←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Molnár Krisztina Rita

Kulcs, kesztyű, álom

Mint táskád öblös mélyén kulcs vagy kesztyű
meglapul,
s riadt kezed hiába túr sietve
homályba bújt rekeszt, zsebet,
csomó kacat van ott,
kapkodó kezed keres,
és nem leled, és nem leled,
hát így
vagyok tűnt álmaimmal,
mert nem vesztek el,
az nem lehet.

Ki csókol homlokon engem?

Már megint itt ez az erőszakos tehén,
megtelepszik a konyhaszéken,
üldögélne az örökkévalóságig is,
új és újabb kávékat hörpöl
(a végén még ideköltözik),
oly kényelmesen,
hogy legszívesebben arcába lökném,
folyjon puha nyaka redői,
pávaszemes kartonruhája ráncai közé
(zsebében gyűrt papírzsebkendő, egy leszakadt gomb
s postásnak tartogatott borravaló lapul),
sértődjön csak meg,
tűnjön a pokolba el,
de nem,
nem olyan,
kitartóan ül,
hű hozzám és a konyhaszékhez,
álmatag barna szeme fölött
pilláit remegteti míg
férjét szapulja, meg a nőcskéket, akikkel
sejthetjük, miket művel,
receptekkel ostromol,
tele van jó tanáccsal,
hiszen szeret
(ha ritkábban jönne, viszontszeretném),
és megosztja velem titkát:
mivel jött ki a folt drága perzsaszőnyegéből
(becsületén ilyen nem eshet),
Kronoszra fittyet hány
(kit érdekel egy eldugott após),
így hiába szólnék:
­ Hölgyem, az élet ennyi mindenhez túl rövid! ­,
nem értené
(mert halhatatlan halandót meg nem érthet),
hát hallgatok, s fortyog bennem a méreg
(méreg! az kéne neki!),
s ha végre elmegy, csak azért, mert mielőtt megjön ura
­ tróger, de szereti mégis ­,
szomszédasszonyához ugrik be a kuglófsütőért
­ már két hete nála van! disznóság, sóhajtozik egy sort még ­,
 
búcsúzóul
­ Jaj, ne, ne! ­
homlokon csókol.
 
 

Fényeim

Opálos kis foltok csupán
a zugban, hová rejtettem őket,
rég volt
hogy játszottam velük,
sóhajom csiszolta minden lapjukat
egyre és egyre fényesebbre,
pillantásommal együtt felragyogtak,
sugaruk megbabonázott minden arra járót,
és jobb lett, ki látta a lüktető szivárványt,
míg egy nap,
rég volt,
a zugba bújtunk ­
opálos foltok, tört fény,
tekintetem.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk