←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Csapody Tamás

Pace

Az amerikaiak április 12-ére már ledöntötték a bagdadi Szaddám Huszein-szobrot, és a jelentések az Irak elleni katonai sikerről meg a hivatalosan soha el nem kezdett háború hivatalosan be nem jelentett befejezéséről szóltak. A világ túl volt egy háborún, legalábbis akkor így tudtuk, és a leginkább háborúpártiak közé tartozó Berlusconi Olaszországa és az Európában talán a legnagyobb szervezett háborúellenességet felmutató civil Olaszország túl volt a hatalmas tüntetéseken. Ekkor már Magyarországon is túl voltunk sok mindenen: a Civilek a Békéért háborúellenes mozgalom végigjárta a tüntetésének betiltásával kezdődő, a miniszterelnökkel való találkozással folytatódó, a „nagy" (február 14.) és a „kis" (március 29.) budapesti tüntetéssel kulmináló nehéz útját. A budapesti tüntetések után április 12-én részt vettem az egyik legnagyobb - és mint utóbb tudható, az utolsó nagy - római tüntetésen, így a budapesti és a római tapasztalatok összevetése szakmai és mozgalmi szempontból egyaránt izgalmasnak ígérkezett.
A római tüntetés kora délutáni kezdete előtt két órával már sok ezer ember gyülekezett a város központjához tartozó, a budapesti Vörösmarty térnél alig nagyobb (de ugyanúgy metróállomással rendelkező) Piazza della Repubblicán. A hajdan Diocletianus császár termáihoz csatlakozó félköríves tér ma az egyik legszebb római szökőkútról, a Fontana delle Naiadiról nevezetes. A gyorsan duzzadó tömeg a környező széles utcákon és kisebb-nagyobb tereken előre gyártott elemekből transzparenseket és egyéb tüntetési kelléket eszkábált össze. A szervezetek külön-külön, saját zászlóik, léggömbjeik és transzparenseik alatt gyülekeztek, de egységes benyomást keltettek. A téren és az utcákon mindenütt álló és mozgóárusok kínálták ingyen vagy pénzért mozgalmi portékáikat. A hangulat magával ragadó volt, fesztivál jelleget öltött. Rendőrt ekkor még nem láttam.
A tüntetők háborúellenességének legfőbb jelképe a hét színből álló, szivárványszínű, Pace feliratú zászló, hajpánt, sál és jelvény volt. A nálunk a melegek privilégiumának tartott szivárványszín a Benetton-színekhez szokott Olaszországban hallatlan népszerűségnek örvend, és fantasztikus karriert futott be. Új békeszimbólum született, ami a római utcakép meghatározó színe, mindennapi viselet és reklámszín is egyben. (Az egyik egyházi ruhaboltban láttam szivárványszínű miseruhát is.) Enyhe túlzással Róma szivárványszínekbe öltözött, és a szivárványszínű zászlóból népszerű olasz békeárucikk és békeszuvenír lett.
A szivárványszín mellett meghatározó szín a „baloldali", a „szakszervezeti", a „munkásmozgalmi", a „kommunista" vagy a „Szovjetunió-" vörös volt. Az olasz Kommunista Párt vörös zászlóiról nem hiányzott a sarló-kalapács és az ötágú csillag. A legnagyobb kínálat a zászló, a síp és a léggömb mellett a különbözőféle pólókból volt. Az „Állítsd meg az erőszakot!", „Szeresd Föld anyát!", „A háború nem válasz!", „Ne az én nevemben!", „Ne háborúzz!", „Bojkottáld a Coca-Colát!" feliratúak mellett szép számmal akadtak vörös csillagos, Che Guevará-s vagy CCCP-s mezek is, az áruk egységesen 8 euró. Az árusok nem meggyőződésből kínálták portékáikat: délelőtt ugyanők árultak a Spanyol-lépcsőnél napszemüveget és az Angyalvár előtt földön kúszó amerikai katonát műanyagból. Van persze amatőr árus is, aki a saját szervezetét és ideológiáját próbálja népszerűsíteni és egyben bevételhez is juttatni.
A transzparensek erdejéből kiríttak a Berlusconit és Busht Mussolinihoz és Hitlerhez hasonlító szövegek, a náci egyenruhás, horogkeresztes és „Heil Hitler!" kézlendítéses ábrázolások. Akadtak még - és nagy közönségsikert is arattak - a halál kaszásaként megjelenített Bush-, Blair-, Berlusconi- és Saron-figurák. Bush mint főbűnös számos kisebb-nagyobb transzparensen megjelent, miközben Szaddám Huszein neve egyetlenegy táblán sem volt olvasható. Egyáltalán, az iraki embertelen és bűnös politikai rendszer elítélésével sehol nem találkoztam. (A szenvedő iraki néppel való együttérzés megnyilvánulásaival igen. De a kettő nem ugyanaz!) Érezhetően jelen volt egy olyan szimbolika, amely az iraki háborút támogató politikai vezetőket azonosítja a világháborút kirobbantó fasiszta nemzetvezetőkkel, és az iraki háború elítélését a fasizmus elutasításával állítja párba. E táblahordozók számára mindkettő erőszakos világuralmi törekvés, miközben az Irak elleni háború kapcsán Izrael állam teljesen egy kalap alá került az Egyesült Államokkal. Antiszemita transzparenseket vagy antiszemita megnyilvánulásokat egyébként nem észleltem, az egyik felvonuló csoport szavalókórusa viszont szabadságot követelt a palesztinoknak.
Magyar szemmel nézve meglepő az a transzparenseken megnyilvánuló aszszociációs szabadság, amelyet sem jogszabályok, sem rendőrök, sem ellentüntetők nem gátolnak. Kifejezetten szimpatikus, ahogy minden további nélkül meg lehet jeleníteni azokat a politikusokat, akiket felelősnek tartanak a háború kirobbantásáért vagy támogatásáért. Politikusokat és kormányfőket anélkül lehet nevén nevezve háborúpártiságukért bírálni, hogy közben bárki is félne a kormányellenesség látszatától, kormányválság kirobbantásától vagy az antiszemitizmus vádjától. A kormányfőt akár ki is szabad gúnyolni, ahogy ezen a háborúellenes tüntetésen ki is gúnyolták, de nem azért, mert korrupt, vagy mert a kezében tartja az olasz médiát, hanem mert háborúpárti. (A budapesti háborúellenes tüntetésen az ellenzéki oldalról sokan azért jöttek el tüntetni, hogy kifejezzék utálatukat a D-209-es Medgyessy Péter iránt. [Egyáltalán, egy háborúellenes tüntetésen miért kell kiderülnie valakiről, hogy melyik párt híve?] A kevés tüntető között sokan azért voltak jelen, hogy tiltakozzanak Magyarország EU-csatlakozása ellen. Önmaguk nem tudtak megszervezni egy EU-csatlakozás elleni tüntetést, de a háborút ellenzők tüntetésére kijöttek a csatlakozás ellen tiltakozni. A politikai szerepek és politikai célok nálunk teljesen összekeverednek, valamint a tüntetésszervezők és résztvevők egyaránt pártpolitikai csőlátásban szenvednek.)
A római tüntetés légköre is hallatlanul toleráns volt. Az eseményről tudósító Corriere della Sera újságírója nem volt tanúja egyetlen ingerült szóváltásnak, vitának vagy provokációnak sem.1 Pedig ezen a félmilliós tüntetésen sem csak civil szervezetek vettek részt, hanem pártok is, és a háború elítélésén kívül nyilván nem sokban egyezik meg a véleményük. A középosztálybeliek és a fiatalok, a „konszolidáltak" mellett szép számmal voltak jelen a kirívó külsejű, szemlátomást különc életvitelű és gondolkodású emberek is, de senki nem inzultált senkit. A szervezetek között nagyságban, formációban, elismertségben lényeges különbség van, de egyikük sem törekedett az egyedüli vezető szerepre. Nem akartak egy meghatározott ideológia (itthon: baloldal, globalizációellenesség, „humanizmus"), illetve meghatározott szervezeti keretek szerint (itthon: ATTAC Magyarország, Magyar Szociális Fórum [MSZF], Humanista Mozgalom/Párt [HMP]) tagokat toborozni, ahogy a szociális fórum ügyeivel sem akarták egybemosni a háborúellenesség ügyét. Rómában az ideológiai eredőket nem firtatva, akár egyet sem értve velük, mégis tiszteletben tartva lett minden szervezet puszta létezésénél fogva és nem kompromiszszumképességének függvényében tagja a háborút ellenzők koalíciójának. A tüntetésen való részvételnek nem volt feltétele, hogy átmenjenek egy központosított szűrőn (itthon: Civilek a Békéért). Rómában az ESZF nemzeti csoportja csak egyike és - a felvonulásban betöltött súlya alapján - nem is túl jelentős tagja volt a részt vevő szervezeteknek, miközben az ESZF-hoz való kötődés itt is nyilvánvaló. Az olasz Humanista Pártban vagy bárkiben fel sem merülhetett az, ami otthon megtörtént, hogy HMP ugyanerre a napra egy szintén háborúellenes, de alapvetően megosztó „ellentüntetést" szervezett Békelánc címmel, mondván, hogy minden szervezetnek joga van a nemzetközi békenapon külön tüntetni.
Talán a legnagyobb hatást rám ez a szimbiózis, ez a kettős identitás, ez a két identitás közötti, helyzethez és alkalomhoz igazodó különbségtétel gyakorolta: a központi vezérlés nélküli, mégis egységes és mégis elkülönülő tiltakozás. A szervezetek ugyanis megtartották a csak rájuk jellemző identitásukat és az ahhoz rendelt „régi" jelképeiket, amit egyértelműen, harsogóan és büszkén vállaltak. Ezen keresztül jelenítették meg másik, háborúellenes identitásukat, amely közös eszmei nevezőként működve lehetővé tette számukra, hogy egy aktuálisan fontosabb ügy érdekében ezt hangsúlyozzák, és ezen keresztül kapcsolódjanak más, háborúellenes szervezetekhez. Itt tényleg az volt a fontosabb, ami összekötötte, s nem az, ami szétválasztotta őket. Ha valamelyik szervezet csatlakozott a nemzeti demonstrációhoz, akkor onnantól kezdve adva volt az együtt vonulás háborúellenes minimumprogramja, amit aztán persze irányítani és szervezni kellett, de kizárólag a minimális kereteket megalkotva. Ezután az, hogy melyik szervezet milyen szimbólumok szerint, milyen formában tiltakozik, és mit nyilatkozik, az kizárólag az ő felelőssége. Egyetlenegy szabály van csak: az erőszakmentesség szabálya. Ez az a technikai vagy cselekvési minimum, amit azután minden szervezet a saját felvonulását illetően a saját rendezőgárdájával garantál.
A tüntetés indulási pontján két órája álltam már, nézve a folyamatosan és jó ütemben, a lehető legnagyobb békességben vonulókat, amikor az utca másik oldalán váratlanul, szinte a semmiből feltűnt egy futólépésben haladó, feketébe öltözött, bukósisakos, csuklyás meg palesztin kendős, mintegy harmincfős csapat. Abban a pillanatban már lángolt is az olasz bank épületének pénzjegykiadó automatája. A mellettem addig munka nélkül, derűsen álldogáló rendőrök átvágták magukat a tömegen, de a banda már árkon-bokron túl volt, pontosabban - mint azt utólag láttam - kirakatokat törve-zúzva haladt a menettel egy irányban. A másnapi lapok beszámoltak a Black-Bloc nevű anarchista csoport Molotov-koktélt és festékpatront hajigáló, a békés tömeg mellett félelmetes orkánként végigsöprő, jól szervezett bandája okozta károkról. A Black-Bloc (eredeti nevükön Forradalmi Antikapitalista Blokk) bűnlajstroma hosszú: Seattle-ben (WTO-ülés, 1999), Washingtonban (IMF-ülés, 2000) és Evianban is (G8-találkozó, 2003) öszszecsaptak a rendőrséggel, a thesszaloniki Görög Szociális Fórumon (2003) pedig a békés tüntetők ellen léptek fel agresszívan.2 Teljesen egyértelmű volt, hogy a Black-Bloc nem tartozik sem a tüntetőkhöz, sem a szintén tüntető, falragaszaikkal és festékeikkel a középületeken nyomot hagyó békés anarchistákhoz. A Black-Bloc provokációjával senki nem vállalt közösséget, és bár az olasz sajtó foglalkozott velük, külön ügyként kezelték. Nem az történt, mint az itthoni béketüntetés esetében, amikor is az ennél sokkal kisebb volumenű agresszivitásról és szegény Bródy János megdobálásáról szólt szinte kizárólag a sajtó.
Egy helyben álltomban könnyen áttekinthető volt a két óra húsz percen át tartó tüntetőmenet struktúrája. Az elején és a végén hatalmas erőkkel volt jelen az utcai harcra felkészült rendőrség, de ugyanúgy ott posztolt a kijelölt tüntetési útvonalra csatlakozó utcákon. A tüntetés láncszerűen egymáshoz kapcsolódó, lényegében önálló, zárt egységekből állt. Az első sor többnyire a jelmondatot viselő széles szalagot tartotta a kezében, ezt követték a zászló- és táblavivők meg a táncolók, pózolók, zenélők, skandálók mintegy 10-50 méter hosszú és 5 méter széles, hullámzó lepedők alá bújt csapata, ügyelve rá, hogy maguk közé másokat ne engedjenek. Az egy-egy ilyen egységben gyakran feltűnő, zenét és jelmondatokat harsogó, plakátokkal díszített kisbuszokat, teherautókat, kamionokat látva nevetnem kellett azon, hogy Budapesten mit kellett küzdeni a rendőrséggel az egyetlenegy 12 tonnás teherautó felvonultatásáért.
A rengeteg szakszervezetet látva merült fel bennem, hogy vajon miért nem kezdeményezett háborúellenes tüntetést egyetlen magyar szakszervezet sem. Sőt itthon minden szakszervezet mereven elzárkózott a háborút ellenzők minden közeledésétől, miközben az éppen Budapesten ülésező nemzetközi szakszervezeti gyűlés külön is felszólította őket a háború elleni tiltakozásra. Az 1999-es jugoszláviai háború idején még a Szőke Károly irányította Vasas Szakszervezet és a Vadász János vezette Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete volt a bázisa a háborúellenes mozgalomnak, most egyikük sem állt a háborút ellenzők mellé. Talán csak nem azért, mert Magyarországon kormányváltás történt? Háborút csak akkor lehet ellenezni, ha a baloldali kormány is ellenzi azt? Ekkora lenne a szakadék a nyugati és a magyar szakszervezetek között, vagy ennyire közel lenne egymáshoz az MSZP és a magyar szakszervezeti mozgalom?
Az előttem elvonuló különböző szervezeteket látva azon morfondíroztam, hogy a magyar megfelelőjükkel miért nem találkoztam még sohasem a békefelvonulásokon. Az Amnesty International (AI) magyar csoportja azt nyilatkozta, hogy azért nem tiltakozik a háború valamilyen nem kívánt következménye ellen (menekültek, hadifoglyok, emberi jogok stb.), és azért nem vesz részt béketüntetéseken, mert az AI alapelve, hogy saját országának ügyeiben nem nyilvánít véleményt. Rómában az AI hatalmas kék zászlókkal volt jelen a menetben. Itthon a katolikus és evangélikus egyház kiadott egy-egy háborút ellenző nyilatkozatot, aminek örülni kell, mert ez önmagában véve hatalmas előrelépésnek számít, ha mozgósító ereje nem is volt. A két történelmi egyház legalább megszólalt, nem úgy, mint a jobboldal kormányzása idején dúló jugoszláviai háború idején. (Csak nem a szakszervezetekkel ellentétes mozgású hatalomváltás áll itt is a háttérben?) Sajgó Szabolcs jezsuita atya az első hívó szóra eljött beszédet mondani az egyik budapesti háborúellenes tüntetésre, és az itt tüntető apácákkal magam is beszélgettem. De mikor lesz nálunk is, hogy a béketüntetésen se szeri, se száma a felvonuló (értsd: tiltakozó!) egyházi csoportoknak? Vajon létrejön-e egyszer egy olyan magyar egyházi csoport, mint Olaszországban a katolikus Lilliput. (A csoport tagjai az úgynevezett aktív erőszakmentességi akciók során az amerikai katonai támaszpontokhoz vezető sínekhez láncolták magukat.) Kifüggesztenek-e valaha is magyar szerzetesrend portáján békezászlót, mint azt az egyébként magyar megfelelővel is rendelkező római „Jézus kis testvérei" nevű szociális nővérek portaszolgálatánál láttam?
A római tüntetésen rengeteg fiatal, köztük egyetemista volt jelen. Magam is láthattam, hogy a római egyetemek diákjai milyen élénken kapcsolódtak bele a háborúellenes mozgalomba, nem úgy, mint nálunk, ahol az egyetemi ifjúság a háborút egy rajta kívül létező világban zajló eseménynek tekintette, amihez az égvilágon semmi köze.
A tüntetők végigvonultak Róma belvárosán, a Piazza Venezián kis fakereszteket állítottak, és elérkeztek a Circus Maximushoz, a Palatinus és az Aventinus dombjai között húzódó, hajdan háromszázezer ember befogadására alkalmas lovas- és kocsiversenyek színhelyére. A mai sétatér monumentális díszletei közt folytatódott tovább a demonstráció. A szervezetek összeillesztették hosszú és széles, szivárványszínű szalagjaikat, látványosan körbekerítve vele a Circus Maximust. Olyan hangulat volt, mint egy majálison, csak sör és virsli nélkül. Voltak koldusok és részegek, de elvesztek a tömegben. Egyáltalán nem az volt az érzésem, hogy a valamilyen szempontból deviánsak, a valamilyen szélsőséget képviselők, a túlérzékeny és sérült kisebbség, a mindig minden ellen tiltakozók vagy a „szent őrültek" vannak jelen, hanem a „normálisok", a „többséghez" tartozók, a „konszolidáltak". Nem a társadalom perifériájára szorítottak és a kiszorultak, a mindig vereségre kárhoztatottak, a kedves, de kinevetett pacifisták, az örök légvárépítők, az egzisztenciát kialakítani képtelenek, a „súlytalanok" vannak itt többségben. Háborút ellenezni Rómában komoly dolog, mert komoly emberek komolyan gondolják, és ennek megfelelően, erejük tudatában, magabiztosan és méltósággal viselkednek. A hatalom itt is, mint mindenhol, győzedelmeskedik fölöttük, és a tüntetés után az olasz establishment továbbra is háborúpárti marad, de ezt a fegyelmezett tömeget, ezeket az öntudatos állampolgárokat nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ami itt történik, annak súlya van. Az ilyen tömeg egyszer talán még győzhet is.
Mitől ilyen erős a római (olasz) háborúellenes mozgalom? A 60 milliós olasz népesség számarányában, az erős olasz baloldalban, az olasz mentalitásban vagy a háborút ellenző II. János Pál jelenlétében és népszerűségében keresendő az ok? A magam részéről hajlok arra a leegyszerűsített válaszra, hogy nem a háborút ellenzők erősek, hanem a civil társadalom, amelyből ez az egycélú mozgalom megszerveződhetett. Nagyon hihető nekem az a megközelítés, amelyet egy olasz tudóscsoport két évtizedes olaszországi kutatásuk eredményeként vetett papírra.3
Az empirikus vizsgálat során megállapították, hogy ahol a társadalmi és hatalmi szerkezet központosítva van, ahol a vertikális kapcsolatok a döntők, ahol a társadalmi problémákra az emberek egyéni stratégiákkal és az egyéni érdekkövetéssel reagálnak, ahol a kapcsolatokat a hatalomhoz való egyéni kötődés és mások kijátszása jellemzi, ahol a közügyek iránt gyér az érdeklődés, ott a hatalom fölötti kontroll gyenge. (A kormányzás nem hatékony, és alacsony fokú a gazdaság teljesítménye.) Ahol viszont a polgárok összefogtak, ahol a szolidaritás, a bizalom és türelem jellemzi a kapcsolatokat, ahol kialakult az együttműködés és a társadalom sűrű szövésű önszerveződő hálója, ahol érdeklődnek a közügyek iránt, ott nagyon sok civil szervezet jött létre, és a civil társadalom erős kontrollt tudott gyakorolni a hatalom felett. (A kormányzás hatékonyabb, és az emberek is jobban élnek.) Utóbbi eset azért következhetett be, mert az erős polgári értékrendből és a kialakult civil tradícióból táplálkozhatott. Si-si! De hogyan tudott ez kialakulni?

Jegyzetek

1 Gian Antonio Stella: La felicitá? Corriere della Sera, 2003. április 13., 13. o.
2 Artner Annamária: Globalizációkritika a világban. Budapest, 2003. június, kézirat.
3 Robert D. Putman: Making Democracy Work. Civic Traditions in Modern Italy. Princeton, New Jersey, 1993, Princeton University Press.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk