←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

VITA GYURCSáNY FERENC MERJüNK BALOLDALIAK LENNI! CíMű ESSZéJéRőL

Rendhagyó íráshoz rendhagyó nyilvánosság, rendhagyó nyilvánossághoz rendhagyó publikációs forma illik.
Gyurcsány Ferenc politikusként publikál, és publicistaként politizál: a mai magyar gyakorlat az efféle párosítást nehezen szokta tűrni. Magyar politikus ne beszéljen ki pártjából, magyar publicista ne legyen pártelkötelezett - szól a verdikt. Gyurcsány Ferenc viszont valószínűleg úgy gondolkozik, hogy jobb ütközni, mint terepszínűnek lenni, hasznosabb vitát provokálni, mint meghúzni magát.
A Merjünk baloldaliak lenni! című írás eredetileg pártanyagnak készült - aztán, ahogy lenni szokott, kiszivárgott. És mert kiszivárgott, „szamizdatként" többen olvasták, mint ha csak egy pártdokumentum részeként várta volna fölfedeztetését.
A Mozgó Világ vette a lapot, pontosabban az írást magát. Ha vita, hát legyen vita: működjék a produkció úgy, ahogyan azt belekódolták a nyilvánosságra hozatal stílusába.
Valódi erőteret szerveztünk tehát az írás köré. Opponenseket kértünk föl (Bozóki Andrást, Debreczeni Józsefet, Gönczöl Katalint, Petschnig Mária Zitát, Wiener Györgyöt). Vitavezető moderátort bíztunk meg, PIKó ANDRáSt. Meghívókat küldtünk szét. A Kossuth Klub földszinti termét pedig kibéreltük február 9-ének estéjére. A felkértek mind vállalták a szereplést, a vita moderálva volt, a magnó működött, a terem megtelt. Hozzászólásból több is lett volna, de a két és félórásra tervezett programot a negyedik órában kénytelenek voltunk berekeszteni. Néhány valódi és utólagos hozzászólást azért így is közlünk. Közöljük természetesen az opponensek szövegének szerkesztett változatát, Gyurcsány válaszát, valamint a vitára ingerlő szöveget magát is (lásd 4-31. o. a vonal alatt), hadd vitassák, gondolják tovább az olvasók. A baloldalra vonatkozó kérdések ugyanis nincsenek lezárva. Ellenkezőleg: valószínűleg most következnek csak igazán.

P. Sz. J.

Bozóki András: Új versengés

 
Gyurcsány Ferenc tanulmányának egyik fontos vezérgondolata egy modernizációs híd kiépítése a félmodern vagy premodern Magyarország-rész és a posztmodern nyugat-európai szintű Magyarország-rész között, Szabolcs-Szatmár-Bereg és a Rózsadomb között. Felhívja a figyelmet arra, hogy európai állampolgárként nem nézhetjük tétlenül az ország súlyos társadalmi kettészakítottságát. Az elgondolás nem új, de lényeges, hogy napirenden tartsuk. Mások mellett egy korán elhunyt MDF-es politikai gondolkodó, Csengey Dénes is megemlítette ezt, mondván: „Európába, de mindahányan!" A társadalmi igazságosság eszméje mellett elkötelezett szociáldemokrata politikust nem elégítheti ki a gazdasági növekedés önmagában, mert az elosztás során a növekedés hasznainak érzékelhetővé kell válniuk a társadalom különböző rétegeiben.
Olyan korszakban születik ez a dokumentum, amikor nemcsak a kormányzati feladatok vannak erősen változóban, hanem a pártok mint a politika fő alakítói, aktorai is. A párttagság szerte Európában drámaian csökken. Az emberek úgy gondolják, hogy egyre kevésbé van szükségük a pártokra abban a formában, ahogy azok annak idején klasszikus osztálypártként megszerveződtek, s ahogy később, tömegpártként, a jóléti állam korszakában, megpróbáltak minél szélesebb népi igényeket kifejezni. Megjelentek olyan társadalmi rétegek, amelyeknek a politikai életben való részvétele már nem feltétlenül a párttagsághoz kötődik. Az új információs technológiák elterjedésével az egyes állampolgárok politikai kompetenciája megnövekszik. Nincsenek rászorulva, mint régen, hogy valamely pártba tömörülve képviseljék önnön érdekeiket. Más politikai mozgásformák, például a mozgalmak is egyre kevésbé tartósak, folyamatosak. Richard Rorty írja: a mozgalmak helyébe is egyre inkább a kampányok lépnek. Tehát olyan, sokszor rövid távra érvényes mozgalmak jelennek meg, amelyek egy adott kérdés megoldását célozzák. Egyszóval az állampolgár, legalábbis Nyugat-Európában már nem érzi szükségét, hogy az élete teljességét átfogja egy politikai párt. Fogyasztói magatartást alakít ki a pártokkal szemben - ahogy a kulturális javakkal, a szolgáltatásokkal és általában a politikával, úgy a pártokkal szemben is.
Mindezt csak bevezetőnek szántam ahhoz, hogy némi iróniával gratuláljak Gyurcsány Ferencnek, akit egy párt Győr-Moson-Sopron megyei szervezetének az elnökévé választottak. Remélem, hogy - az európai hanyatló trendekkel szemben - sikerül mobilizálnia, felpezsdítenie azt a mostanában lelassuló pártot, amelynek immár az egyik meghatározó vezetője lett.
A dokumentum, amely előttünk fekszik, egyrészt tudományos elemzésekből kiinduló, nagyon figyelemre méltó meglátásokat tartalmaz, másrészt politikai dokumentum, amelynek a címe azt sugallja, hogy a baloldali tábor tagjainak, politikaformálóinak, politikusainak több bátorságra, önbizalomra van szükségük. „Merjünk baloldaliak lenni!", hirdeti címében az írás. Erről eszembe jut egy híres dokumentum, amely egykor a rendszerváltás fokozatos megvalósításának programját hirdette meg, de amelynek ma már mindenki csak egy mondatára emlékszik, arra, hogy „Kádárnak mennie kell", a többit elfelejtették. A „Merjünk baloldaliak lenni!" gondolat csak az írás végén jelenik meg, mozgósító felhívásként, de nem következik szervesen a szövegből, amely inkább leíró-elemző jellegű. Nem olyanfajta mozgósító iratról van tehát szó, amelyik rögtön nyilvánvalóvá tenné, hogy a szocialista párt vagy a baloldali és liberális értelmiség önbizalom-erősítése és egy paradigmaváltás tudatosítása lenne a célja.
A helyzetértékeléssel egyetértek, bár talán a posztmodern fogalmának alkalmazhatóságán lehetne vitatkozni. Az ipari termelésre épülő gazdaságot felváltotta a tudás- és információipar. Jelentős részben demokratizálódott a világ: negyven éve harminc demokratikus ország volt, most pedig már százhúsznál tartunk. Csak az a kérdés, hogy ezek milyen demokráciák. Az elektorális demokrácia minimális feltételei megvalósultak, tehát ezek szabad választásokon alapuló rendszerek. Az igazi probléma ma már nem a szabad választás lehetősége, hanem a demokrácia minősége. Az, hogy miként folyik a kormányzás két választás között, és hogy mennyiben érvényesül a demokrácia mint társadalmi fogalom a mindennapokban az állampolgárok magatartásában.
Egyetértek a szerzővel abban, hogy egy új, globális rend van kialakulóban, elsősorban a globális technológiák elterjedésével. Amivel vitatkoznék, az a hazai jobboldal megközelítése. Nem kétséges, hogy olyan fordulat zajlik a világban, amely nemcsak a baloldal, hanem mindhárom - a liberális, a konzervatív és a szocialista - tábor elé alapvető kérdéseket állít. De Gyurcsány Ferenc azt írja, hogy a magyar jobboldal nem az új, hanem a régi Magyarországhoz vonzódik, tehát modernizációtól idegen premodern eszmerendszerként és politikai áramlatként jelenik meg. Szerintem a baloldali szemszögből a helyzet ennél komolyabb vagy fenyegetőbb. A jobboldal modernebb annál, mint amilyennek a baloldalon sokan látni szeretnék. Modernebb, mert skrupulusok nélkül, opportunista módon föl tud használni olyan gondolatelemeket, amelyektől általában tartózkodnak mindazon politikusok és politikai gondolkodók, akik szeretik a koherenciát, az eszmei következetességet. Éppenséggel nem azért lehet hatásos a jobboldal, mert ásatag, hanem mert modern, és így könnyedén keveri a régmúlt retorikáját az innen-onnan összeszedett modern gondolatelemekkel. A mai Magyarországon fiatalok számára a jobboldal kínál valamifajta mozgalmi, romantikus azonosulást. Azt látjuk, hogy nem egy baloldali, Che Guevara romantikáját felidéző radikális párt emelkedik fel, hanem egy jobboldali radikális - a Jobbik -, amely Trianonban, idegenellenességben és gazdasági nacionalizmusban utazik, s amely így jobbról támadja a Fideszt. Tehát szemben azzal, ami, mondjuk, Olaszországban vagy más latin-európai országokban látható, ez a fajta romantikus, radikális, antiglobalista, utcára menő fiatal mozgalom nálunk nem baloldali, hanem jobboldali színekben lép fel. Az állást kereső fiatalok, a menedzserszellemű, sikerre éhes, szociálisan kevéssé érzékeny társaság az ő szavazótáboruk. Tehát egyetértek azzal, hogy a jobboldal a jövőtől fél, a baloldal pedig a múlttól, de tény, hogy a jobboldal azt gondolja, amit már 2000-ben is gondolt: az idő neki dolgozik.
A kapitalizmus megítélése rendkívül problematikus a magyar társadalomban. 1989-ben demokráciát, többpártrendszert, történelmi igazságot és működő piacgazdaságot akartunk, de a kapitalizmus jelszava nem volt ott egyik párt lobogóján sem. A kapitalizmust nemcsak a baloldal nézi ambivalensen, hanem a jobboldal is. A jobboldal úgy véli, hogy a baloldal profitált a kapitalizmusból, ezért antikommunizmusa paradox módon antikapitalizmussal párosul. A jobboldali véleményformálók szemében a jelenlegi kormány az egyik pillanatban „kommunista", a másik pillanatban viszont „bankárkormány", ami erős eszmei zűrzavarra utal köreikben.
Ezen a ponton egy rövid kitérőt teszek, és megvallom, hogy Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban pozitíve elfogult vagyok. Az ő esete szinte példaszerűen jelzi a kapitalizmussal kapcsolatos társadalmi ambivalenciát. Azt szeretném, hogy sikeres legyen, mert akkor rajta keresztül talán a kapitalizmus megítélése is letisztulna. Talán kiderülhetne, hogy lehet élhetőbb, igazságosabb, elfogadhatóbb piacgazdaságot teremteni annál, mint ami most van. Nincs tökéletes rendszer, de nehezen szilárdul meg a demokrácia, ha annak társadalmi alapjait a társadalom mélységesen igazságtalannak tartja. A jobb- és baloldaliság ma már nem osztályokhoz és osztálypolitikákhoz kötődik; nagyon sok szegény ember politikailag jobboldali, és a gazdagok sem szükségképpen jobboldaliak, lehetnek baloldaliak is. Emlékszünk, hogy voltak olyan arisztokrata baloldali grófok, akik földet osztottak, és hitet tettek a demokratikus Magyarország mellett. Anélkül, hogy Gyurcsány Ferencet vagyonának szétosztására biztatnám, olyan típusú politikai szereplőnek látom őt, amely a rendszerváltás óta nem vagy nemigen tűnt fel a magyar politikában. Olyanfajta hiperaktivitást és elkötelezettséget vélek felfedezni a politizálásában, amely nyilvánvalóan sokak szemében ellenszenves, de éppen a társadalom egésze iránt érzett felelősségérzete adhat reményt arra, hogy amennyiben sikeres lesz, a helyzet is változik.
Ha végiggondolom az elmúlt tizenöt évet, két olyan magyar politikust tudnék említeni, akiket a maguk idejében az a nagyon erős hit vezérelt, hogy igenis az egyes ember, az uralkodó széljárással szemben is tud tenni azért, hogy más legyen Magyarország. Aktívak voltak, azok maradtak, sikeresek is lettek - függetlenül attól, hogy indulásuk óta mennyiben változtak, és ma mi a véleményünk róluk. Az egyik ilyen volt annak idején, 1989-90-ben Orbán Viktor, aki nem ismert lehetetlent, és abban a korszakában a maximumot, a legjobbat hozta ki önmagából. Hasonlóan dinamikus politikai szerepet - akár a pártjával is szembeforduló szerepet - vállalt Demszky Gábor. Tehát ha a politikai habitust is nézzük, nem csak a politikai dokumentumokat, akkor azt látjuk, hogy szükség van bátorságra és bátor politikusokra ahhoz, hogy a baloldali és liberális tábor kikerüljön abból az identitásválságból, amelyben jelenleg van. A történelem iróniája, hogy a kapitalizmust kellett baloldali erőként bevezetnie, és a magyar „baloldal" a kilencvenes években olyan ütemben privatizált, hogy arról még Margaret Thatcher is csak álmodozhatott a neoliberális-neokonzervatív fénykorban.
Manapság sokan azt gondolják - és ebben mi, politológusok is ludasak vagyunk -, hogy a politika nem más, mint a „közbeszéd tematizálása", a „napirend meghatározása". Ezek fontos dolgok, de a politika megítélése még a tömegmédia korában sem szűkíthető le a kommunikációs aspektusokra. Ha csak ebből a szempontból vizsgáljuk a politikát, könnyen arra a cinikus következtetésre juthatunk, hogy a politika olyan lufi, amelyet ügyesen fel kell fújni, hogy nagyra nőjön, és a kellő pillanatban nagyot durranjon. E felfogás egyoldalú kultiválása kiüresíti a politikáról való gondolkodást. A politika ugyanis nemcsak kommunikáció, hanem stratégiai gondolkodás is, amelynek különböző vitaanyagokban, dokumentumokban, programokban és programvitákban kell megjelennie. Ha nincs programvita, akkor baj van. Gyurcsány Ferenc dolgozatának komoly erénye, hogy megállapításaival - de már puszta létével is - a politika tartalmi kérdései felé irányítja a politika formálóit és a véleményirányítókat. Korábban nem volt jellemző a szocialista politikusokra - tisztelet a kivételeknek: Vitányi Iván, Hegyi Gyula és mások -, hogy gondolataikat megkísérelték volna szisztematikusan kidolgozni és írott formában vitára bocsátani.
Nos, a helyzet megérett arra, hogy ez a korábban privatizáló, pragmatikus, elméletellenes baloldal visszatérjen a valódi kérdésekhez: ahhoz, hogy miként segítsen mindazokon, akik a kilencvenes évek „menedzserkapitalista" aranylázából kimaradtak. Segítsen a rászorultakon, a nyugdíjasokon, a fogyatékkal élőkön és egyáltalán mindazokon, akiket a jobboldal esetleg az egyenlőtlenség természetes mivoltának feltételezéséből kiindulva nem tart feltétlenül segítségre méltónak. Más szóval: úgy vélem, egy politikus esetében nemcsak az írott dokumentumok számítanak, hanem az a fajta kiállás, az a fajta magatartás is, amit az illető megjelenít. Vitathatatlan, hogy ez a fajta vehemens lendület, amellyel Gyurcsány Ferenc betoppant a magyar politikába, nemcsak a Fidesz oldaláról keltett ellenérzéseket, hanem saját pártja részéről is, és azt hiszem, hogy sem Demszkyt, sem Orbánt nem érte annyi támadás egységnyi idő alatt, mint Gyurcsány Ferencet. Az ellenfél támadása természetes, de a politikai „hátország" ellenállása kevésbé. Azt hiszem, ez részben a szocialista párt tisztázatlan ideológiai és politikai alapállásából következik.
Visszatérve a tanulmány szövegére: némi iróniával azt mondhatom, hogy van egy szereplőnk, aki ismerte a kései szocializmus természetét, működési logikáját. Megismerte a kilencvenes évek liberális-privatizációs évtizedét, és sikerrel boldogult is benne. Most pedig boldogan felsóhajt, hogy végre vége a források szűkösségének, de egyúttal figyelmeztet is arra, nehogy most a programok szűkössége legyen a fejlődés akadálya. Merthogy a privatizációs, „vadkapitalista" időszak után stabil forrásokra számíthat az ország. A 2007-től 2013-ig terjedő európai uniós tervezési időszakban 35-37 milliárd euró (mai értéken mintegy 10 ezer milliárd forint) európai közösségi forrás szolgálhatja majd az ország gazdasági, társadalmi modernizációját. Megjegyzi a szerző, hogy a hetvenes évek óta nem volt ilyen koncentrált és egyben átfogó fejlesztési program Magyarországon. Ha kibújik belőlem az ironikus liberális, akkor azt mondom, hogy lám, mintha annak örülne a szerző, hogy visszatér az a fajta újraelosztás, ami az 1970-es évek szocializmusában létezett, csak most éppen Brüsszelhez kell nagyon ügyesen megtalálni a csatornákat. A fiatalon elhunyt szociológus, Vági Gábor egykor híres könyve a Versengés a fejlesztési forrásokért címet viselte. Most is versengés lesz a fejlesztési forrásokért, és mintha ez ismerős képlet lenne a kései szocializmusban szocializálódott gárda számára; mintha a piaci módszereket kiegészítve - vagy azokat részben felváltva - egyfajta új, de mégis ismerős elosztó modellhez kellene kapcsolódnunk, ezen a pályán kell sikeresnek lennünk. Gyurcsány természetesen nem valamifajta központi lobbizást tart üdvösnek, sőt tanulmánya éppen azt sugallja, hogy a magyar vállalkozókat, óvónőket, tanárokat, romákat - tehát a civil szereplőket - kell felkészíteni arra, hogy ők maguk képesek legyenek versengeni a fejlesztési forrásokért. Tehát igazságtalan az analógia a kádárizmus képletével, mert az államszocialista rendszer és a Kádár-korszak nem éppen a civil társadalom aktorainak talpra állításáról, felkészítéséről, önállóvá tételéről szólt.
Mégis ez egy kérdés, és remélem, válaszol rá a miniszter úr: vajon nem ismerős paradigma-e az újraelosztási versengés? Van egy központi büdzsé, egy költségvetés, amit nekünk meg kell céloznunk, és sikeres pályázatokkal minél nagyobb szeletet kell kihasítanunk belőle.
Nagyon röviden a külpolitikáról. Nem mondhatjuk, hogy a NATO-tagsággal és az Európai Unióhoz való csatlakozással eljött a Kánaán, vagy legalábbis az önálló magyar külpolitizálás vége. Mivel az Európai Unió keleti, délkelet-európai végvára leszünk, a magyar gazdaság, a magyar kultúra, a magyar infrastrukturális fejlesztés szempontjából, azt hiszem, stratégiai fontosságú a nyitás Délkelet-Európa felé. Ahogy Bécs volt annak idején Kelet-Európa kapuja, miért ne lehetne Budapest példakép Belgrád, Szófia, Bukarest számára. A magyar vállalkozók fektessenek be tőkét Délkelet-Európába, mert az nekünk olyan fejlődési motor, olyan háttér és olyan perspektíva lehet, amelyik nem feltétlenül adott a többi uniós ország számára. A határainkon túl élő magyarok nyelvismeretükkel és a helyi viszonyok közötti eligazodás képességével természetes gazdasági és kulturális húzóerőt jelenthetnek. Az elmúlt évtizedben több ezer, talán több tízezer szerb költözött Budapestre, itt vettek lakást, tehát van bizonyos hídszerep. Megerősödött a regionális multikulturalizmus, és ez a Közép-Európában centrumhelyzetű Magyarországnak új történelmi esélyt ad. Ahelyett, hogy hátunkat fordítanánk Romániának, Jugoszláviának, Bulgáriának, és csak Brüszszel és Berlin felé néznénk, érdemes lenne a magyar vállalkozásoknak Délkelet-Európa felé fordulniuk, és Európa kapuját jelenteniük az ő számukra.
Végül egy utolsó kérdés. Azt mondjuk, a jóléti államnak vége, de a jóléti társadalomnak nem, tehát a jólétet társadalmasítani kell, nem pedig államosítani. Több szolidaritásra és több igazságosságra van szükség, amiből a rászorultság elve következik, és nem a „mindenkit egyformán támogatunk" elv, amit, úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc is elutasít. Hogyan lehet ezt keresztülvinni a szocialista pártban, amelyik nagyon berzenkedik ez ellen a megközelítés ellen? És hogyan határozná meg a „Merjünk baloldaliak lenni!" szerzője a saját pozícióját Bokros Lajos 130 pontjához képest?
 

Debreczeni József: Ideologikus és retorikus politikai röpirat

A műfajról szeretnék először egy-két szót szólni. Én nem tekintem tanulmánynak Gyurcsány Ferenc dolgozatát, hiszen nyilvánvalóan nem tudományos műről van szó, nem tudományos apparátussal készült; a tárgyilagosságnak, a távolságtartásnak a kritériumait nem kérhetjük rajta számon. Erős politikai töltés, nagyon erős ideológiai szándékok sütnek át rajta. Nyilvánvaló, hogy a mű írójának, egy gyakorló politikusnak politikai szándékai vannak ezzel az írással. Nem vagyok olyan szigorú, mint a HVG főszerkesztője, aki pamfletnek nevezte a dolgozatot, én inkább politikai röpiratnak tekintem. Akárhogy is, nem pusztán mint szövegről érdemes róla gondolkodni, hanem egy ambiciózus politikus művéről, aki miniszter, választmányi tag és két napja megyei elnök is, és ennek nyilván vannak mindenféle összefüggései.
Tekintve, hogy ma este én képviselem itt a „szélsőjobbot", igyekszem keményen fogalmazni. Kezdem azzal, ami a legnagyobb ellenérzést keltette bennem. Gyurcsány Ferenc szerves politikai folytonosságként, egyenes vonalú fejlődésként írja le azt az eseménysort, amelyet a következő évszámokkal illusztrál: 1953, 1956, 1968, 1980-as évek vége, rendszerváltozás. Mindezt mint a baloldal művét aposztrofálja. „A magyar baloldal fél évszázad küzdelmével demokratizálta és modernizálta önmagát és Magyarországot" - írja. Úgy gondolom, hogy nemcsak a jobboldalnak lehet ezzel szemben súlyos kifogása. Végtére 53-ban és 56-ban Nagy Imrét tekinthetjük főszereplőnek, aztán Kádár Jánost, aki kivégeztette őt, és hát a rendszerváltozást is szerintem komolytalan, egyoldalú és leegyszerűsítő úgy minősíteni, mint a nyolcvanas évek reformjainak végeredményét. Ebből kimarad az ellenzék, kimarad a kerekasztal és a többi, továbbá homályban marad, hogy itt idegen elnyomás, diktatúra, hatalmi monopólium volt negyven-ötven évig. Ez történészszemmel elfogadhatatlan, de már csak azért is különös és ellentmondásos koncepció, mert a dolgozatnak ambíciója, hogy konszenzust keressen, vagy legalábbis valamilyen közös gondolkodásra hívjon föl a politikai ellenféllel, a jobboldallal. Egy ilyenfajta történelmi értelmezés ezt igencsak megnehezíti.
Még egy apróság ebben a vonatkozásban, ezt kérdésként is szeretném föltenni. A mostani, előttünk álló lehetőségeket, amelyek az európai uniós pénzekkel kapcsolatosak, úgy említi a szerző, hogy a hetvenes évek óta nem volt ilyen átfogó és komoly fejlesztési program Magyarországon. A hetvenes évekre úgy emlékszem, mint a gazdasági mechanizmus kifulladására és a fölszámolására. Hát ezt is nehezen tudom elképzelni, hogy milyen módon lehet öszszevetni az Európai Unió megnyitotta távlatokkal. A baloldal és a jobboldal jellemzése egyébként is igen sommás, ahogy Bozóki András is utalt rá. A jobboldal külpolitikai felfogása nacionalista - ez az egyetlen tartalmi jellemző szerepel a dolgozatban -, a baloldal pedig az egyéni és a kollektív jogokat kívánja érvényesíteni: ez is nyilvánvalóan túlzó leegyszerűsítés.
A politikai vonatkozásokról a társadalomszemléletre áttérve: kétségkívül modernebbnek, tudományosabbnak, eredetibbnek hat a Gyurcsány-féle gondolkodásmód, szóhasználat, mint amit megszokhattunk a politikusoktól, vagy, mondjuk, a szocialista párt politikusaitól. A posztmodern és a félmodern (egy interjúban már a modern és a premodern) Magyarországot állítja szembe, és közöttük kíván hidat verni. Tulajdonképpen ez nem sokban különbözik attól, amit Lendvai Ildikó mondott nemrég, hogy tudniillik szociális értelemben is be kell temetni az árkokat, illetve amit Szili Katalin mondott, hogy olyan modern Magyarországot képzel el, ahol nincs jobb- és baloldal, nincs gazdag és szegény, csak jólét és biztonság. Azért is merem azt gondolni, hogy igazán nagy különbség, legalábbis a realitás tekintetében nincs a kettő között, mert erősen leegyszerűsítőnek vélem ezt a posztmodern-félmodern kettősséget. Nem hiszem, hogy pusztán ennek a két kategóriának a segítségével leírható lenne a magyar társadalom. Gyurcsány Ferenc szerint a fejlettebb, posztmodern (vagy modern) régiók gondolkodásmódja, értékrendje hasonló, mint a bajor és egyéb nyugati tartományok polgári gondolkodásmódja, a másik oldalon pedig vannak a lemaradó régiók, a falvak, a cigányok (vagy romák), akik kiesnek a piacról. És hát, ugye, a kettő között kellene hidat verni. Úgy gondolom, hogy minimum három részre lehetne hasonló fogalmak szerint tagolni a magyar társadalmat, és még akkor is nagyon leegyszerűsítő módon járunk el. Amit a szerző dolgozatában posztmodernnek nevez, azt én egy kicsit szigorúbban a globalizáció helyi elitjének nevezném. Arról a piacképes rétegről van szó, amely megfelelő tudással, ismeretekkel, kapcsolatokkal, nyelvtudással stb. stb. rendelkezik, és bekapcsolódik a modern globális gazdaságba. Itt tényleg a fejlettebb régiókról és egyfajta elitről van szó. A másik véglet, amit Bogár László nyomán roncstársadalomnak neveznék, akik kiesnek ebből, akiknek esélyük sincsen, akiket semmiféle oktatási vagy munkahelyteremtő programmal nem nagyon lehet fölzárkóztatni. A Népszabadság szombati számában (Ladányi János: Szegény szegények, 2004. február 7. - a szerk.) majdnem hétszázezerre teszik azoknak a számát, akik ebbe a kategóriába tartoznak. Úgy gondolom, hogy nincs hídverési lehetőség a kettő között. A teljes foglalkoztatottság elérését is illúziónak vélem. Orbán Viktor is szokott időnként ilyesmire utalni. És harmadik kategóriaként mindenképpen meg kéne nevezni az úgynevezett középréteget. Tehát a globalitás helyi elitje és a mindenünnen kihulló roncstársadalom között egy olyan, részben vállalkozó, kisvállalkozó, bérből és fizetésből élő réteg van, amelyik küszködik a fölemelkedésért, illetve küszködik a lecsúszás ellen. A magyar társadalom túlnyomó többsége ilyenféle. Nyilván ez a középső kategória is rendkívül változatos és sokféle rétegből tevődik össze.
A HVG-ben megfogalmazott kritikára szeretnék én is utalni, hogy túlságosan kevés a konkrétum a dolgozatban. Nincs szó az adórendszerről, amelyik alapja lehetne a „hídverésnek". Utal a nemzetgazdaság húzó ágazataira a szerző, de nem nevez meg ezek közül egyet se. Az oktatást és az infrastruktúrát említi, és aztán külön említi a húzó ágazatokat, de nem lehet tudni, hogy melyek azok. És lehetne még sorolni, hogy mi nincs benne. Persze minden dolgozatnál nagyon sok olyant el lehet mondani, hogy mi nincs benne. De újra leszögezem, amivel kezdtem: ideologikus és retorikus politikai röpirat a dolgozat. Nagyon sok olyan szlogent olvashatunk, ami a valósággal szembesítve nem tűnik megalapozottnak s egyáltalán komolyan vehetőnek. „Nem állami támogatás kell a magánvállalkozás számára, hanem jó szándékú figyelem." Szerintem a magyar vállalkozói réteg nem egészen így gondolkozik; manapság a vállalkozói stratégiát elsősorban az állami pénzek lenyúlása jelenti a különböző kapcsolatok révén.
„Haladás vagy maradás?" - kérdi a szerző. Nem ilyen egyszerű a kérdés szerintem, mint a reformkorban volt annak idején, a 19. században... Aztán az állam kikényszeríti az adófizetés teljesítését, mondja Gyurcsány, csak a szociális ellátó rendszert kell igazságosabbra átalakítani. Tehát az adófizetéssel nincs probléma? Az államnak sikerül beszedni azokat az adókat, amiket az adózóknak be kell fizetniük? Szerintem a valóságban ez is másként van.
Lehetne még sorolni, de mivel időm lejárt, itt abbahagyom.
 

Gönczöl Katalin: A paternalizmussal szakítani kell

Nagyon idegen szerepbe kerültem. Egy kezemen, sőt három ujjamon meg tudom számolni, amikor eleget tettem olyan felkérésnek, hogy politikai kérdésben fejtsem ki a véleményem. Most meg egy másik felhívás is érkezett hozzám, hogy merjek baloldali lenni. Jelentem, mertem, és „szabályos" korreferens, nem pedig dolgozatmagyarázó korreferens leszek. Megpróbálom továbbgondolni azt, amit Gyurcsány Ferenc leírt.
Miként Gombár Csaba, én sem szeretem igazán a kapitalizmust. (Gombár Csaba: Csalódtunk a kapitalizmusban? Népszabadság, 2004. január 31. - a szerk.) Elfogadom azonban azt, hogy nincs más választás, csak a piacgazdaság. A piacgazdaságnak kétféle modelljét látom. A neokonzervatívat, valamint egy alakuló, európai, kicsit wishful thinking típusút. Én inkább ezt az utóbbit választanám. Gyurcsány Ferenc a modern baloldaliság legnagyobb dilemmáját veti fel, amikor a társadalom kettészakadásának problémájára keresi a megoldást. 1988 és 1998 között az Egyesült Államokban 42-ről 412-re emelkedett a gyárigazgatók fizetésének szorzószáma, vagyis ennyiszer több a jövedelmük, mint a legkisebb keresetűeké. Japánban 28-szoros, Angliában 42-szeres az arány. Debreczeni József is említette azt a hat-hétszázezer strukturálisan mélyszegény magyart, akikről nekünk most gondolkodnunk kell.
Őróluk a mi társadalmunk az elmúlt tizenkét esztendőben tökéletesen megfeledkezett. Nem gondolkodott a rétegek közötti szakadás, a generációk közötti szakadás, a kisebbség és a többség szakadási problémáján. Az Európa Tanács egyik 1998-as ajánlásában ez olvasható: „A szociális kirekesztés azon túl, hogy sérti az emberi méltóságot és megfosztja az embereket alapvető jogaitól, a gazdasági és társadalmi instabilitás, a növekvő egyenlőtlenség mellett a peremre szorításhoz, a kizáráshoz és olyan erőszakos reakciókhoz vezet, amelyek a társadalom demokratikus alapjait ássák alá." Ezzel nézünk szembe, amikor társadalmi egyenlőtlenségekről beszélünk. Ennek politikai terméke a populizmus, a rendpártiság, a tömegek ellenőrizetlen érzelmeinek burjánzása. Ezek okozzák az alkotmányos intézmények gyengülését. Némiképp leegyszerűsítve, ennek a szociális és társadalmi következménye, hogy önemésztő, szorongó, félelemmel teli mechanizmusok alakulnak ki az emberekben és a csoportokban. A növekvő egyenlőtlenség okozza tehát a fokozódó agressziót, a bűnözés növekedését, a hajléktalanság és a létbizonytalanság terjedését. A másik oldalon pedig a „rend" erősödése iránti kívánságot, mondhatni olthatatlan vágyat. Ugyancsak ez az alapja annak, hogy tovább élnek olyan rendszerek, amelyek túlélték önmagukat, és amelyekről Gyurcsány is úgy beszél, hogy ha nem reformáljuk meg őket, akkor az igazságtalanságok tovább termelésére alkalmas mechanizmusokat tartunk életben.
A reformok elmaradása tehát a neokonzervatívoknak, a neokonzervatív megoldásoknak kedvez, vagy az anarchia felé sodor.
Gyurcsány Ferenc dolgozatában igen sok jó megoldást látok. Talán még világosabbá kellene tenni a felelősségi viszonyokat. Az egyén számára világossá kell tenni azt, hogy felelős a sorsáért. A családnak meg kell mondani, hogy a kisközösségben mi a joga és kötelessége. A vállalkozónak, a szakmáknak és a tulajdonosoknak pedig azt is, hogy a gondos gazda módjára kell őrizniük azt, amijük van. Az állampolgárt ennek megfelelően a piac viszonyai között nemcsak szembesíteni kell azzal, hogy mit kíván tőle a piac, hanem azt is tudatosítani kell benne, hogy milyen kockázati tényezők veszik körül, milyen szerepekre kell készülnie. Ehhez kell neki segítséget adni, nem pedig a gyámkodási gyakorlatot folytatni.
Az állami kockázatvállalást tehát viszsza kell terelni a vállalható területekre. Meg kell jelölni ezek határait. Ezzel átértékelődik például a helyi politizálás. A helyi politizálás az elmúlt tizenhárom esztendőben kimerült abban, hogy a nagy tortából mennyit tudnak kilobbizni a saját kerületnek, területnek, régiónak. Holott a piaci társadalomban a helyi politizálásnak más lenne a szerepe. A helyi politizálás a helyi társadalmi tőke megteremtéséről szól. A helyi társadalmi tőke megteremtéséhez diagnózisra van szükség, ehhez viszont az érdekeltek párbeszédére. A diagnózisok megállapítása után pedig a prioritások kijelölésére van szükség, és persze forrásokra. Ezt követően kell megállapodni azokkal, akikkel keresni lehet majd az állammal való párbeszéd, az alku lehetőségeit.
A modern demokrácia alapproblémáinak megoldásában a szakmai felelősségnek is fel kell értékelődnie. Világos, igazi szakmai értékek szerint létrejövő „dolgozatokra" van szükség, rákényszerítve az ellenfelet is az igényes szakmai vitára. Más szóval szakmai háttérrel jöjjön létre a politikai értékválasztás döntési kényszere.
Térjünk vissza a leszakadás kérdésére. Igen, új munkahelyeket kell teremteni, a felzárkózáshoz iskolákra és speciális programokra van szükség. A gettók, a zárványtelepülések felszámolása elengedhetetlen. Ehhez tervek és források kellenek. Az a kérdés, hogy hol jelölhető ki az állami beavatkozás. Szakmai tevékenységem során először érzem úgy, hogy meg kell fontolni a rászorultság elvének alkalmazását. Meg kell értenünk, hogy a rászorultság nem szégyen. A rászorultság átmeneti vagy tartós állapot, de a rászoruló ember számára semmiképpen nem lehet olyan helyzet, amelyben kényszereknek van kiszolgáltatva, mivel az megengedhetetlen. Azokat kell kényszerhelyzetbe hozni, akik az ő helyzetükön változtatni kötelesek.
Gyurcsány Ferenc gazdag ember. Ezért nem érinthette azt a kérdést, hogy miként tekintsünk a gazdagokra. Én azt mondom, rehabilitáljuk őket. Nem azért mondom ezt, mert éppen Gyurcsány a dolgozat szerzője. Társadalmi jelentőségű kérdésről van szó, hiszen a vállalkozók, a menedzserek a gazdasági fejlődés motorjai. Ha egyszer elfogadjuk, hogy piaci gazdaságban élünk, akkor talán abba kellene hagyni a gazdagok kirekesztésére irányuló kommunikációt, vagy legalábbis mérsékelni kell az indulatok hőfokát. Nem kell a vállalkozókat feltétlenül szeretni, az ellenkező bizonyításáig azonban tekintsük őket ártatlannak. Már csak azért is, mert az őket megillető piaci hely legitimitása mellett van egy társadalmi legitimitási igény is. Ne kényszerítsük a vállalkozókat a félillegalitás világába azzal, hogy a nyilvánosság színe előtt nem állunk velük szóba. Én ezt nyugodtan mondhatom, mert ombudsman koromban úgy kerültem a gazdagokat, ahogy csak lehetett. Most meg nem áll módomban velük találkozni.
A teljesítményt társadalmilag honorálni kell. Azt is világossá kell azonban tenni a gazdagok számára, hogy nemcsak a piac törvényei értelmében, hanem egy megkötendő társadalmi szerződésben a közjó érdekében is van rögzítendő feladatuk, kötelezettségük. Az ő érdekük is a közjó szolgálatában való cselekvés. Ha nem figyelnek oda a leszakadással kapcsolatos társadalmi problémákra, az nemcsak a demokráciát veszélyezteti, hanem a piac biztonságát is, tehát saját magukat is ellehetetleníti. Keresni kell tehát velük a szövetséget, segíteni nekik, hogy megtalálják helyüket és szerepüket a politika és a közélet világában.
Végül egy mondat a kormányzásról. Nekem mániám a „joint-up" kormányzás, és mindaz, amit most elmondtam, csak ennek jegyében valósítható meg. A társadalom keresztmetszetében keletkező problémákat ugyanis nem lehet szakpolitikai szűklátókörűséggel, csupán szakmai vagy csak kormányzati szinten megválaszolni. Meg kell találni azokat a pontokat is, ahol a foglalkoztatáspolitikát össze lehet kapcsolni az egészségpolitikával, a szociálpolitikával, az iskolapolitikával, a közegészségüggyel, a drogpolitikával, az alkoholpolitikával és így tovább. A szellemi erő tékozlása és súlyosan pazarló gazdálkodás az, ha mindenki csőlátó módjára csinálja meg a saját reformját, és csak a saját klienseknek.
Gyurcsány Ferenc dolgozata engem arra ösztönöz, hogy megerősítsem, a paternalizmussal szakítani kell. A paternalista állam ideje lejárt.

Wiener György: A játékszabályokat nem Magyarországon határozzák meg

Elméleti vitán veszünk részt, melyben tudományos megalapozottságú érveket sorakoztatunk fel a szerző megállapításai mellett vagy ellen. Ezért nem a Magyar Szocialista Párt országgyűlési képviselőjeként, hanem társadalom- és történelemelméleti kérdésekkel foglalkozó tudományos kutatóként szólok hozzá a tanulmányhoz. Így mindaz, amit elmondok, kizárólag saját véleményemet tükrözi, s független a párt bármely áramlatának vagy érdekcsoportjának álláspontjától.
A tanulmány értékelésekor abból indulok ki, hogy a szerző jelentős és időszerű munkát végzett. Írását lehet pamfletnek nevezni, lehet röpiratnak tekinteni, mégis elméleti igényt jelez egy politikus részéről. Vitathatatlan, hogy az MSZP-ben már korábban is voltak olyan törekvések, hogy az elméletet és a gyakorlatot összekapcsolják, hogy megpróbáljanak a politikának elvi, elméleti, ideológiai hátteret teremteni. E kísérletek azonban - eddig legalábbis - nem vezettek igazán sikerre, részben az egyes szerzők elméleti munkásságának jellege, részben a politika fogadókészségének hiánya miatt. Most azonban gyakorló, operatív ügyekkel foglalkozó politikus tesz elénk elméleti elaborátumot. Hogy ez nem felel meg a pártatlanság követelményének? Nos, mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy a legpártatlanabb társadalomkutatók sem voltak képesek arra, hogy ideológiai előfeltevéseiktől megszabaduljanak, értékmentességük csupán abban fejeződött ki, hogy jelezték, mikor nyilvánulnak meg ideológiailag, vagy politikailag elkötelezett szerzőként.
Ha megvizsgáljuk a dolgozatot, számos kérdésre választ kapunk, egyre azonban nem. Hogy mit jelent az a felszólítás, hogy: „Merjünk baloldaliak lenni!" Nem kapunk egyértelmű választ arra sem, hogy mit is jelent a baloldaliság, de ez nem a szerző hibája. A baloldaliság ugyanis nem egzakt tartalmú kategória, hanem viszonyfogalom, melynek e jellegzetessége most is kiderült. Amikor Debreczeni József közölte, hogy ő a szélsőjobbot képviseli, akkor azt jelezte, hogy ebben a körben valószínűleg ő a legjobboldalibb, ezért szélsőjobboldalinak is minősíthetjük, noha valójában igen távol áll e gondolatrendszertől. Tehát ha azt nézzük, mit jelent a baloldaliság, akkor egyfelől e fogalom relatív jellegét kell hangoztatnunk, másfelől pedig azt is látnunk kell - amire egyébként néha a szerző is utal -, hogy e kategória tartalma koronként változik.
A szerző fejtegetése szerint a szociáldemokrácia az egyenlőséget, a liberalizmus a szabadságot, a konzervativizmus pedig a rendpártiságot állította előtérbe. Ehhez rögtön hozzátehetjük, hogy eredetileg a konzervativizmus nem egyszerűen a rendpártiságot jelentette, hanem egy olyan sajátos rendet, amelyben a trón és az oltár szövetsége érvényesült. Másik kiegészítő megjegyzésünk az, hogy a liberalizmus természetesen kezdetektől fogva képviselte a szabadság eszméjét, de hoszszú időn keresztül azzal a megszorítással, hogy ezen főként a vagyonos és a művelt rendek szabadságát érti. Kant például úgy fogalmazott, hogy államtagoknak kizárólag a tulajdonosokat tekinthetjük, míg azok, akik a saját erőik értékesítéséből élnek, csupán védendő társak. Felfogása szerint ez utóbbiakat nem illeti meg a szabadságjogok teljessége, noha Kantról köztudomású, hogy a felvilágosodás egyik meghatározó személyiségeként életműve jó részét a szabadságjogok elméleti megalapozásának szentelte.
A szocialista-szociáldemokrata eszmerendszernek sem egyszerűen az egyenlőség a kiindulópontja, hiszen az egyenlőség eredetileg polgári gondolat. A szabadság-egyenlőség-testvériség hármasságát a polgári forradalmak követelték, s amikor azt állítják liberális politikusok és teoretikusok, hogy nem valósíthatjuk meg egyszerre a szabadságot és az egyenlőséget, akkor csak azt mondják ki, hogy a polgári társadalmak nem tudják érvényesíteni eredeti alapelveiket. Ezt ismerték fel a szocialista gondolkodók, akik először a 19. század húszas-harmincas éveiben léptek fel, akkor, amikor a konzervativizmus és a liberalizmus pontosan körvonalazott, zárt eszmerendszerré szilárdult. A mai politikai spektrum három meghatározó irányzata tehát szinte egy időben fejlődött ki, s a baloldaliság radikálisabb formái is ezekben az évtizedekben jelentek meg. A 20. század csak két új áramlattal egészítette ki a politikai mezőt, a nacionalista szélsőjobboldalisággal és a környezetvédő mozgalommal; ez utóbbi egyébként számos addig elhanyagolt elemmel bővítette a tradicionális baloldali felfogást.
Milyen történelmi peremfeltételek mellett értelmezhetjük ma a baloldaliságot, különös tekintettel a magyar viszonyokra? Magyarország helyzetét a mostani időszakban négy sajátossággal jellemezhetjük. Először is azt kell világosan látnunk, hogy Magyarország egy újrapolgárosított, újrakapitalizált társadalom, amelyben még nem fejeződött be teljesen a kapitalizmus társadalmi struktúrájának kialakulása. Olyan társadalom, amelyben a politikai küzdelem a vezető osztályon belül zajlik, és a társadalom más tagjai a politikai harcoktól - erre egyébként a szerző is utal - jórészt távol maradnak. Ez az újrakapitalizálódó Magyarország azonban nem egyszerűen egy újraépített polgári társadalom, hanem - a világrendszer-elmélet híveinek kategóriáját használva - egy félperifériás polgári társadalom, amelynek jellemző vonásai nem Svédországra, Németországra, Dániára, Hollandiára hasonlítanak, hanem sokkal inkább Görögországra, Spanyolországra, Portugáliára. Ráadásul a kilencvenes évek transzformációs válsága miatt nem a baszk és a katalán, hanem inkább az andalúz területekre, nem Észak-Portugáliára, hanem Alentejóra, s Görögországnak is inkább az elmaradottabb vidékeire. Tehát amikor Magyarország minőségi jellegzetességeit és mennyiségi paramétereit elemezzük, világosan látnunk kell, hogy az összehasonlítási alap Andalúzia vagy Alentejo, tehát olyan területek, amelyek a mediterrán térségben is elmaradottnak minősülnek. Ha azt nézzük, hogy milyen mértékűek az egyenlőtlenségek, mekkorák a különbségek az alsó és a felső jövedelmi decilis között, akkor ugyanezek a területek szolgálhatnak mintául, azzal a paradoxonnal kiegészítve, hogy Magyarországon ma a jövedelemkülönbségek nagyobbak, mint a vagyoniak, mert a vagyonok felhalmozódásának folyamata még a kezdeteknél tart.
A következő jellegzetesség az, hogy Magyarország egy olyan történelmi időszakban kapitalizálódott újra, amelyben maga a kapitalizmus is egy teljesen új történelmi szakaszába lépett, és ez az igazán meghatározó mozzanat. Nem érdemes szerintem azon vitatkozni, hogy mely politikai erők mit tettek a rendszerváltásért, vagy mit tettek a rendszerváltás ellen, mert a rendszerváltás folyamatában a döntő tényező a kapitalizmus globálissá válása volt. Ezt egyszer majd a történészek is kimutatják, valószínűleg nem a közeljövőben, inkább a távoliban. Ez a globalizált liberálkapitalizmus, mely a globalizáció ókora, az 1970-es években jelent meg, és ma éri el fejlődésének első csúcspontját. Ezt a globális kapitalizmust ráadásul a hosszú távú, úgynevezett Kondratyev-ciklusok keretében is vizsgálnunk kell. Jelenleg az ötödik Kondratyev-ciklus felszálló ágában vagyunk, amely 1996-ban kezdődött, és valószínűleg 2020-2025-ig tart. Ez egy fellendülő időszak, amely amúgy a neokonzervatívoknak kedvez az Egyesült Államokban, és - miként azt feltehetően mutatják majd az európai parlamenti választások - a konzervatív erőknek előnyös Európában is, különösen Németországban. Ebben az időszakban valóban két meghatározó erő áll egymással szemben; az egyik az Egyesült Államok mindent elsöprő neokonzervatív-
neoliberális kapitalizmusa, amely egyben a globális uralmat is biztosítja az Egyesült Államok számára, elsősorban gazdasági, másodsorban politikai és katonai, harmadsorban pedig kulturális téren. A másik nagy centrum, az Európai Unió úgy járhat utolérési törekvéseivel, ahogy valaha a kelet-közép-európai országok, amelyek megkísérelték a felzárkózást, de a világgazdasági folyamatok ezt nem tették lehetővé számukra. Ez a három alapvető jellegzetesség határozza meg tehát azt a gazdasági, társadalmi és politikai erőteret, amelyben baloldalinak kell lennünk, és ahol - mint erre a szerző nagyon helyesen felhívja a figyelmet - a játékszabályokat nem Magyarországon határozzák meg, ellentétben azokkal az illúziókkal, amelyek szerint hazánk szuverenitása az elmúlt másfél évtizedben inkább kiszélesedett. A szerző nyomatékosan hangoztatja - és ezzel teljes mértékben egyetértek -, hogy a mozgástér jelentősen szűkül, bár előtte is elég korlátozott volt. Nem egyszerűen az uniós tagság okozza e változást. Az Európai Unió inkább bizonyos kompenzáció a szuverenitás korlátozódásáért. Valutaalapi, világbanki és más felszólítások, elvárások, dokumentumgyűjtemények hatására a magyar kormányok az elmúlt negyedszázadban különféle „direktívákat" valósítottak meg, hajtottak végre. Teljesen egyértelmű, hogy a gazdasági kérdésekben ma sem szuverén módon dönt egy kormány, és amikor például forintválsággal találja magát szemben, akkor a globalizáció hatásai egy az egyben megjelennek, és gazdasági, illetőleg belpolitikai problémává transzformálódnak. E kihívásokra olyan válaszokat ad, amilyenekre rákényszerül a külső gazdasági szereplők magatartása következtében.
És van a magyar társadalomnak egy negyedik jellegzetessége, a jobb- és a baloldal közötti rendkívül éles polarizáció. Ez nem jellemző minden kelet-közép-európai országra; érdekes módon Magyarországon, ahol állítólag létrejött egyfajta konszolidáció és konszenzus a hatvanas-hetvenes évtizedben, jóval élesebbek az ellentétek, mint olyan államokban, ahol valóban kemény diktatórikus hatalom működött, mint például Romániában. A magyar történelem sajátosságai magyarázzák ezeket a konfliktusokat. Gyurcsány Ferenc nem ebben a tanulmányában, hanem egy január 24-i felszólalásában, melyet két platform együttes ülésén mondott el, foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy tulajdonképpen melyek is a magyar társadalom ezeréves, százéves vagy tízéves sorskérdései. Ezeket a témaköröket beemelendőnek találnám a tanulmányba - ezáltal ugyanis jobban érthetnénk, hogy mire gondol a szerző, amikor a sorskérdésekre, a „megsértett" történelemre és a szimbolikus politizálásra utal. Gyurcsány Ferenc azt mondta felszólalásában, hogy ezeregyszáz évvel ezelőtt rossz helyen álltak meg a honfoglaló magyarok. Nem véletlenül álltak meg rossz helyen. Tudniillik tovább nem haladhattak; a Kárpát-medencétől nyugatra már a germán tulajdonformára alapozott korai feudalizmus harcedzett csapatai álltak, amelyeken nem törhettek úgy keresztül, mint a nomád törzseken. Nem volt véletlen, hogy Európa három rohamot élt túl; túlélt egy szaracén rohamot, túlélt egy viking rohamot, és túlélte a magyar kalandozásokat. A nyugat-európai társadalmi modell a vikingeket beolvasztotta a feudalizmusba, majd a kapitalizmusba, a szaracénokat viszont egyáltalán nem, a magyarokat pedig részlegesen. Tehát az ezeréves történelmet e szempontból is értékelnünk kell.
A trianoni traumát ezúttal épp csak érintem. Trianon az, ami Magyarországon igazán megosztja az úgynevezett nemzeti és az azokon kívül álló erőket. A jobboldal szerint mindazok, akik úgy érzik, hogy a trianoni trauma ma már orvosolhatatlan, nemzetietlenek, a másik oldalnak viszont az a véleménye, hogy a trianoni problémát önmagában nem orvosolhatjuk, megoldást csak az egységes Európa jelenthet. Paradoxon, hogy Magyarország olyan állam, amelyet mindenhol saját etnikuma vesz körül, de hát korábban, az Osztrák-Magyar Monarchiában a Magyar Királyság területén a magyar népesség a lakosság kevesebb mint felét alkotta. Tehát két paradoxon követte egymást a történelmi fejlődésben. A trianoni probléma az egyik döntő oka annak, hogy Magyarországon a nemzet kérdésében, akárhány próbálkozás is történt, a konszenzus még nem született meg.
Röviden a globalizáció és a hazai társadalmi tagozódás kapcsolatának problémaköréről. Igaz, amit Debreczeni József mond, hogy van egy modern (vagy posztmodern) Magyarország, amely be tud kapcsolódni a globalizációba, de ez a megosztottság nem magyar sajátosság. Valamennyi félperifériás kapitalista társadalomnak, sőt a ma még létező szocializmusok közül a kínainak és a vietnaminak is ez a jellemzője. Kelet- és Dél-Kína be tud kapcsolódni a globalizációba, a nyugati és a belső területek nem. Tehát ez a megosztottság egyfelől a globalizáció sajátosságait fejezi ki, másfelől pedig a korábbi elmaradottság továbbélését jelzi. Véleményem szerint Gyurcsány Ferenc tanulmányának egyik érdeme, hogy a két Magyarország létére rámutat. Hozzátehetjük, hogy ez nem ideologikus megosztás, szemben a korábbi, jobboldali és baloldali rendszerekre egyaránt jellemző kísérletekkel. Így például a Franco-rendszer ideológusai úgy vélték, hogy létezik az „Igen-Spanyolország", amely a katolikus nemzeti erőket foglalja magába, és az „Anti-Spanyolország", amelyet a köztársaságiak képviselnek, s akiknek nincs helyük a spanyol nemzetben. Közöttük helyezkedik el a „Nem-Spanyolország", amely azokat jelenti, akik elfelejtették önmagukat és nemzeti céljaikat, s csak anyagi szükségleteik vannak. Kissé hasonló elemzések jelentek meg 1998 és 2002 között Magyarországon is, amikor a társadalmat nemzeti erőkre, „idegenszívűekre" és sorsuk iránt közönyösökre osztották fel. Gyurcsány megközelítése viszont az elmaradottság és a társadalmi fejlettség kettősségét vázolja fel. E képből Debreczeni József hiányolja a globalizálódó elit és az úgynevezett roncstársadalom (hogy egy pillanatra átvegyem, bár ne fogadjam el Bogár Lászlónak ezt a kategóriáját) között elhelyezkedő, küszködő középréteg jellemzőinek bemutatását. Az árnyaltabb megközelítés a „Kétsebességű Magyarország" leírásakor valóban hiányzik, a jóléti rendszer vázolásakor viszont egyértelműen megjelenik.
Nagyon röviden érinteném a rászorultsági elv kérdéskörét, melyet a globalizált liberálkapitalizmus általános költségcsökkentő tendenciája állított előtérbe. Számos érvet sorakoztathatunk fel mellette, ám még többet hozhatunk fel ellene. Ez utóbbiak közül csupán hármat említenék. Az első az, hogy hosszabb távon kizárólag azok az ellátási rendszerek fejlődnek, amelyek mögött erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoportok állnak. A második ellenérv az, hogy a tényleges rászorultak körét sem jövedelemigazolásokkal, sem más módszerekkel nem tudjuk igazán meghatározni. Az elv érvényesítése rendkívül költséges adminisztrációt igényel, miközben a rászorultak többségéhez a támogatások nem is jutnak el. A harmadik ellenérv tűnik a legsúlyosabbnak; akik a rászorultsági elv alapján részesülnek a szociális ellátásokból, akármit is mond a hivatalos politika, másod-, harmad-, negyedrendű emberekké válnak, míg a kimaradók úgy vélik, hogy a kedvezményezettek rajtuk élősködnek. Az alanyi jogú juttatásoknál ilyen konfliktusok nem fordulhatnak elő.
Végezetül a paternalizmusról. Megítélésem szerint az alanyi jogú rendszerek nem paternalisták, hiszen normatív alapon, személytelenül biztosítják a juttatásokat. Egy rászorultsági elven működő szisztéma viszont arra ösztönöz, hogy megkülönböztessük az úgynevezett érdemes és nem érdemes rászorulókat, ami valóban személyi függőségi viszonyokat teremt. Gyurcsány Ferenc érthetően nagyon óvatosan közelít e kérdéshez: úgy érvel, hogy a jóléti rendszereket az azonosan biztosított hozzáférés érdekében kell átalakítanunk, amit nem tekinthetünk a rászorultsági elv melletti állásfoglalásnak. Ugyanakkor a reformok tartalmáról a szerző nem tájékoztatja olvasóit.
 

Petschnig Mária Zita: A rossz irányt folytatta a Medgyessy-kormány

Gyurcsány Ferenc munkája nagy ívű dolgozat. Rendkívül nagyot merít a világpolitikai folyamatoktól kezdve egészen a mikro-mikro viszonyokig. Többet markol, mint amennyit fog, ezt többen is elmondták, és az is jogos megjegyzés, hogy a „merjünk baloldaliak lenni" csak úgy oda van tűzve a végére, mint kalapra a zergetoll. De azért ennél lényegesen több és jobb mondanivalója van a szerzőnek. Nagyon jó az a törekvése, hogy felemelje a baloldal fejét (hát van honnan fölemelni), és az is feltétlenül üdvözlendő, hogy olyan programot kíván adni, amely érvényes a jelenlegi magyar gazdasági viszonyokra, és a világfolyamatok egészébe is beleilleszkedik.
Alapvetően egyetértek azzal - amivel itt nem mindannyian -, hogy az egyenlőtlenségek áthidalásának eszköze a jóléti rendszerek reformja, amiként azt Bokros 130 pontja is taglalja. Nagyon jónak tartom, hogy ezt a baloldal veti fel, de hozzáteszem, hogy ehhez a baloldal önmagában kevés.
Különösen egyetértek néhány olyan mondattal, amit ki is emeltem: a jólét nem csorog le automatikusan, ezt, ugye, korábban nem így gondoltuk. Úgy gondoltuk, hogy a növekedés majd csökkenti a különbözőségeket - az ellenkezője következett be. Egyetértek az olyan megállapításokkal, hogy a szemet szemért politika tönkreteszi Magyarországot, hogy nem lehet a pártviszonyokat mindenre kiterjeszteni, hogy vissza kell szorítani a pártosodást. Főleg az államigazgatással foglalkozik, de a pártpolitika ma már mindenhova belenyúl, beleteszi a kezét, lábát, és ezáltal minden lebénul, deformálódik. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy, tönkretesszük magunkat. És nagyon egyetértek azzal, hogy a pártok finanszírozását nyitottá kell tenni, új alapokra kell helyezni. Továbbá, hogy csökkenteni kell a parlamenti képviselők számát, és átlátható finanszírozást kell megteremteni, mert ezer Kulcsár-ügy meg Király B. Izabella-ügy lesz, ha minden marad a régiben. És azzal is egyetértek, hogy az EU-ban nagy lehetőségeink lesznek, de különösen 2006 után... Hogy ez tényleg annyi milliárd lesz-e, mint amennyiről a dolgozatban is szó van, majd meglátjuk. A csatlakozás első két és fél éves periódusára mindenesetre a töredékét kapjuk annak, mint amit korábban gondoltunk.
Már Debreczeni József is fölvetette, hogy nem szerencsés a hetvenes éveket úgy emlegetni, mintha utoljára akkor lett volna ilyen nagy fejlesztési boom. Utoljára nagy fejlesztési boom 1996-98-ban volt, amikor a külföldi működő tőke bejött, reorganizálta a gazdaságot. A hetvenes években - az eladósodás terhére és főleg könnyűipari ágazatokban - politikailag irányított nagy rekonstrukciók voltak, amikor nem a legfejlettebb technikát vették át, hanem szovjet másodtechnikát. Nagyon remélem, hogy a 2006 és 2013 közötti új fejlesztési boom nem a hetvenes évekbelit fogja megismételni.
Többen említették, Debreczeni József különösen, hogy túlságosan leegyszerűsített a társadalomkép, a kétsebességű Magyarország társadalomképe. Az ország sok-sok sebességű; az a három dimenzió, amit a tanulmány kiemel - a jövedelmi, a regionális és a gondolkodásbeli különbség - nem kapcsolódik automatikusan össze. Elmaradott régióban is lehet modernül gondolkodni, jólétben élni, és viszont. Sokkal differenciáltabb a társadalom, mint ahogy azt a dolgozat bemutatja.
Több bajom van a jobboldal és a baloldal meghatározásával. A családunkban jószerivel én vagyok az egyetlen baloldali, és ha jobboldaliként ezt a tanulmányt olvasnám, föl lennék háborodva, meg lennék sértve, mert hogy Gyurcsány Ferenc olyasmiket állít, ami lehet, hogy egyesekre igaz, de nem általánosítható. Nem általánosítható, hogy a jobboldaliak idegenkedve tekintenek a modern művészetekre vagy a televíziós tömegkultúra terjedésére. Én se szeretem a Való Világot, de attól még nem leszek jobboldali. Vagy hogy a jobboldal a régi Magyarországhoz vonzódik, fél a jövőtől, érzéketlen a társadalmi különbségekre, satöbbi. Nagyon sokféle a mi jobboldalunk, és azt is tudjuk, hogy a vezető erejét alkotó párt hirtelen felindulásból keletkezett, mert csak a jobboldalon volt hely számára. Ebből következik az az iszonyú kuszaság, ami benne van.
A baloldal meghatározása egyszerűen apologetikus. Debreczeni Józsefhez hasonlóan nem tudom elfogadni, hogy a baloldal folyamatos megtisztulásának stációi az 53, 56, 68 és a 80-as évek. Nem a baloldal, hanem az ország tisztult, mégpedig éppen az akkori fogalmak szerint baloldali nézeteket képviselő politikai vezetéssel szemben. Ebben persze benne voltak baloldali emberek is, de az egy másik kérdés.
Nem értek egyet azzal, ahogy Gyurcsány Ferenc a vállalkozók tisztára mosását említi. Azt mondja, hogy Magyarországnak meg kéne szabadulnia a vállalkozókkal, gazdagokkal szembeni előítéletektől. Nem előítéletek vannak, hanem ítéletek, amik jobbára tényeken alapulnak. Egyrészt azon a tényen, hogy az új kapitalista réteg nagyon is ingatag erkölcsi alapokon jött létre. Másrészt pedig nemcsak az eredete, hanem a mai magatartása is sok kivetnivalót hagy maga után. Majd az idő szépen megoldja a dolgokat... A mózesi kivonulás is negyven évig tartott, ott bolyongtak a pusztában a népek, mert el kellett felejteniük a szolgaság házában tapasztalt magatartásokat. Hosszú időnek kell eltelnie, hogy a kívánt normális viszony kialakuljon.
Problémásnak látom az eladósodás megközelítésének kérdését. A dolgozat kétféle megközelítése ellentmond egymásnak. Az egyik megközelítésben Gyurcsány Ferenc azt emeli ki, hogy rövid távon lehetséges eltérni az egyensúlyőrző pályától. Ilyet egy politikusnak nem szabad mondani, mert a politika mindig rövid távban gondolkodik, tehát zene füleinek az ilyen vélemény, amiből hosszabb táv terhelődik meg. Az sem helytálló, van mozgásterünk abban, hogy meghatározzuk: az eladósodás utáni korrekcióra mikor és milyen módszerekkel térünk rá. Itt van a mai magyar gazdaság: a korrekció 2003-ra nem sikerült, 2003 végén kezdtünk már kicsit javulni, s akkor a hitelezők azt mondták: eddig tartott a türelmünk. Ennyi elég volt. Tehát nincs mozgásterünk, hogy szabadon megválaszthassuk, meddig adósodunk el. Nem mi mondjuk meg, hanem akik a pénzt adják. A másik, ezzel ellentétes megközelítés: Gyurcsány Ferenc azt állítja, hosszú távon a magyar teljesítményeket magyar forrásokból kell finanszírozni. Ez a megállapítás azért nem helytálló, mert azt jelentené, hogy a jelenleg kb. 10,6 billió forintos államadósságot finanszírozó külföldieket fizessük ki. Az igaz, hogy célszerű hiteleket felvenni, kiegészíteni ezzel a hazai forrásokat, amivel nagyobb növekedés érhető el. De nem mindegy, hogy mit finanszíroznak a külső források, most történetesen éppen az a bajunk, hogy a 2001 után ismét növekvő adóssághegy mögött fogyasztási többletek állnak.
Azzal zárom a gondolatmenetemet, hogy a legnagyobb problémát a dolgozat írójának írói és valóságos politikai magatartása közötti ellentmondásban látom. Nagyon durván megfogalmazva: Gyurcsány Ferenc a Medgyessy-féle kampánystáb vezetője volt, stratégiai tanácsadóként dolgozott a miniszterelnök mellett. E minőségeiben felelősséget visel azért, amit dolgozatában helytelenít, hogy tudniillik a jóléti rendszerváltás programja az állami jövedelemosztogatás felpörgetésével lett azonos, és ez ment át a társadalom tudatába. Nagyon rossz irányba ment el 2001-tól az orbáni gazdaságpolitika, és ezt a rossz irányt folytatta Gyurcsány Ferenc támogatásával a Medgyessy-kormány. Azt a közvélekedést erősítette meg az osztogató politika, hogy az államnak korlátlanok a lehetőségei, és csak követelni, akarni kell. A paternalizmust szilárdítva Gyurcsány Ferenc mint politikus maga is építette azt a társadalmi akadályt, amely nem kis mértékben gátolja Gyurcsány Ferenc közíró javaslatának, a jóléti rendszerek reformjának megvalósítását. Ezért Gyurcsány Ferencet komoly felelősség terheli.
 

Gyurcsány Ferenc: Ez egy utat kereső írás

Először is köszönöm a Mozgó Világnak, hogy megrendezte ezt a vitát. Megtisztelve érzem magam, sőt le vagyok nyűgözve. Már csak azért is, mert az itt megszólaló opponensek mindig igazodási pontot, valamifajta pozitív mintát jelentettek számomra egy sor ügyben, ez alól természetesen nem kivétel Debreczeni József sokrétű és színes politikai közírói tevékenysége sem.
Először a műfajról, ami többször is felmerült. Nekem nem sértő, ha azt mondják, hogy hát ez bizony nem egy tudományos dolgozat. Mitől is lenne az? Egy percig sem képzelem, hogy tudós ember volnék, aki végigolvasta, végiggondolta a vonatkozó irodalmat, majd egy új szintézist alkotott, amely tudományos-szakmai tekintetben önmagában is releváns, és megállja a helyét. Elfogadom, amit Debreczeni József mond, hogy ez egy politikai röpirat. Szerintem az a normális, hogyha a politikusok megpróbálják öszszefoglalóan is bemutatni, hogy mit gondolnak Magyarországról, mit gondolnak a saját oldaluk politikájáról. Aztán ez jól-rosszul sikerül.
Pár szót a szituációról, amelyben a dolgozat született. Tavaly ősszel elindult egy vita, hogy miről is szólhat a Medgyessy-kormány politikája. Mi a viszonyunk ahhoz a kormányprogramhoz, amelyet meghirdettünk? És kiderült, hogy mi, politikusok ebben a vitában olykor arra vagyunk szorítva, hogy félmondatos idézetekre reflektáljunk. Valahol mondok valamit, az ott lévő MTI-tudósító vagy napilapmunkatárs valahogyan idézi, és másnap arra valamelyik politikustársam válaszol. Így aztán sokszor elhallásokon és félreértéseken alapuló félmondatokon vitatkozunk. Zavart az így kialakult helyzet. Egyben és kifejtve kívántam elmondani, hogy mit gondolok. Visszatekintve és a kritikák tükrébe is belenézve úgy látom, hogy a karácsonyi bejgli és a jól eltöltött szilveszter nyoma is ott van az íráson, ami persze nem azt jelenti, hogy ne vettem volna nagyon is komolyan abban a tíz napban. Nem egyszerűen tisztázni akartam a gondolataimat, mert az pusztán defenzív szándék lett volna. Van benne ilyen is. De van benne offenzív szándék: azt mondani Magyarországnak és a magyar baloldalnak, hogy van itt egy többé-kevésbé konzisztensnek tekinthető világlátás. Persze mondhatjátok, hogy ez nagyképűség, de hát mégiscsak azt kell feltételeznem, hogy amit gondolok, annak van eleje meg vége meg belső összefüggése, és a ti dolgotok, meg a másoké, hogy rám bizonyítsátok: itt meg itt meg itt pontatlan, töredékes, kiegészítésre vagy újragondolásra szorul.
Azt mondjátok, nem derül ki, hogy mit jelent: „Merjünk baloldaliak lenni!" Ez bizony nagy baj. Szerettem volna, ha kiderül. Reméltem, hogy átjön az üzenet: arról kell szólnia a baloldaliságunknak, hogy van bátorságunk átrendezni, átalakítani, a modernizációra alkalmassá tenni Magyarországot, megváltoztatni a status quót annak érdekében, hogy befogadó, inkluzív és nyitott legyen Magyarország. Ne pedig önmaga történelmi sérelmein búsongó, befelé forduló és önmarcangoló. Az lehetne az írásom mottója, amit Tony Blairtől hallottam tavaly nyáron egy konferencián Londonban, és már elég sokszor idézgettem is: „Jártam Kanadától Ausztráliáig, és gondolkodom, hogy vajon mi az ördög köti össze a különböző baloldali pártokat. És arra jöttem rá, hogy egyetlen dolog: az, hogy a baloldali pártok a status quo megváltoztatásának a pártjai, mert tudják, hogy a legbefolyásosabb társadalmi csoportok minden társadalmi intézményrendszert előbb-utóbb önnön képükre alakítanak át, és önnön befolyásuk fenntartására használnak majd fel." Ebben az értelemben gondoltam, hogy a baloldal végre ne csak magyarázza a világot. Legyen bátorsága elmondani, amit többségünk érez magánemberként baráti társaságban borozgatva, beszélgetve. Mi a viszonyunk Magyarországhoz, a mikroviszonyainkhoz is meg az egészhez is? Mi a baj a főnökkel, a szeretőnkkel, mi a baj Magyarországgal, az őrült politikusokkal? Mindegyikünk viszonya kritikus. Ehhez képest a baloldal viszonya Magyarországhoz nem kellően kritikus. Inkább apologetikus. Elfogadó. Attitűdjében rendkívüli módon konzervatív. Ha így marad, akkor a baloldal nem tudja visszaadni az országnak azt a nagyon mély és őszinte vágyát, hogy legyen egy jobb, egy szerethetőbb, egy igazabb Magyarország. Merre kell menni? - erre keresem a választ.
Szándékom szerint két-három alapgondolat köré szerveződik az írás. Az egyik, hogy jelöljük ki újra az egyéni felelősség és a közfelelősség határát. Mi tagadás, ez nem új gondolat. Az elmúlt húsz évben nagyon sokat kínlódtunk ezzel, de a bátorságunkat valahogy sosem sikerült összeszednünk. Mondjuk ki: „Emberek! Vegyétek észre, hogy becsapnak benneteket. Nincs az az állam, amely boldoggá tehet benneteket. Személyes sorsotok alakításában, életcéljaitok megvalósításában, előbbre jutásotokban az államnak csak kompenzáló, kiegészítő, egyensúlyt teremtő, másodlagos szerepe lehet. Ti vagytok felelősek önmagatokért, családotokért, az életetekért."
Ez az alapszöveg. Aztán persze elkezdődnek a problémák, mert jön Ladányi János, és kimutatja, hogy van 600-700 ezer magyar ember, akinek esélye sincsen, hogy a maga erejéből fölkapaszkodjon, egyáltalán emberi élethez méltó körülményeket teremtsen magának. Ahhoz, hogy ne újságpapírral legyen befödve az ablak, hogy ne fagyjon be a lavórban a víz, és sorolhatnánk az emberi nyomorúság példáit, ahhoz a legmélyebb szegénységben élőknek a mainál sokkal több élettámogatás kell. Nem csak mennyiségben, hanem strukturálisan, a nyújtott segítség egész módjában, szemléletében. De hogy ezt megtehessük, ahhoz a jobb módban élő többségnek le kell mondani arról, hogy az önmagáért való felelősség nagy részét áttolja az államra. Az állam nagyon drágán működő postás: a mi jövedelmeinket viszi-hozza egyik helyről a másikra. Az a legnagyobb probléma, hogy már egyikünk sem tudja, hogy a nagyon bonyolult, zavaros újraelosztásban ki áll jól és ki áll rosszul. Ha megkérdezném a teremben, hogy bárki tudja-e, mi a személyes egyenlege, gyanítom, senki nem találná el. Ezért nagyon jó, hogy ha más nem, legalább annyi megtörténik, hogy a kórházban majd lehet számlát kapni róla, mibe került az ellátás.
Túl kell lépni azon, hogy a piac és az állam szerepe kölcsönösen összebékíthetetlen. Működésképtelen az egyoldalú piac- vagy állampártiság. A rengeteg csalódás tapasztalatával felvértezve érzékelni kell, hogy hol húzódik a piaci típusú allokációk határa, mikor okoz ez már több problémát, mint amennyit megold. És meg kell hogy szűnjön a baloldal kétlelkűsége. A baloldal egyik fele ma Magyarországon hihetetlenül előítéletes az állammal szemben, nagyon erős a nyolcvanas években kialakult - nevezzük így - liberális örökség. A baloldalnak ez a fele utálattal tekint az államra, berzenkedik mindentől, ami állami, majdnem jobban, mint a liberális párt, a Szabad Demokraták Szövetsége. Ezzel szemben van egy ezzel ellentétes áramlat, amelynek hívei utálnak mindent, ami a piachoz közel van, és csak nehezen elviselhető, reményük szerint átmeneti kényszerként tudják elfogadni, hogy van ez a piac nevű dolog, ami igazából szennyes és mocskos, de hát egyelőre hunyjunk szemet fölötte, mert nincsen más.
Hadd mondjak gyorsan egy-két adatot! Magyarországon az egy főre eső nemzeti jövedelem 2 millió forint. Ez a jövedelem két nagy csomagra oszlik. 28-30 százaléka a tőke jövedelme. Ez sem történelmileg, sem európai összehasonlításban sem magas szám. A maradék 70-72 százalék a munka jövedelme, abból 28 százalékpontnyit oszt szét jólétre ilyen-olyan módon az állam. (A maradék az a jövedelem, amit mi magunk a piacon elérünk.) És ennek a 28 százaléknak két egyenlő része van. A pénzbeli és a természetbeni ellátások. A pénzbeliben legnagyobb a nyugdíj. A 14 százalékpontból 10. Alig-alig van rá hatásunk, olyan erős a mai nyugdíjrendszer meghatározottsága. 4 százalék olyan pénzbeli ellátás, amihez az állam viszonylag könnyebben hozzáfér, rugalmasabb a szabályozás. A táppénz, a családtámogatás, a segélyek tartoznak ide. És a maradék 14 százalék az a természetbeli jövedelem vagy társadalmi juttatás: oktatás, egészségügy, kultúra, sport. Ebben a 14 százalékban van igazából mozgásterünk. Mindegyikünkre jut 250 ezer forint ebből a jövedelemből. Ennyit szed össze az állam, és oszt széjjel. De azért is kell ezt mondanom, hogy érzékeljék a jelenlévők, hogy bár lehet ezzel matatni, sőt szükséges is, hiszen az egyes jövedelmeken belül nagy a szórás, de ez akkor is csak a személyi jövedelmek mintegy hatoda. Nagyon nagy probléma, hogy mind az egészségügyi, mind az oktatási rendszer (különösen az utóbbi) a fennálló társadalmi viszonyokat termeli újjá. És miközben azt gondoljuk, hogy baloldali a társadalompolitikánk, a valóságban konzervatív. Azt a társadalmi tagolódást erősíti, amely ma jellemző. A Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen 100 hallgató közül 1,4-nek az édesapja segédmunkás, összesen. 100 általános iskolát végzett falusi gyerek közül 40 megy szakmunkásképzőbe. Budapesten ez utóbbi szám csak 10. Egyszóval nagyon erős a kapcsolat a lakóhely, a származás és az iskolai végzettség meg a későbbi életpálya között. És úgy látom, hogy a kapcsolat, a meghatározottság egyre erősebb lesz. Tegyük hozzá, ez nem a rendszerváltással kezdődött, már a nyolcvanas években is nagyon erős volt.
Sok kérdés, megjegyzés elhangzott, néhányra megpróbálok reflektálni. Először is leszögezem: ez az írás nem utat akar kijelölni. Ez egy utat kereső írás. Arról a töprengésről tanúskodik, ahogy a szocialista párt egyik politikusa keresi azt az utat, amelyet majd, közös gondolkodás után, a párt az egész országnak ajánlhat.
Tudom, hogy a dolgozat nem programmélységű. Hogy is lehetne az? A kereteket, a narratívát keresem. Ami befoglalja majd a szakpolitikai programokat. Nem hiszem, hogy a részből épül fel az egész. Sőt az ellenkezőjét gondolom. Szerintem a rész, az egészre vonatkozó reális elképzelésből, ha úgy tetszik vízióból, programból következik. Itt tudatosan nem beszélek álomról. Abból rossz esetben hazugság vagy megvalósíthatatlan közpolitika következik. A baloldalnak szüksége van bátor vízióra, reális álmokra, amely a jövő Magyarországáról szól. Ezt keresem én is.
Belátom, szerencsétlen a hetvenes évekre való utalásom a beruházási boommal kapcsolatosan. Nyilván pontatlan, bár nekem itt a BorsodChem, a TVK, a nagy mezőgazdasági integrációk jutottak eszembe. Azt akartam mondani, hogy a GDP közel négy százaléka rendelkezésre áll évente, és ez iszonyatos pénz. Ezermilliárd forint, annyi egy erőltetett ütemű autópálya-építés időszakában jut négy évre. 60 évnyi sportköltségvetés. Ötven stadionrekonstrukciós program. Vagy a magyar honvédelem hároméves költségvetése. Annyi pénz jöhet fejlesztésre az országba, hogy ha nyugdíjnak osztanák ki, ötven százalékkal emelné az ellátás összegét. Most, ugye, egy heti nyugdíj kifizetése okoz gondot a költségvetésnek, vagyis az, hogy minden évben egy héttel tovább kell mennünk, hogy a 13. havi kijöjjön. Ez irdatlan nagyságú pénz. Irdatlan. Igen, a hetvenes évekre való utalás már csak azért sem jó, mert ezt akkor hitelből finanszírozták. Hatalmas különbség, hogy most ezt a programot nem a központból vezérlik: kétezer önkormányzat vagy még annál is több találja ki a saját Magyarországát. Programok versenye zajlik. Forrásokért való verseny zajlik. Igaz, de nem egyetlen központban lévő forrásokért verseng egy másik alközpont, hanem nagyon sok központ és nagyon sok program verseng azért, hogy megcsinálhassa Magyarországot. Azaz belső struktúrájában, dimenziójában más ez a történet, mint a hetvenes évek.
Mi a Bokroshoz való viszony? A Bokros 130 pontjának elejével nincsen sok gondunk, Bokros azt írja, amit meg kell írni. Hogy az országban hosszabb távon gazdagságot csak az egyensúly bázisán termelt többletjövedelem teremt. És ezt az egyensúlybázist nem lehet megsérteni tartósan. A dolgozatomban ugyanezt képviselem. De Bokros privatizációs javaslataihoz képest nálam máshol vannak a hangsúlyok. Konkrét példával élve: kórházprivatizáció. Nem az a kérdés, hogy kinek a tulajdonában van az épület vagy a műszer, vagy hogy ki fizeti az orvost. Az a kérdés, hogy amikor fizetni kell a számlát, akkor a számlafizetés mögött magánkockázat és magánfelelősség van, vagy közfinanszírozással fenntartott közfelelősség, és e kettőnek mi az egymáshoz viszonyított aránya. Azaz nem az intézmény tulajdonlása a kérdés, hanem a szolgáltatások igénybevételéhez kötődő közfelelősség mértéke és mélysége. Nehéz olyan országban élni, amelyben a legalapvetőbb két jószág, a kultúra, a tudás megszerzésében és az egészség megtartásában a látszattól eltérően kevés a szolidaritás, mindenki családi, születési örökségének foglya. Újra mondom, hogy mai jóléti rendszerünk újratermeli a társadalmi szerkezetet, azaz konzervatív. Mi meg csak nézzük, és lényegtelen dolgokról fecsegünk.
Őszintén szólva felőlem valamennyi kórházépület lehet magánkézben. Ezzel szemben azt szeretném, hogy páciensből végre vevő lehessek, racionálisan választhassak, és vállalom, hogy a kockázatok egy részét magam viseljem. Legyek érdekelt megőrizni egészségemet, legyek érdekelt elvégezni az egyetemet adott időn belül. De legyen abban közös felelősségünk, hogy ezekhez a javakhoz egy bizonyos pontig egyenlő mértékben hozzáférjünk, és egy meghatározott mértékű jóléti fogyasztási szintig tartsuk fenn a szolidaritás elvű közfinanszírozást. Ezért a „rászorultság vagy nem rászorultság" vitában azt mondom, hogy egy pontig fenn kell tartani a szolgáltatásokhoz való hozzáférés egyetemességét és a finanszírozásban a közös kockázatot. Hogy hol van az a pont, arról érdemes vitatkozni. Ez a legjobb vita az országban. Mi a közös dolgunk? Meddig a pontig vállalunk közösen felelősséget? És hol az a pont, ahol azt mondjuk: „Sajnálom, innentől te jössz. Innentől már neked kell elszámolnod örökölt, szerzett, vagy éppen önmagad által okozott hátrányaiddal." Azt hiszem, abban igazuk van a bírálóimnak, hogy ez így túl sematikus. Mentség legfeljebb annyi lehet, hogy ez még csak a struktúra vázlata, s nem valami kész megoldás képlete.
Posztmodern vagy premodern. Ez egy régi gondolat Magyarországon. Erdei Ferenc nagyon plasztikusan, világosan írt a rendszer két gravitációs pontjáról. Féltem is, hogy valaki majd a fejemre olvassa, hogy túl sok Erdeit olvastam, azért mondok ilyeneket. Az a dilemma (és ezzel nem akarom én a jobboldalt bántani, Isten őrizz!): a két gravitációs pont közti közepet a modernizációba már bekapaszkodottak világához kell hozzákötni, ami egy offenzív társadalompolitikai magatartás. Vagy helyesebb lenne a defenzív, segítő, befelé forduló, kiegyenlítő társadalompolitika? Az államnak az a dolga, hogy védjen, vagy az a dolga, hogy képessé tegyen? Én az utóbbira gondolok. Ez más, mint amit a hagyományos baloldal gondol. Amikor a baloldal azt gondolja, hogy majd megvédi a munkahelyeket, az önmagában nincsen rendben, hiszen több mint egymillió munkahely hiányzik Magyarországról. Az a szociális, ami munkát teremt - mondja egyébként a német kereszténydemokraták új választási jelszava. Én is ebben hiszek. Na de nem folytatom, mert még az a látszat keletkezik, hogy ilyen választási kampánygyűlésen képzelem magam.
Még egy dolgot hadd mondjak. Nem gondolom, hogy 53, 56, 68 és a többi csak a magyar baloldal öröksége. Nem is ezt írom. Viszont tudnia kell baloldalnak és jobboldalnak egyaránt, hogy a saját múltjából mi az, aminek az örökösének tekinti magát. Nagyon határozottan azt gondolom, hogy a baloldalnak ezeket a reformtörekvéseket kell magáénak tekintenie, és az ezen kívül eső politikai történésekkel legyen bátran kritikus. Ha nincsen differenciált viszonya a magyar baloldalnak az elmúlt negyven-ötven évhez, akkor állandóan lelkiismeret-furdalásos lesz, állandóan ingatagnak érzi a talajt a lába alatt. Én azt mondom, hogy ezek azok a félmúlt-történelmi pillérek, amelyeken szilárdan lehet állni. De nem gondolom, hogy ez csak a mi örökségünk. Ez az egész Magyarországé. Az adott rendszer keretein belül nagyon sokan érezhetik a maguk örökségének. Nem kizárólagos örökség, de a mi örökségünk is. És őszintén szólva nem akarok engedélyt kérni a jobboldaltól, hogy ez lehet-e a miénk. Nem akarok engedélyt kérni a jobboldaltól, hogy 56 a miénk. Azt sem gondolom, hogy nekik engedélyt kell kérni tőlünk. De egyelőre a dolog úgy áll, hogy nem mi fütyüljük ki őket a 301-es parcellánál, hanem ők fütyülnek ki bennünket.
És végezetül néhány szó a felelősségemről. Persze hogy felelős vagyok. De én ezt többször elmondtam nyilvánosan is: bennünket, kormánypárti politikusokat felelősség terhel az elmúlt két év politikájáért. Hiszek abban, hogy a jobboldali szavazók nem ellenfeleink. Hiszem azt, hogy új politikai szintézisre van szükség, és a baloldal megújítása azt igényli, hogy nyitottabbak legyünk a konzervativizmus és a liberalizmus hagyományai, értékei, megoldásai iránt is. A nemzeti közép erről szólt. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy ki lehet szorítani a jobboldal héjáit, és már most közelebb juthatunk az egységesebb Magyarország eszményéhez. A tévedés beismerése volt, amikor az árnyékállam jobboldali kiépítésének szándékára figyelmeztetve meghúztam a kompromisszumkeresés határát. Nincs egyezség azokkal, akik szerint két Magyarország van. Ez nem harciasság kérdése. Ez felelős reálpolitika. De továbbra is hiszem: meg kell egyeznünk, hiszen erős és sikeres ország nem születik a megosztottságból, durvaságból, kirekesztésből. Eljött az ideje, hogy csináljunk egy új Magyarországot. A méltányosságét, a befogadásét, a biztonságét.

Gyurcsány Ferenc

Merjünk baloldalinak lenni!

10 pontban a modern Magyarországról és a baloldalról

 
Az alábbi írásban arra teszek kísérletet, hogy hozzájáruljak a magyar baloldal jövőjéről folyó vitához. Azt vizsgálom, hogy milyen politikát kíván a baloldal történelmi értékeinek képviselete a huszonegyedik század elején. Arra a következtetésre jutok, hogy ezen értékek érvényesítése több ponton új megközelítést igényel. A posztmodern és félmodern jegyeket egyaránt magán viselő, tagolt Magyarország akkor lehet sikeres, ha új stratégia megfogalmazásával modernizációs hidat épít a szétszakadó társadalmi csoportok között, és egyidejűleg dinamizálja gazdaságát és társadalmi viszonyait. A kétsebességű ország egyesítése az emberi tudástőkébe intenzívebben beruházó állam segítségével, az állam és az egyének közötti felelősség tartalmának és szerkezetének átalakításával érhető el. A kiegyensúlyozott pénz-, költségvetési és jövedelempolitikára aktív jóléti politika épül, amelynek legfontosabb célja a befogadó, inkluzív társadalom megteremtése és az azt szolgáló több és jobb minőségű munkahely létrehozása. A tartós és igazságos jólét megteremtése és fenntartása a jóléti intézményrendszer átalakítását igényli. Ennek célja, hogy a közösen finanszírozott jóléti szolgáltatások minőségének emelése mellett biztosítsuk, hogy azokhoz mindenki azonos módon és mértékben férjen hozzá, és megszűnjön a jelenlegi - a tehetősebb középosztályok érdekeit szolgáló - torz elosztást eredményező gyakorlat. A modernizációs konfliktusból kivezető felzárkózás és fejlesztés egyidejű programja az Európai Unióhoz történő csatlakozás új intézményi és pénzügyi keretei között minden korábbinál jobb feltételekkel oldható meg. A befejező részben javaslatokat fogalmazok meg annak érdekében, hogy megerősítsük a jogállami elveken nyugvó Harmadik Köztársaság demokratikus talapzatát.

I.

 
Konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták ugyanazt keresik. Miként élhetünk teljesebb, boldogabb életet? A kérdések azonosak, a válaszok különbözőek. A konzervatívok a rend, a liberálisok a szabadság, a szociáldemokraták az egyenlőség eszménye köré építik mondanivalójukat. A rend, a szabadság és az egyenlőség politikai programja nem a Mindenható, a véletlen, vagy a sors adománya. Ezeket a programokat emberek alkották. Válaszként az adott kor legfontosabbnak ítélt társadalmi problémáinak megoldására. Az említett eszmékben és programokban megfogalmazóik társadalma tükröződik, és bennük pedig önmaguk.
A francia forradalomra adott válaszként létrejött konzervativizmus, az állam kereskedelmi, gazdasági és politikai túlhatalmával szemben kialakult liberalizmus, vagy az ipari társadalmak kritikájaként megjelent szocializmus egykoron világos alternatívát jelentettek. A konzervativizmusban, a liberalizmusban és a szociáldemokrata politikában a formálódó polgári társadalmak alapkonfliktusaira adott válaszok öltöttek testet. A politikai és gazdasági hatalom új tulajdonosai küzdöttek a régiekkel és az abból kirekesztettekkel. Ebben a küzdelemben ki az államra, ki a jogaiban tisztelt egyénekre és azok szabad társulásaira helyezte a hangsúlyt. A politikai programok egyszerű jelszavakban sűrűsödtek.
Egydimenziós társadalom, egydimenziós konfliktus, egydimenziós politika, egyetlen jelszó: rend, szabadság, egyenlőség. A társadalmi helyzet nagyobbrészt meghatározta a politikai hovatartozást. Mindenki könnyen eldönthette, hol áll ebben a politikai küzdelemben.

1. Útban a posztmodern felé

Az utolsó, mintegy fél évszázadban nagyot fordult a világ. Legalább három fordulat történt.
A klasszikus ipari termelésre épülő gazdaság átalakult, a gazdaság erejét ma a szolgáltatás, a tudás, az információipar adja. A gyárak szervezett kétkezi munkásainak jelentős részéből művelt, önálló felelősséget viselő középosztálybeli alkalmazott lett. A fejlett társadalmak mindegyikében létrejöttek a közös társadalmi jólét intézményei. Az egyén elkülönült jóléti felelőssége - legalább részben - közösen biztosított joggá vált.
A második fordulat a politikai hatalom szféráját érintette. Totalitárius és nagy hagyományú puha diktatúrák évtizedes regnálását követően demokratizálódtak az európai politikai rendszerek. Az általános választójogon alapuló képviseleti demokrácia biztosítja a többség számára a politikai részvétel lehetőségét. Ennek erejét, ha más nem, akkor az éppen hatalmon lévők leválthatósága mutatja meg.
A harmadik fordulat átalakította a globális hatalmi viszonyokat. A két világhatalmi pólus köré rendeződött szuverén nemzetállamok versengésére és átmeneti szövetségeire épülő világrendet felváltotta egy új globális rend. Európa országai a szorosabb gazdasági, politikai együttműködés útjára léptek, mindezek következtében pedig átalakul az Egyesült Államok és Európa viszonya is. A háttérben világméretű vállalkozások soha korábban nem látott gazdasági és politikai befolyásra tettek szert az országokon belül és globális méretekben egyaránt.
A huszonegyedik század polgári társadalmai alig hasonlítanak száz évvel ezelőtti önmagukra. Mások az alapvető konfliktusok, és így mások a lehetséges megoldások, az alkalmazható eszközök. Átalakultak a hajdan volt társadalmi törésvonalak, a tulajdon birtoklásával, illetve hiányával jellemzett osztályok határai elmosódtak, az osztályküzdelmet az intézményesült politika világában felváltotta, de legalábbis eltakarta a sokdimenziós rétegstruktúrába tagolt társadalmi csoportok bonyolult versenye és együttműködése. Így lesz az osztálypolitikából identitáspolitika, amely megőrzi történelmi tradícióit, hagyományos értékrendjét, de kinyitja örökölt határait a képviselt társadalmi csoportok, problémák és eszközök tekintetében, annak érdekében, hogy befogadhassa és alakíthassa a posztmodern amorf világát.
Ezért aztán téved, aki csak annyit mond, hogy manapság nehéz szociáldemokratának lenni. Manapság legalább ennyire nehéz konzervatívnak vagy liberálisnak lenni. Talán nem pontosan tudjuk, csak érezzük, hogy örökségül kapott egydimenziós társadalmi látásmódunkkal és arra épülő programunkkal nem tudunk válaszolni a ma problémáira. Ki merné azt mondani, hogy a nagyobb rend, a több egyéni szabadság vagy az egyenlőség önmagában igazabb társadalmat eredményez? A hagyományos egydimenziós ipari társadalmak „vagy"-okban fogalmazó világlátását felváltotta a posztmodern sokdimenziós társadalmainak „és"-ekre épülő politikája.
A kaleidoszkópszerűen tagolt posztmodern tömegdemokráciákban az egyes társadalmi csoportok között a választóvonal nem éles, hanem folyamatos az átmenet. Az egyidentitású munkás és tőkés helyébe a sokidentitású polgár lép. Egy személyben több szerep sűrűsödik.
Magyarországon a felnövő fiatalok csaknem fele felsőfokú végzettséget szerez, harmada legalább egy idegen nyelvet beszél, megismerhető és elérhető kulturális minták tömege nyújt számukra reális választási lehetőséget (vagy legalább annak az illúzióját). A vezető állású alkalmazottak jelentős része nem egyszerű végrehajtója, hanem alakítója az őket foglalkoztató vállalat akaratának. Több mint százezer valódi mikro- és kisvállalatban nem válik el egymástól tulajdonos és alkalmazott, további százezrek olyan szerződések alapján dolgoznak, melyek szinte semmilyen klasszikus munkásvédelmi elemet nem tartalmaznak. A televíziós tömegkultúra mindenkit elér. De az egyszerű befogadóból a kultúra alakítója lesz, amikor az graffitit rajzol vagy SMS-t szerkesztve új nyelvet ír. Minden felnőtt polgár választó és válaszható, a bővülő személyi alternatívák mögött ugyanakkor csökkent a reálisan megélhető politikai alternatívák száma.
A posztmodernben a hol kérdésénél fontosabb lett a hová, a mitnél a hogyan, a sebességnél a gyorsulás, az anyag helyett az információ, a reális helyett a virtuális. A posztmodern nem egyszerű folytatása a modernnek. Az elmúlt évtizedekben új társadalmak születtek. Új szerkezettel, gondolkodással, vágyakkal.
A homogénnek tűnő jólét és kultúra mögött ugyanakkor ezerarcú, széttöredezett társadalmakat találunk, amelyek kevésbé láthatóan ugyan, de továbbra is szenvednek régről hozott nyavalyáik jelentős részével. Az elmúlt harminc évben újra növekednek a legfejlettebb társadalmakon belüli és az azok közötti jövedelemkülönbségek. Az üzleti vagyon kevesek kezében koncentrálódott. A fényűző gazdagság peremvidékén, a méltóságteljes emberi lét alatti világban továbbra is milliók küszködnek a hétköznapokkal, sorsuk jobbra fordulására kevés az esély. Visszaszoríthatatlannak bizonyult és nemzetközi méreteket öltött a bűnözés. Az egyre nyitottabbá váló világban növekszik a migrációtól való félelem és a bezárkózásra való hajlam. Nem akar szűnni az előítéletes gondolkodás és magatartás, reneszánszukat élik a szélsőséges politikai mozgalmak, a baloldal hagyományos bázisa több országban a szélsőjobboldali pártok szavazótáborát gyarapítja. Mindezen jelenségek a strukturális, gazdasági és kulturális konfliktusok posztmodernben továbbélő, változatlan jelenlétére utalnak.
Az új problémákra egyelőre régi válaszokat találunk. Senkinek nincs az új valóság emberibbé formálására átfogó programja. Így a kisebb csoportérdekekhez fűződő másod- és harmadlagos konfliktusok tagolják a politikai élet szerkezetét. Ezek a küzdelmek érthető módon nem érdeklik a többséget, ezért maradnak ők távol a közügyekben való folytonos részvételtől. A politika professzionalizálódott, sokak szemében csereszabatos elitek belső küzdelmévé vált. A valóságos programok versenyét - legalább részben - politikai identitások, kultúrák, hitek versenye váltotta fel. A választásokon megnő a véletlen szerepe, a pártstruktúrák egyszerűsödnek, a pólusok száma csökken, a választók elbizonytalanodását jól jelzi a fej-fej melletti választási eredmények növekvő száma. Fej vagy írás - mondhatnánk. Ennyire mindegy lenne?
Természetesen nem. De a korai polgári társadalmak osztálypolitikájának egymást kizáró alternatíváit felváltotta a posztmodern identitáspolitikájának korrekciókra épülő mértékletessége. Radikális osztálypolitikák helyébe mérsékelt közpolitikák léptek. Ez nemcsak a politika tartalmát, hanem eszközeit, módszereit és a politikai elitek egymáshoz való viszonyát is jellemzi.
 

2. Kétsebességű Magyarország

A magyar társadalom szerkezete, gondolkodásmódja, kultúrája kettős képet mutat. A nyugatias posztmodern mögött szűnni nem akaróan van jelen a félmodern zárványosodó világa.
A fejlettebb régiókban és a városokban élő családok, közöttük is elsősorban a magasabb társadalmi státusúak hétköznapjai, szokásai alig térnek el a bajor, a toscanai, vagy éppen a lotaringiai családokétól. Európának ezen felén kevesebb a jövedelem és több a küszködés, mégis hasonlóképpen gondolkodunk gyermekeinkről, munkánkról, szórakozásról, a jogról és a felelősségről. Nem ez a helyzet a lemaradó régiók, a kistérségek községeiben, a városszéli szegény- és cigánytelepeken. A munkából, a tudásból és a kultúrából kirekesztetten élők százezrei nem rendelkeznek a polgári élet függetlenségéhez szükséges személyes és társadalmi javakkal. Állandó munka hiányában a segély válik a megélhetés legfontosabb forrásává. Bezáródnak a társadalmi kapcsolatok. Az önbecsülés állító mondatai alázatos kérésekké vagy indulatos követelésekké görbülnek. Szabadság helyett a függés alakítja a személyes és a családi létet.
A modern Magyarország legmélyebb konfliktusa az elkülönülő posztmodern, illetve félmodern társadalom egymással is rivalizáló igényeiből és fejlődési, felzárkózási szükségleteiből ered. Befogadó modernizáció helyett elkülönülő politikai osztályok radikális identitáspolitikájának vagyunk tanúi. A többség javát szolgáló bátor és innovatív közpolitikák helyét a kevesek hatalmi érdekeiből kiinduló, szimbólumokban megjelenő elitpolitizálás vette át. Pedig a tét nem kicsi: haladás vagy maradás.
A magyar jobboldalt általában hidegen hagyják a növekvő társadalmi különbségek, amelyeket a természetes rend által meghatározottnak, így végül is helyénvalónak tekint. A hagyományos magán- és helyenként keresztény valláserkölcs védelmezőjeként befelé forduló, piac- és globalizációellenes politikát folytatnak. Nem érintette meg őket az amerikai és a brit konzervatívok neoliberalizmusa, nem váltak újkonzervatívvá. Maradtak előítéletesek majd mindennel szemben, ami az elmúlt évtizedek terméke. Nem tudnak mit kezdeni a globális világban csak korlátok között létező szuverén nemzettel, a megváltozott családi szerepekkel és a nem hagyományos családban élők gondjaival. Értetlenül figyelik a televíziós tömegkultúra terjedését, idegenkedve tekintenek a modern művészetekre. A bűnözés és a kábítószer-fogyasztás terjedésének megakadályozására csak a növekvő mértékű állami kontroll és erőszak alkalmazását látják megoldásnak. A magyar jobboldal nem az új, hanem a régi Magyarországhoz vonzódik. Programja a modernizációtól való tartózkodásra és félelemre épít.
A magyar baloldal sokat változott. 1953, 1956, 1968, majd a nyolcvanas évek rendszerváltásban véget érő reformjai mind arról szólnak, hogy a baloldal leszámolt múltjának egy-egy darabjával, majd negyed- és félfordulatokkal új irányba indult el. A magyar baloldal fél évszázad belső küzdelmével demokratizálta és modernizálta politikáját, önmagát és Magyarországot. Ennek ellenére nyomát sem látjuk annak a büszkeségnek, magabiztosságnak, amelyet egy ilyen sikeres út megtétele jellemezhetne. Mindez azért van így, mert a magyar baloldal reformjai a visszavonulás reformjai voltak, amelyeket a párt nagy része mindig valamilyen praktikus megfontolásból tett elvi engedményként - ha úgy tetszik -, vereségként élt meg. Ez tükröződik vissza az MSZP sajátos kollektív önbizalomhiányában és lelkiismeret-furdalásában is. A magyar baloldal reformjait az elmúlt ötven évben sokkal inkább motiválta a vereségtől való félelem, mint a társadalmi modernizáció programadó vágya.
A magyar jobboldal a jövőtől fél, a baloldal pedig a múlttól. Küzdelmükben az győz, aki előbb levetkőzi félelmeit, s többé nem önmagából, hanem az ország reális lehetőségeiből és a modernizáció követelményeiből indul ki.

3. A hagyományos politikákon túl

Miközben az elmúlt évtizedekben és évszázadokban szinte minden megváltozott, a baloldaliság lényege ugyanaz maradt. Baloldalinak lenni annyit tesz, mint azt gondolni, hogy különbségeink nem tekinthetőek a Gondviselés avagy a természetes rendjében élő társadalom sorsszerű átkának, esetleg áldásának, mivel azok az általunk alakított társadalmi együttműködés termékei. Ha pedig mi tesszük különbözővé a megszületésük pillanatában még azonos ígéretű emberi sorsokat, akkor nekünk, embereknek, a mi intézményeinknek, jogszabályainknak, önként vállalt aktív magatartásunknak kell e különbségeket megszüntetni, de legalábbis csökkenteni, elviselhető mértékűvé tenni. Egyszerű tétel, felemelő gondolat. Sok nagyszerű és legalább annyi alávaló tettet követtek el nevében.
Ma nem értékvita van a magyar baloldalon. A Magyar Szocialista Pártban nincs olyan számottevő politikus, aki ne osztaná a társadalmi igazságosság, egyenlőség és szolidaritás értékeit. A Magyar Szocialista Pártban programvita van, amely arról szól, hogy mit lehet, és mit kell tenni ezeknek az értékeknek a képviseletében 2004 elején Magyarországon.
Nehéz szeretni a kapitalizmust. Kevés ok van rá, talán csak egy: nem tudunk jobbat. A megszüntetés forradalmi, kommunista politikája a szemünk előtt fulladt kudarcba. Az európai szociáldemokraták Bad Godesberg után több hullámban adták fel reformista antikapitalizmusukat. A magántulajdon elsőbbségére épülő liberális demokrácia a mi féltekénken alternatíva nélkül maradt.
Az államban az örökölt társadalmi, gazdasági és hatalmi pozícióik védelmezőjét látó, de a nyolcvanas évekre országaikat és önmagukat már újra erősnek érző konzervatívok Reagan és Thatcher vezetésével visszatértek a gazdasági, pénzügyi liberalizmus tizenkilencedik századi brit politikájához, és ezzel megformálták a kapitalizmus mai arcát. A magántőke társadalmának ettől kezdve nem csak alternatívája, de erős, független belső államhatalmi ellensúlya sincs.
Ennek a világnak nem mi, magyarok írtuk meg a szabályait. Választhatunk. Alakítjuk, vagy keserű rezignáltsággal tudomásul vesszük azokat. Harmadik lehetőség nincs. Magyarország az elmúlt években belső problémáival, „megsértett" történelmével, letűnt osztályainak utóvédharcával, felhalmozott javainak újraosztásával foglalkozott. Magyarországot meggyengítették ezek a küzdelmek. Mehetünk tovább ezen az úton, és talán még képesek is lehetünk arra, hogy igazságot szolgáltassunk a sérelmet szenvedettek kisebb vagy nagyobb csoportjainak.
De tehetünk mást is. Építhetünk egy új Magyarországot, amely nem a múlt, hanem a jövő kérdéseire válaszol. Megalkothatjuk a modern európai Magyar Köztársaságot.
Az országstratégia középpontjába Magyarország nemzetközi gazdasági, kulturális, politikai megerősítését, az országot megosztó modernizációs törés áthidalását kell helyezni. Belső vitáinknak, gazdasági és társadalompolitikánknak ezt a célt kell szolgálniuk. Jövőnket az dönti el, hogy képesek leszünk-e a félmodern és a posztmodern egymással rivalizáló programigényét új stratégiai célokban egyesíteni. Fel tudjuk-e oldani a lemaradók több támogatást, több védelmet igénylő követelése és az elöl haladó versenyképes csoportok nagyobb gazdasági, társadalmi szabadságot megfogalmazó elvárása között feszülő konfliktust? A hagyományos szociáldemokrata, a konzervatív vagy a liberális társadalmi, gazdasági megoldásokat választva bizonyosan nem. Alig hihető, hogy bármely ország által követett modell - beleértve Blair harmadikutas szociáldemokrata politikáját is - önmagában gyógyírt jelenthetne gondjainkra.
A nemcsak Magyarországra jellemző modernizációs konfliktus feloldására az Európai Unió országai új közös társadalom- és gazdaságpolitikai keretet fogalmaztak meg. A 2000 márciusában Lisszabonban elfogadott határozat azt a célt tűzte ki, hogy az Unió országai - köztük 2004 májusát követően Magyarország is - a következő évtizedben a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdaságaivá váljanak. Ennek alapját pedig a több és jobb munkahely, az erősebb társadalmi kohézión nyugvó fenntartható gazdasági fejlődés teremtse meg.
Ez az átfogó modernizációs stratégia három pillérre épül. Az első a tudásalapú gazdasági és társadalmi átalakulásra történő felkészülés céljaihoz rendel eszközöket. A második az európai szociális modell modernizációját írja elő, amely az emberekbe történő befektetésre koncentráló aktív jóléti politikát igényel. A harmadik pillér az előző célok elérését és a szükséges eszközök alkalmazását biztosító új gazdaságpolitikai megközelítést javasol, amelyben kitüntetett szerepet kap az üzleti innováció, a belső piacok fejlesztése, a hatékony és integrált pénzpiac, költségvetés és közfinanszírozás megteremtése.
Az egész lisszaboni folyamat arról szól, hogy a kormányok nem megvédeni kívánják polgáraikat az elkerülhetetlen modernizációtól, hanem aktív társadalom- és gazdaságpolitikai gyakorlattal segíteni, ösztönözni kívánják őket a gyorsabb és átfogóbb alkalmazkodásban. Ennek legfontosabb eszköze a tudás megszerzésébe, korszerűsítésébe, a mobilitás ösztönzésébe, az értékes munkahelyek számának kibővítésébe történő intenzívebb egyéni, kisközösségi és állami befektetés. A védekezés hagyományos szociáldemokrata és konzervatív, vagy a magára hagyás liberális társadalom- és gazdaságpolitikája helyébe a modern állam tudás- és emberközpontú, aktív befektetési politikája kerül.
 

II.

4. Növekedés, versenyképesség és egyensúly

A második világháborút követő időszak a nemzeti szuverenitások különböző szintű és mértékű összegzésének felgyorsulását hozta. A szuverén nemzeti döntés és cselekvés határai máshol húzódnak a pénzpolitikában, a fejlesztéspolitikában, a jóléti politikában és például a sportpolitikában.
Közepes erejű és méretű, nyitott gazdaságú országként nem vagyunk abban a helyzetben, hogy gazdaságpolitikánk fő jellemzőit szabadon alakítsuk. Időlegesen el lehet térni a makrogazdasági egyensúlyt tartó export- és beruházásvezérelt növekedéspolitikától. Az államháztartás hiánya, a lakossági jövedelmek bővülése átmenetileg meghaladhatja a nemzeti jövedelem növekedését. De a magyar emberek, családok, intézmények és vállalatok életét, tevékenységét hosszabb távon csak saját teljesítményük jövedelme finanszírozhatja.
Magyarországnak nem érdeke, hogy letérjen a globális pénz- és tőkepiacok által meghatározott útról, és erre lehetősége sincs. E tekintetben csak a szigorú nemzetközi standardoknak való megfelelés lehet az irányadó. Az egyensúlyi-növekedési pályájáról való letérést követő korrekció sebességében, az alkalmazott eszközök megválasztásában, az adó-, költségvetési és jövedelempolitika részleteiben van mozgástér. A lényegben viszont nincs: tartós növekedést csak egyensúlyra lehet alapozni. Aki ezt figyelmen kívül hagyja, az miként azt a kilencvenes évek közepén tapasztaltuk, előbb-utóbb súlyos árat fizet.
A szigorú és szabálykövető pénz- és költségvetési politikát határozottabb állami modernizációs és fejlesztéspolitika, bátrabb, nyitottabb nemzetközi gazdasági, kulturális érdekképviselet egészítheti ki.
Magyarország nemzetközi versenyképességét a munkahatékonyság jelenlegit meghaladó növekedése javíthatja. Az egységnyi munkaerőre eső kibocsátás növelése képzettebb, rugalmas munkaerőt, fejlett termelő kapacitásokat, kiterjedt, modern szállítási és kommunikációs infrastruktúrát igényel. A tőkeszegény, alacsony tőkekoncentrációval rendelkező magyar gazdaságban nincs egyetlen magánvállalkozás sem, amely tőkeerejével, piaci részesedésével az európai élmezőnybe tartozna. A nemzetgazdaságok és a nemzeti kötődésű multinacionális vállalatok versengésére épülő világban Magyarország lemarad, ha az állam nem vállal aktívabb szerepet a gazdaság fejlesztésében. Abban vagyunk érdekeltek, hogy központosított jövedelmünk nagyobb részét fordítsuk az állami fejlesztés finanszírozására. Szélesítenünk kell az állam részvételét az oktatási rendszer modernizálásában és a piaci alapon meg nem térülő infrastruktúra-fejlesztésben, valamint a nemzetgazdasági húzóágazatok meghatározásában és megerősítésében. E döntések évtizedekre szólnak, ezért ezeket a mainál átfogóbb gazdasági, politikai megállapodások keretében kell meghozni.
 

5. A fejlesztés országstratégiája

Minden fejlesztési politika az erőforrások szűkösségének korlátjaitól szenved. A magyar gazdaság évi három-négy százalékos növekedése önmagában csekély mozgásteret hagy. Az Európai Unióhoz való csatlakozást követően azonban olyan dinamikus társadalmi, gazdasági együttműködés részeseivé válunk, és olyan jelentős mértékű fejlesztési forrásokhoz jutunk, amelyek segítségével Magyarország minden korábbinál gyorsabb és átfogóbb modernizáció útjára léphet. A mi felelősségünk, hogy a források szűkösségét most ne váltsa fel a programok szűkössége. A modernizáció lényege a gazdasági versenyképesség és a társadalmi igazságosság hagyományosan egymással szemben megfogalmazott igényeinek együttes, egymást erősítő kielégítése.
A következő évek modernizációs és fejlesztéspolitikájának fő eszközét az Európai Unió és a kapcsolódó nemzeti források segítségével megvalósuló fejlesztési programok jelentik. Az első szakasz a 2004-től 2006-ig terjedő időszak, amelynek során mintegy 1350 milliárd forint értékű fejlesztés valósulhat meg. Ez az összes hazai közösségi fejlesztés mintegy 50 százaléka. Ennek nyomán évente hozzávetőleg 0,7 százalékkal növekszik a nemzeti jövedelem, és összességében több mint 100 ezer új munkahely jöhet létre. A mintegy 20 ezer projekt kidolgozásában és végrehajtásában több mint 2 ezer önkormányzat, 10 ezer gazdasági és ugyanennyi civil szervezet vesz részt. A program magában foglalja a gazdasági versenyképesség, a humán erőforrás, a környezetvédelem és az infrastruktúra fejlesztését, a regionális, valamint az agrár- és vidékfejlesztést.
A 2007-től 2013-ig terjedő európai uniós tervezési időszakban 35-37 milliárd euró, mai értéken mintegy 10 ezer milliárd forint európai közösségi forrás szolgálja az ország gazdasági, társadalmi modernizációját.
A hetvenes évek óta nem volt ilyen koncentrált és átfogó fejlesztési program Magyarországon. A program - kiterjedtsége és a mozgósított források alapján - alkalmas arra, hogy hordozza a modern Magyarország megszületésének és megteremtésének reális vízióját. Az ezt megalapozó programot Magyarországnak a jelenlegi kormányzati ciklusban, 2005 végéig kell elkészítenie. A kormányzó szociáldemokraták és liberálisok kezében van tehát Magyarország jövője.
 

6. Vállalkozás, innováció, tudás, teljes foglalkoztatottság

E modernizáció lelkét a teljesítmény, a vállalkozás, az innováció, a tudás megbecsülése, az ebből fakadó sikerek elismerése adja. A jogok Magyarországával a felelősség és a lehetőség Magyarországa tart egyensúlyt. A magyar embereket találékonyságukról, leleményességükről ismeri a világ. Az elmúlt száz évben 1956 felemelő forradalma mellett tudományos, kulturális és sportsikereink váltottak ki elismerést a világban. Szent-Györgyi Albert, Teller Ede, Kertész Imre, Ligeti György, Rubik Ernő, Puskás Ferenc, Egerszegi Krisztina - sokáig folytathatnánk a sort.
Magyarországot azok fogják felemelni, akik tehetséggel, munkával, vállalkozással és befektetéssel gyarapítják családjuk és az ország jövedelmét, vagyonát. A többet tanuló, dolgozó, vállalkozó emberek teszik erősebbé az országot. Gazdaság- és társadalompolitikánknak így az lehet a célja, hogy a munka jólétét teremtsük meg. A jövedelmek állami újraosztása nem az egyéni erőfeszítés helyettesítését, hanem a kirívó társadalmi méltánytalanságok csökkentését, a mindenkit megillető jóléti minimum biztosítását szolgálja.
Magyarországnak meg kell szabadulnia az üzleti életet, a vállalkozásokat és azok vezetőit övező általános előítélettől. A piactagadó és szkeptikus szocializmusban gyökeredző, majd a privatizáció társadalmi igazságtalanságot is termelő gyakorlata miatt megerősödött ellenérzések mára akadályozzák az ösztönző üzleti környezet kialakulását. A magyar vállalkozásoknak elsősorban nem állami támogatás kell. Az sokszor ugyanannyit rombol, mint amennyit épít. Sokkal fontosabb az egész társadalom, benne a helyi közösségek, az önkormányzatok, a kormányzati szervek jó szándékú figyelme. A siker megbecsülése, az értő és együttműködő partnerség.
De sok tennivalójuk van a gazdasági társaságok tulajdonosainak és menedzsereinek is. A vállalkozó kifejezés az elmúlt tíz évben az ügyeskedő szinonimájává vált. Üzleti életünk jelentős részét a jogszabálykerülés, az alkalmazottakért, a szélesebb társadalmi és természeti környezetért viselt felelősség elhárítása, a politikai kapcsolatokon keresztül keresett kivételes állami elbánás megszerzésének szándéka hatja át. A nagyobb társadalmi megbecsüléshez a társadalmi felelősség őszintébb és átfogóbb vállalásán keresztül vezet az út.
A modern szociáldemokrata politika nem feledkezhet meg a munkásokról és az alkalmazottakról sem, akik a tőkéhez kényszerűen kötődő kapcsolatukban gyengébb, kiszolgáltatottabb szerepben vannak. A tőke rugalmasságát, mobilitását biztosító, de a munkások és alkalmazottak jogvédelmét is garantáló átfogó jogi szabályozásra van szükség. Ezek az intézkedések csillapítják a munkaerőpiac egyes torzulásait, védik a kialakult pozíciókat. Emellett a munkaerőpiacot és a munkaerő-kínálatot úgy kell megformálni, hogy a magyar munkaerő megszerzéséért a tőke magasabb árat és nagyobb kockázatot legyen hajlandó vállalni, és így a kínálati piacból keresleti piac alakuljon ki. Ehhez megbízható gazdaság- és erőforrás-tervezésre, a gazdaság igényeire gyorsabban és pontosabban reagáló minőségi szakképzésre és felsőoktatásra, a munkaerő mobilitását segítő lakáspolitikára van szükség.
A magyar baloldalnak a teljes foglalkoztatottság megteremtésére vonatkozó stratégiai céljai csak akkor teljesülhetnek, ha a jogvédelem passzív eszköze a gazdaság dinamizálására, a befektetések ösztönzésére, a képzés modernizálására irányuló általános gazdaságpolitikai keretbe illeszkedik. A defenzív és statikus munkásvédelmet tehát ki kell egészíteni az offenzív és dinamikus munkaerő-piaci fejlesztéssel.

7. Külpolitika az országstratégia szolgálatában

A magyar külpolitika elmúlt évtizedben kialakított céljai a NATO-tagsággal, az Európai Unióhoz való csatlakozással, az Unió további kiterjesztésével, a közös európai kül- és biztonságpolitika kiszélesítésével nagyrészt teljesülnek. Ily módon a magyar külpolitika sikeresen vezeti át az országot a kitaszítottság és jogfosztottság érzésével telített múltból a jövőbe. Magyarország a legfejlettebb országok gazdasági, politikai közösségének egyenjogú tagjaként az európai együttműködés formálásában, érdekeinek határozottabb megjelenítésében találhatja meg új külpolitikai prioritásait. A brüsszeli szabályok elfogadását és követését felválthatja e szabályok alakításának politikája. A párbeszédben és vitában formálódó közösségben az érvek erejét jelentős részben az egyes országok saját határain túlnyúló gazdasági, kulturális befolyásának mértéke határozza meg. A magyar külpolitika akkor lesz hatékony, ha nemzeti gazdaságunk, kultúránk figyelemre méltó teljesítményt mutat fel. Az intézményi, szervezeti integrációt elősegítő, valamint a múltbéli nemzeti sérelmeket ápolgató külpolitikai célok helyébe a magyar vállalatok és intézmények gazdasági, üzleti érdekeinek fokozottabb képviselete, a magyar kultúra és tudomány határon túli jelenlétének széles körű biztosítása léphet.
A magyar külpolitika célrendszerében változatlanul kiemelt szerepet kap a határon túli magyar közösségek érdekeinek védelme, nemzeti önazonosságuk megőrzésének és megerősítésének támogatása. A kisebbségi politika jobboldali, nacionalista keretét a modern magyar baloldal semmilyen tekintetben nem fogadja el. Megközelítésünk alapját a szélesebb emberjogi, kisebbségvédelmi közelítés adja. A határon túli kisebbség egyéni és kollektív jogaiért történő kiállás, a sorsvállalás megbecsülésének őszinte nemzeti érzelmeit csak az hitelesíti, ha az beágyazódik a kulturális, vallási és más természetű kisebbségek jogvédelmébe. A modern Magyarország érdeke, hogy kisebbségpolitikáját egyértelműen eltávolítsa a jobboldal nacionalista közelítésétől, és azt a közös európai identitásba ágyazva felvilágosult polgári liberális emberjogi alapra helyezze.
 

8. Jóléti reform vagy bukás

A magyar gazdaság növekedését, jövőbeli jólétünk alapját mai jövedelmünk befektetése teremti meg. Önmagát emészti fel az a jóléti rendszer, amely forrásait a befektetésektől vonja el. Magyarország ezt tette az elmúlt három évben. A következmények kijózanítóak: lelassult a növekedés, felborult a költségvetési és a fizetési egyensúly, növekszik az eladósodás. A nagyobb társadalmi egyenlőség és igazságosság nevében meghirdetett jóléti rendszerváltás programjának folytatása két ok miatt is új közelítést igényel. Részben elérkeztünk a pénzbeli jóléti ellátások növelésének rövid távú egyensúlyi és hosszabb távú versenyképességi korlátjaihoz, másrészt pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy jelenlegi jóléti rendszerünk mély szerkezeti és működési problémái útját állják a társadalmi egyenlőség további kiterjesztésének. A jólét növelésének és igazságos elosztásának baloldali programja a jóléti rendszerek átfogó reformját igényli. A baloldal számára világos az alternatíva: reform vagy bukás.
Az európai jóléti rendszerek több mint ötvenévesek. Mára nagyrészt betöltötték funkciójukat, hozzájárultak a legnehezebb helyzetben lévők felemeléséhez, a társadalmak összetartásához. A rendszer, amelyet itthon a jólét megteremtésére és kiterjesztésére hoztunk létre, ma sok más országhoz hasonlóan nem azokat védi, akiknek erre a legnagyobb szükségük van, hanem azokat, akiknek e nélkül is több jut. Feje tetejére állt a világ. Hozzáértők szerint a legnagyobb arányú elvonások a legalacsonyabb jövedelműek foglalkoztatását terhelik. A lakás- és családtámogatás adó- és kamattámogatásra épülő jelenlegi rendszere a magasabb jövedelműeknek kedvez. Egészségügyi és oktatási rendszerünk szolgáltatásaihoz a magasabb társadalmi státusban lévő emberek könnyebben és nagyobb mértékben férnek hozzá.
Jóléti rendszerünk eltorzult, és többé nem a társadalmi igazságtalanságok csökkentését, hanem az elit közpénzből finanszírozott támogatását és újratermelését szolgálja. Társadalompolitikánk a szolidaritás baloldali köntösébe bújtatott konzervatív politika. Szociális társadalom helyett az öncsalás, rosszabb esetben az önzés társadalma formálódik.
A jóléti rendszer átalakítása a legkényesebb politikai kérdések egyike. A politikai és közbeszéd elvált a szakmai, tudományos diskurzustól. Sok esetben féligazságok és hataloméhes, felelőtlen torzítások határozzák meg a hivatalos szakpolitika tartalmát. A jelenlegi helyzetben kevés az esély a nyugodt, szakmai alapú politikai vitára. Egy modern szociáldemokrata pártnak mégis világos jelét kell adnia annak, hogy tisztában van a jelenlegi rendszer alacsony hatékonyságával, eredeti céljaitól eltérő eredményű működésével és társadalmi igazságtalanságaival. Az önző szociális populizmust csak a jelenlegi jóléti rendszer általános és széles körben osztott kritikája fékezheti meg, ami hosszabb távon utat nyithat a társadalmi igazságosság hatékonyabb szolgálatát célzó átfogó jóléti reformoknak is.
A modern szociáldemokrácia nem osztja sem a neoliberális, sem a hagyományos konzervatív társadalompolitika megközelítését. Nem hisszük, hogy a hatékony piac társadalmilag igazságosan osztja szét az erőforrásokat, hogy a piaci verseny képes helyettesíteni a nem haszonelvű közösségi együttműködést. De nem gondoljuk azt sem, hogy az állami támogatásokkal és kiváltságokkal megvédett és megerősített középosztályok által megtermelt többletjövedelem automatikusan lecsorog az alacsonyabb státusú társadalmi csoportokhoz.
A kívánatos reformok nem kevesebb, hanem több szolidaritásról szólnak. Arról például, hogy a bennfentesek, a beavatottak, a tűzhöz közel állók szívesség-kereskedelmét felváltja a közjavak és közszolgáltatások igénybevételének mindenki számára garantáltan azonos hozzáférést biztosító rendszere.
Büszkék vagyunk az alkotmányban biztosított egyenlőségünkre. Adózóként ugyanazok a szabályok vonatkoznak mindannyiunkra. Az állam teljes súlyával ránk nehezedve kikényszeríti a jogszabályokban előírt adófizetési kötelezettség teljesítését. De ugyanez az állam nagyrészt szótlanul tűri, hogy a közös adóforintjainkból fenntartott egészségügyi és oktatási szolgáltatásokból való részesedés mértékét és minőségét az határozza meg, hogy ki milyen családba született, milyen faluban vagy városban él. A szolgáltatások egyéni igénybevétele és az ellenérték közös megfizetésében való részvétel lényegében független egymástól. Így mindenki ugyanabban érdekelt: sokat vásárolni és keveset fizetni. Ennek következményeként korlátlanná válik a kereslet, csökken a minőség, folyamatos a pénzügyi hiány. Ez a rendszer az erősek és a befolyásosak érdekeit védi, ők mindig megtalálják az utat a számukra szükséges, jó minőségű szolgáltatásokhoz.
A magas jövedelműek képesek igénybe venni az adókedvezményeket. Hiába fizetnek e csoportok több személyi jövedelemadót, ha azt adókedvezményként azonnal vissza is kapják. A kedvezmények és támogatások erdejében a tanult és tájékozott középosztályok tagjai eligazodnak, az igazán rászorult alacsony iskolázottságú, kis jövedelmű emberek eltévednek. Az igazságosság és az egyenlőség szándéka észrevétlenül önmaga ellentétének szolgálatába szegődött.
Ha a baloldal érdemben szeretne segíteni a legelesettebbeken, és növelni szeretné a nem aktív rétegeknek, közöttük leginkább a nyugdíjasoknak nyújtott támogatást, akkor változtatni kell. A módosabb rétegek - a jóléti ellátásokhoz kötődő társadalmi jövedelmeik csökkenése ellenére - mégsem lesznek a szükséges változások vesztesei, hiszen a sikerpárti új Magyarországtól ennél sokkal többet kapnak. A nyilvános megbecsülést, a társadalmilag motivált és elismert gyarapodás lehetőségét. Mert csak abban az országban nem szégyen jómódúnak lenni, amely szolidáris a szükségben szenvedőkkel, és amelyben közös a meggyőződés, hogy adóforintjainkat igazságosan osztjuk el.
 

9. A Harmadik Köztársaság megerősítése

Az ország és a szociáldemokraták előtt álló egyik leggyötrőbb kihívás az ellenségeskedésbe fordult belpolitikai küzdelmek megfékezése. A szemet szemért politika tönkreteszi az országot. Az előttünk álló feladatok többsége nem oldható meg négy évre szóló, félországnyi többséggel. A politikai riválisok felett aratott pirruszi győzelmekben elvész Magyarország.
Kár lenne tagadnunk, bajban vagyunk. Nem mi, a magyar baloldal, hanem az egész ország. Mire valaki legyőzi a másikat, tönkremegy Magyarország. A magyar baloldal mélyen meg van arról győződve, hogy a háborúskodás kirobbanásáért a jobboldal „két Magyarország" koncepciója a felelős. Gyanítható, hogy a jobboldal ennek az ellenkezőjét hiszi.
A politikai küzdelmek természetük szerint és minden esetben kitöltik a rendelkezésre álló közjogi, államjogi keretet. A demokratikus normák sérelmével bővített mozgástérhez valamennyi szereplő igazodik. A játékszabályokat a legkisebb önkorlátozást jelentő minta alakítja. A demokrácia sérelmével felpuhított szabályok rossz példája ragadós, hatása alól ma már egyetlen versengő fél sem tudja kivonni magát. Az oknál fontosabb az állapot, a felelősségben előbb-utóbb mindenkinek osztoznia kell.
A nemzeti közép politikája eredetileg helyes felismerésre épült. Csak egyetlen Magyarország van. A kormányzó pártoknak az ellenzék pártjai, nem pedig azok szavazói a riválisai. A pártok felelőssége lehet részleges, a kormányé nem. A pártok versengése nem terjeszthető ki a civil társadalomra, a köz- és államigazgatásra, a gazdasági életre.
A nemzeti megegyezésre épülő politika komoly sérelmeket szenvedett az elmúlt időben, hosszabb távon még sincs alternatívája. Nincs két Magyarország. Nem igaz, hogy a győztes mindent visz.
A jelenlegi veszélyes helyzetből nincsen gyors kiút. A politikai jóhiszeműség maradéka is a semmibe veszni látszik. Ma úgy tűnik, nincsen realitása egy átfogó politikai megállapodás megkötésének a két politikai oldal között. Akkor sem, ha az ország érdeke ezt kívánná. Egy erős, szervezett, világos demokratikus elveket valló, egységesebb baloldal együtt tud élni az elődjei által kinevezettekkel. Jól kormányozva el tudja érni a politikai magatartás uralkodó szabályainak megváltoztatását, a szükséges kompromisszumokat. Legrosszabb esetben pedig annyi alkalommal mér választási vereséget jobboldali riválisára, amíg annak politikai kultúrája be nem fogadja az ország által kívánt változásokat.
De van, amit ma is meg lehet és érdemes is megtenni.
Határozottabban szétválaszthatjuk az állam politikai, igazgatási és közszolgáltatási feladatait. Két ellentétes hatású szabályt kellene alkotnunk. Az egyikkel világosan kiszélesítenénk, és a valóságos gyakorlathoz illesztenénk a politikai kinevezettek körét. A másikkal a fennmaradó, az előző körbe nem tartozó funkciók betöltőinek politikai tartalmú tevékenységét korlátoznánk a jelenleginél szigorúbban.
Úgy tűnik, hogy nem teljesülő demokratikus eszmény a közigazgatás teljes mentesítése a politikai küzdelmektől. A Harmadik Köztársaság négy kormányzati ciklusának mindegyikének elejét az igazgatás harmadik, negyedik szintjéig leérő, a politikai megfontolásoktól sem mentes személycserék jellemezték. A politikai befolyás kiterjesztésére való törekvés felülírja a közigazgatás írott normáit. Ez a gyakorlat rombolja a köztársaság demokratikus talapzatát, és széles körben okoz megengedhetetlen szakmai, emberi bizonytalanságot. Nem szabad elvont ideákhoz ragaszkodni, ezért politikailag és közigazgatás-szakmailag egyaránt elfogadható új szabályt kell alkotnunk. Ennek alapján a mainál szélesebb körben - a kormányozhatóság reális szükségleteihez igazodva - határoznánk meg azokat a köz- és államigazgatási funkciókat, melyek betöltőitől a kinevező kormány politikai lojalitást várhat el. Az ezen kívül esőket azonban a mainál hatékonyabb, szigorúbb szabályok védenék a politikai természetű beavatkozásoktól.
Ezen túlmenően szükség van olyan részletes és nyilvános közszolgálati etikai kódex öszszeállítására, amely mások mellett rögzíti azt, hogy a politikai kinevezettek körébe nem tartozó állami vezetők, vezető köztisztviselők milyen módon érintkezhetnek a pártpolitika világával, képviselőivel, milyen programokon vehetnek részt, milyen nyilatkozatokat tehetnek, milyen politikai jellegű kapcsolatokat ápolhatnak.
Tisztán jogi természetű normákkal nem védhető meg a köztársaság intézményrendszere. Valódi védelmet a demokratikus közszolgálati ethosz hosszabb időt követelő meggyökeredzése fog jelenteni.
A demokratikus jogállam igényli a tiszta, átlátható és nyitott politikai verseny feltételeinek megteremtését. A modern baloldalnak akkor is érdemes e verseny tisztátlanságát szóvá tennie és annak megszüntetését kezdeményeznie, ha azok jogszabályba való foglalására az ellenzék ellenállása miatt csekély esély van.
A pártelvű vetélkedés tisztaságát legerősebben a szürke zónával érintkező pártfinanszírozási rendszer árnyékolja be. A jelenlegi szabályozás nyilvánvaló elégtelensége minden politikai pártot kártékony kompromisszumra kényszerít. Anyagi támogatásért az üzleti világ kegyeit kereső pártok és politikusok kényszerű politikai-gazdasági alkuba keverednek, amely során választóik és az ország érdekeit szükségszerű sérelmek érik.
A demokratikus és nyílt pártverseny feltétele a mai követelményeknek megfelelő párt- és kampányfinanszírozás kialakítása. Ennek során a jelenlegi három-négyszeresére kellene emelni a pártok működési, és mintegy ötvenszeresére a választási kampány költségvetési támogatását. Indokoltnak látszik a mindenkori ellenzéki pártok támogatásának a mainál progresszívebb támogatása annak érdekében, hogy ellensúlyozni lehessen a kormányzó pártoknak az állami erőforrások természetes igénybevételéből fakadó egyoldalú előnyét. Tekintettel arra, hogy a pártok működtetésének költségei jelentős részben függetlenek az aktuális parlamenti helyek számától, célszerű lenne a legalább egy százalékot elért, és országos listát állító pártok állami támogatásában növelni a választási eredménytől független működési alaptámogatás arányát és mértékét. Az új szabályok aztán lehetőséget teremtenének arra, hogy a jelenleginél sokkal szigorúbban korlátozzuk a magánszemélyek és az üzleti vállalkozások bekapcsolódását a pártok tevékenységének finanszírozásába.
A javasolt szabályozással keletkező államháztartási többletkiadás nem éri el a nemzeti jövedelem egy ezrelékét. Ez csekély ár a - legalább pénzügyi értelemben - tiszta, demokratikus pártversengés feltételeinek megteremtéséért.
 

10. Merjünk baloldalinak lenni!

Nincs okunk szemrehányást tenni magunknak. Megváltozott a világ, másként kell most benne élnünk. De nem kell semmi újat kitalálnunk. Egyszerűen csak merjünk baloldalinak lenni!
Alakítsuk át Magyarországot úgy, hogy erősebb és igazságosabb legyen! A jog egyenlőségét egészítsük ki a lehetőségek és az esélyek egyenlőségével, a felelősség kiterjesztésével! A baloldal történelmi értékeinek követése új megoldásokat igényel. Erről kell szólnia az új szociáldemokrácia új programjának.
 
Budapest, 2004. január 12.
 
Gyurcsány Ferenc
a választmány tagja
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk