←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

„S meddig tart az ámokfutásom?"

Dr. Deák Pál 1945-ös naplója
 
A címben idézett kérdést 1945-ben dr. Deák Pál, a magyar röntgen-orvostudomány későbbi nagy alakja, a holokauszt túlélője 1945 tavaszán, egészen pontosan június 19-én tette föl naplójában. A kéziratoknak, miként a könyveknek is és az alábbiakban olvasható naplónak is megvan a saját sorsuk. 2002 őszén kértem meg régi barátomat, Horvát Jánost, hogy legyen a Braham-est házigazdája. 2002. december 13-án Budapesten ünnepelték kollégái, barátai, tisztelői Randolph L. Braham, New Yorkban élő történészprofesszornak, a magyar holokauszt-szaktörténészek doyenjének 80. születésnapját. Erre az alkalomra kötetet szerkesztettünk, és a Braham-kötetből1 János, hálából közreműködéséért, kapott egy tiszteletpéldányt. Néhány nappal később felhívott, és elmesélte, hogy volt neki egy nagybátyja, dr. Deák Pál, aki 1945-ben, közvetlenül a felszabadulás után útnak indult, és megpróbálta megkeresni deportált feleségét. Deák doktor, a Braham-kötetben szereplő Fein Sámuelhez hasonlóan2 a lázas keresés, várakozás napjaiban, heteiben naplót írt. A naplót nagybátyja halála után János találta meg az íróasztalfiókban, benne felesége fotója és egy eredeti, 1944-es sárga csillag volt. János megkért, olvassam el a naplót, hátha érdekelhet engem. Még karácsony előtt elhozta a lakásomra, azonnal elolvastam, és elhatároztam, hogy publikálom.
Dr. Deák Pál 1909. május 9-én született Budapesten. Apja, Deutsch Henrik (Érmindszent, 1870) felnőttkorában magyarosította nevét Deákra. Budapesten volt egy kis sorsjegyirodájuk, amely a Glória nevet viselte. Édesanyjáról annyit tudunk, hogy Bécsben született. Deák Pálnak két testvére volt: a Napló végén említett bátyja, György (1905) és húga, Lili, Horvát János édesanyja (1915­2002). Deák Pál Budapesten, az Eötvös reálgimnáziumban érettségizett. 1927-ben még érvényben volt a zsidó vallásúak egyetemi és főiskolai továbbtanulását korlátozó numerus clausus-törvény,3 ezért orvosegyetemi tanulmányait Párizsban, a Sorbonne-on kezdte meg. Az egyetemet már Budapesten fejezte be, diplomáját 1934. december 15-i dátummal állították ki. Másnaptól már az Erzsébet Szanatóriumban dolgozott. 1935-ben kétszer is rövid katonai csapatszolgálatra hívták be. 1935 decemberében került az Apponyi Poliklinika röntgenosztályára, 1939-ben kitűnő eredménnyel szerezte meg a szakorvosi képesítést. 1938. november 22-én kötött házasságot Guttmann Évával (1915­1945).
Deák doktor hivatalos nekrológjában említik, hogy 1939­1941 között a [zsidó] Szeretetkórházban dolgozott, és „Az elkövetkező háborús évek érzékeny, humanista lelkülete számára sok szenvedést és megpróbáltatást hoztak."4 Dátum és aláírás nélküli, de minden bizonnyal saját kezűleg gépelt, Feljegyzés a működési bizonyítványokról címet viselő egylapos kéziratában Deák doktor az 1942. december 16. ­ 1945. február 1. dátumok mellé tömören csak ennyit írt: „Katonai szolgálat, munkaszolgálat, deportálás".5 Arról, hogy ő maga milyen szenvedéseken, megpróbáltatásokon ment keresztül, 1945-ös naplójában csak szűkszavúan ír. Túlélte a munkaszolgálatot, majd azt is, hogy a nyilasok gyalogmenetben 1944 novemberében deportálták. Élete tragédiája imádott felesége elvesztése volt, melyért a Naplóban, egyébként teljesen igazságtalanul, magát hibáztatja. Mint a Naplóban többször is említi, komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. Olyannyira tervezte, hogy öngyilkos lesz, hogy 1945. július 26-án, bő három héttel azután, hogy 1945-ös Naplójába utoljára írt, kétoldalas, gépelt, saját kezűleg aláírt végrendeletet készített. Ebben a végrendeletben említi azt, amit felesége sorsáról végül is megtudott: „legjobb tudomásom szerint úgy tudom, hogy Gelenau közelében meghalt".6
Deák doktor nem lett öngyilkos, és ahogy egyik nekrológírója fogalmazott, „a munkában keresett vigasztalást".7 Fentebb már idézett Feljegyzésében eredetileg 1945. február 1-jét jelölte meg mint amikor az Országos Társadalombiztosítási Intézet (OTI) III. kerületi Dologház utcai rendelőintézetének röntgenorvosa lett. De az évszámot később tintával 1946-ra javította, és ceruzával megkérdőjelezte. Mivel az alábbiakban olvasható Napló szerint is 1945 tavaszán, egészen július elejéig felesége után kutatott, arra a feltételezésre hajlunk, hogy csak 1946 februárjában állt munkába. Nem lehetetlen, hogy miután szembenézett azzal, hogy felesége meghalt, depresszióba zuhant, és csak hosszú hónapokkal később érzett annyi erőt magában, hogy dolgozni kezdjen. Orvosi karrierje töretlen volt. 1950-től már a Tétényi úti kórház röntgenfőorvosa, majd a Központi Röntgen Intézet megalapítója, első igazgatóhelyettese (1956), majd 1962-től haláláig igazgatója. 1956 nyarán elvállalta az észak-vietnami röntgenológiai ellátás és szakképzés megszervezését, egy évet dolgozott Hanoiban. 1962-ben lett egyetemi tanár, szenvedélyesen szeretett tanítani. Számos publikációja jelent meg magyar és külföldi szaklapokban. Vietnamban szerzett betegsége élete utolsó két évében egészségét aláásta, de halála napjáig dolgozott. Soha nem nősült meg, 1965. július 27-én hunyt el Budapesten.
A Napló egy kicsiny, 12(breve)17 cm-s spirálfüzet, amelybe Deák doktor 1945. május 17-től július 2-ig csaknem mindennap ­ volt, hogy többször is ­ írt néhány sort, olykor egész oldalakat. Hogy pontosan mely napokon írt, illetve nem írt naplót, azt azért nehéz megállapítani, mert a dátumokat és olykor a hetek napjait is többször eltévesztette.8 Összesen 95 oldalt írt tele tollal, illetve ceruzával. A napló 1945. július 2-án megszakad, majd másfél évvel később, 1947. február 9-én kelt az utolsó bejegyzés, amely a következő három mondattal kezdődik: „Semmi sem változott. Minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Egyedül maradtam"
A naplót a mai helyesírási szabályok szerint közöljük. Szövegközi betoldásainkat []-ben adjuk meg. Az olykor igen nehezen olvasható Napló legépeléséért Erdős Józsefnénak ezúton is szeretném hálámat kifejezni.
Karsai László
 
 
Wiener-Neustadt, [1]945. V. 17.
Drága kicsi Életem, édes Szerelmem, mit csinálhatnék egyebet: naplót írok. Mert tudod, beszélnem kell Veled, okvetlenül meg kell hogy beszéljük a dolgokat. Hiszen mindig mindent megbeszéltünk. Szívem, annyi mindent kell megírnom, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Annyira csordultig tele vagyok Veled, hogy nem vagyok képes az eseményekre gondolni, csak Rád, Rád, édes kis Gyermekem, akiről nem tudom, hogy életben vagy-e. És itt tudod, megáll a gondolkozás, ennél tovább nem jutok. Most minden csak átmeneti az én életemben. Csak úgy élek egyik napról a másikra, futkosok ide-oda, próbálok a Hír közelébe érni, nyomodat keresem, de félek a nyomtól. És mindennek központjában Te vagy. Az én kis Mikim, a vagyonom, akit elprédáltam. Tegnap Vera, a műtősnő lefekvés előtt azt mondta, „lefekszem az ágyikómba". Elviselhetetlen volt. Kicsim, otthon voltam, megvan az ágyikód! Téged vár, ahogy mi megbeszéltük. Ugye, Évikém, betartod az ígéretedet? Én betartottam, végigcsináltam, most rajtad a sor. Én kis hősöm. Látod, most le akartam írni utolsó találkozásunkat, de nem vagyok még elég erős. Azt az elátkozott házat megnéztem. Pozsonyi út 33/A. Hatodik emelet. Istenem, bár akkor, életünknek ebben a nagy pillanatában melletted maradtam volna! De minden oly logikusnak, természetesnek s egyszerűnek látszott. Én elmegyek „védett századba",9 ha sikerül kijönni, jó, ha nem, elmegyek, végigszenvedem, Érted! Te is úgy érezted, hogy nekünk a bujkálás, a ferde út nem való, hát elmentem, vidáman, majdnem boldogan. A szívem csordultig volt szerelemmel. A csókod íze még a számon volt, még ma is tisztán érzem, s érezni fogom mindig. Mikikém, én megígértem, hogy más nő az én életemben nincs, csak Te. Ez [a] hatodik házassági évfordulónkon történt, 1944. nov. 22-én, délután. Másnap elmentem. Borzasztó volt Tőled távolodni. Hajtottak a gazemberek. Mikor a Ferenc József hídon átmentünk, úgy éreztem, most valami bezárult. A Dunántúlon voltam. A Dunántúlon, mely azelőtt egyszerűen Buda volt a számomra. Ott mentem el gyermekkorom előtt. Az elemi iskola előtt, ahol az Internacionálét tanultam, majd leszakadt a vállam. Nehéz volt a hátizsák! Nagyon nehéz! De nem estem össze. Kitartottam Törökbálintig. Csak Te tartottál meg. Jó volt szenvedni abban a tudatban, hogy Te talán mentesülsz így. Hisz azt akkor sem tudtam magamnak megmagyarázni, ma még sokkal kevésbé. Szívem, most ráérnék gondolkodni, de nem merek. Wiener-Neustadtban vagyok, a vagonban ülök, végre egyedül. S írok neked, valami őrült vágy hajt. Beszélnem kell Veled. Mi történt velünk? Hol a mi boldog jövőnk, amiről annyit álmodoztunk?! Igen, kicsi, azt keresem. Most megyek a nyomodba. Holnap, ha igaz, Bécsbe megyek, a deportáltaknak „segíteni". Igen, ilyen aljas vagyok, ezt a munkát vállaltam, hogy hírt kapjak felőled. Hírt, amitől félek, nagyon félek. De nem szabad kishitűnek lenni. Ezt hajtogatom magamban örökösen. De persze kishitű vagyok, mint mindig. Nem akartam gyereket, tudod, miért, kis Mikim? Mert féltettelek a szüléstől. A többi, amit mondtam, mind hazugság volt. Politikai helyzet, anyagiak, kivándorlás, mind csak hazugság volt. Téged féltettelek a szüléstől, de ezt már restelltem megmondani, még Neked is.
Hát most egyedül vagyok. De milyen egyedül. Nem is hiszed, Kicsi. Most minden akörül forog, hogy juthatok közelébb hozzád. Nehezen megy, pedig Te már biztosan vársz, ha ugyan még bízol bennem. Tulajdonképpen minden okod megvan, hogy ne bízzál bennem. De most erős leszek, kitartok, Miki. Pedig, tudod, mikor megérkeztem Bécsből, április 21. volt. Budafokon kellett leszállnom a vonatról. Onnan gyalog jöttem. Folyton az járt bennem: na, most vagy a legboldogabb ember leszek, vagy nem tudom, mi lesz velem. A Fehérvári úton jártam már bent. Egy régi teniszpálya helyén német hadifoglyok ástak árkot. Akkor jött szembe [olvashatatlan szó]. Tudod, az a szimpatikus [olvashatatlan szó], akit sohasem állhattam ki. Helyes előérzet volt. Ő mondta meg. Akkor elhatároztam, hogy visszajövök. Az első lépés sikerült. Visszajöttem. A többi Isten kezében van, akiben rendületlenül bízom, hogy nem büntetni akar minket, csak megpróbáltat. A vonat holnap visszamegy boldog deportáltakkal. Én elszakadok róla. Megyek, remélem, feléd. Így járom most a külföldet. De nem egyedül! Tele Veled, a Te felejthetetlen képeddel. Tarts ki, Miki, jövök!
 
Délután
Egész nap borzasztó a meleg, most végre nagy cseppekben megeredt az eső. Kellemes huzat járja át a vagont. Mindenki harciasan dolgozik. Csodálom őket. Én képtelen vagyok dolgozni. Minden mozdulathoz valami tartozik a múltból, s a múltból minden hozzád tartozik. Vagonokat raknak ki és be. Helyet csinálnak a lochtenwörthi deportáltak számára. Röviden hurcolkodás. Geszterédi [?], az obskúrus múltú és bizonytalan jövőjű csontváz dandy egy szál fekete klottnadrágban irányít, vezényel, rakosgat nyakig piszkosan. Rettentő ügyesnek tartja magát, éppúgy, mint én, mikor a létra tetején álltam, s szöget vertem a falba, Te meg a [olvashatatlan szó] pongyolában lent álltál, és nézted, irányítottad. Kicsit jobbra, most le, most fel, most jó. „Vigyázz, Mikike" ­ hogy jössz le, mondtad, s aggódva nézted létrához nem szokott botladozásomat. Lent, a nagy túra után megcsókoltalak. Most már nem vigyáz rám senki, senki. Nem is csinálok én otthont szívem, csak érted, csak neked. Viszont többet nem is mászok fel a létrára, inkább megfizetjük a szakembert, mi pedig lent állunk, s fogjuk egymás kezét. Nem is akarom soha többé elhagyni, csak még egyszer megfogjam.
Igen, a lakásunk, az utolsó, mennyit harcoltunk együtt érte. Hogy számoltunk, emlékszel, késő éjszakáig az íróasztal felett. Otthon voltam, de már nem otthon. A laboratóriumunk, a Te gépeid unalmasak, nem érdekelnek. Sok vacak. Az íróasztalban megtaláltam a színes képedet. Szomorú vagy rajta. A szád széle lebiggyed egy kicsit, s az olyan nagyon szomorúvá teszi az arcodat. Nem is látom[?]. Kezem fejével letöröltem a port róla, s eltettem. A középső szobát s a Te szobádat, ahová mindig hiányzott a bele való bútor, alig néztem meg. Ezt a két szobát a bent lakó idegenek megbecstelenítették. Ne félj, Gyönyörűm, nem csináltak semmit vele, csak ott laktak. De nem elég az?! Csak a konyha, sajátságos módon a konyha vonzott. A régi, öreg bútorokkal, melyek kiszolgálták Anyukát, s Veled szemben is hűségesnek bizonyultak. Itt dolgoztál Te is, drágám, mikor a nyomorult hitványok a múlt év áprilisában első aljassági rohamukban cseléddé akartak degradálni azáltal, hogy a cselédet eltávozni kényszerítették.10 De, hidd el, Kicsim, akkor lettél az én királynőm, mikor ott sürögtél-forogtál a konyhában, s délben az utolsó palacsintákat sütötted az én ebédemhez. Hogy tiszteltelek és szerettelek: a fejed be volt kötve, tiszta és szép, nagyon szép voltál a kipirult arcoddal, mikor azzal a kis ijedt mosolyoddal, ragyogó szemmel hátrafordultál. Majd elsírtam magam. A szemem tele lett könnyel, úgy, mint most. Bementem a cselédszobába, leültem a terített asztalhoz, s a Pestet olvastam, mely minket szidott, gúnyolt, s a [olvashatatlan szó] dicsőítette,11 mely már nincs, mikor ezt írom. De akkor az egészben valami fájdalmas szépség volt. Sajnos, most már csak a sajgó fájdalom maradt, mikor kimentem a konyhába. Ez volt április, mikor [a] hatágú sárga csillagot kezdtük hordani,12 s én, aki minden elkövetkező rosszat tudtam és féltem. És nem mertem cselekedni jóval később sem, mikor megjött a papírlap, mely elszakított Tőled.
Bécs, V. 21. kedd13
Végre sikerült egyedül maradnom; írhatok Neked. Szombaton elhagytam a vagont. Fájdalmas látvány volt, amint a rozoga teherautón tízesével hozták be a betegeket Lichtenwörthből, mely egy „jobbfajta" tábor volt tulajdonképpen. Soványak, sápadtak, fejük bekötve, hogy hajtalanságukat takarják. Mindet meg akarom kérdezni, kutatni utánad. Egyet-kettőt faggatok, elszoruló torokkal. Nagy hangon felelnek, mindegyik rá akar licitálni a másikára. Szörnyűségeket hallok, de nem lep meg semmi. Auschwitzot már az újságokban olvastam. Tudom, hogy Te nem lehettél ott. Ez megnyugtat némileg. De mennyi tábor volt még! És a hajad, folyton az jár az eszemben. Mi lett a hajaddal? Nem, nem izgat igazán. Kapjalak vissza haj nélkül, s a világ legboldogabb embere leszek. Csak visszakapjalak! Mikike, kis Mikike, miért kellett ez?!
Napsütéses, meleg időben érkeztünk Bécsbe. Immár harmadszor vagyok itt, rövid 4 héten belül. Először április 15-én, mikor csodálatos véletlen folytán megszabadultam. Másodszor alig 10 napja, mikor beszaladtam Wiener-Neustadtból, s harmadszor most, mint félig-meddig hivatalos delegátus. Elhatároztam, hogy legalább itt őszinte leszek, tehát beismerem, hogy a deportáltak egyáltalán nem érdekelnek. Talán azért, mert magam is az voltam, s elbeszéléseikben oly kevés a változatosság. De egyiktől vagy másiktól talán mégis hallok valamit a „decemberi vonatról", az átok vonatról. Érdekes, hogy a carcinophobiás Menderson rákban hal meg. Így vagyok én is, tavaly június óta ezzel a vonattal. Mindig féltem tőle, de reménykedtem, hogy Te kimaradsz. Nem sikerült.
Bécs halott. Bezárt üzletek, az utcán nagyon kevés ember. 8-kor záróra, elsötétítés. Kapni semmit sem lehet. Népkonyhán étkezem. Nagyon egyszerű szobában lakom a [olvashatatlan szó]gassei „kórház" mellett. De így van jól. Ezt utálom, de még rosszabb jobb volna!
Munkatársaim. Egy hölgy a vonatról. Egymás mellett alszunk. Ő a férjét keresi. Nem tudok róla tulajdonképpen semmit. Pontosan az ellentéted. Kicsit kékharisnya. Egy fiú, aki megtalálta a feleségét, s most a szüleit keresi. Pontos, alapos munkás. Még egy fiú Szegedről, feleségét keresi, de már hallott róla. Csak rólatok nem hallani. Végül egy kedves, egyszerű zsidó, aki mindenkijét keresi. Ez a gárda: a delegáció. Harmadik napja vagyunk Bécsben, futkosunk, fő, hogy autót kapjak. Talán sikerül. Akkor megyek Berlin felé. Érdekes, nem is gondolok arra, hogy otthonról jó hírt kapjak. Én kell hogy hazavigyelek!
Csak gondolkozni ne tudnék. A vagon, az éhezés, az ütleg, a gáz, a lelövés, a Te apró kezed. Ez az, amire nem szabad gondolni. Csak arra, hogy itt van előttem egy 20 éves lány. Túlélte Auschwitzot! És Te is túl akartad élni, a mi „boldog jövőnkért".
Édes kicsim, most már talán az amerikaiak között vagy. Talán a tífuszt is kikerülted, vagy megúsztad. Jövök Érted, tarts ki, Drágám. Oly jó volna ezt egyszer együtt elolvasni. Vagy talán inkább eldobjuk, elégetjük, s sohasem beszélünk róla. Különben is remélem, megcsaltál egy Tommyval, ahogy annak idején ígérted!
Szürke itt az utca, az élet. Most őszi eső esik, rossz idő van. Emlékszel az esős délutánra? De nem akarok a múltra gondolni, mert minden nagyon fáj. Csak a jövő, a mi boldog jövőnk érdekel.
Fertőrákoson a táborban, ahonnan azt hittem, sohasem szabadulunk ki, sokszor arra gondoltam, bár úgy érnék haza, hogy Téged egy idegen férfival látnálak öszszekarolva. Mindent, mindent inkább, csak el ne vigyenek, ne szenvedj Te. Inkább én maradjak egyedül, én vállaljam a nehezét. Nem megy, nem ment!
Keskeny, kis utca ez a [olvashatatlan szó]gasse, a régi zsidó negyedben. Szomorú hely. Piros zászlót lenget a szél a szemben lévő házon. Hogy vártuk ezt együtt.
Szívem, hosszú már az egyedüllét, gyere haza!
Bécs, [1945. május] 22. szerda14 délelőtt
Magdának, a titkárnőmnek van egy komikus kis majma. Szürke filcből van, belefér a retikülbe, Teofil a neve. Neki állítólag szerencsét hoz, mindig magával hordja. Nem tudom ugyan, hogy lehet szerencséről beszélni, ha az ember az élettársáról nem tudja, él-e vagy nem. ­ Emlékszel a mi „szerencse" baglyunkra, a jó öreg bekötött fejű „kótya bagolyra". Úgy látszik, hogy a bús madár megunt minket, mert nem találtam meg a lakásban most. Milyen szomorúan nézett ránk, mikor az íróasztallámpa fényénél a kis piros könyvet néztük. Egyébként az sincs meg. Talán így is van jól. A régi élet egyszer s mindenkorra véget ért. Le kell számolni az összes régi emlékekkel. Legfeljebb egy-egy régi, szép képet lopok ide be.
Most itt volt egy 23 éves lengyel zsidó gyerek. Buchenwald-Mauthausen. Ezer magyar zsidó nőről beszélt. Most jó, most azt mondta, hogy a nők sokkal jobban bírták, mint a férfiak. Te pedig ki akartad bírni! S én mindig bíztam benned.
Kis Miki, mire vállalkoztam én. Nem is tudom egészen megérteni. Tényleg erőszakot kell magamon elkövetnem, mikor hatóságokkal tárgyalok, döntök kérdésekben, s főleg felelősséget vállalok, amit igazán nem szeretek. De mi történhet velem. Baj, kényelmetlenség, mi az ahhoz képest, amin Te keresztül mentél. Mindig erre gondolok, ha elindulok valahová, úgy, mintha a fogamat húznák. Ma elindítottunk Bécsből 25 deportáltat. Debreceniek nagyobbrészt. Remélem, megjönnek baj nélkül.
 
Bécs, V. 24. délelőtt
Tegnap a városban mászkáltam, mert csak így tudtam egyedül lenni. Összevissza csavarogtam a Belvárosban. Bezárt üzletek, itt-ott egy bolt, mely egy-két órára kinyit, de műteán meg lábsón kívül semmi sem kapható. Az emberek rosszul öltözöttek, kopottak, Bécsben még egy elegáns nőt sem láttam. Így néz ki egy nagyváros zsidó nélkül.
Női kalapüzlet előtt mentem el. Egyszerre a pesti belvárosban voltam. Régi-posta utca. Mellettem jössz, dél van, kalapot keresünk az új kabátodhoz, amelyikben végtelen csinos, kislányos vagy. Arcod sugárzik, vásárolunk, olyan vagy, mint egy gyerek. Ha elég pénzem volna, legszívesebben megvenném neked az egész Váci utcát. Nem találtunk alkalmasat. Végre megtaláljuk az igazit, az egyetlent, pontosan azt, amit kerestünk. Csodálatosan illik hozzád. Szeretnéd, de nagyon drága. Boldog vagyok, hogy drága. Megvettük. A Hangli sörözőben ebédeltünk.15 Kalapban ülsz. A szemedben könnyek csillognak. Egészen olyan vagy, mint egy drága kicsi gyerek. És büszke vagy, hogy mi, együtt, a keresményünkből ilyen drága kalapot vettünk. Enni sem tudtál. Szombat volt, olyan, amilyen nem lesz több. Gyönyörű emlék, amit nem szabad elfelejteni.
A ravensbrücki lágerről ír borzalmakat a bécsi lap mai száma. Lengyel és magyar asszonyok voltak ott együtt. És ott is gáz!16 Szívem, mennyit szenvedhettél! Mivel érdemeltük meg mindezt?!
A napok itt gyorsan telnek, de a dolgok lassan fejlődnek. Pedig autóra szükségem van. Már indulni kellene utánad. Bécsbe alig érkezik deportált. Állítólag Pozsonyba jönnek. Megfogadtam, ha túléled ezt a borzalmat, tovább dolgozom a deportáltakért. Vagy talán jobb lesz, ha a jövőben mindig azt csinálom, amit Te akarsz!!
Otthonról sem jön hír. Igaz, nem is jöhet. Mégis a szüleidtől várom a jó hírt. Végeredményben ők vigyáztak (?) rád; valami csökönyös, hülye reménykedéssel bízom, hogy oda fogsz visszatérni.
Tudod, Kicsi, nem jó az egyedüllét. Pláne arra gondolni, hogy mindig, örökké egyedül lenni. Nem, ez nem fog menni. Megpróbálni sem akarom. Merek-e majd öngyilkos lenni. Ezt nem tudom végiggondolni.
Az emberek itt általában rendesek. Zavarja egy kicsit az embert, hogy aki szemben áll vele, az pár héttel ezelőtt még halálos ellenségünk és embertelen kínzónk volt. De ezt is meg lehet szokni, talán. Hát nem az volna a természetes és emberi (vagy ösztönös, tehát állati), hogy nekiugorjak?! Persze, sajnos még mindig társadalmi lény vagyok, s csevegek velük. Ha minden reményt elvesztettem, belépek a kommunista pártba, s akkor olyan leszek, amilyen sohasem vágytam lenni. De akkor remélem, az Isten majd erőt ad mindahhoz, amihez ma erőm nincs.
Ákos Gyuri az egyik, akiről írnom kell. Úgy él, mint aki biztosra veszi, hogy a felesége megvan. A találkozás az ő számára csak időkérdés. Meg is fogja találni a feleségét. Meg is érdemli. Jobb ember, mint én vagyok. Jelenleg Szegeden 6 gyermek él nála. Ő az apjuk most, gondoskodik róluk. Emberebb ember, mint én vagyok.
Tegnap elindítottunk 18 gyermeket egy kísérő felnőttel együtt. A gyermekek közül egy csomó árva volt. Szívem, ha újra együtt leszünk, egy gyermeket magunkhoz vehetnénk, ha Te is úgy akarod majd.
 
Bécs, [1]944.17 V. 27.
Itt ülök a K. P. előszobájában. Nagy nyüzsgés van itt. Jönnek-mennek. Csupa kis ember, apró ügyes-bajos dolgaikkal. Az utóbbi napokban folyton várok valamire, vagy valakire. Most már például a borbélyra várok. Az első pár sort ugyanis még reggel írtam, a folytatás most délután Þ6-kor a borbélynál. (Nem tudok sohasem egyedül lenni.) Itt körülöttem, ebben az ócska külvárosi kis műhelyben nagyban szidják a nácikat. Egy kékkötényes bécsi a szónok. A kék kötényhez kemény gallért és előre megkötött masnit hord. Nagy csizma egészíti ki a számomra kissé szokatlan öltözetet. Alig értem a beszédét, de Hitlert szidja. Rólam persze nem tudják, ki vagyok, az oroszokról tartózkodóan nyilatkoznak. Persze a borbély is részt vesz a diskurzusban. Sajnos e miatt még tovább kell várni. Jeremiás jut az eszembe, a jó öreg pesti borbélyom. Míg otthon voltam, nem tudtam bemenni hozzá, pedig lett volna alkalmam. Túlságosan ismertem már a műsort: először kitörő öröm, aztán sajnálnak. Hát erre nincs szükség, s nem is bírom. Tényleg nem bírom a sajnálkozást. Ha már valamit éreznek velem kapcsolatban, inkább irigyeljenek.
Szívecském, most már azt hiszem, meg lennél velem elégedve. Ma délelőtt az osztrák külügyminiszter18 fogadott, utána a külügyi hivatal főnökével19 folytattam „meghitt" csevegést, végül a rendőrség elnökének20 csodálatos termeiben volt szerencsém bemutatkozni. Sajnos az eredmény: semmi. Még mindig nincs meg az autó, amivel érted megyek.
 
Bécs, V. 30. szerda
Tegnap végre megtudtam, hova ment az átkozott vonat, mellyel elhurcoltak. Belsen, Hannover mellett.21 Egy új név, új cél számomra, ahová el kell jutnom. Rettentően félek. Tudom, hogy mindenkitől érdeklődnöm kell, de nem merek, illetőleg nem merem az utolsó kérdést feltenni: ismerték-e Deáknét? Rettenetes dolog az egész. Húzom, tudat alatt, a dolgokat, mert minél később tudom meg a rossz valóságot, annál jobb. A bizonytalanság mégis jobb, mint a biztos rossz. S tudod, hogy én pesszimista vagyok. Bár olyan tudnék lenni, mint mások, akik úgy mennek a feleségük után, mintha nyaralásról hoznák haza.
Tegnap a Jointnak valamilyen vezetője járt nálam. [olvashatatlan szó] úr. Úgy látszik, éppolyan csibész, mint a többi Joint „vezér". Nem baj. Cél szentesíti az eszközt. Hajlandó vagyok akárkivel együttműködni, csak Téged elérjelek.
Mikike, nagy a demokrácia: tegnap Mauthausenből jött egy csomó ember. Halmi, Waldman, Szvatkó s még sok más „prominens".22 Úgy üdvözöltek, mint a Megváltót, s a fekete kenyérnek nagyon örültek.
Holnap, ha Isten segít, elindulok a nyomodba. Az Isten segítsen minket!
 
Bécs, V. 30. szerda délután
Nagy meleg van, azt hiszem egész Bécs összes legyei ebben a nyomorúságos szobában adtak találkozót. Nincs kizárva, hogy az egész városban itt van a legtöbb élelem, azért gyűlnek itt egybe.
Ma egész nap semmit sem csinálok. Meglehetősen le vagyok törve: a hírek, a meleg teljesen kedvtelenné tesznek. Az írás is nagyon nehezen megy. Itt-ott agyoncsapok egy legyet, de utána még több van. Egészen olyan a helyzet. Hiába gyilkoltak meg hat év alatt millió meg millió embert, az utcák tele vannak nyüzsgő embergomolyaggal. Apró gyermek és kutya alig van Bécsben. Úgy látszik, ezek a háború áldozatai lettek.
Egyedül vagyok. Túl gyakran rohan meg a kedvetlenség, a céltalanság érzete, néha valósággal elönt, mint egy nagy sötét hullám. A régi élet, azt hiszem, teljesen és örökké véget ért. Sajátságos módon megszűnt minden közösségi érzetem, vágyódásom a régi barátok s a régi foglalkozás után. Igen, erről is beszélni kell végre: a röntgenológia, az orvostudomány.
Most már biztosan tudom, hogy nem vagyok orvosnak való. Egyáltalán nem érdekel semmi, ami az orvoskodással összefüggésben van, semmi hiányát nem érzem, hogy nem gyógyítok. Sőt idegessé tesz, ha orvosi kérdésben hozzám fordulnak. Nem is volna becsületes dolog, ha orvos maradnék, de meg nincs kedvem egész életemben olyan pályán maradni, melyen tehetség híján semmire sem vihetem. És nem is akarok a jó doktor bácsi lenni, mert nem vagyok jó, s az embereket szívből utálom. Más pálya? Minden improduktív pálya jó, ahol kevés emberrel kell érintkezni. Ez így volt régebben is, csak nem mertem bevallani. Ülni egy nagy teremben, egy nagy íróasztal mellett, feleket fogadni, akik tőlem kérnek, s nem mindig az asztal rossz oldalán ülni: az jó. Ez még érdekel, ha feltétlen kell csinálni valamit. De a legjobb volna semmit sem csinálni. Mostanában néha sikerül a dolgokat egész föntről látni, s így egész máshogy festenek a dolgok. Lehet, hogy 36 éves koromra megöregedtem? Vagy egyszerűen tehetségtelen, lusta és életképtelen vagyok?
Mindenesetre igen ügyesen áltatom az embereket, akik mindennek az ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Most ittunk Magdával egy kis narancslikőrt. Eszembe jutott hirtelen a Báthory utca. Tudod, mikor még vőlegényed voltam, s egyszer egy egész üveg konyakot megittam. Alaposan berúgtam tőle. Te is egy kicsit spicces voltál, és rengeteget csókolóztunk. Akkor már körülbelül tudtam, hogy a feleségem leszel.
 
Bécs, VI. 4. szerda23
Drágám, ma megint szörnyű lelkiállapotban vagyok. Hiába, rettenetesen irigykedem mindenkire, aki megtalálta a párját. Itt van Ákos Gyuri, egyik munkatársam, aki most kapta a hírt, hogy a felesége Theresienstadtban van. Nyomorult, féltékeny alak vagyok, aki ahelyett, hogy örülnék neki, irigykedem rá. Úgy érzem magam, mint a szigorlatok idején. Akkor is borzasztó irigy voltam azokra, akik már sikerrel túl voltak rajta. ­ Ma különben is teljesen rossz minden. Hírt hoztak Pestről,24 hogy néhányan már visszatértek Belsenből. Te nem vagy köztük! Pedig ha jönni tudtál volna, Te is elindultál volna, Szívem. De nekünk minden sokkal nehezebb, mint másnak. Mikikém, drágám, ma először érzem, hogy tényleg meg tudnék halni. 400 nő van még Belsenben. Ez a hír. De ezreket vittek el Pestről. Ez a valóság!
Mindig [1]944 karácsony előestéjére kell gondolnom. Úton voltunk. Helyesebben hajtottak minket. Székesfehérvárról Sopron felé mentünk, s az első, vagy második napon hajnaltól késő éjjelig folyton, csaknem megszakítás nélkül meneteltünk. Én persze csomag nélkül. Ma is csoda előttem, hogy a csomaggal menetelők hogy bírták ki az utat. De kibírták. Hófúvás volt, csak éjjel engedett az idő. Kegyetlen hidegben vánszorogtunk a világító fehér országúton. Végre feltűnt nagyon messzire egy tanya. A lábam minden lépésnél sajgott, égett, mintha millió tüzes tűre léptem volna, és közben elkezdett fájni a fejem. Tudod, hogy nálam gyakori volt mindig a főfájás, nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Örültem, hogy végre valahol kinyújtózkodhatom. Hatalmas tanyára értünk; ma már nem tudom, mi is történt pontosan. Egy lócára roskadtam, reszkettem, minden tagom nagyon fájt, s a fejem iszonyúan lüktetett, égett. A könny csurgott a szememből, éreztem, amint az arcomra fagy. Alig tudtam magamról, beszélni sem tudtam. Ketten támogattak be egy jéghideg szobába. Az ágyra estem, Morfint ittam, s folyton sírtam, mint egy gyerek. Reggelre jól voltam.
Mi történt Veled aznap, Szívem?!
 
Prága, VI. 12. hétfő25
Már egy teljes napja Prágában vagyok. A Magyar Vöröskeresztnél lakom deportált módra. Földre fektetett matracokon aludtam. Az ágynemű rettentő piszkos. Új, de nem kellemes kísérőim vannak. Az egyikük magas, fess fiú, felesége Bergenben volt, ő is kereső. A másik jóindulatú ifjú kereskedősegéd. Érdektelen.
Az első délután itt sok szenzációval szolgált. Karcagi Margittal találkoztam. Szörnyen néz ki. Valósággal két lábon járó hulla. Ideges, azonnal sír, könnyen elérzékenyül. Két lánya vele van, férjét azonban elvesztette. Éhen halt.
Velük egy szobában volt két vidám kis lány. Egyszerű lelkek, akik azonban nekem igen nagy örömöt okoztak. Egy vagonban utaztak Veled. Elmesélték, hogy „csak" 47-en voltatok egy vagonban, s hogy Te a kulacs vizedből egy lázas betegnek adtál. Erről Rád ismertem. Gyulai Magdáról is meséltek. Még azt is tudták, hogy a bakancsodat megmentetted. Nagy tisztelettel és szeretettel meséltek Rólad. De hogy is lehetne másképpen?!
Kicsim, tehát egypár drukkom megszűnt. Így kibírtad a vagont, még vidám és bizakodó voltál. Február 18-ig, míg a kislányok transzportja elment, ott voltál, s nem bántottak. Még dolgoznod sem kellett állítólag. Remélem, nem hagytad, hogy Magda nagyon elnyomjon?
Magamról csak ennyit: Bécsben már nem volt türelmem maradni. Mindenképpen tovább akartam jutni, elhatároztam, hogy Theresienstadtba jövök, ahová sok belseni fut be, bár tudom, hogy nem vagy köztük. Eddig helyesnek bizonyult a feltevésem, mert már itt Prágában kaptam információkat.
Most csak hogy jutok végre Belsenbe?! A demarkációs vonalon túljutni komoly feladat lesz, de menni fog. Most már igazán meg foglak találni, s diadalmenetben viszlek haza! Orosz teherautón utaztam ide. Fáradságos, de érdekes út volt. Prágából egyébként alig láttam valamit, pedig nagyon szép város, de nyelvtudás nélkül borzasztó kellemetlen ügy az egész. Most csak tovább, ez a fontos. Rendes bolygó zsidó lettem.
 
*
 
Most olvasgattam az előző napi feljegyzéseket. Ákos Gyuri tényleg megtalálta a feleségét. Illetőleg ő még nincs itt, a felesége itt van a szomszéd szobában. Helyes kis asszonyka, kicsit túlságosan határozott és céltudatos. Nem pontosan az esetem. Sajnos azonban nekem rajtad kívül nincs esetem.
 
*
 
Prága feltűnően tiszta város. Amit láttam belőle, nem sok, de minden meglepően tiszta és rendes. Az emberek jól öltözöttek, férfiak, nők egyaránt. A nők szoknyája nevetségesen rövid. Itt-ott hatalmas térdkalácsok tűnnek fel, mely testrészről már egyöntetűen megállapítottuk, hogy csak a legritkább esetben bírja a nagy nyilvánosságot. Hiába, ez a divat. S bár posta nincs, a nagyvárosokat csak a magamfajta elszánt kalandorok kötik össze ­ mert az utazás tényleg kaland lett ­, a nők mégis hajszálnyira egyformán ízlésesek vagy ízléstelenek Pesten, Bécsben, Prágában. Jelen esetben ízléstelenek.
Kávéházban ülök, ott írom e sorokat. Jólesik ez a firkálás, megnyugtat. Feltűnően tiszta ez a kávéház is, viszont az egyetlen dolog, amit jegy nélkül ad, az a kávé. Minősége: rettenetes. De nem is fontos. Körülöttem halkan diskurálnak, finom, meleg zsongás van, kint pedig őszi eső esik. Jólesik ülni egyedül, s Veled lenni, Rád gondolni. Most ugyanis „megnyugtatott" stádiumban vagyok. Elhatároztam, hogy Te jól vagy, megvagy, csak rám vársz.
Van persze „felzaklatott" stádiumom is. Ilyenkor mindent a legsötétebben látok, mindenkitől undorodom ­ s ostoba reakció ­, minden megmenekült deportáltat, aki rémségeket mesél, szeretnék megfojtani. Mert ilyen deportált is van, mégpedig szép számmal. Valósággal kéjelegnek az elbeszéléseikben, vagy abban, hogy az aggódó hallgatónak mennél nagyobb fájdalmat okozzanak.
Mellettem lévő asztalnál egy démon ül. 40 felé jár, fekete kosztüm, fekete kalap fátyollal. Egészben nagyon elegáns. Újságolvasást mímel, de vár valakit. Szép fogsora van, majdnem gyanúsan szép. Szerintem a tökéletesen szép fogsor tartozéka a kissé nagyra nőtt felső szemfog, amilyenből csak egy van a világon. Borzasztó, hogy mindennel kapcsolatban Rád kell gondolni. Képzeld el, elindul egy békés gondolatsor, s a vége természetesen Te vagy. Például így: kávéházban ülök, most hirtelen felbukkan az Opera kávéház, s már ott vagy Te. De ez túl egyszerű, csaknem természetes. Majdnem olyan, mint hogy minden nőt úgy nézek, no, ez majdnem olyan, mint Te vagy, ez pedig meg sem közelít Téged. De egy csokor virág, egy szövet, mely emlékeztet valamilyen régi ruhádra, minden, minden Hozzád vezet. Azt hiszem, ez már betegség. Különben az elme- és idegkórtan mindig gyenge oldalam volt, tehát ezzel a kérdéssel jobb, ha nem foglalkozom.
Maradjunk inkább Prágánál. Próbálok arról írni, úgy, hogy ne örökösen ugyanoda jussak. Úgyis ez az írásmű erősen emlékeztet egy kutyára, mely el akarja kapni a saját farkát. Én is csak úgy forgok körbe-körbe Te körülötted. No, most megint itt vagyok.
Prága egyben nagyon hasonlít Bécshez. Itt sem lehet sem enni, sem cigarettát kapni. Vajon Te hogy bírtad cigaretta nélkül. Azt mondták, hogy ügyes voltál, s élelmes. Nem tudom elképzelni. Én nem vagyok sem ügyes, sem élelmes, csak szaladgálok, de azért mindig közelebb jutok a célhoz: Hozzád. Ja igaz, Prága!
Nem érdekel Prága, és kész. Majd egyszer megnézzük együtt, karonfogva, sétálva, Te meg én. Ide, ebbe a kávéházba is beülünk, hangosan fogunk beszélgetni, s nyilvánosan foglak megcsókolni (bár az nem egy ízléses és úri dolog), de mi mindketten deportáltak voltunk, halálraítéltek, s csak véletlenül élünk, tehát mi az élet [és] a társadalmi konvenció ostoba előírásain igenis túltehetjük magunkat. Ez a tanulság, és én megtanultam.
Mikikém, csak kicsit tarts ki még, ha eddig ment. Egyébként Prágáról majd a legközelebb.
 
Prága, VI. 13. szerda
Ma megint eltelt egy nap egy helyben tipródással, izgalmakkal, újabb, főleg rossz hírekkel.
 
Prága, VI. 14. csütörtök
Az Alkrom Hotel halljában ülök egyedül. Ma megint semmivel sem jutottam előbbre. Két nap óta a szokásosnál is levertebb vagyok. Talán mert olyan nagyon idegen vagyok ebben a városban, nyelvükből egy szót sem értek, tényleg el lehetne itt engem adni. Nem is szólva róla, hogy uzsonnát nem tudok rendelni, mert itt németül beszélni halálos bűnnek számít. Most körülbelül tudom, milyen érzés süketnémának lenni. Amellett ha Nathan dr. csehül beszélget a jelenlétemben, úgy érzem magam, mint egy hülye. ­ Szomorú, levert hülye, nem vagyok nagyon vonzó. Amellett ruhám gyűrött, pecsétes, ingem pedig mocskos. Nem volnál velem megelégedve. Ja igaz, majd elfelejtettem: borotválatlan is vagyok.
Mindezzel szemben a szálló gyönyörű, tényleg luxushotel. Hallja a Palatinusra emlékeztet, közönsége igazán nemzetközi. Enni azonban nem kapsz semmit.
Ma egyébként úr voltam. Vendéglőben ebédeltem, ugyanis megkaptam jegyeimet. Ez maga csodálatos élmény volt: az egész ügy 5 percig sem tartott. Ez nálunk tényleg elképzelhetetlen! Persze mikor ott álltam a tisztviselő asztala előtt, aki boszorkányos ügyességgel vagdosta le a sokféle jegyet, a sárga jegyekre kellett gondolnom, melyet a Csengery utcában adtak, miközben a pár gramm olajat26 jelentő sárga cédulákért órákig tülekedtünk.27 ­ Igaz, hogy akkor érdemes volt, ma meg nem, mert akkor Neked vittem, ma meg itt ülök egyedül, s nagyon letörten, reményvesztetten
Nem tudom, mit csináljak, Szívem, annyi a nehézség, hogy az kimondhatatlan. Annyi érdektelen emberrel kell beszélnem, olyan kerülőutakon kell megközelítenem a célt. S mindenki mást mond, és én mindenből a legrosszabbat veszem ki. De jó volna Veled megbeszélni, hogy hogyan találjalak meg Téged.
Prága, VI. 15. péntek
Kezd ez a kis füzet az egyetlen örömöm lenni. Mikor ebbe írok, valami furcsa, megmagyarázhatatlan jó érzésem támad. Persze ez csak hangulat, s én sajnos a hangulatok rabja vagyok. Ma reggel például minden ok nélkül elég jó hangulatban vagyok. Tudom előre, hogy ez igen hamar, még a mai nap folyamán el fog tűnni, s az első csalódás, vagy kellemetlenség ismét rettenetesen le fog törni. Végeredményben azonban nem szenvedhetek eleget azért a gyávaságomért, hogy otthagytalak november 22-én.
Most talán úgy kellene tovább csinálni a dolgokat, hogy teljes erővel a deportáltak ügyével foglalkozzam, ne rágódjak örökösen a mi dolgunkon, mert így könnyen végzetessé válható idegzavar fog úrrá lenni rajtam. Egyébként ennek a jeleit érzem is néha.
Nem friss keletű ez a baj. Szerencsére még mindig úrrá tudok lenni rajta. Tulajdonképpen nem más, mint hogy érdektelen dolgokra képtelen vagyok figyelni, s ha egy általam helyesnek tartott dolgot hosszasan magyaráznom kell, rettenetesen ingerült s goromba leszek. Ez már így volt Fertőrákoson is, pedig ott még csak éreztem, hogy baj történt Veled. Most képzelheted, hogy jelenleg milyen az idegállapotom. De őszintén szólva nem kis mértékű teher nehezedik az idegeimre. ­ Itt van jelenlegi társam: Nathan dr., aki a Therezini28 tábor likvidálását végzi. Adatai: feleségét, bátyját kivégezték Birkenauban, illetőleg Buchenwaldban. Ő maga egy fáradt, kopott ember, igen csúnya, jellegzetes zsidó külsővel. Átlagban csak minden harmadik kérdésre válaszol, ami bizony nekem még külön idegmunka. Viszont jó összeköttetései vannak itt, ami elősegíti az én utamat tovább. S végeredményben ez a fontos.
 
*
 
Csehországról egypár szót. Prágában az első napokban a Magyar Vöröskereszt nevű intézménynél ettem keveset és rosszul. Végre, miután az Ametyst Hotelben szállást kaptam, élelmezési jegyhez jutottam. Ez, mint írtam már, 5 napig29 sem tartott.
 
*
 
A csehek igen udvariasak és előzékenyek. Ha az ember egy utca iránt érdeklődik, nemcsak elmondják, ami esetemben nem sokat jelent, hanem el is kísérik az embert.
A villamosok sűrűn járnak, modern, bőrüléses, tiszta kocsikkal, a kalauzok elegánsak, gyorsak, a kalauznők pedig ápoltak és feltűnően csinosak. Hangos szót még nem nagyon hallottam. Ma pedig olyat láttam, amit Pesten még csak elképzelni sem lehet: gyermekkocsit tettek fel a villamosra, természetesen a kalauz segített. Úgy látszik, itt a kalauz nem hatósági közeg, hanem egyszerű földi halandó.
*
 
A Vöröskereszthez befutó deportáltak száma egyre csökken, ma csak 2 ravensbrückivel beszéltem. Semmi újság.
 
*
 
Terezinben jártam. Prágától 65 km-re, északra fekszik ez a város. Magába a városba hatalmas laktanyákon, s erődökön át vezet az út. Innen igazán nem lehetett megszökni. A város főterén hatalmas sétapark van, barátságos gesztenyefákkal, kényelmes padokkal. A házakban minden talpalatnyi helyen laknak. Az emberek zsúfolva egymás mellett fekszenek, pedig most már a Zsidóvárost nagyrészt kiürítették. Mi lehetett itt a németek alatt?
Az utcákon csak úgy nyüzsög a sok ember. Legtöbben német katonaruhában, de a nők közül sok csinosan felöltözve, nadrágban sétál. Itt láttam egyébként az első németeket munkában. Két rongyos alak ment el mellettem taligát tolva. Mellükön, hátukon hatalmas, hevenyészve odapingált sárga horogkereszt éktelenkedett. Fejük tetején pedig egy 2 ujjnyi hosszanti csík volt kiborotválva. Német nők is jöttek sorban, egy őr felügyelete mellett. Ingbe és fehér alsónadrágszerű dologba voltak öltözve. Nem voltak csábítók. Annyira fásult vagyok, hogy ez a kép sem tudott bennem nagyobb emóciót kiváltani. Folyton Rád kell gondolnom, ha udvariasságból nevetnem vagy mosolyognom kell, komolyan erőltetnem kell. Valahogy nem sikerülnek ezek a kacajok!
 
Pilsen
Délután 7-kor végre elindultunk Pilsenbe. Új útitárs, Csáky Zoltán személyében. Hatalmas, megtermett, 30 éves férfi, a saját maga alakította prágai Vöröskereszt önkényesen kinevezett valamilyen funkcionáriusa. Nagyon igyekszik jót tenni, nagy bűnei lehetnek. Mindegy. Lényeg, hogy kocsit szerzett, elindulhatok végre. Elbúcsúzom az Ametyst Hotel mocskos szobájától, melyben legalább 1 hónapja nem váltottak ágyhuzatot, s indulok.
A demarkációs vonal, amelynek átlépése Bécsben annyi gondot okozott, [olvashatatlan szó] előtt van, Pilsentől mintegy 10 km-re. Az orosz őr elolvassa papírunkat, utána iszik pálinkánkból egy hajtást, már emelkedik a vörösre festett sorompó. Az amerikai vonal mintegy km-nyire van, három mosolygó amerikai gyerek áll a sorompónál. Mikor az első 2 írás után, amit el sem olvas, a harmadikat nyújtjuk, mosolyogva szól: „any more?", s máris robogunk tovább. Amerikai területen vagyunk. Apró amerikai kocsik mellett futunk el, mikor beérkezünk Pilsenbe.
A város csupa lobogó. Megtudjuk, hogy Bene¼30 járt itt tegnap. Szobát kapok 50 korona borravaló fejében a Grand Hotelben. Úgy látszik, az Ametyst fehérneműjét 1 havi használat után sem mosni viszik, hanem ide hozzák utóhasználatra a pilseni Grand Hotelbe. A szálló éttermében remek jazz szól. Az étteremben amerikai tiszti klub van. Az utca, a tér tele vidám, remekül öltözött amerikai fiúkkal, akik, úgy látszik, csak játsszák a katonásdit. Úgy érzem, minden demokratikus nevelésük ellenére is egy kicsit tetszelegnek ebben a sisakos, revolveres pompában. Nem baj. Megilleti őket ez a kis öröm. S a pilseni lakosság láthatólag nem haragszik érte. Útközben egy német fogolylágert láttam. Amerikai autókon főztek nekik. Biztos igen kiadós, jó ételt kaptak vacsorára. Igaz is, én felbontottam egy májkonzervet, mert már más nincs. Meleg vacsorához nem lehetett hozzájutni.
Holnap jön az új lépés, túljutni Csehországon, s bekerülni német területre. Kicsim, szervusz, eloltom a villanyt, s próbálom azt játszani, hogy megtalállak. Elvégre ehhez az örömhöz nekem is jogom van.
 
Pilsen, VI. 16. szombat
A piszkos ágyban úgy aludtam, mint a tej. Fél nyolckor már a borbélynál ültem, aki 1 koronáért óriási gonddal borotvált meg. Ezzel az elegancia követelményeinek körülbelül eleget is tettem. A Nap remekül süt, a téren nagy forgalom. Itt folyton valami ünnepi hangulat uralkodik. Mindig azt hiszem, hogy vasárnap van. Csak a reggeli étkezések szörnyűek!! A kocsi végre megérkezik. Útitársam, Csáky Zoltán feltűnően ideges, délben már gyomorgörcsökről panaszkodik, majd kirázza a hideg, ami igen előnyös, mert egész nap nélküle vagyok. Délelőtt elmegyünk Major Robertshez,31 az itteni repatriáló32 tiszthez. Egy nagy amerikai tábor kellős közepén van. Nem győzök betelni az amerikaiak egyenruhájának tökéletes tisztaságával ­ állítólag Londonba küldik mosatni ­, a katonák mosolygó ábrázatával, s minden mozdulatuk közvetlenségével. Igazán elragadóak. Drukkolok, mert ez lesz az első próbám az amerikaiakkal való érintkezésben. Nos, nem volt nagyobb baj, helyenként ugyan nem jól értettem őket, de én mindent folyékonyan meg tudtam mondani. Nagyon szeretném remélni, hogy Te is így beszélsz velük most. Sok eredménye a tárgyalásnak nem volt, de akadálya a továbbutazásnak nincs. Ez a fő. ­ Délben 3 nő keres fel. Deportáltak, harmadmagukkal egy szállodában dolgoznak. Rettenetesen örülnek, én is remekül érzem magam velük. Ravensbrücköt járták meg, s élnek. Szeretnék reménykedni. Délben velük ebédelek, az ő vendégük vagyok.
Délután a Bory táborba megyek ki, itt 14 zsidó van, köztük csak 1 a férfi. A nők elég jól néznek ki. Mind lázasan kérdezi, mi van otthon. Szegények.
Később 2 felvidéki zsidó gyerekkel kerülök össze. Jelenleg a londoni cseh hadsereg tagjai. Előzékenyek, kedvesek, 90 l. benzint szereznek.
Este egy amerikai rabbival ismerkedek meg, órákig diskurálunk. Eleinte alig értem, mert hadar, később már egész jól megy, még gúnyolni is tudom. Ha hevesen vitatkozik, jiddisül beszél. Az európai zsidóság tragédiája nem nagyon rázta meg.
Egyébként a deportált asszonyok valósággal elhalmoznak. Olyan, mintha én volnék a deportált, ők meg a Joint. Holnap: Prága a cél, majd tovább, tovább. Ma elég jó, munkás nap volt. Miki, édes kis Gyerekem, gyere vissza hozzám, nagyon-nagyon hiányzol, rettenetesen felgyűlt bennem a szeretet. Kicsim, úgy érzem, hogy otthon foglak megtalálni. Vagy talán bemegyek egy táborba, ahogy Te bejöttél hozzám egyszer az Üteg utcába. Micsoda gyönyörű pillanat lesz. Csak ennek élek. Szervusz Kicsim, „joj".33
 
*
 
Az amerikai fiúk tökrészegen kurjongatnak az ablak alatt. De jó nekik. Különben bemutatok egypárat:
Néger katonák. Pontosan ugyanazt az elegáns ruhát hordják. Ingükön mindenféle rangjelzés díszeleg. Túl udvariasak, túl mosolygósak, túl büszkék az egyenruhára. Nagyon fajtestvéremnek érzem őket. Tudom, hogy majd kiesnek az egyenruhából, s egyszerű „büdös zsidók", azaz négerek lesznek, akiket bántatlanul le lehet nézni. Azt hiszem, ők is tudják. Talán sajnálják is, hogy a háborúnak vége van.
 
*
 
A rabbi is büszke a tiszti uniformisára. Komikus a sisakban, de nagyon büszke. Saint [olvashatatlan szó] borzalmairól beszél. Azt hiszem, nem is látta St. [olvashatatlan szó]. Sisakján és kabátja hajtókáján a 2 kőtábla fémjelvénye díszeleg. Attól tartok, hogy ezt elengedné minden ortodoxiája ellenére.
 
*
 
Este 11-kor zárják a Metropol Szálló kapuját. Tiszti szállás ez, felső emeletén 23 deportált nő lakik. Egy részük cseléd a szállóban, de nagyon elégedettek. 11-kor még a kapuban vagyok. Amerikai fiú jön oda: „Wish you go in?" kérdezi. „No, I'm waiting." „A girl?" kérdi. „Yes"34 mondom, bár a fent felejtett tollamat várom. Erre nyitva hagyja a kaput, s diszkréten eltűnik.
 
*
 
Steve, zsidó amerikai katona. Azt hiszem, közlegény. Nagyképű, hanyag, mindent megígér, semmit sem tud elintézni. Magyar zsidó a rossz fajtából. Ezek maradtak meg.
 
*
 
A DKW-kocsi folyton elakad. Az amerikai fiúk tolják meg, felszólítás nélkül. Köszönetet nem várnak.
 
*
 
Az amerikai parancsnokság ingyen ad benzint. Teljes a bizalom. Mi persze visszaélünk vele. Lopunk. Cél szentesíti az eszközt.
 
*
 
De most már igazán „joj". Aludjunk, Drágám, kicsi Szerelmem.
 
*
Prága, VI. 18. hétfő
Tegnap sajnos nem tudtam írni, mert mikor megjött az este, mikor tehetném, megint nem tudtam egyedül lenni. Itt volt a szobában, a jó öreg Ametyst Szálló 2 ágyas szobájában Nathan dr. Az ő jelenléte aztán igazán bénítólag hat az emberre. Lefeküdtem, s igyekeztem nagyon gyorsan elaludni.
Mi is történt tegnap? Reggel még Pilsenben voltam, a délelőttöt a Metropol Szálló deportáltjainál töltöttem, mert a kocsi nem érkezett meg idejében. Oly rendesek, hogy az szokatlan. Reggelit tálaltak fel, mely grapefruittal kezdődött, s kakaót tartalmazott. Tulajdonképpen ez volt a nap legnagyobb eseménye, s délután Þ5-kor a sült csirke, melyet ugyanitt kaptam. Ilyen örömeim vannak, s közben a marharépára gondoltam, mely hónapokig az egyetlen eledeled volt.
Napközben [olvashatatlan szó]ben voltam, Prágától 25 km-re, egy magyar katonai kórházban, ahol végre sikerült egy kocsit kapnom, melynek az engedélyét viszont ma megszereztem. Így már csak sofőr kell. De már ez is félig biztos. Most már csak vissza kellene indulnom Pilsenbe. Alig várom már, hogy ismét amerikai oldalon legyek. Remélem, holnap sikerül elindulnom. Sajnos segíteni senki sem segít, természetesen mindenki a saját dolgát hajszolja, de nem tehetek szemrehányást, hisz én ugyanezt teszem. Azonban én talán mégis igyekszem a formák betartására ügyelni.
Egy érdekesség, ami igen jólesett. Szudétanémet falvakon át vitt az utunk. Egyszerre csak sárga karszalagos nőket, s férfiakat veszek észre. Szudétanémetek voltak.
Ma pedig a Magyar Vöröskeresztben volt nagy izgalom. Rémhír terjedt el, hogy a magyaroknak holnaptól kezdve kabátjukon horogkeresztet kell viselni, enni csak annyit kapnak, mint a zsidók azelőtt, a járdán nem járhatnak, s az utcán is csak bizonyos meghatározott időben közlekedhetnek. Attól tartok azonban, hogy az egészből egy szó sem igaz.
Ma egyébként megint rossz napom van. Nem nagyon rossz, de látod, Édes, csak telik az idő, és semmi hír nincs rólad. Egymás után jönnek az emberek innen-onnan. Itt a feleségem, meg ott van, csak én állok itt szárnyaszegetten. Nem hiszem, hogy Belsenben vagy, mégis titkon reménykedem, hogy Isten megoldja, hogy megtaláljalak.
 
Pilsen, VI. 19. kedd35
Ismét itt, csak a mostani szobám nem a főtérre nyílik, hanem egy mellékutcára. De a jazz éppúgy felhallatszik. Közben az amerikaiaknál egy csere történt, most a régi megszállók helyett újak jöttek ide. Ezek azonban pontosan olyanok, mint elődeik. Barátságosak, mosolygósak, s számunkra tényleg egy másik földtekére valónak látszanak. Pedig ők már 3-4 éve elszakadtak otthonuktól, de ez nem igazán látszik rajtuk. Nem panaszkodnak, s nem lázadoznak. Mosolyognak, ahogy megtanították őket. Keep smiling.
Tegnap este Prágában még „nagy" vacsorán vettem részt. Délután a Vöröskeresztbe érkezett egy magyar delegáció. Vezetője dr. Déri, egy 33 éves nyeszlett zsidó gyerek, jelenleg miniszteri tanácsos. Hatásköre a deportált ügyek rendezése, hatalma, úgy látom, semmi. Furcsa ez az egész otthoni dolog, nem is szeretek, és nem is akarok rajta gondolkozni. Mindenesetre nem kívánkozom az otthoni tülekedésbe visszakerülni. Újra [olvashatatlan szó] azokkal a kis emberekkel, akik között éltünk. Pfuj, megint lórumozni a Kleinékkel. Nem, ez nem kell. Gyurit, Lídiát nagyon szeretem, de nem hiányoznak. Röntgenezni pedig nincs kedvem. Gézáékra pedig neheztelek, bár talán nincs igazam. Tágabb családom pedig hetekig sem jut eszembe. Minden energiámmal a cél felé vagyok beállítva. Meg akarlak találni, csak ez fontos, a többi igazán nem érdekel. Minden csak a nagy Cél után jöhet.
Igen, oktalan dührohamaim újabb tárgyai a bergeni Sondenlageresek. Tegnap is beszéltem egy értelmetlen nővel. Egy félóráig mesélt minden marhaságot, amit szörnyülködés és részvevő fejcsóválások között végighallgatok, s a végén kiderül, hogy a Sonderlagerben36 volt. A Häftlingekről37 pedig úgy beszélt, mint valami makulátlan életű polgár a rablógyilkosokról. Felülről lefelé. Majd belerúgtam a végén. Megint alaposan elintézett, egész este végig martam mindenkit.
De gyönyörűm, a mai nap szenzációjáról nem is beszéltem. Megvan az autó. A Te autód. Ugyan nem ezzel hozlak haza, de Pilsenből ezzel megyünk díszmenettel haza. Most garázsban pihen, generáljavításon, de mire visszajövünk, ragyogó lesz. Addigra én is tudok majd vezetni, s így már megvan a Te helyed is. Persze Te is megtanulsz vezetni, s akkor majd kicseréljük egy nagyobb s szebb kocsira. Egyelőre jó lesz ez is, csak már benne látnálak.
Egyébként kezdek eléggé kimerülni. Már délután borzasztó fáradt vagyok, s este leragad a szemem. Csak reggel ne volna sohasem, attól már előre félek.
Sárára gondoltam most, aki azt mondta otthon, hogy Isten őt nem fogja elhagyni, ő sem hagyta el az Istent sohasem. Bár igaz volna, de talán angyali naiv hite megsegít Téged, minket.
Kicsim, most már keresnek Téged Berlin felé, én megyek Közép-Németországba, s Linz felé is dolgozik egy csoport. Ha dr. Deák Éva megvan valahol, akkor hamarosan találkozni kell. (Most például biztosan érzem, hogy ez így is lesz.)
Tegnap egy pécsi fiú mesélte, hogy elment Lengyelországba a feleségét keresni, s az első városban megtalálta. Hát ilyen is van!
Megint vége egy napnak. Délelőtt még Prágában szaladgáltam, délután egy Steiger Alajos nevű igazi szélhámos luxusautóján Pilsenbe jöttem. Újabb útitárs akadt, egy kis pozsonyi vagány személyében. Vajon még hány emberrel kell érintkeznem ezen az úton. S meddig tart az ámokfutásom?!
De jó volna szombattól kezdve ismét megtartani a fogadalmamat.
Fáradt vagyok már, kicsim. Holnap megint egy nehéz nap előtt állok. De majd annak is vége lesz. Hogy hol fogok aludni, azt még nem tudom. Majd meglátjuk. Kezd már nem fontos lenni, éppúgy, mint az étkezés sem. Csak egy a fontos nekem ezen a világon, s az Te vagy. Te, az én kis autótulajdonosom. Remekül fogsz festeni mint úrvezető. Addig jójcakát, érezned kell Angyalom, hogy jövök Hozzád! Ma nagyon elszomorított az írás, be is fejezem már. Szervusz, Édes, üdvözöl a Te őrült férjed.
 
Prága, [1]945. VI. 20. szerda38
A nagy elindulásnak ez lett a vége. Megint itt vagyok Prágában. Prágában, ahol még mindig nem láttam semmit, pedig a régi zsidó város nagyon érdekelne. De vagy nincs időm, vagy nagyon fáradt vagyok. Aztán meg ezeket a dolgokat úgyis együtt kell megnéznünk.
Ma különösen roppant fáradt vagyok, s mivel semmi különös nem történt, rövid is leszek.
Sajnos a kocsink egyelőre túrára nem alkalmas, így Pilsenben maradt generáljavításra. Én egy ideges, bolond csehre bíztam az életemet. Az illető egy magas, nyurga ifjú, aki egy hatalmas Wanderer kocsival rendelkezik. A kocsi tulajdonjoga, amint látom, nem nagyon tisztázott, de ez nem rám tartozik. A fő, hogy holnap talán mégis elindulok, ez alkalommal nem vissza, hanem előre. Mai munkám: 300 liter benzint szereztem, de úgy, hogy négy helyről utasítottak el előbb, míg az ötödiknél sikerült. Mondanom sem kell, hogy már az elsőnél is végleg el voltam keseredve. Hiába, az akadályokat, s a ferde dolgokat most sem szeretem. Nem baj. Fő, hogy a benzint megszereztem, így még egy akadály elhárult az útból. Prágába a sofőr, Pohl úr miatt kellett visszajönnöm; nehéz ügy lesz vele, az már biztos. De még ez sem baj. Nincs sok választásom partner személyét illetőleg. Ez például még náci is, véleményem szerint.
Még a teljesség kedvéért megjegyzem, hogy ma sem ebédeltem, s a vacsora is igen légies volt. Viszont egy rozoga díványon alszom. Tiszta cigányélet, de nem tesz semmit.
Drága gyermekem, ma nagyon unalmas vagyok. Jó éjszakát, kicsi Életem.
 
Prága, [1]945. VI. 22. csütörtök
Most éppen [olvashatatlan családi név] gondoltam, hogy miért, igazán nem tudom, csak arra gondoltam, hogy otthon vannak, míg én itt ülök megint a jó öreg Ametyst szobájában, s Te Isten tudja, hol vagy. Vagyis megint irigy vagyok. Szégyellem magam érte, de mit csináljak, ilyen a természetem. Aztán kárörvendő is vagyok. Megjegyzem, erről sem tehetek. A prágai Magy. Vöröskereszttől naponta visznek el embereket, akik valószínűleg, a most divatos szóval élve, kollaboránsok voltak. Nem sajnálom őket, sőt rettegésüknek örülök is. ­ Lassanként ez a füzet valóságos gyónás lesz. Sajnos a penitenciát előre kirótták rám.
Mégis, az ő sorsuk, minden rettegésük dacára sokkal, de sokkal jobb, mint a miénk. Nagyrészük családjával együtt van, s reménykedhetnek, hogy együtt is maradhatnak. Itt van Csáky Zoltán, akit már említettem. Igen, bevallotta, hogy éjjelenként nem alszik, mert nem tudja, hogy reggel nem-e viszik el. (sic!) De nappal mégis ott van mellette csinos felesége és 8 hónapos gyönyörű kislánya. Pedig felesége erről jobb nem írni, de nem is érdemelné meg, hogy a teneked írt levélbe bekerüljön. Annyira ellentéted, mint nő, mint feleség, s mégis férje mellett van, ha nem is boldogan.
Szívem, a mai nap ismét idegtépő várakozással telt el. A régi figurák, akikhez még egypár új is csatlakozott. Pohl úrral, a Wanderer kocsi sofőrjével megállapodtam. Indulhatunk holnap reggel. A kocsi fel van szerelve. Benzinünk, olajunk van, papírunk van, most csak ne jöjjön semmi sem közbe. Biztosan 80 km átlaggal megyünk. Most már csak megtaláljalak.
Délután térképet kerestem az útra. Sajnos az eredmény semmi sem volt. Minden üzlet üres. Az emberek nagyon rendesek, a kiszolgálók udvariasak, de kapni semmit sem lehet.
Egyébként a napot a Vöröskeresztnél töltöttem. Nagyobbára idegeskedtem, s az időt mások dolgaival töltöttem el. Igaz, hogy a magam ügyében nem igazán volt tennivalóm.
Most megint egyedül vagyok a hotelben. Nathan dr., a többször említett lakótárs hamarosan megjön, addig lefekszem, hogy ne kelljen diskurálni vele. Nehéz zsidó a javából.
 
Buchenwald, VI. 25. Vas.39
Pénteken reggel 10-kor megindultam a már többször említett Wanderer túrakocsival. Vezetőm Pohl, a hisztériás ifjú cseh, nagy ambícióval indul. Érthető, mert kilométerenként 2 márkát kap az útért, s az út hosszúnak ígérkezik. Nathan dr. is kilép az életemből, azt hiszem, örökre. Viszont van még egy útitárs, egy buchenwaldi fiatalember, aki igen értékes adatokkal kecsegtet. Így Buchenwald mellett döntök.
Hatalmas búgással iramodik neki a fekete túraautó. A sofőr mellett ülök, a kocsi belseje tele benzinnel. Remélhetően nem alkohollal.
Gyönyörű, meleg időben 80­120 km-rel rohanunk a jól ismert pilseni úton. 12 óra előtt néhány perccel Pilsenben vagyunk, a Grand Hotel előtt. Amint kiszállok a kocsiból, meglátom a pécsieket. A „pécsiek" 5 pécsi férfi, aki a családját keresi, tehát szimpatikusak. Egyszerűek, tele vannak gonddal, bajjal, szeretem őket. Kutyafuttában ebédelünk egy vendéglőben. Megeszem az utolsó cseh knédlit, majd 1-kor kocsin ülünk már.
Délután 4-kor a csehszlovák­német határnál vagyunk. Előzőleg kis kerülőt teszünk; beszaladunk Marienbadba, melyet okvetlenül látni akartam. Itt sétáltál valaha Te, boldogan és szabad, jómódú fiatal lányként. Nagyon lever a látogatás.
Egerben40 is megállunk egy félórára, az autón van javítanivaló. Megismerkedem egy német kocsmárossal. Italmérési engedélye nincs, és csak bizonyos órákban tarthat nyitva. Íme az új kiválasztott nép fia.
Észre sem vesszük Asch és[olvashatatlan szó] között a német határt. Roppant udvarias cseh határőrök. Egy-egy cigarettát adok nekik. Alig 1 km-re amerikaiak állítanak meg. Feltűnően barátságtalanok. Németországban vagyunk.
Hamarosan elérjük a Reichsautobahn Strassét, ahol óriási sebességgel ront előre Pohl barátunk. 8 órakor Leipzigben vagyunk. A deportált nők innen már elmentek 2 napja. Igen udvarias, valószínűleg zsidó hadnagy fogad. 10 óra felé jár, mikor kikerülök tőle. Sötét van, szállásunk nincs. Kétségbe ejtő helyzet. Szállást keresünk, eltévedünk. Végre a Német Vöröskereszthez jutunk, ahonnan tömegszállásra jutunk. Halálosan fáradtan esem a priccsre.
 
Wolfenbüttel VI. 25. hétfő
Drága kicsi szívem, édes Szerelmem. Száz kilométer választ el az átkozott helytől, ahol Te szenvedtél. Apró kis hotel szobájában írom e sorokat, annak a napnak az előestéjén, mely valószínűleg döntő fordulatot jelent az életemben. Félek. Mégis, holnap túl kell esnem rajta. Nem várok jót. Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy visszakapjalak. Évikém, rettenetesen szenvedek. Folyton csinálnom kell valamit, állni nem tudok, Holnap, megint listákat nézek, kérdezősködöm. Jaj, csak a szörnyűt ne halljam. Legalább a reményem maradjon meg! Évikém, édes, ki tudtál tartani? Holnap megtudom. Holnap Istenem, segíts meg, könyörülj meg rajtam, úgy vágyom a boldogságot.
Igen, be kell számolnom Neked. Nem kínzom magam tovább. Tehát a lipcsei tömegszálláson jól kialudtam magam. Reggel 8-kor ébredés. Reggeli nincs, víz nem folyik, mosdás elmarad. Þ9-kor már kocsin vagyunk, egy nagy tábort keresek fel, ahol mindössze 3 deportáltat találok. Elindítom őket Buchenwaldba. Magam is elindulok Weimar felé.
10-kor reggeli egy apró kis kedves vendéglőben. Persze csak borzalmas kávét adnak, az a fő, hogy meleg. Weimar. Többet vártam tőle, nincs lerombolva. Kedves, fehér színű, barátságos villamosok járnak erre. Itt is rengeteg a nő, fiatal férfi alig van.
12-kor berobogunk Buchenwaldba. A magyar komitében éppen csak tudomásul veszik érkezésemet, ami persze az egész ügy iránt ellenségessé hangol. Délután össze is veszem egy alakkal. Majd egymásnak megyünk. Idegességem folyton nő. Néhány pesti kolléga kerül elő. Rettentő ostobákat kérdeznek, ez is idegessé tesz. Ragyogóan élnek egyébként, mindnek rengeteg holmija van. Mellettük a mocskos, gyűrött ruhában inkább én festek deportáltnak. Úgy is kezelnek.
Este későig fent vagyok velük. Számomra abszolút érdektelen az együttlét, mert ők nem adnak információt, csak ők kérdeznek. Itt hallom először, hogy Bergen haláltábor.41 Ez végleg eloltja reményem alig pislákoló parazsát.
Mikből táplálkozom, élek mégis?! Abból talán, hogy a belseni lista nem teljes? Vagy talán mégis ott vagy? Csak kórházban voltál, azért nem vagy a listán? Istenem, mi lesz holnap?
Végre a szokott halálos fáradtság, mélyen elalszom. Ismét vége egy nap gyötrelemnek. Lesz-e bátorságom öngyilkossághoz?! Remélem, lesz!
Reggel listákat nézek, a kocsimat kölcsönkérik, s 1 óráig nem is jön vissza. Hál' Istennek, van min bosszankodnom, nem kell gondolkozni. Rengeteg újabb rossz hír Bergenről. Borzasztó meleg van, utálom az embereket, mindenkire ráordítok. Halálosan kimerült és kétségbeesett vagyok. Mikor lesz vége?
Délben egy idősebb zsidó nő keres. Stürmer-pofa,42 amerikai tiszti ruha feszül rajta. Tényleg feszül, mert nagyon kövér nő, szegény. Az amerikai Jointtól van. Még kevesebbet tesz, mint én, a deportáltak érdekében. Viszont szemmel láthatólag nagyon élvezi magát. Tiszta zsidóellenes propaganda ez a nő. Még a nevét sem tudom. Egyszerűen nem érdekel. Nem is tudom, miért írtam róla ennyit.
Ebéd után, hosszas kapacitálásra elmegyek visszafelé, s ezzel egy teljes napot veszítek. Hogy miért, azt meg sem tudnám magyarázni. De úgy sejtem. Hagyom magam rávenni, hogy utamtól 700 nő hazajövetele függ. Mit érdekel engem 700, vagy akár 700 000 is. Mikor engem csak egy érdekel? S azt az egyet vajon látom-e még. Istenem, mi lesz holnap? Soha sincs úgy, ahogy elképzelem, viszont most minden lehetőséget végig álmodok. A legrosszabbtól a legjobbig. Persze, az utóbbira alig merek gondolni. Ez csak nagyon ritka pillanatban van.
Weimar­Jena­Gotha az útirány visszafelé. Az Autobahn Strassén robogunk. Pohl produkálja magát, mert egy kis zsidó lány van velünk.
Visszafelé eltévedünk, nem jutunk az autóútra, s az említett városokon megyünk át. Nem láttam belőlük semmit.
Este megint bosszankodás, végül 11-kor a jól megérdemelt nyugalom. Isten jó hozzám, rögtön elalszom.
Reggel csak 8-kor ébredtem. Szakad az eső. De jó volna még feküdni, még alszom, nem tudok semmiről, a feleségem megvan, minden jó, én nem ébredek fel. Miért félek akkor a haláltól?! Hülye életösztön. Nem lehet megérteni.
11-kor tudunk csak elindulni. Erfurton megyünk át, majd északnak kanyarodunk. Az egyik amerikai kontrollnál fel kell vennünk egy német parasztasszonyt. Rettenetesen bosszant, de persze nem tudok semmit sem tenni. Még mindig gyáva vagyok. Micsoda hitvány fajta vagyunk! Pohl barátunk az országút kellős közepén kitessékeli. Én sajnálom. Pfuj, de megvetem magam!
Ebéd nincs. 3-kor Nordhasenba érkezünk. Egy tábort látogatok meg, ahol gyanítom, már zsidót nem találok.
Gyengén megyünk ma. Folyton meg kell állni. Mindig valami hiba van.
Délután kijutunk a Harz-hegységbe. Csodálatos szép úton, bűbájos kis hegyi falvakon megyünk át. Elhatároztam, hogy ide együtt jövünk el. Visszafelé. Persze most sem hiszem el, hogy ez igaz lehet. Csak játszom a gyönyörű gondolattal. A Harz-hegységben találkozunk először angolokkal. Az első benyomás igen jó. Nagyon barátságosak, kedvesek.
RAF43 felírású kocsi robog előttünk. Persze erről eszembe jut az esti 10 órás programunk: a londoni rádió. Megint csak ott vagyok, ahol voltam. Nem bírom már. Segítség, félek, hogy megőrülök.
Este 7-kor végre defektet kapunk. Pótkerekünk nincs. Egyesült erővel 2 óra hosszat dolgozunk a kocsin, míg rendbe hozzuk. Első alkalommal szereltem. A végén már egész ügyesen ment. 9-kor tovább indulunk, s itt Wolfenbüttelben, egy bűbájos antik kisváros régimódi vendégfogadójában megszállunk.
Vacsora nincs, leülök a gyönyörű kis faberakásos ivóban, konyakot hozok le magamnak, az asztalhoz ültetek egy angolt, s politizálunk. Nem érdekel, hogy mit beszél, egyébként, sajnos, úgy sem értem.
Dunkerque-ről mesél. Ez jó katona. Erik Knightról44 s a mi befejezetlen könyvünkről semmit sem hallott. Nem baj. Telik vele az idő. Nem vagyok képes még így sem tönkremenni. Þ2 van, még írok Neked. Nem tudtam volna lefeküdni enélkül. Hiába, jó hivatalnok vagyok. Nem szeretem a restanciát. Most eszem egy darab kenyeret, s be az ágyba. Készülök a holnapra. Mikikém, úgy szeretnélek a karomban tartani.
 
Bergen-Belsen, június 26. kedd
Rádiót hallgatok. Angolul énekelnek. Hatalmas fákon szűrődik át a nap. Gyönyörű hely ez, kis feleségem, ahol minden egybevágó adat szerint, rengeteg szenvedés után éhen haltál. Te, aki úgy szerettél élni, szépen rendesen
 
Bergen, jún. 28. csütörtök
Itt képtelen vagyok egyedül lenni. Most reggel sikerült leráznom a sok jóakarót. Nem tudtam meg semmit Rólad. A nagy Wanderer nélküled indul ma haza. Többekkel beszéltem, sokan dicsértek, s mondták, hogy milyen jól néztél még a legutolsó időben is ki. De hiába. Nincs megnyugvás egy pillanatra sem. Mit tettek itt? 28 000 halott az angolok alatt. A németek alatt hullahegyek a táborban. Az utolsó 2 hétben már nem volt ennivaló! A kilátások reménytelenek, ezt már pontosan tudom. Mindenfélével igyekszem áltatni magam, még a kérdéseket is úgy adom fel, hogy a válasz kedvező legyen. Így 1-2 óráig még képes vagyok bizakodni.
S az igazi csodavárás most jön: már indulni akarok haza. Hátha otthon vagy. Pedig tudom, hogy őrültség, mert nem lehetsz otthon. De így van alkalmam megint valamiben hinni.
A legrettenetesebb tegnap történt velem. Itten a magyar komité vezetője, egy dr. Klein Andor nevű nagyon helyes kis emberke, mellesleg volt abonyi főrabbi, vigasztalni kezdett. Tehát így látják ők a helyzetet. És én még mindig nem tudom magamat beleélni, hogy ne lássalak többé. Nem megy. Most majd kalandokkal viszszamegyek Prágába. Ott reménység nélkül átnézek egy listát, melyben biztosan nem szerepelsz majd. Bécsbe megyek majd, sajnáltatni magamat. S végül csak haza kell majd menni. Mit fogok csinálni majd?!
Édes kicsi szerelmes Feleségem. Bocsáss meg nekem, nem bírom tovább. Végtelenül szenvedek. A játék már nem megy soká. ­ Mikor itt a nők mesélték, hogy milyen szép, stramm voltál, el kellett fordulnom, mert tele lett könnyel a szemem. Istenem, mennyivel értékesebb ember voltál, mint én. S én élek. Hol itt az igazság?
Ma még állítólag mindenkit kihallgatok, s ma délután vagy holnap reggel hazaindulok. „Haza": tiszta gúny.
Hogy mi lesz, nem tudom. Bár az Isten csodát tenne! Ha tényleg elpusztultál, kicsi szívem, akkor adjon az Isten rám egy halálos, gyorsan ölő betegséget, hogy vége legyen ennek az örökös szenvedésnek.
 
Wildenfels, jún. 29. Péntek
Délelőtt 11 óra óta utazom Bergenből. Magdeburgon át jöttem, fogalmam sincs, hogy fogok „haza" kerülni. Nem lesz könnyű dolog.
Ma egész nap gondolkoztam, természetesen alig láttam, hol megyünk, Pohl úrnak, a sofőrnek csak szórakozott „Ja"-kat vetettem oda. Szemeim 5 percenként könnybe borultak. Rád gondoltam. Láttalak. Két nap óta vájkáltak Bergenben egy nyitott sebben. Egy csúnya nagy vérző sebben. Itt érzem valahol a mellemben. Ha hozzányúlnak, ha csak közelednek hozzá, mindjárt irgalmatlanul fáj. De nem kiabálok, sőt gyakran mosolygok is. Szégyellem, hogy éppen én voltam ilyen ügyetlen, hogy nincs feleségem. Egyszóval, így lettem én özvegyember. Majd talán lányos házakhoz is meghívnak. Nagy parti, de sajnos rossz külsejű, felhúzza a vállait, púposan jár. (Most megint hozzányúltam a sebhöz: elszorul a torkom, fojtogat a sírás, mert látok egy édes egyetlen asszonykát, macskabundában, amint az utcán előreszalad, komikusan apró léptekkel tipeg, felhúzva vállait, s csupa szív nevetésével gúnyolja férjét.) Nem bánom, nem kínzom magam, sírok, mint egy kölyök
Egyedül vagyok. Igaz lehet, hogy az a hús-vér valaki, aki Te vagy, vagy voltál, nincs már? Hogy tömegsírban fekszel, ahová két apró lábadnál fogva ráncigáltak be Téged? Téged, az én kicsi Asszonyomat, az én nagy-nagy hősömet, akiről mindenki csak szépet mondott?
Igen, egyedül vagyok, rettenetes fájdalmammal. Az emberek már részvevően beszélnek velem. Sajnálnak. Pedig nekem nem kell a részvétük, senki részvéte. A bergeni magyarok vezetője dr. Klein rabbi. Apró kis ember, nagyon-nagyon megszerettem. Csak ő is azt mondta, hogy nem baj, az idő nagy orvos, meg ilyen hasonló ostobaságokat. Hát ők eltemettek Téged, gyönyörűm. De én azért se. Tudom, minden jel arra mutat, hogy nem élsz. De Isten csodát tesz majd velünk. Talán csak hitvány gyávaságomért büntet, s visszaad. De ha nem így lesz, Istenem, Uram, akiben mindig kis gyermek módjára hittem, adj erőt az öngyilkossághoz, adj erőt a szenvedéshez, az éhezéshez, hogy érezzem mindazt, amit Ő érzett, s úgy pusztuljak el.
Nem bírom a szenvedést már. Nekem Te kellesz, Miki, nekem kárpótolnom kell Téged a sok szenvedésért, nekem senki, semmi más a földön nincs.
Én Istenem, tégy csodát! Könyörülj meg rajtam, hisz olyan bűnös nem vagyok, hogy ilyen rettenetesen kelljen szenvednem.
Nem akarok gondolkozni. Elfoglalom majd magam mindenfélével. Csak mindig minden mögött a Te drága arcod van. Évikém, édes, édes virágom. Nem megy, nem írok tovább.
Megbuktam, elvesztettem az életemet. Javítóra nem mehetek. Délután a kocsiban olyan szépen megfogalmaztam már a tételt: Te voltál, s vagy nekem az élet. Ha Te nem vagy, nincs a világon semmi, ami miatt tovább kellene élnem. Viszont a szenvedést meg nem bírom. Tehát
Tudom, az öngyilkosságot nem lehet elhatározni. De valamit szerzek magamnak, mert biztosan fog jönni egy olyan nagyon rossz pillanat, mikor nincs tovább gondolkodás, mikor még a magamfajta gyáva féreg is meg meri mozdítani egy ujját. Viszontlátásra, édes Szerelmem.
 
Prága [1]945. VI. 30. szombat
Utazás reggel 8-tól délután 5-ig. Ismét Pilsenen át megyek. Ma jobb napom volt. Valami tompa zsibbadtság nehezedik rám. Nem gondolkozom, hogy mi is történt Veled, velünk, az egész életünkkel. Most eszembe jut utolsó leveled: „mindent meg fogunk tenni a boldog életünkért". Igen, drága, Te biztosan mindent meg is tettél, végig álltad a sarat, olyan viszonyok között, melyet még elképzelni is lehetetlen. De én? Én otthagytalak akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rám. Ha mindezt el lehetne felejteni, ezt az egyet nem. Nem tudom, mi nagyobb bennem, a fájdalom vagy a kínzó önvád. Igen, a sorsomnak tényleg én vagyok kovácsa, csak én magam. Most pedig a konzekvencia jön. Meddig kell várnom, míg befejezhetem? Nem sietem-e el? Van még remény vajon? Isten tudja, de sajnos nem áltathatom magam. Viszont sokáig nem szabad húzni a dolgot, mert ma még talán problémát sem jelentene.
Tény, hogy Nélküled semmi célja nincs az életemnek. Most még rohanok, de ha Pestre érek, véget ér a rohanás. Megállok, megpihenek, előveszem a morfiumot, s elkezdem pusztítani magamat. Nem lesz kár értem.
Olyan vagyok, mint akire rábíztak egy nagyon értékes ékszert, s elvesztette. Hogy lehet valamit megtalálni, amit az ember gonosztevőkre bízott? S én otthagytalak Téged, Drágám.
Oh, bár már Pesten lennék. Egész nap otthon leszek, aludni fogok folyton. El kell pusztulnom. Beszélni sem akarok senkivel. Végletekig akarom sanyargatni önmagam. Remélem, menni fog.
Pedig még mindig kíváncsi vagyok. De túl nagy a teher, s életem végéig nem akarom hordozni. Istenem, segíts meg.
Holnap vonattal Bécsbe megyek.
 
Prága, [1]945. VII. 1. Vasárnap
Persze nem utaztam el. Kezd lassan minden energia elfogyni belőlem. Éjjel a prágai Joint-megbízottnál aludtam. Dr. Gordon és felesége élete éppoly örömtelen, mint az enyém. Gyermeküket vesztették el. Szomorú kis emberek. Az asszony folyton sír. ­ Reggel 7-kor a Wilson pályaudvaron voltam, de egyedül nem mertem nekivágni az útnak. Még jegyet sem tudok kérni csehül. Nem tudom, hogy fogok hazajutni. Majd csak lesz valahogy. Úgysem sürgős.
Még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy mi történt velem.
Délelőtt kóboroltam a városban. Felmásztam a Hradzsinba, s bevetődtem a templomba. Erről majd legközelebb.
 
Este
Igen, a templom, a Hradzsinban. Hát én tényleg nem értek semmit sem a művészethez, de meg nem is tudom, hogy melyik templomban voltam. Első eset volt különben is, hogy róm. kath. templomban voltam. Talán ma volt az első eset az életemben, hogy semmi, de semmi tennivalóm nem volt. Viszont rettenetesen nehéz volt a szívem. Csak támolyogtam ide-oda. Így estem be a templomba. Végre egy hely, ahol nyugodtan kisírhatom magam. Az utolsó padban ültem le. Az orgona búgott, nagy-nagy távolságban egy nagyon díszes ruhájú pap forgolódott lassú, méltóságteljes mozdulatokkal. Apró ministránsgyerek sürgölődött körülötte. Jólesett, hogy csend, süket csend volt, csak az orgona szólt, de nem zavart, inkább simogatott, nyugtatott. Ültem, s bámultam. Gondolataim, melyek rendesen ide-oda csaponganak, valahogy elcsendesedtek. Nem csináltam terveket a jövőre, s nem zavartak az apró problémák. Valami nagy nyugalmat árasztott az egész környezet. Pár sorral előttem gesztenyehajú kislány ült, illetőleg térdelt. Csak haját, meg két térdeplő lábát láttam. Ellenállhatatlanul kitört belőlem a zokogás. Mi ez? Férfisírás? Nem. Ez egy megvert kölyök bőgése, akitől elvették a játékát. De mégis, jó volt sírni, bár a szívem nem lett könnyebb tőle. Csak fáj belül, iszonyúan fáj.
Kitámolyogtam a templomból. Erősen sütött a nap. Prágát néztem, egy kiugró mellvédre könyökölve. De látni semmit sem láttam. Mellettem egy ember állott, újságot olvasott. Egy apáca 10-12 gyönyörű, népviseletbe öltöztetett kislányt vezetett, orosz tisztek nőkkel sétáltak. Vasárnap volt, érezni lehetett a vasárnapot. Vasárnap, nyári vasárnap, mint amikor egyszer, nagyon rég, az Ernst Múzeumban egy gyémántgyűrűt láttunk, melyből briliáns lett. De nem hozott szerencsét!
Visszamegyek lassan a Vöröskereszthez. Megeszem a „vasárnapi ebédet". Persze nyugodtan diskurálok olyan dolgokról, melyekhez a világon semmi, de semmi közöm nincsen. De hiába, az ember társadalmi lény, s ha ilyen kis szürke egér, mint én, még életének ebben a legválságosabb korszakában sem tud igazán ember módjára viselkedni.
Pedig úgy érzem, hogy nekem most mindenhez jogom van. Ezzel szemben mindent végigcsinálok, mintha 100 évig akarnék élni. Mert mi az, hogy én most Bécsbe utazom, s onnan Pestre megyek. Mi ez? Hát fontos, hogy én a Jointtal vagy akárkivel elszámoljak? Hogy ez a becsületes dolog? Igen, az lehet, tényleg. De a valóság, hogy az időt húzom. Nem akarózik meghalni doktor úr, ez a helyzet. Pedig milyen marhaságokért halnak rakásra az emberek. Így, itt van az elveszett idők dilis grófja, aki 24 óra alatt nem tudván rendezni a kártyaadósságát, agyonlőtte magát. Vagy a repülők, fiatal, életképes emberek, csinosak, elegánsak, valósággal az élet királyai. Felszálltak, lezuhantak, szörnyethaltak. S itt vannak mindazok, akiket elpusztítottak. Ők is féltek a haláltól, s mégis el kellett menniük. Hát akkor én? Ki vagyok én, mi vagyok én? Miért probléma az én halálom?
Meg kell lennie! Nem élhetek örökösen az élet és halál mezsgyéjén. Egyszer tabula rasát kell teremtenem magamban. Ma körülbelül így látom magamat, s így látom életem mérlegét. És, igen, nagyon kérlek benneteket, akik ezt a nagyon őszinte önvallomást, melyet nem nektek, hanem asszonyomnak írtam, valaha is elolvasnátok, higgyétek el, igaz, amit most írok. Amit láttatok vagy gondoltatok felőlem, az humbug. Cirkusz, melyet, ha jól játszottam, sikerült benneteket becsapni.
Nem gyónni akarok, hiszen Isten látja az én lelkemet, s mivel fatalista vagyok, tudom, mindennek úgy kell lennie, ahogy történt, s minden úgy fog lezajlani, ahogy az előre meghatároztatott. Ezen a tényen minden vergődésem sem fog változtatni. Én csak szaladgálok ide-oda, most szaladgálnom kell, de a megtörténteket ez semmiben sem dönti el.
Sorsom 1944. november 22-én dőlt el. Hatodik házassági évfordulóm napján gyáván és hitványul elvesztettelek. Én nem tudtam, mi elé megyek, de tudtam, hogy jó nem vár rám.
Távollétem alatt pontosan éreztem, hogy Veled baj történt. De akkor még minden nagyon jó volt, mert reménykedtem.
1945. április 21-én tudtam meg, hogy elvesztettelek. Azonnal nekiindultam, hogy megkeresselek. De hogy indultam meg? Természetesen az én bizonytalan, döcögő, határozatlan lépteimmel, melyről a kívülálló azt hihette s hitte, hogy ez egy gyönyörű hősi gesztus.
Pedig mi történt? Pest helyett Bécsben vártalak, s közben kevés sikerrel játszottam a jó Róbert bácsit.
Végre Belsenbe jutok, ahol elvész minden reményem. Őrjöngve tör rám a fájdalom. Félek az élettől, félek a haláltól. Most még hazamegyek. Tudom, ahogy ösztönöm, a sorsot illetőleg sohasem csalt meg, tudom, hogy vége. S még mindig futok.
Egyedül vagyok, halálosan egyedül. Senkim sincsen. Gyáva, összetört, fáradt kis ember. Most hazamegyek, beleásom magam a szenvedésbe. Nem futok tovább. Egy ideig várni foglak még csökönyös, ostoba reménnyel. Hiszen megígérted, hogy végigcsinálod a mi boldog jövőnkért! S Te ember vagy, nem úgy, mint én. És ha nem jössz, akkor lassan de nagyon biztosan be akarom fejezni. Folyton aludni fogok otthon. Öntudatlan akarok lenni. Élni, és mégsem élni, hogy megismerjem a halált még ideát. S ezalatt a Jó Isten majd csodát tehet. Hiszen meghalni senki sem látott. ­
 
Pozsony, [1]945. VII. 2. kedd45
Tegnap reggel 7.50-kor elindult a „gyorsvonat"-nak gúnyolt szerelvény, melynek egyik II. osztályú vagonjának folyosóján én is ott szorongtam, persze állva. Körülöttem csehek, szlovákok, borzasztó kínos, hogy szót sem értek a beszédükből, folyton attól tartok, hogy megszólítanak, ami egy ilyen úton úgyszólván elkerülhetetlen. Magyarul vagy németül beszélni itt állítólag súlyos bűn, úgyhogy kénytelen vagyok sötét némaságba burkolózva állni a Pullman kocsi hatalmas, tágas ablakában, melynek nem lévén üvege, a folytonos esőzésben bizony nem kellemes. De ez csak az első 2 órában zavar. Lassanként, fokozatosan, észre sem veszem az idő múlását, már egészen Veled vagyok. Természetesen a legtragikusabb gondolatok gyötörnek. Minden borzalmat átélek. Közben egy darab nagyon száraz kenyeret rágcsálok. Ez a reggelim s ebédem. Tudom, hogy abszolút gyerekes vagyok, de mást nem eszem. Appellen46 vagyok, s elhatározom, hogy az egészet egy türelmetlen szó nélkül csinálom. A vonat egyre lassabban megy. Gyönyörű vidékeket látok könnytől homályos szemekkel, pontonhidakon döcög a vonat. Kit sajnálok én, Téged vagy magamat? Ezeken órákig töprengek. Fáradtságot nem érzek. Szeretném egyszer, csak egyetlenegyszer egész tisztán látni önmagamat. Valahogy egész a lélek legmélyére hatolni. Milyen vagyok én, ki vagyok én? Majdnem sikerült is. Az eredmény lesújtó!
Én mindig nagyon keveset tartottam magamról. Az a Teveled kapcsolatos eljárásom tragikusan hitvány volt. Ezt ma egész tisztán látom.
De miért? Hiszen végtelenül szerettelek. Mindenem voltál, s ezt mindketten nagyon jól tudtuk. Te voltál életem értelme, minden gondolatom, törekvésem, hitem, minden-minden csak a Tied volt. S mégis, akkor november 22-én otthagytalak egyedül, tehetetlen, mindent rosszul megítélő szüleiddel. Kire számíthattál, ha én elmentem? Senkire, senkire.
És tudtam, hogy félsz a deportálástól, mégis elmentem.
Ma, amikor elmentél örökre, ma tudom, ki voltál nekem. S ennek minden konzekvenciáját le kell vonnom. Nem úgynevezett becsületből, hanem mert nem tudok, s nem is akarok nélküled élni.
Ha Te nem vagy, én sem leszek! Mert mi tényleg egy test, egy lélek voltunk. Fél testtel, fél lélekkel nem akarok tovább kínlódni.
Utolsó találkozásunk emlékét soha semmi sem törölheti ki belőlem. Hiszek, hinni akarok a túlvilágban.
És most már röviden írok. Végére jutottam ennek a naplónak. Ami most jön, az már cseppet sem érdekes. Nem Te fogod olvasni ezeket a sorokat, talán testvéreim kezébe kerülnek. Húgom, Bátyám, ne sirassatok. Nem érdemlem meg. Higgyétek el, nem szabad annyira szeretni egy asszonyt vagy egy férfit, mint én tettem. De Ti nem tudtátok, hogy Ő volt az én hitvesem, barátom, szeretőm, anyám, mindenem, mindenem ezen a földön.
Nekem nincs más választásom, csak ez az egy út van. Igen, félek a haláltól, de félek az élettől is. Meg kell hogy értsetek, nem vagyok őrült, de más út nincs.
Áldjon meg az Isten Benneteket, ne gyászoljatok, mert így kellett lenni, ahogy történt.
 
Este
Írnom kell folyton, mert egyedül vagyok, és rettenetesen kimerültem már.
Igaz, mi is történt velem közben. Emlékszem a vonatútra. Végtelen sokáig tartott. Este 10 felé már nem bírtam az állást, hiszen már 14 órát álltam, s a folyosón lekuporodva aludtam. þ2-kor érkeztem Pozsonyba.
Három lányka, s egy fiú, deportáltak csatlakoznak hozzám, vagy én csatlakozom hozzájuk, s megyünk szállást keresni. ­ Valami vasutas menhelyen befogadnak; a kislányok nagyon kedvesek, egyik tipikusan felvidéki gyermek, túlontúl is kedves. Rá kell szólnom. Végre lefekszünk. Ki az asztalra, ki a lócára. 4 óra van, mikor elalszom. Csak reggel veszem észre az egyik kis útitársamat. 17 éves nagyszőllősi kislány. A nevét most sem tudom. Szegényke leromlott, ráncos bőrű, kócos, göndör vörös haja van, törékeny szegény kis gyermek. Nővére Bergenben halt meg a karjai között. Nővére volt az anyja, apjuk rá bízta őt, a „Kicsit". S most ő, a „gyerek", a „kicsi" van itt, s a nővér már rég halott. Sokat beszéltem vele. Rólad. Elmesélte, hogy ciklámenszínű ruhád volt, rajta „Vorarbeiterin"47 szalaggal. Mindenkivel nagyon kedves voltál, mondja a gyermek. ­ Fáj a szívem, de jó volt vele beszélni. ­ Szegénykével külön tragédia is történt. Én voltam ez alkalommal a jó ember, aki segítettem. Egyébként csak magamon nem tudok segíteni.
 
[1]947. II. 9.
Semmi sem változott. Minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Egyedül maradtam. Nem is tudom, hogy lehet valaki ennyi sok-sok ember között ilyen egyedül. A régi kapcsolatokat nem vettem fel, túlságosan fájdalmasak lettek volna. Újakat meg nem építettem. Fáradságos lassan telik az idő. A dolgok mennek a maguk útján. Én tehetetlenül, akarat nélkül, céltalanul ténfergek.
1 Küzdelem az igazságért. Tanulmányok Randolph L. Braham 80. születésnapjára. Szerk. Karsai László­Molnár Judit. Budapest, 2002, MAZSIHISZ 785. (A továbbiakban: Braham i. m.)
2 (Fein) Sámuel II. könyve. Sajtó alá rendezte Iványi Gábor. In Braham i. m. 285­316. (Lásd még Mozgó Világ 2003/3, 29­49.)
3 A Nemzetgyűlés 1920. szeptember 26-án fogadta el az 1920. évi XXV. törvénycikket, melynek címe: A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról. Ez előírta az egyetemekre, jogakadémiákra és egyes főiskolákra felvehetők számának korlátozását (numerus clausus = zárt szám). A keretszámon belül az országban élő „népfajok, nemzetiségek" csak országos arányszámuknak megfelelő arányban kerülhettek be a felsőoktatási intézményekbe. A felvételnél vizsgálták a „nemzethűségi és erkölcsi" szempontokat is. A zsidókat nemzetiségnek minősítették, és 6 százalékban határozták meg a felvehető zsidó vallásúak számát. A numerus clausus-törvény legsúlyosabban diszkriminatív, antiszemita paragrafusait 1928-ban helyezték hatályon kívül.
4 Magyar Radiológia, 1965/5, 257. A nekrológot dr. Vittay Pál írta.
5 Deák Pál irathagyatékának e publikáció szempontjából fontos darabjait Horvát János bocsátotta rendelkezésemre.
6 Végrendeletében általános örökösévé húga elsőszülött fiát, Horvát Jánost tette meg, aki 1944. augusztus 4-én született.
7 Nádor Jenő: Dr. Deák Pál halálára (Új élet, 1965. augusztus 15.).
8 Május 17. után 9, június folyamán 14, talán 13 olyan nap volt, amikor nem írt semmit a naplójába.
9 Munkaszolgálatos század, svájci, svéd stb. követségi védelem alatt.
10 Az 1200/1944. M. E. kormányrendelet szerint (mely a Budapesti Közlönyben március 31-én Sztójay Döme aláírásával jelent meg, március 29-i dátummal) zsidók háztartásában nem zsidókat tilos foglalkoztatni. A rendelet április 30-ával lépett hatályba. E rendelet előzménye az 1935-ös nürnbergi fajvédelmi törvény, amely a zsidók háztartásában 45 év alatti árja nők foglalkoztatása esetében mondta ki ugyanezt a tilalmat. A zsidóknál szolgáló keresztény lányok kérdését a szélsőjobboldali képviselők rendszeresen emlegették a Képviselőházban. Maróthy Károly (1942. november 10.) képviselő szerint csak Budapesten 60 ezer keresztény cselédlány szolgál zsidóknál, ez a fajgyalázás, súlyos népbetegségek melegágya. Szabó Gyula (1942. december 1.) azt követelte, hogy a kormány tiltsa el a zsidókat a 45 éven aluli cselédek tartásától. A Magyar (1944. április 27-től Magyarországi) Zsidók Lapja hirdetési oldalán az „állást kaphat" rovatot már április 13-ától elözönlötték a zsidó cselédlányokat kereső pesti zsidó polgárok hirdetései. A hetilapban június 15-ig egy-egy számban 50-60, sőt 80 ilyen tartalmú hirdetés jelent meg, de még augusztus 3-án is, tehát 437 ezer vidéki hitsorsosuk deportálása után három héttel is 20 zsidó cseléd találhatott volna állást magának ilyen hirdetések révén Budapesten.
11 Pest c. napilapban 1944 tavaszán-nyarán zsidókat szidalmazó cikkeket bőven lehetett olvasni, de gúnyolódó hangvételűt nem sikerült találnunk.
12 Az 1240/1944. M. E. rendelet 1944. március 31-én jelent meg a kormány hivatalos lapjában, a Budapesti Közlönyben. Ez kötelezővé tette minden egyes „hatodik életévét betöltött zsidó személy" számára, hogy április 5-től „házon kívül, felső ruhadarabjának ball mellrészén, jól láthatóan, 10(breve)10 cm átmérőjű szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült kanárisárga színű hatágú csillagot" viseljen.
13 Elírás a naplóban, 1945. május 21. pünkösd hétfője volt.
14 Elírás a naplóban, helyesen: kedd.
15 A belvárosi Vigadó téren állt Hangl Mór sörözője. Ő hajdanán az Angol Királynő fogadóban Deák Ferenc pincére volt, és a protekció minden formáját megvető Deák az ő kedvéért e söröző bérleti jogáért mégis hajlandó volt ­ egyébként sikerrel ­ közbenjárni. (Saly Noémi szíves közlése.)
16 A ravensbrücki tábort, mely Berlintől északra található, 1939-ben női foglyok számára szervezték meg. 1942-ben 11 ezer, 1944-ben 70 ezer nő raboskodott itt. Összesen 106 ezer nő fordult meg ebben a táborban, többségük nem zsidó (lengyelek, oroszok, cigányok stb.) volt. Ezrével haltak meg itt a foglyok kimerültségtől, a mocsoktól, éhezéstől. Igen sok foglyot agyonlőttek, illetve elgázosítottak. A gázkamrákat 1945 elején építették fel ebben a táborban. Álorvosi kísérleteket is folytattak Ravensbrückben, több nőt megcsonkítottak, sterilizáltak, illetve különböző fertőző betegségek kórokozóival oltottak be. A tábort 1945. április 30-án szabadították föl.
17 Elírás a naplóban, helyesen: [1]945.
18 1945. április 14-én szabadították fel Bécset a Vörös Hadsereg katonái. Két héttel később megalakult az ideiglenes kormány, melynek élén a neves szociáldemokrata, Karl Renner (1870­1950) állt, ő töltötte be a külügyminiszteri posztot is.
19 Nevét sajnos nem sikerült kideríteni.
20 Nevét sajnos nem sikerült kideríteni.
21 A bergen-belseni koncentrációs tábort Celle mellett, Északnyugat-Németországban eredetileg hadifoglyok számára, illetve átmenőtábornak szánták, kb. 10 ezer foglyot terveztek is elhelyezni. A háború utolsó heteiben 41 ezer ember raboskodott itt. Ebben a táborban kb. 35-40 ezer fogoly halt meg éhezéstől, halálos kimerültségben, betegségekben, vagy végezték ki Josef Kramer táborparancsnok utasítására. 1945. április 15-én ez volt az első koncentrációs tábor, amelyet a nyugati hatalmak csapatai felszabadítottak.
22 Szvatkó Pál a Magyarország c. napilap főszerkesztője volt. A Pest hírül adta, hogy Görgey Vince szélsőjobboldali újságírót Szvatkó Pál beperelte becsületsértésért, a pert meg is nyerte, de sem Szvatkó, sem ügyvédje nem jelent meg a tárgyaláson, mint a lap írta: Szvatkó „ismeretlen helyen tartózkodott" (1944. április 28. 2.) Szvatkó a mauthauseni táborban a kivételezett bánásmódban részesülő „prominens" foglyok közé tartozott. A mauthauseni táborban két Waldman, Adalbert és Béla is raboskodott. Utóbbi a ma is létező Nemzetközi Mauthausen Komitee magyar képviselője, a neves szociáldemokrata Peyer Károly mellett működő öttagú nemzeti albizottság tagja volt. (Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában, Budapest, 2000, MAZSÖK, 62, 63, 66, 73, 75, 256, 259, 263.) Halmi Jenő dr. és Halmi Félix Halmi Béla kassai ügyvéd, a Felvidéki Magyar Nemzeti Párt volt alelnöke, Kassa város volt törvényhatósági bizottsági tagja fivérei voltak. Amikor Halmi Béla halálhíre a Magyarországi Zsidók Lapjában megjelent (1944. július 20. 2.), Halmi Jenőről és Félixről mint „távollévő fivérekről" tett a nekrológ említést. Lehetséges, hogy valamelyik Halmi testvérrel találkozott Deák dr.
23 Elírás a naplóban, helyesen: hétfő.
24 Eredetiben áthúzott szó: „Belsenből", a „Pestről" szót e fölé írta Deák dr.
25 Elírás a naplóban, helyesen: kedd.
26 Itt eredetileg „zsírt" szerepelt, ezt a szót Deák dr. kihúzta.
27 A zsidók élelmiszerjegyeit Jurcsek Béla közellátásügyi miniszteri teendők ellátásáva1 megbízott földművelésügyi miniszter által aláírt 108.500/1944 KM sz. rendelet alapján cserélték ki. A Pesti Hírlap április 27-én tette közzé a főváros helyettes polgármesterének rendeletét a „zsidók élelmiszerellátásának szabályozásáról". Ennek értelmében Budapesten a zsidók április 28-án vagy 29-én, továbbá május 1-jén vagy 2-án délelőtt 10-től délután Þ 5-ig voltak kötelesek jelentkezni a lakásukhoz illetékes körzeti jegyfióknál. Be kellett szolgáltatniuk cukor-, zsír-, húsjegyeiket stb. Budapesten a Pest tudósítása szerint 112 620 zsidó élelmiszerjegyét cserélték ki, 10 467-en kérték kivételezettségük elbírálását, közülük a „származási okmányok alapján" az illetékesek 7479 mentesítést meg is adtak. (Pest, 1944. június 9., 4.)
28 Német neve: Theresienstadt. A nácik 1941­1942 telén Terezinben szerveztek nagy zsidó gettót, amely sok tekintetben inkább koncentrációs táborra hasonlított. A Prágától 56 kilométerre északra fekvő kis kaszárnyavárosban, amelyet még II. József uralkodása alatt építettek, a szigorúan őrzött, magas falakkal körülvett 11 kaszárnyában helyezték el a Cseh-Morva Protektorátusból ide deportált zsidókat. A wannsee-i konferencián (1942. január 20.) Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője bejelentette, hogy a theresienstadti gettóba viszik a 65 éven felüli, valamint világháborús érdemérmekkel kitüntetett német zsidókat is. Adolf Eichmann terve az volt, hogy Theresienstadtból mintagettót szervezzen, melynek segítségével a zsidókérdés „végső megoldásáról" elterelheti a figyelmet. 1944 végéig körülbelül összesen 140 ezer zsidót deportáltak ebbe a gettóba a Protektorátusból, Németországból, Hollandiából. Közülük kb. 87 ezer főt továbbvittek a Minszk melletti Malij Trosztyinc-i lágerbe, Sobiborba, Treblinkába és főleg Auschwitzba. Közülük körülbelül 3300 ember élte túl a világháborút. A nácik rendszeresen deportáltak Theresienstadtból 65 évnél idősebbeket és gyerekeket is a haláltáborokba. A tábort 1945. május 3-án vette át a Nemzetközi Vöröskereszt, a Vörös Hadsereg első egységei öt nappal később érkeztek a városba.
29 Június 14-én Deák dr. azt írta naplójába, hogy az élelmiszerjegyek megszerzése „öt percig sem tartott".
30 Eduard Bene¼ (1884­1948) csehszlovák politikus, 1935­1938, majd 1945­1948 között köztársasági elnök.
31 Roberts őrnagyhoz.
32 Hazatelepítéseket szervező.
33 Sic. Valószínűleg a jiddis kiejtést akarta utánozni itt Deák dr.
34 „Be akar jönni?" „Nem, várok." „Egy lányt?" „Igen."
35 Eredetiben áthúzva: „szerda" szerepelt, ezt javította a szó fölé írt helyes napra Deák dr.
36 Különleges tábor, valószínűleg valamelyik koncentrációs tábor (Buchenwald vagy Bergen-Belsen) azon részlege, ahol a prominens foglyokat tartották. Nekik nem kellett dolgozniuk, és megfelelően élelmezték is őket.
37 Foglyok (német).
38 Elírás a naplóban, helyesen: kedd.
39 Elírás a naplóban, helyesen: hétfő.
40 Cseh neve: Cheb.
41 A holokauszt-szakirodalomban azokat a táborokat nevezik haláltábornak, amelyekben nem volt szelektálás, az ide deportáltakat, a munkaképeseket is a táborba érkezés után néhány órán belül megölték. Négy ilyen haláltábor volt: Belzec, Treblinka, Sobibor és Chelmno. Auschwitzban és Lublin-Majdanekben a koncentrációs-kényszermunkatábor mellett volt haláltábor. Összesen tehát hat náci haláltábor működött a második világháború idején.
42 Der Stürmer c. náci hetilap, hírhedtek voltak a zsidókról készült gúnyos karikatúrái is. A lapot Julius Streicher 1923-ban alapította, jelmondata „A zsidók a mi szerencsétlenségünk" volt. Kezdetben 2500, 1935-ben 35 ezer, 1937-ben már 500 ezer példányban jelent meg. Utolsó száma 1945. február 1-jén jelent meg. Streichert 1946-ban Nürnbergben a nemzetközi katonai törvényszék háborús bűnösként halálra ítélte, és kivégezték.
43 RAF (Royal Air Force), az angol Királyi Légierő.
44 Eric Knight (1897­1943) angol író, legismertebb művei közül a Lassie hazatér már 1941-ben megjelent magyarul. A Sam Small csodálatos élete (a munkaszolgálatban elhunyt Szerb Antal fordításában, Révai Kiadó) és a Légy hű önmagadhoz először 1945-ben jelent meg Budapesten magyarul (ford. Kovács György, Tápai-Szabó Gabriella, Anonymus Kiadó). Nem sikerült kideríteni, hogy milyen művére célozhatott itt Deák dr.
45 Elírás a naplóban, helyesen: hétfő.
46 Sorakozó (német). A koncentrációs táborokban hajnalban, valamint esténként a foglyok létszámellenőrzése olykor hosszú órákon keresztül tartott. Ezeket a létszámellenőrzéseket a lágerzsargonban „Appel"-nek nevezték.
47 Előmunkásnő (német).
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk