←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Péterfy Gergely

Ködtérkép

Harmadik fejezet

 
Szeptember nyolcadikán eleredt az eső, és nem bírta elmosni csömörünket.
Napokig nem mozdultam ki a szállásomról, csak hallgattam az esőt, ahogy a város sérüléseit tapogatja, és felfedezi az új utakat, amelyeket a lövedékek nyitottak. A cseppek, amelyek az első napon még csak a tetőn és az ablakon doboltak, lassan megtalálták az utat a föld alatt is, a falakon belül is, golyó ütötte réseken, robbanások keltette repedéseken át, és a második napon már alulról és fölülről, oldalról és belülről is csobogott, kopogott, csöpögött és zubogott a víz. Hevertem három napon át, és hallgattam ezt az állandó csobogást, mint a hajófenékre láncolt rabok.
A három nap azonban nem hozott pihenést: a negyedik nap reggelén tétován és bizonytalanul ébredtem. A nyitott ablakon fullasztó, édeskés szag áradt a szobába, amitől émelygés fogott el. Úgy döntöttem, hogy elhagyom a szállásom, hátha a szabad levegő megszabadít a rosszulléttől, de amint kiléptem a kapun, csalódnom kellett: hullámokban tört rám a gyengeség, a lábam rogyadozott, és többször a falnak kellett támaszkodnom, hogy össze ne essek. Így botorkáltam el a városfalig, amelyet addigra már az állványzat sűrű szövedéke borított; a kőművesek kopácsolása összeolvadt az eső hangjával, az oltott mész, a kőpor, a verejték szaga pedig összekeveredett a fojtó, sűrű bűzzel, amely a falakon túlról áradt: a hullaszaggal.
Százhuszonháromezer-négyszáztizenhét török holtteste maradt a csatatéren, nem számolva azokat, akiket ágyúgolyó vagy bomba talált telibe, vagy az aknáikkal együtt robbantak cafatokra, esetleg megsültek, megégtek, megfulladtak a pincékben és alagutakban, ahol megpróbáltak elrejtőzni, s amelyeket rájuk robbantottak a lengyelek, mert nem akartak a mészárlásukkal vacakolni. Még évekkel később is előfordult, hogy egy-egy ilyen pincéből, amelyekre az elővárosok újjáépítése során akadtak, elővánszorgott néhány pergamenszínű, csontsovány, emberi testéből és lelkéből kifordult, fogatlan és vak roncs, aki addig társai száraz húsán és a pincék falán tenyésző gombákon élt; a napfény és a szabad levegő azonban állítólag néhány óra leforgása alatt végzett velük.
A szanaszét heverő testeket két napon át fosztogatta a katonaság és a bécsi nép, amely nem elégedett meg a sebesültek megkínzásával és kivégzésével, hanem még a holttesteken is kitöltötte dühét: alig akadt ház, amelynek homlokzatára ne szögeltek volna ki egy-egy levágott, turbános fejet, a gyerekek pedig nagy, izmos janicsárkarokat lóbáltak a kezükben, mintha a föld alól nyúlna fel értük valaki. A második nap délutánján azonban megérkeztek a római kapucinusok, a castrum doloris, az ossariumok, a speculum mortis és a katafalk mesterei, mit mesterei, mágusai és varázslói, pápai katonákkal záratták le a területet, és véget vetettek a zűrzavarnak, hogy utat nyissanak a csodának, hogy utat nyissanak a pokolnak. Szárnyaszegett, agyonzabált varjak módjára százszámra lepték el a csatateret e fekete csuhás barátok, hogy elvégezzék gyászos munkájukat, amely a romló emberi húsból a halál tündérpalotáit emelte.
Először is szétválogatták a testeket, férfit, nőt, öreget és fiatalt, alacsonyat és magasat, soványat és kövéret, embert és állatot, lovat, tevét, kecskét, juhot, marhát, kutyát, majmot és énekesmadarat. Miután ezzel megvoltak, az emberi testeket rang és ruházat szerint újracsoportosították, majd elkezdték valamennyit a legkülönfélébb pózokba merevíteni. A ruha alatt elhelyezett drótokkal, kötelekkel és madzagokkal állították be a kívánt testtartást, s miután ezzel megvoltak, hozzáláttak, hogy felépítsék a testekből a castrum dolorist, a memento morit és a halál diadalíveit.
Miután a Spittelbergről minden romot eltakarítottak, délről és északról lépcsőzetessé alakították a terepet, majd ezeken a teraszokon helyezték el a szekerekből, ágyútalpakból és sátrakból álló vázat, amelyre aztán a testek kerültek, és a domb tetején helyezkedett el a castrum doloris roppant vázszerkezete, amelynek magassága nagyjából akkora volt, mint a Szent Mihály-templom főhajója.
A kész művet, amely a halált hirdetvén maga is mulandó volt és rövid életű, teljes pompájában, pompájának teljes gyászában nem láthattam, mert csak elindulásunk után készült el. Amikor tizenöt évvel később visszatértem Bécsbe, az egész már meglehetősen roskatag állapotban volt, bár a csontvázak nagy része még akkor is az eredeti helyén állt. A műről mégis bárki hozzávetőleges fogalmat alkothat, ha beszerzi azon metszetek valamelyikét, amelyek akkoriban egész Európát bejárták, gondolok itt elsősorban Cornelius Huybertsére, de a de la Motte-é is megjárja.
Délről észak felé haladva tehát mindez a következőképpen nézett ki. A castrumhoz táncolók menete vezetett fel, akik sorát gyerekek nyitották. A gyerekek szertelen mozgását és rakoncátlan természetét az alkotó híven és pontosan utánozta: némelyik holttest épp bukfencezni készült, volt, aki a társának szamárfület mutatott, a kislányok copfja a körtáncban hátralendült, kövér kisfiú felfújt arccal játszott a trombitán, mások dobokat püföltek magasra lendített karral. Vállukon madarak és majmok ültek, lábukba kutyák akaszkodtak. Egyetlen kisfiú nézett ki a képből, egyenesen a néző szemébe: kendőt emelt a szeméhez, mintha sírna; talán elvette valaki a hangszerét.
Előttük haladt az asszonyok táncoló menete, élén egy öregasszonnyal, aki szoknyáját felemelve a szemérmét kellette az előtte haladó férfiaknak. A többiek sem voltak kevésbé kihívóak, bár hiányzott belőlük az ilyen közvetlen felajánlkozás: a csábítást inkább a fejtartás, a csípőmozdulat fejezte ki. Ezek a testek csörgőket, dobokat, csengettyűket tartottak, amelyeket néha megszólaltatott a szél. Más nők azonban mit sem törődtek a tánccal, hanem falánkul a kondérok fölé hajoltak, egy pedig tükröt tartott a kezében, és abban bámulta arca szétmálló vonásait. Ha a szemlélő a lépcső közepén állt, a tükörben a saját arcát pillanthatta meg.
A táncoló asszonyok után következtek a férfiak, előbb a rangban legalsók, majd a castrum felé egyre rangosabbak, egészen a nikápolyi pasáig. E férfiak többsége ugyanúgy táncoló pózban állt, mint a gyerekek és a nők, de míg az előbbieknél az önfeledtség és a hívság, ezeknél az esztelenség és a harag volt a meghatározó: némelyek szilaj jókedvükben már-már ölre mentek, egyik a másik után rúgott, tolvaj motozott a kaftánzsebben, orgyilkos a köpenye alatt tőrt szorongatott. A pasa maga rabszolgák testén taposott, mintha épp el akarna rugaszkodni a földtől a castrum doloris felé.
A castrum falai és oszlopai lefejezett holttestekből álltak, amelyeket az alkotó téglákként rakatott egymásra. Az oszlopfőket kezekből formált akantuszok díszítették, a timpanon ornamentikáját pedig maguk a levágott fejek alkották. A boltívek lovak gerincoszlopából készültek, és marhalapockákat használtak zárókövekként. Ez az építmény szolgált baldachinul a harmincezer kivégzett keresztény fogoly testéből épített hatalmas gúlának, amelynek tetején a halál állt, óriási bronz csontváz, kezében a kaszával és a homokórával, ezüstözött ércköpenyben. A keresztény holttestek mindegyikére szárnyakat erősítettek, amiért kiirtották a környező Duna-ágak teljes hattyúállományát: a gúlát ez tette súlyossága ellenére is légiessé, mintha bármelyik pillanatban a magasba emelkedhetne, vagy mintha épp ebben a percben ereszkedett volna le a földre.
Északi irányban leereszkedve a dombról, önnön sorsukat sirató törökök holttestei tárultak a szemlélő elé, az építménynek ez a szárnya azonban addigra, amire ismét eljutottam Bécsbe, már áldozatául esett a fagynak és a szélnek, mindössze egyetlen csontváz maradt meg, amely hajbókolva görnyedt foszladozó imaszőnyegén.
Tudnék még erről hosszasabban is mesélni, de már így is kezd az egész nagyon hosszúra nyúlni; ami persze nem feltétlenül olyan nagy baj. A hosszú tudósításokban van valami különös erő, magyarázhatatlan nehézkedés, amely a nagy tömegek sajátja, s amely nem adható össze pusztán az egyes részek tömegéből, s az azokra jutó nehézkedésből. Az egyes részek nem pusztán a szomszédosakhoz kapcsolódnak, mint a papírban a rostok, hanem titkos, távoli kapcsolatok is létesülnek, minél több a rész, annál hatványozottabban; nemcsak az ismétlődő szavak nyújtanak egymás felé láthatatlan csápokat, nemcsak a szinonimák és nemcsak az e világi lét monotóniájából adódóan óhatatlanul is ismétlődő helyzetek, amelyeket még az eltérő szavak is közel egyformán rajzolnak ki, hanem épphogy a legkülönbözőbbek, a legtávolabbiak képesek csak igazán összefonódni. Így válik az egész egy felrobbanni kész, izzó remegéssé.
Minden egyes leírt szó egyre közelebb visz a robbanáshoz, az egy szó már nem egy szót ad hozzá az egészhez, hanem milliókat, milliárdokat: egy szó súlya némelykor már-már az egészével azonos.
Néha több.
Mindezekből következik az, hogy, minden egyes új szavammal a félelmem egyre nő, miközben a felelősségem egyre csökken. Bármit mondok (írok), annak a jelentősége az egészhez képest egyre nagyobb, réges-régen nagyobb az uralhatónál és átláthatónál, ezért csak egyre nagyobb félelemmel mondható ki (írható le); de éppen ezért a kimondással összefüggő felelősségem egyre zsugorodik, s már most is közel van a nullához, a ponthoz. Már csak azért a pontért vagyok felelős, ahol éppen tartózkodom: most ebben a szóban. Mint a méh is: csak a rám jutó egy cseppnyi mézért vagyok felelős.
Tagadhatatlan, hogy az ilyen játékokban nem kis örömöm lelem, amelyek játékosságát csak fokozza, hogy ugyanilyen szabatosan az ellenkezőjét is elő lehetne vezetni: mintha egy kártyajátékot visszafelé játszanánk le, és ott kezdődne, amikor mindenki megtette az utolsó tétet, sőt amikor a győztes már be is söpörte a nyereményt. Egy ilyen játék azt demonstrálná, hogy ami az ellenkező irányú folyamatban egy lépésről lépésre egyre bonyolultabb, de tiszta rend felépítésének tetszett, az valójában egyre koszosabb széthullás, zűrzavar és káosz; s hogy az egyetlen rend az volt, amikor a játék még el sem kezdődött, amikor a lapok a pakliban lapultak, s amikor a papírt még egyetlen szó sem szennyezte be; az első leírt szó, az első leosztott lap valamennyiünket megállíthatatlanul a káosz felé taszít és bemocskol.
Ezek után már könnyen megértheti, mit jelent az, amikor azt mondom: a bécsi győzelemmel egy olyan játszma vette kezdetét, amely egyre hevesebb örvényléssel szippantott bennünket egy egyre uralhatatlanabb zűrzavarba.
E zűrzavar első jele lelkünk furcsa kilazulása volt.
Bizonyára ismeri azt a különös állapotot, amikor a lélek átmeneti időre mintegy a testen kívül kerül, vagy talán nem is egészen kívül, csak elcsúszik, a teljes takarásból kiáll. A különleges kötőanyag, amely a lelket a testhez ragasztja, ilyenkor kiázik és fellazul; egyesek azt mondják, hogy az amúgy is otthagyni vágyott anyagtól olyannyira elütő természete okozza ezt az időleges leválást, amit az ember csak a halálban tapasztalhat meg teljesen. Olyan ez, mint amikor egy nyíl röptét próbáljuk követni: jól látható, a nyíl néha lemaradozik, és belőle egy másik nyíl röppen előre, amelyet aztán az előbbi beér, s egy ideig együtt haladnak, amíg megint kiválik az egyik, és előbbre röppen, de nincs ember, aki megmondaná, immár most melyik: amelyik az előbb lemaradt, vagy amelyik előbbre röppent. A nyílnak ennyi a lelke: ő maga; test és lélek egyforma a nyílban. A természetével olyannyira ellentétes mozgás az, amely testét és lelkét szétszakítja, s ha már ismét a földre hullt, test és lélek ismét egyben vannak, szétválaszthatatlanul.
Sokat utazó emberek gyakran számolnak be hasonló jelenségről: azt mondják, többnapos szakadatlan helyváltoztatás után a lélek kilazul bennük, mintha itt is, ott is lemaradozott, hol meg előrelendült volna, és ez az állandó zötykölődés lassan felsebzi a testben a lélek helyét s a lelket magát is, továbbá mindent összezavar; ezért aztán az utazó, ha végre megállapodik úti céljánál, hol mámoros örömöt, hol kínzó letargiát érez, a legkövethetetlenebb váltakozásban, amely néha napokig nem csillapodik; de ugyanígy a lovas, aki egész nap úton volt, vagy a bölényt üldöző vadász is erről a nyugtalanító zaklatottságról beszél. Mi pedig, akik két hónapig bástyától bástyáig, ágyútól ágyúig loholtunk, és akik körül a röppálya idejére lelkükről leváló, majd a becsapódáskor azzal egyetlen pillanatra ismét egyesülő, majd örökre megsemmisülő lövedékek cikáztak, ahogy végre megpihenhettünk, azt tapasztaltuk, hogy a lelkünk vészterhesen kilazult, és szinte csak egy vékony cafaton fityeg, mint a leszakadt végtagok a bőr és inak maradékán.
Az utazás összes kényelmetlensége ellenére is tartogat annyi kellemes meglepetést, hogy a kilazult lélek a megpihent testben helyét keresve képes mámort és örömöt érezni: nekünk, akik a halál legközvetlenebb közelében, vérben és homályban éltünk, ebből a gyógyulásból csak a kínzó gyötrelem, bizonytalanság és kétségbeesés maradt. Mintha a lelkünk túlságosan megszokta volna ezt az ingást, visszakívánkoztam az ostrom örvényébe, és nem tudtam mit kezdeni az egyre üresebb és vigasztalanabb napokkal. És mondom, az eső is zuhogott szakadatlanul.
Talán ezért történhetett, hogy azon az éjjelen, amikor visszatértem a falakról, olyan különös álmot láttam, amilyet sem azelőtt, sem azóta, és amelyet még soha senkinek nem mondtam el, bár emlékénél gyakran és előszeretettel elidőzöm.
Azt álmodtam ugyanis, hogy Michele és én sebesülten fekszünk egy szobában, és ez a két kilazult és felhorzsolódott lélek szabadon kószál körülöttünk. Álmomban ebben semmi meglepőt nem találtam: mintha nem is annyira sebeinkből kellene felgyógyulnunk, orvosaink igyekezete arra irányult, hogy ezek a lelkek a testekbe mihamarabb visszaszilárduljanak. Ahogy azonban az egyik ponton visszagyömöszölték, egy másik ponton a lélek ismét kitüremkedett; összeöltöttek valahol egy hasadást, s egy másik helyen új hasadt fel. Pusztán elkapniuk is roppant körülményes volt a lelkeket, minthogy azok a kezeik közül minduntalan kicsuszszantak, mint az angolnák, ha puszta kézzel próbáljuk elkapni őket.
Az idő az álomban megszokott, szeszélyes módon telt: napok múltak így el felettünk, az ablakon néha betűzött a nap, néha a hold világított. Sokat beszélgettünk, de hogy miről, azt már elfelejtettem. Talán az ostromról, de mintha egy másik ostrom lett volna, amelyben azokat a sebeket szereztük. De akárhogy is, végül megtörtént, aminek megtörténte bár szinte felháborítóan különös, mégsem egészen váratlan: a lelkek helyet cseréltek. Egyik pillanatról a másikra az ő testébe az én lelkem, s az enyémbe az övé költözött. A helycsere észrevétlen volt, és magától értetődő. Ott feküdtem az ágyon, Michele testével, Michele testeként, de saját lelkem saját tudatával: sebesült barátom lelke pedig az én testem vette kölcsön; így én kívülről láthattam önmagam, s ő is ugyanígy, kívülről önmagát, akkor tehát éppen engem. Sok furcsa érzés öntött el, amelyeket nehéz szavakkal visszaadni. Michele karcsú volt és inas, én már akkor is vaskos, korpulens. Ő ügyet sem vetett a testére, én képes voltam egész délutánokat elácsorogni a tükör előtt; mégis, soha nem tudtam szépnek látni magam, még akkor sem, ha az ellenkezője mégoly hathatósan bizonyosodott is be. Bár mindig hanyatt-homlok vetettem magam a test élvezeteibe, ez csak arra volt jó, hogy a testem még gyanúsabbnak tűnjön fel előttem: sohasem igazán ellenfél, inkább egy árulásra kész barát. A testemhez fűződő felemás viszonyom ebben a lélekcserében még furcsábban és nyugtalanítóbban jelentkezett. Michele igencsak vonzó bőrébe bújva, ebből az ideiglenes olaszbástyából saját korábbi testem régimódi erődje visszatetsző is volt meg szeretni való is, ijesztően új, s ugyanakkor vészterhesen ismerős: mintha az ember hajnali sétája közben egy megpörkölődött, kificamodott angyalra bukkanna a mezőn. Mindig tudta, hogy ez lesz, és sohase hitte volna, hogy megtörténik. Hívjon orvost? Ássa el? Vigye haza? Tömje ki? Főzze meg? Ilyen pillanatokban alighanem az azonnali halál az egyetlen helyes döntés. Oda, melléje halni.
Ezt álmodtam tehát szeptember kilencedike hajnalán, miközben kint szakadatlanul zuhogott az eső; s csak azért mondtam el, hogy el tudja képzelni, hogyan éreztük magunkat az ostrom utáni napokban, amikor az idő, mintha az árapály szeszélyének lenne kitéve, mint a tenger, hirtelen visszahúzódott, megritkult, a lelkünk pedig féloldalasan fityegett, mint egy köpeny, amelyet ráncigál a szél. Elég magasról, elég távolról nyilván maga a város is ilyennek látszhatott: a város teste mellett, eltolódva és elmozdulva a város lelkének is így kellett lebegnie.
Szeptember tizenkettedikének reggelén, mikor még zavartan hüvelyeztem az álmot, érkezett a különös hír, hogy Michele d'Aste mellsebe fényleni kezdett. Egy szolgáló szaladt át, de hiába kezdett bele újra és újra, legnagyobb igyekezete ellenére sem tudta érthetően elmondani: talán új és ismeretlen volt számára a „fény" szó, talán csak a „seb"-bel nem tudta összekapcsolni, mert a fantáziája ekkora távolságot már képtelen volt áthidalni. A reménytelen küzdelmet hamarosan feladta, és csüggedten, lehorgasztott fejjel állt, mint aki ítéletére vár: csak nagy nehezen jöttem rá, hogy egy török kémmel van dolgom, aki az övéi veresége után itt ragadt a győztesek oldalán, és megpróbál hibátlanul teljesíteni az új szerepben. Minthogy nem tudok törökül, görögül szóltam hozzá: erre keze-lába remegni kezdett, és nagy ügyetlenkedve egy tőrt húzott elő, hogy a szívébe szúrja, de annyira reszketett, hogy végül elejtette, és a kés egyenesen a lábfejébe állt. Erre jajveszékelni kezdett, mintha halálos sebet kapott volna, és a földön fetrengve mindent összevérzett. Eluntam a dolgot, felkaptam, és esernyőként a fejem fölé tartva kiléptem vele a házból a zuhogó esőbe. Útközben a török aztán elcsendesedett, talán elaludt a ringatózástól; Michele szállásától nem messze letettem egy kapualjban, pontosan letámasztottam, mert addigra teljesen megmerevedett, mint egy bábu; én pedig tovább mentem, átadva magam az esőnek.
Amint Michele szobájába léptem, feltűnt, hogy a tárgyakat valami szokatlan, szinte belső fény világítja meg. Sebesült barátom ágya körül már több orvos is tanakodott, köztük Ranner és Kühn, a fényességes Lotharingiai főorvosai, valamint az ezred több főtisztje, Souches gróf, Diepenthal és Thüngen báró: valamennyien porokkal teli üvegcséket, tégelyeket és zacskókat szorongattak, mindenki a maga gyógymódjával próbálkozott, és mindannyiukat ugyanaz a különös fény világította meg.
Michele élénk és jókedvű volt: hátát a párnáknak vetve, félig ülő helyzetben egy tükröt tartott maga előtt, hogy szemmel tarthassa a sebet, amely valóban világított. Ahogy közelebb léptem, én is jól megfigyelhettem a nagyjából féltenyérnyi, fénylő korongot a szegycsont közepén. A sárgászöld fény a seb peremén volt a legerősebb, ahol a felszakadt bőr már kezdett visszakapaszkodni a húsba. A seb megpörkölődött középpontjában a fény szinte teljesen elhalványult, és egy aprócska pontban meg is szűnt teljesen: ott a feketénél is feketébb sötétség volt: olybá tűnt, mintha a seb pereméről a fény ebbe a lyukba csorogna, amely elnyeli, s nemcsak elpusztítja, hanem mintegy önnön ellentétévé, a csillagtalan éjszakák koromsötétjévé alakítja át.
A tisztek többsége megegyezett abban, hogy alighanem valami keleti varázslattal van dolgunk. Souches altábornagy egy könyvet is magával hozott, amelyet az egyik török sátorban találtak: bár a betűket senki sem tudta elolvasni, a szöveget kísérő ábrákból egyértelműen kiderült, hogy a könyv a test és lélek szétválasztását célzó praktikákkal foglalkozik. Volt egy ábra, amelyen egy keresztény fogoly fölé török mágus hajol, kezében valami varázsvesszőhöz hasonló, kampós tárgyat tartva, amellyel a keresztény fogoly lelkét rángatja ki a testből, mint a tyúk a gilisztát a földből. A kampót ugyanazzal a sárgászöld színnel ábrázolta a miniatúrafestő, mint amilyet Michele mellsebe sugárzott. Souches altábornagy szerint a kampó anyaga a metametallon, amelyet egy egyiptomi lélekrabló varázslat kapcsán Akhilleusz Tatiosz emleget, valamint Dionüsziosz Thébaiosz, az Apoteleszmatika szerzője; ebből az ördöngös anyagból készülhetett az a puskagolyó is, amely Michelét szegycsonton találta. S ha ez így van, nagy bajban vagyunk: ki tudhatja ugyanis, az ostrom kezdete óta mennyi ilyen golyót lőttek ki a városra a törökök; ezek a golyók ott lapulnak a falakban és a földben, és lelkeinket maguk felé vonzzák, félig-meddig talán már sikerült is kirángatniuk; talán már nincs is messze a reggel, amely a városban mindenkit holtan talál.
Souches gróf, a fényességes Lotharingiai altábornagya így magyarázta az esetet, és bár mindenki megrendült és rémüldözött, a magyarázat annyira bizarrul hangzott és ráadásul annyira nehezen hihetően, hogy rövid tanakodás után ezt a lehetőséget mindannyian elvetettük. Michele, akinek ezek szerint a legtöbb félnivalója lehetett volna, könnyesre kacagta magát a metametallon golyókon, de menten elnézést is kért a gróftól, aki ennek ellenére megsértődött, és a török máguskönyvvel a hóna alatt feldúltan távozott. A gróf után rangsorban Kühn doktor következett, meghallgattuk tehát az ő teóriáját is.
Kühn doktor is azzal kezdte, hogy köpenye zsebéből egy könyvet húzott elő. A könyvet, mondta, ő maga írta, még ifjúkorában, amikor kaland- és tudásvágytól egyaránt ösztökélve spanyol rabszolga-kereskedőknél dolgozott, s rövid időre talán maga is azzá vált, spanyollá és rabszolga-kereskedővé. A perui alkirálynak ajánlott könyve A lélek vegyjele címet viseli, és nem kisebbre vállalkozik, mint hogy a lélek helyét, ki- és beszállásának útját, csatornáit és járatait feltárja; eredményeire több ezer holttest felboncolása és tüzetes vizsgálata alapján jutott. Vannak ugyanis az emberi testben helyek, apró lyukak, járatok, csatornák, kürtők és membránok, amelyek a föld semmilyen más élőlényének a testén nincsenek, s amelyek sem a véráramlásban, sem a végtagok mozgatásában, sem a test egyéb más ténykedésében nem segítenek, s amelyek ezek szerint nem szolgálhatnak más célt, mint éppen azt, amely az embert a föld összes többi élőlényétől megkülönbözteti: lelkének áramlását. Egyedül egy az Andokban honos kőszáli sasnál talált néhány hasonló membránt és kürtőt, de ennek nyilván az lehet a magyarázata, hogy ez a madár igen nagy magasságokban repül, ahol gyakran összeütközik a távozó és érkező lelkekkel, amelyek a testén áthatolva ilyen csatornákat és szelepeket vágnak, hogy az égbe vagy a földre siettükben a véletlen ütközés miatt késedelmet ne szenvedjenek. Az ember testén az egyik ilyen járat éppen a szegycsont közepén található, amelyet bátorkodott ianicula animae centralisnak elnevezni.
Ennél a pontnál Kühn doktor megállt, izzadó homlokát törülgette, krákogott, köhécselt, majd az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Egyikünk se szólt semmit, a zuhogó esőt hallgattuk, és töprengtünk az elhangzottakon. Aztán Kühn doktor nagy levegőt vett, és tovább folytatta.
Az történhetett, mondta, hogy a török golyó, amely semmiképpen sem lehetett metametallon, ahogyan Souches gróf feltételezte, minthogy ilyen fémet a tudomány mind a mai napig nem tudott sem előállítani, sem pedig fellelni, a nevezett görög szaktekintélyek pedig elődeik homályos tudósításaira alapoztak, és szavahihetőségük már több egyéb ponton is jelentősen megroskadt, tehát a török golyó, amely ugyanolyan közönséges ólomból kellett hogy legyen, mint az összes többi, a véletlen szeszélye folytán Michele báró szegycsontját éppen a ianicula animae centralisnál találta el, pontosan a közepén. Az ütés megzavarta a lélek áramlását, de nem pusztán úgy, ahogy például az amputáltak esetében, akik nemegyszer arról panaszkodnak, hogy régen elvesztett végtagjuk viszket, sajog, sőt olykor rángatózik, ami azt jelzi, hogy az elveszett testrész helyén a lélek még mindig ott van, nem; hanem ez az ütés a lélek egészének működését zavarta meg, mégpedig úgy, hogy lassú távozásra készteti. A lélek ugyanis a halál pillanatában egyszerre távozik egyetlen rövid villanással, amely a szem számára érzékelhetetlen: Micheléből most azonban lassan szivárog, fénye ezért ömlik el a nevezett szerv körül.
Ezeket mondta Kühn doktor, majd, hogy szavainak nyomatékot adjon, hiszen mondanom sem kell, hogy mennyire meglepetten és hitetlenkedve álltunk ott, zsebéből egy üvegcsét vett elő, becsukta az ablakot, majd megkérve bennünket, hogy fogjuk vissza a lélegzetünket, az üvegcsében lévő finom, fehér port, amilyen magasról csak tudta, óvatosan és egyenletesen a seb fölé szórta. Mindannyian láthattuk, hogy a por, amelynek az összes eddigi tapasztalatunk szerint egyenletesen kellett volna hullania és a seb körül szétterülnie, néhány arasznyival Michele teste fölött hullámozni kezdett, és eltérült, mintha egy láthatatlan kúp állta volna az útját. Most már láthatjuk, mondta Kühn doktor, hogy a lélek előbújt a lyukon, és kifelé törekszik, tapinthatatlanul és láthatatlanul ugyan, de ezt a finom port nem tudja becsapni.
Szavai és a demonstráció igen nagy hatást gyakorolt mindannyiunkra, egy darabig mindenki összevissza beszélt. Végül Kühn doktornak sikerült újra magához ragadnia a szót. Nem biztos, mondta, hogy a folyamat megfordíthatatlan, igen valószínű, hogy a seb gyógyulásával együtt a lélek is megnyugszik, és visszabújik a helyére. Ha azonban mégse így történne...
De a mondanivalóját nem tudta befejezni, mert Michele váratlanul felpattant az ágyból, nyakon ragadta a meghökkent doktort, és kipenderítette az ajtón: nagy méltatlankodva követte kollégája, az eddig sunyin hallgató Ranner is. Miután ezekkel végzett, Michele felvette az ingét, köpenyt terített a vállára, karon ragadott, és a szakadó esőn át a legközelebbi kocsmába vonszolt. Diepenthal és Thüngen bárók, akik egy darabig velünk tartottak, útközben lemaradoztak valahogy, így aztán éjfélig kettesben iszogattuk Michelével a jóféle magyar bort, amelyet Thököly hanyatt-homlok menekülő csapatai hagytak a táborban, és amelyet Bécs városának apraja és nagyja már napok óta vedelt. Michele egész este remekül szórakozott a polgárok riadalmán, amelyet a világító sebbel okozott. Az éjszaka sötétjében a ritkuló esőben pedig ennek a fényénél botorkáltunk vissza a szállásainkra.
Másnap érkezett a parancs, hogy a menekülő török sereg nyomába eredünk; a pápa, mint hírlett, elhatározta magát, hogy a törököt végképp kiűzi a keresztény földről - készülődik a bajor választófejedelem, a frankok, a brandenburgiak és a szászok, a lengyelek pedig még el sem mentek, minek rostokoljunk hát Bécsnél tovább.
Így történt, hogy harmadnapra már Pannónia síkföldjén ügettünk Raab felé, amit a magyarok egyszerűen csak Győrnek neveznek.
Itt, útközben vált csak igazán szembeötlővé, milyen mérhetetlen nagy is a törökök veresége.
Az út mindkét oldalán, a környező mezőkön és ligetekben, a bozótosokban és az árkokban társaiktól magukra hagyott törökök hevertek: a sebesültek, a kiéhezettek és a halottak. Némelyik még mozgott, hörgött, nyöszörgött, a füvet rágta, de mint kiderült, nem azért, hogy éhségét csillapítsa: jó időbe telt, amíg rájöttünk, hogy ezek valójában különféle rajzolatokat rágnak a fűbe, és utolsó erejükig azon vannak, hogy befejezzék, olyannyira, hogy amikor katonáink serényen lenyakazták őket, a kezük még mindig mozgott, hogy a hiányzó vonalakat felmutassa.
E képek nem ábrázoltak semmi felismerhetőt, rajzolatukból mégis kitetszett, hogy terv és cél alkotta őket: a törökök írásjeleire emlékeztető hurkok, ívek, pontok, kacskaringók és tekervények, egymáshoz mindegyik hasonló, mégsem ugyanaz. Ezeket az ábrákat azok a törökök rágták a fűbe, vagy túrták orrukkal az árkok sarába, akik az úthoz közel feküdtek: akik az úttól távolabb voltak, azok is mindenféle furcsaságot csináltak: de haladjunk csak sorjában.
Ezek az út szélén fekvő törökök, mint később megtudtuk, az adanai írástudók voltak, egy ősi papi testülethez tartoztak, amely behódolt Mohamednek és a törökök más isteneinek, de titokban, az örökös életveszélyt is vállalva megőrizte ősei tudását. Az ősi kilikiaiak leszármazottai ők, akiket egyként pusztított görög és római; nem voltak már többen háromszáznál, amikor a szultán parancsára hadba kellett vonulniuk, miután templomaikat vagy lerombolták, vagy lőpormalommá alakították, írásaikat pedig puska- és ágyúfojtásnak darálták le. A belházasság sok ezer éves intézménye miatt ezek a kései adanaiak többnyire egytől egyig korcsok voltak, koponyájuk lebenyszerűen puha, némelyiknek egyenesen lyukas, szemük áttetsző kék, bőrük hártyavékony. Testükön nem nőtt se szőr, se haj, körmeik pedig a halpikkelynél is puhábbak voltak, lábujjaik összenőttek, nemi szervük elsatnyult: a legtöbbjükről azt sem lehetett megállapítani, hogy férfi-e vagy nő. Egyetlen egységben szolgáltak, de mozgásuk olyan lassú volt, hogy ha az ostromra hívó parancsra nekiindultak, mire a falakhoz jutottak volna, már épp visszavonulást fújtak - éppen ezért többnyire ide-oda vánszorogtak, hátha véletlenül jó helyen találja őket egy parancs. A vánszorgás idejét azzal töltötték, hogy életben tartották őseik tudását: a háromszáz fejezetet számláló szent könyvüknek mindegyikük csak egy-egy fejezetét tudta, mert többet képtelenek voltak megjegyezni. Ezért aztán ezeket a fejezeteket bonyolult szimbólumokká sűrítették, amely képek, betűk, számok, csillagászati és alkímiai jelek felfedhetetlenül sűrű és összepréselt keveréke volt: ezeket a jeleket memorizálták, mióta csak hadba vezényelték őket.
Most azonban, hogy a fényességes Lotharingiai és a lengyelek királya Bécs segítségére sietett, és a törököt megfutamította, az adanai írástudók a menekülőkkel nem tudtak lépést tartani, és ők hullottak el legelőbb: utolsó erejükkel pedig szimbólumaikat megörökítették, de hogy mi célból, az már megtudhatatlan: utolsó olvasói mi voltunk tehát, bár nem értettük, amit olvasunk. Az út Pannónia síkföldjén keresztül jó néhány mérföldön át így az adanai szent könyvvé változott.
Ez volt a dologra az egyik magyarázat, amely Michelének is, nekem is hihetőnek tűnt. Azonban Caprara tábornagy transzszilván tanácsosa, Rudolf von Hartig, aki a törökökkel szövetséges Transzszilván fejedelemségben, valamint Moldva görög királyánál is sok évet eltöltött, évekkel később, Buda ostrománál, amikor az egyik különlegesen heves roham után a sebesülteket és halottakat szállító szekerek nyikorgásánál a tábornagy sátra előtt beszélgettünk a törökök furcsaságairól és a birodalmat lakó népek különbözőségeiről, a történteket másra magyarázta.
Ő azt mondta, hogy az adanai írástudók őseik hitét már réges-rég föladták, ráadásul nem is kényszerből, hanem önszántukból, egymással versengve és egymást is elárulva. Aljasságuknak és a titkok, a mágia és a varázslat iránti vonzalmuknak meg persze az ezekben mutatott tehetségüknek köszönhetően hamarosan ők lettek a birodalom legjobb méregkeverői és orgyilkosai, a császár iránti hűségük pedig, melyre a korábbi isteneik iránti hűségüket cserélték, szinte az eszelősségig fokozódott. Hosszú évtizedeket töltöttek azzal, hogy a legnagyobb titokban elkészítsék a valaha is létezett leghatásosabb varázsigéket, amelyek azonban nem az azonnali halált, nem is a szándékok megváltoztatását vagy más, hasonlóan rövid távú hatást váltanak ki, hanem ezek a varázsigék lassan felszívódva hatnak, mint egyes lassú mérgek, s akit megtalálnak, azt a halál ösvényeire vezetik. Az adanai írástudók tehát ezeket a szimbólumokká sűrített varázsigéket rajzolták, harapták, túrták maguk köré az út mentén, amerre a fényességes Lotharingiai serege vonult, s aki csak az egyikre is ránézett, vegye úgy, hogy elveszett ember. Ez volt tehát von Hartig, transzszilván tanácsos vélekedése: és ahogy akkor ott, Buda alatt a dolgok álltak, kénytelenek voltunk neki is igazat adni.
De amikor ott poroszkáltunk Pannónia síkföldjén, még egyik magyarázatot sem ismertük, s így beértük a puszta csodálkozással, amelybe sem félelem, sem sajnálat nem keveredett. Nappal az út környékén felbukkanó törököket mészároltuk, ha pedig leszállt az este, Michele kigombolta az ingét, és a seb zöldessárga fényével bevilágította az utat és az út szélén heverő török roncsokat, a bujkálókra ezért így is rátaláltunk.
Ezen roncsok közül némelyik ugyancsak rendkívül különös volt, és eredetének magyarázata mindkettőnknek nem kevés fejtörést okozott.
Közismert a törökök vonzódása a legkülönfélébb mozgó, zenélő, járó, ugráló, pörgő, sakkozó, kártyázó és állathangokat utánzó szerkezetek iránt, valamint az is, hogy kertjeikben olykor ahelyett, hogy valódi fát vagy virágot ültetnének, ördöngös ügyességű mesteremberekkel nagy költséggel az élőt minden részletében utánzó mesterséges fákat és virágokat helyeznek el, amelyek napi karbantartást igényelnek ahhoz, hogy az igazihoz való hasonlatosságukat megtartsák, ez a vesződség azonban a törököknek valamilyen rejtélyes okból mégis megéri. Ezeket és az ezekhez hasonló szerkezeteket persze nem kis leleménnyel alkalmazták a hadviselésben is, amelyek azonban sokkal inkább voltak meglepőek, mint hatásosak.
Ostromgépeiket, ágyúikat, társzekereiket és minden mást, ami nehezen volt mozdítható, hanyatt-homlok menekültükben Bécs alatt hagyták, és zömében csak a kisebb tárgyakat vitték magukkal, de persze akadt néhány meglepő kivétel is. Voltak például egységek, amelyek valamifajta szárazföldi gályán menekültek. A szerkezet sok mindenben hajóra emlékeztetett, evező helyett azonban falábak nyúltak ki belőle, és mozgatásához minden bizonnyal a kezelőszemélyzet gyakori váltogatására is szükség volt, hiszen, mint tapasztalhattuk, tizenöt-húsz húzás után az ember teljesen kimerült. Ezeket a gályákat talán nehéz terepen kívánták használni, esetleg mocsárban, nem tudni, mert a síkföldön rekedtek el: e rét úgy nézett ki, mintha tengeri ütközet zajlott volna rajta. Aztán voltak kisebb repülő szerkezetek, amelyek nem repültek ugyan, de roppant erőkifejtéssel valóban szárnycsapkodásra lehetett bírni: talán arra szolgáltak, hogy az éjszaka sötétjében angyalszárnyak suhogásának hangját keltsék, ezzel rémítve halálra a buzgó keresztényeket. Aztán voltak a hátra erősíthető masinák, amelyeket járás vagy futás közben kötelek segítségével a lábmozgás hajtott; a doboz belsejében különféle csigák, fakerekek, fémlapocskák és csengettyűk sűrű szövedéke rejlett, oldalán ütemesen szikrák csaptak elő. Célját nem sikerült megállapítanunk. De a legkülönösebbek és mérnöki szempontból a legfigyelemreméltóbbak azok a nyomdaszekerek voltak, amelyeknek nyilván csak hitbéli szerepük volt. E szekerek belsejét egy nagyméretű és bonyolult szerkezet foglalta el, amelyben ugyancsak kötelek, szíjak és áttételek segítségével finom kis karok mozogtak: a karok tollszárban végződtek. A tollszárak egy laphoz értek, amelyre papírt kellett helyezni: maga a lap is ide-oda mozgott, hol ez alá a tollszár alá, hol amaz alá siklott boszorkányos pontossággal és gyorsasággal. Mindegyik kar egy-egy török betűt írt le, az összes kar együttvéve pedig, ha a szekeret megfelelően mozgatták, valamint a papírt időben cserélték, a Korán egyes verseit, vagy talán az egészet. Ezt a gépezetet azonban sajnos saját szemünkkel nem láthattuk, mert mire odaértünk, a bajor nehézlovasság már felgyújtotta, és a tüzén ökröt sütött.
Ezek a gépek tehát afféle céltalan, a törökök szájíze szerint való szépséget szolgáltak, és nem voltak sem különösebben hasznosak, sem egészen haszontalanok. Voltak azonban olyan szerkezetek is, amelyek kegyetlen célszerűségükkel valamennyiünkben viszolygást ébresztettek. A törökök számára igen nagy szégyen a vereség, annál is nagyobb szégyen a menekülés, azonban mivel minden egyes török tudatában van annak, hogy a szultánnak nagy szüksége van rá, az életét szégyenében csak úgy nem dobhatja el, egészen az utolsó pillanatig. Ezért aztán mindent megtesz, hogy a bőrét mentse, amikor azonban már nem mentheti, inkább végez magával, semmint hogy ellenséges kézbe kerüljön. És ez a nép, amely más dolgokban is vonzódik a bizarr szertartások, a hosszú és körülményes formulák, a szóvirágos és kacskaringós beszéd és a kegyetlenség legszélsőségesebb formái iránt, az öngyilkosság legváltozatosabb módozatait ötölte ki.
Arra számítva, hogy mire az ellenség kezébe kerülés fenyeget, már annyira elcsigázottak, kiéhezettek és elgyengültek lesznek, hogy egy tőrt nem lennének képesek saját szívükbe döfni, az esőben, mocsárban, sárban esetleg elázik a lőpor, és a homlokra irányozott lövés így meghiúsul, saját életük kioltására különféle rafinált gépeket szerkesztettek, és ha még minden egyéb tehertől megszabadultak is, ezt az utolsó erejükkel mindvégig magukkal cipelték. Némelyik ilyen gépezet minden bizonnyal igen drága lehetett: mások az olcsóbb megoldásokkal is beérték.
Voltak olyanok, amelyeket a fejen kellett hordani, mint egy nagyméretű turbánt: ez a gépezet egy zsinór meghúzásával szögeket lőtt gazdája koponyájába a halántéknál és az öreglyuknál. Megint mások egy kötelet feszítettek a torokra, és megfojtották viselőjét. A mellkason viselt nagy ládákban rejlő masina tőrt döfött a szívbe vagy felhasította a gyomrot. Egy íjszerű szerkezet, amelyet a háton viseltek, a megfelelő pillanatban hátrafeszült, és eltörte gazdája gerincét. Ezek kevéssé látványosan, de annál gyorsabban végeztek velük: voltak azonban ennél, ha lehet így mondani, szellemesebb megoldások is. Ezeket teljesen elcsigázottan már nem lehetett felhasználni, mert mozgatásukhoz olykor nem kevés testi erő szükségeltetett, akik tehát ezzel akartak véget vetni az életüknek, még viszonylag pihenten kellett bennünket bevárniuk: pont annyi erőtartalékkal, amennyivel akár el is menekülhettek volna. Az egyik ilyen öngyilkosságot Michelével is végignézhettük; a következőképpen működött. A török, mihelyt észrevette, hogy közeledünk, fölpattant a földről, és a hátára szerelt terjedelmes ládán babrált valamit, majd futásnak eredt. A gépezet futás közben szép lassan földarabolta: először a kezének ujjait vágta le, amelyek úgy röppentek körülötte szerteszét, mint amikor a szőlőszemeket a csumáról egyszerre lerántják. Majd a karjai következtek, a fülei, végül egy utolsó, kétségbeesett rántással a gép, mely mint kiderült, vékony drótok rendszerével dolgozott, a fejét nyisszantotta le. Ilyen teátrális, drámai és úgyszólván művészi öngyilkosságot azonban keveset láttunk: a leggyakoribb az volt, hogy a sebesült és elcsigázott török, akinek nem volt elegendő pénze egy bonyolult önkivégző gépre, utolsó erejével egy fára kapaszkodott föl, és a nyakára hurkolt egy kötelet. Ha a fa lombjai eltakarták előlünk, szerencséje volt. Ha észrevettük, egyszerűen levetette, s így fölakasztotta magát.
Ilyen dolgokat tapasztaltunk tehát, miközben Pannónia síkföldjén poroszkáltunk keresztül.
Raab városánál ért utol bennünket az ősz, amikor a hajóhídon átkeltünk a Dunán, hogy utunkat a folyó biztonságosabb, északi partján folytassuk Párkány felé, amely bevételével megnyílik az út Buda irányába. Ekkor már szeptember vége volt, a hajnal csípős és deres. A folyó fölött köd gomolygott, amely elrejtette a hídon vonuló sereget, s csak néhány lándzsahegy és zászló bukkant hullámzó felszíne fölé. Ekkor léptem először barbár földre, olyanra, amelyet római elődeink kormányzása nem szentelt meg, s amely ennek a megszenteletlenségnek azóta is kárát látja. Michele erre az alkalomra kedves Marcus Aureliusából olvasott föl néhány részletet, amelyeket a császár ezen a földön írt, miközben a markomannokkal hadakozott: majd pedig a köd alá bukva mi is átkeltünk a hídon. Amikor pedig átértünk a túlsó partra, Michele a félhomályban hiába gombolta ki az ingét, hogy az előttünk elterülő sárban az utat mellsebének fényével világítsa be: a fény kihunyt. Megsarkantyúztuk tehát lovainkat, hogy csapatainkat beérjük.
 
(folytatjuk)
 

A regényt február óta közöljük.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk