←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Lackfi János: A király katonái

(1990/7)
végigmentek az utcán
a király katonái
köröskörül kagylóhéj-merev
bezárt ablakok
az unott szökőkút cseppje közt
megbútt a fájdalom
horpadt lemezek verődtek össze
valahol furcsa hangon
felnyüszített egy köszörűkő

mint partra dobott heringeké

a páncélcsizmák nyoma a porban

nem tudni, mikor
tavaszi eső
kezdett el hullani
először az első csepp vér
aztán a második...
öregedő arccal
néztek reám a házak
 

Imre Flóra: Az idő

Az idő - Mit tehetne mást? - telik.
Tán történik valami reggelig.
Egy roppant kéz a csillagok mögött
megsodorintja talán az időt,
és összeérhet a volt meg a van
a percek rögtönzött hurkaiban,
egy pillanatra csak, addig, amíg
elmondhatnék még neked valamit,
vagy hallgatnék csak inkább, hátha úgy -
Milyen zsákutca végül minden út
az egyik élettől a másikig.
De az idő, az legalább telik.
(1991/2)
 
 

Gere István: Karácsonyesti változat

A munkásszálló lakóinak zöme az ország legtávolabbi vidékeiről verbuválódott, ezért nem volt meglepő, hogy a hármas ünnep előtt a városszéli, hatalmas épület úgy kiürült, mint egy mozi a film végén. Az emberek behúzták az ablakból a nejlon hűtőszekrényt, degeszre tömték kopott műbőr táskáikat fagyos hússal és a gyerekeknek szánt déligyümölccsel, aztán kirajzottak a pályaudvarokra, hogy zsúfolásig töltsék a füst-, rántott csirke-, alma- és húgyszagú vagonokat, s hogy hazáig szundikáljanak nyitott szájjal hortyogva, falnak verődő fejjel furcsákat álmodva, a lábuk közt meg az iszamos padlón gurigázó üres sörösüvegek fölött, a kerekek kattogásának egyhangú, de reményeket hordozó ütemére.
A magas, őszülő bajszú gondnok végigjárta az emeleteket, becsukott egypár nyitva felejtett ablakot, elzárta a csapokat az elsőn és a másodikon, a harmadikon visszafogott káromkodások közepette lehúzta a vécét, aztán kezében négy betétdíjas likőrösüveggel leballagott a kongó lépcsőházba, miközben leoltotta maga után a villanyt mindenütt.
Szürkületi homály borította a túl nagyra tervezett földszinti társalgót: egyedül a tévé kékesszürke fénye világította meg a töpörödött öregembert, aki a féloldalas karácsonyfa előtt állt, és sorra nyomkodta össze az üresen libegő-fityegő szaloncukorpapírokat. Éppen akkor érkezhetett, mert szőrmés télikabátja vállán (alkalmasint húsz éve lehetett divatos, intézeti gyerekek számára) még nem olvadt el a hó.
- Hagyd el, tata - szólt rá a gondnok a lépcsőfordulóból. - Már kizabálták mindet. Legfeljebb azt a fonnyadt ranettet csórhatod le a legalsó ágról.
- Milyen emberek vannak! - meredt az öreg a vigasztalan kinézetű karácsonyfára, amelyen úgy csüngtek az apró villanyégők, mint jól megtermett, színesre mázolt csipkebogyók. - Milyen emberek vannak... - ismételte meg az öreg tétován, aztán fölvette a lábánál heverő, kopott gönceihez egyáltalán nem illő, vadonatúj diplomatatáskáját, és eloldalazott az egyik nyűtt kagylófotel felé. Ráfektette a táskát a dohányzóasztalra, és két görcsös mozdulattal kinyitotta. Négy olcsó sör volt benne, kis üveg pálinka meg egy magazin, amelynek színes címlapján kerek fenekű, meztelen lányok próbálták elcsábítani a Mikulást.
- Hozzál poharat - szólt oda a gondnoknak, aki éppen berakta az üres üvegeket a portásfülke asztala alá a többihez, és bekapcsolta a világítást. - Tudod ki ez? - bökött a képes újságra, miután kitöltötte a sört. - Fogadjunk, hogy nem találod el.
A gondnok figyelmesen megvizsgálta a domborodó popókat, aztán fintorogva megrázta a fejét.
- Egyik se ismerős.
- Ez a Sebők.
- Miféle Sebők?
- Hát a tévés, aki azt az izét vezeti... - intett a képernyő felé türelmetlenül az öreg, aki örökös szállólakó volt, jóval túl a nyugdíjkorhatáron, és kegyelmi, öltözőőri beosztásban szerepelt a vállalatnál. Nemtelen egyszerűséggel mindenki csak „Gatya bácsinak" hívta. - Én se mondtam volna meg - tette hozzá könyörületesen, felmérve a gondnok arcára kiülő kételkedést -, pedig valamelyik nap még találkoztam is vele. Elmentem vagy száz métert, mire leesett a tantusz. Isten az atyám. De hát akkora, mint a kutyám ülve, a tévében meg kitölti az egész képernyőt.
- Az atyaúristent se ismernéd meg, ha szembe jönne veled a közértben egy nagy, csíkos bevásárlószatyorral - törölte le bajszáról a sörhabot a gondnok. - A tévé meg pláne megtéveszt mindenkit. Egy év alatt biztosan rákennek tíz tonna vakolatot a szereplők képire. Hidd el nekem, öreg: lehet, hogy jobb lenne, ha még mindig lóháton hoznák a híreket nyolc napig.
- Neked adom, ha akarod - tolta eléje a magazint az öreg. - Én már szétolvastam. Van benne egy amerikai pofa, aki bérelt egy szamarat, és végigjárta az egész utat, amit a Szűzmária meg a János, amikor elmenekültek Jeruzsálemből, mert ott beütött a kocsedó.
- József - mondta a gondnok, miközben a tévékészülék hátulján babrálva megpróbálta megállítani a futásnak eredt képet. - És Betlehemből menekültek Egyiptomba.
- Na mindegy - legyintett az öreg. - Mindenesetre marha nehezen kerített egy rozzant szamarat, pedig ezeknek mindenre van pénzük - emelte fel hangját, mert nagyon fölhangosodott a mosóporreklám.
Csendesen szivornyázták a lúgos ízű söröket, ropogtatták hozzá a gondnok sajtos tallérjait, és nagyokat derültek az angol tévékomikus idétlenkedésein. A kövér pofa ágyékára szorított strandszékkel csetlett-botlott a meztelen szépségek között a nudista strandon; térdig lógott a nyelve, és folyton belekacsintott a kamerába. A tata nyerített, mint a ló, a gondnok pedig a röhögéstől kicsorgó könnyeit törölgette, amikor az ipse lövészárkot ásott magának egy félelmetes tomporú démon mögött, akiről egy pillanattal később kiderült, hogy hímnemű body builder.
- Ó, hogy baszd farba - nyögött fel a tata; a gondnok csak a fejét rázta hitetlenkedve, és önfeledt vihogásuk közben észre sem vették, hogy furcsa páros közelíti meg a szálló bejáratát. Egy ócska kerékpárt toló férfi és egy vastag, hólepte fejkendőbe burkolózó kövér nő, akik a szálló üvegajtajához érve bekopogtak a jégvirágos ablakon.
A gondnok hátrafordult a nyikorgó fotellal, és a kókadozó fikuszok között megpróbálta kivenni, hogy ki az, aki ilyenkor zavarog. Kelletlenül föltápászkodott, elnyomta cigarettáját, az ajtóhoz ment és kinyitotta. A látvány nem lepte meg: a férfi és a nő csőlakó kinézete és a férfinak kerékpár kormányára lilult, fagyott, holdvirágos körmű keze, na meg az ülésre kötözött banános kartondoboz mind-mind ismerős volt neki a tévé hajléktalanokról készített riportjaiból.
- Na, mi van?! - kérdezte nyeglén.
- Ács József vagyok - mondta az ember udvariasan, miközben leverte kabátjáról a havat. - Bocsásson meg a zaklatásért, de mostan érkeztünk, és a mondott helyen nem tudtuk megkapni az ismerőst, az asszony meg igen rosszul van.
- Ez nem szálloda - közölte kurtán a gondnok, mert már tudta, hogy itt határozottnak kell lenni; ha belemegy akármiféle alkudozásba, akkor annak nem lesz se vége, se hossza, a tévében meg közben megy a műsor. Az asszony ugyan valóban eléggé elesettnek tűnt: nagy hasára szorította remegő kezét, s kerek, szelíd szemében még talán könny is csillogott, de a gondnok már látott egyet s mást, nem egykönnyen hatódott meg. - A következő sarkon van egy étterem - mondta.
- De mi már nem tudunk továbbmenni, testvér - fogta könyörgőre a férfi. - Az asszony viselős, nem tud gyalogolni.
A gondnok érezte, hogy fejébe fut a vér, mert nemrég az egyik szállólakónak jóindulatúan megengedte, hogy a szobájában fogadja a vendégeit, utána meg neki kellett slaggal leveretni az okádékot az épület sarkáról. - Na, jól van. Húzzatok odébb, és felejtsük el egymást - mondta tagoltan, aztán visszalépett, becsukta maga után az ajtót, és ráfordította a kulcsot is. - Ég veletek, tündérkéim.
Visszaült a tata mellé - aki zsebkésével éppen a pálinkásüveg kupakját nyiszálta körbe -, aztán újra felpattant, és a portásfülke szekrényéből két kocsmai féldecis poharat vett ki. Jól látszott rajtuk az állami hitelesítés; valamelyik melós hozta haza tévedésből. Amikor a poharakat lerakta az asztalra, óvatosan az ajtó felé sandított, s azt látta, amitől előre félt. A férfi és a nő nem ment el: ott ácsorogtak az üvegajtó előtt.
Őszintén megdühödve lépdelt az ajtóhoz, kinyitotta, és az álldogáló párra üvöltött: - Nem értetek magyarul? Azt mondtam, menjetek a farokba!
A férfi és a nő nem válaszolt, csak csendben nézett rá, mély, megaláztatásokban megfáradt tekintettel, szelíd önuralommal, de agresszív kívánásával a jóságnak. Ez a gondnokot némileg zavarba hozta, de aztán erőt vett magán, s megfejthetetlen szitkokat szűrve fogai közt újra becsapta és kulcsra zárta az ajtót.
- Ez nem igaz, baszd meg - mondta, amikor lezökkent az öreg mellé. - Már mindenki abból él, hogy lehet lelejmolni a másikat. Tegnap megyek a postára; ott áll a bejáratnál egy muki, és azt mondja: uram, én ugyanolyan magyar ember vagyok, mint ön, de nincs mit ennem: adjon tíz forintot. Na, mondom neki: egy: maga nem ugyanolyan magyar ember, mint én, mert én nem kérek magától tíz forintot. Kettő: ha lenne, akkor se adnék, mert pénzt munkával kell keresni.
- Na ja - mondta Gatya tata, és elaludt. Kezéből a padlóra hullott a pálinkásüveg, és begurult a könyvtárszekrény alá. Az öreg rögtön horkolni is kezdett. A gondnok dühösen lehajtotta sörét, aztán mereven nézte a képernyőn futó reklámfilmet. Itt a bank, hol a bank: V. A. Bank az Ön bankja - állította egy jól öltözött, őszes úr, majd fiatalok vidám csoportja csasztuskát adott elő a baromfivirsliről. Végre bekonferálták a játékfilmet, és a gondnok erre fölrázta a tatát.
- Elmentek? - nyögött felállva az öreg, és kinyújtóztatta gémberedett-zsibbadt tagjait.
- Kicsoda?
- Hát a biciklista meg az a nő - intett az ajtó felé az öreg.
A gondnok hátrafordult a székben, de a bejárati lámpa fényében kavargó hópelyheken kívül nem látott semmit. - El, úgy látszik, el - mondta, és egyfajta furcsa megkönnyebbülést érzett.
- Megyek, kicsavarom a zoknim - mondta Gatya tata, és elindult a vécé felé, de a terem közepén, a lépcsőfeljáró alatt megtorpant. - Te, Jenő, valami fény van a garázsban.
A gondnok felállt, és telve mindenféle, hányingert keltő rossz sejtelemmel, az üvegajtóhoz lépett. - Az anyjuk szentségit - nyögte -, ezek beköltöztek a főnök garázsába!
Nyomában a tatával kirontott az ajtón, fölkapta az ott heverő hólapátot, és válogatott káromkodások közepette átrobogtak a magas havon, aztán fölrántotta a garázsredőnyt. Elszántsága, hogy akár erőszakkal is rendet tesz, egy pillanat alatt fejfájdító megdöbbenéssé változott, amikor meglátta a párt.
A nő egy leterített fakó és olajos szőnyegen feküdt, feje alatt egy régi Trabant-üléssel. Kékesfeketén csillogó haja rátapadt izzadó homlokára, egész teste görcsökben rángott, s a szerelőakna rácsán térdeplő férje hiábavaló igyekezettel próbálta enyhíteni felhevültségét a kezében olvadozó hógolyóval. Kétszer-háromszor végighúzta hideg tenyerét az asszony homlokán, közben tanácstalanul és ijedten, mégis vádlóan nézett fel a két férfira.
- Maradj itt, én meg hívom a mentőket - szólt rá érdes hangon a gondnok a tatára, eldobta a hólapátot, és visszarohant az épületbe.
A kapuban állva várta a mentőket, mert félt az asszony szenvedésének látványától (egész életre elege lett minden kínlódásból, amikor fél évig naponta járt be kórházban fekvő feleségéhez, hogy tehetetlenül üljön az ágya mellett, várva a látogatási idő végét), s mert nem akarta, hogy túlmenjenek a házon. Szél támadt, kellemetlenül az arcába fújta a havat.
A mentő éppen befordult a kapun, amikor a garázsból felhangzott a gyereksírás, aztán meg hogy a tata a Himnuszt énekli. Néha tisztára szenilis az öreg.
A mentők aztán már gyorsan intézkedtek. A fekete képű sofőr és a mentős hordágyon hozták ki az asszonyt, a mentőorvos a gondnok leltári számos takarójába és törülközőibe burkolt újszülöttet, utolsónak pedig az apa is beguggolt felesége mellé a mentőkocsi padlójára, aztán becsapták az ajtókat, és kihajtottak a kapun.
- Itt felejtették a biciklit - mondta a tata, miközben a garázs hideg betonpadlóján toporogva a vijjogva távolodó mentő után néztek. - Itt felejtették a biciklit - ismételte meg tárgyilagosan az öreg, s csendben megfordulva mindketten a kopott, hiányos küllőjű drótszamárra meredtek. Aztán lehúzták a garázs redőnyét, és viszszamentek tévét nézni.
(1991/12)
 
 
 

Térey János: Őszi időzés

Erős hideg, erőteljes behatások
mindenfelől. Udvarházunk a tóra néz
le. Ez őszi időzés. Ne keltse föl
a személyzetet, fiam, nekünk magunknak
adatott, hogy helyre tegyük ezt.
 
Ki tudja, másképp hová fajulna.
A part felé igyekszünk: párzásra
késztető júliusok emléke.
Mostanra beért minket az évszak
és itt érvelünk készületlenül.
 
Ön nyűgös, én heves vagyok, node
majdcsak boldogulunk. Miért is
hánytorgatná fel a körülményeket? (És nem
hozzád beszélek, te mocskos állat. Ugyan,
miféle vádak.) - Kérem, én esztéta vagyok.
 
A kín lemarta rég az arcunkról a mázt.
Ez itt modern jogállam. Fájlalom,
hogy ügyemet harsogják mosdatlan
utcakölykök és erről pusmognak a parasztok
egészen távoli tanyákon.
(1992/1)
 
 

Pór Judit: Mert milyen a „mű"fordító?

...az Európa Könyvkiadóban évtizedekig azzal vigasztaltuk magunkat, hogy ha valami mutatós szamárságot találtunk a kéziratban, szaladtunk Borbás Máriához, kedves kor- és pályatársamhoz, és beírtuk az erre a célra tartogatott füzetébe, amelyet immár harminc éve vezetgetünk. Néhány fordítótípust szeretnék bemutatni belőle.
Az alázatos: (Sok érdemes börtöntöltelék landolt kiadónkban, s kapta első szabadlábas munkáját, különböző időhullámokban, halálraítéltek vagy csak egyszerű életfogytosok - megjegyzem, mind jóravaló ember, akadt köztük, aki egészen a legmagasabb közjogi méltóságig vitte -, többek közt a ravaszul életben maradt Valentyin Katajev fondorlatosan kitűnő termelési regényének a fordítója is. Mint ifjú szerkesztő az alábbi párbeszédet olvastam fordításában:)
- Hová való vagy?
- Vologodba voló vogyok - mondta jellegzetes délorosz ózó tájszólással.
Némelyik orosz melléknév visszafőnevesítése valóban küzdelmes (vologdai volt a boldogtalan regényhős), mégsem vagyok bizonyos a tréfás kedvű fordító gyanútlanságában.
A művelt: (akinek éppoly fontos a Biblia, mint a népmese:)
Tejjel-mézzel folyó Óperencia.
(Jules Valls egyik regényéből)
Az éles szemű:
A veséjében olvas ez a lány.
(Thomas Hardy egyik regényéből)
A szenvedő buja:
Látta a sápadt, elcsigázott asszonyt, ahogy ott csüggött a bujdosó férfi ölén...
(Egy Thomas Mann-novellából)
A telhetetlen:
Félreverték a vészharangot.
A szervtévesztő:
...üres és dologtalan elmék rossznyelvű kíváncsisággal szimatolnak...
Az abszolút alkoholista:
Egy pohár rumot ürített.
(Mindhárom egy Gaboriau-krimiből)
A kopoltyúval lélegző:
Úgy kapaszkodtak belé, mint fuldokló az utolsó fűszálba.
(Egy Feuchtwanger-műből)
A Karinthy-rajongó. (Minta: „...a bölcső kemény, de fehér párnáján egykor a nagy költő alussza gyermeki álmát"):
Az alkalmat dr. Weissnek, a jövő nagy ideggyógyászának nemrégiben bekövetkezett halála szolgáltatta.
(Egy Freudról írott könyvből)
A szadista:
Várja ki, míg... okot ad rá, és akkor nyúljon bele, méghozzá kemény kézzel.
(Egy német regényből)
A szereptévesztő:
A nők mindig dugóként hányódnak a férfivágyak hullámain...
(Egy Hardy-regényből)
(1992/3, 114-115. o.)
 
 

Tóth Krisztina: Ösvény

Idézetek egymásutánja nemzi
a végeláthatatlan mondatot:
tükör tükörben nézi tükrét.
Épp így a csontok: röntgenképek
sokszoros testvérfátyla sző egy arcot,
míg maga nincsen,
csak útra kelő viselői.
Miféle ösvényről beszélsz hát,
te, aki magad is
tenyered véletlenjén fekszel
átizzadt utak között.
(1992/7)
 
 

Váli Dezső: Váli Dezső

Régen várt pillanat. Szerződésben vállalt és keservesen írt sorozat tizedik, utolsó cikkét adom le ezennel. (A szerkesztőség pontosan be nem határolt összegű különhonoráriuma vár rám.) E búcsúcikkhez három téma is adódott. Mark Rothko, nagyon szeretem, a fotókat is elkészítettem hozzá, de üres képeiről kutya nehéz lett volna hat oldalt írni. Megírhattam volna honi kortársaimról a véleményemet. Mondjuk, csak a jót. De barátaim figyelmeztettek. Talán, majd, egyszer. Fölvetődött Vojnich Erzsébet neve is, szerkesztőm is helyeselte. Beleillik a Modok Mária-Vaszkó Erzsébet vonalba. Meg amúgy is, festményeimhez témát és megannyi mazsolával meghintett vegyes gyümölcsfagylalt-vacsorát kaptam tőle. Legutóbb azonban még süti sem volt, csak parizer uborkával. S akkor, végül, egy név tolult agyamba, minduntalan föl-fölbukkant, nem menekülhettem, a kerekek is azt zakatolták, Váli, Váli. Hogyan is felejthettem ki, Bonnard és Morandi között?!
Neve nem a teljes ismeretlenség homályából bukkant elő. A magyar sajtó kereszttüzébe először egy igen szellemes és teljesen félreértett akciója kapcsán került. 1978 telén a Nemzeti Galériában a Jubileumi Stúdiókiállításon vagy 900 kockára fűrészelt festménydarabkáját terítette szét egy asztalon, fölszólítva a kedves nézőket és kritikusokat, hogy ezek itt elrontott képek maradványai, ugyan szíveskedjenek belőlük jó képeket összerakni, próbálják meg. Az Orgánum hetekig vitatkozott (a Mester boldog volt), hogy mindez a Rendszer-an-sich, avagy pedig csak a kritikusok kritikája akarna-e lenni. A bírálók kellemesen hajbakaptak egymással, már csak a betűontás okából is, a művész pedig ámult. Hogy ennyi kritikus egyikének se jutott eszébe, hogy egy föstő a képeiről alkalmasint egyedül is meg tudja mondani, hogy ezek itt rosszak, pocsékok, silányak, gyatrák és környezetszennyezők. S hogy e konfliktus egyetlen ésszerű elintézési módja a műtermében álló, 1975-ben a Baross utcában 3000 forintért vásárolt (nyilvánvalóan csempészáru) szovjet barkácsfűrészgép igénybevétele. S még a fűrészelés közben se jutnak a kritikusok eszébe. A Mester e helyt halkan bevallja, hogy munkásságának cca. hatvan százaléka eleve selejt, immár 30 éve, mely ilyen módon a műteremből a hátsó kijáraton távozik, talppal az ajtó felé, ahogy mondani szokták. Pislákoló mécs-hajló nádszál önbizalmát ilyenkor derék hitvese élesztgeti:
„Mégis a mamámnak volt igaza. Na gyere, vacsora. Mákostészta. Kihűl."
(...) Nézzünk meg egy képet az 1987 óta tartó műtermes sorozatból... Fehér szoba, 1991, olaj, 40(breve)40 cm. A kompozíció itt is feszes, a jobb alsó sarokban az asztalláb „épp csak hogy befér" a képmezőbe. Hasonlóan szorul a szék is. Mintha a terjeszkedő asztal szorította volna a kép sarkába. Találkozási pontjuk közelében, az asztallap, akár egy jégtábla, föltorlik, fehér, fluoreszkáló, belső fénnyel. A padló és a háttér is anyagtalan, jelzésszerű. A papírlap e világi, az üvegváza pedig fényre és fénytörésre utal. Holott a képen nincsen árnyék. Iszonyú nagy itt a csend, emberelhagyta táj.
Hát, ennyi.
Búcsúzom.
(1992/12, 121-123. o.)
 
 
 

Barna Imre: Latabár és a nemzethalál

 
Úttörővasúton kirándultunk, Inota csokit ettünk. „Éljen az ötéves terv!" feliratú, vöröscsillag-mintás gyerekzsebkendőbe fújtuk az orrunkat, és Terv márkájú cigarettát szívott a papánk. Vörös Csillag, Szikra, Május 1. nevű mozikba jártunk. Pionírlágerben nyaraltunk.
Vagy csak nyaraltunk? Kirándultunk? Csokit ettünk? Mintás gyerekzsebkendőnk volt? Cigarettázott a papánk? Moziba jártunk?
Bonyolult kérdések.
Az úttörővasút, mondjuk, működött, de az már csak hazugság volt, sima szemfényvesztés, hogy az úttörők működtetik. Az Inota-szelet állítólag marhavérből készült, a Terv cigaretta büdös volt, csupa fináncláb, és kiszóródott belőle a dohány, a mozikban pedig szar, hazug filmeket játszottak.
Az ember tudja, amit tud, hogyne tudná így, negyvenéves fejjel; de azért csak össze-összeszorul az a torok. És ez így van rendjén, ki tilthatja meg, gyerekek voltunk, felnőttek lettünk, meg fogunk halni stb.
Más lenne a helyzet, persze, ha most traktálna valaki Milka helyett Inotával, hosszú, kemény Marlboro helyett Terv cigivel (pfuj, nem dohányzom), Dallas helyett... Na, ez az.
A Magyar Nemzet kritikushölgye szerint „zűrzavarkeltés" és „provokáció" volt tévésorozatot indítani az ötvenes évek magyar filmjeiből, kezdve mindjárt a „rettenetes Kaméleon" Keleti Mártonnak a Dalolva szép az élet című, 1951-es vígjátékával. „Több mint életveszélyes" ilyesmivel traktálni az „óvatlan, fölkészületlen" nézőt, figyelmeztet a kritikushölgy, sőt „az maga a halál", mondja ugyanő, mert, úgymond, választások lesznek jövőre.
A Dalolva szép az élet 1950-ben készült. Arról szól, hogy egy mindig széles mosolyú párttitkár (Ladányi Ferenc), illetve közvetetten Lenin, Sztálin és Zsdanov útmutatásait követve miképpen győzi le az Új Hang nevű üzemi dalárda a Réz Győző karnagy (Balázs Samu: arisztokrata- és jampikapcsolatok, ördögi tekintet, homlokba húzott kalap, felhajtott kabátgallér) által vezetett Ezüst Lantot. A szebb jövőbe vetett acélos hit a gonoszul „tiszta művészetnek" álcázott, de ellenséges szándékkal gerjesztett depressziót. „Mi szenvedünk és éhezünk..." dúdolja a gyárban egy politikailag fejletlen (lásd még: „óvatlan", „fölkészületlen") daltárs, majd jót harap a tízórai szendvicséből. De a végén ő is felfejlődik, átáll, és Lenin meg Sztálin kőszobortekintetének a kereszttüzében (operatőr: Hegyi Barnabás) együtt zengi Simándi Józseffel, Ferrari Violettával, Soós Imrével, Latabár Kálmánnal és Gózon Gyulával, hogy dalolva szép. Réz Győzőnek egy utolsó előtti, összegző jelenetben - mint a krimik fináléjában, amikor minden szem a gyilkosra szegeződik, és a detektív egyszer csak rámutat - már a rusnya képébe vágta a párttitkár, hogy ellenség. Réz Győző, a tiszta művészet álságos hirdetője magára marad tehát a jampival, Swing Tónival.
A film (amúgy késő éjszakai) vetítése előtt beszélgetés sugárzódott. A beszélgetésben két egykori sztahanovista, valamint a film írója, Méray Tibor, illetve Ferrari Violetta vett részt. Túl sok mindent tényleg nem lehetett megtudni. Ferrari Violetta például azt állította, hogy nem is emlékszik a forgatásra, mert ő akkortájt részint Beaumarchais-val és Molière-rel, részint pedig „a saját pubertásával" volt elfoglalva. Ez elég hihetetlen, mert az azért csak elhangzott ugyanebben a beszélgetésben, hogy a filmet több mint kétmillióan látták. Márpedig Ferrari Violetta országos népszerűségében ez nyilván többet számított, mint Beaumarchais vagy Molière.
A Dalolva szép az élet tehát szar, hazug film (lásd fentebb), a film előtti bevezető pedig nem készítette fel igazán az óvatlan nézőt. Mégis: igaza van-e a kritikushölgynek?
Lesz-e nemzethalál?
Nos, a kritikushölgy, azt hiszem, túloz. Túlzása legalább két - egymásnak ráadásul ellentmondó - tévedésből fakad. Az egyik tévedés úgy hangzik, hogy a film (akár késő éjszaka is) a tömegek politikai nevelésének eszköze. A Dalolva szép az élet osztályharcos derűje ezek szerint most, elkészülte után negyvenhárom évvel is hatott a kritikushölgyre. Ő azonban megrettent e hatás - másokra, az óvatlanokra, a felkészületlenekre végzetes - veszélyeitől, és e veszélyeket ellensúlyozandó letette a voksát Réz Győző karnagy (Balázs Samu, ördögi tekintet, arisztokrata- és jampikapcsolat stb.) mellett. Vagyis: a pártállami derű ellen. Ebből aztán persze további ellentmondások is fakadnak. Például hogy akkor Swing Tónit, a jampit is vállalni kell. Ami, ugye, kínos ügy, hiszen az amerikai kultúrmocsok nem vész el, csak átalakul. A kritikushölgy nemzethalálvészben kalauzkodó elvbarátai továbbá sűrűn szokták kifogásolni azon kultúracsinálók magatartását, úgymond, rosszkedvet sulykolnak (ellenséges szándékkal, persze) a nemzetbe. Ez az érv akár a Dalolva szép az élet párttitkárának a szájából is elhangozhatna. Hogy akkor mi a baj a párttitkár derűjével? Bizonyára az, hogy ő nemzet helyett népre, Jóisten helyett pedig Sztálinra hivatkozik.
Hát igen. A vén tömeggyilkos figurája csak egészen torz lelkekben kelthet nosztalgiát. Akinek tetszik, és azért tetszik a Dalolva szép az élet című szar, hazug film, mert a film tömegdalslágerei Sztálinra emlékeztetik őt, az valószínűleg elmeháborodott. A kérdés azonban nem ilyen egyszerű.
A szóban forgó film: zenés vígjáték. A zenés vígjátékok műfaji lényegéhez tartozik, hogy hazudnak. Tehát nemcsak a Dalolva szép az élet, hanem, mondjuk, az Ének az esőben is. Ráadásul mindig ugyanazt hazudják: azt, hogy dalolva szép az élet.
Mi köztük a különbség? Természetesen a hivatkozási alap.
Nem Sztálin, Zsdanov meg ilyenek. Gene Kellyt egyetlen jelenetben sem figyelik ünnepélyes szobortekintetek. A különbség: a dal. Az Ének az esőben dalait a fél világ dúdolta, és dúdolja még ma is, pedig az a film ugyanúgy elavult ma már, mint a Keleti Mártonék csinálmánya. A Dalolva szép az élet mozgalmi „slágereit" viszont aligha dalolta valaha is valaki, hacsak félelmében nem. Az a bizonyos kétmillió néző - úgy sejtem - leginkább a Ferrari Violetta hamvas pofikájának, a Soós Imre népi sármjának, Latabár ezúttal is, még ebben a filmben is kifogástalan csetlés-botlásának, és végül - de egyáltalán nem utolsósorban - a Swing Tóni (Pongrácz Imre) „klassz" szerelésének és szövegének, no meg a nyúlfarknyi tánciskola-jelenet velejéig romlott zenei világának a kedvéért ült be a moziba. Ha úgy tetszik, nem az ifjú Méray, hanem a forgatókönyv-társszerző öreg Békeffy kedvéért. Ja, és mert mást, olyasmit, mint az Ének az esőben, nem is játszottak a mozik.
Latabár betétszámain kívül („csiribí-csiribá, esetleg hókuszpókusz") a film talán egyetlen emberileg is értelmezhető jelenete az, amelyben Soós Imre sétálni viszi Ferrari Violettát a folyópartra. A beállítás hamisítatlanul hollywoodi: ellágyított premier plánokkal váltakozó plain-air nagytotálok. Hollywoodban az ilyen jelenetek óhatatlanul szerelmi vallomással folytatódtak, és minimum csókban végződtek. Soós Imre is lesegíti maga mellé Ferrari Violettát a fűbe, de csak azért, hogy megjegyezze: „milyen jó nekünk, hogy itt vannak velünk a régi szakik, az öreg harcosok". (Ahelyett, hogy kihasználná a ritka alkalmat: épp egy sincs ott velük.) Aztán felállnak, és kéz a kézben elindulnak a fák közt, Tavaszi szélt énekelve (pártosság + népiség), kéz a kézben. Egy fatörzs kitakarja őket. Hopp, itt a jelenet vége - súgja a polgári mozinézőösztön. De nem! Hogyisne: még hogy képzelődni kezdj! Az ifjú pár annak rendje és módja szerint ismét előtűnik a fatörzs mögül, és ugyanúgy, ugyanoly szűziesen folytatják sétájukat a még fokozottabb termelés, a még vidámabb jövő felé.
Méray a bevezető beszélgetésben elmondja, hogy ez a jelenet Révai személyes utasítása alapján került a filmbe. Hogy legyen emberi tényező, ugye; hogy legalább fogják egyszer kézen egymást azok a fiatalok.
Borzasztó idétlen jelenetsor ez is, persze. És mégis: olyan szép az a lány meg az a fiú. És a Tavaszi szél is olyan szép. Hogy Soós Imre hét évvel később öngyilkos lett? Hogy Ferrari Violetta ész nélkül disszidált, amint tehette? És Méray is (csak ő előbb még fellázította a magyar írókat a rendszer ellen) és Swing Tóni, alias Pongrácz Imre is?
Na és? Más a mozi, és más az élet.
Soós Imre és Latabár halhatatlan, Sztálin le van szarva. A nemzethalál egyelőre elmarad.
(1993/6)
 
 

Odze György: Rózsa néni új élete

Sok különös dolog történt Magyarországon 1990-ben. Pontosabban már a dolgok előszele is különös volt. Leomlott például a berlini fal. A szemünk láttára. Persze számítani lehetett már rá, vagy legalábbis sokan azt mondják, hogy számítottak rá. De hogy éppen a németeknek legyen elegük? Mondtam is Marinak, amikor néztük a televízióban, hogy ez most a történelem. Ezt érezhették 1848-ban is. Vagy legalábbis mi azt hisszük, hogy ők ezt érezték. Nem tudjuk, milyen dolog átélni a történelmet. Vera néni is felhívott, hogy megtudja, mit gondolok erről az egészről, de végül nem mondhattam semmit, mert mielőtt megszólaltam volna, azt mondta, hogy neki sosem tetszik, ha a németek lebontanak valamit, aminthogy azt sem szereti, ha felépítenek valamit, majd hozzátette, hogy minden bizonnyal megint a zsidók járnak majd rosszul, aztán elsírta magát, Mari pedig elment hozzá, hogy megvigasztalja. Ittak egy kis bort, aztán Mari visszatette a polcra Vera néni vulkánfíber bőröndjét, amivel készülődött volna, hogy kivándoroljon.
Szóval hogyan is álltam én ezzel a szocializmussal? Igen: hát, sohasem szerettem. Soha, egyetlen jó szót sem írtam róla. De azért azt sem hittem volna, hogy így összeomlik. Lelkünk mélyén mindnyájan tudtuk, hogy csak a hülyeség és a rendetlenség tartja össze. De hát van-e szilárdabb kötőelem, mint a hülyeség és a rendetlenség? Sokan mindenesetre megbolondultak. Mások átfestették magukat. A legszenvedélyesebb kommunistákból lettek a legszenvedélyesebb demokraták.
Rózsa néni is elkezdett átalakulni. Hatvanéves volt, legfőbb ideje volt tehát, hogy átalakuljon. Az átalakulása már korábban megkezdődött, akkor, amikor Lupovitz elhagyta. Akkor kiábrándult az életből, és rájött, hogy minden, amit addig csinált, értelmetlen volt. Ki a hibás ezért? Rájött, hogy a kommunisták. Kommunista volt ő is meg Lupovitz is, de ő nem magát és Lupovitzot tartotta hibásnak az összeomlásért, hanem más kommunistákat.
- Mind hülyék voltak - legyintett.
Akkor, 1990-ben hátat fordított mindannak, amit addig csinált és amire büszke volt. Megszabadult az emlékektől, kidobta a kitüntetéseket, az emléklapokat, a brigádjelvényeket, az emlékérmeket, a leveleket, a kis Lenin-szobrokat, még a fényképeket is, amelyekről azt gondoltam, hogy azoktól semmi pénzért sem válna meg. Rájött, hogy zsidó akar lenni. Gyakran meglátogatta Vera nénit (korábban sohasem kedvelték egymást, talán azért nem, mert egyformán gondolkodtak), akiről tudta, hogy az életét adná a pártért, ami pedig már nem is létezett.
- A kommunisták a felelősek azért, hogy én nem lehettem zsidó! - Rózsa néni kiabált, Vera néni pedig nem értette, hogy miért éppen vele történik mindez. Hát tehet ő arról, hogy Rózsa néni nem lehetett zsidó?
- Téged senki sem kényszerített arra, hogy kommunista legyél! - Csak ezt tudta mondani. Már majdnem elsírta magát.
- Mindenkit kényszerítettek! - Rózsa néni egyre szenvedélyesebb lett, mintha szándékosan meg akarná bántani a nővérét. - Engem is kényszerítettek, és én is kényszerítettem másokat. Hát nem vetted észre?
- Képes lennél megtagadni mindent? - kérdezte kétségbeesetten szipogva Vera néni. - Mindent, ami a fiatalságunkat jelentette?
- Nekem Lupovitz volt a fiatalságom. Sohasem hittem a pártban. A kommunisták elvették tőlem a zsidóságomat.
- És arra nem emlékszel, amikor együtt voltunk társasutazáson Moszkvában, és te elsírtad magad a Lenin-mauzóleum előtt?
Rózsa néni erre azt válaszolta, hogy arra nem emlékszik. Egész Moszkvából csak arra emlékszik, hogy fújt a szél.
Már korábban is sokat veszekedtek. Minél kisebb lett a család, minél kevesebben maradtak, annál többet. Amikor Spilhofer Vilmos udvarolni kezdett anyámnak, megszakította vele a kapcsolatot. Úgy gondolta, anyám tartozik annyival apám emlékének, hogy visszautasítja egy másik férfi közeledését, és ezt meg is mondta anyámnak, majd jól összevesztek.
- Csodálkozom rajtad - mondta nekem is -, hogy te ezt eltűröd.
Én azonban nem voltam hajlandó megsértődni.
- Az anyám felnőtt asszony - feleltem -, azt csinál, amit akar.
Rózsa néni elhúzta a száját.
- Ez jellemző rád. Ez nem felnőtt meg nem felnőtt kérdés. Az apád is ilyen volt. Nem törődött semmivel.
Hasonlóan rossz véleménnyel volt Tilda néniről is, akiről azt állította, hogy alkoholista.
- Egy zsidó ne igyon - állította határozottan.
- A zsidók éppen úgy isznak, mint a nem zsidók - feleltem erre én. Lupovitz sem vetette meg az alkoholt, de én voltam annyira tapintatos, hogy nem említettem a nevét.
- Lupovitz csak félzsidó volt - olvasott a gondolataimban Rózsa néni.
Régen, amikor Lupovitz mellett élt, sohasem akart haragot tartani senkivel.
Most pedig úgy látszott, mintha ezt tartaná az élete céljának. Még arra sem volt hajlandó, hogy velünk töltse a karácsonyt, pedig Mari többször is hívta. És Mari nagyon kedves volt a rokonaimhoz, pedig a rokonaim nem érdemelték meg, hogy kedves legyen hozzájuk.
- Ez nem az én ünnepem - mondta durcásan Rózsa néni, és letette a kagylót. Megbolondult, gondoltam. Vagy új életet kezdett. Végül is, mi a különbség?
(1993/8)
 
 

Kopog a sors

...Sajnos az Ötödik szimfóniának ragadványneve is van: Sors szimfónia. Alapja egy - szintén sajnálatos módon - hitelesnek látszó történet, amely szerint Beethoven kedvelt Schindlerének azt mondta a kezdőtémáról: így zörget a sors az ajtón. Mivel pedig a szimfónia szokatlanul egységes, szigorúan ezen az öt ütemen alapszik, szépen végig lehet elemezni egyetlen szálon, mondjuk úgy, hogy az első tétel maga a kegyetlen sors, a második a hős, de érző szívű ember, akit a harmadikban szinte legyőz sorsa, de a negyedikben végül diadalmaskodik rajta.
Legyen. Ha valakit ez a fordítás közelebb visz a zenéhez, bátran fogadja el. Számomra azonban Beethoven megjegyzése egyetlen dolgot árul el, azt, hogy mennyivel jobb zeneszerző volt, mint költő. Meg sem értem, hogyan lehet magyarázatként elfogadni ezt a mondatot egy ilyen műhöz. Kopog a sors? És mit akar? Be akar jönni? Kedves tőle, hogy ilyen udvariasan figyelmeztet a közeledtére. És milyennek kell elképzelni ezt a sorsot? Köpönyeges csontváz, kaszával? Akkor kicsit élesebben is zöröghetne az ujjperceivel. És az ellene harcoló embernek mi a teendője? Birokra kel vele, szorongatja sorsa pucér nyakcsigolyáit, majd diadalmasan szétdobálja a lábszárcsontokat? Egyáltalán: hogyan küzdhet valaki a sorsa ellen? Győz, és már nem a maga sorsát éli? Akkor inkább el se kezdem. Szívesebben élem a saját sorsom, mint a szomszédét, vagy akár Beethovenét. Azt a történetet úgyis ismerem már, szeretnék egy másikat végigélni. Csalódnék is Beethovenben, ha szabadságrajongása ellenére azt kívánná, hogy a mások szabadsága éppen őáltala sérüljön. Kopog a sors? Nem nyitok ajtót.

Fáy Miklós

(1993/8, 116-118. o.)
 
 
 

Orbán Ottó: Fújj, szél! Dühöngj, vihar!

Egy hatvanéves költőben mi lehet érdekes még?
Tanuljon meg rap-pelni, kardot nyelni, fejen állni?
Még ha repülni tudna megtanulni,
fürdőköpenyét tárva ki szárnynak, mint egy hazai denevérember!
Bár ki tudja... Őt már elkönyvelte a korszak könyvelése,
s mennyei főkönyvét az Isten is rühelli újra fölütni...
Egy urnahely a falban és pár krumplifőzelékbe jó babérlevél -
ez már csak így marad. És ami nem változhat: unalmas!
Hátára fordított bogár, kaszál és kalimpál, hiába.
Írhat az új divat szerint, ha tud, de nem élheti újra az életét.
A Lear király viharjelenete mennydörög be fürdőszobánk ajtaján:
PÉNZES POSTÁS (jő és csönget) Honn van-e Ottó bácsi?
Mire kedvelt lányunk, hű CORDÉLIÁNK:
Honn, édes úr, de épp zuhanyozik. Majd aláírom én.
(1993/11)

Ficsku Pál: Csak úgy bejárok nézni, szagolni

Igen. Ez az életem.
Csak úgy bejárok nézni, szagolni.
Be a piacra, oda járok be szagolni.
Csak nézek és szagolok. Úgy mindent együtt, főleg húst, meg zöldséget.
Nem szeretem a monogám szagokat. Csak ha együtt szagolok, az a jó. A húst valamivel együtt.
Persze vannak vegetáriánus napok is, vagy úgy mondanám: böjtiek. Ilyenkor legfeljebb halat szagolok. De általában ez a menü: kezdem csak úgy előételnek egy kis zellerrel. Vannak kofák, általában a „bérelt asztalosok" közül, akik a zellert közvetlenül a kapor mellé teszik.
Az jó.
Az a jó. Zeller kaporral, csak úgy együtt szagolva. Aztán jön a főfogás. Ezeken a vegetáriánus napokon, amikről most beszélek, hát ezeken a főfogás a zacskós bab. Megyek a Zacskós Fridda nénihez, a piac legjobb babárusához, no annak már hónapok óta zacskóban van a babja, tudják, az a tarka, meg az olyan is, mint gyerekkoromban azok a mintás agyaggolyók, no akkor azt szagolom.
Kinyitja nekem, a fejemre húzom a zacskót, úgy jól, hogy ne maradjon nyílás, és csak szívom be a szagot, csak szívom.
Olyan jól tud bódítani a Fridda néni babja, az nem zsizsikes.
Aztán még valami desszertet is lenyomok. Úgy utólag. A frézea az jó. A frézea az mindenhez jó desszertnek. Az az édeskés íz.
Átmegyek a virágpiaci részhez, oszt csak úgy szagolok.
Megvagyok jól. Anyagilag.
Reggel meglocsolom a kertet, összegereblyézek. Kiviszem a kutyákat sétálni, meg adok az állatoknak. Fizet a Grófúr, a szállást is ő adja. Meg a szocoszt is a tanácstól. A segélyt, a havi kétezret.
Jut így mindenre.
Vagyis hát jutott, most már nem.
Katalin-napra még sonkát is szagoltam.
Mondja a hentes, hogy csak menjek hátra a raktárba. Elém rakott egy jókora sonkát, és mondta, hogy csak nyugodtan szagoljak. Utána meg azt mondta, hogy egy húszas lesz, mert hátha bacilusos lett.
Gondoltam, túl sok, de nem baj, végül is ünnep van. Legfeljebb nem lesz ma frézea.
 
Szia, Tódor, mondja Szagos Misi a férfinak.
Szia, Tódor, hát te mit keresel itt ilyen korán. Hát még ki sem nyitottam a virágpiac kapuját, és te már itt vagy. Hát mi történt, Tódor.
Tódor, akit hivatalosan Paplanyos Tódornak hívtak, és fent a hegyek között lakott a faluban, és reggelenként páfrányt hordott a virágkötőknek, meg oltott meszet a vágóhídra, bár az utóbbi nem volt bizonyos, csak beszélték, mert az emberek annyi mindent beszélnek, de azért én azt gondolom, hogy csak igaz lehetett az, mert hallottam már róla, hogy a kiömlő kocsonyásodó vért azzal fertőtlenítik, szóval Tódor rám nézett, és suttogva azt mondta:
Eltűnt a Gizi.
Eltűnt a Gokartos Gizi.
Meg kell keresned. Csak te vagy arra képes, hogy megtaláld a Gizit. Érted, meg kell keresni, ismételte meg, azzal megfordult, és eltűnt a piaci bódék sokaságában.
 
A férfi már a piachoz tartozott, ki tudja, mióta.
Akárcsak a Gizi, a Gokartos Gizi.
Itt mindig ugyanazok az emberek vannak, ugyanazok az arcok, ugyanazok az illatok és szagok. S ez az állandóság megnyugvást és biztonságot jelentett mindenkinek. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, gondolta Szagos Misi, hát most mi lesz, hát most felborul majd ez a rend, és akkor minden rossz lesz, minden nagyon rossz.
Nem, az nem lehet. Az nem lehet, hogy a Gizi eltűnt.
Még nem is hajnalodott, mit kereshet itt ilyenkor a Tódor, és hogyan juthatott be.
Végigballagott a bódék között, ilyenkor kell ellenőriznie, hogy minden zár és rács a helyén van-e, nem törtek-e be valahova.
Lassan haladt, mély lélegzeteket vett.
Csak úgy szívta be a kellemes hajnalszagot.
Előélet - reggeli előtt, szokta mondani ilyenkor.
Több száz asztal sorakozott egymás mellett és után. A gyár korma feketére festette reggelre a zöld farácsokat.
Milyen különös. Éjjel még csapolják a vasat, s reggelre, mikor jönnek a munkások a Takonyba meginni egy felest, már a saját kormuk festi feketére az ujjaikat.
Végzett a törléssel.
Jöhetnek az árusok.
Asztalonként egy bélás.
Még néhány év, és meglesz a pénz az útra, meglesz a pénz, hogy elutazzon Dél-Amerikába.
 
Lassan elhagyta a piacot. Átballagott az úttesten, át a tér másik oldalára, oda, ahhoz a sarokhoz, ahol a Gokartos Gizi szokott ülni.
A falhoz erősített réztábla szélei az oxidálódástól már méregzöldek voltak. Mintha Isten másnapos lenne, és ide hányta volna ki minden keserűségét.
Szóval itt szokott ülni a Gizi.
Azonban most nem volt itt.
A Gizi eltűnt, tényleg eltűnt.
Elsírta magát.
Visszavánszorgott a bódék közé. Egy sarokban tökök és dinnyék maradékai és rothadt lékek voltak egymásra szórva. Arccal vágódott belé.
Jó volt érezni ezt az émelyítő illatot.
 
A férfi a feleségével valamikor a Grófúrnál szolgált mint kertész és mindenes. Akkurátus ember volt. Nyírta a gyepet, a bokrokat, sétáltatta a Grófúr kutyáit. Egyengette a sétányokat, szedte a fűszálakat a gyöngykavics közül.
Reggelente, mikor elvégezte a munkáját, lesétált a hegyről, le a kisváros központjába, a piacra.
Megállt a pecsenyesütőknél, persze ott, ahol bort is mértek, és nézegette az embereket. Aztán a zokni- és pulóverárusokon áttülekedve benézett a hentesekhez, a tejcsarnokba, megszemlélte a tiszai halászok fogását, a bitumenre pottyant halak pikkelyeit kéjes érzéssel tapodta szét a földön.
Felesége nehezen törődött bele, hogy az ura reggelenként eltűnik, ki tudja, hová, és csak délután kerül elő a legnagyobb hőségben, irdatlan bűzt árasztva, és rá sem nézve beesik az ágyba. Pedig abban az enyhe délutáni mámorban, a Grófúr ebédnél megmaradt borának mindig áldozatául esett, és ez titkos gondolatokat ébresztett benne, szóval ebben a délutáni mámorban neki pont „arra" lett volna kedve.
Este a férfi kiült a kertbe, a faragott kőpadra, persze csak ha a Grófúrnak nem voltak vendégei, nézte a kis kerti szökőkutat, s míg a lemenő nap fényei megtörtek a spriccelő vízsugáron, hallgatta a madarak énekét, s álmodozott.
Az asszony soha nem kérdezte meg, miről álmodozik az ura, csak várta, hogy férje bepótolja a délután elmaradtakat.
Aztán megszökött az asszony egy pincérrel Dél-Amerikába.
A Grófúr is kirúgta. Kertésznek minek egy egész szuterén.
Itt maradt egyedül.
Hova mehetett volna, nem voltak máshol ismerősei. Hát ide jött.
Először csak kényszerűségből nem evett. Hát mire volt elég az a kis pénz, amit az asztalmosásért kapott, plusz a kétezer a szocoszttól. Semmire.
Aztán rájött arra, hogy ha csak úgy szagol, akkor is jóllakik, és nem fogy le, a pénz is megmarad, amit gyűjteni kell, gyűjteni kell a pénzt, hogy el tudjon menni az asszony után.
Már csak úgy bolyong nappal a piaci árusok és bódék között.
Csak néz, szagol és beszél.
És másnap is. Csak néz, szagol és beszél.
Járkál a hentesek között, csak úgy bejár egy kis vérér vagy hólyagér. A füstölteket is szereti. Megy, elkezdi balról szagolni a felboncolt, kirakott állatot. Fej, hoszszú karaj, rövid karaj, comb, tarja, farok, csülök, oldalas, lapocka, dagadó.
Így sorba mindent.
Vagy például a halasoknál. Nem mindegy, hogy csuka, ponty vagy kecsege. Márhogy a tápértéke. Azért neki is kell hízni, ha meg akar mérkőzni azzal a nagydarab pincérrel. Az a jó köverkés pontyfej úgy csécsiszalonnával együtt szagolva, hát az legalább négyszáz kalória. És megvan kábé úgy tíz perc alatt. Néha órákat töltök el a hentesnél. Utána meg böjtölni kell.
Szóval az asszony a pincérrel Dél-Amerikában, ő meg itt, egyedül, csak járkál, néz és szagol.
 
Eltűnt a Gizi. Kelj fel, hallod, eltűnt a Gokartos Gizi. Hallod, kelj már fel, mert beléd rúgok.
 
Mély álomból ébred.
Szürkeség. Feketében gomolygó kék, lila, zöld színek.
Emlékek.
Egy kerti csap. A nap fénye szivárványként törik meg a köröket spriccelő vízsugárban.
Szelíd gesztenyefák. Egy kőpad. Faragott gorgófejek.
Levél az asztalon.
Egy nő feketéből vörösbe őszülő öle. Tavaszi hormonszag.
Vacsora egy kisvendéglő kerthelyiségében.
Eldugott lugas. Orgonabokrok.
Jövőjüket vesztett Szécsi Pál-rajongók.
A pincér horizontális hasa, vertikális orra.
Lugas. Liget. Langy csókok, enyhe illatok.
Aztán megint szürkeség. Feketében gomolygó kék, lila, zöld színek. Egy arc. Élesedik.
Először a hátát kezdi el érezni. Valami nyom. Ja persze. Aztán a végtagok is. Lehányja magáról a zsákokat. A rekeszt, amit párnául használ, arrébb tolja. Négykézlábra áll, majd feltérdel. A kukoricacsuhét, amit éjszakánként asszony helyett használ, előkotorja nadrágjából, majd felhúzza sliccét.
Ujjait gondosan végighúzza fogsorán, jó erősen nyomkodja az ínyét, hogy ha vérzik, látszódjon, majd megszagolja. Aztán újra végignyomogatja, körme végén sárga váladék, szájában keserédes íz. Úgy látszik, megerjedt számban a frézea.
Ekkor veszi észre a fölötte magasodó férfit, akitől valószínűleg a rúgás származott.
Kelj fel, hé, haver, kelj fel, Misi, mondta a Lombrágónak becézett behemót zöldséges. Meg kell keresned a Gizit. Meg kell keresned, hogy helyreálljon a rend.
 
A Gokartos Gizi, ő már beszélt a délről, ő már járt ott délen, ott vannak a nagy hal- és virágpiacok. A Gizi már járt ott, és látta. Pedig vak a Gizi, és lába sincs egy se, csak a kis csapágyas gokartja, amin gurul és alamizsnáért nyújtja a kezeit. Nem tudom, hogy járt ott és hogy láthatta, hogyha vak, és nincsen lába se.
Állítólag régen szép volt a Gizi.
Voltak neki ilyen ruhái, hogy selyem, meg tüll, meg fátyolos kalap.
Most meg ott ül mindennap a sarkon. A kis csapágyas deszkákon.
Ezért hívják Gokartosnak.
Általában délután szoktam őtet hallgatni, aztán visszaballagok a piacra, még zárás előtt bemegyek a vadhúsboltba.
Végül is az enyém is olyan, nem? Vadélet.
Tegnap is éppen vadat szagoltam.
Friss vadnyúl jött.
A vadat kétféleképpen lehet szagolni. Szőrben, vagy anélkül. Az mind jó. Vadnyúl szőrben, vagy éppen muflongerinc, vadkácsa, meg fogoly, meg fácán, vagy szarvaspata kocsonyának. De mégis a legjobb a vadnyúl szőrben, azon még érezni a friss fű illatát, azt a szabadszagot.
 
Szeszt csöpögtettek az orromba, penészes rézüstbe áztatott tiszta szeszt, hogy elmúljanak a tegnapi szagok.
Lehajoltam a sarkon, ott a réztáblánál, aminek a hátát szokta támasztani a Gizi.
A piac ott tolongott körülöttem, ott voltak a hentesek, Lombrágó, a behemót zöldséges, ott integetett Zacskós Fridda néni is. Paplanyos Tódor egy darab friss páfrányt csúsztatott a zsebembe.
A Gizi utánra, mondta titokzatosan.
Elindultam, nagyokat szippantva a levegőbe, hátrafordultam, az egész piac ujjongott, és integetett.
(1994/6)
 

Kerék Imre: Sem idő, sem halál

Ha már a hang csak fölsebez:

az ujjak begyén is kibuggyan

az ének visszatarthatatlan,

a szökni-készülo szavak

még utolszor a végleges, nagy

csönd elott összeállanak

egyetlen fénylo cáfolattá,

s még fölizzik belül

a szem, mielott Oedipus

sorsa beteljesül.

S ha már bénán lecsüng a kéz,

a pupilla üveggé dermed,

és már nem cikáznak a sejtek

között a kín villámai:

átlényegül majd az esendo

test Igévé, szétfeszíti

rácsát s madárként föllebegve

oly magasságba száll,

ahol már nem béklyózza röptét

sem ido, sem halál.

(1995/2)

Fürdőkáder és szellempancs

„...a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol."
Leginkább a fürdőkádban. A fürdőkád az nagy fölfeslőhely. Ott szeretnek a gondolatok kifesleni a törvényből, és a törvények a gondolatból. Meg az álomban. Ó, ha egyszer nekem egy vízhatlan laptopom lehetne! Vagy pláne álomhatlan (dream-proof). De legalább egy vízhatlan. Olyan sok haszontalan vízhatlanság van a világon. Derék órák, amelyeket olyan mélyre levihetni a tengerbe, ahol már a búvár se jár... Miért ne lehetne nekem egyszer egy vízhatlan laptopom?! Ott pancsolna velem a fürdővízben, s beleszálaznám azon vizesen mind a sok fölfeslést. Mire az ember kiszánja magát a szárazra és odaszánja magát a száraz PC elé, már szinte újra megkötődött, mi fölfeslett volt. A fölfeslésből csak az marad, mi itt alant. Fürdés után az ember agyában létezgető figurák dolgozni mennek, iskolába mennek. Mindegyik beül az övéi közé osztályrendben, ülésrendben, munkarendben. De a fürdőkádban még nyüzsgés van. Ha volna egy vízhatlan laptopom, ez a nyüzsgő munkaidőtlenség lenne az én munkaidőm, és ez a nyüzsgő munkahelytelenség lenne az én munkahelyem.
Fürdőkáder lennék. A fürdőkádert kétféleképpen értheti a kedves olvasó, ahogy jobb neki. Egyrészt lehet fürdőkádból képezve a nyugati nyelvekből ismerős képzővel. Der Fürdőkáder, die Fürdőkáder, die Fürdőkáderin, die Fürdőkáderinnen. Másrészt lehet persze fürdő káder. A káder szó (cadre) tudvalévőleg a keret szóval azonos. A franciában többé, az angolban kevésbé, de azért azonos. A legjobb focikáderekből lesz a nemzeti focikeret, a legjobb fürdőkáderekből lesz a nemzeti fürdőkeret. Ó, ha én is, én is...
A fürdőkáder alászáll az összefolyt gondolatokba, mert a fürdőkád az összefolyt gondolatok kerete. Miként a moslékos dézsa az összefolyt ételek kerete.
Előfelvételis kvázikatonák voltunk Hódmezővásárhelyen. A katonábbakat őrségbe küldték, a katonátlanabbakat hadtápra. Mosogattuk az ezred edényzetét, töltöttük a moslékosdézsát az ezreddisznóknak. Ment a moslékba minden, ami a tányérban maradt: leves, hús, csikk, szalvéta. Jön az őrmester, látja a dézsában a szalvétát, szólítja a dézsához legközelebb eső bölcsészt.
- Etetett már maga disznót?
- Jelentem, etettem! (Nota bene: szerintem nem etetett.) - Eszi a disznó a papírt? - Jelentem, a disznó mindenevő.
- A kibaszott kurva anyját eszi! Leveszi a gumikesztyűt, és kiszedi az összeset, vagy magát is belebaszom!
A bölcsész dugja a kezét a moslékba, fél szemmel a moslékba néz, fél szemmel az őrmester képébe, és mondja: „S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!"

Révész Sándor

(1995/4, 119-123. o.)
 
 

Bächer Iván: Kardosgé

(Kardos G. György író 70. születésnapja alkalmából)

Délután ötkor csörög a telefon. Sejtettem és reméltem, hogy ő lesz. Három napja nem találkoztunk. Három nap alatt már rengeteg beszélnivaló tud összegyűlni. - Mi van?
- Semmi!
- Ne üvölts!
Mindig üvöltök, pedig ő nem süket. Apám volt süket.
- Nem üvöltök! Gyere!
- Ne üvölts! Na jó... Lehet, hogy elmegyek. Csak az a rengeteg emelet ne lenne nálatok. De két dolgot is meg akarok beszélni veled. Az egyik nagyon kínos. A másik jó! Van egy remek üzletem számodra!
- Mondjad!
- Majd elmondom. Átpasszolok neked egy jó munkát. Kereshetsz hatvanezer forintot. Hány óra van nálad?
- Öt. Fél hatkor a Salinál.
- Na várjál! Még nem vagyok felöltözve. Felöltözöm, fölszállok a villamosra, a Kossuth térnél átszállok a trolira... Háromnegyed ötkor legyél lenn.
Fél ötkor kosárba szedem az üres üvegeket és indulok.
Bekukkantok Salihoz, jelzem, hogy örülhet, jön Gyuri. Schwartz úrnál leteszem az üvegeket. Sétálok a trolimegállóig.
Az első 70-esről kászálódik lefele.
Elegáns, mint mindig. Szeme színéhez passzoló kék, kockás ing van rajta, szürke, finom zakó, vasalt, puha nadrág, hosszú, világos kabát.
Kicsit ferde szájjal mosolyog, szuszog, kezét nyújtja.
- Mi van?
- Semmi.
Indulunk hát.
Szépen, lassan, meg-megállva megyünk.
- Mi az az üzleti ajánlat?
- Majd mindjárt mondom. Nyolc flekkel kereshetsz hatvanezret. Átpasszolom neked. Meg lehetsz tisztelve. Nem szoktam ilyet csinálni. Vérzik is a szívem.
- Miről lenne szó?
- Majd elmondom. De előbb menjünk el egy kicsit a Király utca felé. Láttam a bizományiban egy fényképezőgépet. Meg akarom nézni még egyszer.
- Már zárva lesz.
- Nem baj. Legalább nem veszem meg.
Megyünk tehát. Lassan, meg-megállva. Közben mesél. Legelébb a lapról, amelytől éppen megválni készül. Dühös, ingerült - évtizedeken át volt az irodalmi hetilap szerkesztőségének tagja, része, darabja, létfontosságú szerve inkább. Kiválása a lap szétesésének utolsó, végső stádiuma lesz.
Elérkezünk közben a Király utcai bizományosok birodalmáig. Hosszú perceken át áll tűnődve egy-egy tévé, videó, fotómasina előtt. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor az ember a feleségét kíséri szoknyát venni.
- Mennyi mindent tudnék venni magamnak, ha nem lennék annyira szarrágó - mondja szomorúan.
Fordulunk vissza a Kertész utca felé.
Mindenkihez be kell menni. Nem maradhat ki egy üzlet vagy kocsma sem.
Schwartz úr az első. Schwartz úr volt hosszú évekig a moszkvai magyar boltos, berepülte a fél világot, vele tehát különféle légitársaságokról, repülőterekről diskurál előbb, majd szovjetorosz zsidó viccekkel jönnek.
Tudja, miért olyan zseniálisak a zsidó hegedűsök? Mert kétezer év fájdalma szól a vonójukból. És miért még zseniálisabbak a szovjet zsidó hegedűsök? Mert az ő vonójuk kétezer-nyolcvan év fájdalmát zengi... He-he...
Aztán megyünk pár métert odébb, Salihoz.
- Szálem!
- Salom - üdvözli egymást kitörő örömmel magyar író és - származására nézve - perzsa boltos.
Az előbbi újságolja, hogy most érkezett Izraelből.
Izrael, Perzsia, Irak, Irán, Törökország, Bulgária, Erdély, Magyarország, Pest, Belváros, Király vagy Kertész utca mind egy világ, az ő világa, a világ, amely otthonos, derűs, szomorú, és amelyben mindig ismerősbe lehet botlani az utcán, mert mindenki ismerős, és aki nem, az az lesz, és lehet vele máris leállni, menni, vásárolni, dumálni, vicceket mesélni, élni.
- Miért nem mondtad, hogy mész?! - ripakodik rá az alacsony, ráncos homlokú, kedves perzsa pesti. - Kértem volna fűszereket.
- Jajajj - szabadkozik az író. - Van nekem otthon. Milyen fűszer kell?
- Curry, például.
- Curry? Hát azt minden közértben vehetsz!
- De nem olyat.
Hosszasabb eszmecsere következik különféle távol- és közel-keleti fűszerek tárgyában. Arab, héber, perzsa, angol szavak szállingóznak a zsúfolt kis bolt terében a sörösrekesz-akadályok, mosópordoboz-tornyok és kutyakosztkonzerv-várak között. Hamar kiderül, hogy minden nyelv rokona minden másik nyelvnek. Tulajdonképpen egy nagy nyelv az egész világ.
Aztán filmgyári történetek következnek menetrend szerint. Az Iránból idevetődött Sali ugyanis Kazimirnál végzett, az író pedig természetesen mindenkit ismert a cégnél, még mostani, húsz éve hűséggel szolgáló asszonyát is onnan szerezte be.
Aztán vesz csokit a gyerekeknek, és mehetünk tovább.
Átkelünk az úttesten, és betérünk a cukrászdába, ahol van csapolt sör.
Kapok egy pohárral, ő pedig egy kávét kavargatva kezdi mesélni - nyilván még a fölelevenített filmgyári élmények hatása alatt - feleségeinek históriáját.
Az első, példának okáért, énekesnő volt a dunántúli városban, ahová Palesztinából megérkezett az író. Itt egy komikussal lakott egy albérletben. A színész egy ízben felhozta az énekesnőt, aki szállást kért, hogy úgy mondjuk, és persze ezt a szívességet nem lehetett megtagadni tőle... De másnap jött a komikus, hogy ő nem tud úgy aludni, hogy ha folyton sikoltoznak mellette, és elköltözött, így egyszer csak ott maradt a betegesen balos dalos első feleségnek, akitől aztán gyorsan el kellett válni, mert hetente föl-följelentette hites urát az ÁVH-nál. A művésznő mára a hazai szélsőjobb egyik kisdobosa lett, persze. De azért jóban vannak.
A negyedik feleségnél indulunk tovább.
Kicsit túlballagunk a kapun, a sarkon nyílt ugyanis egy kis szerb étterem. Fölragyog az arca, mikor a szomszéd asztalnál ülő társaság diskurzusába hallgat.
- Ezek bosnyákok!
Imádja a bosnyákokat. Fél perc múlva már ott ül asztalunknál az egyik maffiózó. Képe egy darab hatalmas mosoly. Meghív minket, ömlik a szó belőle. Mikor indulunk, csókkal búcsúznak el egymástól.
Megyünk most már fölfelé. Útközben szerb partizándalokból dúdolgat egy csokorral.
Odafönn előbb kilihegi magát, aztán teát kér.
Valamikor nem teát ivott.
Furcsa dolog tud lenni az is, ahogyan embert szerez magának az ember. Őt például örököltem. Meghalt feleségem második férjének barátja volt. Vagy tíz évvel ezelőtt megérkezett hozzánk, akik akkor még voltunk, bemutatkozott apámnak, aki akkor még volt, lekönyökölt a barkácsolt pulthoz, ami akkor volt és van és lesz, amíg csak élek. Lekönyökölt a két öreg zsidó - mondjuk így, bár nem igaz - a pulthoz, töltögetni kezdték a vodkát, és úgy kezdtek diskurálni, mintha negyven éve ismernék egymást.
Aztán jó néhányszor berúgtak még együtt, aztán egyiknek a szíve, másiknak a mája jelzett, még megittak pár doboz alkoholfrei sört, aztán, most már csak ő maradt nekem nem inni.
Pedig egy időben nagyon rossz bőrben volt.
Tudom, miért maradt meg. Meg kellett még írnia egy regényt. És azt is tudom, miért fog megmaradni. Kell még írnia egy másikat. Egy igazit. Borról, ahol jó volt, és a jugoszláv partizánlányról, aki gyönyörű. Tudom, hogy megírja.
Odafönn régi barátnő is tanyázik, sváb családból, német szakkal, német férjtől hazatérve éppen.
- Nézd, a Mózes - lágyul az író el. - Tudod, mit mondanak a zsidók a német nyelvről?
- Mit?
- Elrontott jiddis... Van is benne valami...
Példákkal illusztrálja a tételt, majd hamarosan jiddis dalok szárnyalnak végig a lakáson.
Később a teához mesél a hálás hallgatóságnak.
Palesztináról, ahol egykor három nyelven virítottak a plakátok, rögtön citál is egy plakátfölírást héberül, jiddisül és ékes ladino nyelven, aztán a szefárdokról mesél, majd a palesztinai japán zsidókról, meg az afrikaiakról, akik arabok voltak, spanyolul beszéltek egymással és franciául ővele, aki a tizedesük volt, és aki rettentően félt tőlük... Énekel is rögtön egy szefárd dalt ott a konyhában, aztán franciául is elkántálja a zsidó panaszt, mely az imádott spanyol földet zokogja vissza: „Elvesztettük Ciont, és most elveszítjük második hazánkat, Spanyolországot is..."
- Nem megy az írás - mondja váratlanul. - Adjatok egy kis konyakot! Amikor írtam, akkor este elindultam, jártam kocsmáról kocsmára, közben spekuláltam, hazamentem, lefeküdtem, és reggel megírtam, ami a kocsmában eszembe jutott.
Aztán mesél a vidéki színház főrendezőjéről, aki a legvéresebb szájú kommunista lett, följelentette őt is, a dramaturgot, legjobb barátját mellesleg, mint cionista ügynököt, ami abból is kiviláglott, hogy aránytalanul kevés szovjetorosz darab volt műsoron...
Később a főrendező reformkommunista lett, Nagy Imre híve - revizionista -, ellenforradalmár, ahogy tetszik, persze beleőrült az egészbe, botrányokat csinált a villamoson, végül - mint közismert - felakasztották, persze nem ezért.
- Szegény Gabi... - homályosodik el az író kék szeme. - Úgy meginnék most egy pohár barna sört.
Kap azt is pillanaton belül.
- Te, Gyuri - mondom -, azt telefonoztad, hogy két fontos dolgot akarsz. Az egyik az üzlet, amit átpasszolsz nekem...
- Majd - tesz egy hessegető mozdulatot.
- A másik?
- Nem is merem elmondani nektek... Annyira röstellem. A feleségem ment tegnap a Körúton, megszólítja egy pali, egy ügynök, de igazi úr volt, nyakkendővel, zakóval, szóval elkezdte fűzni, legyen elég annyi, hogy másnap találkoztunk a New Yorkban, a dolognak az a lényege, hogy ha mi most veszünk egy appartmant valami kastélyban hatszázezerért, cserébe egy életen át, sőt a gyerekeink élete végéig nyaralhatunk két hetet, hármat minden évben mindenfelé a világban. Rodoszon, a Riviérán, a Karib-tengernél, Floridában... És annyira meggyőző volt a pali, hogy azt mondta, ha most azonnal adunk ötvenezer forint foglalót...
- Jézusom - hördült föl rosszat sejtve a társaság.
Bizony odaadta. A tökidegen embernek, utcán, foglalót. Odahaza gondolta végig aztán, hogy ő újságíró korában sokszor járt a megjelölt községben, poros kis fészek az, és ráadásul nincsen benne semmiféle kastély, meg aztán ki az a hülye, aki Floridából, Rodoszból vagy Monte Carlóból éppen a sivár kisalföldi városkába vágyna. Persze hiába ment másnap az eldugott, koszos kis irodába - csoda, hogy volt ilyen egyáltalán, a foglalót nem kapta vissza.
- Csináljatok valamit - néz ránk kétségbeesve. - Írjátok meg, vagy hívjátok föl a palit, fenyegessétek meg, hát ez borzasztó.
Megszólal a telefon, mesélem a jó történetet azonnal, de csak mesélném, mert a vonal túloldalán már tudnak a dologról. Persze szétkürtölte panaszát mindenfelé, meg is mozdult a város jobbik fele, és egy hét múlva vissza is kapja majd a pénzt természetesen.
Egy óra múlva kísérem a taxiállomás felé.
Közben ő mesél újra Borról, pedig arról eddig keveset mesélt, és a jugoszláv partizánlányról, a Katyusát éneklő vlaszovistákról, akik gyönyörűek voltak, és akkor már biztosan tudom, hogy elkészül a regény, a legszebb, az igazi, és aztán mesél nőkről, akik szerelmesek akarnak lenni mind, még a kurvák is, mert ilyenek a nők, megvett egyet a Moulin Rouge-ban annak idején, réges-régen, és egy éven át nem tudta levakarni magáról, teljesen felkopott az álla szegény nőnek, mert nem ment el senkivel, tőle meg nem fogadott el honoráriumot...
És így tovább végig az utcán, a városon, mesél, mesél szakadatlanul, én pedig csak hallgatom, csodálom és szeretem és boldog vagyok, hogy egy ilyen mesebeli figura adatott meg sétatársul, olyan figura, amilyen a városban nincsen több, sehol sincs már és nem is lesz soha, mert soha többé egy emberben ilyen szervesen nem ötvöződhet szépség és tehetség, bölcsesség és tudás, cinizmus, naiv báj és végtelen jóság mindenekelőtt.
Hirtelen megáll.
- Te, ide figyelj!
- Mi van?
- Egész este egy dolog járt csak a fejemben...
- Micsoda, Gyuri?
- Ez a munka. Ez a hatvanezer nyolc flekkért. Az az igazság, hogy úgy érzem, ne haragudj, ugye, nem haragszol, de meg tudnám azt én is csinálni... Rájöttem közben, hogy... hagyd a fenébe, megcsinálom.
Megyünk tovább. Keresünk egy kockás taxit, kinyitom a kocsi hátsó ajtaját, megcsókolom jobbról, balról, besegítem, becsapom az ajtót, és indulok visszafele.
(1995/5)
 

Szegény Dénes

...Kegyetlen tény, de nyilvánvaló tény: a rendszerváltozás körüli és utáni politikusszerep a magyar írók közül leginkább Csengey Dénest tette tönkre. Nemcsak azért, mert belerokkant, belepusztult. Azért is, mert naiv önfeláldozásának nemigen lett gyakorlati haszna. Még kevésbé írói haszna.
Példáját nem szabad az idősebb eszmetársakéval egybevetni. Csoóri és Csurka jelentős életművet tudhatott a háta mögött, amikor íróból politikussá alakította magát. Szegény Dénes még épp csak készülődött a dédelgetett életművére.
1988-89-től minden jel arra mutat, hogy tudatosan vállalta a rendszerváltozás író-politikusának szerepét. Önmaga dicsőségére ugyan, de nem önmaga, hanem az ország (nemzet, nép, honi magyarság, egyetemes magyarság) hasznára. Csengey Dénesről sok rosszat mondhatunk, de mérhetetlenül tiszta erkölcsiségét nem lehet kétségbe vonni. Akkor sem, ha az erkölcsöt sokszor a kebelére függesztve hordozta, mint piros szívét a Bádog Favágó az Ózban. Tűnődő utókorként néha azt kívánnánk, bár elegyítette volna a végletes moralizálást a gondolkodás más elemeivel, kétellyel, iróniával, öniróniával. Ám alkata elhárította az effajta léhaságokat. Különösen akkor, amikor kiélhette a romantikus forradalmár régtől áhított szerepét.
Azt hitte, ezt a szerepet, ezt a feladatot ő választotta önmagának, tehát kötelessége teljesíteni a vállalkozását. Holott szerepkörét az MDF akkor már mértékadó vezetői állították össze, nem kevés machiavelliánus leleménnyel.
Dénes példátlanul baleknek bizonyult. Nemcsak hagyta, hogy közvetlenül a választások előtt és alatt az MDF későbbi hatalmasai frontembert csináljanak belőle, de látható örömmel vállalta megbízatását. Imádta a nyilvánosságot: városról városra utazott, dobogókon szónokolt, délután zöld asztalnál, este fehér asztalnál osztogatta tanácsait. Szabatosan, szépen-ízesen beszélt magyarul, a nép - legalábbis a nép egyik, adott fele - bámulattal hallgatta. Kossuth és Petőfi magasztos szerepében érezhette magát, amikor a Parlament lépcsőfokairól szólhatott nemzetéhez. Panyókára vetett kiskabátban, a kezében tartott papírlapokba csak ritkán beletekintve, figyelmeztető mutatóujját az égnek emelve.
Kulcsszerepet játszott a négyigenes népszavazás idején. Az MDF kísérletének bukása után bűnbak lett és nevetség tárgya, rajta köszörülte gonosz nyelvét az átkos liberális-bolsevik sajtó.
Rövid politikai pályafutásának dokumentumai még életében megjelentek a Püski Kiadónál, Mezítlábas szabadság címen. Csengey Dénes írásos életművének bizonyára ez a kötet a mélypontja. Csupa rövid írás: nyilvános beszéd, felszólalás, hozzászólás, interjú. Rengeteg ismétlés, önismétlés, szövegátfedés. Mélyebb politikai összefüggések elemzése helyett a romantikus retorika hömpölygő mondatai.
Azután az MDF megnyerte a választásokat, és Csengey Dénes hamarosan magányos lett az imádott pártjában. Képzeljünk bele: ő, aki megmaradt népinek és plebejusnak, miként tudott volna közös nyelven beszélni Jeszenszkyvel vagy Katona Tamással? Antall Józsefről nem is szólva.
1991 áprilisában hunyt el, megtakarítva magának az MDF elkövetkező válságait. Szívroham vagy öngyilkosság vagy a kettő keveréke: máig nem tudja a nyilvánosság. Amikor tetemére rátaláltak, már napok óta nem látogatta senki.
Erkölcsös lény volt, nem győzzük hangsúlyozni. Vagyont nem szerzett, csupán félig kész írásokat hagyott maga után. Igazi victim: önmaga és a körülmények áldozata.

Sükösd Mihály

(1995/5, 113-116. o.)
 
 

Varró Dániel: Három strófa önmagamról

Van derűm, van dínom, dánom,
élhetetlenségem bánom,
van borúm, van pírom is,
van terhem is, ha bírom is,
 
messzehajló barna fürtök
fojtó illatában fürdök,
társaságba járni félek,
olykor magamban beszélek.
 
És ha kupán csap az ihlet,
hipp-hopp kismalaccá vedlek,
és trombitálva töffögök,
és ritmizálva blöffölök.
(1995/9)
 
 

Szervác József: Végnapjaim története

(Posztirat)

 
Az a rohadék klozettartály, az. Azzal kezdődött az egész. Két vagy három napig tűrtem, hogy zubogjon meg csörömpözzön, hogy akkor jöjjön rá igazán, amikor elzárják végre a rohadék tévéiket, még a lépcsőházi ajtót sem csapkodja valamelyik rohadék; végül tele lett a tököm, lehetetlenség, hogy két csukott ajtón túlról se hagyjon aludni a rohadék - kimentem hát, és elzártam a sarokcsapot.
Visszafektemben meghúztam az ágyam mellé szoktatott demizsont, kerestem valami rohadék krimit, bár lehet, hogy épp valami többször átrágott klasszikust - ennek akkor már semmi jelentősége nem volt -, rágyújtottam, és töltöttem az éjszakát.
Akkor persze még erősen hitegettem magam, hogy reggel majd megvallatom a masinát, próbálok a lelkére hatni, talán csak állítani kell az úszón, esetleg meg kell forrasztani, legrosszabb esetben kicserélem. Ismerek néhány csibészt, akitől orgazdálkodhatok egyet negyedáron.
Jellemző gyarlóságomra.
Szívtam sorban a cigarettákat, volt otthon vagy negyven staniclival, olykor a komót kedvéért sodortam egyet, a jó szabolcsi szűzdohányt ajándékba kaptam; kortyoltam, olvastam, a rádióból áradt a szokásos éjszakai bárgyúság, nem érdekelt a másnap: végtére aludni ráérek nappal is.
Ezen meggondolásból úgy három óra körül főztem egy tökös kávét, bögréből ittam, a könyvet félretettem, és kerestem egy emberesebb nehézségi fokozatú keresztrejtvényt.
Nem néztem, hány óra lehet, amikor végre a falnak fordultam, mindenesetre meglehetősen fölhasadt a pirkadat, régóta jártak a trolik és más kukás kocsik; előtte persze még vettem egy slukkot a kékfrankosból, azután mintha aludtam volna.
Arra ébredtem, valaki eszelősen csönget, háromnegyed tizenegy lévén a postás lehetett, márpedig ha valóban ő, alighanem pénzt hoz, de ez sem hatott meg, hevertem békésen tovább - majd átveszi a szomszédasszony.
Végre abbahagyta, én kimentem, a vécét vödörből öntöttem le, pedáns ember lévén rögtön újra is töltöttem. Míg a neszkávéhoz fölforrt a víz, rágyújtottam, ittam egyet, majd egy hirtelen ötlettől vezéreltetve székre állva kitéptem a csengő reduktorjából a vezetéket.
Csináltam néhány szendvicset, hogy majd órákkal később meg is egyem, visszafeküdtem, elszürcsöltem a kávémat. Hozzá bort. Aztán aludtam tovább.
Délután volt, amikor erősen kopogtattak az ajtómon. Kilestem, a szomszédaszszony támadott, kezében mintha néhány bankjegyet szorongatott volna. Miután semmi hangulatom nem volt diskurálni vele, hagytam, hogy visszavonuljon. Tudtam: perceken belül visszajön, cédulát tűz a kilincs fölé: „JÓZSIKÁM MAJD CSÖNGESSEN BE LEHETŐLEG NE ÉJFÉLKOR PÉNZ ÁLL A HÁZHOZ RÉG LÁTTAM MI VAN MAGÁVAL JUCI NÉNI". De ha a Dárius kincsét hozza, szarok arra is.
Legyártottam egy újabb kávét, és gondolkozni kezdtem, mire fogjam magam. Az ötletet, hogy megírhatnék egy-két régebben tervezett vagy éppen megkezdett dolgozatot, hamar elvetettem - jó darabig úgysem megyek redakciók közelébe sem.
Meghúztam az ampullámat, aztán levettem az ágy fölötti polcról a sakktáblát, fölraktam egy feladványt, amit már napok óta képtelen voltam megoldani, pedig egyszerű kétlépésesnek adta elő magát. Ehhez a tevékenységhez pipára gyújtottam, vagy egy tucat pipám volt, felváltva használtam őket, de a sakkhoz mindig ugyanazt.
Tíz perc alatt megvolt a kulcslépés. Mindjárt az ikerrel együtt. Példátlan primitívségében rejlett a dolog trükkje. Ha már előttem volt a tábla, fölállítottam a bábukat, és kihívtam magam. Az ilyen partikban mindig mást játszottam, néha a legképtelenebb hülyeségeket. De biztos voltam benne, hogy kitűnő edzésmódszer.
Tíz-tizenkét játszma után ezt is meguntam, kávéért mentem a konyhába, megettem egy almát, visszafekvés közben meghúztam a flaskát, elővettem az éjjel megkezdett könyvet. Akkor vettem észre, hogy elfelejtettem kiüríteni a színültig tele hamutartót. Túlságosan kényelmesen elnyúltam ahhoz, hogy föltápászkodjak, hát higgadtan az ágy mögé döntögettem őket. Olvastam, időnként aludtam egy sort, meg dohányoztam, kávéztam és ittam. Könnyednek és kiegyensúlyozottnak éreztem magam, enni alig ettem, már harmadik napja tartott a semmittevés, amikor végre megírtam egy tárcát. Aztán még egyet. Elégedett voltam a formámmal, félretettem hát a gépet, s a két irományt bedobtam a fiókba.
Néha kopogott valaki, de nem reagáltam rá, bár lehetett a fiam is, valamelyik eszement ivóbajtársam is. Bizonyára VÉ is keresett, jó asszonycimborám, akivel jó két éve tartott szinte csak a lepedők színterén játszódó románcunk. VÉ elvált asszony volt három gyerekkel, a legkisebb, a fiú még óvodás, ráadásul ott volt a hónapok óta beteg anyja, egészsége teljében is kiállhatatlan vénasszony - így nem sűrűn járhattunk moziba. Néha strandra vagy kirándulni a gyerekekkel. Kellett, hogy keressen, mert amióta tartottuk egymást, ritkán fordult elő, hogy legalább föl se hívjam.
Egyetlen esetben tett rá célzást, hogy akár össze is házasodhatnánk, akkor sem mondta komolyan. Meg-megörvendeztettük egymást olykor és kész. Meg játszottam a kölykökkel, főként a kicsivel. Illetve ő játszott velem.
Így végiggondolva nem sok értelme volt az egésznek. Illatos és formás teste volt, mindenre képes volt az ágyban, többet provokált ki belőlem, mint kezdetben gondoltam volna. Ahogy ezen most studíroztam, kitört rajtam az erekció, de egy nagyobb dózis bor hamar megszabadított tőle.
Volt néhány nő az életemben, éltem velük jól-rosszul, előbb-utóbb sehogy, VÉ-vel kezdettől sehogy. Csak jókat dugtunk, és néha megbütyköltem valamit a lakásában, vagy megpucoltam egy halat. De most ennyi agytorna után tisztában voltam vele, hogy VÉ-nek is vége. A kissrác fog hiányozni.
Teljesen földobott, hogy ezek szerint újra „szabadúszó" vagyok. De meddig. Megesett, úgy hagytam ott valakit, hogy egyszerűen kiszálltam a metróból, aztán kerestem valaki mást, vagy visszamentem egy régebbihez.
Ekkor éppen elég magasan állt bennem az alkoholszint, de ebben a kérdésben ez a körülmény nem befolyásolt. Sőt határozottan úgy éreztem, hogy egyelőre nem koslatok senki más után. Sokáig nem.
Erre újfent ittam. A könyvem az ágy mögé csúszott, néhány sakkfigura is, nem érdekelt, volt még néhány rejtvényem és borom is jócskám. Már silózni lehetett volna a füstöt, mégse szellőztettem, már csak a jövés-menés miatt sem - nem voltam kíváncsi senkire.
Legközelebb már nem öntöttem le a klozetot. És később sem.
A kenyerem elfogyott, az utolsó falatokat már prézlinek sem darálták volna le jobb házaknál. Volt még néhány szem almám, a fonnyadtabbak és hibásak, azokat rágcsáltam mosatlanul. Elfogyott a kávé is, teát főzni lusta voltam - maradt a bor.
Függőleges 8: kiejtett mássalhangzó, két betű - a megfejtés: VÉ - faszom a rohadék rejtvénybe is. Ittam és aludtam rá és nohejnmál. Arra ébredtem, hogy erősen feszül a hólyagom. Fölültem az ágy szélére, és a parkettára hugyoztam. Konstatáltam, hogy hülye vagyok, amire innom kellett, közben a hamutartóból kibillent cigaretta meglehetős lyukat égetett az ágy kárpitjára. A tüzet poroltóval lokalizáltam, ez a debilis szójáték megnevettetett.
A székletemet azért még kivittem, a csésze már félig volt és legyek rajzottak körülötte. Volt a fürdőszobában Chemotoxom, de nem is jutott eszembe használni. Csak feküdni akartam és inni, és nem zavart, hogy egyre büdösebb vagyok. A dohány, pia, izzadság és a szar szagának elegye túltett a leglekoszlottabb falusi vasúti resti bűzén. És egyre több volt a légy, és nem is idegesítettek.
A vekkert napok óta nem húztam fel, a karórám valamelyik zakóm zsebében volt, egyszerűen képtelen voltam a csuklómon elviselni; már azt sem tudtam, milyen nap van, de legalább egy hete tartott ez az állapot.
A lépteiről megismertem a fiamat. Kopogott az ajtón, az ablakokon, nyomkodta a kilincset, aztán alighanem írt valami cédulát, végül elment. Csend volt a házban, pedig kora estére járt; talán a kurva meleg miatt. Fölkeltem, előszedtem az összes leadatlan kéziratomat, némelyikbe beleolvastam, volt köztük egészen jó is, amit már régen elígértem. Összetéptem az egész paksamétát és szétszórtam a szőnyegen. Ez már nem okozott különösebb rendetlenséget, volt ott néhány kenyérdarab, szalonnabőr, almacsutka, üres cigarettás zacskó és egy mázsa csikk. Aztán összetörtem az írógépemet. Több mint húszéves kis japán masina volt, nagyon szerettem.
Valami bogár mászott a fal mellett, lomhán és fosszínűen, és egyre éhesebb voltam. Semmi ehető nem volt már a lakásban, bár volt pénzem, tudtam, hogy nem megyek le venni valamit. Ahhoz eleve tisztába kellett volna tennem magamat, ami nonszensznek tűnt. Borom viszont volt jócskán, ittam, amitől még éhesebb lettem. A trikóm is csupa borpecsét volt, főként a bajuszomról csöpögött a szutyok, de jutott az ágyra és a szőnyegre is.
Az éjszaka kialudt az ágyam fölötti lámpa. Próbáltam bekapcsolni a rádiót - kussolt. Alighanem lecsapott a biztosíték, fene tudja mitől, nem működött semmi, még a hűtőszekrényt is kihúztam régen - nem álltam föl, hogy visszanyomjam.
Hirtelen esni kezdett. Sűrű nyári zivatar volt, villámlott is, elég közelről, mert szinte egy időben dörgött. Más alkalommal ilyenkor kinyitottam az összes ablakot, gyakran félmeztelenül kiálltam a folyosóra - imádtam bőrig ázni, ha épp a dolgomra mentem is, esernyőm sohasem volt; a zakóim sínylették a szokásomat. Most jólesett hallgatni a verését, de föl nem keltem. Egy frászt. Ehelyett ittam, és meglehetősen fölállt a farkam, régóta gyakorolhatta, amit csak most vettem észre, mert szabályosan fájt. Jól ki kellett volna vernem, hogy megkönnyebbüljek, de egy mozdulatot se tettem. Szinkronban sajgott a gyomrommal, és a teljesség kedvéért begörcsölt a lábam. Ez a rohadék érszűkülettől volt, ami vagy tíz éve kezdődhetett, és már akkoriban eldöntöttem, hogy tolókocsira nem váltok bérletet. Rendesen csak másodpercekig tartott, most nem akart kiállni a rohadék. És mintha a fejem is fájt volna.
Egy légy kóválygott feszt a hasam tájékánál, talán az almaszag vonzotta; nem csaptam oda neki. A fürdőszobában vagy a konyhában felborult vagy leesett valami. Ittam, aztán félálomban összeszartam magam.
Ittam, akkor már vadul, az utolsó előtti kannát kezdtem meg, csurgott végig az államról a mellkasomra. Az eső kitartóan verte a folyosót.
Nők jártak az agyamban, szeretkezések és baszások egymással keveredve, vonaton, szőnyegen és konyhaasztalon, meg egyszerre két nővel, de ezek olyan emlékek voltak már, mint az utazásaimé, vagy olyanok se; minek is zabáltam a nőket, a seggét kinyaltam némelyiknek a szó szoros értelmében, másokat csak plátóian szerettem, de egyáltalán mi az, hogy csak - végül is lefeküdtem mindegyikkel, amitől elmúltak bennem; már elmúlt bennem mind. Az erekcióm is elmúlt.
„Most már mi következünk, pajtikám" - prófétálta Győző, a Benga a borozóban, amikor a bádogos Laci meghalt, váratlanul cselekedte, ő volt Balú, a barna medve és egyszemélyben annak földi mása és helytartója - azután nemsokára meghalt Győző is, én pedig Lacinak, a Gyalogkakukknak mondtam a borozóban, hogy most már mi következünk.
Van még némi borom.
Csak ne a fiam találjon majd meg.
(1995/9)
 
 

Péterfy Gergely: Autós éjszaka

A tatai írótáborból autóztam hazafelé, Badacsonyörsre, ahol még kinézett két boldog hét az őszi nagy dózerolás kezdetéig. Az öreg kis Toyota motorja hűségesen, egyenletesen búgott, víz, olaj rendben, az út néptelen, csak az út menti fákat fogja el néha a kísértés, hogy fáradtan az aszfaltra dőljenek. Kicsit másnapos voltam. Ahhoz éppen eléggé, hogy élvezzem a sebességet, és ahogy a reflektor kévéi szemérmetlenül belenyúlnak a sötétbe, és kiemelnek onnan néha valamit, zöld macskaszempárt, cammogó sündisznót. A négynapos irodalmi nyavalygás után jólesett kicsit belesüppedni a mítoszba - férfi, autó, út, sebesség -, és talán ezért is mélyebben léptem a gázba a megszokottnál. Már akkor tudtam, hogy egy út menti vendéglőnél meg fogok állni, nem mintha szükségem volna kávéra vagy pihenésre, hanem a fíling kedvéért, ahogy belépek, és végigpillantok a termen. Felhőtlenül jólesett túlrajzolni önmagam. Csak az zavart, hogy nem elég erős a magnó, és nem tudok elegendő basszust alákeverni a suhanásnak.
Furcsa dolog egyedül autózni éjszaka. Ülni a gépben, amely alakját tekintve leginkább a víz alatti lényekre emlékeztet, áramvonalas, világít, mint a mélytengeri halak, pikkelye fénylik, és a kerék is inkább uszony, mint láb. Nagy sebességnél a levegő vízzé válik, suhan az autó a sötét tengerfenéken.
Nem volna ilyen jó autózni, ha nem fűződne hozzá valami ősi tapasztalat: a víz alatti siklás öröme. Talán ezért van az, hogy nappal autózni rutin, éjszaka misztérium. A legegyszerűbb dolgokra redukálódik a világ: haladnál előre, és ez nem mindig sikerül. De a haladás maga, az rendkívüli. Az autó félistenné tesz. Minél jobb az autó, annál nagyobb félistenné. Annál több a félben az egész. Te vagy a metálfény, a négy kerék a te izmos végtagod, a szívedben robban a benzin, a reflektor a te szemed, hacsak előzékenyen le nem sütöd, elvakul, aki belenéz. Végső soron: önmagad lízingeled.
Közben szólt a Reel to Real, nice, sweet, phantastic, és már mélyen bent jártam a Bakonyban. Az úton senki, csak a sötét tűnt néhol sűrűbbnek, mintha alakot akarna ölteni valami. Hosszú, kanyargós szakasz után egyenes lejtő következett, üresbe kapcsoltam, és elengedtem a kormányt. Egészen finoman jobbra húzott az autó, hagytam, hogy majdnem ráfusson a padkára, aztán visszakormányoztam középre. Megint elengedtem, újra padka, vissza. Kezdett tetszeni a játék. Most már a bal sávból indítottam, hagytam, hogy csináljon a kocsi, amit akar. Mint amikor a lélek finoman elengedi a testet, de az utolsó pillanatban utánanyúl, az elejtett vasgolyót még a levegőben kapja el, de azt már érezni, hogy a vasgolyónak is vannak tervei, nemcsak a kéznek.
Először véletlenül értem a világításkapcsolóhoz, ahogy hirtelen a kormányhoz kaptam. A lehetőség még nem tudatosodott, de már benne volt a mozdulatban. Felhőtlen volt az ég, de a hold nem látszott sehol. A sötét valószínűleg olyan tömör, hihetetlen, hogy valamikor újra be lehet lakni a fénnyel. Mint a teremtés előtt: csak a lendület. És akkor kikapcsoltam a lámpát. Mintha csend is lett volna, nemcsak sötét. A lélek elhagyta a testet, és az augusztusi éjszaka egy pillanatra megmutatta valódi önmagát. Tudtam, hogy soha nem lehetek olyan szabad, hogy ne kapcsoljam vissza a fényt.
(1996/2)
 
 

Párbajdivat a századvégen

...1881 elején a „Függetlenség" egy munkatársa kiállt Lobkowitz herceg dragonyos főhadnaggyal, aki azért hívta ki, mert neveletlennek minősítette egyes cs. kir. tisztek viselkedését az elitbálokon. 1886 júliusában egy kerti mulatságon két fiatal honvédtiszt durván viselkedett egy jó házból való úrilánnyal. A bált rendező joghallgató e szavakkal utasította rendre őket: „Mikor a mai mulatságra meghívtuk ezt a két urat, abból a föltevésből indultunk ki, hogy minden katonatiszt úriember. Sajnálattal láttuk, hogy vannak kivételek is... a tiszt urakat felszólítom, hogy hagyják el a társaságot." Mindketten kihívták a jogászt, aki stílszerűen két k. u. k. huszártisztet kért fel segédeinek. Első ellenfelét egy kardvágással megölte; ezután a másik nem állt ki, amiért le kellett mondania rangjáról. A jogászból sem lett ügyvéd, hanem Herczeg Ferenc néven ismert író - aki valahogy kibújt az önkéntesi szolgálat alól, mint akkor még sokan.
A párbajnak szerepe volt a polgári középosztály meghatározásában - a „párbajképesség" egybeesett a középosztályhoz tartozás alsó határával. Ha egy zsidó (vagy szerb, román) tartalékos tiszti rangot szerzett, akkor párbajképes volt, s ezáltal az úri középosztály tagja. A hetvenes évek végén nem volt ritka eset, hogy a tartalékos tisztnek, különösen a zsidó tartalékos tisztnek, ki kellett harcolnia a jogot, hogy párbajban szerezhessen arcára az indián és néger törzsek (= „primitív népek") díszítményeihez hasonló hosszas vágásokat. Weiszberger Ármin ipolysági ügyvédet 1877 farsangján a rendezőség, élén Ivánka Oszkár kamarással, kiutasította egy bálról. Weiszberger kihívatta Ivánkát, a kamarás becsületbírósági eljárást kért - köteles-e elfogadni Weiszberger kihívását, aki ellen különböző kifogásai voltak. A becsületbíróság kimondta, hogy párbajképes. Az ügyvéd így biztosította társadalmi pozícióját: pisztolypárbajt vívhatott Ivánkával, aki a második fordulóban agyonlőtte.

Hajdu Tibor

(1996/3, 31-40. o.)
 
 

Bicsketábor

Hét éve dolgozom a Bicskei Befogadó Állomás igazgatójaként. Ezalatt 14 ország 23 nemzetisége, mintegy tizenötezer ember fordult meg táborunkban. (...)
 

Geodjan Arutjun unokája

 
Geodjan Arutjun 72 éves grúziai, örmény ember. Feleségével, leányával, fiával és annak családjával, összesen tizenegyen menekültek el. Arutjun annak idején a Vöröshadsereg katonájaként Magyarországon harcolt. A fővárosban megsebesült, és megkapta a Budapest Felszabadításáért érmet. Ötven év múlva aztán idemenekült, dolgos, talpraesett családjával. Egyik fiú unokája, a 15 éves Karen a tábor népszerű egyéniségévé vált. Beszélt örményül, oroszul, grúzul, angolul, a táborban megtanult szerb-horvátul és viszonylag jól magyarul is.
 
*
 
- A nagybátyámnak voltam én tolmács, kihozta Karen Kerepestarcsa, mert én tudni a magyart, és látni rajtam rendőrtiszt az intelligencia. Nagybátyám nekem beszéli, hogy vesz nekem British Knights edzőcipő, mert én voltam vele rendes. Vesz nekem oan cipő, ha lenni már nagybátyám Bicsketábor. Most meg itt van Bicsketábor, felejtette Kerepestarcsa, meg Karen, és tudja mit szól? Szólja nekem, hogy majd vesz Kanadában British Knights edzőcipő. Bocsánat. Picsába. Miért Kanadába? Itten vegye, Bicsketábor.
 
*
 
Az újságíró leereszkedő mosollyal kérdezi Geodjan Arutjun unokáját:
- Mi akarsz lenni, Karen?
- Hát... hát nem tudom ezt. Régen, amikor kicsi voltam, akartam tűzoltóság, de már elmúlt.
- Szóval nem értesz semmihez. Nem érdekel semmi.
- Hát... - hápogja Karen, és segélykérő pillantást vet rám.
- Mennyibe kerül egy kiló krumpli, Karen? - kérdezem.
- Bicskébe vagy Budapestbe?
- Mennyi egy kerékpár?
- Utcabicikli vagy hegybicikli?
- Holding részvényt vegyen az úr vagy Graboplasztot?
- Vegyena, vegyena! Ötszázért megmondani az úrnak, hülye nem vagyok. Büfés mondani nekem mindig, mikor én kérsz tőle hitelbe nápolyi, hogy a Jézus sírja sem ingyen volt őrizve.

Einvachter János

(1996/6, 49-57. o.)

Dobai Péter: Szófogadatlanul

Te türelmet, sőt böjtöt, sőt rá zabálást,
arra aktust akarsz!? Mást! Én mást!
Rév helyett hajóhidat! Nyíltvizeket!
Arcképek és kereteik helyett: élő arcokat!
TV-képernyő helyett: tengerszem-víztükröket!
Menni! Cél nélkül menni, mai-magamtól - akármin át -
távolodni! Elég volt annyi egyforma álom és arra :
annyi egyforma ébredés, annyi számonkért „napiterv"!
Ott lehet hagyni minden szobát! Hiszen hajók süllyednek
el, szabad, fényes fedélzetek, hát akkor én tapossam
a parkettát, a szőnyeget mégis tovább?! Be lehet
fejezni minden elszámolást! Nem volna szép, nem volna
bátor, nem volna ízléses, ha az ember beletörődne abba,
hogy merőben-másképpen, - mint ahogy-és-éppen-és-véletlen -
nem élhet! Ha mindazt, ami ő, ha mindazt, ami vele
történt meg: végül másoktól tudná meg... - - - - -
Ha csak mások szeretetével szeretjük magunkat, az nem szeretet!
Mi lenne szebb, több, töményebb, törhetetlenebb
annál, hogy súlyzó sorsunkat másokban merjük megismerni
és bennük elhagyni magunk mögött merni majd hamar?
Igen! Élni, mint a gyermek, aki csak akkor kezd játszani,
amikor végre leteszi a kapott, „születésnapi" játékszereket
és új, ismeretlen, más, idegen játékokat keres!
(1996/6)
 
 

Jónás Tamás: Cigányidők

Amikor anyu eljött értem a miskolci gyermekvárosba, már nem is örültem, hogy hazakerülhetek, hiszen előző este kihívott a hálószobámból a legkedvesebb nevelőnőm, talán az, aki 16-17 évvel később, amikor újra visszamentem az intézetbe, hogy lássam, hol is voltam, még emlékezett rám, és azt mondta, nagyon szépen beszéltem, meg hogy alig volt hajam, mert a nevelőszülő, akihez kiadtak, kitépte teljesen, és ez a nevelőnő azt mondta: Válassz magadnak, Tamás, három mesét, amit szívesen meghallgatnál, mert holnap hazamész. Elmondta a meséket, én csak hallgattam, hallgattam, harmadszor is hallgattam, és elcsodálkoztam, hogy vannak ilyen viszonyok, szóval olyanok, hogy egy ember leül egy másikkal, és csak neki mesél; hogy kitüntetett figyelmet kap; hogy szeretik egymást. Hogy van mese. Amikor pedig visszakísért a szobámba, még puszit is adott a fejemre, megsimogatott, és mondott valami kedveset, amitől mindenki felkelt és kiáltozott vagy esengett, hogy: nekem is puszit, én is kérek, én is, én is.
A buszban hátrafordultam az ülésen, hosszasan néztem a távolodó épületeket, és próbáltam megszokni vagy újraszokni anyut, hiszen tudtam, hogy annak úgy kell lennie, csak azt nem tudtam, hogy az előzményeknek miért kellett úgy lenniük. Egy keményfedeles meséskönyv, egy édesség volt a kezemben, és nem bírtam anyunak válaszolni, hogy miért vagyok szomorú, pedig most már hazakerülök, otthon ő segít mosakodni, nem kell félnem a víztől, beköti a cipőmet - jó lesz minden.
A házunkban nem volt villany. Nem volt semmije a családnak. Azt hittük, hogy van elég erőnk, hogy új életet kezdjünk csak a szeretettel, el is költöztünk hát Szombathelyre, ahol éltek már rokonaink, és pár év alatt rá kellett jönnünk, hogy nem erőnk, csak létezésünk van az újrakezdésre, amúgy pedig nincs újrakezdés, folytatás van, szigorú, mint egy bíró, örvénylő, mint egy vad folyó, és mélységesen mély, mint egynéhány ember tekintete. (...)
A bírónő ölében ültem, a bírósági teremben, és azt kérdezte tőlem a néni: mi akarsz lenni, Tamáska?
- Kéményseprő! - válaszoltam őszintén, de ezen mindenki nevetett, én is elmosolyodtam, bár nem értettem, min mulatnak.
- Na és miért éppen kéményseprő?
- Mert azok olyan piszkosak, hogy azoknak biztosan nem kell mosdaniuk! Ezen aztán még jobban nevetett mindenki, a bíró, az ügyvéd, a hallgatóság, talán a vádlott is, pedig komolyan gondoltam, amit mondtam, és ezt éppen a vádlottnak kellett a legjobban tudnia. Esténként úgy fürdetett, mintha kacsa volnék, legalábbis azt hihette, hogy addig bírom ki a víz alatt, mert állandóan a víz alá nyomta a fejem, meg mosolyogva mondott valami olyasmit is, hogy: ugye, milyen jó pancsikálni. Amikor én már tátogtam, sok vizet nyeltem, még mindig játszott velem egy keveset, aztán lepedőbe csavarva kiemelt a vízből, furcsa kedvességgel simogatott, mintha megbánta volna, hogy kegyetlen volt az előbb, aztán otthagyott az asztalon, meztelenül, és azt mondta közönyösen, mint aki takargatni akarja, hogy elérzékenyült: No, most má magadtól is fel tudsz öltözködni, nem vagy má te olyan kicsi.
Ezt a nénit elítélték, engem visszavittek a gyermekvárosba, és behajtani tilos tábla lett a jelem - ki is tehettem volna a szívemre, olyan félénk, meggyötört és bizalmatlan lettem akkorra. (...)
Manapság, ha vihar van, és olyan, mintha megmozdulna mocskos felhőivel az ég, vagy semmiből jövő, semmibe menő utak mentén ha állok, nos, ilyen szemérmetlenül romantikus pillanatokban révedezem vissza minderre. Mintha látnám is magam előtt anyu és apu nagyra nőtt alakját, ahogy beszélnek, veszekednek, mosolyognak valami szimbolikusan értelmezendő (és bizony rossz) szekéren ülve, mögöttük mi, a gyerekek, és én nagy, sötét szemekkel, komoly arccal ebből a forgatagból mai törpe magamra nézek. Nem folynak a szememből könnyek, de folynak máshol más cigányidők.
(1996/6, 58-76. o.)
 
 

Viola József: Zalán és Botond

Nekem itt már nincs más igényem,
csak a magányom égig érjen,
s kiásva újra régi énem,
a vég víg vergődést ígérjen.
Magányom égig ér, torony talán,
kémlelőnyílással szilárd falán,
elvétve izgat még egy-két talány,
de hidegen hagy, hogy futott Zalán.
Felőlem a futó szaladhat,
mindegy, ha munka- vagy szabadnap,
én nem hiszek szirénszavaknak,
 
mint ahogy hisz a sok futóbolond,
aki külföldön, belföldön bolyong:
látszatkapukat döngető Botond.
(1996/7)
 

Rozgonyi Iván: Sztélé

Túl közel van
szemközt a ház,
túl messze
közbül a bokor:
szemhéj alatt
zöld villanás,
pincebolt, palack,
régi bor,
csöpp gyertyaláng
és senki más
- valamikor.
(1996/8)
 
 

Benedek István

...1964-ben, a Valóság fiatal szerkesztőjeként Lázár Istvánnal együtt kerestük fel a Vércse utcai villában Benedek Istvánt: adna újdonsült havilapunknak kéziratot. Kedvesen és hálásan fogadott, kiemelte fiókjából a Dosztojevszkij lelkivilága című tanulmányt, megjelent a Valóság 1964/4. számában, később számos Benedek-esszé követte. (...)
Mérhetetlenül hiú személyiség lévén ő a Kádár-korszakon nem az internáltságát kérte számon 1957-ből. Ironikusan idézte fel, hogy az intapusztai elmebetegek miként kívántak fegyveresen szembeszállni a szovjet tankokkal. Leginkább azt sérelmezte, hogy népszerűségének csúcsán sem nevezték ki egyetemi tanárnak, és soha semmilyen díjban nem részesült. Ebben még igaza is volt. Ám lehetett az alkatában, személyiségében, gondolkodásában valamilyen elfojtott rész, lefojtott hányad, amely nemcsak a szovjet típusú államszocializmust utálta, hanem az amerikai mintájú modern kapitalizmust is, főként annak dekadens művészetét, televíziós tömegkultúráját. És ennek vélt honi hordozóját, a liberális-kozmopolita, idegen gyökérzetű értelmiséget. A magyarra nehezen lefordítható ressentiment jellegzetes esete ez, a szeretet-gyűlölet-irigység bonyolult keveréke, az eltitkolt neheztelés. Mivel egész életében ilyesmivel foglalkozott, mindezt Benedek Istvánnak is tudnia, éreznie kellett utolsó éveiben.
Így sejtem, de végül is maradnak a tények. Ekkor írt cikkeinek gyűjteménye, a Nemzetpolitikai írások lehangoló olvasmány. Lesütöttem a szemem, amikor feltűnt és szónokolt a MÚK közgyűlésein, Kósa Csaba jobbján, Stefka és Bencsik társaságában.
Hagyjuk. Az utókor remélhetően az Aranyketrec szerzőjére, Rousseau és Semmelweis pályaképírójára emlékezik.

Sükösd Mihály

(1996/8, 108-112. o.)
 
 

A digitális értelmiség

...Röviden: a könyv [Molnár Tamás: Az értelmiség alkonya] arról szól, hogy az „ideológus" értelmiségnek lőttek a 20. század végén. Temetését a szerző nemcsak marxista vagy „haladó" díszruhájában, hanem konzervatív talárjában is celebrálja: magyarul szépen dokumentálja mindhárom fajta más és más halálnemét. Csakhogy bár ez a (megváltó) funkció valóban letűnt, valami resztli azért maradt itt helyette, néhány szegényesebb szerep formájában. Ez a mai pragmatikus világ nem tud meglenni expertek, szakértők nélkül: ebben az új, turbó-kapitalizmusban leginkább ügyvédek, sztár-brókerek, jós-közgazdászok, politikai közírók és médiamogulok kerestetnek. Ők alkotják a mai értelmiség elitjét. A váltás nagynak tűnik, de békaperspektívánkból - van más? - nem is olyan nagy baj ez.

Almási Miklós

(1996/11, 123-126. o.)
 
 

Vámos Miklós: bár

bár gyerekkorom családi ebédeit és vacsoráit föl tudom idézni, a reggelikre egyáltalán nem emlékszem, tűnődöm ezen napok óta, hetek óta
korán van, bár nem is annyira, maradnék még az ágyban, noha ideje fölkelnem, elképzelem mind a kettőt, éhes vagyok, de nincs kedvem enni, nekem kéne megcsinálnom, s ahhoz sincs kedvem, tudom, Afrikában éheznek, hiába, semmi ingerenciám a jégszekrényben turkálni, aligha lehet ott bármi, amire gusztusom volna, le kéne mennem a boltba, ám ahhoz végképp nincs kedvem, egyedül vagyok, így állnak a dolgaim jelenleg, ha nem így állnának, talán eszembe se jutna írni
eljátszom a gondolattal, mit kémék a tündértől, manótól, varázslótól, terülj-terülj asztalkámtól - pergetem agyamban az étlapot, hát, nem is tudom, mindegy, nincs tündér, nincs manó, nincs varázsló, nincs terülj-terülj asztalkám, van viszont korom közepe, van hátam fájása, van kedélyem jeges nyirka (melyet mindközönségesen kedélytelenségnek hívnak), és van úszógumi deréktájt, minél fogva okosabb, ha nem eszem, csak gondolok rá, sokkal okosabb
mindig a reggelit szerettem legjobban az összes étkezés közül, a reggeli miatt élvezem annyira a szállodában töltött éjszakákat, ott a reggeli adottság, előre fizetve
az emberek többsége úgy kezdi a napot, hogy sietve bekap valamit, s rohan a dolgára, pedig milyen más lehetne, ha rászánnánk megfelelő időt, leülnénk, kényelmesen hátradőlnénk, frissen mosakodva-borotválkozva-fésülködve, el-elmerengve arról, ami tegnap volt, s ami ma várható, dönnögne a kávéfőző, sercegnének a barnuló pirítósok az elektromos tűzben, a jégszekrényből elővett margarin higgadtan várná, hogy a megpirult kenyérszeletek rücskös felszínén fölolvadhasson, két tükörtojás hánykolódna a serpenyőben, a hőségtől dühbe gurult olaj parányi örvényletein, vagy fodrosra irdalt virslik süldögélnének ottan, a konyhát a reggeli napfény ünneplőbe öltöztetné, puhák még a hangok, színek, illatok, ömlene a narancslé a párás dobozból a tiszta pohárba, önelégült kluttyogással, még a függöny is boldogan zizegne az ablakon, cirógatná az ébredező szél
nyári vasárnapokon a déli harangszó a Pacsirta rádió aranysárga vászonborítású hangszórójából érkezett hozzánk, anya a teraszon az eternitlapos asztalra műanyag abroszt borított, sarkait föl-fölkapta a szél, elröpült volna, ha nem tartja ott a négy tányér, meg a tál, benne a rántott csirke, nekem rendszerint egy felső comb jutott, meg egy szárny, a homályosra öregedett ovális jénai edény falán néhány olajcsepp dudorodott. Mara, a nővérem, mohó szippantásokkal takarította le a csontokról a húsfoszlányokat, olyasféle hangokkal, mint amilyeneket a csehszlovák vízipisztolyom adott, mikor lőanyaga apadni kezdett, a vasárnapi ebédekből legtisztábban erre emlékszem, a csontszivattyúzás neszeire. Mara sosem tűnt jóllakottnak, mégsem izgatta más, csak a fehér hús, a család többi tagja fokozatosan feladta, hogy kapjon a csirke melléből, apának édes mindegy volt, ette gépiesen, amit a tányérjára raktak, rengeteg kenyérrel, néhány szeletet már az előkészületek során magáévá tett
apa ragaszkodott ahhoz, hogy segédkezhessen, anya hiába küldte volna ki a konyhából, apa hámozta a krumplit, azzal a hitvány eszközzel, amit anya egyik kolléganője hozott ajándékba az endékából, nem volt annak semmi éle, apa mégis használta, mert az a krumplihámozó, tehát azzal kell, huzingatta a héjastul előáztatott burgonyák felszínén a cakkos szélű alumínium szerszámot, mely újra meg újra kiesett a nyeléből, apa rezzenéstelen arccal visszadugta, s dolgozott tovább, háta-válla ringott a krumplipucolás ütemére, ilyen volt ő, mindent beleadott abba, amit csinált, igazán nem rajta múlt, hogy amikor dolgavégezetten távozott a konyhából, anya újra kézbe vette a krumplikat, éles késsel lekapargatta a rajtuk maradt héjdarabkákat, csakhogy apának ezt soha senki nem mondta meg, úgy halt meg azután, abban a hitben, hogy az általa hámozott krumpliban senki nem találhat kivetnivalót
a vacsorák emléke már haloványabb, kevesebbszer gyűltünk össze mind a négyen, de azért gyakran állt a konyhaasztalon a csorba fenekű, valaha piros fazék, színültig vagy feléig telten paprikás krumplival, benne egy szál krinolin vagy kettes kolbász, hajszálvékony karikákra vágva, volt néha rakott krumpli, ugyanabban a vastag falú, ovális jénai edényben, amelyben anya a rántott csirkét tálalta, a tejföl széle mindig odaégett, szerettem azt a fekete ragacsot, amikor a tál kiürült, lekapargattam, ha néztek, a villával, ha nem, a körmömmel; legtöbbször azért zsíros kenyeret vacsoráltunk, sóval és pirospaprikával, nyáron paradicsommal, anya a zsírt a repedezett porcelánköcsögből merte, a nagykanálból vettük a kés hegyére, én ujjnyi vastagon kentem, a nővérem hajszálvékonyan, a mi karéjainkat nem cserélhettük volna össze, az is útbaigazított, hogy Mara szélfútta fogsora annyi dombocskát nyomott a zsírba a kiharapott félkörív peremén, ahány fogköze odaért
a nővérem, akár egy hörcsög, szeretett eldugdosni magának ezt-azt a spájzban, a porosodó befőttek mögé, tankolt, folyton tankolt, engem ez a hangya-stílus (ismertem már a La Fontaine mesét), bosszantott, milyen alapon rejti el magának példának okáért a harmadcsomag Albert kekszet? - ami közös, az közös! - akkortájt még hittem az egyenlőségben, meg a szabadságban, meg a testvériségben, csak a testvérségben nem, épp ezért amikor egyszer rábukkantam a kis sárga bádogkannára a rég beszáradt lekvárok takarásában, elfogott a pulykaméreg, kávét tankol! - az Autopress kávéfőzőhöz használtuk azt a kis sárga bádogkannát, a gyárilag hozzácsomagolt üvegedényke réges-régen eltörött, azt is Mara törte el, mindent Mara tör el ebben a háztartásban, mondogatta anya, Mara, az Üvegtörő Rém
a nővérem tehát tankolt egy adag feketét, abbeli félelmében, hogy valaki megissza előle, noha kávét az ember bármikor odatehet magának, amíg a készlet tart, láttam, épp volt a dobozban bőven, mér pont a feketét dugdossa előlünk ez a hülye?! - a számhoz emeltem a kis bádogkannát, egyhajtóra felhörpintettem a tartalmát, azonmód, tej és cukor nélkül, keserűn, egy cédulát raktam bele: NAGYON ÖNZŐ EMBER VAGY! - örvendeztem, milyen pompásan sikerült móresre tanítanom Marát, szégyenkezhet majd, máskor kétszer is meggondolja, hogy elásson-e ezt-azt, mint kutya a csontot, hiszen az igasságos mátyáskirály (akit ebben az esetben én helyettesítettem) úgyis rátalál
a nővérem fújtatva csörtetett a hallba, ahol én laktam, azzal a föltett szándékkal, hogy agyonver, megfojt, széttép: te szemééét! - rikoltotta falzettba csúszó hangon már az ajtóból, toporzékolt a nyikorgó parkettán, megragadta a vállam, rángatott, nem szóltam semmit, tudtam gyakorlatból, hogy (ekkor még) ő az erősebb, vártam, hogy a földre rántson, úgy ütlegeljen, sokszor megtette, ha kihoztam a sodrából, márpedig sokszor kihoztam, sajátságos módon a szüleimnek egyszer sem árultam be, nekem többet ért, ha Mara egész este attól szorongott, mikor jelentem föl
ezúttal a tettlegesség elmaradt, mert apa nyomakodott oda a nővérem mögé, kiszabadított a kezéből, vaskos ujjai közt parányi fecninek tűnt a bűnjel, az általam írt cédulka, elolvasta, aztán rám nézett: TE VAGY A NAGYON ÖNZŐ, TUDOD? - mennydörögte, bárminő magyarázat nélkül, a cetlit az ágyamra dobta, faképnél hagyott minket, tátva maradt a szám, apa beszélt velem, hozzám, nekem! - általában senkivel nem állt szóba a családban, csak ült a sarokban, keresztrejtvényt fejtett, vagy antik költők verseit olvasta, latinul és görögül, az Antik költők című, valaha bőrkötésű gyűjteményből, melyben a magyar fordítás is benne volt, szerintem vele kellett volna temetni, csakhogy apát hamvasztották, s az eredetileg bordó könyvecske a halála után végleg elveszett, sose leltem nyomára
apa szózata a nővéremet is meglepte, néhány másodpercig hallgatott, szeplős arcán szétáradt az erkölcsi elégtételből fakadó dölyf, otthagyott, kopogós léptekkel lódult az apám után, nem tudok fölidézni több esetet, amikor ők ketten bármiben egyetértettek volna; miért ad apa igazat Marának? miért áll a dugdosó pártjára? miért nem hallgat meg, mielőtt ítél? - ez sokkal jobban fájt, mintha a nővérem elagyabugyált volna, ahogyan szokott, annak túlélésére bevált módszerem volt, hasra fordultam a földön, két karommal a fejemet védtem, s szavaltam magamban Petőfi Sándortól a faluvégén kurtakocsmát, oda rúg ki a szamosrát, ha kellett, kétszer, háromszor, négyszer
sejtem ma már, hogy apa nem akart döntőbíró lenni köztünk, le szerette volna zárni a vitát, amilyen gyorsan csak lehet, ő csöndre vágyott, nem igazságra, az igasságos mátyáskirály szerepében nem ő kívánt tetszelegni, hanem én, ő egyszerűen csöndet akart, nyugalmat, azt, hogy a két kölyke ne visítson, ne toporzékoljon, ne dulakodjon, és ha ezzel az üggyel én találom meg előbb, akkor talán a nővéremnek mondja, hogy: TE VAGY A NAGYON ÖNZŐ, TUDOD? - nem mindegy, kinek mondta? egyikünk sem járt el helyesen
miért nem emlékszem egyetlen reggelire sem? - valamit biztosan ettünk a nap kezdetén, nem valószínű, hogy elengedték volna a gyerekeket az iskolába étlen- szomjan, apa nyilván még aludt, legalábbis amíg a nyomdagépellátónál dolgozott marósként, illetve deklasszált elemként, ezt persze akkor még nem fogtam föl, mindig éjjeles volt, hajnalban ért haza, akkor feküdt le, amikor mi többiek fölkeltünk, ő aligha evett, anya viszont föltehetően kávézott, bár lehet, hogy épp abban az időszakban - az ötvenes években - egy darabig csak pótkávét árultak a boltban, cikóriát, amit anya ki nem állhatott, tőle már nem kérdezhetem meg, apától még kevésbé, utánanézhetnék a könyvtárban, ha volna bennem hajlandóság könyvtárba menni, de még a sarki élelmiszerboltot is túl távolinak érzem, mindenesetre ha anya kávéval indította a napot, nélkülem tette, én csak katonakoromban szoktam rá a feketére, az ottani híg löttyök révén, amit kondérból mertek a csajka fedelébe
lehetetlen, hogy a gyerekkorom reggeli nélkül telt volna, valamiért elfelejtettem, kitörlődött, vagy lenyomódott a tudatalattimba, nem értem, állítólag az ember szívesebben emlékszik a szépre, ehhez képest én a csúnya dolgokra világosan emlékszem, például arra, hogy minden reggelem pánikba fúlt, örökké késésben voltam, kapkodva öltözködtem a fürdőszobában, miközben anya vagy Mara vagy mind a kettő sürgető tamtamot vert az ajtón: Öcsi, mi lesz már? elkésel! siess, te lajhár! mi is elkésünk miattad! nyisd ki! - Mara rugdosta is, a végén tényleg elkéstem, engem sose keltettek föl idejében, ahhoz még kicsi voltam, hogy a saját vekker lehetősége eszembe jusson, lélekszakadva rohantam végig a Délibáb utcán, jobbra kanyarodtam a Munkácsyn, majd két sarkot egyenesen a Benczúron, onnét már láttam a gyászos tényt, a Felsőerdősor Utcai Általános Iskola - mely ötvenhat után fölvette Karikás Frigyes nevét - barna téglaépülete gyanús kihaltságban kushadt keresztben, sehol a zsibongó gyereksereg, tehát megint elkéstem, tehát kapom a büntetést, tehát sarokba állítanak, vagy egész nap nekem kell lapátolnom a szenet az ijesztően kerek és forró fekete kályhába
az uzsonnákra tisztán emlékszem, már az óvodába is vittem magammal, merev-kemény mustársárga műanyagdobozban, nejlonszíjon lógott a nyakamban, a csatja hamar elromlott, s amint rohantunk az óvoda felé - már onnan is folyton elkéstem -, sokszor az úttest kellős közepén nyílott ki, a betonról kellett fölszedegetnem a szalvétába csomagolt ennivalót; az iskolába már egyedül jártam, anya ugyan rábízott az utcánkban lakó Mezei Zsolti mamájára, ám én mindent elkövettem, hogy kicselezzem őket, rendre korábban vagy későbben indultam, mint ők, az iskolába apa kiszuperált barna aktatáskáját hordtam, melyre anya egy fekete vállszíjat eszkábált, évekig vágytam arra, hogy barna vállszíjat kapjak, máig sem értem, miért nem teljesítették ezt a pofon egyszerűnek tűnő kérést, valahogyan elfelejtették, elfelejtődött, apa kiszuperált barna aktatáskájában külön zseb jutott a tízóraimnak, iskoláskoromban általában vajas-tojásos kenyeret kaptam, akkor még senki sem izgatta magát a koleszterin miatt, azt se tudtuk, mi fán terem, harminchat éves voltam, mikor először hallottam róla, Amerikában, szállásadóimnak rakott krumplival kedveskedtem, a híres magyar konyha egyik specialitása (s könnyű elkészíteni), imádták, de szörnyülködve csapdosták össze a tenyerüket, szóu mács koleszterol, máj gád! - ennyi koleszterol, úristen! - fogalmam se volt, miről beszélnek, később megkerestem a Collins Cobuild nagyszótárban, azt írták: „Olyan anyag, mely megtalálható minden állati zsiradékban, szövetben és vérben. Túl sok koleszterol a vérünkben szívbajt okoz. Példamondat: Zsíros húsok fogyasztása emeli a vér koleszterolszintjét!" - nem értettem, mi köze ennek az én kis rakott krumplimhoz, mely után a tálat is kinyalták, a koleszterolt magyarul koleszterinnek híyják, én ezt se tudtam, hazajöttöm után egy darabig mindenkit kijavítottam; Amerikában örökké muffint reggeliztem, de nem az amerikait, az édeset, hanem az English Muffint, melynek formája lapos zsömlére, íze lágy sült sajtra emlékeztet, ezt a muffint az ember megmelegíti a mikrohullámú sütőben, mellyel szintén Amerikában ismerkedtem meg, majd ráken némi koleszterolszegény margarint, és nyam-nyam, vagyis jami-jami, ahogyan arrafelé mondják
mi a túrót reggeliztem életem első tizennyolc évében? - túrót biztosan nem, egyetemista koromban, arra már emlékszem, két kiflit vettem magamnak a közértben, gimnazistaként is majszoltam néha kifliket, ha nem volt, akkor zsömlét, ebéd helyett, a menza egyenmenüit elbliccelve, a mi környékünkön a Benczúr utcai közért alakult elsőként önkiszolgálóvá, tetszett, hogy szabadon nyúlkálhatok, odajártam kifliért, jött velem Baradlay, az egyik osztálytársam, ő a zsömlét szerette, minden alkalommal vett egyet, és lopott két Balaton szeletet, sosem bukott le, gyakran képzelegtem arról, hogy követem a példáját, de nem mertem
hiába erőlködöm, a gyerekkori reggelik sehol sincsenek, félek, akkor se tudnám előbányászni, ha az életem múlna rajta, néha úgy érzem, tényleg az élet múlik azon, ahogyan az ember az emlékeit elveszti, szétszórja, tékozolja, túl az út felén minden emlékképre vigyázni kell, gyűjtögetni, félretenni, oly fösvényen, mint az uzsorás a visszakapott aranyat, ezüstöt, rézpénzt, az emlékgarasok is kamatoznak, ideje tudomásul venni, hogy több van már az agy polcain, mint amennyi még odakerülhet a reggeliknek annyi, emlékszem viszont az odakozmált tejeslábosra, amint szomorkodik a gázsparhelt szélén, a kissé ferde rácsra húzva, kérdés, mire kellett nekünk annyi forralt tej, amikor senki se szerette, emlékszem, a repedt tányérra, melyből anya soha ki sem szedte a zsemlemorzsa maradékát, abban hempergette a rántani való húst, emlékszem a kakaós tejbegrízre, anya nem kavargatta eleget, én szerettem a csomókat, azt hittem, olyanok, mint a levesben a gombóc, amikor évekkel később először kaptam egy szállodában csomómentesen, vissza akartam küldeni, emlékszem a ferdén szeletelt téliszalámira, mely nagy kincs volt azokban az időkben, emlékszem a tojásos lecsóra meg a sajtos rántottára, harsogó ízük máig itt a számban, ám az emberi tapasztalatokon túl a képek megvilágítása is bizonyítja, hogy ezeket nem reggel ettük
most már tényleg fölkelek, mindjárt fölkelek, korog a gyomrom, éhes vagyok, de félek, ezt az éhséget nem csillapítják a jégszekrényben föllelhető ételek, éhes vagyok, mert nem emlékszem a reggelikre, melyeket pedig bizonyára megettem gyerekkoromban, családi körben vagy egyedül, éhes vagyok, mert immár nincs kitől megkérdeznem, nem is lesz soha többé, kivéve ha hiszünk a lélekvándorlásban, a mennyországban, a föltámadásban - odaát talán szembejönnek majd mindazok, akik elmesélhetik
ha nem embereli meg magát az agyam, már sose fogom megtudni, sem ezt, sem mást, ami elveszett belőlem, a rengeteg kis részlet, ami voltam, ami vagyok, ami lehetek, éhes vagyok, fáj ez az éhség, fáj, nagyon
tényleg fölkelek, rögtön fölkelek, mire hármat számolok, fölkelek, föl, kelek, kelek, föl
(1997/2)
 
 

Lator László az irodalom mai állapotáról

...amilyen erős volt hajdanában a politika nyomása az irodalomra, ma ugyanolyan erős nyomást jelentenek az irodalmi divatok. ...talán más országokban is így van, ez mégiscsak azt jelenti, hogy az a fajta békés irodalmi közeg, amilyet én most is szívesen látnék magam körül, nem jöhet létre.
Az is súlyos teher az egészséges irodalmi élet szempontjából - s ez elsősorban a fiatalokra nehezedik -, hogy amilyen erős volt hajdanában a politika nyomása az irodalomra, ma ugyanolyan erős nyomást jelentenek az irodalmi divatok. Ha valaki nem fogad el egy irodalmi divatot, arról a divat hívei nem vesznek tudomást. Hogy egy példát mondjak: az egyik ilyen divat a jópofaság: a vicc, a trükk, a szavakkal folytatott játék. Ezt lehet nagyszerűen csinálni, mint ahogy Parti Nagy Lajos csinálja, és lehet silányul csinálni. Baj akkor van, ha ezek a megoldások manuálisan elsajátított készséggé válnak, és aki nem sajátítja el, az nem érvényesül. Mondjuk, amikor Tandori kitalálta, hogy az írásjelet nem a sor végére, hanem a következő sor elejére teszi, azt nagyszerű, mulatságos, érdekes megoldásnak tartottam. De amikor már ezredszer látom ezt másoknál is, akkor halálosan unom, akadémikusnak érzem. Sokkal inkább akadémikusnak, mint a legódonabb költői megoldásokat. De mondok egy másik példát, amelyik már jócskán benne van az európai irodalomtudományi köztudatban, ezáltal a magyarban is: az a felfogás, amelyik szerint a nyelv nem alkalmas rá, hogy bármit is kifejezzen. A nyelv nem eszköz, legfeljebb cél lehet. Ez a szemlélet lefokozása a költészetnek, ha elfogadjuk, az maga az önpusztítás. Ha ugyanis én elhiszem, hogy az, amit írok, senkihez sem viszi el a mondandómat, legjobb, ha abbahagyom az egészet. Márpedig a mai irodalomtudomány egyik fontos vonulata, a hermeneutika úgy gondolja, hogy egy mű semmiképpen sem értelmezhető és magyarázható az író szándékából, mert minden mű csak az olvasónál kapja meg értelmét. Az én versem tehát mindaddig csak útban van a műalkotássá válás felé, azaz mindaddig nem létezik, amíg nem jön egy olvasó, és el nem olvassa. Ha viszont elolvasta, az a vers már nem az, aminek én akartam - ha egyáltalán akarhatok -, hanem az, aminek az olvasó olvassa. Én ezt természetesen másként gondolom: igaz, mindannyian másként olvasunk egy verset, tehát az is igaz, hogy ahány olvasó, annyi vers, mégis, minden versben van egy olyan kemény középrész, amelyik állandó. Mondjuk, nemcsak hogy mindannyian nagy költőnek tartjuk József Attilát, de lényegében ugyanúgy is olvassuk. Van benne egy olyan masszív mag, amelyiken semmiféle olvasási mód nem változtat. A hermeneutika elméletét azonban a fiatalok egy része - jórészt szolgalelkűségből - elfogadja. Rakovszky Zsuzsa persze megátalkodottan most is azt gondolja, hogy a vers arra való, hogy ő valamit közöljön vele. De az övé elavult költői felfogásnak számít. Szóval a divatok is - az irodalom, a vers, a regény mibenlétére vonatkozó felfogások változása - eléggé szétszaggatják az irodalmat.
Vigasztalásul csak azt mondhatom, hogy mostanában sok költő újra felfedezi a legősibb műfajt, a dalt, vagyis azt, hogy lehet azért úgy írni, hogy az embernek öröme teljék benne: Tandori Dezső értekezéseket ír a dalról és Szép Ernőről, Várady Szabolcs, Orbán Ottó, Imre Flóra gyönyörű, szívbe nyilalló dalokat ír, vagyis most is vannak olyan költők, akik nem adták fel teljesen azt az „elavult" felfogást, hogy egy vers mégiscsak arra való, hogy mondjon valamit, azt a valamit, amit költője akar vele mondani. Egyébként nemrégiben hallottam a rádióban Enyedi Ildikó nyilatkozatát a tudomány és a művészet kapcsolatáról. Azt mondta, azért szereti a tudományt, mert egy természettudós, bármit csinál, bármihez nyúl, az első pillanatban szembekerül a létezés problémájával: hogy hogyan is van a világ, a létezés, az anyag, az ember. Ezzel szemben az irodalom lemondott róla, hogy ezeket a kérdéseket feltegye magának. Holott régebben fordítva látszott lenni: az irodalom foglalkozott azzal, hogy mivégre és hogyan vagyunk a világban.
Én úgy gondolom, hogy az irodalomnak nem kellene feladnia ezt a szokását.
 

Mihancsik Zsófia interjúja (1997/3, 3-7. o.)   Lászlóffy Aladár: A minden vagyok mindig

A délutáni mélypont,
eszméletvesztő felleg,
a kék alól csak elfogy,
a kert felett csak elmegy.
 
Vigyáztak volna jobban;
nem műthető a lélek,
de versnyi darabokban,
mint volt ország is: élek.
Valaki volt itt bennem,
valakit ott már visznek:
alant a hangyák, fennen
a hangok menekítnek.
 
Rajtam bukott el egykor
s most válok énné másban;
nem is lehetne egy kor
efféle zuhanásban.

 

A minden vagyok éppen,

mikor a mélypont semmi,
csak fellegnyi a képen
s már nem tud megjelenni.
(1997/3)
 
 
 

„...szólj egy szót..."

Máté jegyzi fel evangéliumában a római százados történetét, aki felkeresi Jézust, s kéri, hogy az Úr egyetlen szóval gyógyítsa meg beteg szolgáját.
Vajon most, rövid, hosszú és ultrarövid hullámokkal, információkkal telezsúfolt, fecsegő világunkban van-e még súlya egyetlen szónak a kijelentések, közlések, bírálatok, bizonykodások tengerében? (...)
Honnan van az, hogy az Örökkévaló hatalma (egyugyanazon) szavával teremtett nemcsak „magvas", hanem „gyönge" füveket is, hogy Mózes 40 napon át böjtölve, vajúdva a Sínai hegyről két viszonylag könnyen földhöz csapható törékeny kőtábla tíz szűkszavú igéjével tért vissza, hogy Belsazár palotájának falán a titokzatos ujjal falra rótt félsornyi „mene mene tekel ufarszin" nyomán nemcsak a „megméretett és híjával találtatott" király, de egész birodalma egy éjszaka alatt összeomlott, hogy Jézus kifejezetten kérte, ne kürtöljék világgá tetteit, s hogy a keresztje alatt álló, utolsó szavait gyűjtögető tanítványai csupán hét rövid kijelentést jegyezhettek hártyáikra? Hogy lehet, hogy mégis megmaradt az Ige? Hogy lehet, hogy ma is hatni tud s valamivel jobban, ha „elmenvén" teszik mostani követői tanítványokká a népeket, mintha mindezt a hangosbeszélő dobozokon keresztül kívánják gyakorolni.
„Ne legyetek sokbeszédűek, mint a pogányok" - hallom Jézus intelmét a „közszolgálati egyházi" adó létesítésének szükségességén és jogosságán tűnődve s bevallottan irigykedve a „pogány" centurióra, aki egyetlen gyógyító szó után sóvárgott.

Iványi Gábor

(1997/3, 77-79. o.)
 
 

Tetszettek volna rám hallgatni!

 
Reménytelen, gondolom, miközben olvasom Sárközy Tamás újabb és újabb tervezetét, javaslatcsomagját, majd a következő fejezetben, hogy mit miért trehánykodtak el, utasítottak vissza, vagy nem hallottak meg az előző ciklus vége felé, de főképp a mostani indulása és félideje között [Sárközy Tamás: A hatékonyabb kormányzásért]. Így kötetbe gyűjtve szép kis csődjelentés lehetne - ha a szerző nem lenne született optimista. Szerinte ugyanis nincs reménytelen helyzet, csak strukturális butaság, amin lehet segíteni. Ha így nem megy, akkor megy úgy, különben is az államigazgatási gyakorlat kemény dió, megszerzéséhez idő kell, addig meg ki-ki úgy baltázza el a rábízottakat, ahogy tudja. (...)
Sárközyből süt a hozzá nem értés utálata, a trehány, áttekinthetetlen minisztériumi rutinmunka megvetése. Tudja ugyan, hogy ezért a pénzért nem lehet jó közigazgatási szakembert kapni - aki valamit tud, elmegy a maszekhoz tízszeresért -, de azt is tudja, hogy évtizedek óta senkit sem érdekelt, mennyiben különbözik a nagy rendszerek vezetési módszere a kócerájokétól, hogy nem elég írni-olvasni tudni a törvényszerkesztéshez, és nem kell összekeverni az államot a politikával, nem lehet összemosni a miniszterelnök, a kormány és a parlament funkcióit, mert mindennek katasztrofális következményei lesznek. Ilyen egyszerű képleteket elemez végtelen precizitással, szinte fájó tudásfölénnyel. Mert az analfabetizmust aztán lépten-nyomon cikizi. Igaz, kínjában milliárdokat érő tanácsokat is súg nekik, mert a kocsi döcögésén szeretne segíteni. Csak azzal nem számol, hogy nálunk nem szokás elhinni, hogy valaki csak úgy segíteni akar. Itt csak a cikizést hallják. Hát kell az ilyen?
Más kérdés, hogy a hatalmi elit szép lassan rákényszerül, hogy bemenjen Sárközy utcájába, és fokról fokra mindent megvalósítson abból, amit javasolt - csakhogy sajnos ma már késő. Késő, mert már annyira elmérgesedett a helyzet, annyira végjátékszaga van az egésznek, hogy ezen már Sárközy politechnokrata agya sem képes segíteni. Tetszett volna előbb odafigyelni. Ez a könyv akaratlanul ironikus felütése, ami persze nem áll távol a szerző közismerten jó humorától: én megmondtam...

Almási Miklós

(1997/4, 103-105. o.)
 
 

Karafiáth Orsolya: jaj lajos

 
(tulipán)
jaj lajos tavasz van
bár ezt most itt
kilencvenhatban
nevezném inkább nyárnak
kerthelyiségben kisüstit
árnyak alatt vedelnek
sörhasról a póló leválik
és a nőknek máris ragyogóbb
dekoltázsukban a nap
férfiaknak könnyű zakót
holmi kis lombárnyék ad
korai ez a majális
tulipántos pultok
melegházi áprilist
olcsón végkiárusítanak
jaj lajos tavasz van
de most is csak szavak
forognak DNS-alakban
szédítő ringlispileden
(1997/5)
 
 

Szeressétek Fridit!

 
...A legérdekesebb vonás talán a show közönségének makacsul középosztályi jellege. Mint mondtam, ez a közönség tulajdonképpen színházi közönség; elég, ha gondolatban összehasonlítjuk egy futballmeccs, egy búcsú vagy egy majális, vagy akár egy rockkoncert közönségével, s máris nyilvánvaló a hatalmas különbség. A színházi közönség a középosztály megtestesülése, elegáns, de nem túlságosan, megfelelően tájékozott ahhoz, hogy sznob legyen, és főképpen hálás közönség: „jól szórakozik", de szórakozás közben is inkább fegyelmezett, mint felszabadult. Friderikusz e közönség elé viszi a maga vásári mutatványait, mintegy ártatlanságot tettetve, őket szembesíti a törpével, a sziámi ikerrel vagy a sztriptíztáncosokkal, a testi egyenlőségek és egyenlőtlenségek eme nehezen leplezhető példáival, akik szintén mind a középosztály eleganciájával jelennek meg. Egyrészt persze pusztán abból ered ez, hogy a televízió nyelvi és öltözködési szokásaival egyetemesen középosztályosít, s a nézők és szereplők ennek igyekeznek megfelelni, amikor kiskosztümben vagy öltönyben nézik végig a Friderikusz-show-t. Másrészt viszont tökéletesen kifejezi a show lényegét. A Friderikusz-show valamiképpen a mai populista politikai retorikához hasonlóan, amelyet szintén a tömegkommunikáció formált ki - „mindenkihez" szól, plebejus vonásai tehát nem valamiféle karneváli radikalitásból erednek - a hierarchiák és képmutatások kicsúfolása ma már teljesen a magaskultúrára marad -, hanem abból, hogy ezt tekinti az emberiség közös nevezőjének: a középosztályi mezbe bújtatott, szupertechnológiával felszerelt vulgaritást.

Babarczy Eszter

(1997/6, 39-49. o.)
 
 

Ifjú szívekben...

Fura élmény: ez a könyv [Kovács András: A különbség köztünk van] - ha lehet ilyesmit mondani egy tudományos dolgozatról - optimista, engem mégis lehangolt egy kicsit. Kovács András jól dokumentált tézise ugyanis úgy hangzik, hogy a jövő közvéleményét meghatározó fiatal elit - egyetemisták - körében az antiszemitizmus (mint előítéleti tünetegyüttes) csekély, holdudvara valamivel nagyobb ugyan, de még mindig bizakodásra ad okot. (A kettő együtt olyan 18-25 százalék között mozog.) A „kik az antiszemiták?" kérdésből viszont kiderül, hogy a legszegényebb, legkevésbé iskolázott családokból, valamint a jómódú, diplomás, versenyszférában dolgozó szülői körből kikerülteknél fordul elő. Fura, de érthető... A válaszadók nyíltan beszélnek, a kérdezőbiztosok nemigen találnak latenciát (az igazi, társadalmi tabuk által tiltott vélemények elhallgatását), ki-ki vállalja véleményét. A zsidózást is. Szabadság van...

Almási Miklós

(1997/7, 103-105. o.)
 
 

Operakörkép - 1997 nyarán

 
...Az élet nagy ajándéka: a Danse Macabre után másfél nappal a Rigolettót láthatom. Izgalmas egymás után a két külön világ. Az egyik oldalon maga a forradalom (Ligeti részéről zseniálisan, Selars részéről kevésbé), itt meg a panoptikummá merevedett tradíció. Minden csak úgy, ahogy az lenni szokott, ahogy ezt a kedves bérlő kívánja. De azért mégsem! Mert egy kerti törpe az ízléstelenség, tíz kerti törpe az giccsparádé, de száz kerti törpe, az már stílus.
Mert itt azért minden hasonlít az „operabarát" ideálhoz, csak egy nem, a népünnepély. Mert ez az!
Amikor elsötétül a nézőtér, akkor kis színes, villódzó lámpákkal integet a közönség (régen itt gyertyákat gyújtottak, de nyilván tűzrendészeti okokból a dolgot ma már elemes útra terelték). Tízezernyi szentjánosbogárként égnek a lámpácskák, bejön a karmester, és már ordít is a B-közép: Bravo Maestro!
És innentől kezdve a közönség teljesen úgy viselkedik, mint egy futballstadionban. A számok után közbekiáltás, éljenzés, de az aréna szellemében „vae victis", jaj a legyőzötteknek, így a mantuai hercegnek is, aki csak jól énekli áriáját, de nem bravúrosan: csupán szelíd taps a díja. Bezzeg a Gilda-Rigoletto-duett végén, amit a közönség által kedvelt két sztár ad elő, szűnni nem akaró őrjöngés. A karmester is tapsol az énekeseknek, csókot dob nekik, Rigoletto pedig visszadobja a csókot a karmesternek. A meggyalázott lány és a bosszúvágyó apa széles mosollyal hajlonganak, köszönik a tapsot, dobálják a csókokat, vonulnak az aréna minden oldala felé, majd a karmester unszolására visszakomorodnak bosszúálló pózba, és még egyszer eléneklik a duettet. Sőt rátesznek még két lapáttal, acsarognak, szenvednek, a közönség őrjöng. Ez egy másik műfaj, ez nem európai kultúrszínház, hanem népünnepély, de annak aztán remek. És különben is, mit fanyalog a magyar kulturnyik ezen a jellegzetes olasz ízlésen, a száz kerti törpén. Itt vagyunk Németország fertályában, koszos utcáinkkal, vécéinkkel, filléres helyárainkkal, lerobbant infrastruktúránkkal és azzal a nagy büdös ízlésünkkel. Ezek a digók meg ízléstelenül Fiatot, Lanciát, Európa legnagyobb úthálózatát, olajfinomítókat, szédületes építési kapacitást tartanak fenn, de nekünk ízlésünk van, és az arénában - én ugyan nem, de más magyarok, amikor Rigoletto és a karmester csókot dobott, harsány fi donckal jutalmazták a produkciót.
Másnap Macbeth. Megint egy másik világ, a szó legjobb értelmében. Modern rendezés, remek énekesek. Egyszerre kitűnik, hogy ez a „korai Verdi"-nek kikiáltott remekmű a maga tömörségével, tömbszerűségével, sötét szigorával mennyire hozzánk szól. Remekül működik a díszlet (persze drága hidraulikus szerkentyűkkel), az egész a legjobb értelemben vett igazi színház - fél házzal.
Persze tudom, hogy a Macbeth sose népszerű, még az eredeti Shakespeare se, az angolok nem is szeretik a címét, csak azt mondják róla, hogy scotch-play.
Azért ezzel együtt ez a gyér látogatottság, amit az utazási irodák és más, a színház körül tenyésző félhozzáértő közegek okoznak, ennek az előadásnak is szól. De hát semmi baj: az egyik este valódi népünnepély, a másik igazi színházi élmény. Ha a színházak körül nem tenyészne annyi Beckmesserbe oltott Savonarola, akik kizárólagosságra törekszenek, és kizárólag vagy ezt, vagy azt tudják elfogadni, akkor könnyebben jönne létre az a színház, az az opera - és nekem ez az ideálom, ahol együtt él a két-, sőt sokféle ízlés, ahol egyik se akarja leordítani a másikat, ahol mindenhová nyitott szívvel, kíváncsian ül be a néző, és ahol a vezetés nem retteg a különböző ideológiai komisszároktól, akik előírják, hogy modernnek, hagyományosnak, ilyennek vagy olyannak tessék lenni. Az opera ettől szép. Nemcsak nagy műfaj, de tág műfaj, minden belefér. Minden bele kell hogy férjen.
Csak a szakszerűtlenséget, a dilettantizmust, a színházon és művészeten kívüli szempontokat nem viseli el. A rituálé, a cirkuszi mutatvány, a stadionos népünnepély mind-mind szerves része, és ha nem irtják, akkor virágzik.

Szinetár Miklós

(1997/10, 119-123. o.)
 
 

Halálozási magánszám

...Darvas nem mutatványos, nem zsonglőr, hanem művész. Értendő ez úgy, ahogy annak idején Hevesi Sándor megkülönböztette a ripacsot, a virtuózt és a művészt. Nemcsak arra képes, hogy halálugrást produkáljon a kupola magasában lengő trapézon, hanem arra is, hogy ábrázoljon egy artistát, aki mellesleg halálugrik a kupola magasában, azontúl pedig: öreg/fiatal; szeret/gyűlöl; önző/önzetlen - egyszóval: teljes ember.
Az a próbatétel, ami elé őt a második rész állította, már „megvolt" neki az Egy őrült naplójában. Magánöröm, hogy sok év múltán is éppolyan jó szellemi és fizikai kondícióban abszolválja a feladatot, mint előtte. Színészi gazdagságának teljesebb mutatója az első részben nyújtott alakítás. A gyerekes nyűgösködéstől a férfias keménységig, a szemérmetlen feltárulkozástól a méltósággal kiadott gyónásig mindent megéreztet a feleséggel folytatott dialógusban, ugyanakkor át tudja színezni ugyanazokat a mondatokat zsarnoki önzéssel, magatakargató pökhendiséggel, amikor a fiával beszél. Darvas ihletett lélekismerettel egységet teremt e „kétszínűségben": egy széthullóban lévő Valaki, menti-rejtegeti ily módon azt a disszonanciát, ami lehetőségei és önbecsülése között keletkezett. A színész emberismeretéből, mélyen gondolkodásából többre képes, mint a dráma kigondolója: tragikus vétséggé növeszti a szeretet megcsúfolásának jelenetét apa és fiú között.

Berkes Erzsébet

(1997/11, 108-110. o.)
 
 

Grendel Lajos: Tömegsír

A hadifogságban nagyon megverték az oroszok, mondta másnap a kávézóban az Almási nevű férfi (t.-i lakos), a fogait is mind kiverték, de azóta legalább nem kell fogorvoshoz járnia, mondta nevetve, azóta dadog, de nem mindig, csak ha bizonyos dolgok az eszébe jutnak, kellemetlen dolgok, igen, akkor folyton akadozik a nyelve. De hát a háborúban ez így van, bele is lőhették volna egy gödörbe, de csak a fogait verték ki, ilyen a háború, meg kell szokni. Ünnepi öltönyben feszített, mint aki innen esküvőre megy vagy kivégzésre, arcát rengeteg ránc öregítette, haját és a bajszát hollófeketére festette. Kint széllel és esővel rohamozott az ősz, de a kávézó falai még őrizték az előző napok melegét. Sok időbe telt, amíg az oroszok elhitték Almásinak, hogy kommunista, de aztán megölelték, megbocsátottak neki, az ember műfogsorral is lehet jó kommunista, nem a fogak állapotán múlik az eszme ereje. Honnan is tudhatták volna az oroszok, hogy nem hazudik? Mindenki hazudik, hát miért éppen ő mondana igazat? Ő fegyvert fogott az oroszok ellen, mert kényszerítették, de hát a háborúban honnan kerítettek volna neki műfogsort, meztelen ínnyel is lehet harcolni a fasizmus ellen. A fogorvosok is mind fegyvert ragadtak, volt közöttük egy különösen bátor fogorvos, három fasiszta tankot lőtt ki, kitüntették, de aztán elesett Németországban, bár ezt csak hallotta, lehet, hogy az egy másik fogorvos volt. Mindegy, nem azért akart találkozni velem, mondta.
1947-ben az oroszok elengedték, egy hétig utazott, zavaros idők voltak, ukrán nacionalisták meg minden. De végül is megúszta, senki sem akarta lelőni vagy kifosztani, igaz, nem is lett volna mit elvenni tőle. Rongyos is volt, tetves is volt, mit bánta ő, fő, hogy hazatért. Amikor megpillantotta az első t.-i házat, sírva fakadt, pedig máskülönben nem szokott elérzékenyülni, a hadifogságban sem sírt. De az embernek csak egy szülőfaluja van, s ő a frontra hurcolásáig legföljebb csak Losoncra és Rimaszombatba jutott el, ahol a rokonaik éltek. Ami következik, arról nehéz beszélni, még sohasem beszélt róla idegeneknek. Ment végig a falun, mert az alvégen laktak, ő pedig a felvég irányából érkezett. Meleg, szeptemberi délután volt, az a szörnyű ősz, amikor a szovjet elvtársak küldtek gabonát az országnak, hogy elejét vegyék az éhínségnek. Bevallja, mondta, ő még most is szereti az oroszokat, mert bár kiverték a fogait, az igazság mégis az ő oldalukon állt. Apja is kommunista volt meg még mások is a faluban és sok szimpatizáns. Neki most azonnal jelentkeznie kellett a t.-i pártszervezetbe, s hát annak éppen az apja volt az elnöke. De nem ez az érdekes. Hanem hogy megy az utcán hazafelé, s egyre több ismeretlen ember jön vele szemben. Kezdte furcsán érezni magát, mintha egy egész emberöltőt húzott volna le hadifogságban, vagy mintha álmodna. Ettől nagyon megijedt, hogy hát álmodik, és a valóságban ő még ott van a fogolytáborban, és mindjárt fölébred. Így ért haza, anyját is, apját is jó egészségben találta. Amikor kisírták és kiörvendezték magukat, ő a szeretője felől kezdett érdeklődni, akit rég feleségül vett volna már, ha nem jön közbe a háború és a hadifogság. Feltűnt neki, hogy a szülei elszótlanodtak, anyja kisompolygott a konyhába, apja pedig hímezett-hámozott, végül kibökte, hogy a szeretőjéék elköltöztek a faluból. Almási kérdésére, hogy hová költöztek, azt felelte az apja, nem tudja, de bizonyára nagyon messzire. Sokan elköltöztek, a fél falu vagy még annál is többen, és azt is hozzá kell tenni, hogy nem önként.
- Hát ez az igazság - mondta, és nagyot sóhajtott. - De senkinek se mondja el, amit most hallott, mert nagy bajba keverhet engem is, magát is.
Biccentettem, ahogy Humphrey Bogartot láttam biccenteni egy filmben, amikor a barátnőjétől megtudta, hogy az autó, amely elütötte az anyját, lopott kocsi volt. Engem úgy neveltek, hogy a bolondokkal tapintatosabbnak kell lennünk, mint a többi emberrel, mert ők tudnak valamit az életről, amit rajtuk kívül senki más nem tud. Ezért is nézi mindenki bolondnak őket. Úgy képzeltem, a Humphrey Bogart-os biccentésem maradéktalanul kifejezte félénk kíváncsiságomat mindaz iránt, amit ez az Almási nevű t.-i polgár elhallgatott előttem. Agglegény vagyok, mondta Almási, azért nem nősültem meg, mondta, mert mindig attól féltem, hogy a menyasszonyom a polgármester ünnepélyesen elzengett kérdésére hirtelen támadt szeszélyből a holtig tartó hűségét illetően nemmel válaszolna. Ha pedig így van, miért kényszerítsek bárkit is arra, hogy a nyilvánosság előtt hazudjék, és ugyanezt tegyem én is, és hát én sem vagyok olyan szamár, hogy nyilvánosan bevalljam: örök hűség nélkül szeretnék boldog házasságban élni.
- Hát most már tudja - mondta.
- Mit? - kérdeztem.
- A folytatást.
- Nem is tudom... - kezdtem tétován. - Azt hiszem, nem tudom. Sejtelmem sincs, hová akar kilyukadni.
- Ugyan már! Hiszen ön professzor.
- Docens vagyok.
- Akkor még inkább! Docens! Az már valami!
- Na és megtalálta a menyasszonyát? - kérdeztem.
Almásinak elsötétült az arca, bizonyára azt hitte, hogy ugratom.
- Hiszen erről beszélek! Soha többé nem került elő. Még csak levél sem jött tőle. Senkitől, akit elvittek. Soha többé nem kerültek elő. A hírüket sem hallotta többé senki sem a faluban. És mi sem emlegetjük őket. Mindenki úgy félt, hogy még a nevüket is igyekezett elfelejteni. Az enyémek is rettegtek, hogy egyszer visszajönnek, és akkor már a kommunistákat is elviszik. Meg mindenkit, aki megúszta.
- Kik jönnek vissza? - kérdeztem.
- Hát az álpartizánok.
- Miféle álpartizánok?
- Akik megszállták a falut, amikor az oroszok odébbálltak. Igazi partizánoknak adták ki magukat, és sokan el is hitték a faluban, hogy azok. Igaziak! De az apám szerint nem voltak igazi partizánok. Erről azonban nem szabad beszélni... Egy éjjel fölpakolták teherautókra a fél falut. Aztán az üresen maradt portákra lassanként új lakók költöztek be... Az ön szüleit is biztosan elvitték volna, ha nem a városban laknak már akkor. A városi emberek nagyobb biztonságban voltak... De most már többet nem mondok. Az is sok, amit eddig elmondtam.
(1998/2, 63-69. o.)
 
 

Dobó Judit: lucskos, ólomszürke

Félóránként telefonálgattam Mártonnak, hogy adja vissza a kölcsönadott pénzemet, de nem volt otthon. Úgy éreztem, összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Tegnap voltam az állatkórházban, cukorbeteg lett a kutyám, el akarták altatni, mármint örökre, két ezrest kellett adnom az orvosnak, hogy ne tegye, és akkor most a vércukormérő gép, tesztpapírok, inzulin teljes áron. Reggelenként fogom mérni a cukrát, ma reggel is mértem, 12,6 volt, vérvételhez a mancsát szúrtam szegénynek, aztán beadtam neki az inzulint, és egy óra múlva kiöntöttem a tálkába a tejet. Alig lefetyelte, egészen megijedtem, hogy most behipózik itt nekem. Még szerencse, hogy értek a dologhoz. Szóval nem volt otthon a Márton, pedig már napok óta hívom. Na és most végre felvette. Mondtam neki, hogy adja vissza a kölcsönadott pénzemet, meg a kutyám is cukorbeteg. Azt mondta, hogy sokkal stílusosabb lett volna, ha nem mondom ezt neki. Különben is a múltkor én tettem szívességet neki, lefordítottam két szakcikket neki franciából. Hát akkor annál is inkább, akartam mondani, de a torkomra fagyott a szó. Valami igaza talán csak van ennek a Mártonnak, gondoltam. Hát akkor milyen szívességet tegyek még neked, kérdeztem. Gyere ide, takaríts ki, és főzd meg a vacsorámat, mondta. De hát itt a kutya, és ráadásul beteg, mondtam. Hát hozd ide azt a beteg kutyát, így ő, rendben van, velem lehet beszélni.
Gyorsan összeszedtem magam, olyan volt, mintha a belső égésem intenzívebbé vált volna. A kutyára póráz, szájkosarat a kézbe, bár kit harap meg ez már, szegény, bevásárlószatyor, pénztárca. Egészen lucskos, ólomszürke idő volt, de esernyőre már nem volt szükség.
(1998/2)
 
 

Békés Pál: Állva temessetek

- Elmennék egy kicsit, doktor úr.
- Jobb lenne, ha maradna.
- Nem bírok egy helyben.
- Kap nyugtatót.
- Nem.
- És... a családjához?
Valachi Andor a nagylábujját mozgatta, a cipő hegyét nézegette - vajon mitől sáros? Három napja van itt, és amikor bejött, akkor sem esett.
- Mikorra jön? Valamit mondani kell a nővérnek.
- Reggelre itt leszek.
- Itt nem szokás egész éjszakára... - Az orvos félbehagyta, két kézzel igazgatta a szemüveget az orrnyergén, a szeme zöldesbama volt és véreres, kétszeresére nőtt a vastag lencse mögött. - Majd szólok a Terikének, hogy ne keresse.
- Mikorra lesz meg a lelet?
- Reggelre.
- Reggel. A reggel az hosszú.
- Hétre.
Valachi Andor a vállára vetette a kabátot.
- Ugye... számíthatok, doktor úr...
- Mire?
- Az őszinteségére.
- Mi itt őszinték szoktunk lenni. Nem is csinálhatunk mást. És...
- És?
- Ha rám hallgat, nem marad soká, Valachi úr.
Az orvos elindult a hosszú, neonfényes folyosón, melyről a kórtermek nyíltak. Egy-két lépés után megállt, visszafordult.
- Ne szorongjon.
Valachi Andor begombolta a vásott esőkabátot.
- Azt sem tudom, hogyan kell.
- Gondoljon arra, hogy maga... maga olyasvalaki, aki...
- Nem vagyok én senki.
- Ne igyon. Ne sokat.
A fehér köpenyt felszívta a neon.
A klinika oldalszárnya piszkosszürke mellékutcára nyílt, két málladozó bérház nézett be a kórtermek meg a folyosó ablakain. Az egyik homlokzaton golyónyomok, a kapu fölött rég leomlott erkély semmit sem tartó pillérei, a másikról szinte teljesen lehullott a vakolat, a pucér téglákat elfeketítette az idő.
Szúrós, szeles áprilisi este volt; mintha november lenne. A klinika főbejáratánál ostornyeles lámpa szórta a hideg fényt. Valachi habozva állt a kapuban - csak eljönni akart mindenáron, hogy hová, arra nem is gondolt. Visszanézett. A második emeleti ablak világos volt, talán keresztrejtvényt fejt Szojka, az érdi cigány, aki esküszik rá, hogy szűnni nem akaró lázát az orvosok okozzák a szemét gyógyszereikkel, és perelni akarja a klinikát, mert hallotta, hogy most már ilyet is lehet; vagy vécére vánszorog a csendesen haldokló Rády, az öreg vasutas, aki reggelente hálát ad az úrnak, hogy még él, és éjjel gyakorta fölriadva fölkattintja a villanyt, hogy megnézze, ott áll-e az ágy lábánál a kaszás.
Kilépett a kopár, fátlan Üllői útra, gondosan végigböngészte a kopott aranybetűket Kosztolányi emléktábláján - ötvenegy évet élt. Csak? Eddig sosem jutott eszébe azt számolgatni, ki hány évet töltött ideát.
Semmitmondó kirakatok előtt bámészkodott, sportfelszereléseket bámult, korcsolyacipőt, bokszkesztyűt, sílécet - azért síelni meg kellett volna tanulni -, később egy szerszámbolt polcait vizsgálgatta ugyanilyen szívós szorgalommal; a zsírzófejeket árengedménnyel kínálták, és hirtelen kínzó vágyat érzett, hogy megtudja, mi az a zsírzófej - ezt is elmulasztotta.
Az aluljáróban döglött telefonok lógtak a falon.
- Zita?
Ingerült válasz csattant, a válás óta mindig rosszkor telefonált, mindig valami létfontosságú tevékenységet zavart meg.
- A gyerek?
- Szerinted?
- Hogyhogy szerintem?
- Találd ki, mit csinál, szabad a gazda.
- És ... jól alszik?
- Szerinted?
- De... hogy van?
- Biztos, hogy most akarod megbeszélni?
- Biztos, hogy most akarom megbeszélni.
- Éppen átültetem a pálmát, csupa föld minden, és...
- Tudni akarom, hogy van. Most akarom tudni. Most!
- Jól van.
Valachi egyik lábáról a másikra állt.
- Mit meséltél neki?
- Laci mesélt neki. A rút kiskacsát.
- Az jó - helyeselt Valachi, nagyokat bólogatva az aluljáróban -, a rút kiskacsa az oké. Abban van, hogy átváltozik.
- Abban. Hattyúvá.
- Micsoda mázlija van ennek a rút kiskacsának.
- Ültethetem a pálmát? - kérdezte Zita. - A hétvégén úgyis látod. Jut eszembe. Júniusban megyünk Lacival két hétre Görögországba. Akkor a tiéd a gyerek. Rendben?
- Június?
Valachi a vastag tűre gondolt, ahogy lassan közelít hozzá, meg a göcsörtös önfegyelemmel tompított rándulásra, amikor kiszívja a medencelapátból a csontvelőt. - Kicsit kellemetlen - mondta az orvos, és hozzátette: - Nagyon szurkolok magának. - Mik az esélyek? - kérdezte Valachi. - Éppen azt szeretnénk megtudni. Ha jóindulatú, akkor semmi gond. - Hogyhogy semmi gond? - Nem rövidíti meg az életét. - És ha rosszindulatú? - Az nem szerencsés. - Akkor meddig tart? Kiszámíthatatlan. - De mégis - erőszakoskodott Valachi. - Talán csak hónapok - mondta az orvos -, talán egy év - tette hozzá, míg a folyadékot egy üvegcsébe szivattyúzta.
- Szóval?
- Mit szóval?
- Hogy június vége...
- Olyan messze van.
- Viszed vagy nem?
- Remélem.
Gyorsan letette a kagylót, arctalan sziluettet bámult a készülékeket elválasztó üveglap fekete filccel telefirkált tükrében - a sajátját. Csak a kontúrok látszottak; se haj, se orr, se szem, se ráncok, vonások, kortalan, nemtelen, üres körvonalak, mint a gyerek kifestőkönyvében - töltsd ki magad.
A pincesöröző kongott, a zselés hajú csapos unatkozva törölgette a poharakat a fényes rézcsapok mögött, azután nekilátott; apránként eregette a korsóba a habot.
- Kicsit lassú - mentegetődzött -, ha szabályosan csinálom, hat húzás. Mert hát előírás van. Ez német sör.
Valachi lehántotta az esőkabátját, s hirtelen, mintha a mozdulat tette volna, feszülni kezdett a gyomra, émelygett, szédült, a pult peremébe kapaszkodott.
- Rosszul van? - aggódott a csapos.
- Csak félek.
- Mitől?
- A mumustól - maga elé rántotta a korsót, nekiesett, félig ürítette. - Készítheti a következőt.
A pult túlvégén kigyúrt óriás ült, ritkás haja varkocsban lógott a tarkójáról, a széles homlok és a húsos orr között keret nélküli napszemüveg. Valachi jól megnézte; ugyan mire való a napszemüveg egy áprilisi éjszakán egy homályos pince- sörözőben?
A csomó odabent lassan oldódott. Össze kell szedni a dolgokat. Átrostálni mindent. Hogy mi a fontos. Hogy mi a teendő. Ha úgy alakul. Ha kevés az idő.
A pult mögötti, sörmatricákkal teleragasztott tükörbe pillantott, talán, hogy szó szerint szembenézzen magával, de újra csak körvonalakat látott - az arca helyén Gösser-reklám. Viszont rézsút, egy Kaiser- és egy Dreher-matrica között megpillantotta a drabális copfost. Az visszanézett - már amennyire a napszemüveg sejteni engedte -, lekászálódott a bárszékről, fizetett, és Valachihoz lépett. Vastag, repedezett bőrdzsekit hordott, melyből sör, kosz és enyészet szaga áradt. Tétován megvakarta borostás állát, és azt kérdezte:
- Mondjad, apám, nem te vagy a Mallér?
Valachi nem hitt a fülének. Tizenöt éve nem szólították így. Vagyis... inkább húsz. A megszólítás mögött földerengtek egy rég eltűnt világ körvonalai, egy nyomtalanul elenyészett Atlantisz öblei és hegyfokai.
- Csak mert baromira hasonlítasz. Hát már olyan vén marha kiadásban. Na bocs. Szóval? Nem te vagy?
- Nem.
- Nem is ismered a Mallért? Csak mert a Gézánál óriási buli van. Valachi megpróbálta átfúrni tekintetét a napszemüveg fekete üvegén. A Géza. Így volt mindig. Mintha nem is lenne vezetékneve. Talán nem is volt. A Géza. A név olyan világból intett felé, mely csak ködös legendákat hagyott maga után, a folyamatos téboly töredékes emlékeit, de már a köd és a töredékek is feledésbe merültek. Amit a Géza valaha jelentett, elsüllyedt egyszer és mindenkorra, ő pedig a kisujját sem mozdította, hogy akár csak egyetlen apró törmelékét is a felszínre hozza.
- De őtet csak ismered?
- Kit?
- Hát a Gézát. Csak mert most szólni kell mindenkinek. Ez az utolsó buli, apám. Most fog meghalni.
- Hogyhogy?
- Mit hogyhogy? Hát úgy. Csinál egy utolsó bulit, aztán kész.
Valachi kiürítette a korsót.
- A ... bulin? Ott fog meghalni?
- A franc tudja. A Géza az mindig csinálja a műsort, hát tudod. De most már tényleg kész. Csoda, hogy eddig bírta.
- Öngyilkos lesz?
- Hova dumálsz, apám. A Géza az nem olyan. Csak tudja időzíteni. Csúcsfazon. Na, húzok. - Ujjával a gégéjére bökött. - Ide a rozsdásat, hogy te vagy a Mallér.
- Nem.
- Ne etessél. Tudod te, hogyan kell odamenni.
A napszemüveges elment.
Valachi hosszan nézte arca helyén a zöld sörreklámot a tükörben. Mintha leütötte volna a hirtelen rázuhant fáradtság - talán mégis bent kellett volna maradnia a klinikán. Azután felrémlett előtte Szojka és Rády.
A zselés hajú csapos hangjára tért magához.
- Még egyet?
- Taxit. Hívjon taxit.
Megvárta, míg a féklámpák eltűnnek a kanyarban, és csak akkor moccant, amikor biztos volt benne, hogy egyedül van.
Nekivágott az emelkedőnek. Az utca ösvénnyé szűkült, a töredezett kövezet néhány lépés után elfogyott a talpa alól, aztán elfogyott a fény is. Ide mindig vakoskodva kellett fölbotorkálni. Az ösvény mentén meredező világtalan lámpák fekete vasoszlopát csak túlságosan szabályos hengertestük különböztette meg a fiatal tölgyektől. Hámló kéreg illatát érezte.
Zene és kurjongatás gurult szembe az ösvényen, majd vörössárga tűzfény vágott a szemébe. Amikor már csak egy bokor választotta el a fátlan térségtől, megállt, fékezte szuszogását, a rügyező gallyak mögé rejtőzött. Úgy nézte leshelyéről a rönkházat, a tisztást, a középen lobogó tüzet, mint sziú nyomkereső a sápadtarcúak tivornyáját.
Már állt a buli. Örvénylett a tömeg, a láng fölött üst himbálódzott, kék bikinis lány szórta belé a pirospaprikát kilós csomagból, azután a fortyogó lébe ejtette a papírzacskót is. A rönkház bejáratát deszkaasztal rekesztette el, vagy húszan szorongtak az ingatag lócákon, énekeltek, ritmusra dülöngéltek. A gajdolást elnyomta a tisztás közepére állított hangszóró, régi dalt sistergett: Csillagok, felragyogjatok! Csillagok, megvakulok! - A csillagok engedelmeskedtek, és felragyogtak.
Az asztal végén két behemót szkanderezett, szinte fölfeküdtek a szálkás deszkára, feszültek a lapáttenyerek, a borostás pofák vöröslöttek, a bicepszek tüntetően dagadoztak. Az egyik a copfos volt a sörözőből - még mindig napszemüvegben.
Vibrált és rángott a tisztás, Valachi mégis úgy érezte: nem eleven embereket lát, hanem ravasz szerkezetekkel működtetett panoptikumot, melyet egyszer régen felhúztak, azután elfelejtettek leállítani, és így kereng azóta, hogy utoljára erre járt.
Még mindig moccanatlanul várakozott a bokor mögött. A tüzet bámulta, a házat, az éneklőket, a viaskodókat, ismerősöket keresett és nem talált, azután meg hirtelen biztos volt benne, hogy ismerőse itt mindenki, leitta magát minden férfival, lefeküdt minden nővel, megvolt minden, ami csak lehetett - nincs itt semmi keresnivalója.
Már-már visszahúzódott a bokor mögül, hátra, az ösvényre, le a völgybe, amikor egy törpe bukkant elő a tűz mögül. Egyenesen felé tartott, félrehajtotta a gallyakat.
- Te meg mit dekkolsz itt? Ahelyett, hogy csinálnál valamit! - Arányos törpe volt, amúgy is vékony hangját fülsértővé tette a sápítozás. - Képzeljed, lemikiztek! Engem! Az egyik faszi mindenkinek a füle hallatára mondogatja, hogy Miki így meg Miki úgy. Mondom neki, van nekem rendes nevem, tudja ő azt nagyon jól! De az meg csak, hogy Miki, Miki, Miki! Hát milyen név ez? Én meg hiába, hogy ne mikizzen, ő csak mikizik! Csináljál valamit, légy szíves, rád tutira hallgat! - Azzal hátat fordított, elengedte a bokrot, a gallyak visszacsapódtak, végigvágtak Valachi arcán. Mentéből szólt vissza a törpe: - A sör bent van a házban.
Kilépett a tisztásra, és elhűlten bámult a törpe után. Sosem látta. Húsz évvel ezelőtt sem. Ilyen figurát nem lehet elfelejteni. Óvatosan lépkedett a tisztás peremén, mint aki igyekszik távol tartani magát az örvény szívóhatásától.
A copfos felnézett a deszkaasztalról.
- Nem megmondtam, hogy te vagy a Mallér? Minek játszottad az eszedet? A Géza már kérdezte, hol vagy, de most ne zargassad. Úgyis mindjárt kihozzák. Anyád! - ezt már az ellenfelének mondta, a dagadt, izzadó bőrmellényesnek, aki kihasználta lankadó figyelmét, és kis híján levitte a karját, de a copfos nekifeküdt újra; a sírból hozta vissza a meccset.
Valachi otthagyta volna őket, de a szkanderezők mellől fölemelkedett valaki, és útját állta. Szarkalábas, barna szempár, a szívforma arc körül ősz csíkokkal tarkázott hosszú, fekete haj. A túlédesen kerek száj megmoccant, sarkába ráncok gyűrődtek.
- Szevasz, Mallér.
Valachi erőltette az emlékezetét, szinte fájt.
- Ne mondd, hogy nem emlékszel, csak azt ne mondd, csak azt az egyet ne - a nő óvatosan felé nyúlt, és puhán végigsimította az arcát. - Te sem szépültél. Nincs, akinek az idő használna. Cica.
Valachi először szólalt meg, amióta a tisztásra lépett, a hangja fás volt, önmagának is idegen.
- Nem vagyok Cica.
A nő nevetett, a szarkalábak megsokasodtak a szeme sarkában.
- Hülye vagy, nem Cica. A Cica az én vagyok! Pedig én még a keresztnevedre is emlékszem. Andor, ugye?
- Az. Andor.
- A Városmajor... Megvan? - és vihogott végeérhetetlenül, és Valachi érezte, szégyenkeznie kellene, amiért fogalma sincs, mi történt a Városmajorban; persze olyan sok lehetőség azért nincs.
- Tudod, hol a sör? - kérdezte hirtelen Cica.
- Tudom. A törpe mondta.
- A Miki?
- Nem Mikinek hívják.
- Csak szeretné, ha nem úgy hívnák. Én mindenkinek tudom a nevét - azzal a lány hátat fordított, hirtelen visszaült a lócára és énekelt tovább a többiekkel, a hangszóró újra sistergett, újra ugyanaz az ősrégi dal szólt. Csillagok, felragyogjatok! Csillagok, megvakulok! Karomra szállt egy apró ember, megkérdezte, mit keresek itt...
Valachi a rönkház felé indult a sörért - ha már ennyien kapacitálják. Éppen átlépte volna a küszöböt, de útját állták, hátráló emberek rekesztették el a bejáratot, valami súlyos tárggyal nyomakodtak kifelé, de elakadtak, a szűk ajtórésben ide-oda rángatták terhüket, aztán lezöttyentették a földre.
Egy ágy. Rajta dunyhával állig betakart alak, csak a feje látszott; régimódi, csúcsos, porosz szabású acélsisakot viselt. Az arc sápadt, a szem hunyva. Olyan volt, mint egy turistabakancsok koptatta, padlóba süllyesztett síremlék valami középkori katedrális romos mellékoltára előtt.
- A Géza... - mondta Valachi, inkább csak tapogatódzva és magának, azután hirtelen hangosan: - Géza?
Válasz nem érkezett.
A három kuli kifújta magát, magasba lendítették az ágyat, a nyughely lebegve indult tovább. A dunyhába temetett sisakos a fejek fölött a tűz felé úszott. Amikor újra földet ért, fejtől két terméskövet görgettek az ágy lábai alá, s a nyughely rézsútosan megemelkedett, akár egy közszemlére kitett ravatal.
A kék bikinis lány mintát vett a vörösen fortyogó léből, megkóstolta, kiköpte a papírzacskó egy foszlányát, és kurjongatni kezdett. Kanalak, tányérok kerültek elő, az örvény körülölelte a bográcsot.
Valachi egészen közel lépett, a sisak fölé hajolt, úgy tanulmányozta.
- A Géza - mondta fennhangon, kicsit álmélkodva, s mintha varázsszót ejtett volna ki, egyszeriben kinyílt előtte az elsüllyedt vidék; atlantiszi pillanatfelvételek villantak elé. Ami eddig homályosan derengett, most hirtelen körvonalakat kapott, minden pontos volt, tiszta és egyértelmű.
A képen tagbaszakadt alak ágál a tűzfényben - a máglya épp ott lobog, ahol most -, üveget emel a magasba, savanyú házibort tölt magába, a bor végigpatakzik arcán, le a nyakára, a mellére, a többségét azért elnyeli, s hogy az üveg kiürül, diadalmasan rikoltva elhajítja.
A képen izmos férfi ágyékkötőben orosz guggolós táncot jár a tűz körül és közben Dosztojevszkijt idéz, az Ördögökből. A képen klotgatyás sámán szökdécsel csimbókos kecsua sapkában - állítólag a bogotai bazárból hozatta a Kis-Svábhegyre -, halandzsaszavakat üvölt, majd befejezi a mutatványt, és tárgyszerűen közli: az imént hiteles inka varázsigét adott elő, és hallgatói egytől egyig az alvilág kedvezményezettjei lesznek haláluk után. - Ama sua, ama llulla, ama k'ella! - Ne lopj, ne csalj, ne hazudj! - sikoltja állítólag kecsuául, és hajladozva ismételgeti, míg rángatódzni nem kezd, és habzik a szája, és a földre zuhan, és a mentő nem tud följönni a tisztásra, és ölben viszik le.
- Géza?!
Józanabbul nézve, kívülről és messzebbről, akárcsak a tisztás peremének bokrai mögül, mindez üres handabandázásnak látszott - az atlantiszi esték önmagukban értelmezhetetlenek maradtak, ám összefüggő, füstszagú láncolatuk kiemelte és elkülönítette a tisztást a rajta kívül eső mindenségtől. Egy semmitmondó évtized semmirevalói tomboltak a Géza rönkháza körül, göcsörtös erőlködéssel igyekeztek kikapaszkodni az alattuk ásító posványszürkeségből, fuldokolva próbálták indokolni létezésüket, bizonygatni, hogy ők nem - bár aligha tudták volna megmondani, hogy ők mit nem - és a tenyérnyi tisztás felmagasztosult, mert ott volt ugyan, ahol, a Kis-Svábhegy oldalában, a tarka estéken mégis varázsszőnyegként lebbent fel a magasba, más térbe és más időkbe ragadva utasait.
A varázsszőnyeg közepén a Parkerdőgazdaság szerszámok tárolására tákolt szolgálati építménye állt, benne meg a Géza, kezdetben hivatalos ember, erdőőr, később, amikor kirúgták, jóhiszemű jogcím nélküli, aki a jogcímnélküliségből és a jóhiszeműségből életmódot kovácsolt - lépésről lépésre hátrált ki a jogszerűség világából, megtagadta a bevonulást, elásta igazolványait, felszólításoknak nem engedelmeskedett, ha a postás közelített a rönkházhoz, négykézlábra ereszkedett, ugatott és vicsorgott, a postás meghátrált, aztán már ki sem jött, a felszólítások „címzett ismeretlen" bélyegzővel kerültek vissza a hivatalos szervekhez, és idővel a Géza hivatalosan megszűnt létezni.
- Géza?!
Valachi már feladta volna, amikor a sisak alól gyönge hang hallatszott.
- Jó, hogy eljöttél, Mallér.
- Na végre.
- Húsz éve nem láttalak.
A sisakos fej nem moccant, a szemek változatlanul hunyva.
- Most sem látsz.
- Dehogynem.
- Ki se nyitottad a szemed.
- Csak úgy lát az ember?
- Te Géza... minek ez a maskara?
- Szeretek öltözködni. Miért léptél le, Mallér?
Valachi elhessegette a kérdést.
- Nem léptem le.
- Dehogynem. Majd húsz éve.
- Mást csináltam.
- Te voltál itt a legjobb fazon. Utánam.
- Kösz.
- Szóval? Miért?
- Csak. Meguntam. A végén egyforma lett minden este.
- Mi is untuk. De azért maradtunk.
- Az biztos - nézett körül a tisztáson Valachi.
- És azóta?
- Azóta? - habozott Valachi. - El lehet mondani húsz évet néhány szóban?
- Százat is - biztatta a Géza.
- Nem nyitnád ki a szemed? Őrülten idegesít, hogy csukva van.
- Történt valami fontos? - érdeklődött a Géza.
- Fontos? Mi a fene fontos?
- A számból vetted ki a szót. Épp ezt akartam kérdezni.
Valachi meghökkent. Egyre bizonytalanabb lett, vajon a sisakos látja-e, és vajon ő beszél-e.
- Szóval?
A száj mozgott, és a hang, ha fénytelen és kopott is, de a Gézáé volt.
- Érdekes - mondta Valachi -, épp ma gondoltam rá, hogy össze kéne szedni, és tisztába tenni a dolgokat, hogy mi a fontos, mi nem... épp ma este.
- És?
- Még nem volt időm.
- Siess, mert nem marad.
- Jaj de vicces - mondta Valachi mereven és idegesen.
- Mind meghalunk, nem? - mondta a Géza. - Neked más terved van?
Valachit ismét bizonytalan borzongás kerítette a hatalmába; kivel beszél? És beszél-e egyáltalán? Vagy fennhangon képzelődik? Szerette volna felemelni a dunyhát, és megnézni: test is tartozik-e a sisakos fejhez.
- Addig is érezd jól magad - zárta le a beszélgetést a Géza. - Szólj nekik, hogy a kurvát akarom.
- Kit?
- Csak mondd meg nekik. Te is szeretni fogod.
Az egyik kuli a földön kucorgott, az ölében tartott tálból kanalazta a vörös levet. Golyókopasz volt.
- A Géza azt mondta, mondjam meg, hogy a kurvát akarja.
A kopasz morgolódva fölkecmergett, a ház felé indult. Hamarosan megreccsent a hangszóró. Janis Joplin hörgött belőle. Előbb Mercedest meg színes tévét kunyerált az Úrtól, aztán lejjebb adta; a végén megelégedett volna azzal is, ha az Úr meghívja egy fröccsre. Az örvény meglódult, elkapta Valachit. Együtt sodródott a többiekkel, megkerülte a tűzrakást, és a rönkház bejáratánál találta magát. Kiűzhetetlen dohány- és sörszag ült az egyetlen, tágas helyiségben. A sarokban zuhanyrózsa és lefolyó, mellé valami konyhai használatra is alkalmas pultot eszkábáltak - azon forgott a lemezjátszó. A mennyezetről pucér villanykörte lógott - húsz év nem volt elég, hogy valami burát biggyesszenek rá, gondolta Valachi, talán a körtét sem cserélték, ez még az akkori légypiszok.
A fal mellett sörösrekeszek tornya. Földre zuhintotta a legfölsőt, s amikor fölegyenesedett, meghökkent; a ládatorony tükröt takart, s most, hogy megcsonkította, a hiányzó rekesz helyén önmagát látta. Csak a körvonalait. A villanykörte mögötte lógott, megült a vállcsúcsán, a szemébe vakított. Hiába hajlongott jobbra-balra, a fény a szemébe tűzött, és ő maradt üres, sötét kontúr. Kiemelt a ládából négy üveget, kettőt kézbe, kettőt a hóna alá, és hátat fordított.
Két kuli sietett be a házba.
- Most a narkóst akarja - lihegte az egyik.
- Miért nem jó ez? Én annyira bírom. És a kurva is narkós volt, nem?
A golyókopasz letépte a lemezt a korongról, újat tett föl. - Ha azt mondta, hát azt mondta. Most a másik narkós kell neki. A néger.
Jimi Hendrix recsegett a tisztáson. Valachi kilépett a házból, rögtön elragadta a forgatag, a törpe pördült a lábához.
- Megmondtad már nekik? Csak benned bízom. Ha még egyszer lemikiznek, én a Dunának megyek.
- Tulajdonképp hogy hívnak?
- Most mit játszod az eszedet? - nyafogta a törpe. - Nem elég a bajom így is? - És elbotladozott.
Valachi mentében döntötte magába a sört, de meglökték a kezét, a dagadt kapálódzott szembe vele, az, akivel a napszemüveges szkanderezett.
- Na végre - veregette a vállát. - Mondták, hogy itt vagy, de nem hittem. Tényleg nem változtál semmit.
Valachi a párnás arcba hajolt.
- Hát én meghíztam egy kicsit. - A dagadt a tokáját tapogatta. - Tudod mit? Béküljünk ki.
- Összevesztünk? - Valachi a második üveget nyitotta.
A dagadt teli szájjal röhögött. - Hát te baromira nem változtál semmit! A dumád tökre a régi!
- Most jössz, Mallér? - kérdezte a kék bikinis lány. - Üres a kondér!
- Kösz, nem vagyok éhes.
- Vigyázz magadra - búgta a kék bikinis -, sose bírtad a piát.
- Honnan tudod?
A lány nevetett, azután eltűnt, mintha fejest ugrott volna az üres kondérba.
A rézsútos nyughely közelében járt, a kulik az ágylábnál ültek a földön és vedeltek.
- Gyere ide, Mallér - hallotta a Géza hangját.
- Iszol valamit, Géza?
A sisakos fej moccanatlan maradt, a szem változatlanul csukva.
- Mondd meg nekik, hogy állva temessenek.
- Állva?! Te mindig kitalálsz valami hülyeséget?
- Fejen állva.
- Azt mondod, úgy jobb?
- Te vagy a felelős, Mallér - mondta a Géza -, csak benned bízom, kérlek, ellenőrizd, sehogy máshogy, fejen állva! - Valachit hátba taszította valaki, odébb-botlott az ágytól, kapkodva igyekezett megőrizni egyensúlyát, de hiába.
Némaság támadt.
Az ösvény mellett ült a tavalyi avaron, szétvetett lábbal, hátát hámló fatörzsnek vetette.
Harmat csapódott a rügyekre.
Megszólaltak a madarak, trillák csendültek a csöndbe.
Lassan, érzékien hozzádörgölődzött a fiatal platán kérgéhez, és mélyen beszívta az erdő illatát. Borzongott a gyönyörűségtől, úgy várta a napkorong feltűntét.
Az ösvényen a napszemüveges ballagott lefelé. Amikor észrevette, megállt mellette.
- Oké vagy?
- Mi van a Gézával?
- Mi lenne?
- Meghalt?
- A fenéket. - A napszemüveges gusztustalanul göcögött, majd visszhangos böffenést küldött a völgy felé. - Szerintem nem is tud. - Tétován álldogált egy darabig, a repedezett bőrdzsekit igazgatta. - Biztos, hogy oké vagy? - És, hogy nem kapott választ, hozzátette: - Nem kiszúrtam, hogy te vagy a Mallér, mi? A végére megkerül mindenki. Na. Azután lássunk máskor is. - És elment.
Valachi a vékonyka tölgyeket, a fiatal nyárfákat nézte, és úgy kívánta a világosságot, hogy egész teste belesajdult. Cica zörgött felé az avart rugdosva.
- Kerestelek - mondta. - Minden rendben?
- Cica... Biztos van egy tükröd.
- Nem hordok. Minek az neked?
- Szeretném végre... megnézni magam.
Cica sajnálkozón tárta szét a karját: - Rémesen nézel ki. Nekem elhiheted. - Az ösvényt keresztező vaskos gyökeret kapirgálta a cipőjével. - Azért nekem így is tetszel... - és hirtelen fölvetette a fejét -, jössz?
- Hová?
- A Városmajorba. Most is ott lakom. Ha akarsz, jöhetsz.
Valachi sajnálkozva ingatta a fejét.
- Dolgom van. Hétkor.
Cica sértetten oldalt vetette őszes haját.
- És a Géza? - kérdezte Valachi.
- Mindjárt elviszik.
Valachinak elakadt a hangja, félrenyelt.
- Lehetetlen... Komoly?
- Hát megígérte, nem?
- Az előbb itt járt az a napszemüveges, és azt mondta...
- Annak mindegy, mit mond. Teljesen húgyagyú. Egy szavát se hidd. Na? Még meggondolhatod magad. Andor...
A csend túl hosszúra nyúlt, Cica hátat fordított, és lusta, szándékoltan lassú léptekkel elindult. Aztán, hogy nem történt semmi, egyre szaporábban szedte a lábát. Valachi talán még kérdezett volna valamit, de mire összeszedte magát, a lány már messze járt, talán a Városmajorban.
Az ösvényen a törpe szaladt széttárt karral, szinte röpült. Hihetetlen volt, hogy egy ilyen apró ember ilyen sebességgel halad. Futtában üdvözlésre emelte a kezét, és már ott sem volt. Valachi tölcsért formált a kezéből, úgy harsonázott utána: - Meghalt vagy nem?! - És a törpe sivítása visszhangzott a hegyoldalban: - Hát nem mindegy?!
Valachi átölelte a fát, felhúzódzkodott, és úgy ölelte magához a törzset, olyan erővel és szenvedéllyel, ahogyan nőt még sohasem. Tapogatta, simogatta, eleven kérgéhez szorította arcát, száját, orrát... és a kéregből gyógyszerszag áradt.
A szeme belekáprázott az ablakokon beözönlő fénybe.
A folyosó végén feltűnt az orvos. A fehér köpeny körvonalai alig váltak el a szürkésen derengő háttértől.
- Hát mégsem ment el? - kérdezte már messziről.
Kínos lassúsággal közeledett, alakja fokról fokra nőtt, s mire közel ért, óriásként magaslott majd' a mennyezetig.
Valachi Andor összeszedte magát. Megigazította a gallérját, egyenesre húzkodta a vásott esőkabátot, kapkodva kisimította homlokából a haját, teleszívta tüdejét levegővel, és a két sarka feszesen összezárt. Legyen.
Felnézett a jegenyemagasból alápillantó, kéttenyérnyi szempárba, de hiába. Az orvos perforált peremű leletekbe mélyedt, a papírok megzizzentek a kezében.
- Na kérem... - mondta.
És csönd volt, amilyen soha még.
Valachi Andor tarkóján verejtékcsöpp eredt. Lassan indult lefelé a gerinc mentén.
Odakint tágas sugárútként ragyogott a málladozó mellékutca. Csillámlottak a bérpaloták, gyémántosan fénylettek a golyónyomok, a kapu fölött a rég leomlott erkély semmit sem tartó pillérei óriás drágakövek, s a mezítelen téglák aranytömbjei pazarlóan szórták a fényt. Soha ennyit nem ígért még a reggel.
(1998/4)
 
 
 

Imreh András: Egy léckerítés fényképének negatívja

Primitív és tökéletes.
Mint tengeri sünök csontváza a homokban.
Egy idegen civilizáció
kettes számrendszerben üzen.
 
Mintha inkább az idő képe lenne:
egy elszabadult diavetítő
üres dobtára egyesével
dobálja a fénydeszkákat a falra.
Mintha egy sor 1-es között
a tizedesvessző mozogna:
előhívás után minden
ugyanaz, csak egy léccel arrébb.
(1998/6)
 
 

Brenner György (1939-1993)

 
Ez itt a nekrológ helye. Ahol beszélnünk illene a karikaturista pálya szakmai minőségéről, rajztudásának pontosságáról, humorának polgári demokratikus karakteréről, a rajzait hordozó orgánumok politikai irányáról és ezen belül jelenlétéről a Mozgó Világban 1988 januárjától 1993 januárjáig.
A rituális nekrológnak ezúttal nincs értelme. Mert Brenner ugyan az egyik, talán a legnagyobb magyar újsággrafikus volt, parádés technikájú mikrorealista, a típusalkotás bajnoka, a környezetismeret virtuóza, kinek ráadásul egy fikarcnyit se kellett világnézetén változtatnia rendszerváltás előtt, alatt és után, mert humora, mondanivalója, jóslata úgy volt érvényes, ahogy rajzba fektette, de ha erről írunk, nem a lényegről írunk.
Nem ezért, nemcsak ezért szerettük. Zsenik, bölcsek, morális atléták előbb-utóbb megfordulnak egy szerkesztőségben. Egy szerkesztőség arra való, hogy gyűjtsön belőlük néhányat.
Gyuri, mint egy „elsőrajzoló", oly félszegen tette elénk a sokórás munkával alkotott poszterterveket, a zsenialitás, a bölcsesség, nem utolsósorban pedig az erkölcsi kiállás e szabálytalan dokumentumait. Csöndben, diákos drukkban ülte végig okoskodásainkat, aztán másnap az újságból tudtuk meg pirulva, többet tudott az igazságról, csak nem akart terhelni minket vele. Nem gőgből. Inkább szelídségből.
Néha megadatott, hogy közeget alkothattunk köré. Hálás volt minden produkcióért, udvariasan és erősen figyelt minket, ahogy általában a világot. Talán innen van, hogy rajzolt világában nincsenek gonosz emberek, csak gyarlók, nincsenek aljasok, csak butuskák, nincsenek randák, csak előnytelen külsejűek. Izgatta az irracionalitás: hűvös - nem jó szó -, meleg racionalitással védekezett ellene.
És részletekkel, részletekkel, részletekkel. Mintha az élet- és kultúratények hálóba mintázott rendjével remélné csapdába ejteni a megszámlálhatatlan és megközelíthetetlen lényeget. A csábító filozófiája szerint igaz, hogy nem lehet minden nőt elcsábítani, de törekedni kell rá. Brenner a részletek elcsábítását tűzte maga elé feladatul. Sok ezernyi cédélemeze és könyve, rajzaiban a sok ezernyi gótikus mérmű és tollal egyenként húzott fűszál a nem korrektül működő világ mennyiségi vagy ha úgy tetszik, erkölcsi ellenpontját hivatott bizonyítani. Lett hát súlya, tétje, ha egy focilabda a rajzon betörte a katedrális ablakát, ha egy turulcsapat elröpült a Parlament fölött, és hát ha az életben megettünk nála néhány szendvicset.
Kenyérkéin szisztematikus rendben egy szelet uborka, egy szelet keménytojás da capo al fine hímződött ornamentikává. A másikon olajbogyó és marhanyelv strukturálódott arabeszkké. Egy címlapra elegendő műgond hevert a tálakon. Miért csinálta ilyenre, ha tudta, úgyis mindent megeszünk, és miért mertük összedúlni, ha ilyen szép a tál?
Utókorra váró, esztetizáló kérdés.
Most úgy érezzük: csöndes elégtétellel figyelte, hogy munkája többet ért, mint amire készültünk, hogy egy bűntudatos, megilletődött pillanat után az egész kínálatát éppúgy felfaltuk, mint váratlan ajándékát, az immár lezárt életművét.

P. Szűcs Julianna

(1993/3)

Fehér Ferenc (1933-1994)

 
A hír már jóval lapzárta után érkezett: Fehér Ferenc szívroham következtében hirtelen meghalt. A Mozgó Világ múlt havi, júliusi számában közölt interjú egyik legutolsó megnyilatkozása, interjúként mindenesetre.
Az elválás döbbenete nem alkalmas rá, hogy felmérjük, mit hagyott hátra elkészült művekben, személyes hatásban és mindazok fájdalmában, akik szerették és tisztelték. Én sem volnék erre képes. De legfontosabb élményemet el kell mondanom. Valamit arról, hogy mit képviselt, mit indított el, mit hozott létre itt a magyar glóbusz elégedetlenkedő, engedetlenkedő és akarni vágyó értelmiségében.
A történelem nemcsak nagy politikusok, közéleti emberek, vállalkozók és katonák tettei útján alakul. Sokszor többet tesz egy egyszerű értelmiségi, egy diák vagy egy filozófus, aki egyszer csak megért valamit az élet logikájából, és új magatartást alakít ki. Olyat, ami aztán egyszer emberek ezreinek, tízezreinek, vagy még annál is többnek lesz sajátja.
Fehér Feri csodálnivalóan mindig megújulni képes, mindig minden régit megőrző és mindent megismerni-kimeríteni akaró Don Juan-i szellemisége legalább kétszer szolgált nekünk ilyen csodával.
Az első pillanat a hatvanas évek. Itt volt ez a fiatal magyar értelmiség, amely már 1946 után nevelkedett, vagy akkor került bele a felnőtt társadalomba. Voltak közöttünk radikálisak és kevésbé radikálisak, polgáriak és népiek, szocialisták és liberálisok. Közös volt azonban, hogy szinte valamennyien megfertőződtünk, ha nem is magával a marxizmussal, de a világmegváltásnak azzal a szellemével, mely kész és képes arra, hogy az ügyet többre nézze az embernél. Különböző változatai voltak ennek: a dogmatikus marxistától a dogmatikus polgárig és a nem kevésbé dogmatikus népfiig, a magányos prófétától az agitátorig, az önnön értetlenségébe zárkózótól a szemlélődő mindenértőig. Nem a kommunista pártok nevelték belénk ezt a szellemet, hanem az a kelet-európai történelem, amely ezt kínálta nekünk lehetőségül. Az a félracionalizmus, mely megtorpan a ráció előtt. Így csináltuk végig ötvenhatot is, és így tengtünk - most már rossz lelkiismerettel - a hatvanas évek értelmiségi tenyészetében.
Ahogy én emlékszem: Fehér Feri volt az első, és ha rosszul emlékszem, akkor is az elsők közül való, aki egyszer csak a maga akaratából kilépett ebből az ördögi körből, és a valódi ráció mellé állt. Aki azt mondta, hogy saját eddig kivívott és melengetett előítéleteinket is vessük alá az ész elemzésének. Aki a Lukácstól is tanult racionalizmust az igazság érdekében hajlandó volt az addig mégiscsak szentnek hitt végső eszmék, sőt akár maga Gyuri bácsi „kritikai megértésére" fordítani (és ki-ki helyettesítse be a maga mesterét vagy nesztorát).
Fehér Ferinek ebből a valóban páli lépéséből (bár neki ez nem volt fordulat, ő mindig ilyen volt) azért lett - igenis kimondom - történelmi esemény, mert Heller Ágnes mellé állt. Mert ő egy megkocsonyásodó és egy megkeményedő magatartás között választotta az utóbbit. Mert az ő teljesítményét az is elismerte, aki másként gondolta. Mert nagyon nagy erő tud lenni, ha a változások pillanatában két ember egyformán gondolkozik, még ha történetesen az egyik lány is.
Az eredmény ismert. Kőszeg Ferenc csak az imént vezette le éppen a Mozgó Világban, hogy ez volt az egyik magja annak a szellemi, majd politikai mozgalomnak, amiből később „demokratikus ellenzék", majd magyar liberalizmus lett. De hozzá kell tennem: ugyanitt kell keresnünk annak a magatartásnak a bölcsőjét is, amely aztán a magyar szociáldemokráciát az államszocializmus halálos öleléséből kibontotta. Azok, akik most jaj de jó lenne, ha nem csupán taktikai-hatalmi trükknek látnák a nekik kínált történelmi esélyt.
Egy olyan fordulathoz - amit akkor Fehér Ferenc megtett - sok minden kell: éles ész, lelkierő, szellemi bátorság, és kell hozzá jó adag intolerancia is. Csoda-e hát, ha mindazok, akik a mondott úton több-kevesebb bajjal végigmentek, mind vagy legalábbis többnyire rendelkeztek az utóbbi tulajdonsággal is. És csoda lett volna, ha idejében leszoknak róla.
Ekkor jelent meg Fehér Ferenc újra folyamatosan a magyar szellemi életben. Vitakészsége töretlen, energiája rendíthetetlen, munkabírása példátlan, megfogalmazásának élessége szinte fáj, és ugyanakkor mélységesen befogadó és elfogadó. Ő végigjárta a politika és a szellem útjait, megtanulta, hogy az igenekhez nemek, a nemekhez igenek is tartoznak, megtanulta, hogy ne csak az elméletírás absztrakt síkjain nézze kételkedve a „nagy elbeszéléseket", hanem akkor is, amikor egy másik emberrel áll szemközt. Nem tudok más esetet, hogy valaki ezt ennyire komolyan vette volna, hogy az ember ennyire felnőtt volna a filozófushoz.
Kívánom, hogy ez a magatartása is találjon követőkre. Kívánom, hogy emlékét megőrizzük. Az alkotó tudósét és az emberét egyaránt. Mindkettőként megérdemli.

Vitányi Iván

(1994/8)
 
 

Búcsú Pór Judittól

Bárha testi valóját a koporsó kényszere a mozdulatlanság nyűgébe fogta, nem tudjuk őt másként fölidézni, mint lebilincselően elevennek. Megy tovább azon az úton is, ahol léptei elfogytak, lányos-félszeg bájjal, testvéri, hitvesi, anyai bizalommal, vidáman szinte, a fogyhatatlan szeretet önként vállalt jármait cipelve. Hangjában, szemében az örökös érdeklődésre, lelkes kapcsolódásra kész figyelem, az olykor felvont szemöldökű kétkedésen is átható áldozatos jóakarat, csillámos-szép derű, asszonyi melegség, ujjaiban a munka és gyöngédség mindentudása...
Szerettei, barátai, néhányan immár négy évtizede közeli ismerői, bizonyíthatjuk: ama ritka jelenség volt Pór Judit, aki az évek múlásával egyre gazdagabb, lelki, szellemi karakterében egyre tartalmasabb és vonzóbb emberré lett. Szerény állhatatosságával úgy változott és változtatott maga körül, ahogy az új meg új virágokat hajtó növényi erő tölti ki a bontakozásához méltó ígéretes teret.
Aki mindeközben a legbensőségesebben ismerte, tudta róla, hogy a szó és nyelv iránti kivételes érzék mögött élt a tehetséges szerkesztőnőben egy szemérmes, önmagát állandóan kontrolláló költő is. E rejtett, de híven őrzött becsvágy tette képessé arra, hogy Lator László neve alatt, vele rangbeliként fordítani merje Alekszandr Blok verseit. Évtized, másfél évtized múltán olyan pontos, láttató és metsző szavú lírikusok közvetítését is nyíltan vállalva már, mint Paszternak és Mandelstam.
„Fázom. Tavasz dereng, öltöztetik / pihéi Petropolt vízzöld ruhába... / acélsáskák, szitakötők kerengnek, / csillagok hegyes aranytűje reszket. / De egyik csillag se hasítja szét / a smaragdnehéz óceán szivét." Igen, ezek a színek, formák az ő magáévá vívott látleletei, anyaguk, távlatuk azonos legjobb költőink foghatóvá bűvölt univerzumával. S éppen mivel ennyire belülről élte át a nyelv eredendő ritmusát, költői grammatikáját, válhatott a széppróza olyan mestereinek avatott tolmácsává, mint Maupassant, Flaubert, Mauriac és Cocteau, Sarraute és Katajev. Így válhatott évtizedünkhöz közelítve a műfordítói szakosztály erkölcsi elismerésével, Év Könyve jutalommal, József Attila-díjjal is kitüntetett közvetítőjévé Paszternak Zsivagójának, Nagyezsda Mandelstam emlékiratának.
És nemcsak műfordító volt ő, de a kortárs külföldi szerzők honosítója, szellemi szállásadója. Barátságot árasztó lénye szándékolatlanul is maga köré vonzotta, Párizstól Irkutszkig magyar-szerelművé tette azokat, akikkel műveik domesztikálójaként vagy szerkesztőként találkozott. Nem szólítják odaadóbb hálával a befogadó rokon, a választott kedves keresztnevét, mint ahogy az övét emlegették pártfogoltjai.
Olyan ridegedő világban élünk, ahol nem csak az elmúlás goromba támadásai ritkítják sorainkat, de a szerelem, barátság, a családi és közösségi összetartozás menedéke is veszélybe került, az egymást védő megbecsülés ózonpajzsa is naponként fogyatkozik. Jó volt gondolni rá, hogy a kötelékeket eleresztő közöny és felelőtlenség hervasztó új évadában is a Kupeczky utca 7. Budán és az őrségi Ispánkon, a Nyugati szer 3. fehér bolthajtása mögötti ház nyitva van a szűkebb-tágabb család, minden jóakaratú felebarát előtt. Mert hiszen a bennük munkáló, otthonteremtő asszonyi vállalkozás egyik legszentebb feladatának tekinti a jóra érző lelkek egyességét, a különféleségben is azonos értékűek összetartását.
Nem, ennek a nemzedékeket átfogó gondviselésnek a melege, őrködő fénye - fogadalmunkkal immár neki tartozunk! - nem hunyhat ki. Judit megy tovább előttünk, léptei nem fogyhatnak el, megy tovább lányos-félszeg bájjal, testvéri, hitvesi, anyai, nagyanyai bizalommal, vidáman szinte, a szeretet önként vállalt jármaiban. Hangjában, szemében csillámos szép derű, kezében, ujjaiban a munka és gyöngédség el nem múló mindentudása.

Fodor András

(1996/2)
 
 

Hanák Péter hagyatéka

Itt hagyott minket Hanák Péter - itt hagyta nekünk csillagfényű esszéit, tanulságos tankönyveit - hány tankönyvet írt ez az 1957-ben elcsapott egyetemi tanár! - a köveket is polémiára ingerlő vitairatait, elménk homályát megvilágosító gondolatait.
Hetvenhat évig cipelte törékeny teste a nyughatatlan debattőr minduntalan új forrást, új tényeket és szempontokat, új csatákat kutató, könnyeden súlyos szellemét. Mikor utolsó infarktusa után nyugalomra, több pihenésre, kevesebb izgalomra kértük néhány éve s azóta mindig, mosolyogva hárította el: „mindenkinek megvan a maga túlélési stratégiája, kinek a pihenés, nekem a mozgás, a cselekvés, az izgalom". Húsz évig lehettem vele egy folyosón, szobáinkat csak pár méter választotta el, hallhattam reggelente zajos érkezését, mert megszólította és elárasztotta az új nap gondolataival a szembejövőt, tanítványt vagy nyugdíjast, gépírónőt vagy akadémikust. Ez a folyosó volt az ő tanterme hosszú éveken át.
Fiatal korában Hanák ahhoz a generációhoz tartozott, amely 1945-ben azt hitte, kezébe veheti az új, modem Magyarország építőköveit, rendet teremthet a romokon. 1956-ig remélte, hogy a tudománypolitikában eszköznél több lehet - akkor felmérte a realitás arányait, és befelé, a kutatómunka felé fordult. Addig több irányelvet, összegzést és tankönyvet írt, mint adatfeltáró tanulmányt - egy-két éves meditáció, nála szokatlan hallgatás után sorra következtek a 19. század magyar történelmének döntő fordulatait, kríziseit megragadó, máig érvényesen iránymutató tanulmányai: A dualizmus válságának problémái (1959); Iratok az 1894-95. évi magyar kormányválság történetéhez (1959); A magyar „középosztály" fejlődésének problémájához (1962); Vázlatok a századelő magyar társadalmáról (1962), a 67-es kiegyezést újraértékelő írásai a centenáriumon.
1972 után ismét megjelenhetett egyetemi tankönyve, de az abban foglaltakat maga nem adhatta elő; fegyelmi úton elkobzott egyetemi tanszékét sohasem kaphatta vissza. Pályája sérelmei közül ez érintette igazán szíve mélyéig - a jó tanár szenvedélyével szeretett tanítani, s éppen ettől tiltották el. Anélkül, hogy csökkenteni akarnám azok vétkét, akik erre utasítást adhattak: annak, hogy később sem kerülhetett vissza, már nem politikai oka volt. A középszerűség, a szürkeség védekezett attól, hogy a hallgatók hozzá mérjék bizonyos tanszékek színvonalát. Tanított mégis, magasabb fokon: a Történettudományi Intézet munkatársaként, majd évtizedekig osztályvezetőjeként számos kül- és belföldi aspiránsa, még több nem hivatalos tanítványa volt, közülük számos ma jól ismert nevet sorolhatnék. Úttörő szerepet vitt a magyar történettudomány nemzetközi, jelesen nyugati kapcsolatainak megteremtésében, bővítésében a hatvanas-hetvenes években. Ösztöndíjasként jó néhányan tapasztalhattuk, mennyivel többet értek az ő baráti ajánlásai a hivatalos papíroknál. Nemzetközi elismertsége mindig is a hazai előtt járt: így végül a budapesti székhelyű Central European Universityt kellett létrehozni ahhoz, hogy ismét professzor lehessen.
Munkássága a hatvanas-hetvenes években többirányú volt: példamutató gyártörténeti munka feleségével közösen írott könyve, A magyar pamutipar története, foglalkozott a magyar progresszió történetével, jelesül Adyval, az agrárszocialista mozgalmak ideológiájával, fő témája azonban a kiegyezés rendszere maradt; szerkesztette és nagy részben írta a 10 kötetes Magyarország története 1978-ban megjelent 7. kötetét (1890-1918). A mai olvasó már természetesnek találhatja, hogy a 67-es kiegyezést a szabadságharc céljai megvalósulásának, a magyar nemzet kitartása győzelmének tekintjük. Hanák fellépése előtt kettős súllyal nehezedett a történetírásra, hogy a dogmatikus praxis-marxizmus „forradalmi", a nemzeti hagyomány nacionalista s egyben antiliberális alapon utasította el a 67-es „megalkuvást" s ebbe szinte mindnyájan belenyugodtunk. Elsősorban az ő érdeme, hogy tisztázta a kiegyezés modernizációs szerepét, el nem hallgatva, sőt mélyen elemezve az általa létrehozott új konfliktusokat, de hangsúlyozva: ezek meg nem oldásáért, elmérgesedéséért már nem Deák, Andrássy, Eötvös nagy nemzedékét, hanem sokban (bár nem mindenben) méltatlan utódaikat lehet kárhoztatni.
Utolsó évtizedeiben más aspektusból, kultúrhistorikusként is vizsgálta főleg a Ferenc József-i monarchiát: fontosabb írásait e tárgyban A Kert és a Műhely című kötetében (1988) gyűjtötte össze. Iskolát teremtett Bécs és Budapest városfejlődése, a magyar és osztrák mentalitás összehasonlító vizsgálata terén. Sokat foglalkozott a zsidóság helyével a monarchiában és az antiszemitizmussal. A rendszerváltás után bontakozott ki társadalmi szerepe, különböző szervezetek, alapítványok vezető személyiségeként. Díjakat, kitüntetéseket kapott, az Akadémia tagja lett, de ahogy a korábbi mellőzés, ez sem ártott szellemi frissességének: megkezdett munkák közepén hagyta magukra munkatársait.

Hajdu Tibor

(1997/11)
 
 

Emlék. Beszéd. Kardos G. Györgyről

Elkéstem.
Két héttel ezelőtt külföldről érkeztem haza, több hónap távollét után. Európában először Frankfurtban szálltam le, onnan indult a magyar gép Pest felé, a fedélzeten kezembe nyomták a vasárnapi lapokat, és a címlapról Gyuri nézett rám a gyászkeretből - ő, akihez elsőként siettem volna, ha időre érkezem. Azóta azt méricskélem, hová érkeztem haza, milyenné lett ez a most már végleg Gyuri nélküli Magyarország. Üresebb, sivárabb, szeretetlenebb - kapaszkodó nélküli. Mert Gyuri kapaszkodó volt, és nem csak az én számomra - sokaknak. Mérce. Viszonyítási pont. Ha valakinek adni lehetett a szavára ebben az egyre több bizonytalansággal, kétellyel és kétes vélekedéssel teli világban, akkor ő volt az. Hihetetlen biztonsággal formálta ítéleteit; csalhatatlan ízlésű, óriás-műveltségű és semmilyen divathullámmal nem számoló, csakis a minőségre tekintő ember volt - ebben a tekintetben nem ismert megalkuvást. Számomra sosem az ügyeletes mérvadók adták a mértéket, hanem Kardos G. György. És tudom, sokan voltak így.
Nem találkoztam senkivel, akiben így forrt össze az írói és az emberi nagyság, miközben - mintha túlzásnak érezte volna saját fajsúlyát - folytonos iróniába és öniróniába oldotta minden megnyilvánulását.
Sokan tudták róla, hogy milyen formátumú ember. Talán azok is, akik készséggel éltek az éppen általa felkínált lehetőséggel; az operettátigazításokkal bíbelődő, idejét bábjátékokkal vesztegető, kifogyhatatlan vicc- és anekdotatárként is szereplő írót nem is kell olyan komolyan venni. Ezt a lehetőséget kétségkívül ő ajánlotta fel a szellemi közéletnek, és a szellemi közélet szemérmetlenül kapott rajta. Egyebek közt ez vezetett a hivatalos irodalmi életen belüli méltatlan mellőztetéséhez - túl nagy író volt és túl jó ember, ráadásul az öngerjesztő önmitizálásnak minden változata idegen maradt tőle. Soha semmiféle gesztust sem tett az éppen adott politikai és esztétikai korifeusok felé, hogy megkapja azon elismeréseket, amelyek minimumként jártak volna neki - így hát egyszerű eset volt, mint a csoportoktól és lobbiktól függetlenek általában.
Az, hogy nem kapott Kossuth-díjat, ami természetszerűleg járt volna egy olyan nagyságrendű írónak mint ő, immár lemoshatatlan szégyene ennek a korábbinál is üresebb, sivárabb, és szeretetlenebb szellemi életnek. És tudjuk, hogy megy ez; az ilyen vétkeknek nincs és sosem akad majd gazdája. Hiszen talán senki nem szólt ellene nyíltan. Minek is. Elegendő a megfelelő orr fintorgása a megfelelő helyen - ennyi az egész. És mindig voltak jól pozicionált orrok, melyek a szóba jöhető elismerést elfintorogták előle.
Szégyenteljesnek gondolom, hogy nem kapta meg azt, ami járt volna. És dicsőségesnek. Az írói függetlenség bár negatív, ám csalhatatlan bizonyítékának. Mert hiszen ez a legfontosabb. A szellemi függetlenség, amelyet féltve és sikerrel őrzött.
A huszadik századi magyar irodalom egyik nagyságától búcsúzunk most. Akinek első regényét, az Avraham Bogatir hét napját húsz nyelvre fordították le, húsz nyelven aratott sikert, ám ez itthon félannyi szót sem ért, mint amennyit... - de talán túlságosan elragadtattam magam. És Gyuri ha most hallaná, amit mondok - és ugyan miféle bizonyítékunk van rá, hogy nem hallja? -, rám nevetne és leintene; nicht vor dem mélyen tisztelt gyászolók! De hát nem is csoda, ha félresiklom, ha nem a legpontosabb szavakat használom, ha elbizonytalanodom és nem találom a mértéket - hiszen nem tudtam kivel megbeszélni ezt a búcsúztatót. Hiszen nem él már Kardos G. György, hogy levihetném az írást szokott találkahelyünkre, a régimódi belvárosi kisbüdös presszóba, melynek maszatos asztalára teríthetném a teleírt lapokat: mondd, Gyuri, szerinted rendben?
Persze tudom, hogy nincs rendben - nincs rendben ez az egész, sehogyan sem.
Teljes élet volt. Tőle tudom. Egyszer, azon ritka pillanatainak egyikében, amikor nem csomagolta iróniába bölcsességét, azt mondta nekem a kisbüdös presszó asztalánál: az ember élete akkor hiánytalan, ha volt benne egy háború, egy gyerek meg egy könyv. Neki mindegyikben volt része - könyvből, gyerekből, háborúból jutott nem is egy.
Ismerem Kardos G. György végrendeletét. Ez a végrendelet gyönyörű. Fényes mondatok, rajongó vallomás szeretteihez és az élethez. Az irodalomról viszont csupán egyetlen kurta megjegyzés. Így hangzik: „A legcsekélyebb mértékben sem érdekel, hogy műveim és nevem fentmaradnak-e."
Ő megteheti, hogy ne érdekelje. Én viszont állítom, olyan erős meggyőződéssel, mint talán még semmit: fentmarad.

Békés Pál

(1998/1)
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk