←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

VÁLASZTÁSI FÉLKÖR

 

Békés Pál: 2004. június 13., vasárnap, Antal és Anett napja
 
Nyugalmas hétvége, ideális szavazóidő. Nincs forróság, mely mindenkit a telekre, a nyaralóba űzne, ahonnan esetleg nem éri el az urnazárást, és nem zuhog az eső, ami meggondolásra késztetné a választópolgárt, hogy kitegye-e a lábát otthonról. A korábban Demszky által beharangozott tetőszaggató, fanyűvő tornádó is elmaradt. Utóbb az ember elgondolkozik a választási összefüggéseken: vajon kampányfogás volt-e a vészharangoknak kongatása? Ki tudja. Mindenesetre érdemes számba venni a lehetőségeket egy ilyen érzékeny helyzetben. Mert, ugye, ha van tornádó, de a polgármester nem huhog, akkor ráverik, hogy miért hallgatott. Ha viszont huhog, és van tornádó, akkor minden rendben, ő megtette, ami tőle telt, ráadásul meg lehet mutatkozni a vésznek helyszínén és gyorssegélyt osztani a cserepefosztott tetők tövében, ami azért nem árt. Ha viszont van huhogás, de nincs tornádó ­ ami végül is bekövetkezett ­, akkor legalább forog az ember neve, és ráér a választások után is azt mondani: bocs. Tanulság: huhogni jobb. Ráadásul a tetők is a helyükön maradtak.
A kampánykereplők péntek este elhallgattak ­ harci zaj után mindig vastagabb a csönd. Ez a mostani azonban nem igazán vészjósló és nem is különösebben szorongató: mintha mindenki elfogadta volna az előrejelzést, mely többé-kevésbé megfelel a pillanatnyi erőviszonyoknak és közhangulatnak: a mérkőzés végeredménye vagy döntetlen lesz, vagy enyhe Fidesz-fölény várható.
Jönnek-mennek a telefonok, de csak félgőzzel, szordínóban, és a választási latolgatás végén a legtöbben hozzáteszik: hát az esti angol­franciát nézem-e? Mert az igen, az valami, az meccs lesz, ahol Beckham és Zidane csap össze, ott mégiscsak van tét, más szempontból nézve pedig: ugyan, hogy jön az EP az EB-hez?
A pártok elfelejtették felvilágosítani az Európai Parlament jelentőségéről a választókat. Ebben a tekintetben nincs mit egymás szemére vetniük. A választási kampány kevésbé mocskosra sikerült, mint a két évvel ezelőtti vérre menő. Talán majd két év múlva pótoltatik, ami most elmaradt. A legszennyesebb szövegek csak elvétve bukkantak fel, és azok is inkább a kampány oldalvizén. Például ­ nyilvánvalóan nem a kampány részeként, de azzal egy időben ­ az Alkotmánybíróság gyűlöletbeszéddel kapcsolatos elutasító döntését követő napokban az Arany János utcai metró kijáratánál álló lámpaoszlopokon plakátok tűntek föl. Középen egy áttetsző álruhában lejtő nyilaskereszt (éppen annyira volt elváltoztatva, hogy tiltott jelképnek ne minősülhessen), fölötte: VOLTUNK! VAGYUNK! LESZÜNK! Alatta: ÚJRA ITT VANNAK A HUNGARISTÁK! És egy információs telefonszám. A dolog érzékenyen érintett, egyebek közt azért, mert 1945-ben a nyilasok éppen az Arany János utca sarkán lőtték fejbe apámat kivégzési célzattal, így hát megpróbáltam letépni az egyik plakátot, nemigen ment, jól felkasírozták, pontosabb munka volt, mint az elpuskázott kivégzés. Két nap múlva, amikor visszatértem, a plakátok többsége mégis leszaggatva ­ nem hatósági munka volt, hiszen egy ilyen plakát a szabad véleménynyilvánítás hatókörébe tartozik ugyebár ­, és a maradékot elfödte a pesti élet: KISMÉRETŰ LAKÁST KERESEK A KÖRNYÉKEN; JOGOSÍTVÁNY 10.000-ÉRT; TECHNO-BULI A CSILIBEN! ­ Nagyjából ebben lehet bízni. Hogy az élet él és élni akar, az emberek kisméretű lakást keresnek, meg jogosítványt meg techno-bulit.
Ez persze csupán mellékvágány. De nagyon kurta memória kell ahhoz, hogy elfeledjük: alig két éve arról szóltak a találgatások, hogy a nyilasok örököseinek 5 vagy 8 vagy 10 százalékuk lesz a parlamentben.
Ami pedig a választást illeti: azon talán el kellett volna gondolkodnom, hogy mi következik abból, ha június 13-án a 13. kerület 13. választókörzetében adom le a szavazatom. De nem gondolkodtam el.
Este tízkor, amikor nyilvánosságra hozták az eredményeket, nem éreztem megrendülést. Igazság szerint nem a jobboldal vártnál nagyobb győzelme és a kormányoldal veresége volt az első gondolatom, hanem hogy mind a négy parlamenti párt bejutott. És ez jó. Hiába győzött Orbán pártja, a vezérelv megbukott. És ez nem kevés, nem csupán cseppnyi öröm az üröm tengerében, hanem kulcskérdés.
Amúgy meg borús két év következik. A hisztériakeltés és az unalom versenyében a hisztéria diadalmaskodott. A győzelem nem kiütéses, de azért egyértelmű pontozásos győzelem. A Fidesz-pöffeszkedés fűtőanyagot kapott, az a viselkedéskultúra és a vele járó világkép, mely a parlamentben alpári üvöltéssel fojtja a szót az ellenfélbe, igazolást nyert. A helyzet fokozódni fog, és megeshet, hogy a nagy varázsló és segédei a légkört ellenzékből is éppoly elviselhetetlenné tudják majd tenni, mint ahogyan kormányzásuk idején.
És még egy lehangoló adat: a frissen csatlakozottak részvételi átlaga a szavazáson. 28 százalék. Az ember csak ámul. Ezek azok az országok, melyeknek politikusai és lakói annyit hajtottak, küzdöttek, pedáloztak, hogy bejussanak, sértődősködtek, hogy nem elég gyors a folyamat? Most meg szinte protestálnak, mintha korbáccsal verték volna be őket az unióba, mintha megszállták volna őket? Bizony mondom, ha én barcelonai, birminghami, amszterdami vagy milánói europolgár lennék, nagyon nehezen lehetne nekem megmagyarázni ezt a már-már sztrájkszerű távolmaradást, és eszembe jutnának a bővítésre szánt gigantikus összegek ­ biztos, hogy érdemes volt? Persze nyilván adódik ezernyi érv, és nem kétséges, hogy a politológusok majd előrántják valamennyit. De azért mellbevágó.
A jelenlegi kormánypártoknak két évük van arra, hogy fordítsanak a dolgok menetén. Hogy ez sok vagy kevés, nem tudom. Ennyi. És ha nem teszik, nem csak maguk alatt vágják a fát.
Mindeközben az unió két pillére, Franciaország és Anglia (előbbiben a bal-, utóbbiban a jobboldal győzött az EP-választásokon, és mindkét vezetőt, az elnököt és a miniszterelnököt keményen móresre tanították választóik) megvívta a nagy csatát, és a drámai fordulatok nem maradtak el. A mindvégig vezető angoloknak tátva maradt a szája: az elvben 90 perces mérkőzés 91. és 92. percében lőtt gólokkal a franciák győztek. Avagy: nem az órát kell nézni, a meccs addig tart, amíg le nem fújják. Ezt eddig is tudtuk ugyan, de ismétlés a tudás anyja.
Hajnaltájt a savanyú BBC-kommentátor bekonferált egy rövid riportot, mely a mérkőzés helyszínén készült. Egy mámoros francia szurkoló, trikóján hetyke gall kakassal azt mondta: ez a győzelem bosszú Agincourt-ért. Vagyis a véres 1415-ös ütközetért, amikor a kis létszámú angol sereg V. Henrik király vezetésével fölényes győzelmet aratott a jóval erősebb franciák fölött, s az esemény a gall tudatban afféle Mohácsként rögzült. A nézőnek nem az volt a benyomása, hogy a gőzös francia férfiú viccel. Rám kifejezetten nyugtatóan hatott, hogy mások is őrültek. Talán éppen ez a kontinens szép reménye. Hogy a sok kis helyi paranoia kioltja egymást és lesz belőle egy nagy, közös európai parlamentáris paranoia.
 
 
Petőcz György: Hol vannak a házőrző kutyák?
 
Érdekes, hogy nem történt semmi. Most a semmit kellene elemezni, ami egyrészt kívül van, másrészt belül. Reggel isteni volt. Nyugodtan keltem, álmos téblábolás, mosdás, kint sütött a nap, a manzárd erkélyéről messze végigláttam a Balatonon Tihany és Szántód irányába. Lent a nagy teraszon már kész volt a reggeli, anyám felvágta a paradicsomot, a paprikát, kitöltötte a teát, van vaj, kenyér, sonka, nem volt cappuccino, joghurt, müzli és croissant, mert az ember ösztönösen multikulti, és alkalmazkodik a helyek szelleméhez. Levánszorogtam, körülültük az asztalt, és az volt, hogy reggeli volt, egyszerűen csak reggeliztünk, a világot betöltötte a nagy nyugodt reggelizés. Senki nem beszélt politikáról, pedig ilyen már hosszú ideje nem volt, hogy együtt vagyunk, és senki ne beszéljen politikáról. Még csak a levegőben sem volt politika, felnéztem, a lombok között sem volt, körülnéztem, és a kerítésen túl, a szomszéd telkén vagy az utcán sem látszott. A rádióból főként zene szólt, és beszéltek is, meg persze valami híreket is felolvastak, de ettől most nem félt senki. Nem figyeltünk feszülten, hogy a felolvasó mondataiból mikor ugranak elő a szörnyek és szörnyecskék, mert most talán azok is aludtak még, vagy reggeliztek. Irakban megint robbantottak ugyan, sokan meg is haltak, de Irak messze van...
Az ember útra kel. Vannak az életben nagy magányos utak, amikor az ember egyedül megy, szemben a világgal, mert saját sorsát megy beteljesíteni, saját életéből fakadó döntésével, és az egyedüllét okozta belső remegés hatalmába keríti, elfoglalja és lefoglalja, még akkor is, ha történetesen nincs is egyedül, mint most is, amikor a család útra kelt. Menet közben erőltetett derűvel próbáltuk közösségivé oldani az egyedülléteket, nem összefogni, hanem érezni a többieket, a jelenlétüket, de ez sem teljesen jó, mert akkor meg megy a család, az úton, és ezek a családok az utakon, és az utak a családokkal... Közben mindannyian tudtuk, hogy látják, felismernek, mert ismernek is, meg szinte látszik is, hiszen az ilyesmi látszik is, még ha nem is pontosan, de körülbelül legalábbis. Ilyenkor az ember fel sem nagyon néz, nem néztünk ki köreinkből, csak néha, lopva, mintegy szövetségeseket keresve, míg keresztül a falun, a néptelen utcákon, a csöndes házak között, de Balatonszepezden nem nagyon találni szövetségest, mert még a hirdetések is csak az egyik oldalról szólnak a kopjafának faragott vadonatúj 1848-as emlékmű körül.
Volt az előtte és az utána. Két külön világ. Hogy a kettő között mi történt, nem is igazán tudom. Pontosabban, nem értem. A kis bolt előtt férfiak ácsorogtak, pont úgy, ahogy ácsorogni tudnak és kvaterkázni, helybeliek, biciklikkel, láthatóan magabiztosan és jókedvűen, már túl azon, amin túl kellett lenni (vajon miért siettek?), köszöntek jelentőségteljesen, nyilván tudják, miért köszönnek, gondoltam, próbálva elkapni egy-egy szót, ugyanakkor mégsem meghallani semmit, vagy meglesni a hónuk alatt szorongatott újságokat, de lehetőleg nem látni, mert az ember kíváncsi és bizakodó, de lehetnek-e itt kérdések? Az önkormányzat előtt két jól öltözött aszszony beszélgetett, ismertem őket, mindkettőnek földje van, nagy háza, és szobákat adnak ki üdülőknek. Az a típus... naná!, mint az a hatvanas tag is, mindig látom, vállalkozó, aki ide is Mercedesszel jött, mert persze mind eljönnek. Néztem őket, ők visszanéztek, idegenkedve, talán kicsit gyanakodva is, legalábbis így éreztem. A nap szimpatikusan próbálkozott kikönyökölni a felhők közül, és az emberek szinte családiasan köszöntötték egymást, amiből kimarad, aki nem része a családnak.
A közösségen kívülinek fontosak az intézmények. A spártaian hűvös szavazóhelyiség semlegessége befogadólag, szinte melengetően hatott. A szavazóbizottság mosolygós köszönéssel fogadott, és kedves személyeikben a pártok képviselői üdvözölték azt, aki valamilyen szempontból lennék is, az állampolgárt. A függöny mögött, már a fülkében ért a „látomás", valószínűleg érzékcsalódás, a napok óta tartó felfokozott idegállapot következménye, illumináció, illúzió, pontosabban dezillúzió. A kezemben szorongatott papírcsíkon nyolc majdhogynem egyforma pártnév sorakozott, nevek oszlopával és nyolc egyforma karikával. Előre tudtam, melyiket akarom befeketíteni, de a kezemet semmi nem vonzotta erősen és azonnal oda. Valahogy mindegynek tűnt, egyforma körök, a tipográfia, de nem is csak egyformák, hanem egyiknek sem volt mágneses vagy taszító kisugárzása. Nem a neveknek, hanem az egésznek: eltűnt az eddig mindig átérzett dráma. Talán nem is azért, mert ez ilyen választás, eddig meg másmilyen választások voltak. Kezdjük megszokni, hogy néha választunk, és az sem az utolsó, mert még utána is fogunk választani? Talán mégis van abban valami, amit sokan mondtak, sokszor, de soha nem akartuk elfogadni, hogy idő kell a demokrácia elfogadására?
Az önkormányzat épülete körül továbbra is élénk és jó hangulat volt, de mintha már a nap következő programjairól beszélgettek volna az emberek. Szepezdnek az arcokról ítélve tulajdonképpen elég normális lakossága van, pár éve láthatóan sokkal jobban is élnek. Néztük egymást, hogy vajon mit csináltunk, mit hoztunk össze, így együtt, mindannyian, és tudtuk, hogy jó pár órán át még nyugalmunk lesz.
Este a televíziókban megint a „politológusok" locsognak. Mindig megdöbbenek, hogy egészséges férfiemberek ­ nő egy sincs ­ hogyan lehetnek ennyire érdektelenek. Ezt most meg kellene magyarázni. Óriási képességük van arra, hogy elkerüljék az érdekes kérdéseket. Mindig csak egy lépést tesznek visszafelé az okok láncolatában. A komplexitás hiányzik, de teljesen: locsogás, ahogy mindannyian szoktuk, mert érdekel a téma, és az időt is el akarjuk ütni.
A választási tóksók résztvevői megállapítják, hogy az utolsó két hét kampánya, a hazudozás, a hazudozásra közzétett hirdetések és a hazudozásról folytatott nyilvános viták elriasztották a választókat. Csak tudnám, ennek megállapításához miért kell tóksó, s ha már van tóksó, a meghívottak, már intellektuális hiúságból vagy páváskodásból is, miért nem gondolkodnak érdekesebb vagy akár csak új magyarázatokon, ötleten. Könnyű a pártokról és politikusokról bebizonyítani, hogy gyengék és színvonaltalanok. Nehezebb és gyötrőbb kérdés, hogy miért azok, és miért maradhatnak azok. Mifelénk már mindig így lesz? Az újságírókat és „tudós" vendégeiket hallgatva úrrá lesz rajtam az ellenséges asszociáció, közismert patologikus tünet. Vajon nem szerves részei-e ők maguk is a bajnak? Vajon nem a média, az újságírók és az általuk megszólaltatott szakértők feladata lenne, hogy a politikusok hazugságaira azonnal válaszoljanak? Nincs-e alapvető helye és feladata a médiának a demokrácia intézményrendszerében? Működhet-e jól ez az intézményrendszer, és maga a demokrácia, ha egy láncszem, a média, pontosabban annak ellenőrző funkciója kiesik, betöltetlen? Ráhagyható-e a politikusokra, hogy ellenfeleik hazugságait megcáfolják, nem az újságírás feladata-e olyan légkört teremteni, amelyben a megszólalás kockázattal és felelősséggel jár? Hol vannak a házőrző kutyák?
Azt is halljuk, egész este halljuk, unalomig halljuk, hogy az emberek nem mentek el szavazni, az emberek semmit nem tudnak az unióról, az embereket senki nem tájékoztatta kellőképpen, a kampány nem szólt Európáról, és az emberek nem fogták fel, hogy sorsukról kérdezték őket. Az alacsony részvételben tehát az emberek irracionalitása tükröződött, aminek megváltoztatására ­ az emberek felvilágosítására ­ a média és a politika keveset tett. De nem lehetne csak egyszer, az este folyamán csak egyetlen stúdióvendégnek, akár csak egy kérdés erejéig fordítva gondolkodnia? Nem feltételezhetné valaki, ismétlem, csak egy pillanat erejéig, csak az unalom oszlatása végett, szóval, nem feltételezhetné valaki, hogy az emberek racionálisak, és racionalitásuktól vezettetve mentek el annyian, ahányan elmentek? Mert engedjük meg nekik, hogy távolinak érzik, ezért nem túlzottan érdekli őket Európa. Ha mégis elmentek volna szavazni, nyilván csak belpolitikai okokból tették volna, nem Európa okán, és a tóksók vendégei méltán elégedetlenkednének. Ha tehát nem érdekli őket Európa, akkor mégiscsak érthető, hogy viszonylag kevesen mentek el szavazni. Ekkor a politológus helyes kérdése az, vajon miért nem érdekli az embereket Európa. S ha még jóhiszemű is, akkor azt is megkérdezi, nincs-e Európában valami, ami érdektelenné teszi az egész építményt az amúgy racionális emberek számára? S a politológus itt új csapásokat vághatna, új kérdések felé, vagyis nem a demokratikus deficit, az európai bürokrácia és a távolság irányába. Megkérdezhetné például, hogy a második világháború traumája után és a jaltai megosztott világ körülményei között, ezeket a körülményeket kifejezve és leképezve létrejött európai integráció továbbra is érdekes téma-e úgy, ahogy eddig felmerült? Pontosabban, a meghatározott történelmi korszak által meghatározott módon létrehozott Európai Unió ugyanúgy érdekes és aktuális-e még akkor, amikor ez a történelmi korszak befejeződött, ráadásul éppen a bővülés aktusával fejeződött be? Ha a politológusok ezt megkérdeznék, attól nem lennének Európa-tagadók, sem szkeptikusok. Csak feltennének egy kérdést.
 
 
Petschnig Mária Zita: A holnap innen folytatódik
 
2004. június 13-án először nyílt lehetősége Magyarország választópolgárainak arra, hogy képviselőket küldjön az Európai Parlamentbe. Unióhoz való csatlakozásunkat követően ezen eseménynek kiemelkedő jelentősége van a politikai integráció elmélyítése tekintetében. Az unió ­ a most csatlakozó országok nyomása alatt, továbbá a nagy vetélytárs, az Egyesült Államok kihívóan erősödő versenyképességének és a kínai gazdaság feltűnő gyorsaságú fejlődésének árnyékában ­ nagy változások előtt áll. Hogy a lisszaboni programban megfogalmazott cél teljesüljön, eminensen, hogy az unió szerezze vissza a világgazdaságban korábban betöltött szerepét, ahhoz jelentősen meg kell újulnia. Az Európai Parlamentbe most bekerültekre tehát ­ mondhatjuk ­ történelmi szerep vár, hiszen a következő, 2007­2013 közötti költségvetési ciklus sikerének megalapozásához nagy horderejű kérdésekről kell véleményt nyilvánítaniuk. Olyanokról, amelyek évekre, évtizedekre meghatározhatják 450 millió uniós polgár mindennapjait.
Józan eszemmel ezért úgy gondolom ­ s ebben valószínűleg nem vagyok egyedül ­, hogy Európa parlamentjébe minden országból a legjobbakat kell elküldeni, azokat, akik a távlatos fejlődést szem előtt tartva képviselik érdekeinket. Az ország színe-javának kellene Strasbourgban megjelennie. Így lesz-e? Kötve hiszem, hiszen a színe-java nincs is indítva, a jelölést a politika kisajátította. Mi pedig pártok és nem személyiségek között választhatunk. Olyanok között, akik eddig azt mutatták meg, hogy mire képesek a belpolitikai erőtérben egymás legyőzésében, a hatalom megszerzésében, a négyéves ciklusok kitöltésében.
Így június 13-án, amikor e napló írásába belekezdtem, a magyar választópolgár csak annak alapján dönthet, hogy melyik párttal szimpatizál jobban. Nincs lehetősége mérlegelni azt, hogy a pártdelegáltak ­ mandátumuk megszerzésén túl ­ milyen érdekeket képviselnek. A pártok nem halmozták el a honpolgárokat annak információjával, milyen program szerint kívánnak az Európai Parlament munkájába bekapcsolódni, mit tartanak elsődlegesen elérendő célnak, hogyan akarnak illeszkedni (akarnak-e egyáltalán) például az egyre erősödő zöldmozgalmakhoz. A kampánynak erről kellett volna szólnia.
Nem erről szólt, és emiatt keserű szájízzel indul a napom. Már megint egy elszalasztott lehetőség, ami helyett heteken át acsarkodás folyt. Politikai happeningeket láttunk, ahol a két nagy párt egymást hívta tetemre. A Fidesz és az MSZP egymásnak adogatott olyan üzenetekkel, mint hogy megszorító csomag lesz, kontra: nem lesz; a kormány teljesítse a petícióban foglaltakat, kontra: a teljesítés adóemeléssel, adósságnövekedéssel járna; a Fidesz hazudik, kontra: Medgyessy nem tartotta meg a választási ígéreteket stb. Unalomig ismert szövegekkel akarták meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy nem lesz jó az Európai Parlamentben, mert populista, hazug, szavát nem tartó, nemzetnyomorgató stb. Az adok-kapok játszmák sok mindent igazoltak, a megfelelő képviselőség meggyőző erejét azonban a legkevésbé sem.
A kis pártok ennél egy fokkal jobbak voltak, ők legalább saját programjaik elemeit hangoztatták, igaz, ezek is mind befelé szóltak: érzékelhető adócsökkentést, haza kell hozni az Irakban lévő magyar katonákat, folytatni kell a privatizációt, küzdeni a korrupció ellen. De e kampányüzenetek legalább a nagyközönségért szóltak, s nem az ellenérdekű felet minősítették a hatalomért folyó harcban.
Elvették tőlünk annak az esélyét, hogy ünnepelve, emelkedett fővel küldjük parlamentereinket az unióba. Helyette maradt a jó ízlésű emberek szégyenkezése a mind mélyebbre süllyedő politikai kultúra miatt. Méltatlan ez hozzánk, választópolgárokhoz, akik eltartjuk a politikai elitet.
A történések az előzmények ismeretében persze nem meglepők. A csatlakozási szerződés 2002. decemberi aláírása óta Orbán Viktor arra hegyezi ki „EU-s politikáját", hogy jó kormánnyal jó csatlakozni, rossz kormánnyal rossz, s mivel a Medgyessy-kormány rossz, le kell váltani. Vagyis a volt miniszterelnök az első perctől kezdve belpolitikai, hatalmi kérdéssé transzformálta a csatlakozást, amivel egyúttal egérutat is remélt találni korábbi EU-szkeptikus politikájából. Így lesz belpolitikai erődemonstrációvá a mai nap, amihez sokféle remény fűződik, de egyik sem kötődik az ország tényleges történelmi esélyéhez.
Kampánycsend van, de gondolatzárlat azért nincs; a reggeli kávé elfogyasztása közben így összegeztem magamban a hova jutottunk kérdését, tudomásul véve a nem szeretem tényt: belső kötélhúzás lesz a mai nap. Ha az, hát akkor az. Nézzük, mi hozható ki belőle. A nap kérdése számomra: hogyan vizsgáznak a választópolgárok. Mert minden szavazáson vizsgáztak, és eddig jól vizsgáztak: a józan észt, a megfontoltságot, a szélsőségektől való tartózkodást igazolták vissza. A publikum jobban teljesített, mint a politikai elithez tartozók egy része. De a szavazóbázis is változik, változtatható, befolyásolható. Kérdés, milyen arányban látnak tisztán, látnak át a hatalmi trükkök szitáján a ma voksolók. Jó lenne persze tudni azt is, mit gondolnak azok, akik nem járulnak az urnákhoz. Miért nem? Megcsömörlöttek? Politikailag bizonytalanok? Vagy jobb elfoglaltságot találtak?
Most reggel borús az ég, szitál kicsit az eső. Mire a reggeli rendrakás után eljutok fűszernövénykéimhez az erkélyre, negyed kilenc van, szálingóznak az emberek a szavazóhelyiségek felé. Több utcára is rálátok, innen készítem a magam prognózisát a részvételről. Egy óra múlva még mindig kisebbnek látom a forgalmat az ilyentájt szokottnál. Az első hivatalos részvételi adatról a 11 órai jelentésből értesülök: 13 százalék, olyan alacsony, hogy nem is akarom elhinni. Számítottam a mai nap meglepetésekre, de hogy ez a megfogyatkozott választási hajlandóság lesz, arra egyáltalán nem gondoltam. Lehet, hogy távolmaradásával az ország azt akarja kifejezésre juttatni: nincs közöm a perpatvarotokhoz, nem tudok köztetek választani, mert amit nyújtotok, az nem kínálat, arra nem vagyok vevő?
Hallgatom a Vasárnapi újságot a Kossuth adón. Kulturális magazint készítettek mára, értékes emberek értékes gondolatait közvetítik a hazaszeretetről, magyar történelemről, a határon túli magyarokról. Rendben van. Bár mindig ilyen lenne a műsor tartalma és hangvétele! Más csatornákon is ügyelnek a kampánycsendre ­ lassan azon kapom magam, hogy a politikai éberség csapdájába estem: kampánycsendőrként hallgatom, figyelem a műsorokat. Borzasztó a fertőzöttség, hogy a „fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény".
Előkészítem az ebédet, Lacival nem latolgatunk semmit. Nem így szokott lenni. De hallgatnak a telefonok is, ez sem így szokott lenni. A szavazóhelyiségnél, ahova dél körül érkezünk, öröm találkozni a szomszédokkal ­ végre valami úgy, mint szokott történni. Nagy ebédet rendezek, itt vannak a gyerekek is, már mindenki leszavazott, kanalazzuk a grízgaluskás húslevest, de politikáról nem esik szó ­ mint egyébként rendesen. A foci EB esélyeit latolgatják: a többség az angol focit méltatja. Aztán Laci magyar rocktörténeti előadást tart hanganyaggal is illusztrálva a fiatal nemzedéknek: a Kádár-korszakbeli együttesek, énekesek vannak terítéken a rántott vargánya és piruló galóca mellett. Szóba jönnek a gombák is, mert a mai erdei gombás ebéd úgy állt elő, hogy tegnap a kampánycsendet múlatva a Mátrában folytattuk gyűjtögető életmódunk. Csak a rétesnél tudom kicsikarni az asztalt körülülőktől, hogy mit várnak a mai választástól. A többség döntetlenre szavaz, amelynél mindenki számol legalább egy-egy SZDSZ-es és MDF-es mandátummal.
Délután Donáth Laci barátunk édesanyjának, Bozóky Évának a tiszteletére adott istentiszteletre megyünk Csillaghegyre. Éva nénit tegnap temették ­ akarata szerint Szigligeten, a halála nagyon megrázott. Egy évvel volt csak idősebb édesanyámnál, akivel éppen ebben a templomban ismerkedtek össze az avatási ünnepségen. Két végtelenül tiszta és jó lélek talált egymásra, s most az egyik eltávozott. Az ige a 139. zsoltár volt, ami mintha felelt volna a délelőtti 89. zsoltárra. Sokan voltunk, többen a politikai elitből is, de politikáról itt sem esett szó. Meghatottan, némán ültünk hazafelé Lacival a kocsiban, eleredt az eső is, szürkévé vált minden. Bemondta a rádió az ötórás részvételi arányt: 33 százalék. Megdöbbentünk. Nagyon kevés, Laci elkezdett számolni, de csöndben maradt, ami tőle igazán szokatlan. Nagyon-nagyon csalódottnak látszott, legalább 50 százalékos részvételre számított, de erre már nincs esély. Ez újabb információ az országlakókról, akiknek a viselkedését ­ úgy látszik ­ nagy tömegben nem tudjuk megítélni. Reggeli kérdéseim fokozottan érvényesek: közömbösség, fásultság vagy szembenállás a távolmaradás oka. Valószínű ez is, az is, de mindenképpen üzenet arról is, hogy így nem mehet tovább a politizálás. Gyanítom, aki előbb tud váltani, és meggyőzőn teszi, az nyeri a 2006. évi választásokat.
Hét órakor, az urnák zárásakor bemondják a Medián felmérésének eredményét: mandátumokban döntetlen, százalékban a jobboldal nyert, de Hahn Bandi, a kutatás vezetője láthatóan nagyon ideges a tévében. Lehet azért, mert ők 43 százalékos részvétellel számoltak, és fél hétkor még csak 37 százalékon állunk ­ elcsúszhat a mintavétel. Közben megtudjuk, hogy Németországban és Görögországban a baloldalinak számító pártok nagy vereséget szenvedtek. Ezekkel összevetve mi igazán jól állunk a Medián mérése szerint, pedig mekkora pofonokat kapott a balliberális oldal jobbról és belülről is. Úgy látszik, a választók jó része igaztalannak tartotta ezeket a csapásokat, vagy gyanítom: jobban félt a Fidesz arroganciájától.
Időközben megkezdődött a nagy mérkőzés, az angol­francia meccs. Zúg az aréna, óriási az izgalom: a „legszebb" a „legjobbal" szemben, vagyis Zidane és Beckham csapata. Laci készülődik a tévébe, de az utolsó percig húzza az időt, mert a meccs momentán jobban izgatja, mint a magyar politika. (Csoda, hogy tömegek nem mentek el szavazni?) Kicsit én is nézem a mérkőzést, hogy fellelkesítsem magam ezen a vigasztalanul esős estén. Laci az első néhány perc után megjósolja: a franciák győznek, Piresnek köszönhetően. Lázasan magyaráz, a játékosokat már a mozgásukról felismeri. A tévékészülék mellett szól a rádió is, a politológus urat nem érdeklik a hírek, értékelések. Én hallom meg a végleges részvételi arányt is, de Lacit ez a hír sem tántorítja el a közvetítés követésétől, dicséri a franciákat, noha az angoloknak drukkol, drukkolunk.
Fél tízkor bemegy a tévébe, én pedig a Fülemüle étterembe tartok, mert Heller Ági ide hívta össze 10 órára a barátait ­ közös értékelésre. De az étteremben ezúttal néma csend, minden a helyén, már zárásra készülnek. Felhívom Ágnest, aki mondja, hogy időközben ugrott a program, de menjek föl hozzá, és nézzük együtt a tévét. És nézzük. Beckham, a „jobbik" kihagyja a tizenegyest. A franciák viszont berúgják. Ági és én is az angoloknak drukkolunk, mi jöhet még? Mi más, mint az eredmények tíz óra után.
Megkönnyebbülünk, mert a kis pártok megmaradtak, de gyorsan összeadom a jobboldalhoz számítókat, az eredmény riasztó, 56 százalék. Ez csak úgy lehet, hogy a jobboldal baloldali magatartásra jellemző ígéreteit és viselkedését díjazták a választópolgárok. Ági a táborok különböző mozgósítási erejében látja a Fidesz-MPP győzelmét. A szocialisták túl sokszor hangoztatták, hogy nincs tétje a választásnak, a Fidesz pedig a körében elhitette, hogy nagyon is van. Nem örülünk, már megint tömegeket csaptak be, így is el lehet csalni választást. Nem örülünk, de a kicsikre koccintunk, megérdemelték.
Sárdi Pannika barátnőm hív ­ ma már többedszer ­ telefonon. Nyugtatgatom, hogy remélhetőleg tanul az MSZP a kudarcából. A nagy pofon időben még jókor jött, a gyereket is nevelési céllal szoktuk felpofozni ­ magyarázom a dolgokat a gyerekpszichológusnak ­, van még idő a feljavulásra.
A kocsiban hazafelé hajtva hallgatom Orbán Viktor választási eredményt bejelentő beszédét övéi körében. Diadalittas tábor ­ rendjén van, lehet ünnepelniük. De meghökkenek, amikor az exminiszterelnök bejelenti: Győztek a magyarok! (Belém nyilall a jól ismert fájdalom; akik nem győztek, azok nem magyarok?) Majd ugyanő Jézus Krisztus szavait veszi a szájára...
Hazajövet még látom a tévéközvetítés végét. Friderikusz láthatóan csak Stumpffal akar beszélgetni, Lacinak egy-egy odavetett konc marad, de azt is csak röviden engedi kifejteni. Baló alig szól bele ­ kár. Ő a végére megértett valamit arról, hogy miről is kellett volna ma, a választások napján műsort összehozni.
Éjfél után megjön Laci, és csak azt hajtogatja notóriusan: hova lett másfél millió szoci szavazó? Hova lett? A holnap az MSZP-nek innen folytatódik.
És nekünk?
 
Kéri László: Mi van a rókával?
 
Ez a mondat járt egész nap az eszemben, s ahogyan haladtunk előre a Választási Nap sűrejében, mindinkább ezt a kérdést hajtogattam magamnak. Merthogy európai választásról volt/lett volna szó. Ám úgy látszik, a hazai közéletben ez idő tájt senkit sem érdekel az unió, az integráció, Magyarország újdonsült tagsága, a kontinens jövője ­ szóval maga a június 13-i választás valóságos tétje. (Jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt volt egy kutatócsoportunk, amely a politikai szocializáció vizsgálatára szakosodott. 1984­87 között tucatnyi fiatal kutató kezdte el termelni az addigra összegyűlt ismereteinket tartalmazó tanulmányok tömegét. Körülbelül a negyedik kötetnyi munkát hordtuk már össze, írtuk, vitattuk meg, amikor Karácsony Andris ­ ma az ELTE ÁJTK Filozófiai Tanszékét vezeti ­ azzal kezdte egyik összefoglaló tanulmányát: „A rókáról sok bőrt lehet lehúzni, de érdekel-e még valakit a róka?" Értettünk iróniájából, és ezután újból az alapkérdésekre figyeltünk.)
Reggel nyolc óra tájt nem kis erőfeszítéseket téve megpróbáltam magamat ráhangolni a feladatra: meg kellene értenem, hogy mit gondol a világ a mai nap jelentőségéről. Tíz-tizenkét tévécsatornát felváltva nézegetve igyekeztem valamiféle körképet kapni az általános európai tendenciákról. Nem volt könnyű feladatnak. Az amerikai érdekeltségű csatornákon az uralkodó mondanivalót még mindig az előző napi Reagan-temetés adta, az európai adókon az éppen aktuális iraki terrorcselekmények, valamint a tegnapi labdarúgó EB nyitánya, a görögök portugálok feletti győzelme jelentették a domináns eseményt. Tíz óra körül leszűkítettem magánvizsgálódásaimat a CNN, TV 5, BBC World, Euronews négyszögére, ahol legalább két-öt perc erejéig rendszeresen foglalatoskodtak a mai uniós választások kilátásaival is.
Az összkép meglehetősen egyértelmű volt. Kontinensszerte alacsony részvételt és az éppen kormányzó pártok számára kedvezőtlen eredményeket vártak. Az Euronews és a BBC World külön megemlékezett a magyar választásokról is. Nick Thorpe, a BBC ideküldött tudósítója valamivel 50 százalék feletti részvételt s a belpolitikai tematika abszolút uralmát várta, valamint annak megválaszolását, hogy a lakosság soraiban milyen erővel fog működni a kormányzatot megbüntetni szándékozó motiváció. Az Euronews makacsul azt ismételgette, hogy a magyar választók 25 helyről fognak dönteni, és nem győzték hangoztatni azt az aggályukat, hogy az újonnan belépő tíz országgal nagy terhek nehezednek majd a tolmácshálózatra, s iszonyatosan drága lesz, ha minden nemzet a maga nyelvét akarja használni az új parlamentben. A teljes igazság kedvéért meg kell említeni még két momentumot. A francia, brit és német adók viszonylag részletesen taglalták a ma várható szerb elnökválasztási kilátásokat is, időnként egészen váratlan részletességgel. (A hazai médiáról ez nem volt elmondható, igaz, Szerbia tőlünk nagyon messze található...) Emellett minden csatornán kiemelt terjedelemben latolgatták az esti angol­francia mérkőzést, az előkészületek izgalmait, a várható szurkolói reakciókat, az évezredes rivalizálás legújabb darabkáit. Talán nem túlzás, ha azt állítom: ez a meccs ígérkezett június 13-a legfontosabb eseményének ­ legalábbis a hírcsatornák szerint...
Délben elballagtunk szavazni, az utcán, az iskolában, a környéken nem sok nyomát láttam izgalomnak. Kifelé jövet Zitával megbeszéltük, hogy szavazókörzetünk bizottsági tagjai között azok lehettek többségben, akiknek az emlékezetében nem feltétlenül a legpozitívabb helyeket birtokoljuk. Kedvem lett volna korra, grimaszokra, fintorokra tekintettel kitalálni, hogy az asztal mögött ülő nyolc személy mely párt képviseletében szigorkodik. Némi vigaszt jelentett, hogy a két fiatal tag legalább visszamosolygott, s állampolgári megjelenésünket nem tekintették személyes sérelemnek. Egy óra tájt a család nagy része összegyűlt ebédelni, s az ilyenkor szokásos beszélgetések során a választásokat viszonylag gyorsan elintéztük. Már nem emlékszem pontosan, minek az okán, de a hatvanas évek pesti, külvárosi rockmozgalmairól, a Liversingről, Deccáról, Sakk-Mattról, Kexről s a Kinizsi utcai Omega Klubról, az első táncdalfesztiválról és a nagyon fiatal Presserről folyt a szó. Elő is kerestem a Veress Andris-féle CD-gyűjteményből a Nem tilthatom meg című dal egyik legelső változatát. (A kompozíció így harminchat év után is kivívta három huszonéves családtagunk elismerését. No lám, mégiscsak jutott előre valamit a világ, nem kell mindig mindent szégyenkezve eldugnunk a múltunkból ­ csak meg ne tudja Kövér Laci, gondoltam mosogatás közben.)
Estefelé egyre csüggedtebben hallgattuk a részvételi jelentéseket. Arra számítottunk, hogy a jelenléti adatok lejtője Nyugatról Kelet felé tart majd ­ budapesti kitüremkedéssel ­, de mindezt tíz százalékkal magasabb szinten vártuk. Hat órakor már nyilvánvalóvá lett a kudarc, bármennyi embert is riaszt esetleg még haza a rossz idő, teljesen ki van zárva, hogy ne múljuk alul a tavalyi, szintén alacsony részvételt. Különböző szobákban különböző hírrádiókat szólaltattunk meg, a tévén is csak fél szemmel követtem a most nagyon unalmasnak tetsző svájci­horvát mérkőzést. Hét óra után mindenfelé ugyanazon Medián- és Gallup-becsléseket ismertették tízpercenként, félóránként. Leginkább az MDF sorsa aggasztott, s az előrejelzéseknek addig nem is akartam hinni, amíg az adatok nem lesznek véglegesek. Héttől tízig pokoli lassúsággal telt az idő, telt volna, ha nem a legjobbkor kezdődik a francia­angol rangadó. Nekem erre az EB-re az angolok voltak az első számú favoritjaim, mert a csapat gerincét adók a lehető legjobb labdarúgókorban vannak. Nicky Butt, Scholes, Beckham, Campbell, Lampard s a Neville fiúk mind-mind 1974­78 között születtek, innét a harmincon, páratlan nemzetközi tapasztalatokkal rendelkeznek ­ gondoltam én. Ehhez képest mit látni az első félidőben? Hihetetlen energikus franciákat, élükön Pires-zel, akik teljesen beszorítják az angolokat, ők pedig nem képesek három egymás utáni sikeres passzra sem, mert azonnal letámadják őket.
Este 10 órára be kell mennem okoskodni az MTV Választási stúdiójába, a kommentár és elemzés elvileg azonnal a meccs után kezdődik. Amikor a szerkesztő legutóbb felhívott, megkértem, hogy a meccs szünetében mehessünk be, s legalább a második félidőt nézhessük ott nyugodtan Stumpf Pistivel. Jön is Pisti időben, be is érünk, valami szörnyű lekoszlott, hangulattalan és homályos előtérben nézzük a meccset, körülöttünk ott járkál a választási műsor stábjának nagy része, van, akit érdekel a meccs, van, akit nem. Őszintén szólva semmi jót nem várok ettől a műsortól. A május 1-jei csatlakozási adás is olyan igazi Fridi-gagyi volt/lett, tucatnyi ember díszelgő vendégként ült körben, s örülhetett, ha félóránként egy-egy suta mondat erejéig szóhoz jutott. (Sándorra mindez nem volt érvényes.) Nem is szerettem volna részt venni e mostani választási show-ban sem, de az engem megkereső szerkesztő azzal biztatott, hogy ezúttal csak három vendég lesz, éppen azért, hogy érdemi elemzésekre lehessen sort keríteni. Ennek ellenére sincsenek jó érzéseim, Friderikusz Sándorral eddig nekem még nem voltak pozitív élményeim, miért pont most lennének...
Beültetnek mind a hármunkat a stúdióba, Lakner Zoli, Stumpf Pisti és én helyet foglalunk a két műsorvezető, Baló György és Friderikusz Sándor mellett. Természetesen a meccs legizgalmasabb befejező öt percét már nem tudjuk nézni, mert a műsorvezetők főpróbákat tartanak, így lemaradunk a tizenegyesről is. Süveges Gergő egy másik asztal mellett ül, előtte laptop és használható ábrák, szemléletes chartok segítségével egyetlen percen belül nyilvánvalóvá teszi a lényeget: győzött a Fidesz, méghozzá meggyőző és minden metszetben vitathatatlan fölénnyel. Bejutott az SZDSZ és az MDF is. Vagyis ennek a választásnak három egyértelmű nyertese és egy egyértelmű vesztese van. Baló pillanatok alatt át is látja ezt, s láthatóan igyekszik segíteni az előre, vakon kidolgozott műsorszerkesztési koreográfia nehézségein. Nem túl nagy sikerrel. Friderikusz megpróbál valamiféle egyensúlyt tartani az ezerféle előre megbeszélt helyszín között, szintén mérsékelt eredménnyel. El kell ismerni, nincs könnyű dolguk: négy pártközpont, OVB, kis pártok, köztársasági elnök, miniszterelnök, néhány európai főváros, köztük Brüsszel ­ legalább tucatnyi helyszínt kellene időben, korlátozottan, frappánsan megszólaltatni. Van, ahol sikerül, s van, ahol nem. A köztársasági elnöki kinyilatkozás például merőben protokolláris volt, bármilyen más időpontban is adhatták volna. A miniszterelnökkel és az Orbán Viktorral készített miniinterjúkból már sokkal többet ki lehetett volna hozni, erre Fridi is ráérez, és a stúdióból bele is kérdez mind a kettőbe. Ezekre viszont érdemes lett volna jóval több időt szánni, nemcsak a hírértékük, de kivételesen érdekes és tanulságos aktualitásuk miatt is. Azt hittem, hogy ez kézenfekvő. Az is lehetett volna.
Az az érzésem, hogy ennek a másfél órának nincs olyan szakmai gazdája, aki a legfontosabb pillanatokban képes lenne a lényeges eseményeket a lényegtelentől megkülönböztetni. Valami kényszeres (önkéntes?) megfelelési korlát okán inkább arra törekednek, hogy minimális szinten formálisan teljesíthető legyen minden szóba jöhető igény. Balóról látom, hogy tudná, mit kellene tenni, mégis az az érzésem, hogy ­ nem teheti. Sándor külön szám, ötpercenként változik. Néha feladja a műsort, néha meglátja a fantáziát az adott mozzanatban, és azonnal meg is ragadja. Ja, és el ne feledjem, ott ülünk mi is hárman, a szakértők. Teljesen feleslegesen. Néha két kapcsolás között elvárnák, hogy mondjunk valami nagyon frappánsat, nagyon okosat, de legfőképpen: nagyon röviden. Ez a helyzet pedig mindenre alkalmas, csak elemzésre, eszmecserére és vitára nem. Mi hárman viszont csak ehhez értenénk. Így hát semmi értelme az ottlétünknek. (Ezt már a megérkezésünkkor megérthettem, amikor Sándor odavetette nekem: „Ez nem Heti hetes, itt nem lehet hosszan beszélni..." Ő persze nagyon jól tudja, hogy abban a műsorban végképp nem lehet hosszan beszélni, s azt is, hogy tisztában vagyok a két műsor közötti különbséggel. Egyébként ide se hívtak volna. Úgy teszek, mint aki nem hallja meg az „instrukciót", erre megismétli, de most már nyomatékkal. Ebből megértem, azt akarja tudtomra adni, hogy ki az úr itten. Fölöslegesen, mert nem jutott volna eszembe kétségbe vonni. A konfliktusból való önkéntes kivonulásommal sem elégszik meg, mert amikor a stúdióban leültetnek bennünket, és megbeszélik, hogy kinek milyen foglalkozást írjanak a neve alá, akkor tettetett meglepetéssel jó hangosan, némi teatralitással megkérdezi ­ nem is annyira tőlem ­: mióta vagyok politológus? Mondom neki, huszonkét éve, azóta, amióta megalakult a Magyar Politológiai Társaság, én voltam az alakuló ülés jegyzője. Mondhatnám azt is, hogy az elmúlt tizenöt évben néhány száz alkalommal észrevehette volna, hogy mi vagyok, mondhatnám azt is, hogy jó néhányszor éppen ő volt a riporter, de már nem válaszolok, mert minek. Ő csak bunkó akart lenni, s most, hogy már ez a szerep is sikeresen megvalósíttatott, nem lehet rajta segíteni. S nem is kell.)
Gondolkodom, mit keresek itt, talán haza kellene menni, amíg nem késő. Ámde akkor megint Stumpf Pistit hozom lehetetlen helyzetbe, mint nemrégiben, amikor egy műsorvezetői inkorrektség miatt egy órán keresztül nem szólaltam meg a műsorban. Akkor is mellette ültem, s eleinte azt hitte, miatta teszem.
Szóval, most maradok, elszórakoztatom magam, nézem a műsorfolyamot, nézem a sok-sok kapkodást, üresjáratot, a reménytelen kísérletet arra, hogy fél tizenegy és éjfél között azt tegyék érdekessé, ami Magyarország népének 61 százalékát napközben sem érdekelte. Pedig a sorsukról, a jövőjükről, az elkövetkező évtizedeinkről lett volna szó. Erről kéne itt és most beszélnünk, nem pedig frappáns mondatokkal, jópofa bejátszásokkal szórakoztatni a még ébren lévő kíváncsiakat, sosemvolt egyensúlyokra törekedve a lényegtelen és a századrangú tények között. Kemény mondatokkal, nem a lényeget kerülve kellene vitatkoznunk az alapkérdésekről. Baló Gyuri érzi is ezt, zárószavaiban némi körülményeskedéssel, de igyekszik a lényegről beszélni. Igaz, ő is azt hiszi, hogy éjfél után mindezt már csak a sötétségnek, kihűlt képernyőknek teszi. Talán így is van.
Nulla óra 14-kor gyorsan felkelünk, keressük a kijáratot, menekülőre fogjuk a dolgot. Mindenki halálosan unja már az egészet, Baló még utánunk jön, ő legalább egy mondattal megköszöni, hogy ott voltunk. Nekünk pedig nincs mit és kitől. István hazahoz kocsival, fél egy van már, legfeljebb néhány órát alhatunk, hisz reggel fél nyolckor újra kezdhetjük a Nap TV-ben ugyanezt. Hátha ott lesz értelme, hátha ott tényleg megbeszéljük azt is: mit tanulhatunk e mai választási napból.
(PS: A reggeli beszélgetés viszont Lengyel László, Bence György, Stumpf István és jómagam közreműködésével ­ Betlen János vezetésével ­ igen jól sikerült, most szinte minden olyan fontos összefüggést szóba hozhattunk, amit ez alkalommal valóban érdemes volt megvitatni. De ez már egy új nap.)
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk