←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Győrffy Iván

Szökés az álketrecből

Sajnos véget kell vetnem egy önkéntes klauzulának. Hiába fogadtam meg még a műsor hosszú-hosszú évekkel ezelőtti indulásakor, hogy a Fókusz című horrorparódiába oltott bulvármagazinról soha hosszabb elemzés nem hagyja el a tollamat (egyszerű egészségvédelmi okokból), most kénytelen vagyok megszegni. Azaz mégsem: a Fókusz stábja lépte át saját határait, egy olyan nagyszabású produkcióhoz adva közreműködését és véres verítékkel felhalmozott tudását, különleges érzékenységét, amely mindenképpen érdemes a figyelmünkre. Nem csupán azért, mert alaposan megbosszulta magát, és kegyetlenül maga alá temette a műsor készítőit, de amiatt is, mert - velem együtt - csaknem 2 millió magyar tévénéző vette magának a bátorságot, hogy A nagy áttörésre kapcsolva borzongva sikoltozzon, vagy a látottaktól elrémülve hüledezzen egy kicsit.
A nagy áttörés című, kínzó gyakorisággal beharangozott műsor egy sajátos túlélőmutatványt kívánt ábrázolni. David Merlini, "a világ legfiatalabb szabadulóművésze" állítólag két és fél éves, szinte pihenés nélküli előkészítéssel tett arra kísérletet, hogy egy betonszarkofágba nyakig ágyazva és a mocskos Dunába behajítva "kitörjön", és élve megússza a bevetést. Ebből még túl nagy show nem kerekedett volna, ezért a Magyar Tudományos Akadémia előtt tíz órán keresztül áztatta magát a lassan kötő betonban, és várta az egyre-másra érkező tévés szelebritiket, miközben a száguldó cirkusz riportere, Szujó Zoltán fülsértő hangon ordította világgá a dinamizmustól és változatosságtól éppen nem bővelkedő eseményeket. A nap fénypontja azonban a fehér ruhás szüzet alakító Fókusz-sztár, Marsi Anikó esti műsorvezetése volt, amelynek során kétségbeesett kísérletet hajtott végre a "felgyorsult" iram követésére, értékelhető információk közvetítésére és az általános népjólétet célzó színvonalas szórakoztatásra. Ne áruljunk zsákbamacskát: egyik törekvése sem aratott osztatlan sikert.
Hajtsunk is át mindjárt meg nem engedett sebességgel a kezdeti, hosszan elnyújtott ügyetlenkedésen (melynek során a Merlinit szállító kamion érkezése előtt, közben és után a hídról tudósító Gönczi Gábor, a fogcsikorgatva ledarált nevű promóciós hajón vendégekkel "társalgó" Marsi Anikó és a mondandójuk minduntalan ismétlésébe belefáradt interjúalanyok igyekeztek kitölteni a rendelkezésükre álló műsorkeretet), és térjünk mindjárt a célegyenesbe: hogyan sikerült abszolválni David Merlini bemerítését, és a nézők figyelmének lekötését mindenáron. Először a látványelemeket, a show külsőségeit vegyük sorra, amelyek bizony erős korrekcióra szorultak volna. Két és fél év nem volt elegendő arra, hogy a Merlini halálmegvető vakmerőségét hangsúlyozó, gondosan komponált illúziót a nagy mágus ne egy mobil illemhelyre emlékeztető fémtákolmányban lógva hajtsa végre, ezzel is gyengítve a produkció komolyságtartalmát. Munkába állították a Clark Ádám nevezetű úszódarut, hogy percekig a víz fölött lógatva egyre mélyebbre eressze a betonnal töltött vécébe száműzött szabadulóművészt. A kordonok mögött embertömegek gyülekeztek, akik a műsorvezető szerint csodálatos látványt nyújtottak, de a szemtanúk tanúságtétele alapján szinte semmit sem észlelhettek a produkcióból. A kivilágított műemléképítményekkel és az esti forgalom kísérőjelenségeivel körülvett Duna-szakasz fölött reflektorokkal alaposan megterhelt helikopterek köröztek, és a partra szerelt izzókkal együtt pásztázva gondoskodtak a hamisítatlan diszkófílingről (vö. a hatáskeltő tánczenével). A vízen motorcsónakosok, biztonsági és mentési szakértők, búvárok várták a nagy eseményt. Köztük és a fő attrakció között (amely meglepő módon nem Merlini mutatványa volt, hanem - legalábbis a kameramozgások alapján - Marsi Anikó mesterkélt beszélgetése a mágus édesanyjával) az osztott képernyő kis és nagy kockájának segítségével váltogattak. Ez a technikai megoldás jelentősebb nyilvánosságot a köztévé olimpiai közvetítései alatt kapott, és már akkor is alkalmas volt arra, hogy a valódi izgalmakról kíméletlenül elterelje a figyelmet, letakarja, és hangtompítóval lássa el az eseményeket. De más közszolgálati látványelem importját is felfedezhettük: Marsi Anikó olyan emelvényen foglalt helyet, amely lehetővé tette számára, hogy Friderikusz Sándorénál terjedelmesebb fürtjei folyamatosan az arcába és szájába hajladozzanak, így A szólás szabadságához hasonlóan a fő program az artikulált hangok és a gesztusok légellenállásának csökkentése lett. Egy Houdiniről szóló, dokumentumokból összevágott montázst követően (melyből kiderült, hogy a nagy példakép halálának napja és az ifjú titán születésének pillanata 52 év híján egybevág) az édesanya nyílt színi szepegésének előidézése került műsorra: a moderátor válogatott kérdései, a produkció veszélyességét túlhangsúlyozó megjegyzései és a show-nak az RTL Klub bokszközvetítéseit idéző durva fény- és hanghatásai meg is tették a magukét. A beszélgetés egy pontján Anikó asszony hátat fordított, nem volt hajlandó többé válaszolni a kérdésekre, s ezt druszája negédes szolidaritásba oltott sajnálkozással jutalmazta.
A műsorvezető egész egyszerűen nem passzolt abba a formátumba, amelyet a világraszóló mutatvány hatásos bemutatása és eladása követelt. Az élő adás folyamán gyakorta ájuldozott el attól, hogy milyen hihetetlen és csodálatos és izgalmas dolgok történnek vele; több alkalommal sem tudta eldönteni, hogy az izgalomtól, a hidegtől vagy a produkció sikerének örömétől rázza-e a remegés; kérdései szánalmas erőlködések voltak csupán, így nem lehet csodálkozni, ha semmitmondó válaszok érkeztek csak rájuk; perces fáziskéséssel követte az eseményeket, és szinte soha nem azt látta szeme előtt, amit a tévénézők, ezért kommentárjai és a látottak alig voltak szinkronban. A szívbajt hozta Merlini édesanyjára akkor, amikor a mágus 2,5 perces oxigénkapacitásának sűrű emlegetésével kísérte azt a légből kapott megfigyelését, mely szerint legalább fél óra telt el David lemerülése óta. Ő volt az utolsó, aki észrevette a megszabadult művész felszínre érkezését ("zenét hallok a háttérből, nem tudom, mire föl hallom, mert én még abszolút nem látom, hogy valaki is felbukkant volna a vízből"), és elfelejtve, hogy eredetileg fehér szkafanderben merült alá a betonba, a vízen úszó piros mentőmellényre azt tippelte, hogy az a mágus ruhája. Nyilvánosan megfeddte az édesanyát, amiért az pityeregni merészelt: már nincs ideje a sírásnak, mondta, most örülni kell. Aztán amikor az fülébe súgott egy félénk mondatot, szégyenérzet nélkül közhírré tette. Az egzaltált állapottól vezettetve bonyolult hasonlatba kezdett, de bár ne tette volna: "annál tökéletesebb lakmuszpapírt, mint ahogy az édesanyja arcán láthatunk, hogy milyen érzelmeket tud kiváltani, amikor az ember fia... annál tökéletesebb lakmuszpapír nem létezik!" Adós maradt a magyarázattal, hogy miért kellett Merlinit az ügyetlen kipecázás után nyilvánvaló időhúzás céljával három különböző vízi és légi járművel körbeutaztatni a 200 méteres vízfelületen, hogy a stúdióhajóhoz szállítsák. Megosztotta velünk azon gondolatát, hogy a mentés utáni tűzijáték Merliniért szól, illetve értünk, hiszen David elmondása szerint az életét tette föl arra, hogy "vérét adja azért, hogy szórakoztassa Önöket". Olyan buzgalommal osztozott a 26 éves ifjú édesanyjának aggodalmában, hogy pokrócot kerítsenek a kisgatyában-izompólóban flangáló vizes bűvész egészségének óvására, hogy azt az egy szál széldzsekit is az anyának kellett David hátára terítenie, amit nagy nehezen előrángattak. A kimerült, kiszáradt, fázó, elcsigázott és kissé összezavarodott embert pezsgővel kínálta (!), majd mindenáron kezébe akarta gyömöszölni a mikrofont annak ellenére, hogy az a betontól szétázott, elgémberedett ujjaival képtelen volt fogni, és ezt pont egy perccel korábban közölte. Az évszázad eseményének kommentálása a hídra vezényelt másik fókuszos, Gönczi Gábor szemét sem hagyta szárazon, aki szerint borzasztó megható dolog és heroikus tett történt, egyszerűen elképesztő volt, ezért óriási sikítás hallatszott a tömegből, és mindez óriási, megható pillanat volt.
De Merlini, illetve a Fókusz-stábbal megtámogatott ötletemberek is alaposan bedolgoztak a siralmas eredménybe. A szabadulóművész egész nap űzött, riadt tekintettel pillantgatott maga köré, jobbára fejbiccentéssel kommunikált, és amikor elérkezett a nagy esemény, s a budi félig a Dunába lógott, a hangtechnikusok bevágtak egy korábban a próbák során felvett "valós idejű" monológot, amely keresetlen őszinteséggel így szólt: "Nem bírom tovább... Éhes vagyok, nagyon éhes vagyok... Meleg van, nagyon meleg van... Ümhhh... Nem adom fel, sohasem adom fel... Futok, futok, futok - nincs lehetetlen! Kiszabadulok és feltörök a felszínre! Szörnyű ez a magány, szörnyű... Itt vannak ezren, tízezren, és mégis egyedül vagyok." A betontömbből kiálló vastraverzre szerelt kamera meg természetesen bemondta az unalmast, amikor Merlini a víz alatt kibugyborékolta magából az összes levegőt, így csak az örömzenére, a magnéziumrúd lobbanására, na meg az elmaradhatatlan, kisstílű tűzijátékra lehettünk figyelmesek, amikor a mágus felbukkant - a műsorvezető jól leplezett ámulatára. A forgatókönyv minden bizonnyal cserbenhagyta a stábot, amikor a kihalászott illuzionista már a hajón csücsült, a nagy garral felvezetett mutatványnak ugyanis nem volt lezárása. Amikor Merlini (egyébként nagyon helyesen) kijelentette, ő aztán nem nézi végig, mi történt korábban, zavartan lekeverték a műsort, és benyomták a reklámblokkot. Ahhoz képest, hogy mekkora feneket kerítettek neki, hamar és levezetés nélkül mondtak le kétmillió magyar tévénéző figyelméről - igaz, ez szinte következett a produkció amatőr tálalásából.
A nagy áttörés egyedi és sokáig vissza nem térő alkalom volt arra, hogy viszonylag kis befektetéssel, minimális hozzáadott-értékkel el lehessen csábítani a konkurencia adott időpontban legnézettebb műsorától a közönséget. Ez részben sikerült, de ha a csatorna legközelebb sem válogat eszközeiben és műsorkészítőiben, a bukás garantálva van.
 
 

A nagy áttörés - 10 óra a beton szorításában. RTL Klub 2004. augusztus 31., kedd 20.50. Műsorvezető Marsi Anikó; szerkesztő Holló Márta, Jakab Ádám; díszlet Dudás Attila, Kerek Péter; fővilágosító Csomós András; műszaki vezető Ács Ferenc; vezető operatőr Márton Balázs; gyártásvezető Dékány Péter, Takács Zoltán; technikai rendező Fliszár Péter; rendező Kovács Gabriella.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk