←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

A képíró

9

Ha most számba veszem, miféle nyomot hagytak bennem az afrikai évek, nem jutok messze. Ami igazán fontos, nem akarom felsorolni. Jó helyen van odabent, legbelül - így legalább áltathatom magam azzal, hogy igenis van valami odabent, legbelül. A többi felületes apróság. De azért számít. Például még mindig kedvelem a tarka színeket, így azután állandó rosszullét környékez ettől a fogdától - nem mintha nem lehetne megszokni ezt is. A bezártság persze nincs ínyemre, mégis, ha erőt vesz magán az ember, úgy-ahogy elviselhető - viszont a cementpadló undorszürkéje?! Meg a koszzöld olajfesték a falon?! Ezt a romlott epeszínt biztosan egyenesen a magyar hivatalos épületek számára fejlesztették ki, talán még a múlt előtti században, emlékszem, az iskolában is ezzel mázolták a folyosót, a tornaterem öltözőjét, de még a vécét is, hányni kell tőle. És ez még mindig semmi a hideghez képest. Nem bírom. Luandában átalakult a hőháztartásom, vagy micsoda, aztán úgy maradt. Beledöglök a tizenöt fokba, sőt most már talán annyi sincsen, jó, ha tizennégy. Eddig csak kértem Önöktől. Hol teljesítették, hol nem - jó, belátom, sok a dolguk, nyilván egy nyomozónak sem fenékig tejfel, meg azután a szabályzat -, tiszta sor: egyéni igényekre nem lehetnek tekintettel. Most viszont követelek. Jól értik: ez ultimátum. Ha nem fűtik föl a rohadt zárkát legalább húsz fokra, vagy helyeznek át egy másikba, ha nem csinálnak valamit, akkor egyszerűen képtelen vagyok folytatni a vallomást, értik? Képtelen!
 
Összeszedtem a reggeli maradékát a 4-es startkőről, közben Liktor hatodszor járta körbe a kabinsort, beleszédült az ember. Nézte hátulról, közben az érdes, szürke betonfalat tapogatta, nézte elölről, és egyenként végigsimított az egyforma faajtókon, végül megállt az öltözők előtt, kitárta a karját, és egy hosszú pillanatig nem lehetett tudni, mit csinál: nyújtózkodik, áldást oszt, vagy madárnak képzeli magát, és repülni készül. Végül azt mondta: - Alapozzad le.
Megviselt az álmatlanul töltött éjszaka, gyűrött voltam, ingerlékeny és egy hajszál választott el attól, hogy ráförmedjek: mit képzel, mi vagyok, cseléd? Szórakozzon mással, alapozzon maga, ha alapozhatnékja támadt! Azután lenyeltem. Hiszen hónapok óta dolgozom a keze alá. Ezért jöttem most is. Legalábbis ezért maradtam a lórögi strandon, miután ideszállítottam a festéket, ecsetet, alapozót, mindent, amit Liktor rendelt, sőt többet is, csupa első osztályú anyagot - nem volt éppen két fillér. Mehettem volna, amint lepakoltam a cuccot, nem tartott vissza semmi. De én maradtam. Nincs okom felháborodni. Ráadásul az éjszaka tucatszor is eszembe jutott: elég a hidegből, az unalomból, a fékezhetetlen vacogásból, nyomás vissza Pestre. De maradtam mégis. Csak tudnám, miért. Csupán mert otthon sincs sok keresnivalóm, és végeredményben mindegy, ott vagyok-e vagy itt? Vagy másért? Vártam valamire? Képtelen voltam ésszerű magyarázatot találni. De valami marasztalt. És lehet, hogy éppen ez. Talán éppen erre vágytam; hogy lealapozhassam a betont, a fát, Liktor Vince keze alá dolgozhassak, és jelen legyek, amikor telefesti, benépesíti az öltözőkabinokat, mint valami lórögi Michelangelo.
A festéket együtt kevertük egy pléhvödörben. Kellemesen semleges szürkéssárgára sikerült. Liktor kipróbálta a falon, azután helybenhagyólag hümmögött: rendben, kezdhetjük. Végül mégsem hagyta rám az egész munkát, beszállt ő is. Az alapozót kettéosztottuk, neki egy sárga műanyag vájdling jutott, a színe pont mint a kifliforma medence a kertjükben. Hosszú, egyenletes húzásokkal kentük a festéket a rücskös felületekre, ráment majd az egész nap.
Néha felnéztem. A három dombocska agresszíven szikrázott az októberi ragyogásban, a legmagasabbik, a Kőmell szabályos kupolára hasonlított, a tetején, a szélirányba dőlő fa tövében mintha embereket láttam volna, kettőt, kitárták a karjukat, mint az imént Liktor a kabinok előtt, imbolyogtak a fényben, de azután rájöttem, csak a káprázat; könnyezett, vibrált a szemem az álmatlan éjszaka után.
Kentem a festéket, ügyeltem, jusson mindenhová.
 
A régi vadászház, ahol annak idején az érettségi bankettet tartottuk, szőrén-szálán eltűnt. Persze csak ködösen emlékeztem rá, egyetlenegyszer jártam ott, kerek huszonöt éve, de az emlékfoszlányok - ócska vállalati üdülő, viharvert faház, négy apró szoba két-két vasággyal meg egy nyersbeton terasz - nem segítettek a tájékozódásban. Palota állt a budai kertben, üvegfalú, szemből kétemeletes, a hátsó front ravaszul belesimítva a ház mögötti meredélybe, mintha egyenesen a hegy gyomrába vezetne az üvegbarlang, eszembe jutott, hogy odabent biztosan a Tukán egyik beosztottja, egy Aladdin nevű vendégmunkás dörgöli a lámpát, jön is a dzsinn, mint a parancsolat, és hordja, hordja elé az aranyat ládaszám, azzal csempézteti a konyhát Tukánné pusz-pusz Cili.
Enyhén emelkedő kerti ösvényen taszigáltam az egyre erőtlenebbül tiltakozó Liktort fölfelé, a kertkaputól a bejárat irányába - kétoldalt rejtett reflektorok világították meg a terebélyes régi fákat, aranyszínűek voltak azok is, talán a dzsinn hozta bónusznak, és semmi, de semmi nem volt ismerős, a kertben meg a földszinti üvegfal mögött kóválygó emberek sem.
Liktor elengedte magát, olyan volt, mint egy szalmabáb, mint a madárijesztő az Ozból, azt hittem, összecsuklik mindjárt, húzatta, tolatta magát: nem megyek-nem megyek, én meg húztam és toltam: dehogynem-dehogynem. Négykézlábra ereszkedett az ösvényen, hogy ennyi, nincs tovább, értsem meg, kiesett a betört orrából a vattatampon, amit azért tömött bele, hogy elállítsa a vérzést. Mellékuporodtam, matattunk a sárga kavicsok között, megtaláltuk, visszatömte, undorító volt, szóltam neki, legalább dugja mélyebbre, ne lógjon ki, azt mondta, jó, mélyebbre nyomta, és felnyögött: kurvára fáj.
Azután végre valami ismerős: a zene. Ugyanazok a számok, amik valaha összekarcolt fekete kislemezekről szóltak a bulikon, az építőtáborban. A Led Zeppelin, a Deep Purple, a Kex, most éppen az American Woman - lehet, hogy bent, az üvegbarlangban most is Zsadányi rakosgatja őket a korongra, bár hol van már a korong, helyette CD, DAT, DVD, de attól Zsadányi még Zsadányi, örökös lemezlovas.
Megböktem Liktor Vincét, hogy majdnem elesett: - Hallod? - Ő meg azt mondta: - Naná, az ameriken vumen.
Őszülő körszakállas ember jött szembe az ösvényen, fekete öltönyt viselt, vakító inget, sportosan lépdelt, majdhogynem szökdécselt. Amikor meglátott, lassított, a fejét félrehajtotta, kíváncsian, mégis szigorúan mért végig bennünket, aztán azt kérdezte: - Liktor? - a hangjában valami hegyes számonkérés, olyan volt a fekete ruhában a busa fejével, mint valami eltévedt Kossuth Lajos, amint éppen jelentést kér a hadi helyzetről, tudni szeretné, hova a francba tűnt a lovasság, amikor ilyen súlyos a helyzet: - Ember! Maga az?
Liktornak fogalma sem volt, ki kérdezi, bizonytalanul bólintott: tulajdonképpen ő volna az, bár esküdni nem merne rá, de ha már mindenképpen dönteni kell, akkor mégis inkább igen, mint nem.
A fekete ruhás meg azt mondta: - A szertár padlóján láttam utoljára, Liktor. Amikor kinyúlt. Amikor leütöttem a medicinlabdával. Éppolyan szarul nézett ki, mint most.
- Palócz tanár úr?
- Sokszor eszembe jutott ám, Liktor.
- Palócz Konrád?
- És megbocsátottam. Jobb híján, Liktor, szeretném hangsúlyozni: jobb híján. De azért nem gondoltam magáról semmi jót. - Aztán egy pillanatnyi szünet, és: - A feleségét nem hozta? Na látja, az kedves kislány volt. Szertornászott ugye? Talajon nem is volt rossz.
Azzal otthagyott bennünket, szökdécselve távolodott a fekete öltönyben, mintha labdát vezetne az ösvényen, valami sötét mezes öregfiúkmeccsen, becselezte a bőrt a nyitott kertkapuba, és eltűnt. A nyomában bordásfalak, mászókötelek, svédszekrények szaga terjengett a májusi kertben, olyan igazi szertárszag, állott izzadság és bőr, és felderengett Pécs, a kapitányság, aminek sivár folyosóján Palócz Konrád szorongva várta a kihallgatást, a főtér, a Dzsámi kupolája, az egész istenverte, elfeledett, elátkozott kirándulás.
- Nem megyek tovább - mondta Liktor ernyedten.
Beleizzadtam, míg becibáltam a földszinti üvegfal mögé, és felmagasodott előttünk a behemót Tukán, az oldalán vadlila estélyiben pusz-pusz-Cili a műmosollyal, ami huszonöt éve tapadt az arcára, és azóta le nem jött róla, ha kicsit viharvert volt is. A karjukat üdvözlésre tárták, de észrevették, milyen állapotban van Liktor, elbizonytalanodtak, Liktor meg azt mondta, bocs, már megint kiesett a rohadék, és négykézlábra állt, hogy megkeresse a vattadarabot a padlószőnyegen.
 
Kösz a hősugárzót. Azért örülök ám, hogy kezdjük megérteni egymást, jobb későn, mint soha. Egyébként meg régi, rendes ETA-gyártmány, a szériaszám szerint 1975-ös, látom, az állam sem kapkodja el a fejlesztést. Jogos. Minek? Az ilyen cuccok túlélnek mindent, Tronda Laci szerint végső soron halhatatlanok, persze az izzószál azért kiéghet, de ha úgy alakul, semmi pánik, van nálunk, három méretben is, menjenek ki Rákosszentmihályra, a címet ismerik, hivatkozzanak rám, Tronda ért a szóból - garantált extra kiszolgálás.
 
Biztosan tudják, milyenek az osztálytalálkozók. Nyilván Önök is átestek már a sajátjukon, többön is, az öt, a tíz, a tizenöt évesen, mit tudom én, melyiken, gőzöm sincsen, hány évesek, bár úgy formára nagyjából egykorúak lehetünk, csak nekem hiánytalan a fogsorom. Ne vegyék a szívükre, nem akarom froclizni Önöket, eszembe sincs, pláne most, hogy itt a hősugárzó, elégtétel gyanánt felkínálhatom, hogy én meg majdnem teljesen megkopaszodtam. Rendben? Egálban vagyunk. Csak azt akartam mondani: valahova Önök is jártak iskolába - szakközép, gimnázium, rendőriskola vagy mit tudom én. Tehát jártak már osztálytalálkozón, leltárt csináltak a többiekről; nézzed már, mi lett a Józsiból, Sunyisanyi sokra vitte, Guszti semmire, Béci elitta az eszét, Lilla jól tartja magát, még most is szívesen rámászna az ember, a Zsuzsi összeaszott, na sose volt valami nagy durranás, deellenbenámdeviszont a Teri meg hogy elhízott a három gyerektől, el is hozta őket, bár ne tette volna, milyen rusnya nagy fejük van. És így tovább.
Hát a mi osztálytalálkozónk, a huszonötödik (egész idő alatt nem akaródzott kimondani ezt a számot) nem ilyen volt. Nekem nem. Addig vacakoltunk Liktorék kertjében, olyan soká tartott, míg összevakartam és nagyjából emberi formába pofoztam a szerencsétlent, hogy alaposan elkéstünk - mire odaértünk, a többség elment már.
Cili azt mondta, a tanárok - már aki megmaradt közülük, és olyan állapotban volt, hogy egyáltalán eljöhetett - beköszöntek még délután, azután eltűntek, inkább az udvariasság hozta őket, mint a kíváncsiság, nem rajongott miértünk senki. Az utolsó hírmondó éppenséggel Palócz Konrád volt, és őt sem a régi szép emlékek marasztalták tovább a rozoga kollégáknál - hogyan lehettek volna szép emlékei az osztályunkról éppen neki? -, hanem mert üzleti kapcsolatban állt a Tukán Rt.-vel, és ki akarta használni az alkalmat - most végre szót válthat a főnökkel. Esetleg miránk várt, kuncogta Cili, mert szembe akart nézni Liktorral, aki miatt valaha kirúgták az iskolából. Ő legalábbis így raktározta el magában a történteket, jó mi? És Cili vihogott, mint aki ellenállhatatlanul viccesnek találja a valahai tornatanár huncut ötleteit. Egyébként meg, tette hozzá, szivattyú-képviselő a Palócz, vagyishogy szivattyúkkal meg armatúrákkal vagy mikkel seftel, mondta Cili, azokat adogatja el az Rt.-nek, csak ne kérdezzem tőle, mi az az armatúra, de akármicsoda is, biztosan jobb, mintha az ember bukfencet tanít, nem?
Aztán folytatta: Szidder, a rajztanár egy csepeli elfekvőben várja a véget, a lánya hosszú levelet küldött válaszul Tukán meghívójára, azt írta, gyakran látogatja apját, sokat beszélgetnek, és higgyük el neki, mármint a lánynak, aki szintén rajztanár, Szidder mindenre és mindenkire emlékszik, sőt az összes rajzainkra is. - Te elhiszed? - kérdezte Cili, és rögtön utána: - Mi baja a Liktornak? Otthagyta az Éberfy? Hát csoda? Az a meglepő, hogy eddig bírta, nem? - Közben meg hátat fordított: - Bocsi, anynyi a dolgom, egyél, igyál! - azzal nekilódult, én meg utána szóltam: - És Dolmán? - Mire vállon át: - Rég meghalt. - És elsietett, és akkor láttam, hogy a vállára meg az estélyi ruha lila pántjai közé csillámport szórt; csak úgy szikrázott a hegyes lapockája.
Nem lepett meg, amit hallottam. Végül is Dolmán tanár úr közel járt a hetvenhez, amikor utoljára láttam, a harmadik végén, a nyugdíjba vonulása alkalmából rendezett búcsúztatón, szép volt igazán, köszöntöttük, megajándékoztuk - egy palatáblát kapott, meg hozzá való vesszőt, már nem is tudom, ki hozta, valami padlásról került elő. Dolmán tanár úrnak tetszett, amikor kibontotta a csomagot, reszelősen nevetett. Később gyakran jutott eszembe. Szerettem volna megkeresni, és megkérdezni, pontosan hogyan értette azt, amit egyszer a fejemre olvasott: „a másik bajod, hogy összevissza csapongsz". Hiszen soha nem fejtette ki, mi az egyik. Azóta megtudtam persze. De tőle kellett volna hallanom, tőle, aki mégiscsak belém látott, és dicsért a kevésért, amiért dicsérhetett, és igenis tetszettek neki a váratlan képzettársításaim! Micsoda barom vagyok, micsoda irdatlan baromállat, hogy nem hívtam föl, amíg megtehettem volna - csak magamat okolhatom. Egyébként minden egyébért is csak magamat okolhatom - miért éppen ez volna kivétel?
De ez a csillámporba mártott lila liba mire föl löki oda csak úgy vállon át: „rég meghalt"! Mintha el se lehetne képzelni, hogy egy ember megél kilencven-kilencvenöt évet! Hülye! És a kaukázusi vénségek a százhúsz évükkel?
Valahonnan előkerült Tukán, a vállamra csapott, félig magához ölelt, szédítő kölniszaga volt, szörnyen öltözött mindig, most éppen rózsaszín nadrágtartóban tündökölt, nyilván a Cili öltözteti. Azt mondta, egyek-igyak, ki ne hagyjam az ökröt a kert végében, siessek, alig van már, érezzem magam otthon, nézzem meg a házat, és majd beszélünk, hihetetlen hogy milyen totálkár ez a Liktor, nem emberi, most mondjam meg, egy csaj miatt? Bocs, rengeteg a dolga, mennie kell.
Végigjártam a házat, két lépcső volt benne, az egyik föl, a másik le, és legalább tizenöt szoba, megnéztem mind, a fürdőt is - a kád nagyobb volt, mint Liktorék kertjében a medence, és majdnem ugyanolyan ocsmány - aztán a dolgozószobát, - a barokk íróasztal vetekedett a káddal - végül a konditermet, ahol krómnikkel kínzógépek porosodtak érintetlenül, gyári új állapotban.
Egyedül az üvegfalak tetszettek. Benézett a házba az ég, a fák, és el lehetett feledkezni magáról a házról.
Mások is kóvályogtak a lépcsőkön, az üres szobákban. A legtöbbjük idegen. Ha valaki felkiáltott: hát nem emlékszel!? - azt mondtam: dehogynem! Néha tényleg ködlött valami. De többnyire nem. És úgy éreztem, rám azok sem emlékeznek, akikre én igen.
Szembejött Zsuga. Hugo Boss öltönyt viselt, Versace nyakkendőt és Armani cipőt. Tőle tudom: felsorolta. Azt mondta, kommunális hulladékkal foglalkozik. Meg hogy Liktor csak azt kapta, amit megérdemelt, és felhúzta a felsőajkát, kilógtak a Hollywood-fehér porcelánfogai, biztos lecseréltette az egész állkapcsát, hogy paszszoljon a ruhájához. Én meg azt gondoltam, a Zsuga legalább hű maradt önmagához, a kommunális hulladék végső soron mégiscsak azt jelenti: szemét, méghozzá baromi sok, országos szemét.
Egyedül a Zsadányi örült nekem szívből. A földszinten botlottam belé, az óriás nappali melletti szobában. Zsadányi a régi házibulik emlékével a szívében elhozta a muzeális Tesla lemezjátszóját meg a spájzban tárolt recsegő, töredező kislemezeket. Kétpercenként cserélgette a korongokat. Nagyon részeg volt. Amikor meglátott, átölelt: - Semmit se változtál! Nem táncolsz? Te se táncolsz? Azelőtt mindig táncoltál! Erre se? Ezt hallgassad, apám! - És a lemezre húzta a tűt. - Az egyetlen kislemezük! Aranyat ér, platinát, gyémántot! - És együtt énekelt a Kexszel: Elszállt egy hajó a szélben, házunktól nem messze megállt! Lehunyt szemmel lötyögött, keringett a lemezjátszó körül, tátogta, dünnyögte a szöveget. Megérintettem a vállát, erre ordítani kezdett, együtt sivított az énekessel: Kiszólt egy hang, hogy én menjek, sietnek, nem várnak tovább! Rászóltam, hagyja már, inkább meséljen: mit csinál? Vállat vont: minden rendben, aranyélete van. Matematikát tanít egy általános iskolában, most jön a második feleségétől az ötödik gyereke. De közben befejezte a teológiát, és elmegy lelkipásztornak. Az Úr egyébként - ha nem tudnám - szintén matektanár, jóban vannak, és gyakran oldanak meg példákat közösen. Hagyjuk, ne kérdezősködjek, inkább táncoljak vele. Lötyögött-keringett tovább. Kiosontam, de észrevette, és utánam bömbölte a Kex-refrént: Mondjad, ki vagyok? Mondjad, mi vagyok? Mondjad, ki vagyok én?
Gondoltam, megkeresem Liktort, megkérdem, marad-e, illetve maradunk-e, végül is együtt jöttünk... nem mintha bármiféle felelősséget éreztem volna érte. Inkább csak sajnáltam. És jólesett, hogy sajnálhatom. Hogy úgy érezhetem: óh, a szerencsétlen nyavalyás. Életemben először érezhettem így, ösztönösen kihasználtam, és azon kaptam magam, hogy savanyú örömféleséget érzek.
Elindultam, de csak a következő szobáig jutottam, nem is szoba volt, inkább benyíló, középen alacsony dohányzóasztal, hatalmas, méregdrága bőrfotelek. Az asztalon szétszórt fényképek, soktucatnyi, talán száz is. A legtöbbje fekete-fehér, elvétve néhány kifakult színes. A kupac tetején az érettségi tabló kicsinyített mása, meg az iskolaudvaron, a tornaterem külső falánál évente iparszerűen legyártott osztályfénykép - csak egy, a harmadikos. Nem voltam rajta. Valami derengett, hogy talán influenza, vagy bokaszalag-húzódás - ha fociztam, mindig történt valami ilyesmi -, nyilván hiányoztam néhány napot, azért maradtam le a képről. A többiek rajta voltak mind. A hátuk mögött málladozó vakolaton óriási beázás. Merev pofával bámultak a lencsébe. Éberfy Ottilia, Liktor meg Bokor egymás mellett álltak az utolsó sorban, középen a lány, a fiúk feje felé hajlott egy árnyalatnyit. Erőltettem a szemem, hunyorogtam, közelebb vittem a lámpához a képet, úgy lestem, hogy Éberfy tömött sötét haja alól elősejlik-e az aránytalanul nagy, groteszk fül. De nem. Az ovális, kissé kreolos arc szépsége szabályos, és csak a fekete pillantás csillant - de lehet, hogy csak az utóbb történtek fényében láttam különlegességet a közönségességben.
Végignéztem a többi fotót is: kirándulások, bulik, iskolai ünnepélyek, versenyek - egyik-másikra talán emlékeztem is, arra mindenképpen, amikor Zsuga a szavalóversenyen a harmadik versszaknál belesült a Walesi bárdokba, dadogva szabadkozott: a többi most hirtelen nem jut eszébe - még negyven strófa volt hátra. Azt hiszem, titokban örültem.
Átpörgettem a tengernyi fotót az építőtáborról meg a filmforgatásról - úgy látszik, akkorra, a harmadik utáni nyárra lett az osztályban elég fényképezőgép ahhoz, hogy gátlástalanul összevissza kattogtathassanak azok, akik most elhozták a megmaradt felvételeket.
Egyetlen képen sem voltam rajta. Nem hittem a szememnek. Újra végigszálaztam az egész kupacot, de hiába. Mintha nem jártam volna ebbe az osztályba. Nyomom nem maradt. Átnéztem a képeket harmadszor is, tüzetesen, és még Zitára, Katira, Rozira is rábukkantam az építőtábori menzán készült képen, legalábbis azt hiszem, háttal álltak a gépnek, a sorban, az egyikük, talán Zita bemozdult, csak sejteni lehetett, hogy ők azok, de legalább sejteni lehetett.
A végén találtam egy felvételt, szintén az építőtáborból, valami kicsi-a-rakás-féle hülyéskedés lehetett, a tohonya Tukán egy emberkupac tetején ült, az arcán győzedelmes vigyor, a gomolyagból kaszáló karok, ordító fejek bukkantak elő, Zsugáé, Zsadányié, Liktoré, legalulról egy láb lógott ki, tornacipős. Én meg azt mondtam magamnak: az enyém. És bólogattam a dohányzóasztal fölött, bólogattam sziklaszilárd meggyőződéssel: persze hogy az enyém, akkoriban pont ilyen tornacipőt hordtam. Csakhogy akkoriban ilyet hordott mindenki. De én nem hagytam magam: igenis itt vagyok, rajta vagyok, megvagyok.
Felálltam, hirtelen kedvem támadt fölrúgni a dohányzóasztalt, röpüljenek a képek, úgysem szólnak semmiről, és már mozdult volna a lábam, amikor belépett Tukán. Négy nyitott palackot szorított a melléhez, az egyiket a kezembe nyomta, igyam csak, mindenkinek ad egy üveggel, a saját pincészetéből hozatta, az látja el az étterem- és szállodaláncot, tavalyelőtt az év bora volt a badacsonyi versenyen. Vigyázzak vele, ütős, komoly dolog, ő nem bírja a fagyállózott limonádét, a koktélokat sem, amiktől a felesége úgy odavan - hideg, rózsaszín lónyál -, igya, aki kitalálta. Csak bort, csak igazit, csak ezt. Liktort is totál kiütötte, nézzem meg, bekattant egészen. Az ökröt a kert végében el ne feledjem, de siessek, nagyon népszerű a derék barom, ha nem futok, nem marad. Aztán a dohányzóasztalra intett: megnéztem? Zseniális, mi? Ha nem látnám, nem hinném, mi? Őrület, milyenek voltunk, mi? A lábával kipiszkált egy képet az asztal alól, tegyem föl a többi közé, bocsi, nem tud lehajolni a bor miatt, és már ment is. A rózsaszín nadrágtartót maga után vonszolta, lelógott egészen a földig.
Fölemeltem a képet. Túlexponált volt, majdnem teljesen fehér, az ürességben csak egy-egy halvány vonal. Már-már a többi tetejére hajítottam, amikor hirtelen megsejtettem, mit nem látok rajta.
Középen, ahol a legfehérebb és a legüresebb - ott a Nap. Kétoldalt a két elmosódott, hosszúkás maszat - Liktor és Bokor. Így láttuk őket odalentről, a pécsi főtérről, a Dzsámi tövéből, amikor Éberfy Ottiliáért versengve, egymást hergelve, mind bizonytalanabbul egyensúlyozva csoszogtak a kupolán az elérhetetlen kőperem irányába. Így láttuk őket utoljára, amikor még láthatók voltak, bár inkább csak sejthetők, a Nap szembe tűzött, elvakított, a szemünket ernyőztük, úgy hunyorogtunk a colosra meg a zömökre, csak a körvonalaik vibráltak a szörnyű ragyogásban, mintha éppen beleégnének az égbe. Akkor kattinthatta el valaki a fényképezőgépet odalent, hogy megörökítse a kirándulás jópofaságait. És sikerült.
Az asztalra tettem a fotót, billent, azután megült a kupac tetején, legfelül.
Hirtelen belém mart az éhség. Olyan volt, mint egy ütés. Mintha a kupola emléke valami érthetetlen oknál fogva a gyomromra ment volna. Meghúztam Tukán borát, jó volt, komoly, nehéz, de nem segített, sőt. Reggel óta nem ettem, csak ittam. Kiszédültem az üvegházból.
Az ökör - mármint az utója - magányosan lógott a parázs fölött a kert végében, egy acéldárdához hasonló nyárson, hús alig maradt, a csontváz olyan volt, mint a cafrangos maradék, amit a hiénák hagynak a szavannán, ha telezabálták magukat. Megmarkoltam az egyik bordát, amin viszonylag sok rágnivaló maradt, de nem engedett, a tűz mellett hagyott húsbárddal segítettem magamon.
Két kézre fogtam a zsákmányt és faltam. Az ökörcsont éppolyan volt a kezemben, mint negyedszázaddal korábban a nyúlborda, kemény, zsíros, ragadós, szinte hozzátapadt a kezemhez, én meg hirtelen félrenyeltem a felismeréstől, lám csak, ennyi történt a huszonöt év alatt, pont ennyi: nyúltól ökörig visz az út, és kimondtam fennhangon, köhögve, köpködve, csámcsogva: - Nyúlból leszel és ökörré leszel -, de akkor hirtelen megint felbukkant Tukán, az arca kusza, sietett és fújtatott: - Ilyet még nem láttál, gyere, gyere már!
Megmarkoltam az ökörcsontot meg a bort, görcsösen köhögtem, úgy szegődtem Tukán nyomába, és nem bírtam levenni a szemem a háta mögött vonszolódó rózsaszín nadrágtartóról - akár egy vastag, húsos, kétágú farok.
Liktor a nappaliban állt, a kertre néző üvegfalnál. A lábánál nejlonzacskók, áruházi tarkák, azokba nyúlkált, dobozokat, tubusokat, üvegeket vett elő, tartalmukat az üvegfalra nyomta-kente, aztán szétmázolta két tenyérrel, és vonalakat húzgált az undorító kulimászba. Az arca hullasápadt, a szürke szem kerekre tágult, természetellenesen nagyra, az orrlyukából még mindig kiállt az átvérzett vatta, a kese hajba beletapadtak a különböző ragacsok: margarin, mustár, ketchup, majonéz - az egyik zacskóval a konyhában járhatott. A másikkal nyilván a fürdőszobában, mert rúzst, arckrémet, pirosítót cibált elő, az is ment az üvegfalra.
- A rúzsom! - cincogta Cili. - Csináljatok már valamit! Nem hallod, Tukán?! Estée Lauder!
De a rúzsnak vége volt, a zsíros vörös csíkok árkot vágtak a majonézmezőbe, megszínezték a margarint, aztán a szemfestékek is fölkenődtek az üvegfalra az alapozókrémekkel együtt, mindezt Liktor pirosítóval hintette, és közben karmolta, vájta, vakarta a kulimászt.
- Te hagyod ezt, Tukán? - sivította Cili. - Nem látod, hogy be van lőve? Hagyod?
De Tukán hagyta. A legszívósabbak, akik még itt-ott lézengtek a házban, a kertben, most összegyűltek a nappaliban. Nagyjából ugyanazok lesték Liktort, akik valaha a Dzsámi tövéből bámultak föl a magasba. Köztük a színjózan Zsuga, meg a kőrészeg Zsadányi, ő háttal állt, énekelt magában, de a többiek figyelmesen követték az őrülési jelenetet, csak a csillámlapockájú pusz-pusz Cili raplizott szünet nélkül: - Ne hagyd, csinálj már valamit!
Tukán félretolta: - Higgadalom, szivi - és oldalvást hajtotta a fejét, úgy nézte a tarka, ragadós maszatot.
Akárcsak a többiek. Meg én. A szám lassan elnyílt.
Az üvegfalon felsejlett valami. Egy arc nézett ki a tarka trutymóból. Nagy volt, széles homlokú, a haja fekete áfonyalekvár, a busa szemöldök sűrű kaviár, a szem kísérteties, vesékbe látó, szúrós és gyulladt: egy-egy fél tubus Piros Arany.
Bokor. Ő nézett ránk az üvegfalról. Azt hiszem, erre szokás mondani, hogy kis híján megszólalt. Még akkor is, ha margarinból, rúzsból, lekvárból, mustárból, a franc tudja még hányféle kenőcsből készült. Ettől csak még valóságosabbnak látszott. Sőt. Hogyan is mondjam... Hihetőbb volt a valóságosnál. A vérszínű paradicsompüré-pillantást nem lehetett elviselni; vádlón, utálkozva, keményen, makacsul szegeződött ránk, mintha számon kérne valamit. Lesütöttem a szemem, és láttam, ezt teszik a többiek is, félrenéznek mind. Kivéve Zsadányit, aki háttal állt, és még mindig Kexet tátogott: Elszállt egy hajó a szélben.
Liktor hátratántorult, azután imbolyogva megállt, szemközt az üvegfallal, szemközt az arccal. Liktor és Bokor farkasszemet néztek. Nagy volt a csend. Még Zsadányi is abbahagyta a topogást.
És amikor a némaság végképpen tűrhetetlenné vált, Liktor összecsuklott.
De még most sem moccant senki. Nem az ájult testet néztük, hanem Bokor vérszemét, ahogy a legyőzöttre szegeződik.
Aztán Cili visítani kezdett: - Látod?! Nem megmondtam, hogy ne hagyjad, hát akkor mért hagytad?! Látod?!
Liktor köré sereglettünk. Felpolcoltuk a lábát. Zsuga kicsi, csattanós pofonokkal élesztgette.
Egy-két perc múlva úgy-ahogy magához tért, a szürke szem tétován kinyílt, azután becsukódott újra. Megértem. A földön fekvő Liktor pillantása éppen pusz-pusz Cili hátára esett, az estélyi ruha pántjai közt aranyosan csillogó lapockákra meg a mosogatószeres rongyra, mellyel Cili az üvegfalnak esett: - Nem! Ezt énnálam nem!
Elsőnek az elviselhetetlen szemeket mázolta szét.
Zsuga elvitt bennünket a Volvóján a detoxikálóig. Az állomás előtt megállt, de nem segített, nem akarta bepiszkolni az Hugo Bosst, a visszapillantóból nézte, amíg kicibálom Liktort a hátsó ülésről.
Ráförmedtem: - Mi van? Úgy nézel rá, mintha kommunális hulladék lenne! - Erre bólintott: - Úgy. - És megigazította az ezüstszínű Versace nyakkendőt, és elhajtott.
A gyors vizsgálat után az orvos azt mondta, nem olyan súlyos az eset, elég, ha kialussza magát. De biztos, ami biztos, jobb, ha felügyelet alatt marad, hagyjam ott. Aláírattak velem valami papírt. Mint a csomagoknál. Átadom-átveszem.
Megvártam, míg lefektetik, pénzt adtam a nővérnek, és megkértem, mossa le az arcáról a rászáradt lekvárt, rúzst, kaviárt.
- Nagy buli volt, igaz? - kérdezte a nővér; a hangjában talán szemrehányás, talán irigység.
- Nagy - mondtam. - Nagy-nagy.
A nővér lavórt hozott, szivacsot, én meg néztem, hogyan csutakolja a halottsápadt arcot. Amikor az orrához ért, Liktor fölnyögött.
Azt hiszem, boldog voltam.
Ismertem Liktor Vincét 43 éve, a szülőszoba óta, mint az ikertestvéremet, hiszen lehetett volna az, vagy az is volt talán. Ugyanennyi ideje vonzott, taszított, ugyanennyi ideje keringtem körötte, még akkor is, amikor évekre eltűnt a szemem elől. Hiába tagadtam, hiába igyekeztem elfeledkezni róla, és hiába utáltam érte magamat, a lelkem mélyén fölnéztem rá. Pedig nem adott rá okot. Sejtettem benne valamit, amit nem tudtam nevén nevezni, és amiről nem sikerült bizonyosságot szerezni. Ugyanennyi ideje vártam, hogy kiderüljön, mi az a rejtélyes erő, amivel hat rám, mi az, ami belőlem hiányzik, benne pedig ott van, és vonz ellenállhatatlanul. És egyre türelmetlenebb voltam, és közel jártam ahhoz, hogy a csalódás gyűlöletbe forduljon - de íme. Kiderült. A szemünk láttára robbant ki belőle az időtlen idők óta elfojtott, elásott, eltemetett energia, a szemünk láttára mállott szét az Éberfy Ottilia által megalkotott pénzügyi felszámolóbiztos, és támadt fel az a Liktor Vince, aki egyébként szintén a szemünk láttára halt meg, ugyanakkor, amikor Bokor, valójában vele együtt - csak ezt a kis halált elfödte a nagy, a valóságos és látványos: Bokoré.
Igen, boldog voltam.
- De jó kedve van - mondta a nővér tompán. - Biztos visszamegy a buliba.
Még egy bankjegyet dugtam a köpenye zsebébe: - Megpróbálná a haját is? A szivaccsal. Teljesen összeragadt.
- Látom - mondta a nővér és közel hajolt Liktor arcához. - Kaviár. De jól megy maguknak.
 
Mire a dombocskák árnyéka elérte a kabinsort, végeztünk az alapozással. Elfödtük a beton szürkéjét meg az öltözőajtókat - egyenletesen semleges, világos színű volt az egész épület, mintha egy óriás hatalmas nyerstéglát hajított volna a medence mellé.
- Holnapra megszárad, lehet kezdeni - mondta Liktor, azután felém fordult: - Szóval most már maradsz.
Bosszantott, hogy ennyire biztos benne.
- Nincs kedvem még egy ilyen éjszakához. Nem bírom a hideget.
- Hogy lehet valaki ennyire hülye? Miért nem szóltál már tegnap? - és megragadta a karom. - Majd a polgármester csinál valamit.
Szinte kivonszolt a strandról. Meglepődtem. Egy pillanatra az az érzésem támadt, hogy Liktor Vince törődik velem.
Egy óra múlva visszatértünk; két vastag takaró és két zöld katonai hálózsák volt a zsákmány. A polgármester azt mondta: - Aztán vigyázzanak rájuk. Olyanok, mint a kályha. Van bennük anyag. Hajjaj. Még a Néphadseregtől valók.
 
Vallomásom elején - ha jól emlékszem - azt ígértem, arról számolok be, aminek a strandon történtek szempontjából jelentősége van. Megtartottam. Tudom, Önöknek többször is az a benyomása támadt, hogy elkalandozom. Pedig nem tettem. Látni fogják. Csak arról esett szó, ami fontos. Most már a célegyenesben vagyunk; az osztálytalálkozó május végén volt, tavaly, a lórögi strandra október elején érkeztünk. A kettő közt alig néhány hónap, egy hosszú-hosszú nyár - most már akkor sem kalandozhatnék el, ha netán szándékomban állna. Az események gyorsan, logikus rendben követték egymást, és én nem tehetek kitérőt, mert nem volt kitérő.
A hősugárzó enyhén zárlatos, a fűtőszál folyamatosan fémesen zizeg, olyan, mintha egy vaslégy döngene a zárkában. Meg kell őrülni tőle. Az Önök helyében megjavíttatnám a készüléket. Mert mi történik, ha - teszem azt - rövidzárlatot okoz az épületben? Ha én rab volnék, nagy kísértést éreznék, hogy kihasználjam a hirtelen támadt sötétséget és azt, hogy nem működnek a biztonsági rendszerek. Vagy van tartalék-áramfejlesztőjük ilyen esetekre? És működik? Mikor ellenőrizték utoljára? Persze nem akarom én beleütni az orrom a mások dolgába, eszembe sincs. Úgy tesznek, ahogyan jónak látják.
 
Az osztálytalálkozó másnapján, dél tájban felhívtam a detoxikálót. Az előző esti nővér vette föl, azt mondta, Liktor már reggel elment. Saját felelősségére távozott, az orvosnak nem volt joga benntartani, ráadásul oka sem volt rá, mert még csak másnaposnak sem látszott. Megköszöntem, de mielőtt letehettem volna, a nővér megkérdezte, jó volt-e a buli. Én meg azt feleltem: persze. Azután kapcsoltam, és hozzátettem: ha akarja, a jövő héten beugrom érte, és elviszem bulizni. Azt felelte, nem ezért kérdezte, és utálja a kaviárt meg azokat is, akik a hajukra kenik, és letette. Sosem volt szerencsém az egészségügyiekkel.
Felhívtam Liktort, nem vette föl, gondoltam, kialussza a történteket, és vartyogtam valamit a rögzítőjére. Másnap újra. Harmadnap elmentem a vérnarancsszínű házhoz, de hiába csöngettem.
Azt gondoltam: eltűnt megint. Így szokta. Csak most nehezebben vettem tudomásul. Meg azután volt ebben a némaságban és utolérhetetlenségben valami aggasztó, hogy azt ne mondjam, baljós. Végül is, alig néhány napja, hogy huszonöt év után egyik pillanatról a másikra lelépett a felesége, és amilyen megjósolhatatlan volt - legalábbis a külső szemlélő számára -, hogy Éberfy Ottilia képes ilyesmire, éppolyan kiszámíthatatlan, hogy ilyenkor hogyan reagál az, akit otthagynak.
Néhány nap múlva aztán - már június elején - becsöngetett, azt mondta: csak úgy beugrott. Persze nem hittem neki, faggattam egyenesen és körmönfontan, de ő kitartott: csak úgy.
Elüldögélt a kertben, nézte, ahogy az áruval megrakott kisteherautók a hátsó bejárathoz gördülnek, üdvözölte Tronda Lacit, végül is találkoztak már, és körbejárta apám öccsének urnáját. A lafrojgot visszautasította. Kávét kért, semmi mást. Azt dünnyögte, annak idején igazán szerette ezt a kertet. Megköszönni persze nem tudta, hogy gondját viseltem az osztálytalálkozó után. Képtelen volt rá. Talán úgy gondolta: az, hogy fölkeres, maga a köszönet. Vagy mit tudom én. Kiigazodni sosem lehetett rajta: miért éppen most?
Megkérdeztem, hová tűnt. Azt felelte, elrendezte a dolgait. Felszámolta kapcsolatait a felszámolókkal, békében váltak el, és kölcsönösen kijelentették: akkor lássák egymást, amikor a hátuk közepét. Azután visszament Tukánékhoz. Cilitől elnézést kért, Tukántól meg - legnagyobb meglepetésére - munkát kapott.
Az Rt. szálloda- és étteremhálózata most nyit valami csárdát a Hortobágyon, új szerzemény, még tatarozzák. Az üzemeltető nemrégiben felhívta Tukánt: mit szólna hozzá, ha kifestenék az útra néző falat? Vendégcsalogatónak. Nem ordas reklámra gondoltak, amivel tele a környék, hanem kifejezetten falfestményre. Valami egyénire. Tukán lerohanta Liktort, aki éppen Cilit békítgette: megpróbálná? Egy egész fal. Ha nem is üvegből van, röhögött Tukán, de azért mégiscsak valami...
- Kéne néhány apróság - mondta Liktor, és elővett egy cédulát -, összeírtam. - És a szája szögletében megjelent a kajla görbület, amiről nem lehetett tudni, hogy őszinte derű vagy megvető gúny: - Tudom, hogy te nem ismersz lehetetlent.
Na, ennyit arról, mit jelent Liktornál a „csak úgy". Átfutottam a listát: festék, szerszám, semmi különös, egy-két nap az egész.
- Kaptál valami hírt? - kérdeztem hirtelen.
- Honnan?
- A... paraguayi főpostáról.
Erre összeráncolta a homlokát, mint aki kutat az emlékezetében: - Jajaja. Paraguay. Kerestem a térképen, de nincs. Még az indexben sem. Úgyhogy nem létezik. Miért, te hallottál róla? - És mielőtt válaszolhattam volna, ugyanazzal a lendülettel: - Ugye, lehozod a cuccot a Hortobágyra?
Olyan tenyérbe mászó volt, hogy eszembe jutott: milyen hamar rendbejött. Gyanúsan hamar.
Megkérdeztem, gyógyul-e az orra.
Mire ő: - Szóval? Lehozod?
Fogalmam sem volt róla, hogy a bólintásnak miféle következményei lesznek. Életem során sosem vettem észre, mik a fordulópontok, és csak utóbb, visszatekintve azonosítottam a fontos pillanatokat: ja igen, az volt az. Talán mások is így vannak ezzel - sejtelmem sincs. Lejtőre léptem, az pedig egyre meredekebbé vált, fokozatosan, szinte észrevétlenül, a vége felé már akkor sem tudtam volna visszakapaszkodni, ha akarok - de hát nem akartam. Vitt a lendület, egészen a lejtő aljában fekvő lórögi strandig, az üres medencéig, a kíméletlen, bárgyúkék csempékig.
Legközelebb a létra tetején láttam Liktort.
Olyan meleg volt, hogy majd leolvadt a fejemről a maradék haj, az utat vonalzóval húzták a zöld lapályon, forgalom alig, elvétve jött szembe egy-egy furgon vagy traktor. Dél körül érkeztem a csárdához; nem a főúton állt, hanem egy kátyús bekötő végén. A kereszteződésben zúzalékkőhalmok, három fogatlan, elvásott ember foltozta a satnya mellékút burkolatán tátongó lyukakat - vasvillával hányták az üregekbe a tölteléket. Amikor megláttak, abbahagyták a melót, a vasvillanyélre támaszkodtak, úgy nézték, ahogy a mélyedéseket kerülgetve eldöcögök mellettük. Elképzelni se tudtam, honnan veszi Tukán, hogy sereglenek majd a vendégek a két nádfedeles vályogépületbe, a Vendégmarasztalóba - így hívták a csárdát, a bejárat fölötti felirat messzire sárgállott. Ki az a hülye, aki itt tölti a szabad idejét? Minek? A környék egyetlen érdekessége az udvaron ágaskodó gémeskút volt - már amenynyire egy gémeskút érdekes lehet a Hortobágyon. Ráadásul nem is működött, feltöltötték földdel, szeméttel, a víz vezetéken érkezett a csárdába.
Liktor a főút felől is látható, ablaktalan, ajtótlan, töretlenül fehér fal előtt állt egy kétágú létrán, és amikor kiszálltam a kocsiból, melegen üdvözölt: - Na végre.
Egy óra múlva már én voltam Liktor Vince festősegédje. Nem tudom pontosan, hogyan történt. Valahogy magától értetődött. Tiltakozni sem igen volt időm. Persze ha igazán akarok, nyilván ellenállok. Feltehetőleg nem akartam. Így azután észre sem vettem, és máris átlényegültem; hoztam, vittem a színezőpasztát, a szerszámokat, kevertem a festéket - a végeredményt ő ellenőrizte. Levettem az ingem - jó darab volt, rövid ujjú, könnyű nyári Pierre Cardin, talán még Zsuga sem szégyellte volna -, és fintorogva felhúztam a tatarozás alatt álló házban talált foltos, kicsit büdös vászoninget; egy hidegburkoló felejtette ott. Fogtam a létrát, mert az alsó foka hiányzott, és a kétágú, házilagosan tákolt jószág néha veszedelmesen ingott az egyenetlen talajon. Liktor odafentről vezényelt, feladogattam, amit kért. Az alapozás elkészült, meg is száradt, Liktor halványszürke vonalakat huzigált az első osztályú olasz rajzszénnel, amit most hoztam neki - az ábrát nem lehetett kivenni.
Megkérdeztem, mi készül, azt felelte, amint tudja, értesít.
Kora délután megjelent a létra tövében egy ember, hunyorogva vizsgálta a falat, igyekezett kiigazodni a szénvonalak közt, azután feladta és felszólt a magasba: azután rendben lesz-e minden? Liktor éppen lábujjhegyen ágaskodott odafönt, rossz volt nézni. A jövevény elfordította a pillantását, és talán csak most vett észre engem. Futólag bemutatkozott: Séd Bertalan, a Vendégmarasztaló üzemeltetője, neki jutott eszébe, milyen jól venné ki magát a pusztában egy nagyobbacska kép, ami látszik a főútról; a vendégeket előbb be kell csábítani ahhoz, hogy azután marasztalni lehessen őket, ugyebár. Igyekezett kedélyesnek mutatkozni, de nem ment, sovány, csupaideg ember volt, megviselte az építkezés. A városba indult a nyitáshoz szükséges utolsó engedélyekért, azt mondta, nincs kizárva, hogy nem szabadul két-három napig, azután máris itt a nagyhétvége, jönnek az első kuncsaftok, újságírók is lesznek, azoktól sok minden függ, ráadásul tudják jól, kihasználják szemérmetlenül, szóval addigra mindennek készen kell lennie, és felszólt újra: készen lesz, ugye?
Liktor megnyugtatta. Séd Bertalan azonban nem volt hajlandó megnyugodni. Azt mondta: covboj, indián, Sziklás-hegység. Ahogyan megbeszélték. Liktor lekuporodott a létra tetején, olyan volt, mint valami póznavégen tollászkodó méretes madár. Tapintatosan győzködni kezdte az izgékony üzemeltetőt: hogy kerül a Hortobágyra a kovboj meg az indián? És mit keresnek a lapályon a Sziklás-hegység havas csúcsai? Térjünk már észhez. A betyár-gémeskút-szürke marha sem valami nagy durranás, de legalább őshonosak. Séd Bertalan felháborodott: a könyökén jön ki a betyár-gémeskút-szürkemarha, minden csárda tele van velük, neki egyéni reklám kell, kovboj-indián-Sziklás-hegység, azt mindenki ismeri, és legyen mozgalmasság, üldözzék egymást. Liktor azt felelte, utálja a csatajeleneteket, és egyébként sem tud lovat rajzolni, az külön műfaj, vannak kifejezetten erre a témára szakosodott lóművészek. Séd felháborodott: gondolta volna meg előbb, neki ló kell. Liktor felcsattant: amikor Gyula pápa megbízta Michelangelót a Sixtus-kápolna kifestésével, nem vacakolt, rábízta a témaválasztást, tudta, hogy jobban jár, ha nem szól bele. Séd remegett az idegességtől, a hangja fisztulázott: mi köze neki Gyulához? Söpörjön ki-ki a saját portája előtt, ez az ő portája, punktum. Távoztában visszavisított: ő sem szól bele mindenbe, nem igaz! Liktor eldöntheti, hogy az indián üldözi a kovbojt a Sziklás-hegységben vagy fordítva!
Kocsiba vágta magát, elhajtott, félő volt: tengelytörést kap a bekötőút gödreiben.
A következő két-három napban Liktor nemigen mászott le a létráról. Én legalábbis nem láttam. Ha a dolgára ment, akkor talán. Meg nyilván aludt is néha. De amikor én lefeküdtem az egyik félkész vendégszobában, még dolgozott, és amikor felébredtem, már ott kuporgott a helyén. A kocsim akkuját egy trafón keresztül rákapcsoltam a csárda hálózatára, a reflektorok kékesfehér fénye egész éjjel világított. Liktor enni se jött le. Bementem a legközelebbi faluba, bevásároltam, és ha kérte, felnyújtottam neki egy-egy zsömlét valami sajttal.
A csárdában egymást váltották a szakiparosok, volt még mázolni-, burkolnivaló bőven, víz-, gáz- és villanyszerelők adták egymásnak a kilincset. Egyik-másik néha kijött a falhoz, megnézte a készülő képet, hümmögött, visszament.
Másnap estére sejteni lehetett valamit, a következő nap délelőttjére pedig Liktor nagyjából elkészült. Séd Bertalan befutott, leállította a kocsit a csárda előtt, kiszállt, de nem ment be a Vendégmarasztalóba, hóna alatt a városból hozott dossziékkal óvatosan közelített, tekintetét a falra szögezte, gödörbe lépett, térdre esett, felszisszent ugyan, de úgy tápászkodott fel, hogy egy pillanatra sem vette le pillantását a festményről, a létráig hatolt, a tövében megállt.
- Mi ez?
Az előtérben két alak lebegett a semmiben, köröttük, alattuk üres fehérség - Liktor éppen nekikezdett a háttérnek, nyújtózott, ágaskodott, nyögött is hozzá: - Estére kész.
Séd Bertalan makogott: - Mi-mi-mi? Mi lesz kész? - Időt akart nyerni. Nem tudta, hogyan reagáljon, szerette volna nyújtani a másodperceket: - Micsoda, hogyan, mi-mi-mi?
Mellközéptől látszott a két férfi, a hatalmas arcokon lassan száradó mosoly. Átkarolták egymás vállát, úgy néztek előre, noha a szemük még nem készült el, a helyükön két-két fehér folt. Az egyik indián volt, a haja fonatokban, a homlokán kék pánt tarka tollal, a másik betyár, szintén hosszú, zilált, ősz hajjal, bajsza az álláig konyult. Öregek voltak, ráncosak, elgyötörtek, de azért derűsek mégis. Mint akik régóta várnak a találkozásra, és most, hogy összeakadtak végre, közös fényképet készíttetnek az esemény emlékére, amit majd megmutogathatnak a barátoknak, rokonoknak, unokáknak - kicsit mereven bámultak a fényképezőgép lencséjébe az egyelőre még üres szemüregükből, de a vonások összerendezve, enyhén előredőlve várták, hogy kattanjon a gép.
A fejük fölött hosszú, úgy nagyjából ovális, barna folt, mindkét végéből két-két barna pálca nyúlt elő.
- Micsoda, hogyan, mi?
Liktor le sem nézett Séd Bertalanra, a háttérrel bíbelődött, közel hajolt a vakolathoz, a szó szoros értelmében a falnak beszélt. Igazán örül, hogy tetszik. Ő megtett minden tőle telhetőt, hogy teljesítse a megrendelést, persze belecsempészte saját magát is, az vesse rá az első követ, aki a helyében másként tett volna, de azért kompromisszumra törekedett, és büszke rá, hogy sikerült: íme a kovboj, az indián, a Sziklás-hegység, íme a betyár, mindenki megkapta a magáét.
Séd még mindig nem tért magához: - Hol van itten kovboj?
Liktor most először pillantott rá a létra magasából, a szemöldökét felvonta: mármint hogyhogy hol van? Megfordította az ecsetet, nyelével az ovális foltra mutatott: a lovon! A hosszú folt a ló, amint éppen átugrik az indián meg a betyár fölött, alulról látjuk, a hasát, a két-két hosszú pálca elöl és hátul a négy lóláb, és innen, ebből a szokatlan, éppen ezért izgalmas szemszögből nézve, a test takarja a kovbojt, meg a Sziklás-hegységet is, ami ott van mögötte: négy havas csúcs plusz egy gleccser.
Az üzemeltető tátogott. Liktor visszatért a háttérhez, közben folytatta: igazán elégedett magával, hogy talált olyan megközelítést, ami megfelel a megrendelő igényeinek, és ő is meg tudta oldani, hiszen említette szakmai gondjait a lófestéssel, de lássuk be, ez a kanca - csődört nem vállalt volna - innen alulról abszolúte hiteles. Ami pedig az indiánt és a betyárt illeti, szeretné megemlíteni - csak, mert a vendégek meg az újságírók nyilván érdeklődnek majd -, hogy a két arc hiteles. A festmény történelmi személyiségeket ábrázol. Balra Ülő Bika dakota törzsfőnök, jobbra Savanyú Jóska bakonyi betyár. Tudja, hogy egy dunántúli útonálló itt a Hortobágyon idegen test, de ő akkor is a Savanyút kedveli, mert egyenes jellem volt, kevés szavú, gyors kezű, ledurrantott féltucatnyi zsandárt meg a csapodár szeretőjét meg a legvégén önmagát. A jelenet pedig valóságos. Ugyanis Ülő Bika, a nagy bölény- és kovbojvadász 1894-ben üzlettársa, a nagy bölény- és indiánvadász Buffalo Bill társaságában - mellesleg ő ül a ló hátán - fellépett Budapesten, a Városligetben, a Wild West Show produkcióban. És hírét vette, hogy az életfogytos betyár kérvényezte, hadd tekintse meg az előadást, de a kérvényt a büntetés-végrehajtás elutasította. Mire fölkereste a börtönben, és tolmács segítségével jól elbeszélgettek. Mellesleg akkor már volt fényképezőgép, kiváló masinák álltak rendelkezésre, csoda, hogy nem készült felvétel a nagy találkozásról, itt volt az ideje pótolni. Mindez pedig színtiszta valóság, és ha a megrendelő óhajtja, akár röviden oda is írhatja a kép jobb alsó sarkába, egy kisebb keretbe, a csárdavendégek biztosan örülnek majd.
Séd Bertalan hóna alatt a dossziékkal hátrált, motyogott valamit, hogy az ilyenekről sose tudni, most jöttek-e a diliházból vagy épp oda tartanak, nekem odasziszegte: ha én vagyok az ápoló, akkor miért hagyom, hogy a beteg garázdálkodjon, azután meg felordított, mert visszafelé is belelépett a gödörbe, térdre esett, sziszszent, tápászkodott, eltűnt a ház sarka mögött.
Huszonöt éve nem hallottam Liktort így sziporkázni. Mintha átaludta volna az előző negyed századot, most ébredne, lassanként megtalálná a formáját újra - a létratetőn billegő szőke pálcikaember az volt, akiről már lemondtam, az, aki a negyedik gimnázium elején, októberben elindult az osztálykirándulásra.
A hátteret befejezte gyorsan, néhány ecsetvonás volt az egész, deszkasima semmi; a havas csúcsokat meg a gleccsert megtakarította neki Buffalo Bill kancája.
Már csak egy apróság maradt. Leszólt a magasból, színezőpasztát kért, vöröset, közben előhúzott a zsebéből egy tubust, vörös volt az is, Piros Arany. A legfinomabb, legdrágább olasz anyagból meg ételízesítőből keverte ki az indián és a betyár szemét. Tüzes izzással bámult le a falról a két hosszú hajú öregember. Volt bennük valami borzongató.
- Miért vörös a szemük?
Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy valamelyik képével kapcsolatban ilyesmit kérdeztem.
Végigmért, azután vállon át: - Hát hogy jobban lássanak.
Séd Bertalan zizegett elő a csárda sarka mögül a hóna alatt még mindig a doszsziékkal, amikor a vörös szemek hatósugarába ért, megrándult: - Na, még ez is.
Hozta a kialkudott összeget, míg Liktor számolt, azt morogta, szíve szerint egy büdös fillért se, de hát a nagyfőnök emberei vagyunk, ő küldött, a Tukán, ez a szerencsénk, szedjük a sátorfánkat, a vendégszobában nem maradhatunk, holnap nyit a Vendégmarasztaló, de ő nem marasztal, rengeteg a dolga.
Liktor eltette a pénzt, megkérdezte, akkor odaírja-e a sarokba az indián meg a betyár hiteles történetét - csak röviden, tájékoztató jelleggel. Megteszi szívesen.
- Ne! Ne fáradjon.
Szedelődzködtünk. Séd nem hagyott nyugtot, tízpercenként felbukkant a hátunk mögött, majd megveszett a vágytól, hogy végre kívül tudjon bennünket.
Egy óra múlva a kocsi kibukdácsolt a bekötőn a főútra, lassan vezettem, Liktor a Vendégmarasztalót nézte, a festményt, Ülő Bika és Savanyú Jóska visszabámult a ló hasa alól, követtek bennünket a véres tekintetükkel. Mintha segítséget kérnének, mondta Liktor, azután hozzám fordult: szerintem lemázolják, leverik, vagy csak letakarják őket?
Kocogva haladtunk, a betyár meg az indián egyre szemrehányóbban bámult utánunk, nem tudtunk eltűnni előlük, semmi sem állt közénk az üres síkságon.
Éppen meg akartam kérdezni Liktort, hova megy; ami engem illet, irány Pest, vár a bolt, legalább úgy kell tennem, mintha érdekelne, de akkor kopott piros Lada előzött meg bennünket, a sofőr integetett, álljunk meg, lehúzódtunk. Az egyik vízvezeték-szerelő volt, a csárdában dolgozott, ismertem látásból. Azt mondta, baromira tetszett neki a két vénasszony a falon, azt nem tudja, minek ilyeneket festeni, de jól meg vannak festve, az egyszer ziher, tegnap beszélt róluk a sógorának, az meg szólt, hozza el a piktort, ha lehet, dolga volna vele, kéne a falra valami.
Kövér ember volt a sógor, az a gutavörös, mindig dühös fajta. Egy kombájnt lízingelt, befuccsolt a részletfizetéssel, mert ganéj volt a termés, a szaros aszály miatt egy kurva csepp eső, annyi nem esett, erre a mocskos bankosok visszaszedik tőle a masinát, hogy patkányok rágnák le róluk a flancot, hogy rohadnának meg elevenen az anyjuk szeme láttára, jövő hétre vissza kell vinnie, pedig milyen szép.
Az udvaron zöld mamut terpeszkedett, a kereke embermagas; egy Claas Dominator kombájn. Nem állhattam meg, rászóltam a sógorra: minek proccol? Maradt volna a régi lengyel Ursusnál, az is elég nagy, de ahhoz még tartalék alkatrészt is tudok. Nem kellett volna, ellilult és bömbölt.
A kombájnról akarta a képet, az istállófalra, az udvaron, ott, ahol most áll, ahol a jövő héten már csak hűlt helye lesz. Legalább az emléke megmaradjon. És persze vele együtt kellene, márminthogy ő üljön a kormánynál, a vezetőfülkében, miért, ki más? Ha rendes munka, nem sajnál rá félhavi lízingdíjat, annyi még van, azt már csak nem vesztegeti a rühes bankosokra?!
Liktor tanult a Vendégmarasztalónál történtekből, és kikötötte, hogy a megrendelő a részletekbe nem szólhat bele.
Dolgoztunk egy hétig, és mire a dagadt sógor elindult a Claas Dominatorral a bank telephelye felé, elkészült a festmény; a zöld kombájn olyan élethű, hogy azt lehetett hinni, mindjárt a modellje után ered. Csak két foltocska maradt fehéren: a vezetőülésben terpeszkedő hájhegy szemürege. Azután megtelt, és éppen úgy vöröslött, mint előző héten az indiáné meg a betyáré. Amikor a dagadt sógor visszatért - amúgy is fekete hangulatban volt most, hogy végleg elköszönt a kombájnjától, ráadásul búfeledtetőül leküldött néhány felest - és megpillantotta saját pillantását az istállófalon, tombolni kezdett, az arca ellilult, attól lehetett tartani, ott kap szélütést álltóhelyében: - Hát mi az istenfasza vagyok én? Piros szemű húsvéti nyúl?
Liktor állta a rohamot, visszafogottan válaszolt: a vörös sokkal kifejezőbbé teszi a képet, megjeleníti a gazda érzelmeit, tekintetében ott a rabló bankok elleni indulat, benne izzik a jogos harag parazsa.
A sógor lassanként lehiggadt, még morgott egy kicsit, de egyre halkabban, látni való volt, ahogyan megtetszik neki a kép, mert hát tényleg, az ott a jogos harag parazsa, mi más is lehetne, hogy ez neki eddig nem jutott eszébe... És fizetett. És azt mondta, a felesége anyjának a nővére, közöttünk szólva utálatos némber, úgy fennhordja az orrát, hogy beleesik az eső, de hát az ember sajnos nem válogathatja meg a rokonait, egyszóval ez a nőszemély, bizonyos Vérbély Klára, szeretne valami képet a házában. És megadta a címet.
Emeletes házban lakott Vérbély Klára a közeli kisvárosban, Virágos selyempongyolában nyitott ajtót, és az orrát fennhordta tényleg. Hihetetlenül turcsi volt - akár egy konnektor. Nem azzal kezdte, hogy mit óhajt, hanem a dagadt sógor szapulásával: gusztustalan, erőszakos, primitív ember, már ha embernek lehet nevezni az ilyet, nem is érti, hogy a húga lánya hogyan süllyedhetett idáig, az ő családjukban nem szokás a mesaljanc. Ráadásul iszik a dagadék, mint a szivacsállat, nem lesz ennek jó vége, jön a guta, és már viszi is. Azután megkínált bennünket. Diólikőr, ő maga készítette, a recept titok. Majd azt mondta, az emeleten van két hálószoba, ott elalhatunk. És hát éppen erről volna szó, az emeletről, vagyis az oda vezető széles lépcsőről, pontosabban a lépcső mellett húzódó falról. Oda kellene.
Arcképcsarnok. Családfa. Az ősök. Mert ez a család többet érdemel, mint hogy fényképek, tablók meg ilyesmi. Dehogyis. Festmények. Mint a királyi, főrendi palotákban, mert ott azért tudták a módját. Megvannak az adatok, a régiekről leírások, a későbbiekről meg fényképek. Ő már mindent eltervezett, ragyogta Vérbély Klára, középre leszármazási táblázat, jobbra és balra portrék, három-három, mindegyikhez egy jellemző jelenet az illető életéből, a Gergely nevű ősapával kellene kezdeni, hajdúkapitány volt, vagy hadnagy, mindenesetre hajdú, papír van róla. Onnan lépésről lépésre haladnánk a jelen felé, a nagyapjáról már van felvétel, az apjáról több is, igazolványkép, hivatalos állományfotó, mert csendőr volt, őrmester, hát igen, katonacsalád, aztán jönne még egy kép, a hetedik, a csúcsra, a lépcsőfeljáró tetejére és a hetedik ő maga lenne.
Liktor elmondta a kikötést: a megrendelőnek nincs beleszólása a részletekbe. És előleget kért, az összeg felét. Vérbély Klára egy pillanatig habozott, azután ráállt.
Beköltöztünk az emeletre. Másnap nekikezdtünk. Delente átmentünk ebédelni a városka főterén lévő kocsmába, melynek homlokzatára azt írták: Étterem. Elsőként egy pék jött az asztalunkhoz. Hogy már régen szeretné újrafestetni a cégtábláját, soha jobb alkalmat. Zsömlék, kiflik. Egy nagy vekni. Buci is kell. Meg ha ráférne egy pék. Vagyis ő maga, az ajtó mellé, amint széles mozdulattal beinvitálja a vásárlót.
Liktor azt mondta, sok a dolga, de valamelyik délután átmegy a segédje és megnézi, miről van szó.
A pék megköszönte, leírta a címet, és távozott. Én meg büszkeségem utolsó fellángolásával azt mondtam: ennyi volt. Segítek ugyan, de nem vagyok segéd. Most azonnal pakolok, megyek Rákosszentmihályra.
Liktor helyeselt, örül, hogy magamtól is eszembe jutott, már éppen figyelmeztetni akart: ennyire azért nem szabad elhanyagolni az üzletet, menjek csak, intézzem az ügyes-bajos dolgaimat, azután igyekezzek vissza.
Majd fölrobbantam. A pörköltet nem fejeztem be, köszönés nélkül hagytam ott az éttermet, Liktort, mindent. Azért mindennek van határa.
A hosszú nyár során háromszor fordítottam hátat Liktornak és ugyanannyiszor tértem vissza. Utoljára októberben kullogtam oda hozzá - hogyan másként is nevezhetném? - a lórögi strandon, a hidegen várakozó medence szélén.
 
Amikor az alapozás megszáradt az öltözősor betonján meg a kabinajtókon, Liktor zsebre vágott egy maroknyi olasz rajzszenet, és újra körözni kezdett a hatalmas nyerstéglára emlékeztető épület körül. Az meg visszabámult rá: na mi lesz? A százhatvan négyzetméternyi, egyenletesen semleges, világos felület provokatívan kellette magát.
Én is azt kérdeztem: na mi lesz? Most először történt, hogy a megrendelő nem adott megrendelést. A falucska polgármestere azt mondta: neki nyóc, csak nem akarja odadobni az öltözőket a graffitiseknek, akik a városok után a falvakat is telerondítják a firkálmányaikkal, olyanok, mint a görény, amelyik körbebűzöli a saját területét, undorító nyomot hagy mindenütt: ez is az én szagom, ez is, meg ez is. Egyszóval legyen valami a falon, meg az ajtókon, akkor talán kevésbé jönnek a festékgörények - bár azoknak semmi sem szent -, szóval legyen valami, lehetőleg tarka, vidám, mégiscsak pancsolni járnak oda az emberek, de egyébként a művész úrra bízza, ilyen csekélyke honoráriumért nem lehetnek különösebb igényei, dehogy meri ő megszabni egy festőnek, hogy mit fessen!
Na mi lesz?
Liktor azt mondta, sétáljak egyet a strand körül, de még sokkal jobb lenne, ha távolabb, a faluban, ugye értek a szóból - na mi lesz?
 
Liktor azt mondta, na végre, hogy visszajöttem. Az emeletre vezető lépcsőn állt, egyik kezében ecset, a másikban sonkás szendvics, a lábánál széles tálca további szendvicsekkel, mellette víz meg egy kupica diólikőr - főúri ellátásban részesült. Megismételte: na végre-végre itt vagyok. Sejtette, hogy eltart egy darabig, amíg megbékülök, de másfél hétig duzzogni mégiscsak túlzás, nem? Negyvenen túl az ember már nem sértődik meg minden apróságon. A pékmester a nyakára jár: hol van a segéd úr, nem méri fel a bolt homlokzatát? Ebből is láthatom: engem keres a pék és nem őt, számon tart és számít rám.
A lépcsősor közepe táján a falon embermagas tölgy, a tenyérnyi, leheletfinoman rajzolt leveleken nevek és dátumok: a Vérbély-családfa. A törzs mellett jobbra-balra három-három portré, az elsőn komor hadfi, az arcán hosszú forradás - engem Carlosra emlékeztetett, volt luandai kollégámra -, csak ez itt hajdúhadnagy, amaz meg kubai harckocsizó őrnagy, bár a katona az katona, a hely, az idő, a kor részletkérdés. A sort egy másik martalóc zárta, vállán szuronyos puska, fején kakastollas csendőrkalap, tök olyan volt, mint a legelső, csak a forradás hiányzott, cserébe két óriási szemölcs tapadt az állára. A feljáró tetején a hetedik kép, a többinél nagyobb, még csak vázlat: maga Vérbély Klára. Hét kép - tizennégy befejezésre váró, üres szem.
Átmentem a pékségbe, a mester örült, túrós táskával traktált, felmértem, amit lehetett. Beszámoltam Liktornak, aki azt mondta, ezzel az erővel akár le is alapozhatom, ha befejeztem, szóljak, majd jön. Attól kezdve megosztottuk a munkát; ha úgy alakult, előtte jártam, előkészítettem a terepet.
Két nap múlva a bolt kirakatát aranybarna kifli és perec-lánc fonta körül, a mester a bejárat melletti falon állt, és intett, fáradjon be a kedves vásárló; elképesztő volt, olyan élethű, hogy azt hihette bárki, a pék kijött egy percre friss levegőt szívni. Csak a szeme hiányzott.
Közben befejezte a tölgyet meg a háziasszony portréját is, bár itt azért engedett a nyomásnak és a malacorrot emberszabásúra hamisította.
Ebédre rántott húst ettünk sült krumplival és uborkasalátával, aztán meg fröcscsöztünk - őrült meleg volt. Közben ketten is az asztalunkhoz járultak - nem helybéliek; gyorsan terjedt a hírünk a környéken -, az egyiknek díszhal-díszállat, valamint kutya- és macskaeledelboltja volt, új cégért szeretett volna, a másik kigyúrt szteroidhuszár, azt mondta, közeledik a menyasszonya születésnapja, szeretné meglepni, és gondolt valamit az ablakával szemközti falra. Liktor rám hagyta a választ, én meg felvettem a rendelést: csak sorban kérem, csak sorban, nos, ha időm engedi, majd kiszállok a terepre, és felmérem.
Kértünk még egy fröccsöt. Nem tudom, miért éppen akkor jutott eszembe, miért nem korábban, de csak ott, az étteremnek titulált kocsmában, a kockás abrosz fölött kérdeztem meg Liktortól, hol tanult festeni. Azt felelte, sehol. Szeretett volna, de nem jutott rá ideje. Néha azért megpróbálta, például egyszer régen Gyülevészen, amikor tükrös szívet és galambot festett a házra, nem mesélte? Annak se lett jó vége, nem kellett, erre lemázolta, aztán meg annyi más dolga volt, eszébe se jutott. Erre azt kérdeztem, akkor honnan tud mégis? Vállat vont: fogalma sincs. Nem is tud igazán. Ő nem festő. Erre én: hát mi? Erre ő: mondjuk, képíró. Vagy még az se. És nem is érdekli különösebben. Persze a felszámolásnál jobb. De annál jobb minden. Kérdeztem volna még, de felállt: hagyjam békén.
Átment a főtér túloldalára, a vegyesboltba. Ételízesítőt vásárolt, három tubus Piros Aranyat - ezt az egyet nem hagyta rám soha.
Vérbély Klára sikítozni kezdett, amikor meglátta a hét vérszempárt. Három hangmagasságban, három szólamban szólt, mintha a szája és a két orrlyuka külön-külön életet élne egy-egy oktáv hangterjedelemmel. Kísértetkastélyt csináltak a házából, nem mer többé végigmenni a lépcsőn, kikéri magának, nem erről volt szó, takarodjunk azonnal, de előbb takarítsuk el ezt a rondaságot.
Liktor elment csomagolni, rám hagyta az öregasszonyt, én meg igyekeztem kivasalni belőle a képek árának másik felét, persze hiába, azt visította, örüljünk, ha nem hív rendőrt, visszavágtam: csak nem akarja rendőrrel korlátozni a művészi szabadságot? Azt felelte, hol itt a művészet, hol a szabadság, ez csak egyszerű csalás. Egy nagy múltú család tekintélyének sárba tiprása! És ha én erősködöm, akkor ő most elájul, és az isten le nem mossa rólam, hogy fajtalankodni akartam vele. Erre röhögni kezdtem: na ne mondja már, nagymami. Ő meg hirtelen suttogóra fogta: szerintem kinek fog hinni a városi rendőrparancsnok, akit egészen véletlenül úgy hívnak, hogy Vérbély Mihály?
Felszóltam az emeletre Liktornak: siessen.
A pékségnél csak fél órára álltunk meg, hogy Liktor befejezhesse az ajtónálló péket. Míg ő kint dolgozott, én szóval tartottam a mestert, gátlástalanul dicsértem a túrós táskáját, nem akartam, hogy idő előtt kilépjen az utcára, gondoltam, egy botrány egy napra épp elég - a kemence mellett álltunk, ötvenkét fok volt, azt hittem, meghalok.
Amikor Liktor beszólt, a pék az utcára rohant. Oda volt a boldogságtól, nem tudott betelni a parázsszemű portréval, szinte énekelt: nincs a világon ennél tökéletesebb pékkép, ugye értjük, visszafelé is ugyanaz: pékkép! Azonnal fizetett, többet is, mint amiben megállapodtunk. Eltettem a pénzt - most már én kezeltem a kaszszát is -, azután óvatosan érdeklődtem: mit szól a színekhez? Azt felelte, őt inkább a formák érdeklik, mert színvak.
Elköszöntünk, a kocsihoz kísért, hálálkodott, hosszan integetett utánunk.
Kihajtottunk a városkából, a helységnévtábla alatt rendőrautó állt, odabent egy zsaru telefonált, megvártam, míg elfedi a kocsit a kanyar, aztán ráléptem a gázra.
 
Elég hülyén veszi ki magát, ha egy őrizetes tanácsokat osztogat a vizsgálótiszteknek, de most azért nem tudom megállni: én az Önök helyében ellenőrizném Vérbély Mihály kollégát. Mármint ha van ilyen, és a konnektororrú vénasszony nem hazudott, hogy megspórolhassa a pénz másik felét. De ha mégis létezik ilyen nevű rendőr, akkor a körmére néznék. Ki tudja, mi minden van a rovásán. Ki tudja, mi mindenre használja a fenenagy múltú, fenetekintélyes családja, hát nem? Akivel fenyegetődzni lehet, az nyilván okot is ad rá. Az Önök érdeke, hogy a testület hírneve makulátlan legyen.
 
Kelet felé mentünk, és az Alföld - ha ugyan fokozható a deszkasimaság - egyre laposabb lett. Amikor a Nap a horizontra süllyedt, és éppen szembe tűzött az út fölött, és elvakított, hogy könnyezve hunyorogtam, akkor hirtelen olyan lett a táj, mint az afrikai szavannavidék, mint Angola belseje, sima és forró - ilyenkor az ember nyugodtan képzelhet antilopokat a messzeségbe, ha nem lát semmit, akkor akár ott is lehetnek.
Átgurultunk a kilenclyukú hídon, azután egyszerre ismerős, tohonya árnyékot láttam az út mellett, de inkább csak sejtettem az alkonyi vakságban, az ösztöneim jelezték. Fékeztem, visszatolattam, az útszélre kanyarodtam, kiszálltam.
Liktor hátul ült, vagy inkább feküdt, de most felriadt: na?!
Egy T-34-es állt az útszélen, valami betonpiedesztálon - a csöve mintha a Nap utolsó karéjára szegeződött volna. Apám öccse említette egyszer, Luandában, talán maláriaroham közben, vacogva, hogy emlékei szerint áll egy öreg prinadlezsit-csetverki valahol a Hortobágyon, egy tankcsata emlékére, ha arra járok, nézzem meg. Hát most erre jártam. Végigsimítottam a napmeleg acélon, a pattogzó festék megkarcolta a kezem. Belekapaszkodtam a csőbe, fellendültem a tetejére, azután a toronyra: a bejáratok lecsavarozva. Leugrottam róla. A lánctalpak egyben voltak. Alálestem, jól sejtettem, a motor kiszerelve, ez csak a váz - rögtön visszakaptam a fejem, a páncélos alól rettenetes bűz csapott ki, a védett zugot vécének használták.
Liktor kikiabált a kocsiból: - Na?!
Búcsúzóul körbejártam a T-34-est, óvatosan, hogy ne lépjek semmibe. A túloldal telegraffitizve: agresszív, hegyes vonalak, villámok, feketével, ezüsttel, meg valami rajzfilm-lény, amint a saját farkába harap, de undorodik tőle és szúrós sárga betűkkel azt zizegi: FUCKZZZZZ.
Visszamentem a kocsihoz, indítottam, Liktor meg félálomban azt kérdezte: - Mit szeretsz ezeken a szarokon?
Én meg hallgattam egy darabig, azután azt feleltem, ez nem szeretet, ez más, és beszélni kezdtem a Cuito Cuanavale-i csatatérről, a rongyos nyugat-afrikai seregek páncélosroncsairól, a mali hadsereg totálkáros harckocsidandárjáról, és beszélni kezdtem önmagamról, és akkor észrevettem a visszapillantóban, hogy alszik.
Lassan gördültünk tovább - tulajdonképpen már a lórögi strand felé haladtunk, csak még nem tudhattuk, és így azt sem, hogy onnan már nem megyünk tovább.
A következő faluban megtaláltuk a díszhal-díszállat, valamint kutya- és macskaeledelboltot. A bejárat körül hamarosan ellepték a falat a halak, madarak, kutyák, macskák, volt teknőc és vadászgörény is, kígyó, sőt koala. A boltos azt mondta, ilyet nem árul, én meg azt: ki tudja, mit hoz a jövő. Az állatok ezerszínűek voltak, a szeme mindnek vörös. A tulajnak tetszett.
A szteroidhuszár következett, kérte, várjunk másnapig, elviszi a menyasszonyát kirándulni, pontosabban futni, kell a kondi, a lány rendszeresen nyeri a megyei versenyeket, testépítő, nemsokára válogatott kerettag, szóval nem akármilyen csaj. Megjegyeztem, hogy a sportolónőkkel vigyázni kell, nem értette, én meg legyintettem; nem magyarázkodom; majd meglátja, ha meglátja. Folytatta: mikor a csaj nincsen otthon, szabad a pálya, estig meg kell lenni a festménynek, az ablak szűk utcára néz, földszint, a szemközti fal halványkék, szóval oda kéne, hogy reggelente arra essen a lány első pillantása. Ő egy nagy szívre gondolt. Félemeletesre. Bele meg valamit.
Estére elkészült a kép: nem szív - Liktor a fejét rázta, kétszer ugyanolyat soha, szív már volt -, fél emeletes győzelmi babérkoszorú, benne vörös szemű hófehér galamb, sárga lábánál tiszta búza, piros csőrében formás súlyzó.
A sarkon vártuk a hatást. A lány elolvadt, szinte berántotta a szobájába az izomembert, az meg a földszinti ablakon át adta ki a pénzt: kösz-kösz-kösz.
Cégtáblák következtek: cipészet, régiség, lacipecsenye, Paradicsom Panzió, Tündérszép Ilona játékbolt, Zsiga bácsi kiskocsmája.
Aztán egy kisvárosi belsőudvar. A megrendelő nyitott ablakot festetett a tűzfalra, és átadott egy fotót: a rajta látható szarházi álljon az ablakban, szenvedjen, látsszon a pofáján, hogy ki van akadva, de rohadtul, de olyan nagyon, mintha most vágták volna le a lompos farkát.
Amikor elkészült a kép, fölhördült örömében: - De undorító a szeme! Azzal kezdjük. - Előhúzott egy légpuskát, lőni kezdte az ablakban állót, és minden találatnál azt hörögte: - Kell még, lompos?! - Liktor megjegyezte, ha tudja, hogy céltáblának lesz, egészen más anyaggal dolgozik. A megrendelő legyintett: jó lesz így is, és lőtt tovább: - Kell még, lompos?!
 
Ha esetleg utána akarnak nézni ennek a fazonnak, semmi akadálya. Emlékszem a címre. Persze Önök tudják.
 
Liktor egyre gyorsabb volt, a képei hétről hétre pontosabbak, és mintha fokról fokra erősödött volna a belőle áradó sugárzás. Vagy minek nevezzem.
Észre sem vettem és magához láncolt. Még csak nem is szándékosan. Hiába tagadtam volna, lenyűgöztek a képességei. Hogy mi lakik benne. Egyáltalán: hogy lakik benne valami.
Talán túlzás, hogy észre sem vette a jelenlétemet, hiszen hasznára voltam, megkönnyítettem a dolgát, de az ő szemszögéből nézve semmi nem változott volna, ha nem vagyok ott. Néha fellobbant bennem valami bizonytalansággal keveredő, meghatározhatatlan veszélyérzet - mit keresek én itt? Jó vége lesz ennek? Olyankor megpróbáltam tenni valamit. Gyorsan megsértődtem, amiért kihasznál - holott én magam ajánlkoztam -, és menekültem. Egy kicsit. A lórögi strandig hátralévő időben még kétszer hagytam ott, ha csak rövid időre is. Megmutattam magam az Alkatrészáruházban, meggyőződtem róla, hogy minden rendben - nem mintha kételkedtem volna, alibi volt, nem valóságos érdeklődés -, és már fordultam is, rohantam vissza, a keleti végekre. Ilyenkor mindig elhaladtam a hortobágyi T-34-es mellett. Megálltam egy percre, azután siettem tovább.
 
A vázlat - legalább egy része - elkészült. Nem ismertem fel semmit, csupán zavaros rajzszén-krikszkrakszot láttam.
Azt kérdeztem: - Hát ez? Mi lesz? - Ő meg azt felelte: - Minden. - Mire én: - Kiismered magad? - Mire ő: - Nem. - Később hozzátette: - Rajta leszel te is.
Megborzongtam: - Én? - Erre Liktor: - Abban, hogy „minden", benne vagy te is. - Erre csak bólogatni lehetett: - Ja. Abban még én is.
- Keverni kéne. Zöldet. Kicsit antikot. Patinaszínűt. Amilyen a Dzsámi kupolája volt...
Elég soká vacakoltam, de megérte, sikerült, olyan volt. Pont olyan, igen.
Liktor belemártotta az ecsetet, és elkezdte végre.
 
(a befejező rész következik)
A regényt március óta közöljük.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk