←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Majoros Sándor

Régészeti lelet

Sosem láttam annyi papírdobozt cipelő, talicskán vagy tragacson ládát toló férfit és nőt, mint azokban az időkben. Mintha egy titkos, de mindenki által értett jelre tették volna, az emberek megrohamozták a boltokat, és fölvásároltak minden mozdíthatót. Még a sarkokban porosodó selejt árura is akadt vevő. Nem csoda, hogy a kereskedők már-már azt hitték, megint ránk köszöntött a hetvenes években egyszer már megtapasztalt aranykor. De még mielőtt beleélhették volna magukat ebbe, mindig eszükbe jutott, hogy milyen rövid ideig tartott az a fölpezsdülés, és milyen fájdalmasan hosszúra nyúlt utána a kijózanodás. Sietve félretették hát maguknak a legértékesebb árucikkeket.
Moncsek Jóska barátom nem színes televízióról, és nem is hűtőgépről, hanem egy szép nagy családi házról ábrándozott. Ennek érdekében minden hónapban vett pár száz márkát a feketézőktől. Könnyen gyűjtögetett, mert a felesége szüleinél laktak, ahol sem a kosztért, sem a kvártélyért nem kértek tőlük fizetséget. Az apósa november végétől február közepéig minden héten lesakterolt egy disznót, aminek következtében a füstölt sonkák és a kulenkolbászok majd szétfeszítették az egyébként tekintélyes méretű éléskamrát. Az anyósa lakodalmas tortákat sütött megrendelésre, s hogy formában maradjon, holt idényben is rendszeresen összeállítgatott egy-egy nem annyira díszes, mint inkább ízletes kreációt, amit többnyire a barátom fogyasztott el.
Amióta Banaiéknál lakott, Moncsek fölszedett vagy tíz kilót, mégsem volt elégedett a sorsával. Az öreg állandóan azzal baszogat, hogy nem áll kezemre a ganéhányó villa, az anyósom meg azt kifogásolja, hogy éjjel túl sokat recsegtetjük az ágyat, panaszkodott, ha találkoztunk. Csak egy vékony vályogfal választ el tőlük, ráadásul a vénasszony akkor is ébren van, ha alszik. Legszívesebben elköltöznék onnét, albérletbe, vagy mit tudom én, hová, de Irénke mindig azt mondja, akkor nem tudnánk spórolni, és ebben sajnos igaza van.
Amikor a dinár romlásnak indult, és az emberek megrohanták a boltokat, Moncsek elújságolta, hogy a megtakarított tízezer márkája már most megér vagy hatvanezer dinárt, de ha egy kicsit vár, a hetvenezret is megkaphatja érte. Ez a legjobb alkalom a házvásárlásra, mondta. Már ki is néztünk Irénkével egy jó állapotban lévő parasztházat, amit nyolcvanezerért kínálgattak. Lealkudtam belőle tízezret, és a jövő héten meg is fogom venni. Mit szólsz hozzá? Ugye ügyes vagyok? Az vagy, de ha kiderül, hogy tízezer márkát készülsz eladni, le fognak rád csapni a dögkeselyűk, figyelmeztettem. Nem félek én senkitől!, jelentette ki, és otthagyott.
Elmúlt néhány nap, s amikor újból találkoztam vele, már nyoma sem volt ennek a nagy magabiztosságnak. A fene essen ezekbe a valutaüzérekbe!, panaszkodott. Újabban már az apósom házáig követnek, és lobogtatják a dinárkötegeiket. Irénke szinte könyörög, hogy adjam már el azokat az átkozott márkákat, az apósom meg fenyegetőzik. Azt mondja, a végén még betörnek a házába a rongyos tízezer márkám miatt, és hatszor annyi értéket visznek el kulenkolbászban meg sonkában. De én nem hagyom magam megfélemlíteni. Ha jól számolom, már csak három napot kell kibírnom, és megkapom a hetvenezret. Az öreg Banai eztán már elmehet a picsába a nagy seggű feleségével együtt.
Aznap éjjel semmit nem aludt, mert a valutaüzérek cigarettái ott parázslottak a ház előtt. Az apósa úgy két óra körül átment hozzájuk, és kijelentette, hogy ha Moncsek másnap nem szabadul meg attól a kurva pénztől, elzavarja a háztól, még ha százszor a veje, akkor is. A barátom ekkor már maga is belátta, hogy nem feszítheti tovább a húrt, ezért reggel magához vette a márkáit és elindult a központ felé. Ő volt az egyetlen járókelő az utcán. Még Rizvan Atyimi péksége előtt, a padon sem ült senki, a központban meg akkora volt a csönd, hogy a falut kettészelő patak csobogása is meghallatszott. Odament az újságosbódéhoz, és vett egy Magyar Szót. Gondolta, olvasgat egy kicsit, hátha időközben megpezsdül körülötte az élet. A sporthírekkel akarta kezdeni, de véletlenül az első oldalra csúszott a pillantása. Egy hatalmas szalagcímet vett észre, amely öles betűkkel hirdette, hogy Markovics kormányfő véget vetett az inflációnak, mától konvertibilis a dinár!
Egész délelőtt kínálgatta a pénzét, de a kutyának sem kellett. Végül eljött hozzám. Olyan gyalázatos állapotban volt, hogy meg kellett itatnom vele egy vizespohár pálinkát. Fogalmam sincs, hogy fogom megmondani Irénkének ezt az egészet, siránkozott. Ráadásul az öreg vérig fog szekírozni. Azt válaszoltam, rosszabb takargatni a bajt, mint vállalni a katasztrofális igazságot. Irénke meg fogja érteni, hogy senki sem tehet semmiről. Ki a fene gondolta, hogy a kormány ilyen egyszerűen véget vet majd a márka szárnyalásának, s hogy a tegnapihoz képest hetven százalékra veti vissza az árát? Ezt magyarázgattam neki, miközben az öreg Banai háza felé ballagtunk.
Irénke a rádióból már tudta, mi történt, sőt mentő ötlettel is előállt. Menjünk el Adára!, ajánlotta. Ott rengeteg iparos él, akik külföldről hozatják be az alapanyagot. Ha szerencsénk van, rájuk sózhatjuk a márkánkat.
Beültünk az öreg Banai Zastava 750-esébe, és irány a Tisza-parti város. Én vezettem, mert a barátomat erősen fogta az előbb megivott pálinka. Dél körül értünk oda, de hiába merészkedtünk be minden egyes cégtáblás ház udvarába, a márka szó hallatán úgy fordultak el tőlünk, mintha valamilyen gusztustalan betegséget emlegettünk volna. Végül könyörgőre fogtuk a dolgot, és egy kötödés megszánt bennünket. Nagy kelletlenül a zsebébe nyúlt, és a tízezer márkáért kifizetett Moncseknek ötvenezer dinárt. Ez pontosan egy ezressel volt több, mint amennyit a beváltóhelyeken kaptunk volna érte.
Öreg este volt már, amikor visszaértünk a faluba. A barátom úgy festett, mint egy karácsonyfa, miután leszedik róla a díszeket, és kihajítják a ganédombra. Nem szólt egy szót sem, csak meredten nézett maga elé, és már komolyan aggódtam miatta, amikor a falu szélén hirtelen álljt kiáltott. A Zastava fényszórói megvilágítottak egy vityillót, melynek ablakában tábla hirdette, hogy ötvenezerért eladó. Kiszálltunk, és alaposan meggusztáltuk a majdnem pontosan négyzet alakú, nem túl nagy portát. Én ezt megveszem!, fordult a feleségéhez Moncsek, s meg sem várta, hogy Irénke mit szól ehhez, sorolni kezdte az érveit: Tele van a tököm apád okoskodásával, meg a sok kulenkolbász-készítéssel. Utálom, hogy anyád minden éjjel fölkel vizet inni, és ha fingok egyet, a másik szobában rögtön megköszörüli a torkát. Megveszem ezt a házat, és rendbe hozom annyira, hogy lakni lehessen benne! Ha megint összejön a pénzünk, fölépítünk majd mellette egy újat. Mit szólsz hozzá?
Meglepődésemre Irénke rögtön beleegyezett. Egyedül azt kötötte ki, hogy mivel nincs a házban fürdőszoba, azt okvetlenül építeni kell. Hát persze, hogy építünk!, lelkendezett a barátom. Olyan pöcegödröt ásunk majd Sanyival ­ és rám nézett ­, hogy csodájára járnak az emberek.
Másnap megkereste a ház Pacséron élő gazdáját, és negyvenezerért megvette tőle a kulipintyót. Rettentően büszke volt magára, hogy ilyen sokat le sikerült alkudnia a vételárból, pedig ez nem is volt sok, ha figyelembe vesszük, hogy frissen szerzett tulajdonában nem volt fürdőszoba. Moncsek a lapos bukszájára való tekintettel egyelőre csak egy zuhanykabinban gondolkodhatott, de ennek is pöcegödröt kellett ásni valahol az udvaron. Elvállaltam, hogy segítek neki. Szombatra beszéltük meg a munkát, s ezt megelőzően egész héten nem találkoztunk. Moncsek ez idő alatt valóságos csodát tett azzal a vityillóval. Megmaradt pénzén és abból, amit a szüleitől kapott, kicserélte a szétkorhadt ajtókat, ablakokat, újravezette a villanyt, és már a festéssel is végzett, amikor szombat reggel hét órakor ­ apám nagy műgonddal kikalapált ásójával ­ megjelentem a portáján. Addigra már be is költöztek Irénkével, aki egy zavarba ejtően átlátszó hálóingben bújt elő. A lába között feketéllő szőrbozont annyira lekötötte a figyelmemet, hogy félrenyeltem a bemelegítésre fölkínált stampedli pálinkát.
Egyikőnk sem ásott még emésztőgödröt, de úgy látszott, nincs ebben semmi boszorkányság. Komótosan dolgoztunk, és nyolc óra körül elértük a sárgaföld réteget, ami úgy fél méter mélyen lehetett. Irénke közben mackónadrágra cserélte a hálóinget, és kávéval meg sörrel kínálgatott bennünket. Még a rádiót is kitette az ablakba, hogy zenére lapátoljunk, de addigra Moncsek tenyerén babszem nagyságú vízhólyagok keletkeztek. Semmi az egész, mondta, és elment, hogy befáslizza.
Azt gondoltam, ha már így alakult, én is tartok egy kis cigarettaszünetet. Apám mérnöki precizitással kikalapált ásóját belevágtam a sárgaföldbe, ahogy gyerekkoromban az árokásó munkásoktól láttam, ám a nyél kiszánkázott a kezemből, és mintha valami lerántotta volna, eltűnt a lábam alatt. A gödör alján egy alig tenyérnyi lyukat fedeztem föl. Régi pince, vagy talán verem lehetett alattam, aminek most beszakítottam a tetejét. Kimásztam a gödörből, s azzal fogadtam a bepólyált kézzel visszatérő barátomat, hogy úgy látszik, megsegített bennünket az Isten, mert az ásóm beleszaladt egy verembe. Ki kell csak bontanunk, kicsit megnyesegetnünk, és kész a pöcegödör. Dél körül már el is felejtjük az egészet.
Moncsek lehasalt a gödör peremére, és megpróbálta kideríteni, hová pottyanhatott az ásó. Mintha valami fehéredne odalent, mondta, próbáld meg jobban kibontani! A földhányó lapáttal megbökdöstem a nyílást, és sikerült leszakítanom egy majd fél köbméteres földdarabot. Hatalmas üreg tárulkozott föl előttünk, amelynek legalján egy ülő helyzetben lévő, hátát a löszfalnak támasztó emberi csontváz pihent.
A barátom úgy ugrott hátra, mintha mérges kígyó kapott volna az orra után. Én is megszédültem, s talán el is sápadhattam egy kicsit, mert Irénke nagyon furcsán nézett rám, amikor kihozta az újabb adag feketét. Elébe siettem, és hamis lelkendezéssel újságoltam, hogy képzelje csak, csontokat fordított ki a földből az ásó, de ne menjen oda, mert bármelyik percben beomolhat a gödör széle. Megkérdezte, mit szándékozunk tenni ezután, én meg némi vakarózás után azt feleltem: legokosabb lenne, ha kihívnánk a milíciát.
Irénke némi nyugtalansággal ugyan, de vállalkozott rá, hogy megkeresi az ügyeletest. Amikor biciklire ült és elment, Moncsek barátommal azon kezdtünk tanakodni, vajon miféle ügyletei lehettek a ház előző tulajdonosának. Megölt valakit, és elásta itt, a kertben? De miért bővített ki neki egy egész barlangot, és ami még ennél is furcsább: miért ülő helyzetben gyömöszölte be oda a holttestet? Elszívtunk vagy fél doboz cigarettát, és egyre kevésbé értettük ezt az egészet.
Tíz óra körül visszajött Irénke, a nyomában meg ott billegett Sztévics Mladen, az ügyeletes milicista. Biccentett nekünk, aztán odament a gödörhöz, és futó pillantást vetett a csontvázra. Megkérdezte, mit ügyködtünk, amikor rábukkantunk, és hogy volt-e erre vonatkozó, érvényes engedélyünk. Moncsek rosszul beszél szerbül, ezért nekem kellett elmagyaráznom, hogy emésztőgödröt, azaz szepticska jamát vájtunk, s ahhoz tudomásunk szerint nem kell engedély. Sztévics bólintott, hogy arra valóban nem kell, de a kadáver miatt ki kell hívnia a központi nyomozóhatóságot, és ahhoz pontos ténymegállapítást kell végeznie. Csak nem egy halottat ástatok ki?!, sikkantott ekkor Irénke, és krétafehér lett az arca. A barátom bizonygatni kezdte, hogy szó nincs semmiféle halottról, csak egy csontvázat találtunk, ami a jelekből ítélve ősrégi lehet.
Ekkor kinyílt a nagykapu, és megjelent a fiatal korában kurválkodása miatt ismert, de ma már majd százkilós Pavizsa Maris néni. Frissen sült buktával akart kedveskedni az új szomszédoknak, ám amikor meglátta Sztévicset, egy szempillantás alatt megfeledkezett a protokollról. Odafurakodott a gödör széléhez, és belenézett. Szentséges szűzanyám!, kiáltotta, és majdnem elejtette a kezében tartott, fehér szalvétával letakart műanyag tányért. Tudjátok, mi ez itt? Ez, drága gyerekeim, a Sátán porhüvelyének földi maradványa, mondta, és a csomagot a kezembe nyomva háromszor egymás után keresztet vetett.
Szóhoz sem tudtunk jutni a meglepetéstől. És mintha csak az imént elhangzottakat igazolná, Moncsekék ki tudja, honnét kerített s eddig ki tudja, hol rejtőzködő korcs kiskutyája hirtelen odapenderült a ház csukott ajtajához, és hisztérikus ugatásba kezdett. Pavizsa Maris néni mintha csak erre várt volna, rögtön kijelentette: A Gonosz kijött a börtönéből, és most összevissza tologatja odabent a bútorokat.
Moncsek belerúgott a kutya oldalába, és már majdnem kinyitotta az ajtót, amikor Irénke rákiáltott: Ne tegyed! Nem bírnám elviselni, ha az asztal tetejére úgy volna ráhelyezve a szék, hogy csak egyik lábával érintené meg a lapját. Összenéztünk Moncsekkel, Irénke pedig részletesen kifejtette, hogy a Sátán igenis képes ilyesmire. Olvasta valahol, hogy a lebegő bútorok vagy a természetellenes módon összecsúsztatott fiókok, rekeszek mind az ő iszonyatos hatalmát bizonyítják. Úgy van, bólintott Pavizsa Maris néni, egy kutya sohasem tévedhet.
A barátom visszahúzta kezét a kilincsről, és olyasféle mozdulatot tett, mintha legyintene erre az egészre. Bánja is ő, hogy Sátán vagy nem Sátán, az a lényeg, hogy mielőbb kijöjjön a nyomozó hatóság, és tisztázza a helyzetet, mert amíg nincs pöcegödör, addig szarni sem lehet. Ez így igaz, nevetett Sztévics ezen az egészen, s mert időközben minden formális adatot rögzített, elsietett, hogy tegye a kötelességét.
Alighogy kitette a lábát a kapun, Irénke kikapta a kezemből a buktás tálat, és kijelentette: nem hisz ő semmiféle Gonoszban, és kiváltképp nem a bútormozgatásban. Csak azért mondta, amit mondott, mert látta, mennyire be vagyunk rezelve. Nem érdekli a kutya sem, most bemegy, összeszedi a cókmókját, és irány hazafelé. Addig ne is lásson bennünket, amíg nem takarítjuk el innen azt a rondaságot.
Mit fogsz mondani otthon, miért mentél haza?, penderedett elébe Pavizsa Maris néni. Egy csontváz miatt? Apád meg anyád rögtön idecsődítik a fél falut. És ha az emberek megtalálják ezt a helyet, nem fognak egykönnyen eltágulni innen. A Gonosznak pedig éppen erre van szüksége: tömeg kell neki, hogy az élére állhasson, és megmutathassa magát a világ előtt.
Irénke kajánul ránk mosolygott, s azt mondta, rendben van, átmegy Maris nénihez, mert tényleg nem volna okos dolog széthordani ezt a hírt. A végén még szóbeszéd lenne a dologból, s annál nehezen elképzelhető nagyobb kellemetlenség, legalább is faluszinten. Amikor ketten maradtunk, a barátom kijelentette: egy szót se higgyek el ebből a színjátékból. A felesége megszokta, hogy minden reggel fürdik, és most is csak ezért ment volna haza, de a történtek után jobbnak látja, ha egyik szemét rajta tartja ezen a vén banyán, nehogy szétröppentse a hírt, és valóban idecsődüljön a fél falu.
Jót nevettünk ezen, aztán a barátomnak eszébe jutott, hogy inni kéne egy kortyot a nagy ijedségre. Hozd ki a pálinkát a konyhából!, utasított. Miért éppen én?, húztam föl a szemöldököm. Nem te vagy otthon véletlenül? Eligazítom egy kicsit a földet a gödör körül, magyarázkodott. Csak nem félsz a Gonosztól?, fordultam szembe vele. Dühösen nézett rám, aztán métereseket lépve odament a konyhaajtóhoz, és lenyomta a kilincset. A következő pillanatban akkorát ugrott hátra, mintha láthatatlan gyeplővel rántották volna vissza. Egy szőrös, éktelenül vernyákoló gömbvillám cikázott át a lába között. A kutya rögtön utána vetette magát, és egészen a ház mögé támasztott padláslétráig kergette. Nem is mondtad, hogy macskátok is van!, kiáltottam oda a barátomnak, aki cifrát káromkodott, és bement a pálinkásüvegért. Mire kijött, előhalásztam a zsebemből egy szál cigarettát, és rágyújtottam. Itt kóborolt a ház körül, magyarázott Moncsek, Irénke pedig megsajnálta, de úgy látszik, tegnap elfelejtett neki tejet adni. Fene tudja, mikor osonhatott be a konyhába. Legyintett, hogy tulajdonképpen nem is érdekli ez a téma. A végén még kiderül, hogy egy temető fölött állunk, és éjszakánként tele van kísértetekkel a környék, jelentette ki hirtelen, és rám emelte a pillantását. Te aztán jól kibasztál velem, drága barátom.
Kiesett a számból a cigaretta. Még hogy én, teveled?! Honnét veszed ezt a marhaságot? Moncsek állta a tekintetemet. Mi a fenének kellett megállni akkornap ennél a háznál? Nem láttad rajtam, hogy egész nap transzban vagyok?, hadarta. Még egy disznóólat is megvettem volna, csak hogy megszabaduljak attól az átkozott ötvenezer dinártól. Meg kellett volna akadályoznod ezt az egészet.
Mindazok után, amit érte tettem, még volt képe ilyeneket vágni a fejemhez. Ide figyelj, te vadbarom!, kezdtem. Először is, Irénkével közösen hoztátok meg ezt a döntést, másodszor pedig nincs ennek a háznak semmi baja. Azt a csontvázat még ma, de legkésőbb holnap elviszik a nyomozók, és te pár nap múlva már vígan odaszarsz a helyére. Örülj neki, hogy tényleg a barátod vagyok, és nem váglak szájon.
Motorzúgást hallottunk, s mert azt hittük, megjöttek a nyomozók, hanyatt-homlok rohantunk kaput nyitni, de az utcán csak egy régi típusú, vajszínű Mercedest láttunk, amint éppen bekanyarodott Pavizsa Maris néni háza elé. Egy bőrnadrágos, farmerkabátos pasas szállt ki belőle, és bement az öregasszonyhoz. Rögtön fölismertem Pavizsa Lacit, Maris néni hóstapler fiát, aki már legalább tíz éve Németországban üzletelt. Amikor nagy ritkán hazalátogatott, két kézzel szórta a márkát, és tele szájjal szidta a rendszert. Sztevicsék egyszer be is vitték az őrszobára, de nem tudtak mit kezdeni vele, mert őket is kiröhögte. Fogalmunk sem volt, miért állított haza ilyen váratlanul, ráadásul Irénke éppen ott vendégeskedett az anyjánál.
Moncsek meglódult, hogy kimenekítse feleségét a nőcsábásznak sem utolsó Pavizsa Laci karmaiból, de én megfogtam a vállát, és azt mondtam: ha azok ketten Irénke nélkül maradnak, estére már mindenki a csontvázról fog beszélni a faluban. Azt akarod, hogy idejöjjenek kíváncsiskodni? Irénke modern fölfogású, határozott asszony, jól tudja, miként lehet elbánni az ilyen frájerokkal.
A barátom ettől valamelyest megnyugodott, sőt a kiszedett ablakokból, ajtókból tábortüzet rakott. Néztük a lángokat, s közben eszünkbe jutottak azok a régi históriák, amikor például az eső csontokat mosott ki a temető mögötti szakadék oldalából. Azt mondják, ezek a földből előkerült maradványok tele vannak tetanuszbacilusokkal, mondta a barátom, és a gödör felé pislogott. Már a vérmérgezés tüneteiről beszélgettünk, amikor kinyílt a nagykapu, és belibegett Irénke. Szendvicseket és meleg teát hozott. Csak most vettük észre, hogy egész nap nem ettünk egy falatot sem. Maris néni azt üzeni, ismer Csonoplyán egy asszonyt, aki el tudja űzni a Gonoszt, ha ti nem boldogulnátok vele, csicseregte Irénke, s ez a vidámság Moncseknek nagyon rosszulesett. Mi az, hogy nem bírunk vele?, fakadt ki. Étlen-szomjan őrizzük ezt a hullát, miközben te németországi gaszterbájterokkal enyelegsz! Ez meg Irénkének esett rosszul. Még hogy én enyelgek!, tette csípőre a kezét. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy féken tartsam azt a pletykás öregasszonyt, ti meg arra sem vagytok képesek, hogy megsürgessétek a nyomozókat. Elegem van ebből az egészből, hazamegyek anyámékhoz, és lefekszem!
Nagy hirtelen sarkon fordult, de a lendülettől kipottyant a mackónadrágja zsebéből egy kis kencés tégely. Moncsek lehajolt érte, és a tűz felé tartva elolvasta rajta az írást. Német kenőcs!, jelentette ki olyan hangon, ahogy a bírók szokták az ítéletet. Irénke azt hebegte, hogy a szomszédasszony fia adta neki ajándékba, de a barátom erre már nem tudott mit mondani, mert a nyitva felejtett nagykapun ­ Sztévics Mladennel az élükön ­ beözönlött egy sereg öltönyös úriember. Erős fényű zseblámpáikkal belevilágítottak a szemünkbe, aztán meg a gödörbe. Részletesen el kellett mondanunk, miként találtunk rá a csontvázra, miközben egyikük nagy vakuvillogtatás közepette mindent lefényképezett.
Sztévics elhozta a padlásfeljáróból a létrát, és óvatosan leeresztette az üregbe. Láttuk, hogy az egyik öltönyös gumikesztyűt húz, és lemászik a csontváz mellé. Még jóformán le sem érhetett, máris visszajött. Azt mondta, egészen biztos benne, hogy egy több száz éves sírt bontottunk ki, ami csak azért tágulhatott üreggé, mert az elszivárgó esővíz kimosta belőle a lazább talajokat. Ennek következtében a tetem elferdült, és olyan helyzetet vett föl, mintha ülne. Ő most mintát vett belőle, és 14C izotópos vizsgálatra küldi, ugyanakkor értesíti az archeológusokat. Amíg meg nem érkeznek, szigorúan tilos földmunkát végezni ezen a környéken.
Hallottátok, mit mondott?, suttogta Moncsek, miután a nyomozók magunkra hagytak bennünket. A végén még igaza lesz annak az öregasszonynak, motyogta, s mert nem értettem, hová akar kilyukadni, részletesen kifejtette, hogy egy középkori vagy még régebbi sírt megbolygatni több mint esztelenség. Ő egyáltalán nem babonás, de az kétségtelen, hogy léteznek olyan erők, amelyekkel nem tud mit kezdeni a tudomány. Ki tudja, miféle átkot szabadítottunk magunkra, amikor bezúztuk ennek a sírkamrának a tetejét? Sürgősen szólni kell hát Maris néninek, hogy kerítse elő azt a bizonyos csonoplyai asszonyt.
Nem volt kedvem vitatkozni vele. Az ő gondja ez az egész, joga van úgy megoldani, ahogy az esze kiadja. Elvállaltam, hogy fölébresztem Pavizsa Maris nénit, de amikor bezörögtem hozzá, nem ő, hanem a fia nyitotta ki az ablakot. Mindent tudok, jelentette ki, és azt is, hogy miért jöttél. Rögtön felöltözök, és máris indulhatunk Csonoplyára.
Másfél óra hosszát zötykölődtünk előbb a topolyai, majd a zombori országúton, míg végre megérkeztünk a teljesen kihalt Csonoplyára. Pavizsa Laci tudta, kit kell keresnie, mert hiszen a nagynénjéről volt szó, aki a Gonosz üldözgetése mellett jóslással is foglalkozott. Természetesnek vette, hogy kiráncigáltuk az ágyából, de a pénzt előre elkérte. Kétezer dinárt fizettem neki, s áldottam az eszemet, hogy magamnál tartottam az egész havi fizetésemet, ami körülbelül háromezret tett ki. A nagynéni is megvolt vagy százkilós, és annak ellenére, hogy mélyen benne jártunk az éjszakában, meglepően közlékenynek mutatkozott. Ugye, milyen szép, csöndes az éjszaka?, kérdezte úgy félúton Topolya és Szokolác között. Ki kéne élvezni minden percét, mert bizony nem sokáig lesz már ilyen. Olyan háború lesz itt nemsokára, fiam, amilyet még nem látott a világ. Fáradt voltam vitatkozni vele, s mintha csak megérezte volna, hogy lehengerelhet, rám zúdított minden rémséget, ami beteges elméjéből előjött: testvér a testvért, apa a fiát, fiú az apját fogja meggyilkolni, a folyók és a patakok vize meg pirosra változik a rengeteg vérből. Mondta, csak mondta, én meg arra gondoltam, hogy nem elég a barátom őrültsége, most még ezt is kénytelen vagyok végighallgatni.
Már reggeledett, amikor visszaértünk, s közben az is kiderült, hogy Pavizsa Laci a stabilizációs intézkedések hírére jött haza. Azt mondta, meg akar csípni valamilyen üzletet erre az egy-két évre, ami még hátravan. Valamilyen szolgáltatáson töri a fejét, mert azzal lehet a legrövidebb idő alatt a legtöbbet kaszálni.
Moncsek meg Irénke a hamvadó tábortűz mellett ültek és dideregtek, mert szó, mi szó, elég csípősre sikeredett a hajnal. A gonoszűző asszonyság nem sokat törődött velük, hanem pálinkát kért, s amikor kezébe nyomtam az üveget, belekortyolt, majd a szájába vett matériát szétprüszkölte a világ négy égtája felé. Végeztünk, mondta aztán, most már nyugodtan lehet aludni. Ennyi az egész?, csodálkoztam. Tán csak nem valamiféle hókuszpókuszt vártál?, nézett mélyen a szemembe. Nem tudtam mit válaszolni, de valahogy kevésnek éreztem ezt a szolgáltatást azok után, hogy majdnem az egész fizetésemet odaadtam érte. A barátom sem látszott nyugodtabbnak, mint azelőtt. Ki látta meg először azt a csontvázat?, kérdezte a néne indulatosan. Moncsekre mutattam, mert hát ő mondta tegnap reggel, hogy valami fehérlik az üreg alján. A néne ekkor újabbat kortyintott a pálinkából, és se szó, se beszéd, szemközt köpte vele a barátomat. Azt mondta, mire a csípés kimegy a szeméből, elmúlik feje fölül a rontás, azzal intett Pavizsa Lacinak, hogy kövesse, és otthagyott bennünket.
Még ma is föláll a hátamon a szőr, ha visszagondolok, mi következett ezután. Moncsek akkorát ordított, hogy a kúpcserepeken gubbasztó verebek észvesztve kaptak a magasba, aztán összerogyott, és a földön fetrengett kínjában. Vödörszám hoztuk neki a vizet, de hiába mostuk, áztattuk vele a szemét, csak nem akarta visszanyerni a látását. Pedig közben szépen kireggeledett, s akár orvost is hívhattunk volna, ha nem vasárnap van, mert ilyenkor Topolyára, az ottani ügyeletre kellett vinni a betegeket. Irénke közben a szobába lefektetett matracokról lerángatta a lepedőt, fölszabdalta és nedves pólyakötést tett a barátom fejére, aki úgy nézett ki, mint egy irdatlanul nagyra nőtt, félig már kibábozódott selyemgubó.
Tíz óra körül megállt egy kocsi a ház előtt, és Sztévics Mladen kíséretében belépett a kapun egy ötven év körüli, köpcös, szakállas úriember. Azt mondta, az archeológiai intézettől jött, és a leletet szeretné megtekinteni. Odavezettem a gödörhöz. Ez egy világszenzáció!, mondta, miután kigyönyörködte magát a látványban. Az izotópvizsgálat szerint kereken ezeréves, de nem ez a döbbenetes, hanem hogy abban az időben csak lakatlan pusztaság volt errefelé. Annak kiderítése tehát, hogy ki ez, és milyen népcsoporthoz tartozott, a legizgalmasabb tudományos kihívás lesz ebben az országban a krapinai ősmaradványok fölfedezése óta.
És mikor kezdenék az ásatásokat?, kérdeztem a lehető legközömbösebben. Holnap reggel, és várhatóan jövő nyárig be is fejezzük, mondta a szakállas. Nem lesz könnyű munka, mert föl kell tárnunk az egész környéket, sőt még a ház alá is be kell néznünk, hátha ott is van valami.
Moncsek közben leszedte fejéről a kötést, és odatámolygott hozzánk. Kezdte visszanyerni a látását. Én vagyok ennek a teleknek a gazdája, és nem egyezek bele semmiféle ásatásba, jelentette ki. A régészprofesszor megfordult, végigmérte, s csak annyit mondott, nem is kell beleegyeznie. Törvény van arra, hogy az országos jelentőségű leletek fölötti területeket ki is sajátíthatja az állam. Azzal sürgős teendőire hivatkozva otthagyott bennünket.
És most mit szándékozol tenni?, faggattam a barátomat, amikor egyedül maradtunk. Meg fogom védeni az otthonomat, mondta sírásra görbülő szájjal. Kitől fogod megvédeni?!, förmedtem rá. A Gonosztól? Elég legyen már ebből a nyavalygásból! Most szépen bemegyünk a szobába, lefekszünk a matracra, szunyálunk egyet délutánig, aztán meg szerzünk egy speditőrkocsit, és visszafurikázzuk a holmitokat az apósodék házába.
Nem megyek én innen sehova!, tiltakozott. Most érzem először, hogy van valamim ebben a kibaszott életben. És ezt a boldogságot neked köszönhetem, mert akkornap lefékeztél ez előtt a ház előtt.
Arra gondoltam, hogy valóban faképnél hagyhatta a Gonosz, ha már ilyen egészségesen képes gondolkodni, de megint kinyílt a nagykapu, és besomfordált Pavizsa Maris néni meg a fiacskája. Hallom, hogy a régészek turkálni akarnak a kertedben, mondta Pavizsa Laci a barátomnak. Ne izgasd magad miatta, én megveszem tőled ezt a portát. Tízezer márkát adok érte, friss ropogós százasokban!
Döbbent csönd lett, de csak egy pillanatra. Tudom én, hogy miért akarsz segíteni rajtam!, mondta a barátom valahonnét a hátam mögül. Azt gondolod, belefeccölsz egy kis pénzt ebbe a placcba, és turistalátványosságot csinálsz belőle. Özönlik majd a nép, hogy megnézze a csontvázat, te meg elveszed tőlük a dinárt, és a bankban beváltod márkára. Ugye, jól gondolom? Csak az a baj, hogy nem adom el. Sem neked, sem másnak. Még azoknak sem, akik holnap reggel idejönnek, és valamiféle papírokat lobogtatva azt fogják mondani, húzzak innen. Ez az én házam! A kurva jó édesanyját! Nem hagyom, hogy kipenderítsenek belőle egy rohadt csontváz miatt!
Mielőtt még megakadályozhattam volna, Moncsek odarohant, és beleugrott a gödörbe. Futottam utána, de mire odaértem, apám precízen kikalapált ásójával már össze is törte a csontvázat. Tessék, itt van, ömlesztve!, kiabált föl az ásóval hadonászva. Most kínálgassál érte tízezer márkát!
Mit csináltál, te idióta állat?!, kiabált le hozzá Pavizsa Laci. Megegyezhettünk volna felesben is, de most úgy bezárnak, hogy megfeketedsz. Gyere, anyám, hagyjuk itt ezt a bolondokházát! Pavizsa Maris néni háromszor egymás után keresztet vetett, aztán fölkapta a ganglépcsőről a tegnap óta ott porosodó ajándékát, és kibillegett a nagykapun.
Eresszétek le a létrát!, rendelkezett ekkor a barátom, s úgy tűnt, teljesen visszanyerte a lelki egyensúlyát. Odamentem a padlásföljáróhoz, de a létra nem volt a helyén. A tegnap esti tűzégetésben valahogy rákerülhetett a máglyára, és hamuvá égett. Lekiáltottam Moncseknek, hogy legyen türelemmel, hazaszaladok és kerítek egy létrát, aztán otthagytam a teljesen megriadt Irénkével együtt.
Egy óra is elmúlt, mire visszaértem, és egy rendőrautót láttam a ház előtt. A létrát letettem az út szélére, és behúzódtam egy tamariskabokor mögé. Nem kellett sokáig várnom, máris kitárult a nagykapu és Sztévics Mladen előtámogatta a megbilincselt kezű barátomat. Fogalmam sem volt, hogyan halászhatta ki a gödörből. Két másik milícia jött ki utánuk, egyikük Irénkét támogatta.
Moncseket még aznap elszállították Újvidékre, ahol alapos kihallgatás után vizsgálati fogságba helyezték. Hamar kiderült, hogy nemzeti jelkép rongálásával vádolják, amiért akkoriban éveket lehetett kapni. Az öreg Banainak el kellett adnia három hold földjét, hogy az ügyvédeket kifizesse, de végül megérte, mert a barátomat hat hónap feltételessel szabadon engedték. Természetesen a tájékára sem nézett többé annak a kis házikónak, és énrám is megorrolt, mert akkornap elbújtam a rendőrök elől. Hiába mondogattam neki, hogy ez volt a legbölcsebb, amit tehettem, ő ezt cserbenhagyásnak vette, és nem bocsátotta meg soha.
A régészek sikeresen összeragasztották a csontvázat, de akik látták, azt mondják, olyan lett, mint egy karikatúra. Ezzel egy időben a barátom egész telkét föltúrták, de még egy cserépdarabot sem találtak.
Irénkével karácsony előtt véletlenül összefutottam a piacon, boldogan újságolta, hogy terhes. Egyelőre még ugyanabban az oldalszobában laktak, ahonnét nem olyan régen megpróbáltak kirajzani, de az apjáék megígérték, hogy ha megszületik a pici, átengedik nekik az utcai nagyszobát. Ezután nem is láttam többet, s csak ősszel hallottam valakitől, hogy kisfiuk született, akit az apja után Józsefnek neveztek el. A konvertibilis dinárnak ekkor már a romjai sem látszottak. A Gonosz leereszkedett nyomorúságunk feneketlen gödrébe, és ugyanúgy darabokra törte, mint egykor volt barátom azt a bizonyos csontvázat. Ekkor már két kézzel kapott volna mindenki a márka után, de az ritkábban fordult elő, mint télvíz idején a bárányfelhő.
Az a testes asszonyság is eszembe jut néha, aki olyan cudarul szemközt köpte pálinkával a barátomat. Vajon honnét tudhatta ilyen pontosan a jövőnket? Jó lett volna megtalálni, és rávenni, nézzen még távolabbra, és ha lehet, vigasztaljon, hogy lesz még idő, amikor kristálytisztán folynak környékünkön a folyók és a patakok. De mióta az a hóstapler Pavizsa Laci kivitte magához Németországba az édesanyját, elszakadt minden szál, ami hozzá elvezethetett volna. Néha már úgy érzem, nem is találkoztam vele soha.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk