←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Zsámboki András

A beleérzés iskolája

TIE. - De nem tie, hanem tí-áj-í. - Ja, vagy úgy: egy újabb angol rövidítés, egy újabb nyugati huncutság. - Olyasféle. A Theatre in Educationt magyarra színházi nevelésként szokás fordítani, egyébként pedig egy évtizedes múltú pedagógiai irányzatot jelöl, amely a színház „életre nevelő" képességein alapszik.
- De hol itt az újdonság? A jezsuita iskoladrámák már a 17. században valami hasonló pedagógiai célt követtek... - Ott, hogy Magyarországon ez a jezsuitákkal annyiban is maradt, Angliában viszont rendes, módszertannal rendelkező pedagógiai iskolává nőtte ki magát. A TIE-s foglalkozások az iskolás korosztályokat érintő olyan közösségi-erkölcsi problémákra fokuszálnak, mint mondjuk a kiközösítés, a droghasználat vagy az idegengyűlölet; a társulatok pénzt elvből nem kérnek a közönségüktől, állami-önkormányzati-alapítványi támogatásból tartják fenn magukat (ahogy az a fentiekből sejthető: a TIE erős szálakkal kötődik a baloldalhoz. Ezek után nem meglepő, hogy a színház-pedagógiai mozgalom Angliában a Thatcher-éra előtt élte fénykorát...)
- Szóval a TIE-foglalkozást afféle élő Családi kör műsorként kell elképzelni, ahol Ranschburg doktor szerepét színházpedagógusok játsszák? - Nem, nem és nem. A TIE nem háromdimenziós neveléslélektani illusztráció, nem is terápiás foglalkozás, ahogy a színészmesterség alapjainak elsajátítását sem célozza. A TIE „csak" játék. Színjáték, ahol a nem túl nagy számú diákközönség maga is részt vesz a darab történetének alakításában-előadásában, közben pedig nemcsak az intellektusuk gyarapszik, hanem az érzelmi tárházuk is gazdagszik, mégpedig valódi élményekkel. A színházpedagógus dolga, hogy a foglalkozás „fókuszát" megtartsa (a darab a kitűzött probléma körül forogjon) - ehhez folyamatosan váltogatnia kell az eszközeit a lélektani realizmustól a frontális osztálymunkáig és viszsza. Hol színésszé kell válnia, hol kérdve kifejtő pedagógussá kell átalakulnia. Egyszer az a cél, hogy alakításával segítse a tanulók beleélését, komolyságot adjon a játéknak, másszor az, hogy fogalmilag helyre tegye a látottakat. Általánosabban magára a TIE-ra is igaz, hogy a színház és az iskola között áll. Maga a foglalkozás kötődhet témájában osztályfőnöki órához, de az élményszerűségének azért sokat használ, ha a helyszíne nem az iskola. A TIE-társulatok egyébiránt ugyanúgy apellálnak az esztétikum erejére, mint mondjuk a művészszínházak, ugyanolyan színpadi hatásokkal dolgoznak - stilizálnak, elidegenítenek stb. -, csupán a végső céljuk más: nem gyönyörködtetni-szórakoztatni akarnak, hanem empatikus képességeket fejleszteni.
 
A TIE gyakorlati stúdium - elméleti tanulmányozása kevés tanulsággal jár. Élményekből építkezik - a vele kapcsolatos konkrét élmények nélkül képtelenség megérteni a lényegét. Szerencsére nem kell Angliáig menni, hogy az ember TIE-foglalkozást lásson. Ahhoz, hogy az ember betekintsen a Káva Műhely Flashback programjába, elég a Marczibányi téren turistáskodnia.
A flashback egyébként LSD-s szakkifejezés - a szernek azt a képességét jelöli, hogy jóval a szervezetből való kiürülése után is kiválthat hallucinogén élményt. Ilyenkor a hajdani „utazásoknak" csupán az emléke villan a tudatba, ámde olyan intenzitással, hogy az szinte az eredetivel felér. Igen, a Káva Műhely szóban forgó foglalkozása a drogproblémáról szól. A díszletek-kellékek valószínűtlen színei és vad vonalú rajzai a mostanság divatos képregényeket idézik - azon keresztül pedig a hallucinogének világát. A képregényesség azonban a foglalkozásnak nemcsak stílusa, hanem kerete is egyben. Érkezéskor minden részvevő kézhez kap egy rajzos képsorozatot, amely egy kamaszfiú „drogkarrierjének" állomásait mutatja be. Az egyes képekhez színházas jelenet is tartozik - a képközi hézagokhoz pedig beszélgetős közjáték. Melyik szereplőt milyennek ismertük meg; ki miért tette, amit tett; mit akarhatott? Itt-ott néhány kocka azonban üres - ezeket a diákoknak kell „telerajzolniuk", improvizált jelenettel kitölteniük. Eközben a drogozásnak - a drogozás következményeinek - újabb és újabb aspektusával szembesülnek. Például az anyagiakkal. Kollégista kamaszhősünknek pénzre van szüksége, hogy a hitelbe fogyasztott kábszert kifizethesse. Nagy pénzről van szó, amit hősünk az utolsó berajzolt képen az anyukájától próbál kikönyörögni, mondván: elektromos gitárra kellene, enélkül kihagynák a zenekarból. Mi történik? Csoportfoglalkozás veszi kezdetét - drámapedagógus-páronként hat-nyolc diák vitatja meg a lehetséges fejleményeket. Az eddigiekből az derült ki: a keményen dolgozó, tekintélyelvű apuka mellett a htb-anyuka érzelmi ellenpontként működik; ő az, aki mindent megért, mindent megenged. A csoport úgy ítéli, most is engedni fog, elküldi a pénzt, amit - saját keresete nem lévén - a családi kasszából fog kivenni. De hogy magyarázza ezt meg apukának? Az egyik színházpedagógus játssza az apát, a diákok együttesen az anyát. Elsőre ebben az a jó a diákoknak, hogy „kollektív anyaként" könnyebb improvizálniuk, a játék során azonban világossá válik: az elszámoltatással infantilizált mama ábrázolásakor saját élményből tudnak dolgozni - és közben észrevétlenül átkerülnek a nevelői oldalra. „Szóval, hol az a pénz?" - kérdi csípőre tett kézzel a drámapedagógus-apuka. „Látom rajtad, hogy ideges vagy. Ülj le, nyugodj meg!" - hangzik a diák-anyukák „valahonnan ismerős" kórusa. Ám hiába a hímelés-hámolás, csak elő kell állni valamilyen magyarázattal. Az anyuka-többség épp kezdi töredelmesre venni a figurát, amikor valaki bedobja: „Muszáj volt kölcsönadnom anyámnak, most kell befizetnie a két hét Hajdúszoboszlót, a nyugdíja meg csak a jövő héten érkezik." A drámapedagógus-páros női tagja már emeli is a képzeletbeli telefonkagylót: „Köszönöm kérdésed, Lacikám, jól... Nem, idén nem is tervezem... Fürödtem tavaly eleget, most meg a Margitka sem tudna jönni ..." És már vissza is kanyarodott a történet oda, ahonnan félrekanyarodott. Azaz dehogy ugyanoda: az anyukaféle pénzsegély ha eddig nehezen volt védhető, innentől már védhetetlen. Ez nyilvánvalóvá is válik a történet rögtönzött folytatásából, amelyben immár egy diák-apuka fogja vallatóra gitárügyben színházpedagógus-kamaszfiát. A szerepek-felállások változnak, az eredmény mégis ugyanaz: hősünk előtt a drogozásnak ez a pénzforrása bezárult. Honnan fog pénzt szerezni ezután? Újabb kupaktanács: valószínűleg lopni fog, mégpedig a kollégiumi szobatársaktól. Középen a hős szerepében a színházpedagógus, előtte az asztal sarkán egy eltulajdonítható mobiltelefon, jobbra olyan diákok, akik olyan érveket sugallnak neki, ami rábírja őt a lopásra, balra olyanok, akik visszatartó érvekkel látják el. A pedagógus-hős annak megfelelően lép közelebb, illetve távolabb a mobiltelefonhoz, hogy melyik csapat érvei az erősebbek (az ilyen gyakorlatokat TIE-s szakkifejezéssel fórumszínháznak szokás nevezni). A pedagógus-hős mozgásából elsőre az válik nyilvánvalóvá, melyek az igazán erős visszatartó érvek - „rendőrségi ügy lesz belőle", „elveszíthetem a kollégista barátaimat" -, csak aztán a lényeg: mármint hogy melyek az erős rábírók. Pontosabban hogy melyek az igazán veszélyes önáltatások egy ilyen vívódásban: „most az egyszer", „evvel megkímélem a családomat". A foglalkozás további részében az ember fültanúja lehet, hogyan beszélik ki hősünket gyanakvó szobatársai, hogyan érik tetten, és ő hogyan választja - színből, majd szívből - a gyógykezelés útját. A Flashback pedagógiailag vitathatatlanul sikeres foglalkozás: a riasztó tények a hiteles játék során valódi tanulságokká lényegülnek - hogy mennyire valódivá, annak persze csak a Nagybetűs Élet a megmondhatója. Ám ahhoz képest, hogy az ifjúság mennyire nem szokta szívelni a tanulságos történeteket, a szóban forgó diákcsoport elejétől a végéig élvezte a Flashbacket. Erre én magam vagyok a tanú.
A TIE azonban nemcsak etikai nevelésre használható. Módszertani lényege folytán rugalmasan használható szinte bármilyen pedagógiai cél érdekében - akár a művészeti nevelés, sőt akár a színházművészeti nevelés érdekében is. Nem muszáj a TIE-t művelődési házakba száműzni, színházak is befogadhatnak TIE-társulatokat, színházpedagógusokat. Olyannyira lehetséges ez, hogy már Budapesten is van rá példa. Na, nem sok - egy. A Kolibri Színházban Végvári Viktória vezetésével immár rendszeresen készülnek TIE-foglalkozások a műsoron lévő darabokhoz, amit a színházlátogatásra érkező osztályok pedagógusai, ha akarnak, igényelhetnek (inkább nem akarnak - gondnak elég nekik levezényelni magát a színházlátogatást). A legfrissebb foglalkozás a legfrissebb darabhoz, a Kövekhez készült. Írója-rendezője, az ausztrál Stefo Nantsou egy megtörtént ausztrál esetet dolgozott föl: két kamaszfiú (13, illetve 15 éves) „ökörködésből" addig dobálta az autópálya hídjáról a lent száguldó kocsikat, amíg halálos baleset nem okoztak. A történet nem dráma - nincs benne konfliktus; ami probléma van benne, az attól van, hogy a fiúk nem érik fel empátiával: az alant elzúgó gépkocsikban élő-érző emberek ülnek. Ideális téma egy TIE-foglalkozáshoz. Nantsou-nak éppen azért sikerülhetett az újsághírnyi esetből nagy előadást készítenie (úgy ám, nagyot!), mert mindent fölhasznált az eset körbejárásához, amit a TIE eszköztára csak kínált: szerepcserét, bíróságosdit (vö. fórumszínház), játszásiból létrehozott kellékeket-díszleteket.
Két színész játssza az összes szerepet - Szanitter Dávid és Ruszina Szabolcs. Ha nyakig húzzák műszálas zubbonyuk cipzárját: susimelegítős kamaszok; ha lejjebb engedik, kilátszik keményített ingnyakuk és nyakkendőjük: ilyenkor rendőrök; ha pedig ingujjra vetkőznek, kocsmai törzsvendégekké lesznek, akik sörközi állapotban kommentálják a bűnügyi híreket. Az egész előadásnak minden díszlete egy létra meg két fűrészbak: a játék során ezek változnak sztrádaszéli autószalonná, szalagkorláttá, söntéssé vagy pulpitussá. A darab első része tulajdonképpen egyetlen nagy rohanás, melynek során a két fiú ledobálja magáról azt a kevés együttérző képességet is, amivel eleinte rendelkezett. Először egy zárva lévő autószalonba surrannak be vagányságból, aztán egy macskát próbálnak felgyújtani, majd egy helybeli boltos garázsának megdobálásához gyűjtenek köveket, míg végül ki nem kötnek azon a bizonyos autópályahídon. Színészileg félórányi ügyességi, illetve erőgyakorlat ez - és Szanitter meg Ruszina el is játszanak mindent. A párkány magasságát és az öböl sekélységét, a csatorna visszhangját és az autók dübörgését; gitároznak, pantomimeznek, körberohanják a nézőteret - csak azért, hogy az iskolásokra átragadjon valami a kődobálók lelki állapotából. A második rész az eset következményeit veszi számba - a TIE rendje és módja szerint: egy dolgot mindig legalább két szemszögből. A nyomozási eljárás úgy indul, hogy a kisebbik gyerek feladja magát, a nagyobbik igyekszik erősnek látszani, de ami a végére történik vele, az több egyszerű megszeppenésnél. A vádemeléskor azért odamutat egy újságot a kisebbiknek: „Látod, címlapra kerültünk!" A következő kocsmai jelenetben aztán tapasztalhatjuk a nyilvánosság kétes erejét: azt, ahogy „lekisgyilkosozzák" őket a helybeli törzsvendégek - ami, lévén Ausztrália is demokrácia, akár a fiúk sorsára is hatással lehet. A bírósági tárgyalás elején a kisebbik még vihorászik a bíró parókáján - a következő pillanatban azonban már a per végénél járunk. Az egyik megrendült rendőr számol be róla, ahogy a kis srác teljesen összeroppant. Nemcsak a váltások gyorsak, a színészi alakítások is rendkívül intenzívek: az előadás a semmi kis történet dacára nagyon üt.
Sajnos az általam látott „köves" TIE-foglalkozás korántsem sikerült ilyen jól. És nem azért, mert a két fiú bűnösségét-ártatlanságát körbejáró program ne lett volna eléggé előkészítve-felépítve, még csak a részt vevő gyerekekből sem hiányzott a játékkedv. Annyi történt csupán, hogy a részvevők harmadikos általános iskolások voltak - vagyis három, illetve öt évvel fiatalabbak a darabbeli szereplőknél. A TIE-feladatok között mindenféle akadt: olyan is, ami az előadás művészi hatását érintette, olyan is, ami a lelkiismereti részét, olyan is, ami a jogi részét - a baj mindegyikkel ugyanaz volt. A kisebbik fiúval történtek éppen csak súrolták őket érzelmileg, a nagyobbik esete nyilvánvalóan teljesen érintetlenül hagyta őket. Akár a bűnösségről, akár az ártatlanságról voltak meggyőződve, beszélni mindig csak a kisebbikről beszéltek - a nagyobbikat még csak nem is említették. A TIE-foglalkozás fő attrakciójához, a bíróságos fórumszínházhoz a tárgyi tudásuk is kevés volt (a többségük nem ismerte az ügyvéd és az ügyész fogalmát, vagy ha mégis úgy gondolta, hogy igen, szinonimának tartotta őket), de még a játék kedvéért elfogadott „perrendtartáshoz" is nehezen tudták magukat tartani. Amikor pedig a „bírósági tárgyalás" egy pontján a színházpedagógus azt mondta, hogy a két vitázó fél cseréljen szerepet - aki eddig vádolt, innentől a fiúk védelméhez keressen érveket, és viszont -, a gyerekek teljesen leblokkoltak. A tanulság egyszerű, de súlyos: minden korosztályt csak a neki megfelelő TIE-foglalkozásra szabad elvinni, különben nem működik a dolog.
A Kolibriben az elmúlt év legnevezetesebb előadása egy svéd gyerekdarab, a Médea gyermekei volt - nem alaptalanul. Akik nem ismerik, ne rémüljenek meg: nem gyermekgyilkosságról szól, hanem Médea és Jászón szakításáról úgy, ahogy azt gyermekeik látják - röviden és szakszerűen: témája a válás traumája gyerekszemmel. Magyarországon rengeteg gyerekes házaspár válik - rengetegen vannak érintve így vagy úgy, szülőként vagy gyerekként. A darab alapötlete az, hogy az 5-10 éves gyerekek annyit fognak fel szüleik válás körüli veszekedéséből, mint egy ógörög tragédiából: a szöveget nem feltétlenül értik, de a helyzetet, annak súlyosságát átérzik. A svéd szerzőpárosnál egy felnőtt- és egy gyerekvilág létezik egymás mellett, külön szabályokkal, nyelvvel. A felnőttvilágban veszekszik egymással Médea és Jászón, illetve szenved magányosan Médea; a gyerekvilágban él Kicsimédea és öccse, Kicsijászón - valamint az euripidészi nevelő modern megfelelője, a babysitter. A felnőttvilágban jambikus lejtéssel, „tragédiául" beszélnek, a gyerekvilágban „normálisan". A felnőttek olykor átjönnek a gyerekvilágba - ilyenkor ők is „normálisan" beszélnek -, a gyerekek viszont sose mennek át a felnőttvilágba - legfeljebb pár mondatfoszlány szűrődik át hozzájuk szüleiktől. Ehhez az előadáshoz is készült TIE-foglalkozás - nem is akármilyen. Az előadás után a gyerekek színházpedagógus vezetésével elemeire szedik a történetet, hogy utána maguknak újraépítsék. A módszer jó - a művészetpedagógiai célokon túl is sok mindenre fényt derít. Ahol például a gyerekek elbizonytalanodnak, ott az előadás is alkalmasint megbicsaklott. Egy TIE-foglalkozás tapasztalataiból hovatovább színikritikát is lehet írni.
A svéd darab előjátékkal kezdődik, amelyben a szereplők zanzásítva elmesélik az argonauták és az aranygyapjú történetét. Novák János, a Kolibri-beli előadás rendezője merész „nyers" színházi eszközökkel viszi színre az előjátékot: szerepel benne porszívócső-nyakú sárkány, pomponszemű csipeszszirén, nyílt színen viharos tengerként dübög a viharlemez. Amikor a TIE-foglalkozás elején fölmerül a kérdés: hol játszódik a darab, a gyerekek - ahogy az várható - mondanak mindent, ami csak eszükbe jut. Rómában, lakásban, Görögországban, hajón, Magyarországon. Érteni azonban úgy értik az előjátékot, ahogy kell: ez volt a felhőtlen családi boldogság ideje, az Elveszett Aranykor - a műsorfüzetben közzétett kérdőívek tanúsága szerint többségük ezt tartja a darab legvidámabb részének.
A fő cselekmény színpadi ábrázolásakor adja magát a lehetőség, hogy a gyermek-, illetve felnőttvilág két különböző színházeszményként jelenjék meg. Az „euripidészül" beszélő világ legyen „szent" színház, a szülők konfliktusát profanizáló gyerekeké pedig „nyers" színház. A Kolibriben ez csak részben van így. A felnőttvilág Novák János rendezésében is „szent" - kicsit „holt" is - annak minden kellékével: koturnussal, tüllfüggönnyel, jambikus deklamálással. A gyerekvilág azonban legfeljebb nyomokban „nyers". Nováknak az a legfontosabb, hogy a kisiskolás nézők Kicsimédea és Kicsijászón körül saját gyerekszobájukat lássák viszont. A gyerekvilágot realistára veszik a Kolibriben - rengeteg játékkal, variabútorral. Amikor aztán a TIE-foglalkozáson egy-egy jellemző tárgyat kell minden szereplőhöz társítani, éppen Kicsijászónnál és Kicsimédeánál akadnak meg az iskolások: a sok gyerekszobai holmi között elvész a figyelmük. Pedig a játékattribútumok többet érdemelnének, a későbbiekben ugyanis még fontos színház-pedagógiai feladat hárul rájuk. Ők lesznek a „mesélői" az iskolások által újrajátszott történetnek - közbeiktatásukra (TIE-terminussal: a kerethatárok tágítására) azért van szükség, nehogy az iskolások a hazulról hozott történeteiket „egyenesben" éljék újra; legyen min keresztül megszűrniük, játékká alakítaniuk élményeiket.
A lehetetlent kísérli meg Megyes Melinda, illetve Szanitter Dávid, amikor fiatal felnőttként realista stílben próbálják eljátszani a 9 éves Kicsimédeát, illetve az 5 éves Kicsijászónt. Jobban jár Pelsőczy Réka, aki „készre szabott" egészségügyis szerepeit (a Paul úrból - King Kong lányaiból) igazítja az alkalomhoz az „elsőre talán derb, valójában azonban aranyszívű" babysitter megformálásakor. Amikor a TIE-foglalkozáson fényképezéshez csoportba kell rendezni a történet szereplőit, az iskolások vagy a gyerekek oldalára állítják a babysittert játszó társukat (átellenbe a szülőkkel), vagy mindenki fölé (az Igazság megtestesítőjéül).
Akad a színészi alakítások között hamisítatlan „nyers" színházi is. Bán János Jászónja hatalmasakat ripizik, valahányszor csak a gyerekszobába téved. Bán játéka mindazonáltal nagyon a helyén van: apucis jópofáskodásán mindig érezni, idegességét palástolja vele. Nyilvánvaló: nem ért ugyan a gyerekekhez, viszont nagyon erőlködik; mégis bizonytalanságban vagyunk hagyva: tényleg a gyerekeivel akar jobb viszonyba kerülni, vagy csak önmagának akar alibit a gondos apaságáról? (A szórványos „nyers" színházi kellékötletek legjobbja is hozzá kapcsolódik. Glauké, a csábító nő nem más, mint egy neociki szívlámpa a gyerekszoba falán. Valahányszor Jászónnak indulnia kell, hogy le ne késse a randit, a lámpa pirosan biluxolni kezd. Ilyenkor Jászón Pavlov kutyájaként szerelmi nyálzásba kezd, majd elrohan.) Amikor a TIE-foglalkozáson az egyik iskolásfiú Jászón tulajdonságaként azt találta mondani, hogy kedves, az addig csendes kísérőként üldögélő tanító néni legott rákiabált: „Beszélsz hülyeségeket!" A TIE-foglalkozás zárófeladataként olyan fényképbeállítást kellett készíteni, amely jelenetként nem szerepelt ugyan az előadásban, a család mégse rakna be a „nagy mosolyalbumba". Az iskolások ügyesek voltak, azt találták ki: Jászón csókolózzon Glaukéval, a két gyerek meg véletlenül lesse meg őket. Még „szinkronizálásra" is futotta: „Apu, ezt nem gondoltam volna..." suttogja Kicsimédea hangja, mire Jászón dörgő hangalámondása: „Ti meg mit kerestek itt?" Az iskolásfiú és a tanító néni színházon kívüli tapasztalataik alapján eltérően értelmezték Jászón magatartását, szólni azonban az egész osztálynak ugyanarról szólt az előadás. Az apáról, illetve arról: „csak" hibás-e, vagy ő A bűnös.
Akárhogy is, a hibás Novák János rendező - a darab ugyanis nem erről szól. A gyerekvilág mozgatója - bármilyen meglepően hangozzék is a kolibris előadás ismeretében, de - Médea. Az ő kétségbeesése, önagressziója, illetve agressziója ragad át a gyerekekre. A közvetítő pedig Kicsimédea, aki mint szerepmodellen csügg a saját anyján. Rajta keresztül próbálja megérteni: mi is történik velük, igyekszik feldolgozni az élményt, ami végül - a darab tanúsága szerint - jobban sikerül neki, mint a felnőtteknek. Bacsa Ildikó fenségesen frigid Médeája ehhez az értelmezéshez túlságosan passzív, melodramatikus fájdalma észrevétlen marad az iskolásközönség előtt.
A Médea gyermekei meglehet, a legbátrabb az általam e műfajban látottak között, a Kövek pedig bizonyosan a legprofibb - a legnagyobb hatást mégsem ők tették a maguk közönségére. Hanem a Káva Műhelyesek Digó című előadása. Ha elmondom a történetét, talán az is nyilvánvaló lesz, miért.
A Digó is TIE-s módszerekkel készült, mint a kávások minden munkája, legfeljebb színházszerűbb a többi foglalkozásnál. Ennek is van kőkemény társadalmi-etikai fókusza - az idegengyűlölet -, vannak benne diákokkal beszélgetős-improvizálós betétek is, a különbség a Flashbackhez képest csupán annyi, hogy ezekre nem a színházas jelenetekkel gyors váltásban kerül sor, hanem az egyes felvonások után, három „tömbben". A szereplőknek tehát nem kell állandóan váltogatniuk „játszó" és „oktató" énjük között, tudnak színészmódra jellemíveket ábrázolni - a közönségnek is lehetősége nyílik előadásként élvezni a foglalkozást.
Alaphelyzetét tekintve a Digó nagyon politikus darab - jobban mondva nagyon tanulságos. Mediterrán vendégmunkás beilleszkedési viszontagságairól szól egy délnémet faluban. A címszereplő keveset beszél, sokat dolgozik, szépen keres és - nagyban csajozik. Sikerül is kivívnia a helybeli szociálisan-szexuálisan deprimált férfiak ellenszenvét. Jorgosz - merthogy görög, csak a falusiak hiszik eleinte olasznak; a digóság tehát az idegenség metonímiája - valóságos „állatorvosi bűnbak". Van, aki kenyérféltésből utálja, van, aki szerelemféltésből, közös apropójuk, hogy hősünk kalózmódra kendőt hord a fején. Jól meg is verik, hátha ettől hazakotródik. Jorgosz azonban marad.
A második és harmadik felvonás az indulóhelyzetnek nem folytatása, hanem kibontása. Újabb és újabb részleteket tudunk meg a megveretés és a maradás okairól - apránként maga az alapkonfliktus is átalakul. A második és harmadik felvonás jelenetei részben korábbiak az első felvonáséinál, részben későbbiek, részben egyidejűek velük - szóval bontva van az idő rendesen, ami nem kis odafigyelést kíván a nézőtől. Ahogy a darab bonyolódik, úgy válik a színészek játéka is egyre érdekesebbé. Az előadás végére jövünk rá: a három felvonás mindegyike egy-egy nő szemszögéből láttatta a történetet. Tekintve, hogy minden nőszerepet Milák Melinda játszik, a Digó az ő jutalomjátéka. Egész színészi repertoárját megmutathatja - ami nemcsak széles, gazdag is. Az első felvonás a kocsmai férfibandával együtt „nyomuló" szutykoska Gundáé. A „lovagja" az istállófiú Erich lenne (Takács Gábor), de az annyira mulya, hogy még Gundának is rangon aluli. A lány - már csak Erichet heccelendő is - a többi férfinál is próbálkozik, a görögöt is beleértve. Egy balul sikerült csábítási kísérlet után azonban Jorgosz ellen fordul. A verésnek már ő a felbujtója - a hangadója meg Paul, a helyi vagány. Az istállófiú Gunda miatt száll be, Bruno, a helyi bádogosüzem művezetője (Gyombolai Gábor) meg azért, mert nem akar kimaradni. Legalábbis elsőre így látjuk.
A második felvonásban aztán kiderül: Jorgosznak is van „hátországa". Állandó nője a „csupaszív-és-gondoskodás" Marie - korábban Paul barátnője -, aki nagyon szeretné férjnek megfogni az egzotikus pasit. Mellesleg megpillantjuk végre Jorgoszt is, aki az első felvonásban csak „képen kívül" volt jelen. Ugyanaz a Kardos János játssza, aki Pault - ám ahogy neki való volt a bajor suttyóság, úgy nem való neki a mediterrán macsóság. Ragozatlan igékkel és nagy hallgatásokkal ábrázolja a figura németül-nem-tudását, ami Jorgoszt Cooper-regényekből ismert nemes vademberhez teszi hasonlatossá. Görögnek nem görög, a célnak viszont így is megfelel.
Az utolsó felvonás a bádogosműhely-tulajdonos Elisabethé, aki nemcsak hivatásos üzletasszony, profi férfimanipulátor is. A laza ivócimborát, a művezető Brunót például rendszeresen szőnyegszélen táncoltatja (Gyombolai Gábor kiváló alakítása). Érezteti: a főnökasszony mellett betöltött általános bizalmasi feladatköre Jorgosz munkába állásával megingott; a verés után pedig avval zsarolja: ha ilyesmi még egyszer előfordul, feljelenti a rendőrségen. De Jorgosznak sem hagyja, hogy elbízza magát: amikor Elisabeth ágyából kikászálódva az éppen férfiúi teljesítményének elismerését söpörné be, a főnökasszony mellékesen megjegyzi: újabb vendégmunkást vesz fel az üzembe. Egy törököt - ami Jorgoszból azonmód kihozza a görögöt: „Török büdös, nem dolgoz."
Minden idegennél van még idegenebb. Minden tanulságnál van még nagyobb tanulság. Ahogy a Digó története kibomlik, úgy tűnik el a tanulságosság, színesedik a színészi játék - úgy válik egyre élénkebbé a közönség érdeklődése is. Én egy kereskedelmi szakközépiskola elsőseivel (kilencedikeseivel) láttam a Digót - egy színtiszta lányosztállyal. Elsőre elkeserítő volt a tudatlanságuk: a görög-török ellentétről a húsz gyerek közül egy hallott - annyit, hogy létezik. Münchent közeli nagyvárosként emlegetik a darabban - ehhez képest a lányok csak nyögvenyelősen jutottak el odáig, hogy akkor a színhely valószínűleg Németország (arra még a legpedagógusabb vénájú színészek sem vállalkoztak, hogy az előadás katolikus-keresztényszocialista parafernáliái nyomán megpróbálják rávezetni őket Bajorországra). Pedig amúgy figyeltek a lányok - a kocsmai jelenetben például nyomban kiszúrták, ki állja a cechet (Bruno állja); spekulálni is jól spekuláltak, még ha nem mindig jött is be: abból például, hogy megveretése után Jorgosz nem megy a rendőrségre, arra, hogy priusza lehet (nem tudtuk még, hogy a görög mögött ott áll az üzletasszony). És ahogy haladt előre az előadás, a látásuk csak élesedett. Jorgosz és Elisabeth ágyjelenete után a kávások provokatív megjegyzéssel indították a foglalkozást: „Végre valaki önmagáért szereti a görög fiút!" Az egyik lánytól már jött is a riposzt: egy dolog, hogy mit szeret Elisabeth a görögön, Jorgosz mindenesetre munkahelyi előnyökért „bocsátotta áruba a testét [sic!]". Az ifjúság persze máma járatosabb az élet dolgaiban, mint az én időmben, és illendőségből sem csinál úgy, mintha járatlan volna - itt azonban másról (is) van szó. A színpadi kapcsolatban az egyik szereplő főnök volt, a másik beosztott - az utóbbi kiszolgáltatottságára a lányok lehet, hogy érzékenyebbek. Ennek felismeréséhez azonban túl kellett tenniük magukat azon, hogy a kiszolgáltatott személy történetesen férfi - ami nem kis empatikus teljesítmény.
A lányok igazán elemükben a rögtönzött jelenetekben voltak. Egyik feladatban el kellett játszani Jorgosz és az újonc török vendégmunkás, Ali első találkozását. Gyors színház-pedagógiai tanácskozás: egyrészt ott vannak a nemzeti előítéletek, ráadásul ők ketten riválisok; másrészt azt is tudják, hogy hosszú ideig kell majd együtt lakniuk. Ezt a Jorgoszt játszó lány a következőképp oldotta meg: határozottan kezet nyújtott Alinak, bemutatkozott, majd „szinte" észrevétlenül beletörölte a kezét a nadrágjába.
Egy másik feladatban Marie-t kellett eljátszani, amint a verés után felkeresi volt fiúját, Pault, hogy meggyőzze: ilyen még egyszer ne történjen! Nem tudom, el tudja-e képzelni az Olvasó: milyen az, kimenni a színpadra az egész osztály színe előtt, és a Pault alakító színésszel - nem mellesleg egy egészen „szóba jöhető" fiúval - előadni egy ilyen jelenetet. Ha el tudja, akkor lepődjön meg, mert nyomban két önként jelentkező is akadt. A vállalkozást a magam részéről reménytelennek láttam: Marie a kérésnek csak a kettejük közt még valamelyest meglévő érzelmekkel adhat nyomatékot, ezt viszont éppen a kérésben benne rejlő szándék hitelteleníti. A lányok némi tanácskozás után arra jutottak, hogy nagyon határozottan kell Marie-nak fellépnie. Az első jelentkező így is járt el: keresztülvágott a színpadi söntésen, egyenesen az iddogáló Paulhoz. Két kezét az asztalra támasztotta, aztán a fiú szeme közé nézve azt mondta: „Tudod, hogy Jorgosz az én szerelmem, te meg a haverjaiddal megpróbáltad agyonverni..." Mire Paul közbevágott: „Mi az, hogy próbáltuk? Agyon is vertük." A lány a durvaságtól hátrahőkölt - aztán visszatért ugyan az érveléshez, de a határozottsága már odavolt. Az osztály egybehangzó ítélete szerint Marie nem volt elég kemény. A második jelentkező mégsem ebben az irányban próbálkozott. Nagyon nőies maradt, és nem is ment egészen az asztalig. Egészen lassan beszélt, hangjában avval a fajta szomorúsággal, amely a lesajnálás sajátja. „Hárman együtt voltatok olyan »bátrak«, hogy belekössetek abba a csodálatos emberbe..." „Mit beszélsz te arról a digóról? Marie, te ittál..." „Játszod itt a nagylegényt, de tudod, hol vagy te őhozzá képest? A sarkáig nem érsz annak a férfinak..." „Vigyázz, Mari, mert még elfújlak, mint a gyufalángot." Ahogy szaporodtak a szóváltások, úgy szorult be Paul egyre inkább az erőfitogtatás pózába - játéka abban merült ki, hogy egyre ironikusabban-gúnyosabban minősítette a lány erejét, valóságérzékét. Az önkéntes Marie-nak evvel szemben sikerült Paul macsó pózát mint pózt idézőjelbe tennie, félretolnia és egyenesen a fiú önbecsülésébe gázolnia. A Pault alakító Kardos János utána arról számolt be, hogy a szerepben úgy érezte, végül meg fogja ütni Marie-t - amiről viszont az osztály állította ismét egyhangúlag: az a vereség teljes beismerését jelentené. Nagy jelenet volt.
A TIE magyarországi helyzetével kapcsolatban könnyű sírni, mert van miért - szűkösek a források, sok a tennivaló, kevés az ember, a szakmai munkára már csak túlórában marad idejük a hivatásos színész-drámatanároknak. Nehezebb megmondani, min is kellene változtatni. A színházpedagógia jelenleg három minisztériumhoz is tartozik - a NKÖM-höz, az OM-hez és az ISM-hez. Mindegyik segít valamit, de egyik se érzi magáénak az ügyet: az oktatási tárcának túlságosan színház, a kultusztárcának nem elég magas művészet, az ISM-et pedig a műfaj úgy, ahogy van, hidegen hagyja, csak bizonyos témákat támogat (drogprevenció, szexedukáció stb.). Más kérdés, az se lenne jobb, ha csak egy helyen lehetne kilincselni.
Budapesten két hivatásos TIE-társulat is működik - a kávásokon kívül a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ -, ami egész jó eredmény, vidéken azonban egy se, ami szomorú. Ha pedig a dolog dinamikája végett hozzávesszük: a Kerekasztal eredetileg Gödöllőn működött, onnan látta el a Pest környéki iskolákat, és csak 2001-ben, működési körülményeinek romlása miatt kényszerült Budapestre költözni, akkor a helyzet akár siralmasnak is mondható. A társulatok nemhogy nem terjeszkednek, inkább egyre keményebben versengenek egymással.
A TIE terjedésének alkalmasint jót tesz a magyar drámatanítás intézményesülése. A Nemzeti Alaptantervnek része a dráma és tánc modultantárgy - idén immár érettségizni is fognak belőle a középiskolások -, képzett drámatanárból azonban óriási a hiány, még akkor is, ha országszerte folyik a magyartanárok ilyen irányú másoddiplomás képzése. Akkreditált központ a Marczibányi tér is - ott nyilvánvalóan oktatnak TIE-s alapfogásokat. Ugyanez azonban nem mondható el még a Színház- és Filmművészeti Egyetemről sem, a TIE ugyanis nem kötelező része a magyar drámatanár-képzési kurrikulumnak. A két társulat működése során felgyűlt tapasztalatok átadásának jelenleg nincs intézményes formája.
A TIE-társulatok finanszírozás szempontjából az alternatív színházakkal esnek egy kategóriába. Minisztériumi-önkormányzati, illetve NKA-s forrásokból pályázzák össze költségvetésüket, ami alternatív viszonylatban közepesen nagynak mondható. Egész jó eredmény, mondhatni, ám ha azt vesszük, hogy ebből évente kétszáznál is több foglalkozást-előadást tartanak, bizony szűkösen jönnek ki.
Hogy mi a TIE-mozgalom növekedésének a legfőbb akadálya? Takács Gábor, a Káva Műhely vezetője szerint leginkább azt nehéz a döntési helyzetben lévőkkel megértetni, hogy a TIE nem ilyen-olyan színház vagy ilyen-olyan pedagógia, hanem színház is és pedagógia is. Pedig nem olyan bonyolult dolog ez, a megértéséhez nem kell zseninek lenni. Elég lenne egy kis beleérző képesség.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk