←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Barna Imre

E. T. a tranzitban

Tényleg van egy ilyen ember.
Merhan Karimi Nasserinek hívják, 1988. augusztus 26-a óta a párizsi De Gaulle repülőtér egyes számú termináljában él. Negyvenhat éves múlt. Összetolt székeken alszik. Reggelente fél hatkor kel, siet a férfi mosdóba, még mielőtt az első nagy járatok utasai megérkeznének, és gondosan megborotválkozik. Hétkor nyit a Bye Bye Bar. Merhan, akit a reptér minden dolgozója ismer, barátságosan köszön az üzletvezetőnek, leül, és elfogyaszt egy csésze kakaót. Sok éve már csak Alfrednak hívják. Ő maga Sir, Alfred Merhannak nevezi magát, így, vesszőstül, amióta egy levélcímzésben tévesen ekként titulálta őt a brit bevándorlási hivatal. Ezt a levelet is a tranzitban kézbesítette neki a postás.
Délelőttönként olvas. Angol nyelvű könyveket, egyiket a másik után. Egy körül megebédel valamelyik gyorsétteremben - Papa Starr, a Les Palmes séfje mindig szívesen látja -, a sült krumpli a kedvence. Étkezési jegyeket, egy-egy kávémeghívást elfogad, mást nem. Kétszer is előfordult már, hogy degeszre tömött pénztárcát adott le a talált tárgyak osztályán. Délután megint olvas, nézelődik, beszélget. A reptéri boltok esti zárórája után vonul el ismét tisztálkodni. Úti fogkefekészlettel mos fogat, mielőtt nyugovóra térne.
Tizenhat éve.
Az apja perzsa, az anyja állítólag angol volt. 1977-ben, még a sah idején, diákként, mint felforgató elem, hontalanná vált. 1981-ben kapta meg a politikai menedékjogot Belgiumban. 1988-ban ellopták az útlevelét és minden személyi okmányát, így ragadt Londonba menet a párizsi repülőtéren. Visszatoloncolni nem volt hova. Reklamált, kérvényezett, fellebbezett megint és megint. Egy francia ügyvéd önzetlen közbenjárása nyomán 1995-ben a belga hatóságok végre beadták a derekukat, és tudatták, hogy új menekült-útlevelet adnak Merhannak, ha Merhan elmegy érte Brüsszelbe. De Merhan nem ment el. Hiszen ő Londonba indult. 1999 óta aztán akár oda is mehetne már, ha hajlandó lenne átvenni az ideiglenes franciaországi tartózkodásra jogosító engedélyt. De Merhan erre sem hajlandó, mert az engedély iráni állampolgárnak mondja, holott ő nem az, mondja Merhan, aki Alfred. Sir, vessző.
Iráni újságírók beszélgettek volna vele egyszer, Merhan azonban úgy tett, mintha nem értené a nyelvüket. Amúgy készségesen nyilatkozik bárkinek. Riportok tucatjait adta már. Két dokumentumfilm is készült vele. 1994-ben francia játékfilm használta fel a történetét.
Hogy most, újabb tíz év után, Steven Spielberg - azaz cége, a Dreamworks - is lecsapott rá, az igazán nem csoda. Spielberg mindig is szerette az ilyen égből pottyanós sztorikat. A kelet-európai bevándorló felmenőit büszkén számon tartó büszke amerikainak (Új-Hollywood egykori fenegyerekének, az európai művészfilmesek legjobb tanítványából lett mozimilliárdosnak) egyik kedvenc motívuma ez. A messziről jött idegen, stranger in town. A jövevény. Jó és rossz történetek gerjesztője. Fenyegetés annak, akinek nincs rendben a szénája: életünkre törő kamion a visszapillantó tükörben (Párbaj), gyilkos ragadozóhal (Cápa) vagy világháborús japán tengeralattjáró Hollywood partjainál (1941), életre klónozott őshüllők egy rosszul őrzött rezervátumban (Jurassic Park). És biztatás, megoldás, sőt valamiféle megváltás ígérete annak, aki fogékony, tehát méltó rá: űrből jövő, titokzatos hívás (Harmadik típusú találkozások), ufótársak által itt felejtett, földön kívüli kis herceg (E. T.), érző szívű robot (A. I. - mesterséges intelligencia). Az üldözött bevándorlókat befogadó, jó Amerika, a melting pot története is ilyen.
Ez utóbbi persze csakis jó véget érhet. Ezért szükségszerű, hogy Spielberg (illetve a forgatókönyvíró, Jeff Nathanson) Terminálja édesbús-könnyed komédiává alakítsa a párizsi hontalan részint szívbe markolóan, részint - ha úgy tetszik - keleteurópaias-kafkaian abszurd meséjét. Merhanból a mesterien alakoskodó Tom Hanks jóvoltából Viktor lesz, egy képzelet szülte kelet-európai (posztszovjet?) ország, Krakózia bumfordi polgára, aki azért válik hónapokra hontalanná a New York-i John F. Kennedy repülőtéren, mert amíg ő mit sem sejtve repült az óceán fölött, a hazája egy váratlan polgárháborús fordulat miatt mintegy megszűnt létezni. Viktornak sem a vízuma, sem az útlevele nem érvényes többé. Amerika földjére nem teheti be a lábát, de igénybe vehető járat, illetve haza híján haza sem toloncolhatják. Viktor - a suba alatt felkínált szabálytalan megoldásokról hallani sem akarva, és épp ezzel haragítva magára a rendpárti reptérparancsnokot - szépen berendezkedik hát a JFK termináljában, és vár. Közben munkát talál, megtanul angolul, és belopja magát a körülötte jövő-menők szívébe. Catherina Zeta-Jones, aki stewardess, belé is szeretne, ha a forgatókönyv és persze az érzelmes komédia mint műfaj engedné. A Viktor körül jövő-menők - a csinos afroamerikai bevándorlási hivatalnoknő, a latin konyhás, az indiai takarító - multikulti sokasága Viktor elhúzódó jelenléte jóvoltából pillanthat mesés tükörbe, érezheti át egy tanulságos pillanatig, hogy maga is jelen van. A repülőtér seholja helyett valahol: egy jelképes Amerika "tégelyében", igenis, mely eszményi közösséggé olvaszt.
A krakóziai helyzet végül elsimul, Viktor visszakapja az útlevelét. Az igazi Amerikába is bemehet most már, és bár az engedélye egyetlen napra szól, Viktornak nem is kell több. New Yorkba ő ugyanis csak egy autogrammért, a néhai papa gyűjteményéből hiányzó utolsó jazzmuzsikus-aláírásért jött. És amikor megszerzi, már ül is vissza a sárga taxiba (albán a sofőr, csütörtökön érkezett): irány Krakózia.
Kedves, kellemes, szellemes film. Korrekt is - némi bökkenővel. Tom Hanks "cirill" mássága (egy velencei interjújában maga a nagyszerű átváltozóművész használta ezt a jelzőt az általa behatóan tanulmányozott és érzékeltetni kívánt egzotikus hangsúlyokról szólva) bizony minden patyolattiszta jó szándék ellenére is mintha fajtaspecifikus bugyutasággal, a "vadember" civilizációs önreflexióra késztető, de mégiscsak "primitív" jóságának sugallatával, magyarán: lesajnálással párosulna. Különösen feszengető ebből a szempontból az a jelenet, amelyben Viktor egy késsel hadonászó, barbár orosz (?) atyafit segít jobb belátásra bírni. Másrészt távol álljon a recenzenstől (akinek esetleges humortalansága nyilván a Spielberg-stúdió legújabb Cápameséjebeli "digó" sztereotípia ellen tiltakozó olasz országimázsvédőkére rímel), hogy a "krakóziai" kultúra árnyalt ábrázolását kérje számon egy vígjátékon, melyet ő maga Krakózia fővárosának egyik nagyon is amerikaias plazájában, amerikai popcornzacskókkal zörgő és amerikai Coca-Colát szürcsölő krakóziai polgárok és polgárnők társaságában látott. De az a tény, hogy Viktorékról a természet adta jóságukon kívül mindössze annyi tudható meg, hogy rajonganak az amerikai jazzért, mégis és megint csak a messzi-messzi szegény rokonokat nagytestvériesen lesajnáló amcsi jóindulat bosszantó képzetét erősíti.
A felhőtlen szórakozás másik akadálya nem szemléleti kérdés. A Terminál ötlete még 2001. szeptember 11. előttről való. A Viktorunk útjába álló bürokrata reptérparancsnok akadékoskodása azóta bizony nagyon is magától értetődővé vált. Az egyik - gyönyörű és vérbelien "spielberges" - jelenetben Viktor stilizált táncot lejt egy minden mozdulatát követő biztonsági kamerával. Nem Spielberg tehet róla, ha a nézőnek erről ma esetleg már nem a tisztelettel megidézett nagy európai előd, Jacques Tati jut az eszébe, hanem azok az automatikus felvételek, amelyeket egy igazi figyelőkamera készített szeptember 11-ének reggelén, és amelyeken a repülős terrortámadások egyik fő végrehajtója, a cseppet sem vicces Mohamed Atta látható közvetlenül a beszállás előtt.
És Merhan? Ő egyes hírek szerint 250 000 dollárt kapott a Dreamworkstől. Ez vagy igaz, vagy nem. Tény, hogy hihető. De az is tény, hogy Merhant - aki Alfred, Sir, vessző - ma is bárki megtalálhatja a párizsi egyes terminálban. Néha odasétál valamelyik éppen kinyíló fotocellás ajtóhoz, és nagyokat szippant a kinti levegőből. Tovább egy tapodtat sem megy.
 
 

Terminál (The Terminal) - 128 perces, színes, szinkronizált amerikai romantikus vígjáték, 2004. Rendezte Steven Spielberg. Írta Jeff Nathanson, Sacha Gervasi. Producer Laurie MacDonald, Andrew Niccol, Walter F. Parkes, Steven Spielberg. Kép Janusz Kaminski. Zene Benny Golson. Vágó Michael Kahn. Szereplők Tom Hanks, Catherine Zeta-Jones, Stanley Tucci, Chi McBride, Diego Luna, Barry Shabaka Henley. Forgalmazó UIP-Duna.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk