell tartani, hogy a gettónak mindvégig működő önkormányzata volt, a Nemzetközi Vöröskeresztnek köszönhetően a körülményekhez képest szervezett élelmiszer-ellátás, konyha, kórház, rendőrség, gondoskodás a halottakról. A zsidó negyedben szinte minden házat emléktáblával lehetne megjelölni, utcát elnevezni Domonkos Miksáról, Benedek László doktorról. A Hősök temploma mellett az árkádsor és az udvar (Vágó László, 1931) szabad terében rögtön a gettó felszabadítása után - a tömegsírok helyén - a kegyeletes emlékezés színhelye alakult ki. Aztán a gettó emlékműve (Varga Imre, 1990) is a templom mellé került.
Némely városban a zsidó negyed nagyjából megmaradt a deportálásokat követő pusztítás és az elhurcolt zsidók hűlt helyével többé nem törődő újjáépítés után is, sok helyen csak emlékmű vagy tábla őrzi emlékét, vagy még az sem. De azokban a városokban, ahol a hajdani állapot épségben megmaradt vagy még helyreállítható: az egykori zsidó negyed mint városkép-műemlék újabban különleges figyelmet kap, mégpedig magától a várostól, a környező társadalomtól. Helyreállítják eredeti formájukban a zsinagógákat, a házakat, megpróbálnak zsidó életet lehelni az épületekbe. Krakkó Nagy Kázmér király nevét viselő külső városrésze (Kazimierz), a csodálatos reneszánsz zsinagóga (14. század) környéke megismételte a háború utáni Varsó csodáját, az elmúlt években valósággal újjáéledt: könyvesbolt, régiségkereskedés, kóser éttermek, utazási irodák költöztek a felújított házakba, évente művészeti ünnepnapokat rendeznek, nyári egyetemet a jiddis nyelv ápolására, megélénkült a turizmus mindenfelől a világból, Izraeltől Amerikáig, ahol az egyébként szinte csak fájdalmas emlékeket őrző lengyel zsidók vagy utódaik élnek. Bécsben a néhány éve véletlenül megtalált középkori zsinagóga, amelynek külön föld alatti múzeumot építettek a Judenplatz közelében, legalább jelképesen feltámasztotta azt a városrészt, amely már csak a nevében élt, és a zsidók deportálásának emlékműve a történelmi folytonosságot is helyreállította.
A zsidó zarándokturizmus hálózatának Magyarország is része. Különleges ágazata ennek a turizmusnak a sírlátogatás (kever avot): haszid férfiak felkeresik az "atyák" sírját, egész csoportok, közösségek a híres rabbikét, Sátoraljaújhely, Olaszliszka, Bodrogkeresztúr, Mád, Nagykálló a célpontok, a bekerített, gondozott temetők sírkövein a frissen feketére festett nevek jelzik a törődést, Újhelyen rituális fürdő épült, épül a szállás is, hogy ne kelljen egy nap alatt oda-vissza megtenni Ferihegyről az utat. Ezek a kegyes turisták csak a zsidó emlékhelyeket keresik fel. De elég figyelni a Zsidó Múzeum forgatagát, vagy nagyünnepeken a Dohány utcai templom látogatóit, a Rege vagy újabban a Flamenco Szálló vendégeit: a zsidó világ nem ejtette ki szívéből Budapestet.
Miért kell megóvni a régi városrészeket? Egyszerűen is lehet felelni rá: azért, mert vannak. Nem pusztán az odalátogatók számára fontosak: lakói számára őrzik a város jellegét, jellemét. A történész ragaszkodni próbál a múlt minden fenntartható darabjához, mert ezek élnek a számára. Budapest régi zsidó negyede történelmünk része: a 19. századi magyar történelemé, amelynek a zsidók tevőleges résztvevői voltak, sok területen alakítói: az Erzsébetváros házaiban élő vagy onnan származó zsidók. De éppen a történész tudja azt is, hogy a hagyomány fennmaradását nem az szolgálja, ha konzerváljuk: ahhoz, hogy éljen, folytonosan meg kell újítani. A megújítás a városokban is elkerülhetetlen, már csak technikai okokból is; de semmiképpen nem jelentheti a régi teljes félretolását. Róma a legnagyobb példa erre, vagy Konstantinápoly-Isztambul: eleven város mindkettő, anélkül, hogy régiségeiket, legyenek ásatási helyszínek vagy többször is átépített, de folyamatosan használatban maradt házak, pusztulni hagyták volna; ellenkezőleg, mint ékszerész a drágakőhöz, az időről időre szükségessé vált javításokkal, bővítésekkel új foglalatot készítettek hozzájuk. A középületek mindig nagyobb értéket képviselnek, mint az egyszerű lakóházak, több munka van bennük, többeknek és tartósabb használatra szánták őket: ezekhez mindenütt rendszerint hozzáépítenek, vagy legfeljebb kisebb-nagyobb átalakításokat végeznek rajtuk, de a budai Várnegyedben vagy Sopron Várkerületében a lakóházakon is több évszázad építkezőinek keze nyoma fedezhető fel. A városokban érték - műemléki érték - az utcakép is: az utcák vonala, a házsorok ritmusa, a homlokzatok, az épületek magassága. Az ívben görbülő középkori utcák megvédenek a széltől, a görbület megbontásával a kisváros veszít barátságosságából. A belső tereket meg kell újítani, komfortot teremteni bennük, de a házak alaprajza, térbeosztása, homlokzata, a házsorok, az utcák - bennük klasszicista és romantikus épületek - a történelem reánk hagyott értékei. Igen, azért kell megtartani őket, mert vannak.
Az Erzsébetváros nem láthatatlan zsidó Budapest, mint Lajta Béla vagy Kozma Lajos nem egy épülete városszerte, amely épületeknek zsidó volt ugyan a mestere, de maguk a művek a nemzeti és modern építészet eszményeit követték vagy éppen alakították: az Erzsébetváros, jóllehet nem csupán zsidók lakják, valóságos és eleven zsidó negyed ma is. A nagytemplomok mellett itt vannak a magyarországi zsidóság központi hivatalai, a "Síp utca"; itt van a ritka gazdag gyűjteményeket kezelő Zsidó Múzeum és Levéltár; a Goldmark-terem, ahol az üldöztetés éveiben a magyar zsidó kultúra beszorítva is életben maradt; a nemrég új helyiséggel bővített rituális fürdő (mikve) a Kazinczy utcában; a Szent Egylet (Chevra Kadisa) irodája, amely az anyakönyveket őrzi és a temetőket gondozza; több étterem ízletes kóser konyhával (Hanna és King's) vagy csak "zsidó jellegű" ételkínálattal, cukrászda is (Fröhlich), üvegpolcain ízletes flódnival.
Aki látta Herzl Tivadar egykori szülőházának helyénél, a ma az ő nevét viselő téren a Múzeum kiállítására sereglő fiatalokat, kántor-hangversenyre fedett fejjel érkező közönséget; az elmúlt években - még a teret tönkreszépítő gyepágyások építése előtt - a zsidó kultúra nyár végi ünnepén a "Dohány" előtt klezmer zenét hallgató, a könyvsátrakban Kertész Imre tizenöt éven át íróasztalban rejtőző, de aztán világhírűvé vált Sorstalanságát vásárló vagy A zsidó Budapest esetleg még megmaradt példányait kereső embereket; látta őszszel, újév (ros ha-sána) alkalmából az istentiszteletre gyülekező férfiakat, nőket, gyermekeket, ünnepi öltözetben; "hosszúnap" (jom kippur) előestéjén a "Kazinczy"-ból vászoncipőben vagy szalmapapucsban lassan hazafelé tartó férfiakat, fülükben még a Kol nidré megrendítő melódiájával, az tudja: lehet zsidó életet élni Budapesten, jó a pesti zsidó negyedben.

A város és az agy

"Az építés nagyon kemény konfliktus a térben"

Interjú Wesselényi Garay Andor építésszel, művészettörténésszel

(Megmenteni)
Az, hogy egy épületet vagy városrészt érdemes-e megmenteni, nem stiláris szempontokon - az épületek szépségén, értékességén, régiségén - múlik. Nem is azon, hogy hasonlíthatók vagy mérhetők-e más városok értékeihez. Inkább az a kérdés, hogy múltunk mely szeletére nyúlnak vissza, és milyen szerepük van a kollektív emlékezet összetartásában. Művészettörténészként nem feltétlenül imádom a körutak közötti negyedek eklektikus házait, de belátom, hogy Budapest viszonylag egységes és egyben maradt szövetét alkotják. Nem csak a zsidó negyed ilyen, hanem a Nagykörúton belüli rész és a Nagykörút melletti egy-két kilométernyi sáv is. Korábban is léteztek ilyen múltat megtestesítő városrészek, amiket a város 19., majd 20. századi építői elpusztítottak. Később magyarázkodtak is. Siklóssy László Hogyan épült Budapest? című könyvében elismerte, hogy egy-két dolgot nem kellett volna elbontani. Máig sajnáljuk a Tabánt vagy siratjuk a régi pesti belvárost.
(Rehabilitáció)
Egy leromlott városrész esetében rendszerint két lehetőség nyílik. Egyrészt, elkezdem a házakat egyenként megújítani, vagy azt mondom, fontosabb nekem az utcahálózat, és az, hogy a felújításban nem érdekelt lakosságot fokozatosan felváltsa egy olyan, amelyik érdekelt a negyed jövőjében. Erre szokták példának mondani a ferencvárosi rehabilitációt. A véglegesen leromlott házakat lebontották, újakat építettek, külön-külön majdnem mindegyik borzalmas, szinte urbanisztikai szemét, de együtt új városrészt hoztak létre, ahova az elmúlt esztendők alatt 30 milliárd forint áramlott, és kellemes környezet született.
Ennek ellentétéről lenne szó a zsidó negyed esetében, ahol az utcaszerkezetnél és térfalszerkezetnél az látszik fontosabbnak, hogy milyen típusú eklektikus vagy preeklektikus, kisvárosias házak konzerválódnak. Akár építészeti hazugság árán is, mint Virág Csaba Kálvin térre rakott épületének a Nemzeti Múzeum felé eső szárnyánál, ahol építkezés közben "véletlenül" leomlott egy védett fal. Kivételesen azonban sarkára állt egy hivatal, kivételesen nem engedte magát hülyének nézni, és nem volt mese, a falat papundekliből szépen visszacsinálták.
A harmadik eset az, amikor nem egy egész területet újítok fel, hanem házanként adok támogatást a lakosoknak. Mindenféle extra akciózás nélkül felújították a Veres Pálné utcát. Ez azért nem működik a Belső-Erzsébetvárosban, mert ehhez kell egy társadalmi közösség, amelyik a felújítás mellett dönt, és abban részt is tud venni anyagilag. Erre a zsidó negyedben nem nagyon van mód.
(Civilek)
A rehabilitáció alapvető résztvevői a "civilek", a szakma és a politika. Az építésztársadalom többnyire a kultúrhérosz szerepéből indul ki. Az építész Isten munkáját elirigylő lény, aki megváltoztatja a városrészeket. Egy ilyen alapállásból meglehetősen nehéz kiszabadulni. Ráadásul hiányoznak azok a technikák, melyek révén ütköztetni lehetne érdekeket, szóba lehetne állni a társadalommal.
Egy ideje nálunk is megszülettek bizonyos civil szervezetek, amelyeket nem szokás szeretni, mert sokszor hisztérikusak, és néha gigantikus koncepciókat sikerül megfúrniuk. Példa erre a Fadrusz utcai nők, akik lefeküdtek a buldózer elé, mert egy tulajdonképpen útfejlesztésre fenntartott területen megnőtt néhány fa. Emiatt egy országos jelentőségű híd levezető útvonalát egyszerűen odébb kell tekerni, sok pénzért és lehetetlen megoldásokkal. Mégis csak a megerősödő civil szervezetek képesek az építészszakma és a hatalom viszonyát rendezni. Szükség van rájuk. A politikusokhoz a civil szervezeteken keresztül jutnak el a társadalmi nyomások, igények, amelyeket azután megrendelések formájában továbbadhatnak az építészeknek. Hisztéria ide vagy oda, a civil szervezetek meggátolták a rakparti fejlesztést, a Mammut további terjeszkedését, és azt is, hogy végérvényesen megváltozzék a zsidó negyed jellege.
(Konfliktuskezelés)
A kádári konszolidáció lényege az volt, hogy kerülni kell a konfliktust. Márpedig az építés nagyon kemény konfliktus a térben. Ott, ahol nem volt semmi, most hirtelen lesz valami. Ez igazi dráma, amit a Kádár-rendszer nem vállalt. Nem épített szinte semmit. A Kádár-rendszer örökségeként ránk maradt egy lakótelep-tömeg, ami inkább ipari termék. Reprezentáns építészet viszont, épp konfliktusos jellege miatt, nem született.
Ilyen helyzetben jelennek meg a civil szervezetek, például az ÓVÁS!. Egyrészt jónak tartom, hogy meg tudnak állítani egy átgondolatlan fejlesztést. Másrészt meglehetősen kínos, hogy ezt ilyen egyszerűen meg tudják tenni. Kiderül, hogy nincs határozott elképzelése sem a kerületnek, sem a főváros vezetőségének, nem tudják terveiket határozott lendülettel képviselni. Nagyon jó, hogy a civileknek sikerült megállítaniuk a rakpartberuházást, másrészt elgondolkodtató, hogy két-három vitafórummal - nekem is volt szerencsém egy ilyent megszervezni - meghátrálásra lehet kényszeríteni a fővárost.
(Célok I.)
A rendszerváltás nem látszik meg Budapesten. Épültek "templomok a pénznek" (György Péter), de a főváros saját pénzből nem volt képes egyetlen templomot sem építeni. Közösen átélt érzés, hogy a városnak 15 év után nem így kellene kinéznie. A konfliktusok elkerülése vezetett olyan politikához, amelyik nem látványos akciókon keresztül képzeli el a város fejlesztését, hanem megpróbálja az elveket rendezni, tisztázni és ezen tisztázott elvek mellé a 23 kerületet odarendelve szépen lassan megállapodni, hogy milyen fejlődést szánnak a városnak. Senki nem vitatja, hogy fel kellett újítani a Bartók Béla utat, és szép a megújult Nagykörút. De úgy tűnik, hogy néha szólni is kell az emberekhez, elő kell venni az írásvetítőt és megmutatni, mit akarunk kezdeni a várossal. Az, hogy élhető fővárosban szeretnénk élni, túlzottan absztrakt. Ha az "élhetőség" mögött nincs konkrétan vizionálható cél, akkor felőrlődik az emberek hite.
Valamilyen furcsa ingamozgás következtében most valóban érződik, hogy az emberek szeretnék, hogy jól képbe zárható, tömören megfogalmazható célok érdekében belelkesítsék őket. Ezt ki lehet használni egy olimpia vagy egy nagy kiállítás ötletével. Egy darabig ezeket be lehet dobni. De az olimpiába és a világkiállításba is belerokkantunk volna. Vagy vegyük a Nemzeti Színházat. Örültem, hogy végre történik valami azzal a területtel. Rendben, a színház nem szép, de generál egy fejlődést. Viszont nem lett jól előkészítve, magyarán, nem valódi képet vetítettek ki az embereknek a falra, inkább csak lózungokat, és ma kivonul a Ludwig Múzeum, kivonul a Művészetek Palotája, nem lehet megtölteni a teret. A Millenáris Park is időzített bomba. Az elvek szerinti absztrakt városépítés hibája az, hogy nincsenek képbe zárható célok. A képbe zárható célok pedig addig jók, amíg nem próbálnak megvalósulni. Vagyis kellenek a célok, az ikonok, de könnyen a politikai demagógia és akarnokság eszközeivé válnak. Olyan víziót kell adni Budapestnek, ami nem demagóg, nem nevetséges.
(Lemaradás, verseny)
Nagyon igaz, lemaradunk a városok versenyében! Csak az a kérdés, hogy ez mit jelent. Amikor annak idején Budapestet gründolták, meg tudták nevezni azokat a kellékeket, amelyekkel egy kontinentális világvárosnak rendelkeznie kell. Párizsnak volt csatornarendszere, avenue-je, diadalíve, körforgalma, bérpalotái. Akkor mi is csináljuk meg ezeket! És nekiláttunk. Ma is félünk a lemaradástól Prága, Bécs és más városok versenyében? Akkor találjuk ki, hogy mik azok, amikkel egy mai világvárosnak rendelkeznie kell. McDonald's kell? Csináljunk McDonald'sokat! Legyen egy olyan rész, ahol a világ építészeinek színe-java felvonul? Akkor csináljunk ilyent. Legyen körgyűrű vagy zsidónegyed? Vagyis, ha azt mondod, hogy lemaradsz, tudnod kell, ezt mihez méred.
(Zsidó negyed)
Sokak szerint nincs és soha nem is volt Budapesten igazi zsidó negyed, és most csak a divathullámoknak felülve kreálunk egyet. Én ennek is örülnék. Mindegy, milyen kulturális identitást tudunk adni egy negyednek. Belső-Erzsébetváros jelenleg a tartalom nélküli forma állapotában van. Bájos, kicsit az angolkertek világát idéző építészeti romhalmaz, állagát tekintve pedig egy kezdődő iszonyat. Adottságai alapján a jövőben gyönyörű lehetne. Tényleg izgalmasak ezek a belső utcák. De speciális városgeometriai és telekgeometriai adottságai miatt nem lehet egyszerűen rehabilitálni. Abból, hogy a romlás és pusztulás halálszagú báján kialakul néhány bár, nem lehet mindenhova Szimpla kertet vagy Mumust tenni. Nem lehet több hektárnyi területre csak kézműveseket és bohém diáktanyákat telepíteni. Szükséges, hogy tartalmat kerítsünk. És azért igenis van a negyednek egyfajta társadalmi kontinuitása. Nem nagyon kell megerőszakolnunk magunkat ahhoz, hogy ezt a negyedet zsidó negyednek nevezhessük. Ha pedig nincs a negyednek karaktere, találjuk ki. Amikor arról beszélünk, hogy találjuk ki Budapestet, pontosan ilyen kitalációkat fogunk végezni.
(Célok II.)
A város jövőjéről kialakított vízió és a mögé rendelt akarat, összefogás és pénz feltételezi, hogy az emberek szeretik Budapestet. Annak idején az Országgyűlésben az Andrássy utat országos érdekként fogták fel. A közhangulat ma is ilyesmi felé mutat. Eközben én is úgy gondolom, hogy a Belvárost önálló egységként kell kezelni, enyhítve az önkormányzati törvény hátulütőit. De ez is bonyolult kérdés. Egyrészt tényleg nem lehet a város státusa egyenlő kerületei státusával. Ma sokan a közigazgatás visszacentralizálásában gondolkodnak. A régi Közmunka Tanácsot állítják példaként. Ugyanakkor Budapest nagy bajának sokan azt tartjuk, hogy nincs igazi városközpontja. Márpedig a mi esetünkben ez a kettő szép kis ellentmondásban áll egymással. Mert ha belegondolunk, Budapestnek valaha volt városközpontja, amit csak egy központosított városvezetés és Közmunka Tanács tudhatott elpusztítani. Ma már azt gondoljuk, hogy a Rákóczi út és a Kossuth Lajos utca érzéketlenül kettévágja a várost. Páratlanul izgalmas utcaszerkezetet pusztítottak el ennek érdekében. Meggyőződésük volt, hogy jól cselekedtek. Szerintem viszont a történelmi városmagot nem lett volna szabad kettévágni. Ha nem tették volna, ma a Belvárost le lehetne zárni az átmenő forgalomtól. Egyébként ha rajtam múlna, én ajándékoznék Budapestnek egy rendes városközpontot.

"A rablógazdálkodás oka a telek értéke"

Interjú Schiffer János főpolgármester-helyettessel

Budapest legizgalmasabb területe az Andrássy út, Kiskörút, Rákóczi út között elterülő városrész, amelynek minden más várostól eltérő építészeti struktúrája van. (A jellegzetes városkép miatt a külföldi filmesek igen gyakran ezt a helyszínt választják, akkor is, ha nem Magyarországon játszódik a film.) Nagyon fontos lenne ennek a városnegyed revitalizálása. Az, hogy ez elsősorban zsidó negyed lenne, nem feltétlenül igaz. A terület semmiképpen nem számít és nem is számított valamiféle gettónak. Várostörténetileg és történelmileg is fontos tény, hogy - bár a zsinagógák nagy része itt található - a városrész lakossága mindig is sokféle származású, gondolkodású és habitusú emberből tevődött össze, ezáltal tudott szervesülni a főváros egészéhez.
Ezt az architektúrát mindenképpen meg kellene őrizni. Vannak olyan elképzelések - most épp ezt próbálják a törvénymódosítással elérni -, hogy a homlokzatokat eredeti állapotukban kéne megőrizni, de ami mögöttük van, az lehet akármilyen. Ezzel szemben az lenne helyes, ha egyenként, épületenként vagy legalábbis épülettömbönként hoznák meg a döntést, hiszen nem azonos értékű minden itt található épület. Nem volna jó olyan törvényt hozni, ami valamiféle gondolkodás nélküli egységesítésen alapul. Ugyanakkor nagyon fontos megmenteni az értékes épületeket, mint például a kultikus helynek számító Hungária Fürdő, amely a brutális felújítási munkálatok következtében egyszerűen összeomlott.
A rablógazdálkodás oka az, hogy a telek értékesebb, mint a rajta lévő épület. Nehéz olyan befektetőt találni, aki nem a számára olcsóbb és gazdaságosabb megoldást választja. Ezért kell megpróbálkozni a műemlékvédelemmel. Ugyanakkor az sem volna jó, ha az egész területet a műemlékvédelemnek rendelnék alá, a Műemlékvédelmi Hivatalban ugyanis sok esetben igen retrográd módon gondolkodnak, az újat eleve megakadályozzák. Ezáltal gyakran annak is gátat vetnek, hogy egy-egy műemléki épület új funkcióval, az új helyzethez alkalmazva működhessen. Eközben elvetendő a "Patyomkin-elv" érvényesülése is, mert legtöbbször álmegoldásnak bizonyul, még akkor is, ha vannak játékos kivételek. Egy egész városrész struktúráját nem lehet erre építeni.
Egy városrész milyenségét nemcsak az építészeti környezete, hanem a szellemisége is meghatározza. Ez a terület egyértelműen a fejlődő városi polgárság szellemiségét hordozta sok-sok évtizeden keresztül. Ezt igazolta a számtalan kisvendéglő, kiskocsma, üzlet és a gangos házak belső szerkezete. Itt irodaépületeket, üzletházakat építeni súlyos hiba lenne. Amerikai és más nagyvárosi példák sora mutatja, hogy ahol új funkciót próbáltak adni egy meglévő élő funkció helyett, onnan kiköltöztek a lakók, és "meghaltak" a városrészek. Az újjáépítés alapkérdése, hogy mi jön létre a homlokzatok mögött, mert az határozza meg az ott lakók, a városi közösségek milyenségét. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy létezik-e még ma is az a szellemiség, amely egykor ezt a környezetet jellemezte, hisz máris sok irodaház, bank, üzletház épült ezen a környéken, s hogy vajon nem alakult-e át máris a hely szelleme.
Szinte minden a pénzre vezethető vissza. Ha egy befektetőnek nem az a "dilije", hogy egy bizonyos - általa valamilyen érzelmi vagy más okból kiválasztott - épületet mindenáron meg akar menteni, akkor óhatatlanul a pénz győzedelmeskedik. A befektető, aki elegendő pénzt ígér, jól és jó helyen győzi meg a döntéshozókat, mindent visz. Vagyis a gyorsan megkötött adásvételi szerződés után már dózerolják is az épületet. Az önkormányzat kénytelen eladni ezeket az épületeket, mert nincs saját pénze arra, hogy bérházakat rendbe hozzon. Ehhez még hozzájárul az az áldatlan helyzet, hogy a nyolcvanas évek végén, kilencvenesek elején a bentlakók olcsón megvették a lakásaikat, mert attól féltek, hogy a lakbér az égig emelkedik. Ez a szociálisan hátrányos helyzetű réteg soha nem fogja tudni felújítani ezeket az épületeket, így inkább kijjebb költöznek. Vannak azonban olyanok, akik maradni szeretnének, és ha az önkormányzat gondosan felmérné, kik ezek, valamint rendelkezne annyi szabad forrással, hogy őket támogatni is tudja, akkor a befektetővel együttműködve optimális helyzetet teremthetne.
Annak idején, amikor a fővárosi törvény megszületett, és bekerült az önkormányzati törvénybe, a parlamentben én voltam az egyetlen, aki ellene szóltam. Az MDF erős fővárosi koncepciója addig volt csak érvényben, amíg az első önkormányzati választásokat az SZDSZ meg nem nyerte. Utána már az akkori kormányzatnak - és azóta mindegyiknek - az "oszd meg és uralkodj" lett az egyértelmű érdeke, hogy legyen 23 erős kerület és a főváros, így ugyanis könnyen lehet sakkozni, kijátszani a polgármestereket egymás ellen. Az SZDSZ-nek kompromisszumot kellett akkor kötnie a kormányzat, a polgármesterek és a főpolgármester között, amelyet egy pezsgős vacsorán meg is tett, és így jött létre a 22 plusz 1 önkormányzat. A szocialista frakció akkor igen kicsi volt, egy emberként én elleneztem ezt a döntést. Korábban is dolgoztam a fővárosban, és világosan láttam, hogy egy városban vannak dolgok, amelyek nem feloszthatók. A színházak vagy az art mozik egyben tartását kifejezetten nagy sikernek tartom. Sajnos az akkori döntések nagy része olyanoktól származott, akik nem értették, hogy mit jelent az, hogy VÁROS. Szerencse, hogy a közlekedést nem sikerült felosztaniuk, és így nem történt meg, ami oly sok esetben, az oktatásban, az építésügyben, vagy a parkolásban igen, tehát hogy a villamossínek legalább egységesek, és nem kell kerékcsere, amikor a villamos átmegy egyik kerületből a másikba. Sok esetben azonban megtörténik ez a "tragikus kerékcsere".
Az a baj, hogy az önkormányzati törvény megtartása minden párt elemi érdeke, hisz ez 23 polgármester-jelöltet, legalább ennyi alpolgármesterjelöltet, sok száz képviselőt, szakértőt satöbbit jelent, akik a pártok körül dolgoznak. A városnak nem elemi érdeke ez, még akkor sem, ha persze vannak helyi feladatok, de ezeket nem kerületenként kellene szervezni.

"Ne csak a kultúráról beszéljünk, meg vagány dolgokról"

Interjú Cselovszki Zoltán építésszel, városgazdásszal (Fidesz)

Az első ciklusban a parlament elfogadta a Budapest-törvényt. Ekkor összeültünk, és azon gondolkodtunk, hogy tulajdonképpen fel kellene oszlatni a fővárosi közgyűlést, mert semmi értelme. Azóta is ezt látom. Egy kerületi polgár, ha baja van, vagy a polgármestert szidja, vagy a miniszterelnököt, de a főváros nem érdekli. 1994-ben a Horn-kormány eldöntötte, hogy a főpolgármestert közvetlenül válasszuk, és több alapjogot telepítettek a kormánytól és a kerületektől a fővárosi önkormányzathoz. Ezzel kicsit enyhítettek a kétszintűségből adódó megosztottság hátrányain. A kétszintű önkormányzati rendszer mégis továbbra is működésképtelenné teszi a várost.
Persze a közigazgatást is emberek csinálják, s ha együtt akarnak működni, ezt ilyen bonyolult közigazgatás mellett is megtehetnék. Létre lehetne hozni egy rehabilitációs társulást, kerületek szövetségét, egy Közmunka Tanácshoz hasonlítható közfejlesztési tanácsot, ami összefogná az önkormányzati fejlesztési pénzeket, és összeültetné egymással a kormány, kerület, főváros, régió vagy megye, agglomeráció szereplőit. A város közigazgatási megosztottságát nem lehet teljesen erre az egyébként valóban rossz konstrukcióra fogni.
A közigazgatási rendszereknek két határesetük van: a teljesen federális rendszer, amikor nincs főváros, hanem a kerületek hoznak létre egy szintet maguk fölött bizonyos közös ügyek kezelésére, és az egyszintű, központosított rendszer. Az európai nagyvárosok korszakonként változnak ebből a szempontból. London és Berlin is hol decentralizált, hol meg újra egyszintűvé alakultak. Budapest a tízes-húszas években mintarendszer volt. A városnak egymillió lakosa volt, és négyszáznál több önkormányzati képviselője, fele virilista, akik, ha már fizettek, nyilván felelősséget is éreztek a város iránt. Nagy részük tehetős zsidó polgár volt, és zseniálisan működött együtt a város. Amikor tehát ma zsidó negyedezünk, ne csak a kultúráról beszéljünk, meg divatos és vagány dolgokról. A történelem során az ország és a város is akkor fejlődött jól, amikor a városi zsidóság és a város egyességben voltak egymással, egy irányba húztak. Amikor ez megszakadt, jött a baj. Ezért meglepő, ami a zsidó negyedben ma zajlik. Más nagyvárosokban, Párizsban, Berlinben a zsidó tőke a város fejlődésének a motorja. Ez itt hiányzik. Pedig valaha jelen volt, és a városegyesítés nagy álmának megvalósításában mindenki részt vett.
Demszky régóta a teljesen koncentrált közigazgatásban gondolkodik. Rájött, hogy amit 1990-ben kiharcoltak, visszaüt. A koncentrált rendszer nagyon sok mindenre megoldást adna. Persze az az igazi kérdés, hogy mennyire kell vagy akarunk hozzányúlni a városhoz. Ettől is függ ugyanis a kívánatos vagy megfelelő közigazgatási rendszer. Túl szétdarabolt döntéshozatal esetén nagyon nehéz a nagy struktúrákba belenyúlni, ilyenkor a lakossági felháborodás és a civil szervezetek mindent meg tudnak akadályozni, legyenek azok akár a legalapvetőbb közérdekű beruházások, amilyen mondjuk a metró. A következő öt-tíz évben szerintem annyira hozzá kellene nyúlni Budapesthez, amit csak jóval centralizáltabb döntéshozatallal lehet megcsinálni.
Vissza lehetne menni egy City-koncepcióig. Ez a koncepció még 1994-ben született, és valahol a fent említett két véglet között van. Leszögezi, hogy az az igazi önkormányzat, amelyikhez terület is tartozik. A baj a fővárossal épp a terület hiánya. Tehát el tudnám képzelni, hogy a belső területekből kialakul egy City, amin belül megszűnnek az önkormányzatok, és egy önkormányzat jön létre. Ez lenne a budapesti önkormányzat. Körben pedig nagyjából kilenc kerületet tudnék elképzelni, amelyek kinyúlnak az agglomeráció felé, bizonyos településeket esetleg magukba olvasztva. Megszűnne a fővárosi szint, és lenne a City és kilenc kerületi önkormányzat. Ezek működnének együtt egy közfejlesztési tanácsban a közös fejlesztések ügyében, és gondolkodnának a kormányzati források megosztásán.
A közigazgatási rendszerről a politikusok döntenek. Megnézik a város politikai térképét - "esélytérképét" -, és, mondjuk, azt mondják, hogy főpolgármestert adni valószínűleg nem fogunk, viszont van esélyünk számos kerületi polgármesteri pozíció megszerzésére. Tehát erősítsük a kerületi polgármestereket. Mások azt mondják, hogy valószínűleg mi adjuk majd a főpolgármestert, de a fél városban gyakorlatilag labdába se rúgunk, úgyhogy erősítsük a központot. Vagyis a rövid távú érdekek ellentétesek, és nagyon nehéz a status quót megváltoztatni.
Választási rendszerünk négyévente egy lehetséges időpontot nyújt a változtatásokra: a tavaszi parlamenti választás és az őszi önkormányzati választás közötti fél évet. A kettő között zajlanak a koalíciós tárgyalások, ekkor lehetne javaslatokkal a törvényekbe belenyúlni. Ebben az időszakban lehetne egy jól működő közigazgatási rendszert létrehozni. Legközelebb 2006 nyarán lesz ilyen időszak. Nincs sok időnk. Zajlik a Közmunka Tanács előkészítése, egy teljesen vegyes szakértői társaság bevonásával. Juharos Róbert nevű fideszes jogi bizottsági elnök mellett működik egy mindenféle politikai hátterű emberből álló társaság, amelyik a korabeli Közmunka Tanácshoz hasonló, közberuházásokról szóló döntési mechanizmusra szeretne javaslatot kidolgozni. Az elfogadás és a parlamenti elfogadtatás esélye azonban nagyon kicsi, hiszen nem tudjuk, mikor lesz valamelyik pártnak kétharmados többsége, vagy mikor jön létre egy kedvező politikai konstelláció. Ezért a fejemben van egy más út is. Most mindkét nagy párt érdekelt a főváros közigazgatási rendszerének átalakításában. Ezt szerintem az SZDSZ-szel is el lehet fogadtatni. Ott is vannak értelmes emberek. Legalább meg kellene próbálni. Sokkal nagyobb az esély, ha a két nagy megegyezik.
Fontosnak tartanék egy új közigazgatási határrendszert, aminek több köze van a karakteres történeti városrészekhez. A mai kerületi határok nem feltétlenül ilyenek. Lehet, hogy kevesebb kerület kellene, de lehet, hogy több. Egy kicsit újra kellene gondolni a választókörzeteket is. Biztos jó arány, hogy a 176 egyéni választókerületből 32 Budapesten van? Akinek persze több esélye van itt nyerni, azt mondja, hogy igen, sőt legyen még több. Aki nem itt számít nyerésre, annak 25 is elég lenne.
A múlt század elején nem engedték a Nagy-Budapest-víziót megcsinálni. Szocdem volt a város környezete, és nem hiányzott, hogy átszíneződjön a politikai térkép. Később Rákosi azt mondta, hogy Nagy-Budapest kell, mert akkor be tudja kapcsolni a baloldali gyűrűt. Mindkét döntés mögött volt szakmai érvrendszer is. Ma is döntenünk kell. Mára a polgári szavazók közül sokan kiköltöztek Budapestről, viszont használják a várost, bejárnak, itt dolgoznak, ide járnak kávéházba, Operába. A baloldali szavazók nagy része pedig pont fordítva: itt lakik, de nem használja a várost. Ők a lakótelepek lakói. A lényeg az, hogy hozzá kell nyúlni Budapesthez, esetleg növelni a területét, vagy ellenkezőleg, egy Cityre visszaszorítani. Ami most van, szerintem nem működik.
A problémák nincsenek végiggondolva. A politikai döntéseket megelőzően először is mindenre kellene egy korrekt szakmai válasz. Ebben szerintem lesznek is eredmények, és fontos, hogy ma már nem szekértáborokra megosztva dolgozunk, hanem keressük a szakmai együttgondolkodást.

Bodó Balázs

Immunhiányos Budapest

A városról szeretünk biológiai metaforákban beszélni. Kézenfekvő azt gondolni, hogy a város fizikai tere, az abban helyét kereső embertömeg, a köztük kialakuló társas viszonyok valami élőt definiálnak, egy élőlényt, melynek ugyanúgy van kora, vannak fejlődési szakaszai, betegségei, szervei, idegrendszere, mint az őt alkotó embereknek.
Ám ha így gondolkodunk a városról, akkor az is felmerül, hogy lehet-e egy városnak tudata és akarata, tudhat-e, tudja-e, hogy mi a számára kívánatos, és mi az, ami nem. Képes-e egy város morális vagy éppen amorális, kegyetlen vagy jóindulatú, befogadó, ellenséges, kirekesztő lenni? Milyen erő és akarat ébredésének köszönhető a beköltözni igyekvő romák házának elbontása Németkéren? Milyen akarat akadályozza meg a VII. kerületi befektetőket, hogy téglánként bontsák el a városrészt? Milyen szintű tudatosság az, ami alakítja a város válaszreakcióit? Milyen reakciókat várhatunk a várostól trauma esetén?
Keveseknek és kevésszer adatik meg, hogy kizárólagos és megkerülhetetlen akarattal bírjanak a városi szövet felett. Haussmann bárón és a modern diktatúrák teljhatalmú urain túl nincs olyan hatalom, mely képes lenne a város által kijelölt komplex gazdasági, politikai, társas térben minden más aktor akarata felett győzedelmeskedni. Ahogy Bach Péter építész egy a napokban tartott urbanisztikai beszélgetésen megfogalmazta: "A város olyan lesz, amilyen ő szeretne lenni." A biológiai metaforáknál maradva, a város sokkal közelebb áll egy hangyabolyhoz, mint bármilyen más szofisztikált központi idegrendszerrel bíró életformához.
 

A város emergens rendszer

 
A természetben rajintelligenciának hívják azt a jelenséget, ami a rajt alkotó egyedek képességein, lehetőségein messze túlmutató komplexitást eredményez. Meglepően buta egyedek képesek meglepően összetett struktúrákat létrehozni és fenntartani csupán azáltal, hogy az egymással folytatott kommunikáció néhány egyszerű szabályon keresztül az egész közösséget egyetlen hálózatba szervezi. Működnek közöttük a visszacsatolás csatornái, és ezek a feed-back mechanizmusok rendet visznek a káoszba.
Az emberek tömegben ugyancsak az emergens hálózatokhoz hasonlóan viselkednek. A város a maga fizikai és társas (gazdasági - politikai - kommunikációs intézmények által kijelölt) térfelépítésén keresztül megadhatja ugyan az emberek közötti lehetséges interakciók térképét, ám az interakciók nyomán kialakuló struktúrák sem e tér, sem a benne megtalálható emberek megfigyelésén keresztül nem jelezhetők teljes biztonsággal előre. A tömeg viselkedése elkezd fizikai törvényeknek engedelmeskedni, vagy éppen csak azok által leírhatóvá válni. A taps, a pánikhelyzet vagy éppen az aluljárói tumultus szituációit jól leíró fizikai modellek (lásd ez ügyben Vicsek Tamás fizikus kutatásait) meglepően primitív alapfeltevése, hogy az emberek tömegben hajlamosak azt csinálni, amit a környezetükben a többiektől látnak, nemcsak a fenti, meglehetősen szűk, így jól leírható szituációkban bizonyul működőképesnek. A Liszt Ferenc téren vagy a Ráday utcában kialakult vendéglátónegyedek (a város hasonló funkciójú aktorainak negyedekbe szerveződése), a graffiti elburjánzása, de a fényes főutcák (városközpontok) és lerobbant mellékutcák kialakulása is jól magyarázhatók a sikeresnek bizonyult viselkedési minták követésével mint főszabállyal, az utánzással mint a pozitív visszacsatolási hurokkal. Hamburg térképének és az emberi agy keresztmetszetének itt látható egymás mellé helyezése sok szempontból nyilván félrevezető, ám láthatóvá teszi a szerveződés néhány alapvető szabályát: a védelem optimális alakzatát, a kommunikációs közeg (a folyó és az agytörzs) optimális elhelyezkedését az egyes városi-agyi funkciókhoz képest. A biológiai és a kulturális evolúció hasonló szabályoknak engedelmeskedik (ez ügyben Daniel C. Dennett Darwin veszélyes ideája című könyve lehet érdekes olvasmány).
 

Város és trauma

 
Minden város szembetalálja magát különféle belső és külső traumákkal. Háború és természeti katasztrófák, az épületek állagromlása és szlamosodás, közlekedési dugók, szennyezések, demográfiai katasztrófák egyszerre fenyegetik a városi szövetet. A porig bombázott és teljesen elpusztult Drezda és Varsó, Hirosima és Bejrút, a kövenként széthordott ókori Róma talán a legmegrázóbb példák a nemcsak a városokat érhető traumák mértékére, de a város öngyógyító képességére egyaránt. Ugyanezek a védekező, fenntartó és önjavító, úgynevezett repair and maintenance (R&M) mechanizmusok felelősek minden más városi trauma kezeléséért, helyrehozataláért is. Szemétszállítók és tűzoltók, az érdemtelenül kimúlt Ingatlankezelő Vállalat és a hajnalonta, nyitás előtt járdát söprő kínai büfés egyaránt részei annak a komplex rendszernek, amely nem csupán a város folyamatos fennmaradásáért, de annak jelenlegi állapotáért is felel. Persze nagyon nehéz megmondani, hogy hol húzódnak e R&M rendszer tényleges határai (beletartozik-e egy a tudás fenntartásában szerepet játszó könyvtár vagy egy egyetemi építészkar?), de annak kézzelfogható, mindannyiunk által tapasztalható eredménye van, ha e nehezen megfogható rendszer bármelyik eleme felmondja a szolgálatot.
Az elhagyatott, piszkos és rendezetlen közterek, a lerobbant városrészek, a fél évszázaddal ezelőttről itt maradt belövések és a kívülről érkező (például ingatlanbefektetői vagy éppen motorizációs) nyomásnak való ellenállni képtelenség ugyanannak a városi immunrendszernek, a városi szövet ellenállóképességének gyengeségéről, hiányáról mesél. A ma Budapesten különböző kutatások által azonosított problémák - ideértve az autós és tömegközlekedés megítélését, a város fizikai állapotát, a zaj- és egyéb szennyezést, a közterek ápolatlanságát - egyaránt szólnak az e problémák kialakulásában érintett intézmények válságáról és a városi tömeg tanácstalanságáról.
 

Ellenállás és javítás

 
A hosszú távú kontinuitást, konzisztenciát biztosító, időben és belső szerkezetben stabil intézmények a folyamatos degradációt hivatottak elhárítani. Előre megszabott válaszok előre látható problémákra, pontosan szabályozott felelősséggel és hatáskörökkel, ha-akkor utasításoknak engedelmeskedő személytelen struktúrák, amelyek kiegyenlítik és elvezetik a város rendszerében keletkező feszültségeket. Az egyéni cselekvések káosza, és a káoszból kiemelkedő (majd intézményesülő) rend a fenti intézmények által ellenőrizetlenül hagyott szimbolikus és fizikai tereket tölti ki.
A kettő kölcsönhatására adott szimbolikus és nagyon is praktikus példát Edi Rama, Tirana polgármestere. Az 1993-as rendszerváltást követő gazdasági-társadalmi problémák elől az albán populáció nagy része a fővárosban keresett menedéket. A város lakossága rövid idő alatt a tízszeresére duzzadt, megoldhatatlan feladat elé állítva az infrastruktúrát és intézményrendszert. A köztereken, parkokban bádogvárosok nőttek, az adók beszedése és a város működtetése ugyanolyan reménytelennek tűnt, mint amilyen reménytelenek és e reménytelenségből fakadóan antiszociálisak voltak a város lakói, akik a rend hiányában még csak deviánsnak sem voltak igazán nevezhetők.
Rama, aki mestersége szerint festőművész, radikális megoldást választott azoknak a problémáknak a megoldására, amelyeket elvileg intézményi módon kellett volna kezelni. A Világbanktól kapott minimális rehabilitációs támogatást egy az egyben arra használta fel, hogy a lerobbant házfalakat vászonként használva szuprematista festményt alkosson Tiranából. A felújított homlokzatokra festett emeletnyi magas rikító sárga és lila négyzetek, zöld háromszögek, piros téglalapok emelik ki és oldják fel a város nyomorúságos állapotát, éveken keresztül tartó, soha nem tapasztalt társadalmi vitát, párbeszédet gerjesztve az egyén felelősségéről, az intézmények hatásköréről, az elhagyatottság és nemtörődömség következményeiről és a lehetséges kiutakról. E provokáció és a nyomában kialakult párbeszéd olyan folyamatokat indított be, melyek nyomán az ott lakók rádöbbentek saját felelősségükre, olyan inspirációt adott, amely informális, az intézményi rend logikájának tökéletesen ellentmondó akciók egész sorát indította be. Mellesleg az ily módon kidekorált utcákban nőtt az adófizetési hajlandóság, kevesebb lett a szemét, alacsonyabb a bűnözés, magasabbak a lakásárak. A hatalom egyéb eszköz hiányában csak anynyit tett, hogy egy vizuális sokkal életre keltette a város öngyógyító képességét, a társadalmi vitán keresztül megteremtette a visszacsatolás pozitív csatornáit.
Ha a ma Budapestjére és azon belül is a VII. kerület rekonstrukciójára tekintünk, akkor a városi intézmények a tiranaihoz hasonló gyengeségének nyomait látjuk, e gyengeség okaival és következményeivel együtt. A szűken értelmezett R&M feladatokkal ellátott önkormányzati intézményrendszer működésképtelensége a városrészt járva nyilvánvalóvá válik. A történelmi városközpont részét képező hajdani zsidó negyed társadalmi, urbanisztikai konzisztenciája az épületekkel együtt hever romokban, és nincs nyoma a város többi részével való kooperációnak, kommunikációnak sem. E tevékenység, azaz a tevékenységnek álcázott negligancia és az intézmények által szabott rend folyamatos aláaknázása nyomán a város egy jelentős része életveszélyessé, emberi lakhatásra alkalmatlanná vált.
A hatalom által szabadon (értsd ellenőrizetlenül) hagyott térben háború dúl: a rendelkezésre álló erőforrásokért (terület) kíméletlen harc folyik a befektetők, telekspekulánsok és a helyi városlakó gerillák között. E gerillaháború, azaz az autonóm ügynökök egymás ellen irányuló akciói nyomán alakul valamiféle rend a káoszban. E rend sokféle lehet. Kialakulhat egy a helyi érdekeket, igényeket elismerő és közvetítő, intézményesülésre képes és hajlandó értékrend, de ugyanilyen könnyen válhat e terület a minimális befektetéssel a legrövidebb idő alatt mindenkor a legnagyobb profitot kitermelni képes befektetési Eldorádóvá. A városrészért megmozdult civilek és a lerobbant udvarokban megtelepedett városi fiatalok az általuk kívánatosnak tartott rendre mutatnak példát. Kérdés, hogy e rend mintakövetésen alapuló elterjedését megakadályozza-e a másra már nemigen alkalmas hatalom.
Ha egy kicsit is hiszünk abban, hogy nem a puszta véletlennek köszönhető Hamburg 1750-es térképének, az emberi racionalitás nyomán kialakuló e szabályos és logikus rendnek és az emberi agy keresztmetszetének hasonlósága, ha egy kicsit is reménykedünk abban, hogy a tiritarka Tirana képei a reményről és tenni akarásról beszélnek, akkor vajon milyen elmeállapotra következtethetünk, ha ma Budapest térképére nézünk?
Bodo Hamburg 2 Bodo 3
Hamburg 1850 körül... és az emberi agy
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk