←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Almási Miklós

Kezdőknek és haladóknak

Két jól szituált férfi áll és beszélget, árnyas liget - legalábbis fákat látok -, a diskurálók a mondat közepén a fotográfustól félbeszakítva a kamerába néznek. Két ügyvéd, az idősebb férfi aranykeretes szemüvegén megcsillan a fény. Hűvös lehet, a kabát alatt pulóver. A történelem bosszúja: tudjuk, ki a két ember, mint ahogy a másik képen levőket - két orvost - is ismeri az utókor; igaz, ők már sorban állnak, viszik őket.
A fotókat ugyanis profi fényképészek készítették Auschwitzban (őket is névről ismerjük), a gyűjteményt pedig egy túlélő, a tífuszban megbetegedett és bújtatott Jakab Lili találta meg német holmik között. "A történelem angyalának varázslatos érintése vagy mindöszsze egyszerű csoda" - írja róla az album egy korábbi kiadója, Gideon Greif. Jakab Lili tudta, mi van a kezében. Hazavitte, majd közreadta, s ma már egy szállítmány történeteként került be az Emlékezés tényhalmazába. Mai címén: Az Auschwitz Album.
Miről beszélgethettek azok, akik a fűben, fák alatt hevernek - csak mi tudjuk, vagy ők is, mi vár rájuk? Pár méterre tőlük látszik a gázkamra. Beszélgetnek. A kép célja valami más volt - propagandaanyag, vagy pusztán dokumentáció -, a mából nézve iszonyú vád. Hiszen a vagonok megnyitásáról készült fotókon csecsemők, kisgyerekek - köztük a híressé vált Bocskai-kabátos/sárga csillagos kisfiú - villannak elénk. Csecsemők, kislányok, óvodások - eltűntek, csak fényképen léteznek, se kimutatásokban, se névsorokban nem szerepelnek. Nincsenek. Csak itt vádolnak.
Az album rejtélye - számomra - az elementáris személyes hatás. Nem tudok tőle szabadulni. Annyira megszólít, annyira magába szív, ahogy még soha semmilyen hasonló dokumentum, történet vagy film nem hatott rám. Pedig sokat láttam, kerestem, figyeltem. Ez mitől? Csak találgatni tudok, megfejteni nem tudom a rejtvényt. Ezek a képek nem ábrázolnak kegyetlenkedéseket, a német katonák, ha feltűnnek, állnak, mennek, sertepertélnek. De talán épp ez a csend, a halál előtti pillanat békéje sugallja a pokol rémségét. És persze az a nyomor, amit a képeken látsz. Beregszász környékéről való magyarok, néhány apróságukat szorongatva, a szegénység és kiszolgáltatottság dokumentumaival. Ők, akiktől a Birodalmat meg Európát féltették. És az arcok. A férfiaké zárt, közönyös. A női arcok kiáltanak, ők tudják, mi következik. És a kisgyerek: kíváncsian néznek a kamerába, egyikük fején babasapka - angyal érkezett.
A másik album (A Holokauszt krónikája) szisztematikus lexikon: a fasizmus és a Soá története a kezdetektől - a húszas évek végétől a mellékágak bemutatásán keresztül a háború végéig és a következő évek históriájáig - időrendbe gyűjtve, az utókori történeti kutatás és dokumentáció pontosságával. Kelet-európai cinizmusommal azt mondanám, "kezdőknek". Adat- és képanyaga alapos, igaz, olykor felszínes kommentárokkal, máskor viszont felfedezésértékű utalásokkal. Amerikai. Az emberi dimenzió hiányzik belőle. Igaz, egy lexikonnak nem is ez a dolga. Habár...
Két ponton azonban fontos dimenziót nyit ez az album: egyfelől bemutatja, hogy a vészkorszak nem pusztán német ügy volt - az SS-ek mellett látjuk a közreműködőket, litvánokat, letteket, hollandokat, románokat (magyarokat ugyancsak). Egészen a háború utáni lengyel kielcei pogromig (1946). Tudjuk: a fel nem dolgozott múlt még ma is görget újabb és újabb tényhalmazokat - olyanokat, melyek még ebben a kötetben sem kaptak helyet. Mégis: ebben a dimenzióban kemény tényeket tud felsorolni.
Másfelől érzékeltetni tudja, hogy a szövetségesek mennyire közönyösen fogadták az iparosított tömeggyilkolás híreit (1942-től pontosan tudták, mi folyik a "munkatáborokban") - alig történt valami az áldozatok megmentésére. A kötet bemutat ugyan némi - sikeres - mentőakciót, de érzékelteti, hogy a kormányok milyen alacsony szinten futtatták a segélyprogramokat. Pontosabban: nemigen siettek befogadni a menekülőket. Tudunk visszafordított menekülthajóról (Anglia), az album megemlékezik a már megérkezettek (befogadottak) kiutasításáról is. Igaz, ma már közreadták az auschwitzi tábor, krematórium és az odavezető vasútvonalak katonai légi felvételét - mennyi mindent lehetett volna megakadályozni e felvételek, netán katonai intézkedések, pl. bombázások alapján. De látjuk - 1946-ból - a ciprusi hontalan tábort, ahová a Palesztinába bejutni akaró, ám az angolok által elfogottakat tartották: a felelősség nagyobb, mint amire hivatalosan emlékezik a világ.
Ha már itt: fura az emlékezés hullámvonala. Jakab Lili albuma közvetlenül a háború után több kiadásban is megjelenik, aztán hosszú szünet, majd 1980-tól kerül ismét a figyelem fókuszába, de csak a kilencvenes években lesz belőle alapdokumentum. Mi volt 47 és 80 között? Miért az "emlékezetkiesés"? Az első KZ-perek a hatvanas évek közepén indultak - melyeket a német közönség nagy hányada vélt hazugságnak -, de még a kilencvenes években is botrányba fulladt antifasiszta kiállítás Németországban, igaz, akkor már a közvélemény jelentős része állt ki a szervezők (Jan-Philipp Reemtsma és a hamburgi Instituts für Sozialforschung) mellett. De a hatvanas-hetvenes évek valahogy a felejtés jegyében zajlanak - mind a háborús bűnöket, mind a népirtás tényfeltárását illetően. Erre következik a kilencvenes évek "felfedezése", a dokumentumok kutatásának új hulláma, múzeumok építése, dokumentációk kidolgozása. Mi volt közben?
Azt hiszem, a generációváltás s vele egy tényleges európai katarzis. Legalábbis Németországban ezt látom. Az új generáció épp ellenkezően viselkedik: mindent akar tudni apák, nagyapák bűneiről (és szenvedéseiről). Mert ebben a német csomagban ez is benne van: Günter Grass regénye (Ráklépésben) ezt a zsilipet nyitotta ki - szóval akkor már derüljön fény mindenre. De ha így, akkor mindez képben is legyen teljes. Az elképzelhetetlent bizony újra kell képzelni, hogy élni lehessen. Mondják.
Azért is említem ezt a német reakciót, mert a harmadik album pontosan ezt a szándékot tükrözi: rólunk szól (Elhallgatott Holocaust). Ez az album voltaképp katalógus, az azonos című műcsarnokbeli kiállításhoz készült, de a képeknek és szövegeknek önálló életük is lett. Mondanám, jobb, mint a kiállítás. De nem mondom, mert most csak az albumot lapozom, ami az emlékezés különböző dimenzióit vizsgálja. Az alapkérdés - amit György Péter a kötet előszavában vet fel - drasztikus: miért van az, hogy csak most, a 21. században merül fel annak gondolata, hogy a magyar holokauszt nem német ügy, hanem magyar nemzeti tragédia? Miért nem sikerült a múlt valóságos felidézése hatvan éven át? Privát, családi, hétköznapi beszéd szintjén persze létezett és van, történetek, családhistóriák, szomszédok viselt dolgai, katonaemlékek, vidéki zsidómentések és feljelentések sztorijai velünk élnek. És természetesen mára már vannak alapos, tudományos monográfiák is. György Péter dolgozata - és a kiállítás szándéka - azonban nem is a história rekapitulálása, széljegyzetelése, hanem kísérlet arra, hogy beemelje a magyar történelembe azt, ami történt. Más szóval: a holokauszt nem a zsidók ügye, hanem része a nemzeti történelemnek. Ami - mind a mai napig - nem egyszerű feladvány. "A holokauszt során legyilkolt magyar állampolgárok hagyománya azért feszíti szét a nemzeti emlékezetpolitika határait, mert ezek az emberek nem a nemzetért, hanem a nemzettől elárulva pusztultak el. Nemcsak azt kellett megélniük, hogy az országukra támadó ellenség az életüket veszélyezteti. Azt kellett megérniük, hogy saját államuk támadt rájuk, s a társadalom, amelyben éltek, ezt jobb esetben közönnyel tűrte, nagyon sokszor azonban még helyeselt is. Holott a magyar társadalom még mindig jobb állapotban volt, mint az állam: tanúság rá azoknak a nőknek és férfiaknak a neve, akik életüket veszélyeztetve is mentették honfitársaikat." A mai emlékezők saját nemzeti önazonosságukat építik újra, ha szakítanak az elhallgatás, az "ő ügyük" mítoszával.
Voltaképp így egészíti ki egymást a három album. S teszi nemzeti üggyé azt, ami ebből magyar múlt. Ugyanakkor hadd utaljak vissza az első album lenyűgöző-elnémító hatására: ennek a történetnek megjelenítése, érzékeltetése, az utókor számára átélhetővé tétele - majdnem lehetetlen feladat. Az Elhallgatott Holocaust kiállítás ezt az ellentmondást igyekezett felbontani - az egykoriak és mai művészek vízióival megkísérelni az emlékezés tematizálását, képben, installációban, szoborban. S a kiállításon, az albumban azok a művek jártak jól, melyek valami áttételes módon képesek szöget ütni a néző/befogadó fejébe. Ahogyan Az Auschwitz Album: nem a pokol képeivel találja telibe a mai nézőt, hanem az átmeneti pihenés (fenyegetettség) és halálközel sejtetésével.
*
Voltaképp játszottam (ironizáltam) a címmel: kezdőknek és haladóknak. Csakhogy tudom: így vagy úgy a haladók is kezdők, így aztán nem akarok osztályozni ezekkel a szavakkal. Legyen elég, hogy még mindig kezdők vagyunk, s maradunk.
 
 

Az Auschwitz Album. Egy transzport története. Jad Vashem/Auschwitz-Birkenau Múzeum kiadása.
A Holokauszt krónikája. Fordította Lázár A. Péter, Novák György, Perczel István, Szántó Judit, Széky János. A magyar kiadás főszerkesztője Szalay Marianne. Park Könyvkiadó, 2004, 9800 forint.
Elhallgatott Holocaust. Műcsarnok, 2004.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk