←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Rózsa Gyula

Hamis tekercsek

Banga Ferenc két év alatt tette meg azt az utat, amihez a kínai könyvművészetnek fél évezred kellett. Mert ha a papírtekercsek a második - más szakvélemények szerint a negyedik-ötödik - században nyerték el végső formájukat (legkorábbról tárgyi emlék nem maradt fenn), és a lapozható pothi a hetedik - más források szerint a kilencedik - században jelenik meg Kínában, Bangának a tekercstől a pothiig, Esterházytól Parti Nagyig elegendő volt a 2002 és 2004 közötti intervallum. A pothi már lapozható könyv, a téglányra szabott papírlemezek két fatábla közé vannak fűzve, ez akkor is megkönnyíti a kezelést, ha a fűzés nem más, mint egy szál madzag, amely két középre lyukasztott lyukon böki át az oldalakat. Ez utóbbiak majd hamarosan a szélre, a margóra vonulnak vissza, közben ki fog alakulni a könyv bordája is, már majdnem a mai alakzat, Banga azonban ezt a forgószél-kötésnek nevezett távol-keleti stációt a következőkben kihagyhatja: fűzött, kötött, ragasztott Banga-könyvet eleget készített az utóbbi évtizedekben.
Banga új keletű orientalizmusának nem az orientalizmus az igazi újdonsága. A grafikus, aki most a Ludwig/Kortárs Múzeumban is bemutatja darabjait, régóta ritka alkotóközösségben él a belletrisztikával, könyvtervei, tipográfiai kompozíciói, illusztrációi monumentálisak a nemrégmúlt, megboldogult magyar könyvművészet háttere előtt is. Alkalmazott képzőművészetének titka az egyéniség: mindig úgy tudott Czakót, Esterházyt, Reményit-Tarjánt illusztrálni, hogy egy motívum erejéig sem adta fel tépett-fegyelmezett, komisz grafikáját, s mégis valahogyan mindig másnak, Czakóhoz, Esterházyhoz, Reményihez és Tarjánhoz rendeltetettnek bizonyult ez a szuverén művészet. Amikor pedig elindították a Képes Próza Tár páratlan sorozatát, amikor kézbe vette Kazinczyt, Dugonics Andrást, sőt Báróczi Sándort és Hermányi Dienes Józsefet (és még elfeledettebb régmúlt szerzőket), csak a naivok hitték azt, hogy a felelősséget Szemethy Imrével megoszthatják. A bibliotéka-illatú s egyszersmind zamatosan friss kötetek, ezek az alkotó tiszteletlenséggel megejtett redivivusok még nem voltak igazi négykezesek: Banga és Szemethy jobbára külön-külön rajokkal illusztrálta az ódon irodalmat, többnyire a fejezeteken - a felelősségen, az élvezeten és a sikeren - megosztoztak. Ez is szokatlan önzés-önzetlenség szólóteljesítményekre berendezkedett szellemi versenyéletünkben, egyszersmind rendkívüli teljesítmény, mert itt már három egyéniségnek kellett - régi magyar írónak, szuverén grafikusi szellemiségnek és másik szuverén grafikusi szellemiségnek - összefeszülnie vagy összesimulnia.
Banga új keletű orientalizmusának az igazi újdonsága az irodalmi-könyvművészeti négykezes. Ilyeténformán nem az egyedüli érdeme, még akkor sem, ha a könyvtekercs az ő leleménye és kezdeményezése; ehhez már a szorosan a szomszéd székre ülő írók is kellettek. Először Esterházy Egy nőjének egyik darabját és Parti Nagy Kacat, Bajazzó versfüzérének teljes szövegét írták és rajzolták papírtekercsre (az írók kézírtak, a grafikus illusztrált), majd az idén, pothi-formátumban, Parti Nagy Dump Endre-töredékeit. Ha az úttörés önmagában érdem: a magyar művészetek történetében újat alkottak. Innen, a könyvtekercsek fölött visszanézve tűnik csak fel, hogy az egyébként erősen irodalom uralta hazai kultúrában mily kevéssé volt jelen szövegnek és rajznak, irodalomnak és képzőművészetnek az a szétválaszthatatlanul közös műformája, amely épp e szétszedhetetlenség révén lesz egyetlen alkotás. (S amely a huszadik század egyetemes művészetében oly gyakori; legutoljára Picasso grafikáinak nyári kiállításán láthatta a közönség a Műcsarnokban.) Meglehet, épp az irodalomhegemónia miatt alakult így. Kiváló mestereink illusztráltak utólag kész irodalmi műveket legkésőbb Zichy Mihály óta, és költőfejedelmek írtak verseket művészekhez és műalkotásokhoz, ezen kívül leginkább csak egy-egy életművön belül valósult meg a műágak többszólamúsága. Az írók rajzoltak Weörestől és Nagy Lászlótól Tandoriig, az ihletett képzőművészek szépirodalmat írtak, legyen elég példa most Bernáth Aurél és Kondor Béla.
Esterházy most beleír egy szótagot a Banga-figura hasába, mert másképp nem férne ki, Parti Nagy, akinek a Bajazzó-tekercs bizonysága szerint kalligrafikusak és szépen olvashatók a sorai, nehézkezű darabosságokkal és vaskos helyesírási bizonytalanságokkal rója Dump Endre poézisét, Banga pedig hosszú, színes Banga-rajzokkal szabja meg, jelöli ki kérlelhetetlenül, hogy az ördögös verstannak az időmértékesei hová kerülhetnek, és hová nem. (Itt, a Bajazzó-tekercsen kérlelhetetlenül kevesebb helyet kaphatnak a betűk, mint a rajzok.) Élvezni ezt a vadonatúj minőséget úgy lehet, hogy az ember letakarít mindent az íróasztaláról, kiemeli a tekercset a finom kis papírszelencéjéből, lehántja a könyvtekercsről a kísérőszöveget, letekeri az összekötő selyemszalagot (a kínaiak olykor nagy összegeket fizettek egy-egy különleges tekercskötő zsinórért), aztán görget. Jobb marokkal lazán tartja a fahengerre szorosan felcsavart tekercset, bal kezével óvatosan kihúzza-kiteríti az első decimétereket, és olvas. Élvezi az irodalmi minőséget, s megint megállapítja, hogy Banga szuverénmód illusztrál. Nem lerajzol, nem megjelenít, a rajzmotívumoknak látszólag semmi közük a szöveghez. És mégis alkalmaz: az árnyék szó körül forgolódó Esterházy-mű minden illusztrációja a Banga-eszköztárból előhívott, biedermeierparodizáló árnyrajz, Parti Nagy sziporkázó ál-verstanához a tarka, színesceruzás Banga-iróniát veszi elő, Dump Endre nem feltétlenül hétköznapi logika szerint rendeződő gondolatait és érzelmeit az a lazakötésű-kihagyásos komponálásmód jellemzi, amely oly sok Banga-grafika sajátja, de amely az előbbi kettőtől tökéletesen elüt. De vissza a tekercsekhez. A kellő szakasz befogadása után továbblépünk, bal kezünkkel újabb csíkdarabot húzunk ki, aztán megint, egészen amíg a tekercs végére, a fahengerig érünk. Közben a bal felőli csík megnőtt, ezt az íróasztal helyzetétől függően lelógatjuk, hagyva, hogy a földön pöndörödjék, esetleg bal kézzel folyamatosan tekercseljük ellenkező irányban; a végén a tekercselést a fahengernél újra kezdjük.
Mindez, maga a produkció lehetne kifinomult szellemi játék, írók és grafikusművész meghitt magánbravúrja, a produktum formája pedig - tekercskönyv, pothi - exkluzív témája egy nem létező magyar bibliofil szakfolyóiratnak. De nem az. Ha tudjuk, hogy Banga harminc esztendőnyi könyvművészi pályáján mindig csak meghatározott irodalmi tartományokban vállalt el munkát - mindig a maga rendkívül míves, elragadóan rögtönzöttnek látszó grafikájával, gyöngéd, de karmos iróniájú, gyermeki, de komisz művészetével megpendíthető feladatot -, eleve gyanút kell fognunk. Mert ha megegyezünk abban, hogy a fogalom terjedelmében és lényegében megegyezni oly kevéssé tudó irodalmi méltatás mindig eljut odáig, hogy Esterházy prózáját, Parti Nagy költészetét összefüggésbe keverje a posztmodernnel, ebben a vállalkozássorban valamit látnunk kell. Az irodalmi alkotás és a vizuális kifejezés, szó volt róla, itt nem kerül alá-fölérendelésbe, nem simul össze, nem feszül egymásnak, mint a klasszikusan illusztrált művekben. Mindkettő keményen tartja karakterét és az állagát, passzusonként összeütközik és rugalmasan szétugrik ismét. Az ütődés egyiket sem deformálja, de megcsendíti. Laponként, szakaszonként és újra meg újra. Az ütésállóságnak, a formatartásnak a titka abban a sajátos, különleges posztmodern minőségben keresendő, amely - ha az - ennek a három alkotónak sajátja. Amely a kor, az aktuális életérzés minden kételyét, kiábrándultságát és kritikáját frenetikus tiszteletlenséggel, a műformák, a műfajok, a nemzeti és a világirodalom, továbbá a világművészet és az anyanyelv, egyszóval minden előd szabados, de tökéletes kezelésével állítja elő. Banga - róla szólni a tisztem - úgy kusza, szeszélyes, tépett, úgy cibál elő hangulatokat, fogásokat és motívumokat a múltból, úgy tobzódik és tombol, hogy a mesterségbeli tökélye és a mesteri illetékessége egy tizenkilencedik századi akadémia professzorát is lefegyverezné. A kételyeit és nihilizmusát tökéletességekbe foglalja. Gondolom, ezen az alapon találja meg a társszerzőit is. Nemes posztmodern ez, ha van ilyen: cáfolni, ironizálni, parodizálni, kihasználni, kiforgatni, de klaszszikus fölénnyel.
A könyvforma is ilyen posztmodern kiforgatás, ne tévesszen meg senkit az archaizáló látszat. Az igazi kínai tekercskönyv írása jobbról halad bal felé, ott van értelme annak, hogy a fatengely a papírszalag jobb végén legyen - a Banga-tekercsek balról jobbra olvasandók, azért ömlik le a papír az íróasztalról, és ezért kell a végén újra tekercselni. A pothi lapjainak pedig mind a két oldalára írtak-rajzoltak, nem úgy, mint Bangáék. Épp ez volt az előnye a tekercskönyvvel szemben.
 
 

Esterházy Péter - Banga Ferenc: Egy nő; Parti Nagy Lajos - Banga Ferenc: Kacat, Bajazzó; Banga Ferenc - Parti Nagy Lajos: Dump Endre-töredékek; mindhárom: Pytheas Kiadó. Továbbá: Banga tekercsek. Ludwig / Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, 2004. szeptember 14. - október 24.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk