←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Podmaniczky Szilárd

Az előírt tömeg

A soha nem látott épület felé egy kettős kanyar után fordultunk be. Akkor jutott először eszembe az a könyv, ami, miután bordó borítóját fölhajtottam, így kezdődött: „Meghalt az orvosom." Itt megálltam, nem tudtam tovább olvasni. Mélységesen megrázott ez a mondat, kétségkívül a legfájdalmasabb és legeredetibb, amit valaha olvastam. A magány, a kiszolgáltatottság és reményvesztettség legbizonyosabb pillanata, melyben a történelem, úgymond, megszűnik létezni, súlytalanná és értelmetlenné válik az embernek emberen elkövetett/végrehajtott szenvedése.
Mindig is izgalomba hoztak az ilyen kanyarok és lefordulók, amelyek jobbra vittek, ám az út alatt aztán mégis balra dobtak ki.
Az ég szürke volt, mintha agyonmosott lepedőn át bámulnám a világot. Még az öblítő illatát is éreztem, az ingemből áramlott. Olyan voltam, mint egy gyerek, akiben a boldogság külön csatornákon áramlik.
A soha nem látott épület ugyanolyan volt, mint minden más rosszul és bután megtervezett épület; nagy és mégis sötét ablakok, durva, embertelen szögletek a végtelenségig.
A parkolóban mindjárt találtunk helyet egy másik szép autó mellett, s ezúttal olyan könnyedén álltunk be, mintha sínen mozognánk. A csomagtartóból elővettük az úszófelszerelést, a mobilokat kikapcsolva a helyükre raktuk. Mint két alvó múmia, az idő és végtelen tér egységének emlékével. Egy nő és egy férfi, fémből, műanyagból és plexiből. Könnyedén lélegeztem, a fölszálló légnyomástól nem esett le a vérnyomásom.
Néhány lépés az uszoda bejárata felé, s máris úgy tűnik, a levegőben lépkedek, nincs súlyom, és nincsen rajtam semmi teher.
Bármi történjék is velem, belül voltam a mindenen. Ez nem jelent mást, mint azt, hogy a gondolatom legkisebb egysége az egész.
A pénztárban szinte alig kell fizetni a valamit, igaz, a jegy se túl nagy.
A férfi és női öltöző külön bejárattal rendelkezik, csak a végén van közös kapcsolódás.
Az öltözőben vállfát és kulcsot kapok egy idős hölgytől, kis palánk védi, hogy mégse kelljen végignézni, ahogy öltözöm. Az öltöző kövezete kopott és koszos, a fehér falakon a régi csempék fölött domborulatokat rajzol a por. Ablakok a szemmagasság felett, bár nem is tudom, mire láthatnék ki. Nincs túl sok ruhám, de a szekrénybe valahogy nem akar beférni, jól meg kell tervezni az elhelyezést: cipőtalpak egymáson, zokni a bal, alsónadrág a jobb cipőbe.
Körülöttem ismeretlen emberek vetkőznek, péniszüket szemérmesen takargatják, vagy tán a rossz, párás és büdös levegőtől féltik, minél előbb nadrág kerüljön rá megint. Távolságuk megnyugtató, nem vizslatnak idegen szemekkel.
Ha nem szeretnék ennyire úszni, és ha száz kilométeren belül lenne más nagyobb megúszható víztömeg, ordítva rohannék innen. Az áporodottság a levegőn keresztül áramlik, nem merek hozzáérni semmihez, csak a legfontosabbakat érintem, kulcs, ajtó, s vigyázva lépdelek, ki ne csússzon lábam a papucsból.
Hamarosan elfelejtek mindent, gondolom, a víz, a lebegés, a lassú haladás mindenért kárpótol. De előbb még át kell haladnom a mosdó- és vécérendszeren. Vizeletet ürítek, hogy majd ne zavarja fölösen az úszást. Csakhogy a vécéből áradó bűz fuldoklásra késztet, a gégém minden sejtjével taszítja magából a levegőt. A piszoár előtt rángatózva végzem a dolgom, szerencsére a gyomrom üres. Szabad kezemmel próbálok az orrom elé légtisztító akadályt képezni. Még fél perc, nagy levegőt veszek, hogy a következőt majd csak odakint.
Vörösödve bukkanok elő a fedett úszóteremben, a légpára itt valamivel kellemesebb illatú. A medence rövid, 25 méter, és keskeny, minden sávban kalimpál valaki. Az úszómester egykedvűen lapozgatja a magazint, egy szőke nő hatalmas dudákat lóbál a címlapon, a fölötte lévő képen a miniszterelnök kínaiakkal parolázik. Miért ilyen a világ? Gondolkodom. Szellemi és fizikai undor rostjai ropognak bennem. Még jó, hogy itt a feleségem, nélküle nem is tudnék mire nézni, nem tudnám ezt mire vélni. Miért ilyen a világ? Még mindig ezen gondolkozom. Miért olyan, hogy a lehető legkevesebb hely legyen benne jó nekem. Nem hordok kínai ruhákat, nem veszek „+5 százalékkal több női mell" feliratú magazint, egyáltalán alig van mit csinálnom, hogy az ízlésem szerint bemért határok között maradjak. Miért nem az a világ van, amit én akarok?
Az úszómester furcsán méreget bennünket: ezek úszni vagy álldigálni jöttek?
Nincs gusztusunk a szottyadt, régi csempékkel bordázott, enyhén langyos vízbe menni. Mégiscsak drága volt az a jegy? Akkor a hatalmas, tetőig érő ablakhoz fordulok, és a szabadban meglátok egy másik medencét.
Az úszómester azzal a feltétellel enged ki az ajtón, hogy visszafelé már nem erre megyünk. Vajon akkor merre? Mindegy, beleegyezünk.
Egy lelátón keresztül lépkedünk a medence felé, friss tavaszi szél jár, a levegő alig húszfokos, majd a vízben melegebb lesz.
Ez végre igazi nagy medence, vize fenékig áttetsző, és alig úszik valaki benne. Ezért megérte, gondolom most, biztonságos helyet keresve a fürdőtáskának.
Lábujjammal megérintem a vizet, finom. Sapkát és szemüveget húzunk, s ebben a tavaszi könnyű fényben és hűvös levegőn mintha meztelenek lennénk, valahogy nem illik össze öltözet és a külső időjárási kellék.
Mindegy, már a vízben vagyok, súlyomat elveszítve lebegek. Lebukok a víz alá, a levegőt bugyogva lövöm ki az orromon. Előbb lassú kar- és lábtempókkal a vízben hullámozva megindulok, később gyorsítok. A víz alatti kék színű világ fényárban úszik, lüktet és csillámlik a közeg, mintha varázsország kapujában járnék, hogy végre elnyerjem a jutalmam, és végre betelve térjen nyugovóra a szívem.
A hosszakat lustán számolom. Régen még azt mondtam, dehogy számolom, nem űzök sportot a lebegésből, de valahogy elkezdett érdekelni, meg hát a nem rejtett romantika mellett elég számszaki ember vagyok.
Az első tíz hossz telik mindig a leglassabban, húsz fölött már repülnek a méterek, s mire kétezer méter fölé érek, akár a végtelenségig bírnám egészen. És ami a szép, ebben valahogy semmi fárasztó nincsen, nem olyan unalom, mint, mondjuk, futni valamerre, izzadva gatyában, ingben. Az én csontomnak az úszás van elrendelve, az már bizonyos. Kétezer fölött mintha kis mámort termelne a szervezetem, talán termel is, a mámorban és vízben egyszerre lebegni, összhangba állt ritmusos tempókkal evezni, mintha új harmónia születnék a világból belém. Hm, és ezt csak negyven év után tudtam megismerni.
Az ég egy szemvillanás alatt beborul, hatalmas felhő úszik a nap elé, átszeli a nap és arcom közé húzott egyenest. A víz mélye elkomorul, a kék langyosan öblöget, de a fénycikák kihunyva állnak a medence fenekén. Látszik, eső lesz. Ilyenkor kapnak igazán a halak. Izgalom fog el, egészen a gyomromig hatol, hogy egy vihart átélni idelent.
Még csak ezer fölött vagyok, s már csak az eső miatt is maradnom kell. Az első néhány csöpp már pöttyözi a felszínt. Föltámad a szél, villám cikáz. Hirtelen nem tudom, hogy a vízben védve vagy védtelen lapulok. A feleségem bólint, maradunk. A szél keskeny örvényeket korbácsol a vízen, s végre hatalmas cseppek özönére vált a lassúcska eső. Nagy levegővel a medence fenekére ülök, s fölszegve fejem nézem, mint klimpírozik fölöttem az eső, s ebben a fordított világban hogy ad oltalmat az, ami amott bőrig vizező. Ki merem mondani: gyönyörű.
Kis buborékokban engedem felszínre a levegőt, de harminc másodpercnél nem bírom tovább. Kiszellőzök, visszabukok. Odalent várom, hogy a villám fénye mindent elvakítson, de csak csöndesen morajlik az ég a távoli felhők mögött, valahogy nem akarja, hogy megtudjam, milyen a víz alól nézve, amikor a sok megaAmper sivítva szakítja félbe az eget. Levegőt lopok, s néha a felszín alá merülve nézem a zápor körgyűrűs köreit, de lényegében lassan tovább tempózok a második ezer méter felé.
Most látszik igazán, milyen ember is vagyok, ilyen, mindennel úgy elszórakozgatok, és valószínű, azért nincsen gyerekem, mert egy gyereknek nem lehet, mármint hogy még mindig gyerek vagyok.
Túl a kétezren pár százat még ráteszek, az idő is eltelt, s az azóta felfedezett külső bejárat felé vesszük utunk. Kényelmes fáradság van rajtam, szeretem, ha ilyen finoman elfáradok. Türelmes, megértő és könnyed lesz az ember, azon se húzom föl magam, hogy a mérleg, amibe jelentős összegű aprót dobok, 0 kg-ban határozza meg a tömegem. „Az előírt tömeg", gondolom, jó lesz címnek majd valahol, s mire leírom, s ha addig nem felejtem, esetleg tényleg jó, és akkor meghagyom. Az emlékezet rostája mint szaktanácsadó. Úgyis van: egyszer mindent elfelejtek, minden tudásom, sejtésem a semmi agyába megy át. Direkt nem mondok Istent, mert ez a szó az univerzum véghetetlen misztériumát csak félreérteni hivatott. Ezt megbántás és hagyománytisztelet, mi több, tisztelet nélkül mondhatom. Higgyél hinni, ha hinni akarod, de hadd legyen az eddig még megnevezetlen tapasztalatom vele egyenértékű, így: múlt és dogmarendszer nélkül, nyíltan és szabadon.
Kintről bentre haladva lépcsők és táblák mutattak kalauzt, s kivált kíváncsivá tett az épület termálrésze. Kissé bolyongtunk, öltönyös és felöltözött emberek közt vizesen, egy szál törölközőbe csavarva, mintha bizony a rossz ajtón irodaépületbe tévedne az ember. A különösség pillanatait nem győztük magunkba engedni.
Itt megint kettévált az utunk, női és férfi útra, s tán ha a pokol előtt is el kell válnunk női és férfi pokolra, én bizony nem engedem, még ha harcolni a túlvilágon vajmi derűs jövőképet szülez.
De a termál előtt utunk megint összeért, s együtt léphettünk a zajos terembe. Várom már nagyon, hogyan tudom ezt leírni, mert ha valaha is szürreális termálfürdőt tetszenek akarni látni, akkor ide el kell jönni, a címet majd a szerkesztőségben meghagyom.
Mondom, plafonig ért a mennyezet, ami úgy jó 15 méter magasan vagyon, csupasz és koszlott falak, alattuk ruganyos kígyóként kósza, abszurd öles csövek, melyekben kizárt, hogy légfrissítő levegő kereng. Az egy szál körmedencében talányos arcok sorakoznak, valahogy mintha beszivárogna a kinti pokol érzése. Itt persze veszélyes gondolatban vagyok, de hogy együtt ázkolódjam velük e kétes lében, csak némi didergés bírt rá, kikeresve a helyet, ahol mindenkitől egyenlő messze vagyok.
A víz egyetlen rozsdás vason át csurgott a vízbe, a falat valamely absztrakt kőműves csempetörmelék fantáziája díszítette, kihasználva a falon minden adott pontot. A terem egyik része teljes üveg, rajta ajtók; gyerekek rohangáltak a viharba ki, be, ki, be, nem számoltam, tőlem bárki végleg kint maradhatott.
A feleségem szaunált, mondtam így ki magamban ezt a szót, nyilván abbéli vágyamból táplálkozva, hogy a medencéből való távozáshoz legmegfelelőbb lenne egy katapult. (Úgy látszik, ma minden kártyát kiterítek, de hát hiába, ha magam sem tudom, hogy csalok.)
Már kint voltam a vízből, nem bírtam tovább, mire a szauna is nyomasztó szagot árasztott.
A visszaúton rutinosan befogtam az orrom, az öltözőben kinyitottam a szekrényt, s valami fülkét kerestem, ahol egyedül elbújhatok. Találtam egyet hátul, a függönyt behúztam. Akasztó sehol, falba mélyesztett kis lóca, alul téglás kövezet, esküszöm, mintha az ember vécéből átalakított öltözőben volna; csak le ne szakadjon! Ahol a fal és kövezet találkozik, leperegve mész és barna földpor, csak épp fű nem szökik magasba. Régebbi álmokban bolyongtam rémült undorral hasonló fürdőkben, mocskos vécék között, áporodott fehér falakkal kísértve. A pusztulás túlontúl érzéki lett számomra, s valami azt súgja, ha a környezetem ilyen, visz magával a mélybe, én is vele pusztulok. Ezért hát, mint a villám, úgy öltöztem föl, a hajamat meg se szárítva nyargaltam kifelé, hogy mielőbb végezzen a lidérc-valóság-álom.
Az autónk ott állt a helyén, bár ez ismeretlen városban mindig kisebb csoda. A szép párja már távozott, s a sor végén tolatóradar pittyegett egy kenyérhordó autó farán.
Fölcsaptuk a hátsó ajtót, csomagokat a helyére, a két telefont bekapcsoltuk, mint párban férfi és nő életet, s vártunk pár másodpercet, esetleg valaki keresett. És eszembe jutott az útban ide fölcsapott könyv, s a mondat: „Meghalt az orvosom." Néztem a telefont, berregve pittyeg. Még áll az időben a mondat, az üzenet bármi lehet. Lehet, hogy hagyom is bárminek. [KÉP HIÁNY!] D 2000 Hanyattatunk alszok is ff
Ujházi Péter: Hányattatunk, alszok is (66. o.)
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk