←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Hajdu Tibor

Útikönyv a közelmúlt labirintusához

Romsics Ignác néhány éve nagy sikerű, három kiadást megért összefoglalást jelentetett meg Magyarország története a XX. században címmel. Ez a kézikönyv, bár nem tankönyv, mégis tankönyvszerű teljességű és tagoltságú, tehát a szakember vagy a magyar történelem alapos megismerésére törekvő olvasó gyakran hiányolhatja alapkérdések részletesebb kifejtését. Romsics új kötete első látásra csak tanulmánykötet, vagyis különböző időpontokban írt, szoros keretbe nem illesztett, részben alkalmi munkák gyűjteménye, gyakran átfedésekkel, néha ellentmondónak tűnő meghatározásokkal, amihez hasonlókat nem szokás, mert nem is lehet végigolvasni. Valójában a szerző gondosan úgy válogatta a Magyarország története a XX. században után írt tanulmányait, előadásait, hogy azokban megadja a fő problémák hiányolható részletes kifejtését, mégpedig úgy, hogy azokat többször körüljárva, különböző nézőpontokból világítja meg. Ez ugyan néha ismétlésekkel, sőt szövegismétléssel jár, de ez itt egyáltalán nem baj; Romsics szinte hangosan gondolkodik, s ezzel az olvasót is gondolkodásra, továbbgondolásra inspirálja. Így a fejtegetések változatosan szerteágazó ösvényei egy kellemesen járható főútra futnak, amely világosan mutat a szerző koncepciója felé.
Ahhoz, hogy valaki tisztán lássa a magyar 20. századot, vissza kell menni az 1867-es kiegyezésig - a szerző ezt itt könnyedebben teheti, mint kötött évkörű kézikönyvében. Ma már alig akad komoly történész, aki elvetné vagy éppen katasztrófának látná a kiegyezést, mint egykor Kossuth Lajos. Romsics is szükségszerűnek és előrelépésnek tudja 67-et, de végrehajtását, a dualizmus korát erős kritikával elemzi. Ebben és másban is rokonítható Szekfű Gyulával és tanítványaival - talán túlzás lenne modern konzervatívnak címkézni, de bár a történetíró objektivitásában nem hisz, a pozitivizmust és a részben annak gondolatvilágából eredő marxizmust meghaladottnak tartja, a tényeket tisztelő realista, és bizonyosan a posztmodernen innen áll.
A nagyobb távlat is kezére játszik; míg Szekfű Három nemzedéke egy tudósnak a tudományosság határait áthágó zseniális pamfletje, Romsics szigorúan e határokon belül tartja magát, bár elismeri, hogy az objektivitásra törekvő sem lehet ment, ha ember, némi szubjektivitástól. Ezt elfogadva azt mondanám, hogy ha párba állítjuk a tárgyalt korszak periódusait, míg dualizmuskritikája olykor nagyon erős, a Horthy-korszakot keményen bírálva is gyakran talál mentséget számomra vitatható mértékben is. Továbbá: míg Kádárral és korával megértőbb, mint a mai publicisztika és a tankönyvek többsége, Rákosi uralmát túl éles vonásokkal választja el ettől, noha úgy vélem, hogy bár Kádár és hívei sokat tanultak 56-ból, és persze már Sztálin szigorú tekintete sem dominálta tetteiket, 56 előtt és után lényegét tekintve egy korszak. Hasonló, bár időrendben fordított kérdés merül fel az 1918-19-es forradalmaknál: Károlyival szemben szigorú, de még megértő, a Tanácsköztársaságot teljesen elutasítja, mondhatnám: kiutasítja a magyar történelemből.
Írásaiban elveti a régi történetírásra és az amatőr történészkedésre máig jellemző szemléletet, amely a nagy emberek életrajza köré rendezi a történelmet. Bár Romsics először Bethlen István életrajzával szerzett a szakma határain túl széles körű elismerést, ma már Bethlennel szemben is kritikusabb, mint egykor a Bethlent a dogmatikus vádak alól felmentő biográfiájában. Ez nem jelenti, hogy lebecsülné a nagy emberek szerepét, sokat foglalkozik velük, és csak annyiban részrehajló, hogy miközben a Tiszákat, Bethlent, Telekit, Horthyt, de Kádárt is beleéléssel megérteni törekszik - sikerrel -, Károlyit és híveit, a szociáldemokratákat vagy Rákosit e nélkül tudja megítélni. Csak egy példát: bár határozottan elveti a Károlyi Mihályt bűnbakká tevők elfogultságát, szemére veti, hogy naivan bízott az antantban és Wilsonban, nem tudta a forradalmat néhány hónap alatt konszolidálni stb., míg Teleki Pált megértőbben úgy jellemzi: "nem igazán volt politikusalkat". Általában úgy tűnik: számára azok a politikusok fontosak, akik a hatalom birtokában tudtak vagy nem tudtak azzal élni, míg az ellenzékiek, emigránsok, forradalmárok, értelmiségi rendszerkritikusok (a nagyra tartott és sokat idézett Bibó Istvánt kivéve) legfeljebb másodsorban.
A nemzeti kérdés Romsics tematikájának középpontjában áll. Azon belül természetesen a magyarság sorsa elsősorban. Több tanulmányban is nagy tényanyag alapján foglalkozik a sokat vitatott kérdéssel: mikor döntötték el az antanthatalmak a Monarchia s vele Magyarország felosztását Trianon előtt, s mennyi remény volt Trianon revíziójára az 1946-os párizsi "békekonferencián". Átérezve nemzetünk tragikumát nem enged a realizmusból: dokumentálja, hogy Oroszország, Szerbia, Románia, Olaszország a világháború kezdetétől a Monarchia végére spekuláltak, bár Anglia és Franciaország csak 1917 elejére hozta meg velük egyező döntését. Trianon lényegét tehát elkerülhetetlennek tartja, de azt már az utódállamok felelősségének, hogy telhetetlenek voltak, és hallani sem akartak nemzetiségi jogokról vagy éppen autonómiáról, amivel ilyen vagy olyan mértékben okozói lettek a második világháborúnak.
A második világháború éveiben folyó határ-előkészítést ugyancsak nagy anyag alapján írja le Nagyhatalmi politika és Magyarország a második világháború alatt és után című kitűnő tanulmányában. 1943-ban már mindhárom végül győztes nagyhatalom szakértői elkészítették a közép-európai új rend terveit, meghatározva hazánk sorsát. Az első világháború után alakult "új nemzeti államok" csődjét látva az angolszászok nagyobb föderációk vázlataival játszottak, ezeket azonban Molotov szovjet külügyminiszter már 1943 júniusában, majd októberében elutasította, s miután a Kárpát-medence és környéke a szovjet befolyási övezet része lett, a nyugati föderációs tervek éppúgy elvesztették jelentőségüket, mint az USA ötletei némi határmódosításra a magyar kisebbségek érdekében. Romsics szemléletére jellemző, hogy a náciellenes magyar emigráció elképzelései - Károlyitól Eckhardtig - nem érdeklik, pedig ezek sem lehettek jelentéktelenebbek Kállay Miklós miniszterelnök ügyetlen tapogatódzásainál, melyeket valódi értékükön tárgyal, negligálva a még komoly történészekre is jellemző jóindulatú felértékelésüket, igaz, szintén negligálva a szemtanú angol ügynök, az emigráns Pálóczi Horváth György magyarul (nem véletlenül) meg nem jelent memoárját vagy akár az ÁVH-n tett vallomásait. Ugyanígy tárgyszerűen írja le az 1945 utáni magyar külpolitika kísérleteit; bár ezekről sokat megtudunk még, ha a Külügyminisztérium végre levéltárba ad minden negyvenes-ötvenes évekre vonatkozó dokumentumot.
Több más tanulmány témája is átível a második világháború korszakhatárán. Így a Megszakítottság és folyamatosság a magyar történelemben című, rendkívül érdekes történelmi esszé, egy Bibó-tanulmány - bizonyítva, hogy lehet még Bibó műveiről újat írni - vagy egy nyomtatásban még meg nem jelent előadás az elitek szerepéről a rendszerváltásban. A történész nemcsak a múltról ír a mának, de a mából is néz vissza a múltra, ezért mondanivalója teljesebb és világosabb, ha nem áll meg valami mesterséges korszakhatárnál, vállalva persze, hogy ítéletünk az utolsó fél évszázadról esetleg bizonytalanabb, mint a lezárt korok története. "A jelenbe érő legközvetlenebb múlt értékelése mindig nagyon nehéz, mert a minősítendő folyamatok még nem értek véget, és a végeredmény ismerete nélkül a kérdés megítélésében sem lehetünk teljesen bizonyosak" - olvassuk egy az irodalmi levél stílusát alkalmazó gondolatfüzérben, mely egy képzelt (?) olvasóval vitázva a Magyarország története a XX. században újragondolása (Dalmáciai levelek).
Kitüntetett figyelmet érdemel a Nemzet és állam a modern magyar történelemben, valamint akadémiai székfoglalója: A magyar birodalmi gondolat. A realitások felismerését kéri számon már Kossuth nemzedékén, mely nem akarta látni a nemzetiségek elszakadási törekvéseit, noha azok már 1848 előtt félreismerhetetlenek voltak, s itt egymás mellé állítja a Kossuth-emigráció és a 67-es politikusok egyaránt irreális konföderációs, szupremációs ábrándjait, pedig azok még inkább a földön jártak, mint az első világháború előtti negyedszázad birodalmi álmai (Kállay Béni, Hoitsy Pál, Beksics Gusztáv, Rákosi Jenő), keserűen konstatálva, hogy a józanabbak, mint Tisza István és Bethlen csak kisebb területeket akartak annektálni a 12 előtt öt perccel még remélt végső győzelem után. A Horthy-rendszer politikai vezetéséről megállapítja: amilyen természetes, hogy a trianoni határokat nem tudták elfogadni, olyan végzetes volt, hogy nem tudtak megszabadulni a területi integritás visszaállításának megvalósíthatatlan ábrándjától.
Gombár Csaba a minap a Népszabadságban megjelent méltatásának alapja Romsicsnak egy hat éve Helsinkiben tartott előadása, melynek tézise, hogy a 20. század elején a közvéleményt mindenekelőtt öt ellentétpár foglalkoztatta, s így a felsorolásban "a keresztény és zsidó középosztály ellentéte" egy szintre kerül a földkérdéssel, a nemzetiségi kérdéssel, a 48-as - 67-es ellentéttel vagy azzal, hogy a nép nagy többségének nem volt választójoga. Gombár azután arra a következtetésre jut, hogy lényegében ma is ugyanaz az öt kérdés osztja meg az országot. Remélem, hogy félreérti Romsicsot; de utóbbinak tagadhatatlanul vannak félremagyarázható megfogalmazásai.
Visszatérve a Horthy-rendszerre: a szerző részletesen és alaposan elemzi a rendszer jellegéről nyolc évtizede folyó vitákat. Ő ha változó definíciókkal is, de lényegében mindig azt vallotta, hogy az nem volt fasiszta és persze egyszerűen konzervatív sem, hanem autoriter, ami manapság nemzetközileg elfogadott meghatározás a nagyjából hasonló jellegű balti, balkáni, dél-európai nem fasiszta tekintélyuralmi rezsimekre, melyek nem éppen diktatúrák, de királyi vagy királypótló személyiség presztízsén alapulnak. Tételével teljesen egyetértek, de a kifejtés egyes részleteivel nem. Így az 1920-as választásokról - melyek ugyan az általános, titkos (a következő választás előtt visszavont) választójogon alapultak, de a hatalom terrorjával lehetetlenné tették a szociáldemokrata és más demokrata jelöltek indulását - azt írja: "a magyar parlamentarizmus első demokratikus jellegű kísérletének tekinthető". Meghagynám ezt a definíciót az 1848-as választásoknak, bármennyivel volt szűkebb a választásra jogosultak köre. Vagy hogy a kommunista párt lett volna "az egyetlen politikai erő, amely a legális képviselet lehetőségétől megfosztatott", noha sem a polgári radikálisok, sem a népi írók hívei nem szervezkedhettek politikai párttá, a szociáldemokrata párt vezetőinek egy részét kitiltották az országból, s ugyanígy a kormány határozta meg, hogy kik lehetnek a Kisgazdapárt vezetői, fontos lapokat és könyveket tiltottak be és ki stb.
Ezek azonban csak vitatható megfogalmazások, s megjegyzéseimmel talán csak szőrszálat hasogatok. Fontosabb ennél, hogy nincs egyértelmű válasz arra, meddig autoriter (és független) a rendszer. Romsics érdeme a Bethlen-éra tisztázása a "fasiszta" és hasonló méltatlan jelzőktől. Bethlen érdemét azonban éppen az mutatja, hogy bukása után hova süllyedt az ország. 1938 után már csak azért is nehéz autoriter rendszerről beszélni, mert noha az "országgyarapító" Horthy tekintélye a nép körében hihetetlenül megnőtt, valódi hatalma, autoritása egyre kisebb lett, s körülbelül ez a legtöbb, amit mentségére felhozhatunk. Romsics viszont egy elég gyenge Gömbös-életrajzot méltatva még a Gömbös-kormány végzetes irányváltását is enyhébb színekkel festi - amivel legkevésbé Bethlen István értene egyet.
Horthy, Rákosi, Kádár sajtópolitikája megtanította a magyar olvasót a sorok között olvasni. Ma már erre nincs szükség, szabadon ír, aki mer - s ezt azért említem itt, mert talán lehet, aki azt gondolja: annyit bírálom Romsics könyvét, hogy a dicséret talán ezt hivatott ellensúlyozni. Nem. Vannak könyvek, melyeket alacsony nívójuk miatt szinte nem is érdemes bírálni. Romsics könyvét viszont éppen magas színvonala, az eredeti gondolatok sokasága, szellemi súlya teszi méltó kritikára érdemessé.
 
 

Romsics Ignác: Múltról a mának. Tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Budapest, 2004, Osiris Kiadó. 467 oldal, 2480 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk