←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Fáy Miklós

Vakok és világtalanok

Nem tudom, van-e értelme elmesélni egy előadást, ami nem nálunk esett meg, abban sem vagyok biztos, hogy rögzítette-e valamelyik tévé, a darab sem ismerős errefelé, szóval az egésznek semmiféle tanulsága nincs. Ennyire rossz esélyekkel már akár érdemes is harcolni.
Vagy meséljek inkább Salzburgról? Arról, hogy mondhatnak bármit a sznobizmusról meg az undorító gazdagokról, akik csak azért, hogy megmutassák magukat meg az új selyemruhájukat, képesek végigülni Korngold A halott város című operáját? Bár nálunk lennének ilyen sznobok. A kirakatokról, mert mindegyiken rajta van az Ünnepi Játékok jelvénye, és odabent egy híres muzsikus fényképe mosolyog kifelé? Anna Netrebkóról, aki ott kelleti magát minden helyi újság címlapján? Na jó, róla nem annyira szívesen mesélek, mert tényleg kicsit túl van futtatva a hölgy. Életben helyes, fényképen modell szépségű koloratúrszoprán, fiatal, és éppenséggel van is hangja, de úgy énekelni, ahogy ő CD-n tud, rajta kívül tudnak még vagy százezren. És jobban énekelnek tizenötezren. Mégis ő a szerencsés, Netrebko a kiválasztott, már a második árialemeze jelenik meg, és ezen már Claudio Abbado vezényel, ő tudja csak, miért. De hát ez csupán lemeztapasztalat, nem lehetetlen, hogy Netrebko a színpadon annyira magával ragadó jelenség, hogy minden meg van bocsátva. És persze az sem lehetetlen, hogy a klasszikus zene már ekkora bajban van, modelleket tesznek meg sztárnak, hátha ők még érdeklik a közönséget. A cél még ekkor is nemes, Anna Netrebko például Prokofjevet énekelt Salzburgban, a Háború és békében ő volt Natasa Rosztova. Nem olyan a darab, hogy minden ok nélkül tódulnának rá.
Aztán meg miért is játszanám meg magam, én is nő miatt vagyok itt. Nem olyan dekoratív, mint Netrebko, de helyes kis asszonyka, fiús típus, rövid szőke hajú, elálló fülű. Azért ősszel a budapesti koncertjén olyan mélyen dekoltált ruhát vett föl, hogy csuda. Nem túl sok? - kérdezte Barbara Bonney, amikor gratuláltam a ruhájához a hangverseny után. Nem. Túl kevés. De megengedheti magának. Ettől a koncerttől nem teljesen függetlenül sikerült kifejleszteni magamban egy beteljesülhetetlen álmot. Úgy, ahogy más Bachot akarná hallani, amint orgonál, vagy Lisztet a zongoránál, én azt szeretném, ha Barbara Bonney elénekelné a Fairest Isle című Purcell-dalt. Lemezen megvan, de élőben szeretném hallani.
Nem sokkal reménytelenebb a helyzetem, mint az orgonazene szerelmeseinek, hiszen Bonney most volt itt, akármekkora csillag, nem akadt ezer ember, aki hallani akarta volna őt, miért vállalna hát egy hangversenyrendező megint ekkora kockázatot? A mű, amelyben a dal elhangzik, az Arthur király, gyakorlatilag ismeretlen Magyarországon, legfeljebb koncertszerű előadása képzelhető el, arra pedig ilyen vendéget nehéz lenne meghívni. Csodák persze, történhetnek, de...
Csodák persze történnek. Salzburgban például szembejön Barbara Bonney az utcán, piros szoknyához fekete csizmát és fekete pulóvert visel, megáll a virágosnál, vesz egy szép csokrétát, és azért van a városban, mert az idei fesztivál egyik fő eseménye az Arthur király. Keresgélik errefelé a kemény diókat. Operában a Halott várost nem szokás szeretni. A Háború és békét nem szokás ismerni. Az Arthur király pedig nem is opera. Hogy pontosan micsoda, azt nehéz megmondani, mert ha nem is egyedülálló a műfajban, de magára a műfajra nem találtak ki pontos elnevezést. Színdarab, amelyben vannak énekesek, de nem ők a főszereplők. Viszont túlságosan zenés a mű ahhoz, hogy egyszerűen kísérőzene legyen. És vannak táncosok, kóristák, zenekar, karmester. Mindannyian részesei a játéknak, az utóbbiak nemcsak úgy, hogy ők szolgáltatják a kíséretet, de a maestrónak beszélnie is kell. "Kedves Harnoncourt úr, nem látta, merre mentek a brit csapatok?" Nem látta.
A darab maga egyébként is különös. John Dryden 1691-ben élő klasszikus volt, koszorús költő, Henry Purcell pedig sikeres pályakezdő, aki a nagy ember kabátjába kapaszkodva talán nagyobb lendülettel kapaszkodhat föl a csúcsra. Azóta kissé változott a közönség véleménye, Drydenről csak azért esik néha szó, mert három közös munkája is volt Purcell-lel. Az Arthur király első és legfontosabb problémája nem az, hogy a darab műfajilag nehezen meghatározható. Nagyobb baj, hogy a darab nincs is. Fennmaradt kézirat, de nem tudni, mi hangzott el az ősbemutatón, pontosabban csak abban lehet biztos az ember, hogy nem az, ami a kéziratban van. Lehet, hogy ez a szabadság. Nem kell sem a szerző, sem a közönség igényeinek megfelelni. Hanem valamit mégis játszani kell. Van egy halom vers, van egy vékonyka történet arról, hogy Arthur király és Oswald - az előbbi a britek, az utóbbi a szászok királya - szerelmes a vak Emmeline-ba, és mindkettőjüket segítik a szellemek és varázslók. Arthur oldalán áll természetesen Merlin, továbbá az ő Ariel-szerű segédje, Philidel, Oswald embere Osmond és Grimbald. Az eddigiek közül egyik sem énekel a darabban.
Vagy mégis. Mert színházban vagyunk, nem gond a klónozás. Ha Philidelnek énekelnivalója akad, akkor megjelenik még egy példányban, és szoprán hangon (mit szopránhangon? Barbara Bonney hangján) énekel. Grimbaldnak is van hasonmása, a bariton Oliver Widmer. Az énekesek néha magukat, a tenort, a szopránt, a baritont alakítják, néha más szereplőket. Hiába nem énekel Arthur és Emmeline, azért mégis van szerelmi kettősük. Az ő ruhájukban lép színre a szoprán és a bariton, és rákezdenek az édes melódiára. Aprócska csavar: az eredeti színészek is ott maradnak a színpadon, így a szerelmest alakító énekesek nem egymáshoz szólnak, hanem az igazihoz egy lépcsőfokkal mégis közelebb álló színészhez. És mindez csak elmondva bonyolult, nézve világos, könynyű és varázslatos. Hogy mennyire könynyű egy némával szerelmes kettőst énekelni, azt pedig csak az énekesek tudják.
A színpad a Felsenreitschuléban leginkább egy nagy palettára emlékeztet, kék, ovális fapadló, és ahol a festő kidugja a hüvelykujját, ott ül a Concentus musicus és Nikolaus Harnoncourt. Körülötte őrület van, egyrészt mai, színházi őrület, mozgó háttér vetítése, feliratok, emelők, levegőégen át közlekedők. Merlin, a varázsló kockás bohócruhában, pöttyös nyakkendőben szörfön érkezik az égből. Csakhogy Jürgen Flimm, a rendező nem illúziót akar, ezért oldalt nincs takarás, jól látszik az a kopasz krapek, aki nagy lelkesedéssel tekergeti a szerkentyűt, Merlin pedig nem tudja a drótkötél karabinerét kikapcsolni a hátán, ezért megkéri Philidelt, hogy segítsen neki.
Nem áll össze egységes egésszé az előadás. Valószínűleg nem is ez volt a cél, hiszen angolul énekelnek, de németül beszélnek benne, és keverednek a kabaréjelenetek a nagy, drámai és operai pillanatokkal. Mit lehet mondani erre azon a kínos megállapításon túl, hogy az élet is ilyen? Ha visszagondolok a műre, jelenetek jutnak az eszembe. Emmeline, amikor visszanyeri a látását. Fontos pont, mert az Arthur király ezért sem opera: a legnagyobb pillanatok nem a zenében történnek. Harnoncourt persze fölülbírálja a zenetudományt, biztos abban, hogy valaminek ekkor is szólnia kellett, és ha ennek nincs nyoma, ő majd tesz róla, és legalább kísérőzene szól. Közben Emmeline körülnéz: ó, a nap, még soha nem láttam a fényt. Ó, az ég, soha nem tudtam, hogy ilyen gyönyörű a színe. Aztán benéz a zenekari árokba, és fölkiált: nahát, egy karmester!
De nem is ezt akartam mondani. És nem is azt, amikor a darab végén elkezdik kérlelni a tenoristát, na, énekeljen már valamit, mire ő letépi magáról a szmokingot, csokornyakkendőt, mikrofonhoz lép, és így énekli el azt, ami az eredetiben Comus áriája lett volna. Popsztárként, de közben persze nem működik a mikrofon, csak maga a hang szól a háromszáz éves hangszerekkel. Purcell a zene, azzal a különbséggel, hogy az üstdobon úgy kevergetnek, mint a popegyüttesekben, és jó nagyokat ütnek a cintányérra. Talán itt látható a legfontosabb különbség egy kivételesen jól sikerült magyar operaelőadás és Salzburg között. Elképzelhető, hogy magyar rendezők képesek valami hasonlót kihozni egy ilyen darabból. Ketten is vannak, akik a barokk operához hasonlóan viszonyulnak, bár Kerényi Miklós Gábor most sajnos éppen az Operett Színházat igazgatja, így sok ideje nincsen az értelmes munkára, Kovalik Balázs pedig idén már másodszor nem rendezheti meg Händel operáját, a Xerxészt, mert valaki meggondolta magát az Operaházban. De tegyük föl, hogy megvan a pénz, a kedv, a lehetőség, létrejön az előadás, a rendezés elmés és szellemes. Akkor sem fog ilyen zene szólni alatta, mert nincs hozzá Harnoncourt, nincs ez a zenekar, nem jönnek ezek az énekesek. A magyar előadásban, ha szerencsénk van, a rendezés el fogja adni a közepes muzsikálást. Salzburgban meg legalábbis egyenrangú a zene és a színpad.
Bocsánat, nem panaszkodni akartam. Inkább azt szerettem volna elmesélni, amikor varázslat miatt megfagy a világ, esik a hó színpadon és vetítésben, csupa hulló, fehér pehely a világ, megjelennek a pingvinek, Oliver Widmer pingvinjelmezben, vacogva énekli el a Hideg Szellemének áriáját, "Whahahahahahat pohohohoweheheher ahahahart thahahahou", és akkor a levegőből megjelenik piros ruhában Isabel Rey, mint a szerelem, és olvadni kezd a jég, a pingvinek ledobják a jelmezüket, alatta hawaii-ing, fürdőnadrág, virágkoszorú, előkerülnek a napszemüvegek, mindenki leül a homokos tengerpartra, a nap felé fordítja arcát, és elkezd énekelni a kórus: "A szerelem melegít föl bennünket." És akkor már a néző nem annak örül, hogy szerelmes, vagy hogy itt van ezen az előadáson, hanem hogy ember, aki azt csinálja, amit a többiek: télen fázik, nyáron meg kiül a napra. Örül, hogy él. Él, él.
Jaj, majdnem elfelejtettem. A darab végén Barbara Bonney elénekli a Fairest Isle-t is, szépen, tisztán, könnyedén és komolyan. Kicsit fent már szorul a hangja, de így is annyira gyönyörű, és úgy van kitalálva az egész, hogy amikor végez a dallal, a zenekarból tör ki a sóhaj: oooh. Szóval vannak olyan beteljesülő álmok, amik jó, ha beteljesülnek.
 
 
 

Purcell: King Arthur. Salzburg, 2004. augusztus 25. Rendezte Jürgen Flimm. Énekes szereplők Isabel Rey, Barbara Bonney, Birgit Remmert, Michael Schade, Oliver Widmer. Concentus musicus, Wien, Nikolaus Harnoncourt.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk