←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Valki László

Irak nem létező tiltott fegyverei - a legújabb kérdőjelek

A szerkesztőség arra kért, hogy az iraki válságról koncepciózus tanulmányt készítsek. Olyat, amely feltárja az iraki válság mögötti mélyebb összefüggéseket, és amely eligazítja az olvasót ebben a - kétségtelenül fokozódó - nemzetközi helyzetben.
Kissé nehéz helyzetbe kerültem. Egyrészt, mert mire ez a szám megjelenik, már tudjuk, ki lesz februártól az Egyesült Államok elnöke. Ha reményeim szerint alakulnak a választások, Irakkal kapcsolatban egészen más kérdések vetődnek majd fel. Másrészt pedig - és ez a nagyobb gond - majdnem mindegy, hogy mit írok. Azoknak ugyanis, akik már eddig is valósághű képet alakítottak ki az invázióról, nem sok újat mondhatok. Ők feltehetően ugyanúgy követték az eseményeket, mint én, ismereteiket így legfeljebb néhány részlettel egészíthetem ki. Azoknak viszont, akik 2001. szeptember 11-ét követően az amerikai neokonzervatív-republikánus szövetség vezetőinek minden szavát elhitték, hiába írok bármit is. Az még hagyján, hogy az én dolgozataimat nem olvassák, de feltehetően Horváth Gábor tudósításait sem a Népszabadságban, Várkonyi Tibor kommentárjait a Magyar Hírlapban, Keresztes Imre elemzéseit a HVG-ben, hogy csak néhány kiragadott példát említsek. Tudok olyan itt élő brit üzletemberről, aki számára a BBC riportjai a háború első hónapjaiban elviselhetetlenül egyoldalúak voltak, ezért inkább az amerikai közszolgálati televízió, a CNN adásait nézte. Vannak olyanok, akik Irak ügyében a neokonzervatívok együgyű hetilapjából, a Weekly Standardből tájékozódnak, és csak addig olvasták érdeklődéssel a némileg ismertebb New York Timest vagy a Washington Postot, amíg szerkesztőik szabályosan meg nem követték olvasóikat korábbi félrevezető tájékoztatásukért.1 Találkoztam olyan neves hazai baloldali társadalomtudóssal, aki kijelentette, hogy korunkban már csak a szélsőségesen jobboldali neokonzervatívoknak van valódi víziója a világról és annak átalakításáról. Részt vettem olyan kerekasztal-beszélgetéseken, amelyeknek egyik-másik szereplője igen határozott álláspontot fogalmazott meg Irak ügyében, de még mindig ugyanazokat az érveket használta, mint a háború előtt az amerikai kormányzat. Azt az érvet egy ideig még értettem, amely Szaddám hagymázas uralkodásának megdöntésével és Irak demokratizálásával volt kapcsolatos. E sorok írásakor azonban már több mint másfél éve tart a háború, több mint 15 ezer iraki,2 több mint ezer amerikai halottal, a javak mérhetetlen pusztulásával. Nem hiszem, hogy ma már bárki is őszintén gondolna a demokrácia terjesztésének szent céljára.
Érthetetlen számomra, hogy sokakban miért alakult ki ilyen mély hit mindazzal kapcsolatban, amit a Bush-adminisztráció a 2001. szeptemberi terrortámadások óta mondott vagy cselekedett. Különös értetlenséggel tapasztalom, hogy szinte kizárólag olyanokról van szó, akikkel egyébként nagyjából azonos módon gondolkodom, akiknek egyéb írásait élvezettel olvasom a lapokban, akiket tisztelek írói vagy tudományos munkásságukért, és akik az irakitól eltekintve még nem lelkesedtek egyetlen háborúért sem. Hasonló helyzetben még sohasem voltam.
Azt persze értem, hogy a háborúban közvetlenül érdekeltek miért tartanak ki korábbi álláspontjuk mellett. Végül is nem ismételhetik meg Örkény Istvánnak 1956-ban a Kossuth Rádióban elhangzott, szállóigévé vált mondatát.3 Teljesen világos, hogy Dick Cheney miért jelentette ki szemrebbenés nélkül az Edwardsszal folytatott tévévitában, hogy Irakban remekül alakulnak a dolgok, és hogy az iraki nép a januári választásokon a demokrácia eddig nem látott csúcsait éri el. Hiába válaszolta erre kihívója, hogy a választásokat egy elhúzódó, véres háború kellős közepén aligha lesznek képesek megtartani. Cheney tisztában volt azzal, hogy a közmondásosan tájékozott amerikai közvélemény nagyobb része neki hisz majd. Az elemzők pedig azt írták, hogy a vita "kiegyenlített" volt, mindkét szereplő határozottan, meggyőzően és gördülékenyen beszélt, és nem követett el szarvashibát. Az pedig nyilván teljesen közömbös volt szereplésük megítélése szempontjából, hogy egyikük igazat mondott, másikuk meg nem.
Az amerikai neokonzervatív-republikánus szövetségnek persze a háború kezdete óta egyre nehezebb magyarázatot adnia arra, hogy miért is nem találtak az országban tömegpusztító fegyvereket és al-Kaida-kapcsolatokra utaló bizonyítékokat. Néhányan azt állítják, hogy mindez csak idő kérdése, mert lehetetlen, hogy annyi fegyver és terrorista kapcsolat egyszerűen füstté váljon. Cheney volt e téren a legkövetkezetesebb, de maga Bush sem lépett vissza egy centivel sem.
 
Az elnök például még 2004 júniusában is arról beszélt egy sajtóértekezleten, hogy széles körű együttműködés állt fenn Szaddám Huszein és Oszama bin Laden között. Arra a kérdésre, mire alapozza ezt az állítását, a következőt válaszolta: "Azért ragaszkodom ahhoz, hogy volt kapcsolat Irak, illetve Szaddám és az al-Kaida között, mert valóban volt kapcsolat Irak és az al-Kaida között."4 Lehet, hogy ezt a kijelentést ő maga sem találta eléggé meggyőzőnek, mert hozzátette: "Mindig is azt mondottam, hogy Szaddám fenyegetést jelentett, esküdt ellensége volt az Egyesült Államoknak, éppúgy, mint az al-Kaida, emellett más terrorista kapcsolatai is voltak nemcsak az al-Kaidával, hanem olyan terrorszervezetekkel is, mint az Abu Nidalé. Fenyegetést jelentett, mert menedéket adott olyan terroristáknak, mint Zarkavi, aki most is ártatlanokat gyilkol meg Irakban."5
Információértékét tekintve az utóbbi két mondat nem nagyon különbözött az előbbitől, hiszen csupán azt állította, hogy sem Szaddám, sem bin Laden nem kedvelte Amerikát. Abu Nidalról pedig csak annyit lehet tudni, hogy Szaddám valóban menedéket adott neki Irakban, majd röviddel a háború előtt ismeretlen okból meggyilkoltatta. Arról azonban semmilyen információ nem látott napvilágot, hogy magával a Nidal-féle terrorszervezettel is együttműködött volna. Arról sincs adat, hogy az invázió megindulása előtt Zarkavi Irakban tartózkodott volna.
A Bush sajtóértekezletét követő napon Dick Cheney kijelentette, hogy számos "abszolút meggyőző" bizonyíték van az al-Kaida-kapcsolatokról, "amelyek magas szinten jöttek létre Oszama bin Laden és az iraki hírszerzők között", majd megjegyezte: "a sajtó túlságosan lusta ahhoz, hogy végrehajtsa házi feladatát" (azaz hogy feltárja az alelnök szerint amúgy megismerhető tényeket). Egy iraki titkosszolgálati dandártábornok - folytatta - bombakészítésre és dokumentumok hamisítására tanította a terrorszervezet tagjait.6 Valamelyest levon ennek az információnak az értékéből, hogy Oszama 1996-ban, öt évvel a terrortámadások előtt elhagyta Szudánt.
Mintha senki sem olvasta volna a 9/11-es kongresszusi bizottság jelentését, amely egyértelműen megállapította, hogy Iraknak semmi köze nem volt a terrortámadásokhoz és az al-Kaidához.7 Mintha mindenki elfeledkezett volna Colin Powell egy jóval korábbi sajtóértekezleten tett, azóta sokat idézett beismeréséről. A külügyminiszter 2004. január 8-án egy kérdésre válaszolva ezt mondotta: "Nincs - illetve nem láttam olyan füstölgő pisztolyt, olyan konkrét bizonyítékot, melyek szerint ezek a [terrorista] kapcsolatok léteztek volna"8 Ami azonban a tömegpusztító fegyvereket illeti, ugyanezen a sajtóértekezleten Powell még óvatosan fogalmazott: "Hagyjuk, hogy az [Egyesült Államok által felállított] iraki vizsgálóbizottság befejezze a munkáját", érzékeltetve, hogy az ügy még nincs lezárva.9
 
Nos, az ügy 2004. szeptember 30-án - immár sokadszorra - lezárult. Miután az előző két esztendőben kiderült, hogy Irak nigeri urániumvásárlásáról szóló hírek hamisításon alapultak, hogy az Irakban talált különleges alumíniumcsövek nem nukleáris gyorsítóhoz, hanem meteorológiai célokat szolgáló rakétákhoz készültek, hogy a tömegpusztító fegyverek 45 perces bevethetősége egyetlen forráson - egy megfordított iraki ügynök elferdített beszámolóján - alapult, hogy a két iraki mobil laboratórium csak meteorológiai ballonok hidrogénnal való feltöltésére szolgált, hogy a 2002-ben közzétett, "újabb" érveket tartalmazó brit kormánydosszié egyes részeit egy amerikai PhD-hallgató interneten olvasható régebbi dolgozatából másolták ki, hogy David Kay, a tömegpusztító fegyverek után tíz hónapig hiába kutató 1400 szakértő főnöke 2004 márciusában lemondott posztjáról,10 szóval most, egy hónappal az elnökválasztás előtt Kay utódja, Richard Duelfer ezeroldalas jelentésében arról tájékoztatta a CIA igazgatóját, hogy Irak (1) a nukleáris fegyver fejlesztésével már 1991-ben, tehát tizenkét esztendővel az invázió előtt felhagyott, és azt sohasem újította fel; (2) megmaradt vegyi fegyvereit még 1991-ben megsemmisítette, és ilyen irányú fejlesztésbe azóta se kezdett; (3) biológiai fegyvereinek fejlesztésével 1995-96-ban, tehát hét vagy nyolc évvel az invázió előtt hagyott fel, meglevő készleteit pedig megsemmisítette; (4) a tömegpusztító fegyverek szállítására az öbölháború óta semmilyen hordozóeszközt (rakétát) nem készített és nem szerzett be.11
Ezek a megállapítások megdöbbentőek. Az események tehát egyáltalán nem úgy alakultak, mint azt sokan feltételezték, nevezetesen hogy Szaddám a hatalmas amerikai katonai nyomás alatt, valamikor 2003 márciusa előtt gyorsan megsemmisítette, illetve elrejtette tiltott fegyvereit. A Duelfer-jelentésből kiderül, hogy a külvilágnak az öbölháború óta semmilyen fenyegetéstől nem kellett tartania. A jelentés szerint azért nem, mert jól működött az ENSZ által 1991-ben elrendelt embargó. Irak technológiai okokból nem engedhette meg magának, hogy tömegpusztító fegyvereket fejleszszen, és pénze sem volt rá. Ráadásul ott voltak az UNSCOM ellenőrei,12 akik - amíg Szaddám 1998-ban el nem távolította őket - keresztül-kasul jártak az országban. Megjegyzem, hogy Irak távozásukat követően sem maradt felügyelet nélkül, hiszen Szaddám az északi repüléstilalmi övezetbe be sem tehette a lábát, a déli övezetben az amerikai és brit gépek bármit közelről lefényképezhettek és le is rombolhattak, a fennmaradt egyharmadnyi részt pedig műholdakkal vagy nagy magasságban repülő U-2-esekkel folyamatosan ellenőrizhették.
Annak a megállapításnak, hogy Szaddám már régóta nem rendelkezett tömegpusztító fegyverekkel, már voltak előzményei, de hamar feledésbe merültek. Négy héttel az invázió kezdete előtt a Newsweek kiszivárogtatta annak a jegyzőkönyvnek a tartalmát, amely Szaddám egyik vejének, az 1995-ben Jordániába menekült Husszein Kamel tábornoknak a kihallgatásáról készült.13 A tábornok tíz évig vezette Irak tömegpusztítófegyver-fejlesztési programját, így mondandója mindenkit fölöttébb érdekelt. Meghallgatta őt a CIA, sőt mint utóbb kiderült, Rolf Ekeus, az UNSCOM akkori vezetője is. Kamelnek és sógorának Bagdadba való visszacsábítása és meggyilkolása után az amerikaiak arról tájékoztatták a közvéleményt, hogy Kamel nagy mennyiségű információt adott át a CIA-nek, részleteket azonban nem közöltek. Kamel azonban a Newsweek szerint azt állította 1995-ben, hogy Irak régen felszámolta tiltott fegyverprogramjait és fegyverkapacitását. A cikkben foglaltakat a CIA és egy brit kormányforrás azonnal cáfolta, hozzátéve, hogy Kamel ennek éppen az ellenkezőjét mondta.14 Erre válaszul a beszélgetésről készült, titkos minősítésű jegyzőkönyv fotómásolatát több internetportál nyilvánosságra hozta. E szerint Kamel a háromórás meghallgatáson valóban azt mondta, hogy a tiltott fegyverek túlnyomó többségét még 1991-ben megsemmisítették.15 A jegyzőkönyv hitelességét az UNSCOM utódjának, az UNMOVIC-nak 2003. március 6-án, két héttel az invázió előtt készített és a Biztonsági Tanácsnak átadott dokumentuma megerősítette. Mellesleg szintén azt állította, hogy Iraknak nincsenek tömegpusztító fegyverei.16 A kiszivárogtatás és a dokumentum átadása természetesen már semmilyen hatással nem volt az események alakulására. Az inváziót csakhamar megindították.
Ezek után milyen koncepciózus következtetést fogalmazhatnék meg? A kiszivárogtatás ismeretében, majd a Duelfer-jelentés megismerése után egyre homályosabbá válik előttem a kép, és újabb kérdések merülnek fel. Miért hallgatott nyolc éven keresztül a köztiszteletben álló svéd diplomata Kamel kihallgatásáról? Miért nem tette szóvá - legkésőbb az invázió előtti hónapokban -, hogy Washington a tábornok által mondottakról már 1995-ben is a valósággal ellentétes módon tájékoztatta a világot? Egyáltalán, mi történt az utóbbi, közel másfél évtizedben a "baráti" titkosszolgálatokkal? Vajon elképzelhető az, hogy az amerikai és a brit hírszerzésnek fogalma sem volt arról, mi történt az öbölháború óta Irakban? Mivel foglalkoztak Irakban az UNSCOM ellenőrei, ha mindvégig azt állították, hogy Szaddámnak tömegpusztító fegyverei vannak? Vagy talán a titkosszolgálatok pontosan az ellenkezőjét jelentették mindannak, amit a valóságban láttak? Föltételezhető, hogy a CIA és az MI6 kizárólag a Csalabi-féle emigránsoktól szerzett információkra alapította volna helyzetértékeléseit? Fölöttébb valószínűtlen. "Mindannyian tévedtünk", sóhajtott fel lemondása után David Kay, mivel szerinte a francia, a német, az orosz és az izraeli titkosszolgálat is úgy vélte, Iraknak vannak tömegpusztító fegyverei.17 Vagy talán senki sem tévedett volna? Ez utóbbi esetben már nemcsak a Bush-adminisztrációnak, hanem magának a Nyugatnak a felelősségéről van szó, idesorolva most Oroszországot és Izraelt is.
Sokat sejtető tény, hogy a háborút később élesen ellenző államok már 2001 őszén, tehát egy igen korai stádiumban is tiltakoztak az inváziós tervek ellen. Nem sokkal a szeptember 11-i terrorakciók után, amikor a világ még korántsem észlelte, hogy az Egyesült Államok nemcsak Afganisztán, hanem Irak inváziójára is készül, Chirac, Schröder és Putyin világosan értésére adták Washingtonnak, hogy a támadást ellenzik.18 Ebben feltételezésem szerint szerepet játszottak azok az információk is, amelyek az iraki tömegpusztító fegyverekről (illetve azok nemlétéről) és Szaddám (ugyancsak nem létező) terrorista kapcsolatairól rendelkezésükre álltak. Chiracék egyszerűen nem hittek benne, hogy van egy "iraki kérdés", amelyet meg kellene oldani. Igaz, a hivatalos francia, német vagy orosz források sohasem állították, hogy Iraknak egészen bizonyosan nincsenek tömegpusztító fegyverei. Az ENSZ-ben is csupán arra ösztönözték a két angolszász hatalmat, hogy egyezzenek bele az ellenőröknek adandó BT-mandátumba. Lehet, hogy tudták a végeredményt. Amikor Hans Blix és el-Baradei több hónapnyi kutatómunka után sem tudott felmutatni terhelő bizonyítékokat, a három kormány csak az ellenőrök mandátumának meghosszabbítása mellett szállt síkra, majd kijelentette, hogy semmi esetre sem szavazna meg egy a fegyveres erőszak alkalmazására felhatalmazó BT-határozatot. Válaszul, mint emlékezetes, a jobboldali amerikai média azzal vádolta a három államot, hogy azok reményteljes olajkoncessziók megszerzése vagy az iraki államadósság megtérítése miatt nem akartak csatlakozni a tömegpusztító fegyvereket felhalmozó Szaddám ellen alakult "koalícióhoz". A média figyelmen kívül hagyta még azt az egyszerű körülményt is, hogy koncessziókra és adósságtörlesztésekre kizárólag a megszálló hatalmaknak volt kilátásuk.
 
A Duelfer-jelentés egyébként az invázió óta először tartalmaz olyan információkat, amelyek elfogott iraki vezetőktől származnak. A tábornokok és a politikusok a jelentés szerint egybehangzóan azt mondták kihallgatóiknak, hogy Szaddám valójában egyetlen ellenségtől tartott igazán, Irántól. Az iraki stratégiai gondolkodásban a perzsa veszéllyel kapcsolatos aggodalom minden mást megelőzött. A diktátor megfontolásaiban csak másodlagos szerepet játszott Izrael "ellensúlyozása", vagy az a cél, hogy növelje befolyását az arab világban. Ez, ha meggondoljuk, teljesen érthető. Irak szempontjából ugyanis az öbölháborúban elszenvedett vereség felborította a regionális hatalmi egyensúlyt. Irán 1991 után olajjövedelmeiből jelentős haderőfejlesztést valósíthatott meg, Irak azonban az embargó miatt többé már nem volt képes erre, hadereje súlyosan meggyengült. Mindez persze arra is utal, hogy Irak nemcsak materiális értelemben nem jelentett veszélyt a környezetére, hanem stratégiai szándékait tekintve sem.
E szándékokat illetően mindazonáltal a Duelfer-jelentés elmarasztalta Szaddámot. E szerint ugyanis a diktátor 1991 óta szakadatlanul azon munkálkodott, hogy a vele szemben elrendelt embargótól megszabaduljon, mégpedig annak érdekében, hogy újrakezdhesse tiltott fegyverkezési programjait. Duelfernek azonban a vallomásokon kívül nem volt más bizonyítéka. A jelentés ugyanis ezekkel a mondatokkal folytatódik: "A rezsimnek nem volt formális, írott stratégiája vagy terve a szankciók utáni tömegpusztítófegyver[-fejlesztési programmal] kapcsolatban. Nem volt továbbá olyan Szaddámtól elkülöníthető, azonosítható csoport sem, amely ennek a programnak a végrehajtásával vagy tervezésével foglalkozott volna. Szaddám tisztjei azonban hosszú együttműködésük folyamán, a vele folytatott ritka beszélgetéseken elhangzott, határozott kijelentéseiből és utasításaiból megértették, hogy a tömegpusztító fegyverek újbóli kifejlesztése változatlanul [a diktátor] célja volt."
Ha jól értem, Szaddám tehát - miután felfüggesztette fejlesztési programjait és megsemmisíttette kedvenc tömegpusztító fegyvereit - időnként bátorítólag azt súgta tisztjeinek a fülébe: felvirrad még a nap Irak felett! Mindenesetre Duelfer azzal, hogy a szaddámi szándékot bevette a jelentésbe, kétségkívül mentőövet dobott a választási küzdelmet folytató Bush-Cheney párosnak. Bushék éltek is a lehetőséggel, a nyilvános tévévitákban a jelentésnek csupán erre a megállapítására emlékeztek. Valóban ez volt az utolsó szalmaszál, amelybe a háborúpártiak még belekapaszkodhattak.19
Egy percig sem lehet persze kétségünk afelől, hogy a diktátor mielőbb meg akart szabadulni a vele szemben alkalmazott szankcióktól. Szaddámnak könnyű volt belátnia, hogy az embargó gazdasági összeomlással jár. Ezt a körülményt a nemzetközi közösség is észlelte. Ezért döntött úgy 1996-ban a Biztonsági Tanács, hogy felajánlja Iraknak az olajat élelmiszerért akció megindítását. Szaddám természetesen kapva kapott az ajánlaton, és rögtön elfogadta. Duelfernek nem tetszett az akció, mert az szerinte hozzájárult volna a szankciók felfüggesztéséhez, a fegyverfejlesztések beindításához. Valóban, 2000-ben mintha enyhülni kezdett volna az Irakra nehezedő nyomás. Többen azt javasolták, hogy lényegesen enyhítsék az Irakkal szemben bevezetett szankciókat. Kofi Annan az "okos szankciók" bevezetésének szükségességéről beszélt, azt állítva, hogy a külvilág tulajdonképpeni feladata az iraki újrafelfegyverzés megakadályozása, és nem az iraki nemzetgazdaság tönkretétele. A főtitkár humanitárius megfontolásokra hivatkozott. Az Irak érdekében megszólaló politikusok egyike sem utalt a tömegpusztító fegyverek hiányára, más szóval nem azzal indokolták a szankciók enyhítését, hogy Irak már nem jelent többé veszélyt a külvilágra.20 Ma - a Duelfer-jelentés ismeretében - feltételezhető, hogy néhányan mégis ebből indultak ki.
Mivel éppen ezekben a hetekben zajlottak az amerikai választások, illetve a szavazatok számlálásával kapcsolatos viták, a demokraták és a republikánusok egyaránt ezzel voltak elfoglalva. 2001 januárjában azonban a republikánusok már tiltakoztak a szankciók enyhítése ellen. A kinevezés előtt álló nemzetbiztonsági tanácsadó, Rice kijelentette: "ismét fokozni kellene erőfeszítéseinket annak érdekében, hogy [Szaddám] ne váljon terroristává, és ne fenyegesse szomszédait... Fel kell vállalnunk az ügyet, mert senki sem szeretné [a szellemet] kiengedni a palackból."21 Így aztán az okos szankciók ügye lekerült a napirendről.
 
Amint az a fentiekből kiviláglik, minél többet olvasok az 1991 és 2003 közötti időszakban lezajlott iraki eseményekről, annál kevésbé értem az egészet. A szerkesztőség kérésének így a legnagyobb sajnálatomra nem tudok eleget tenni. Örömmel hívom fel azonban a figyelmét egy itthoni, tizenegy nappal a Duelfer-jelentés közzététele után megjelent cikkre. Szerzője amellett érvel, hogy "az Egyesült Államok még az idén mérjen katonai csapást Irán épülő atomlétesítményeire. Tegye meg ezt még akkor is, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem adja hozzájárulását, és még a NATO-tagállamoktól sem kap egyhangú támogatást."22 Azt az Iránt kellene tehát a fáradhatatlan amerikai gépeknek megbombázniuk, amely szerintem a maga számára éppen az iraki példából vonta le a megfelelő következtetéseket. Mármint abból, hogy Szaddámnak nem voltak nukleáris fegyverei, amelyekkel elrettenthette volna támadóit, Teheránnak tehát ki kellene ilyen fegyvereket fejlesztenie. Örömöm egyébként annak szól, hogy azért idehaza is vannak még, akik nálam határozottabb véleményt képesek formálni korunk nemzetközi viszonyairól.

Jegyzetek

1 From the Editors: The Times and Iraq. The New York Times, 2004. május 26., Howard Kurtz: The Post on WMDs: An Inside Story. The Washington Post, 2004. augusztus 12.
2 Az Iraq Body Count nevű szervezet 2004. október 15-ig legalább 13 224-re, legfeljebb 15 292-re becsüli a civil halottak számát (www.iragbodycount.org). Az elesett iraki katonák számáról nincs adat, de természetesen ők is a háború áldozatai közé sorolhatók.
3 "Hazudtunk reggel-délben-este, hazudtunk minden hullámhosszon." Idézi Litván György egy internetes levelében. www.rev.hu/sorsunk/cikk-lev/
javlitv.html.
4 Transcript: President Bush Speaks About 9/11 Commission. www.washingtonpost.com. 2004. június 17.
5 Uo.
6 Cheney blasts media on al Quaeda-Irak link. CNN.com, 2004. június 18.
7 Final Report of the National Commission on Terrorist Attacks Upon the United States. 2004. július 22. www.9-11comission.gov.
8 www.usinfo.state.gov, 2004. január 8.
9 Uo.
10 Lásd erről részletesen Andor László - Tálas Péter - Valki László: Irak - háborúra ítélve. Budapest, 2004, Zrínyi Kiadó, 133. és köv., 285. és köv. o.
11 Comprehensive Report of the Special Advisor to the DCI on Iraq's WMD. 2004. szeptember 30. www.odci.fov/cia/report/iraq_wmd_2004/index.html (DCI - Director of Central Intelligence).
12 UNSCOM - United Nations Special Commission.
13 John Barry: The Defector's Secrets. Newsweek, 2003. február 24. Lásd Andor - Tálas - Valki: i. m. 207-208. o.
14 U.S., Britain Deny Newsweek Defector Report. Reuters, 2003. február 24.
15 www.casi.org.uk/info/unscom950822.pdf; www.globalsecurity.org/wmd/library/news/ iraq/un/unscom-iaea_kamal-brief.htm;www.middleeastreference.org.uk/kamel.html.
16 Unresolved Disarmament Issues. Iraq's Proscribed Weapont Programmes. UNMOVIC [United Nations Monitoring, Verification and Inspection Commission] Working Document, 2003. március 6.
17 Transcript: David Kay at Senate Hearing. CNN, 2004. január 28.
18 Andor - Tálas - Valki: i. m. 62-65. o.
19 Lásd Hans Blix: War in Iraq has Made Terrorism Worse, 'It had Failed Miserably'. AFP, 2004. október 13.
20 Andor - Tálas - Valki: i. m. 48-49. o.
21 Early Split Emerging in New Administration. World Tribune, 2001. január 20. www.world
tribune.com/wta/Archive-2001/ss-iraq-01-20.html.
22 Szabados Krisztián: Megelőző csapás. Népszabadság, 2004. október 11.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk