←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol

Takács Ferenc

Vasgárdisták színeváltozása

A 20. századi román szellemiség export formájában járult hozzá, mégpedig igen jelentős módon, a tág értelemben vett modernizmushoz: művészei, zeneszerzői, írói, filozófusai mind a kelet-közép-európai perem küldöttei a centrumban. Nagy elődök, Georges Enescu és Constantin Brâncuºi nyomán a két világháború közötti Románia tájairól és tartományaiból érkeznek ­ vagy menekülnek ­ a szellemi és (Párizs alakjában) gyakran fizikai értelemben is veendő központba Panait Istrati, Paul Celan, Émile Cioran, Eugène Ionesco, Mircea Eliade és a többiek. Kivonulnak kultúrájuk és államuk nyelvéből is: franciául alkotják meg életművüket, vagy mint Celan ­ aki otthonról hozott többnyelvűsége révén ebből a szempontból bizonyos mértékig kivétel ­ németül (bár ő is Franciaországban). Ezt a váltást, a Cioran emlegette lelki-szellemi apatride-állapot felvételét többüknél onomasztikai nyom is rögzíti, egyben jelképezi: keresztnevüket annak francia alakjára cserélik, vezetéknevükön is igazítanak ­ A kopasz énekesnő szerzője a „Ionescu"-t „Ionesco"-ra, erre a se román, se francia névalakra módosítja, Celan pedig eredeti vezetéknevének, az „Ancel"-nek az anagrammáját használja, egyszeri, nemzetileg azonosíthatatlan nevet, az identitásnélküliség vagy identitáson-túliság jeleként.
Mindez mélyebb folyamatokról hoz hírt: az archetipikus mélypszichológiai tapasztalat szintjén ez a váltás a legtöbbjüknél valamiféle rite of passage-et jelentett, az egyik életállapotból a másikba való szakrális átmenetet, az új állapotba való beavatást. Alkímiai átalakulást és teológiai átlényegülést: a korábbi Én halálát és az új Én megszületését. S persze profán, individuál-lélektani értelemben az átmenetet a második világháború előtti romániai múltjukból a háború utáni jelenükbe: azaz mindazt, amit látszatra otthon hagytak, s mindazt, amit mégiscsak magukkal vittek európai és világkulturális jelenlétükbe és jelentőségükbe.
Kettőjük, az eszmetörténész-vallásantropológus Mircea Eliade (1907­1986) és a bálványromboló filozófus Émile Cioran (1911­1995) esetében most ezt a váltást közelebbről is szemügyre vehetjük, „szent" és „profán" változatában egyaránt. Erre két új fordítás, Eliade Kovácsok és alkimistákja (eredetileg: 1977) és Cioran Kalandozásokja (eredetileg: 1955) ad alkalmat, eszmei és szakmai segítséget pedig ehhez a szemügyre vételhez két tanulmányból meríthetünk. A Cioran-kötethez Farkas Jenő irodalomtörténész, a könyvet megjelentető Palamart Kiadó igazgatója írt utószót. (Valójában hatvanoldalas tanulmányt, kismonográfiának is beillő alapos és gondolatgazdag Cioran-pályaképet, mely merő szerénységből nevezi magát utószónak.) Eliade ügyében pedig Norman Manea esszékötetében, az Amerikában eredetileg 1992-ben megjelent Bohócokról ­ A diktátor és a művészben olvashatunk Felix culpa címmel hasonlóan terjedelmes és alapos tanulmányt. (Az Amerikában élő szerző a román szellemi export újabb, Ceauºescu felverte hullámához tartozik: sokakhoz, például Dumitru šepeneaghoz, az 1973 óta Párizsban honos regényíróhoz hasonlóan ő is az otthoni elnyomás elől menekülve volt kénytelen új életet kezdeni a nyolcvanas években.)
A két tanulmányból az világlik ki, hogy Eliade és Cioran életében és működésében ugyanaz a pszichobiográfiai dinamika jutott érvényre, s a közös „életszcenárió" konkrét tartalmai is igen hasonlók, ha nem egyenest azonosak voltak mindkettőjüknél.
Ez a hasonlóság vagy azonosság ifjúkoruk politikai és ideológiai elkötelezettségével, pontosabban ­ és itt a szó a maga teljes szó szerinti súlyával veendő ­ hitével kezdődik. Az igazság ­ a tények szintjén ­ kellemetlenül egyszerű: fiatal író-értelmiségiként Eliade is, Cioran is a vasgárdista eszmekörben találta meg a közmegváltás és magánüdvözülés garanciáját, érzelmileg mindketten feltétlenül azonosultak avval, amire intellektuálisan is felesküdtek: a fasiszta ideológiával. Pontosabban ennek román változatával, a Corneliu Zelea Cordeanu (1899­1938) alapította és vezette Mihály Arkangyal Légiójának és a Légió véreskezű, terrorban és merényletekben utazó Vasgárdájának nemzetmentő-nemzetteremtő fanatizmusával és misztikus küldetéstudatával. Avval a szellemmel és gyakorlattal, amely Norman Manea szerint „terrorista struktúrájú keresztény ortodox fundamentalizmus" volt, mely „a halálkultuszt és a keresztény áldozatot ritualizálta, hevesen kizárt minden »idegent«, idealizálta a lelkipásztori életet, visszautasította a demokráciát, az individualitást és a modern nyugati civilizációt". (163. o.)
Mindketten írásban is elkötelezték magukat. Eliade 1937-ben így fogalmazta meg messianisztikus nacionalista hitvallását:
„Hiszek a román nép sorsszerű rendeltetésében. Ezért is hiszek a vasgárdista mozgalom győzelmében. Egy nemzet, amely a realitás valamennyi szintjén az alkotó teremtés hatalmas erőiről tett tanúbizonyságot, nem rekedhet meg a történelem perifériáján, egy balkánosodott demokráciában, egy polgári katasztrófában... Hiszek nemzetünk rendeltetésében. Hiszek az új ember keresztény forradalmában. Hiszek a szabadságban, a személyiségben, a szeretetben. Ennél fogva hiszek a légionárius mozgalom győzelmében, egy büszke és erős Romániában, egy új életfelfogásban, amely a román lélek gazdagságát egyetemes szellemi értékké alakítja át." (Idézve: Cioran: Kalandozások, 83. o.)
Cioran így ír haza a náci hatalomátvétel utáni Berlinből:
„...Meggyőződésem, hogy egy diktatórikus rendszer elfojtaná, sőt megsemmisítené a hazai szolgalelkűséget. Romániában csak a terror, a brutalitás és a határtalan nyugtalanság képes a változtatásra. Minden románt le kellene tartóztatni és véresre verni; csak így lehet rávenni egy felületes népet a történelemalkotásra. (...) Nincs a mai világnak olyan politikusa, aki több rokonszenvet és csodálatot gyújtana bennem, mint Hitler... A Führer miszticizmusa Németországban teljességgel jogos... Hitler érdeme az, hogy elragadja a nemzet kritikai szellemét... Hitler izzó szenvedélyt adott a politikai harcnak, és a demokratikus racionalizmus által közhellyé és triviálissá silányított értékeknek egy egész birodalmát dinamizálta messianisztikus szellemével. Mindnyájunknak szüksége van miszticizmusra, mivel belefáradtunk már a sok igazságba, mely képtelen lángot fogni." (Cioran: Kalandozások, 82­83. o.)
Mindketten osztották a vasgárdista ideológia „romanizmusának" engesztelhetetlen idegengyűlöletét és rasszizmusát is. Bár ebben voltak köztük különbségek. Eliade inkább magyar- és szlávellenes volt, s csak mérsékelten antiszemita:
„Azoktól, akik a magyaroktól ­ a bolgárok után a valaha létező legbutább nép ­ oly sokat szenvedtek és századokon keresztül megaláztattak, a hősies mártír Erdély ezen politikai vezetőitől nacionalista, dühös soviniszta, felfegyverzett, könyörtelen és bosszúálló Romániát várunk." (Mircea Eliade: Elogiu Transilvaniei. (Erdély dicsérete) Vremea, 505. sz. 1937. szeptember 19. Idézi: Manea, 167. o.)
Cioran rasszizmusa kiegyensúlyozottabb volt: Schimbarea la fa(ogonek)ã a României (Románia színeváltozása) című könyvében (1936) két azonos méretű fejezetet szentelt a magyaroknak és a zsidóknak, e két bomlasztó idegen faj pokolra küldésének. A „romanizmus" parasztromantikája és vallási ortodoxiája viszont idegen volt tőle, ezeken csupán gúnyolódni tudott (mint ahogy a román történelmi múlton általában ­ szerinte a román történelem alatti és történelem nélküli nemzet, sőt nem is létezik nemzetként, ezután kell majd létrehozni).
De párhuzamosak a két ember pszichográfiájának a későbbi fejezetei is. Mindketten a negyvenes évek végétől válnak ismertté: ugyanabban az évben, 1949-ben jelennek meg első francia nyelvű könyveik Párizsban, Eliádétól Az örök visszatérés mítosza, Ciorantól A bomlás kézikönyve. Eliade evvel elindul az antropológusi-vallástörténészi világrang felé vezető úton, Cioran pedig a rossz közérzet, a végső kétségbeesés és világundor filozófus-pozőreként, paradox aforistájaként írja újabb könyveit, melyek idővel a modern francia próza nagymesterének rangját vívják ki szerzőjük számára. A misztikus alkímiai átváltozás tökéletes, a régi Én halála és az új Én megszületése a jelek szerint sikeresen lezajlott: műveikben és magatartásukban, nyilvános és magánérdekű megnyilvánulásaikban többé nem ad hírt magáról vasgárdista ifjúságuk hite és eszmerendszere.
Hacsak közvetett, sőt inverz módon nem. Későbbi pályájuk, szaktudósi, filozófusi és szépírói működésük ugyanis mindenképp felfogható korábbi önmaguk szisztematikus „felülírásának" (ezt a számítástechnikai hasonlatot alkalmazta a dologra Cioran pályájának egyik elemzője). Vagy akár a freudi elfojtás és szublimálás fogalmait is felhasználhatjuk: valamiféle „titkosítás", takargatnivalók elrejtése mozgatja és generálja az életművet. Másképp fogalmazva: munkásságukkal Eliade és Cioran mintegy falat húz vagy gátat emel eruptív és számukra is kínosan veszedelmessé vált múltjuk köré. Persze nem triviális értelemben, azaz hasznos gyávaságból és megalkuvásból ­ valamilyen értelemben ők valóban újjászülettek, pontosabban érett munkásságukban ­ jungi értelemben ­ újjászülték magukat.
Ezen a ponton persze tucatnyi kérdés adódik. Közülük kettőt érintenék.
Az egyik viszonylag konkrét kérdés: vajon mi szüremlik vagy szivárog át ezen a gáton a múltból? Általános és áttételes szinten bizony több fontos dolog. Eliade tudósi vonzalma az archaikus tudatformák lenyomatát őrző gondolatrendszerek és gyakorlatok (jóga, alkímia stb.) iránt, a „szent" és a „profán" fogalmainak számára való alapvető fontossága vagy a szakralitás/deszakralizáció történeti-metafizikai dichotómiája, mely gondolkodásának mintegy a tengelyét alkotja (a Kovácsok és alkimistákban kiváltképp pregnánsan) ­ mindez az ifjúkori hitelvek előfeltevéseinek, a szervességnek, az egyneműségnek, az ösztönösnek, az átélhetőnek, a misztikusnak és hasonlóknak engedelmeskedik. Mint ahogy Cioran gondolkodói tónusának epatírozó-sokkoló „bomlottságában", lázas nagyotmondásaiban is felismerhetjük a harmincas évekbeli tanácstalan és talajtalan fiatalember lelki-szellemi állapotának, a minél szélsőségesebb szélsőségekben való hisztérikus megkapaszkodás paroxizmusának, sőt extázisának a lenyomatát.
A másik kérdés általánosabb, a modernizmus ideológiai gyökereit, illetve motívumait illeti. Az a mítosz vagy modell, amelyet az újkori európai művészet önmaga ábrázolására vagy leírására használ, alapvetően autokratikus és tekintélyelvű: a Művész Demiurgoszként jelenik meg benne, aki Teremtő és Törvényhozó, a korlátlan szabadság, autonómia és szuverenitás megtestesülése, művének teljhatalmú ura-diktátora. Ez a mítosz vagy modell a jelek szerint szívesen ismer rá önmaga tükörképére a modern kor irracionális, antidemokratikus és tekintélyelvű mindenhatóság-ideológiáiban, s kap tőlük ösztönzést, megerősítést, sőt ihletet ­ azaz értékfelhajtó erőforrást talál bennük. Ezt gyakran viszonozza is, jelképesen, eszmeileg vagy akár gyakorlati módon is: a modern angol nyelvű költészet három óriása közül W. B. Yeats a harmincas években az ír fasiszták kék ingjét viselte demonstratíven, T. S. Eliot nem tartotta kívánatosnak a szabadgondolkodó zsidók nagy számban való jelenlétét a társadalomban, s új keresztény középkor eljöveteléről ábrándozott, Ezra Pound ­ jogilag hazaárulást követvén el ­ beállt Mussolini háborús propagandistájának. (Vagy ­ hogy a másik oldalra is vessünk egy pillantást ­ a modern válságélmény értelmiségije a Párt fegyelmezett katonájaként remélte személyes megváltását a kollektív önfeladásban és a tekintéllyel való vallásos azonosulásban megtalálni, lásd Lukács György et al.)
Eliade és Cioran „esete" ebbe a sorba tartozik. Paradox eset az övék, sőt kínosan paradox, legalábbis a Cioran felemlegette „demokratikus racionalizmus" szemével nézve: hiszen lehetséges, hogy nem csupán életművük milyenségének, hanem értékének is ifjúkoruk antidemokratikus irracionalizmusa volt a forrása vagy legalábbis szükséges feltétele.
 
 

Émile M. Cioran: Kalandozások. Budapest, 2004, Palamart. 134 oldal, 1200 forint; Mircea Eliade: Kovácsok és alkimisták. Budapest, 2004, Cartaphilus. 270 oldal, 2700 forint; Norman Manea: Bohócokról ­ A diktátor és a művész. Budapest, 2003, Európa Könyvkiadó. 283 oldal, 1400 forint.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk