←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Vadász Géza

Új limerikek

Ááámulat

 
Volt egy nő, úgy hívták, Ivettke.
Magából egészen kivetke.
„Hű, ez kolosszális!
Kell! Akarom! Máris!"
Ivettke kivette, bevette.
 

Finomkodás

 
Volt egy nő, úgy hívták, Aletta.
Mindig más úr feküdt alatta.
Sohasem felette,
mert azt nem szerette,
Aletta csupán csak nyalatta.
 

Nyomás!

 
Van egy nő, bizonyos Szidónia,
egy szegény, de potens szedő neje.
Tudom, hogy a nyomdagépen
felhevülten nyomnak éppen,
bár titkos vágya a szodómia.
 

Gusztus

 
Volt egy nő, úgy hívták, Heléne.
Kérdezték tőle, hogy hol enne.
Azt mondta: „Az ágyban
szoktam általában -
jöhet hal, jöhet hús, de lé ne!"
 

Anatómia

 
Volt egy nő, úgy hívták, Nádja.
Sötétben ölelte párja.
„Merre vagy?" kérdezte.
„Itt", susogta. „Tedd be!"
„Benn is van! Vagy ez a szád?" „Ja!"
 
 
 

Paradicsom

 
Volt egy nő, úgy hívták, Muriel.
Nélküle nem múlott muri el.
Így szólott: „Ma nagy kanok,
holnap az angyalok:
meghalok, s megdughat Uriel."

Nehéz idők

 
Volt egy nő, úgy hívták, Angéla.
Férje a pártfunkci kan, Béla.
Így rinyál Angéla:
„Inkább a Kun Béla!
Ez kan? Ez nem dug csak nagy néha!"

Föl, föl...!

 
Pós elvtárs mindig csak agitál
Julinál, Marinál, Katinál.
Mert aki pártfunkci,
jut annak pár punci -
ettől majd megdőlhet, ami áll.
 

Folk

 
Volt egy nő, úgy hívták, Apolka.
Kedvence a tangó, a polka.
Még mást is kedvelt ő,
elmondjam? Rettentő:
tánc közben partnerét csapolta.
 

Temperamentum

 
Volt egy nő, úgy hívták, Amálka.
A déli pasikat komálta.
Nem volt szűzi szende -
meg is fordult benne
a Velenc, a Milán s a Málta.
 

Poétai

 
Volt egy költő, neve Milán.
Járt hozzá egy alkalmi lány.
Kitárt kart és combot,
s ő csak ült, borongott.
„Felálljak?" mélázott Milán.

Technika

 
Volt egy úr, úgy hívták, Frigyes.
Ráncos volt, kopasz és ragyás.
De a nők szerették,
imádták Frigyeskét,
pihegve lihegték: „Ügyes!"
 

Szemlesütve

 
Volt egy úr, úgy hívták, Gézuka.
Akadt a csalásra száz oka,
s mikor rájött: neje
jól kibabrál vele,
úgy döntött, inkább nem néz oda.
 

Villalakás

 
Van egy úr, úgy hívják, Ellák.
Házából messzire ellát.
„Szuperpanoráma!"
Járnak is a házba
Vilmák és Lillák és Ellák.

Asztrológia

 
Volt egy úr, úgy hívták, Egon.
Új csillag ragyogott egén.
„Az állás kedvező,
Vénusz egy lenge nő -
megdugom!" azt mondta. „Meg én!"
 

Túlzás

 
Van egy nő, úgy hívják, Abigél,
kedvence a híres Robi-gél.
„Aki ezt használja,
felkeni, oszt' állja!"
Szegényke, most aztán alig él.
 

Korízlés

 
Volt egy nő, bizonyos Micike.
Intette egyszer a stricije:
„Hidd el, a szakmádba'
az nem rúg labdába,
kinek nincs szilikoncicije!"

Bisztró

 
Van egy új pultoslány, Dezideráta.
Furtonfurt járkál csak ez ide hátra.
Leguggol a hamis,
és máris... Mondtam is:
„Ne bizeráld már!" De bizerálta.
 

Partnercsere

 
Ikerpár: az egyik Anikó,
másikat úgy hívják: Enikő.
Van mikor Enikő
játssza, hogy Anikó,
s van mikor Anikó Enikő.
 

(Transzvesztita változat)

 
Híres topmenedzser Ferike.
Titokban időnként Erika.
Éjente Ferike
játssza, hogy Erika -
de nappal Erika Ferike.
 

Centrum

 
Volt egy nő, a neve Sára.
Nem volt szép a szegény pára,
viszont heves - ezért vetett
minden férfi tekintetet
kizárólag a... hasára.
 

A hódító

 
Római császár volt Trajánusz.
Vérmes volt, akár egy varánusz.
Oszlopa felmeredt,
miatta reszketett
dák lőcs, pun vagina, gall ánusz.
 

Kéj I.

 
Egy fickó, nevezzük Omárnak,
így szólt egy másikhoz: „Komállak!"
Mire ő: „Jó, legyen!
Te veled, én velem!"
Most együtt hódolnak Onánnak.

Kéj II.

 
Volt egy úr, úgy hívták, Henrik.
„Faromon, azt mondá, „van lik",
„de nem én használom,
hanem a kasznárom,
ott tartja benne a pemzlit."
 

Kamaszok

 
Van egy srác, úgy hívják, Ernő.
„Dugjá' má'!" biztatják. „Merné'?"
„Itt ez az Ilonka...
Nem tetszik?" „Nem", mondja.
„De miér?" „Hát azér, mer nő!"
 
 

Kicsoda Vadász Géza?*

 
Kicsoda Vadász Géza? Kortárs költőhöz képest meglepően keveset tudni róla. Csak az utóbbi öt-tíz évben tűnt fel a neve a folyóiratokban, mert annak idején kedvét szegte, hogy ifjúkori publikációi méltatlanul elsikkadtak nemzedéke nagy neveinek árnyékában. Különös életpálya az övé: viharos fiatalságát látszólag konszolidált férfikor követte, és csak most, szülővárosának tisztes, megbecsült polgáraként lép a nyilvánosság elé - mégpedig pajzán versekkel. Éppen ezért: sejthető, hogy álnévről van szó.
Élete egyéb adatai meglehetős biztonsággal követhetők. 1929-ben született, kis híján Csöngén (ahol anyja egy baráti famíliánál vendégeskedett), de végül (két nappal később) mégis Sopronban, a szülői házban. Apja bornagykereskedő, édesanyja műkedvelő operaénekesnő; féltő szeretettel nevelték kései, egyetlen fiukat, akire atyai örökségként tekintélyes vagyon és tisztes polgári szakma várt volna. A gimnáziumi önképzőkörének csillaga azonban (aki ekkoriban olyan verseket írt, mint az e kötetben is szereplő képzelt katonavers, az Én könnyű kézzel) egészen más pályát szánt magának: Reviczky Gyula, majd Somlyó Zoltán, a két „átkozott költő" hányatott sorsát romantikussá stilizálva atyai átokra, züllésre és mindent elsöprő irodalmi sikerre áhítozott, szerette volna felrúgni neveltetése és sorsa konvencióit.
Aztán megkapta csőstül. A második világháború egyik légitámadásában szétbombázták a házukat, a család szinte mindenét elvesztette, és ami vagyonuk maradt, azt is hamarosan elvitte az államosítás. Az apa rejtélyes körülmények közt meghalt (valószínűleg a meghurcoltatását követő öngyilkosságát próbálták eltussolni), anyja pedig ezután hamarosan újra férjhez ment, meggyőződéses kommunista lett, és megszakított a fiával minden kapcsolatot. Az ekkor már Budapesten diákoskodó, itt-ott már közölgető Vadász Gézát egy szerelmi botránya következtében alig másodéves korában kirúgták a második otthonának tekintett Eötvös Collegiumból (erre persze politikai okokból amúgy is sor került volna), és ekkor érett meg benne az elhatározás, hogy kora költészet- és egyéb eszményeivel szembeszállva kizárólag a szerelmi témáknak és a szándékoltan felstilizált költői hangnak szenteli magát, és csak azért is megmarad átkozott, vadromantikus ködlovagnak.
Ihletadója pedig bőven akadt: a szenvedélyes fiatalembert körülrajongták és felkarolták a nők. Igaz, hogy ekkor már, az üldözött költő szerepében tetszelegve, felhagyott az amúgy is reménytelen publikálással, ám szerelmei személyében mindig akadt rajongó vagy felháborodott olvasója (ebből a korszakból származik például a valószínűleg udvarlási célból íródott Étterem című vers). Az értő visszajelzés hiánya és a kortárs verstől való idegenkedése meglátszik a költészetén: ebben a korszakában leginkább az addigi irodalmi kliséket használja fel és gondolja újra, és gátlástalanul kölcsönöz sorokat-hangsúlyokat Petőfitől kezdve Vajdán át Babitsig, sőt Szabó Lőrincig, holott egyéb versein szinte tapintható az olyan kortársak be nem vallott hatása, mint Berda József vagy éppen Jékely Zoltán. Persze ez az újragondolás akár leszámolásnak is tekinthető az egykori „elérhetetlen múzsa" konvencióval - mondhatnánk, ha máshol nem maga Vadász követné pajzán gátlástalansággal ugyanezt a merev és idejétmúlt hagyományt; azzal a különbséggel persze, hogy ő szinte mindig saját nevükön nevezi kalandjainak szereplőit, legyen szó akár a boszorkányos nevű Barazsuly Katáról, az Emma nevezetű cicomás leányról vagy Eszti grófkisasszonyról.
Hogy közülük azután melyikük lett az első felesége, nem tudni, csak annyi bizonyos, hogy akár imádott anyjában, benne is csalódnia kellett (vö. Perverz ittlétem). Vagy az asszonynak őbenne? Vadász versei alapján gyanítható, hogy a költő más hölgyekkel is ápolhatott néminemű kapcsolatot (lásd például a Jeanette vagy a Duende című költeményt). Ismét hányatott korszak következett, és Vadász Géza ezúttal is a nőkben vélte feltalálni a megváltást (amint azt ékesen példázza az Egy színésznőhöz, a Kocsmadal, vagy A gazdag szakács lányához).
A tematikai kötöttség miatt nincs ugyan nyoma a verseiben, de élete delén, megtörve és megkeseredve, visszaköltözött szülővárosába, ahol - ki tudja, minek köszönhetően - kinevezték gimnáziumi tanárnak. Negyvenévesen újra megházasodott, az élete külsőleg rendezett mederben folyt tovább, senki, még felesége sem sejthette, hogy titokban micsoda szenvedélyes verseket ír. Ebben az időben, talán éppen túlfegyelmezett élete ellensúlyozására, kezdett el limerikeket írni, majd egyre mélyebben elkötelezte magát e zaftos kis versezetekkel. Hol van már az egykori ködkép!
Második és mindeddig utolsó házasságának olyan versek állítanak emléket, mint a Hat év múlva (amelyből megtudhatjuk, hogy van egy lánya), a korszak dolgos hétköznapjait tükröző Feleségemhez, vagy a kommentárt nem igénylő Hogyha már nem, amely egyben búcsúversnek is tekinthető. Néhány, feltehetőleg a válást követően írott vers keletkezési időpontját nem lehet megállapítani, csak annyi tudható, hogy valamikor az ezredforduló környékén íródtak (például a Selyemgyümölcs vagy a Szőrnyír). Mintha a ma felé közeledve egyre kevesebb lenne a könnyű kézzel felhordott vers („Ezt neki!" ahogy A piktor búcsúja mondja).
Megkeseredett volna a költő? Vagy végleg csalódott a szerelemben? A kiadóhoz eljuttatott, egész életművét átfogó válogatáshoz a vázlatos életrajzon és egy régi fotón kívül csak annyit mellékelt, hogy „egy bizonyos nő" miatt némasági fogadalmat tett, és nem mozdul ki többé soproni otthonából („szerencsére azért van, aki még törődik velem"). Ma kizárólag levélben hajlandó érintkezni a külvilággal.
Persze az is lehet, hogy csak elege van a kalandozásokból. És talán a versírásból is.
Reméljük mindannyian, hogy mégsem.

*A készülő kötet utószava.

Horváth Ferenc

Írhatta volna: Csokonai Vitéz Mihály

Szerelemdal az ötakós hordóhoz

Kicsi hordóm, drága kincsem,
nálad szebb a földön nincsen:
ez a forma, ez a termet
pont az én kedvemre termett!
 
Nem nézek a leányhadra,
inkább a te derekadra,
s nem is kell más a világon,
hogyha dongáidat látom!
 
Külsőddel is rabul ejtesz,
de bévül még szebbet rejtesz;
gyönyörködöm is ám abban,
amit őrizel magadban!
 
Elbájol e belső érték,
mit mérni nem pint a mérték,
s nem gyatra, gyenge vagy fakó:
tokaji bor, épp öt akó!
 
S mert nekem mindig a belső
az értékek közt az első,
csoda-e, ha elvarázsolsz,
szívem közepébe gázolsz?
 
Tűz vagy, új s új lángra gyújtasz,
égő szerelemre bújtasz -
kérlek vágyva, epekedve:
kicsi hordóm, keljünk egybe!
 
És hogyha nem hites társnak,
tartsál meg engemet másnak;
üsse a kő, ne gyűrűzz meg:
válassz örök szeretődnek!
 
 
 
 
 
 

Írhatta volna: Tandori Dezső

Bűntudat

A minap volt egy félóra,
amikor nem gondoltam Szpéróra.

Freud-emlékzaj

Villanyborotvám (odakint)
A fűnyírógép (odabent)

Hommage

Szpéró, Csucsu, Samu:
ysa pur es chomuv.
 

Egészen az

Mi jöhet még? Milyen ügetés, vágta?
Miféle valón túllendült való?
Talántán akadályok ugratása,
mikor már a lovas maga a ló.
 
Ilyen módon kivédhető a másság,
a lovaké és a lovasoké -
s gyeplőt rángatni akkor is szamárság,
hogyha a ló már maga a zsoké.
 
S ha végiggondoljuk ezt az egészet,
vigasztalóan egységes a táj:
a galopp-pálya versenylóként lépked,
mely egyben zsoké is és akadály.
 
 

Írhatta volna: Karafiáth Orsolya

Lotte Lenya sakkos éneke

Úgy záporoznak forró könnyeim,
még egyre hullanak Dezső miatt,
ki férfi ám, nem holmi gyönge hím,
ha megmattolt, borzongatott a matt.
Hajnalban, délben, folyton mattra tört,
elbűvölően irgalmatlanul,
élveztem testemen a libabőrt,
vesztes-győzelmesen, fölül-alul.
Ahogy mattolt, az maga volt a csúcs,
megunhatatlan, mindig meglepő,
ezért volt fájó Dezsőtől a búcs,
ezért zokog a kockás lepedő.
Ó, a Dezső-féle matt-támadás!
S kit most mattolgat, már valaki más...
 
 

Írhatná majd, már öregedőben: Varró Dániel

Ki elmúlt annyi

(A Hetvenkedő szonettek című ciklusból)

 
Ki elmúlt annyi, ahány éves éppen,
legjobb, ha belenyugszik annyijába:
az időt úgyse törölheti képen,
s ha ácsingózna vissza, hát hiába.
 
Mert ott a kor a májon és a lépen,
s megsínyli azt bizony akárki lába;
az is, ki volt mindig kanál a lében,
belebotlik esztendői falába.
 
Ám az annyi az mégse mindig annyi:
hímiségünk mikor egy csorda kannyi,
visszaad jó pár évet az idő.
 
Ifjodunk, ha helytáll a jó arasznyi,
ha pásztoróránkon mozog a kaszni,
miközben sűrűn sikkantgat a nő.
 
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk