←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kun István

Disznók Augiász istállójában

Az almáskert a fasor mögött bújik meg a Nyírturáról Sényőre vezető út mentén. Egy jókora részén a korona karcsú orsó, vagyis a manapság legtermelékenyebb művelési mód. Ráadásul az ilyen fákon a gyümölcs minősége is jobb a hagyományos formáknál. Már úgy általában, mert ez az ültetvény kiöregedőben van, s láthatóan kevéssé gondozott. A termés ipari alma lesz.
- Akkor telepítettem, amikor nem volt rá állami támogatás - mondja a gazda, Hoványi Ferenc. - Az almának vége, és nemcsak ennek. Az uniós támogatásra várok, s akkor kivágom az összest.
Nincs egyedül. Magyarországon még az idén is állami támogatásban részesítik az almatelepítést - amúgy fölöttébb érthetetlen okból -, miközben az Európai Unióban az óriási túltermelés miatt csupán az almáskertek kivágását támogatják, ha a gazda tizenöt éven belül nem ültet újat. De a mi támogatási politikánknak nem ez az egyetlen eszementsége.
A fasorok között makadámút vezet a sertésólig. Itt valamikor lóistálló állott - talán kisbéri fajtájúak tenyésztésére -, magát az ólat 1998-ban építette Hoványi Ferenc.
- Hét és fél millióba került. Kaptam hozzá négymillió állami támogatást.
Benn kutricákra osztott tér, azonban az ólban alig lézeng néhány süldő. Ezek mind nagyságra, mind fajtára nézve vegyesek, látszik, hogy malacként vásárolta össze az állományt a gazda. A túlsúlyos sertéseken már túladott, de rossz szájíz maradt utánuk.
- Kilónként nyolcvan forintot vesztettem. Nem értem a kormányt. Miért támogatta a disznóólak építését, ha a vágóállatra meg nincs szükség?
A gazda maga létesítette az almáskerten át a kövesutat (nem téeszörökség), maga vezette ide a vizet, és maga oldotta meg a takarmányellátást. Az ól kétszáz, esetleg háromszáz hízó elhelyezésére lehet alkalmas. Ez kistermelésnek némiképp sok, üzeminek viszont roppant kevés, és akkor is kevés, ha Hoványi Ferenc a saját termésű kukoricáját etette föl. Az üzletmenet viszont hatalmas kockázatot rejt: a vásárolt malacokkal akár betegséget is behurcolhat, ami kisebb katasztrófát jelenthetett volna.
A Hoványi Ferenc gondja - mi lesz eztán a pár éve épített létesítménnyel, és mi lesz a sertéshizlalással - részben egyedi, de ezzel együtt az egész társadalomra kiható. Az első kérdés, hogy miért adott és ad mindmáig a költségvetés támogatást olyan fejlesztésekhez - méghozzá sokhoz! -, amelyeknek a jövője több mint kétséges. Vagyis reménytelen. És nemcsak az unióban az. A magyar agrárium mai állapotában sincs esélyük a jövedelmező termelésre. A válasz az elmúlt évtized politikai őszinteségében rejlik.
Ez idő alatt a különféle fórumokon fölvetődött az a kérdés (miként ennek a históriának egyik szegletében is), hogy mire van szükség. Hol érdeklődőn, hol indulatosan tették föl a gazdálkodók, hogy szükség van-e almára, meggyre, tejre, disznóra, miegyébre, termeljen-e a kistermelő, vagy (kissé provokatívan ráfejelve) menjen a községházára segélyért. És ilyenkor a mindenkori politikus fölényesen válaszolt: - Persze hogy szükség van! De mennyire! - Volt olyan, aki hozzátette: - A város ellátása múlik ezen!
Nos, ezek a válaszok nem tévedések, nem csúsztatások, hanem mind hazugságok voltak. A társadalomnak azokra a termékekre van szüksége, amelyek eladhatók. Amelyeknek helyét a gazda ki tudja harapni a piaci küzdelmekben. Olyat ismereteim szerint soha nem ejtett ki a száján magyar potentát, hogy egy gazda termelhet bármit, ha el tudja adni. Nem, az ország sorsát nem a rideg valóság, hanem a nyálas populizmus formálta. Ez a gazdaság egyéb területein sem tekinthető ismeretlennek, a mezőgazdaságban azonban a torgyánizmus eleve meghatározóvá vált. (Emlékeztetőül, hogy mit nevezek torgyánizmusnak: A kisparaszti ábrándokkal kecsegtető, nacionalista mázzal bevont populista és demagóg politikát, amely előbb szétverte a magyar agráriumot, majd megbénította, s a paraszti gondolkodást visszavetette öt évtizeddel.) És akkor is ez intonálta a politikai kakofóniát, ha szegfűt tűztek a gomblyukába.
Minden politikus azt hirdette, amit a választói - szerinte - hallani akartak, s jó, ha nem licitált rá a torgyáni ígéretekre. Átgondolás nélkül vagy azt sikeresen titkolva, félretéve az államraisont, félretéve a honpolgárok érdekeit, félretéve a józan észt, mondta és mondta. Félt a szavazatvesztéstől. A népszerűség csökkenésétől. És a populizmus testet öltött, megvalósult gyakorlattá vált. Csakhogy ennek az országos politikának súlyos következményei voltak, vannak, és még hosszú ideig lesznek is. Hoványi Ferenc sertésólja nem kivétel, hanem szabály. Egy sereg olyan projektre szórták a százmilliókat 1990 óta a sertéstartásban is, amelyekre nem szabadott volna, viszont a versenyképessé tehető nagyüzemek esetében számos gazdaságilag elkerülhetetlen fejlesztés támogatás hiányában elmaradt. A vágóállat ára sosem fedezte a modernizációt. Márpedig a hús olcsósága mindegyik kormány esetében politikai ügynek minősült, ami önmagában megint csak vegytiszta populizmus: a választó fillérekért szeretné venni a karajt, ezért a gazdasági törvényeket a sutba kívánták dobni. Így lett. És így van ma is.
 
Két éve a nagyüzemekből kikerülő minőségi vágósertés ára mégis elérte a 350 Ft/kg-ot, amellett így sem volt elég kínálat, mert az exportpiacokon keresett árunak bizonyult. Ha nem is ennyiért, de soha nem látott magas árért vásárolták a hentesek a kistermelői disznót is. (A jelentős feldolgozók nem foglalkoztak kistermelőkkel). Az ár azonban nagyon csábítónak bizonyult. A gazdák sorra vemhesítették a kocákat, és állították hízóba a süldőket.
A szabolcsi agrárkamara elemzése szerint ez idő tájt a megyében különös vetésszerkezeti átrendeződés zajlott le. A folyamat ellentmondásaira az villant rá legjobban, ha a fontosabb növények megyei eredményeit viszonyítjuk az országos átlagokhoz százalékban:
 
1991-1995 1996-2000 2001 2002
 
Búza85,584,692,386,6
Kukorica67,872,681,968,5
Napraforgó91,292,090,5103,3
 
A kukorica termésátlaga minden évben messze elmarad az országosétól, s a jelek szerint e csoportból a napraforgó vetésterületének gyors növelése látszott indokoltnak. A valóság azonban másképp alakult, legalábbis mást mutat a megye vetésszerkezete, amelyet a szántó művelési ág százalékában vizsgálhatunk:
 
1991-1995 1996-2000 2001 2002
 
Gabonafélék52,052,668,561,3
Ebből: kukorica27,826,640,036,4
Napraforgó7,611,611,613,7
Zöldség2,83,24,34,5
Vetetlen14,319,56,07,9
 
Miközben a kukorica 30,8 százalékot foglalt el országosan a szántókon 2002-ben, Szabolcs-Szatmárban jóval nagyobbat, s azon belül pedig a mátészalkai térségben 47,74 százalékot, aminek később meglátjuk a jelentőségét.
Tendencia tehát a kukorica területének alapos megnövekedése. Miért? A búzát csak a tévében aratják kaszával, bornyúszájú ingben, bő gatyában, ami látványnak megteszi, ideálnak is el akarnák adni bizonyos politikai erők, de a plebsz nem bolondult meg, és szerinte mégiscsak jobb, ha az aratást kombájn végzi. Ugyanez érvényes a napraforgóra is, azt se bugázzák már, mint egykoron. Mi a bugázás? A gazda és napszámosai a szántóföldön levágják a napraforgó tányérját, majd otthon lécekkel kiverik belőle a szemet, és szeles időben kiszelelik. Ez két-háromezer négyzetméteren és főként étkezési napraforgóval még elvégezhető, nagyobb területen azonban csak kínlódás lenne, különösképpen a kisebb tányérú olajnapraforgóval. Ahhoz kombájn kell, megfelelő adapterral. Kombájn azonban egyre jobban nincs. A téeszekből, állami gazdaságokból „örököltek" talán kivétel nélkül szétrohadtak, az újak meg iszonyúan drágák. És a munkájuk is az, méghozzá joggal.
Kukoricát? Igen, azt kézzel is le lehet törni, pláne ha csak egy-két hektárról van szó. Kalákában. Oda-vissza segítéssel. A góréban hamar meg is szárad, ha átfújnak rajta a jeges téli szelek. Csakhogy a csöves kukoricát alig lehet eladni. Apránként morzsolgatják (ügyes kezű mesterek alakítgatják át a kézi morzsolókat, és szerelik rájuk a kivénhedt mosógépmotorokat), aztán pedig föletetik a termést. Mivel? A baromfi is megeszik valamennyit, de nem nagyfogyasztó. Egy górényi kukoricához disznó kell. És nem kettő, amit a család levágna, hiszen azoknak tíz-tizenkét mázsánál több terményre nincs szükségük. Mi legyen a maradék száz mázsával?
Hizlaltak hát eladásra is. A magas ár komoly csáberő. Valamennyit megvettek hurkakedvelő magánosok, a disznótor hangulatáért és öröméért, meg a hagyományos ízekért. A többit elvitték a hentesek. Tömérdek kis vágóhíd működik az országban. A zöme képtelen ugyan eleget tenni az alapvető élelmiszer-egészségügyi követelményeknek, de csodák csodájára mégsem záratták be azokat. Vagy ha bezáratták, valami rejtélyes oknál fogva mégis működnek. Vagy nyíltan, vagy titokban. És ha hentesáru (kolbász, hurka, kenőmájas) feldolgozására se engedélye nincs, se felkészültsége, akkor a garázsban tölti a kolbászt, és az udvar végiben füstöli. Töpörtyűt, pörcöt mindig árul, és füstölt szalonnát is. Az élelmiszertörvényt nem neki találták ki, s nem a hivatalnak, a falusi önkormányzatoknak meg végképpen nem. Ez egy ilyen ország. Hogy az uniós csatlakozásunk után mi következik a mai balga szabadosságunkból, az rejtély. Több száz vágóhíd nem felel meg a higiéniai követelményeknek.
Nagyjából két évig zavartalannak látszott a sertéságazat üzletmenete, noha az árak lassacskán megindultak lefelé. A forint erősödött, s már nem kapkodtak külföldön a drága magyar disznóért. Az idei tél aztán visszavonhatatlanul fölfedte a gyöngeségeinket. A METRO áruházlánc olyan olcsó árakon hirdetett sertéshúsakciót, amilyeneket a hazai közönség lassacskán tíz éve nem látott. Az akció tömegeket vonzott. Mindenki sietett, azt hívén, hogy hamar elfogy az áru. A raktár félsertés-erdeje láttán talán megnyugodtak, s vitték haza egyben a lapockákat, combokat, oldalasokat - teltek a fagyasztók.
A hentesek sem vásároltak többé élő állatot, hiszen egyszerűbb volt a METRO-ból feltölteni a boltjaikat. Ráadásul ott válogathattak, szalonnával, fejjel, lábbal együtt veszik, vagy úgynevezett lehúzott módon, ezek nélkül. Valamennyi kereskedőnek - még a többi áruházláncnak is - alkalmazkodnia kellett a METRO könyörtelen versenyéhez, és alkalmazkodott is.
Csak a kistermelők nem tudtak mihez kezdeni az ólban röfögő jószágokkal. Zuhant az ár, a vásárlási kedvet mégsem serkentette. Már a 220, majd a 200 forintos kilónkénti kínálat is megjelent. Az sem használt. Sok gazda átvállalta volna a disznótorral járó kellemetlenségeket, a munkát, a koszt, a zsírszagot, a böllérséget, a vásárolt hízót leölte volna otthon, megperzselte volna, s a vevőnek hasított állapotban adta volna át, vagy feldarabolva. Így sem kapkodtak érte. A hízókat egyre inkább lehetetlen volt eladni. Hetek kérdése volt, mikor robban a „sertésbomba". Mikor derül ki, hogy itt egy hatalmas mennyiségű vágóállatnak nincs piaca, és gazdáikat a szó szoros értelmében tönkreeszik. A falugazdászok szerint hetvenezer túlhízott sertést érint a piaci zavar, és harmincezer normál súlyút.
Hogy ebből mennyi a nagyüzemi, és mennyi a kistermelői, arra nézve nincs adatom. Bizonyára sújtotta a helyzet az előbbieket is, hiszen az érdekvédelmi szervezetük fölöttébb agilisan tárgyalt a következő időkben. Akadtak közülük olyan társaságok vagy szövetkezetek, ahonnan az ólakból hentesek vitték el szinte naponta a kész hízókat, és ekkor jött el a pillanat, amikor ennek beföllegzett.
Folytak a lázas megbeszélések, történtek megállapodások a túlkínálat levezetésére, végül májusban megjelent a közlönyben a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) rendelete a túlsúlyos sertéseknek a piacról való kivonásáról, illetőleg ennek támogatásáról. A 48/2003. (V. 8.) FVM-rendelet úgy szabályozott, hogy a legalább 145 kg, de legfeljebb 200 kg élősúlyú vágósertés felvásárlása után a feldolgozók 40 Ft/kg támogatásra pályázhatnak legföljebb hetvenezer sertésig és maximum 500 milliós költségvetési forrás erejéig. Ennek több feltétele van, többek között az, hogy legalább 210 Ft/kg árért vegyék meg a disznót, továbbá a feldolgozott húst legalább három hónapon át tárolják a hűtőben. Ez utóbbiért is járt naponta 0,55 Ft/kg támogatás. A pályázati határidőt május végére adták meg. A rendeletet az átgondoltság, az alaposság és a megállapodottság jegyében bő hat hét múlva módosítani kellett, s akkor a határidőt meghosszabbították június végéig, s az élősúly felső határát is felvitték 220 kg-ra.
Egy újabb jogszabály - az 59/2003. (VI. 2.) FVM-rendelet - rendelkezett maximum 30 ezer normál súlyú sertés (hasított súlyban legföljebb 2770 tonna) felvásárlásának támogatásáról is, ha e sertések a SEUROP minősítés szerint S, E vagy U minőségi osztályt elérik. A feldolgozó akkor pályázhatott e dotációra, ha a hasított sertést legalább 92 napon át hűtőben tárolta, és ekkor napi 1,55 Ft/kg támogatáshoz jutott. Mivel ugyanakkor más támogatási rendelkezések is kijöttek - így például a haszonállattartásra vonatkozó előírások mellett előállított vágósertés- termelést is külön támogatták, továbbá 3,3 milliárd forint erejéig a feldolgozott sertés- és marhahústermékek minőségjavítását is (ebbe aztán csaknem minden bevarrható a csomagolóanyag árától a csomagolás bér- és járulékterhein át az élelmiszer-higiéniai ráfordításokig, sőt a munkaruha és takarítás költségeiig) -, a sajtóorgánumok ötmilliárd körülire teszik a sertéskrízis felszámolásának teljes összegét. Ez idő tájt abban is egyezség született, hogy öt európai ország átlagárát alkalmazzák itthon is a vágósertésre, már persze a normál súlyúra.
Még így sem volt egyszerű! Közben ugyanis a Pick Rt. bejelentette, hogy ha szüksége lesz rá, akkor dán vagy cseh élő sertést importál, azon országokban ugyanis kilónként 205 forintért is vehet kiváló minőségű vágóállatokat. (E hihetetlen olcsó árhoz akkoriban a fölöttébb erős forint is hozzájárult, a gazdák pedig hozzátették, hogy a magas uniós támogatás miatt adhatják e külföldi termelők ilyen olcsón a disznót - ez utóbbi azonban vagy tévedés, vagy szándékos hazugság.) Bár tömeges import nem történt, azért a túlsúlyos sertések levágása mégis nehézkesen indult.
- Az ipar nem tudta felvenni ilyen tömegben a kínálatot - mondja Bíró Miklós, a megyei agrárkamara ügyvezető elnöke.
Hozzá kell tenni: a nem kívánt kínálatot. A normál súlyú állatokat sem igényelte senki, a 145 kilogrammon felüli súlyú sertés pedig egyszerűen nem áru. (Legföljebb a szalámi gyártásában használható, de ott különleges takarmányozást követel a Pick Rt., és jogosan.) Zsíros, rossz a húskihozatala, túl sok a szalonnája.
Az országban mégis nagy várakozással tekintettek a piaci zavarok felszámolására meghozott intézkedésekre, csakhogy kiderült: néhány rendelettel nem lehet eltakarítani a felgyülemlett bajokat. Nem folyók azok, hogy Héraklészként bevezessük a vizüket ebbe az Augiász istállójába. A Tiszántúlon bozóttüzek lobbantak föl: több demonstráció is jelezte az elégedetlenséget. Mellékesen kiderült, hogy leginkább a felzárkóztatásra kijelölt megyék az érintettek: a Tiszántúlon mind az öt megye ilyen.
 
Július 8-án megbeszélés zajlott e témákról dr. Máhr András helyettes államtitkár (FVM) irodájában. Ezen Máhr helyettes államtitkár közölte, hogy a 2002-es rendelet alapján folyósított minőségi ártámogatást az FVM mindenképpen megszünteti, mert a költségvetés helyzete nem teszi lehetővé a folytatást. (Ez a támogatás nem a túlsúlyos sertésekre vonatkozott.)
A húsipar szerint a piac nem nyugodt. A 230 Ft/kg-os átvételi árat (ez a normál súlyú sertésekre vonatkozott) a vágóhidak egy része nem tartja meg, vagy ha meg is adja ezt az árat, különböző címeken visszaszámláz. A nem minősítő vágóhidak 160-180 forintos áron vásárolnak. Megnőtt a fekete vágások száma. Az aszály miatt a termelési költségek jelentősen emelkedni fognak. Ha az említett támogatást megszüntetik, a piac összeomlik.
Fölvetették, hogy a korábbi megállapodás nem teljesült. Az FVM nem vonta ki a 70 ezer darab nagy súlyú és a 30 ezer darab normál súlyú sertést a piacról (ennyi látszott a túltermelésből), mindössze 30 ezer nagy súlyú és 17 ezer normál súlyú sertés kivonása történt meg. (Két hónap alatt.) Az exportpiac nem képes a feszültségeket feloldani. A japán és a koreai reláció akadozik, eladási nehézségek tapasztalhatók.
A Vágóállat és Hús Terméktanács (VHT) elnöksége által javasolt tőkehús ajánlati ár meghirdetése miatt a VHT-t ismét följelentették a Versenyhivatalnál, emiatt e határozatukat visszavonták.
Az FVM szerint többet nem tudnak tenni az ügyben, mint hogy a felvásárlásra vonatkozó jogszabályt kiadták. Az állam nem lehet, és nem is lesz hasítottsertés-tulajdonos (tehát a helyzetet az ágazatnak kell megoldania - K. I.). Nem az FVM akarta az öt európai ország árfigyelését bevezetni, így az árcsökkenés ellen sem tesz semmit. A termelők romló helyzetükről panaszkodnak, mégis állománynövekedés tapasztalható. Sem a piaci helyzet, sem az önköltség nem vitatéma, de azért az aszályt már március óta sejteni lehetett.
Másnap az árról tárgyaltak. Az öt ország átlagára alapján az „U" minőségre vonatkozó számított ár 253 Ft/kg lenne. (Az „U" minőség az SEUROP rövidítésű minősítési rendszer egyik eleme.) Az FVM 240 Ft/kg-ot ajánlott. A termelői oldal ezt is sokallotta, és egységesen 230 Ft/kg árat szavazott meg. Vagyis maguk a termelők csökkentették a felvásárlási árat.
A VHT képviselője elmondta, hogy a piaci pozíciókban továbbra sem várható javulás. Szeptemberben az uniós országokban megkezdődik a magántárolási akciók keretében felvásárolt húsok kitárolása. Az exportpiacokon áremelkedés nem történt, a viszonylag magasabb hazai ár a forint gyengülésének eredménye. A magyar termelés 70 százaléka belső piacra kerül, ami nagyon rossz arány, ráadásul a belföldi piac erősen visszaesett.
A termelők szerint az aszálykár miatt 15-20 Ft/kg-mal növekszik az önköltség, s erre a 13 és 16 Ft/kg-os támogatás nem nyújt fedezetet. (Csak tudnám, miért támogatásból kell fedezetet teremteni az önköltség növekedésére? - K. I.) Kérték a minisztériumot a megállapodások újbóli áttekintésére, az emelkedő takarmányárak tudomásulvételére, valamint a helyzet közös áttekintésére és értékelésére. Úgy látták, hogy a magasabb ár megszavazásának feltételei pillanatnyilag nincsenek meg.
A következő napon egy helyzetjelentés szerint a belpiacon továbbra sem a kívánt mértékben oldódik a feszültség, hiszen egyes megyékben (Borsod, Szabolcs, Szolnok) a túlsúlyos sertésekből nem történt felvásárlás. Ez annak ellenére így alakult, hogy a VHT tagvágóhídjai hetente 90 ezer állatot vágnak le.
 
Alig két nap múlva, július 12-én Kocsordon, ebben a Mátészalka melletti községben tüntettek a környék gazdálkodói, követelvén a túlsúlyos sertéseik mielőbbi felvásárlását. A demonstráció nagy zajt nem csapott - tán még a mindenevő tévék sem jöttek el -, ám a helyszín nem véletlen. Emlékeztetőül: e tájon a legnagyobb arányú a kukorica vetésterülete az országban. A tüntetők között a legjelentősebb termelő az Ópályiban telephellyel rendelkező mátészalkai Ilona Major Kft. (Korábban New Word Bt.-nek hívták.)
Ópályi is egyike a Mátészalka melletti településeknek. Ez a térség része volt az elmúlt ciklusban Torgyán pártvezér választási körzetének. A képviselő minden elképzelhető helyi pályázatot hatásosan támogatott, így azok meg is valósultak. Megépült például Nyírparasznyáig az összekötő út, s a falu Millenniumi parkja. Különös, hogy e református többségű vidéken nagy temploma van itt a görög katolikusoknak. És még valami. Hogy, hogy nem, de a nevezett pártvezér figyelmét bizonyára elkerülte, hogy e rendezett községben utca van elnevezve Rajk Lászlóról, továbbá - szörnyűség még rágondolni is - Ságvári Endréről.
A volt téesztelep felé vezető úton látszik az évtizedes elhanyagoltság. Szerencsére nem kell messzire menni, s az Ilona Major Kft. vezetője, Orosi Sándor már vár Újfalusi Ferenc kistermelővel együtt. Feltűnik, hogy a bejárat mögött, a gondozói épület falán ott virít a HUNGAPIG táblája, amely szervezet kiváló tenyésztő cég. Később kiderül, hogy Orosiék szerződésben vannak velük. A bejáratnál lábfertőtlenítő. Mielőtt szétnéznék a telepen, a szandálra polietilén kalucsnifélét kell húznom, s köpenyt öltenem.
Az épületegyüttes egykor a Mátészalka, Kocsord és Ópályi településeken működő téesz szarvasmarhatelepe volt, s azt alakították át. Orosi alighanem jogosan dohog:
- A téesz agóniája 1998-ig tartott, addig azért nem kaphattunk semmire támogatást, jóllehet itt a majorban négy hektár területet megvettünk a rajta lévő épületekkel. Amikor a végelszámolás elkezdődött, akkor meg az akadályozta a fejlesztést, hogy Torgyán csak a kistermelőket ajnározta, a támogatásokat ők kapták.
A sertések tápját a kft. maga keveri, saját termésű abrakját egészíti ki az egyik legkorszerűbb koncentrátummal, és nem fehérjepótlékkal, hanem extrahált szójadarával. A HUNGAPIG szaktanácsai (receptjei) erre is kitűnőek. Ez az egyik törzstelep, ahol tiszta vérben dolgoznak a magyar fehér hússertéssel. A cél tenyészállatok nevelése és kihelyezése. (Meg kell jegyeznem, hogy kocasüldőt néha szinte lehetetlen volt beszerezni a megyében - ez mostanában változott.) A magyar fehér - jócskán hasonlítva az angol large white-hoz - eléggé sokat tűrő, szapora, és mind extenzív, mind félintenzív körülmények között is jól hasznosuló fajta, tehát tökéletesen megfelel a kisgazdaságok igényeinek.
Maguk az ólak szokatlanul rendezettek. A kutricákban lassanként alig férnek ugyan az alaposan kigömbölyödött jószágok, de a legyek sokaságától eltekintve a körülmények igen jóknak, sőt korszerűknek mondhatók - beleértve a szellőzést is. Hiába a megrekedt levegőjű kánikula, az állattartással együtt járó ammóniabűz majdnem ismeretlen, s ez nem ventilátorokon múlik, hanem a kedvező módon kialakított légmozgáson. A kocák egy holland technológiai rendszer szerint épített ketrecekben vannak, acélcsövekkel elválasztva a malacoktól. A frissen fialtak körül egy-két elpusztult malacot mégis kiemeltek a gondozók - az természetes, hogy kerülnek ilyenek -, nyilván nem volt még idő az elvitelükre.
- Úgy volt olcsóbb, ha mi hegesztjük össze a ketreceket, s nem megvesszük - mondja Orosi. - A százhúsz kocánk átlagosan 10,6 malacot nevel fel fialásonként, az éves kocaforduló pedig 2,2. Most nagyjából 2400 vágósertést tudunk produkálni évente, meg valamennyi tenyészállatot.
A kft. egyébként hatvan hektáron gazdálkodik - van húsmarhatenyészetük is -, ezek azonban gyenge minőségű földek. Ha jó az idő, akkor kukoricából átlagosan képesek hektáronként 50-60 mázsára, de az idén árpából mindössze tízmázsás átlag jött össze, és a kukorica sem biztató. A növénytermesztésben két dolgozót alkalmaznak, állatgondozó pedig négy van.
- Régebben 20-30 tenyészkocát adtunk el, és 800 hízót. Két évvel ezelőtt keresték a disznót, és 380-400 forint volt kilónként az ár. Ez idő alatt kialakult egy hentessel a kapcsolatunk, és szóban ugyan, de megállapodtunk az értékesítésről. Így ment az idén húsvétig. Azóta nem tudunk eladni semmit.
- Az évi 800 vágóállat mégiscsak legalább harmincmillió forint. Nem kellett volna arra írásban szerződést kötni?
- De igen - ismeri el Orosi. - Óriási hibát követtünk el, hogy ezt elmulasztottuk. Úgy tűnt, hogy a hentes az idén a korábbi háromszorosát is át képes venni, ez hetente 40-50 disznó, ami itt simán eladható. A hentes ígérte is, de aztán minden másképpen alakult.
- Amióta az állatforgalmi megszűnt, senki sem szerződik - mondja Újfalusi. - A kistermelőkkel senki sem köt szerződést.
- Nem hinném, hogy az állatforgalmi megszűnte lenne a helyzet oka - vetem közbe, Újfalusit azonban erről aligha lehet meggyőzni. - És nem hinném, hogy a lakosság visszavágyná az akkori keretgazdálkodási rendszert, amikor falura nemhogy tőkehús nem jutott, hanem felvágott vagy lecsókolbász se.
- Muszáj lenne a nyugdíjat pótolnunk valamivel - mondja. - Kettőnknek hetvenezer forint a nyugdíjunk, pedig én sofőrként 34 évig dolgoztam a tejiparnál. De hát ez is? Egy kiló hús két gömb fagylalt ára. Kénytelen voltam öt disznót kilónként 180 forintért eladni, hogy ritkábban legyenek. A többit meg nem etetem, csak egy kis savót és dudvát kapnak, hogy fogyjanak. Mi, kistermelők, beérnénk 240-260 forintos kilónkénti árral is, abból ki tudnánk hozni. Nem mondta senki, hogy ne termeljünk, és most meg külföldről hozzák be a disznót.
Bizonyos, hogy a kistermelők szemében általában szörnyű kormányzati vétek, ha importból bármi bekerül. A kistermelő képtelen elfogadni, hogy egy nyitott és exportorientált gazdaság nem teheti meg, hogy az áru útja egyirányú legyen. Hogy ha nem engedtünk volna be importterméket, akkor a miénket sem fogadták volna. A piacgazdaságnak e törvénye számukra elfogadhatatlan. (Ez egyébként fölveti a tájékozódásuk forrásainak felelősségét is: ez az elektronikus sajtó és a megyei lap. Tévét néznek, rádiót hallgatnak, és azt az egy megyei lapot fizetik elő a tévéműsor, a hirdetések és a sport miatt.)
Az Európai Unió és Magyarország között a hatályban lévő szabadkereskedelmi megállapodás alapján az unióból évi 25 200 tonna sertéshús vámmentesen hozható be. Ez a kvóta évente 2100 tonnával nő. Tavalyelőtt a hazai hatóságok 21 210 tonna import behozatalára adtak ki engedélyt. (Ekkor volt magas ára az élő sertésnek.) Ugyanezen megállapodás alapján hazánk 2002. július 1-jétől 2003. június 30-ig 48 000 tonna sertéshúst exportálhat vámmentesen az uniós országokba. A mennyiség évente 4000 tonnával nő. Emellett a WTO Mezőgazdasági Megállapodása szerint a világ valamennyi országából évente 19 909 tonna sertéshús behozatalára van lehetőség. Ez a keret állandó, és a behozott árut 15 százalékos kedvezményes vám terheli. Erre legutóbb 14 646 tonna sertéshús behozatalára adtak ki engedélyt, tehát a keret határait meg sem közelítették. Ha túllépnének a határon, a behozatalra akkor is lenne lehetőség, de azt az importot már 51,9 százalékos vám terhelné.
Megítélésem szerint e megállapodásokban az égvilágon semmi kivetnivaló nincs, azok a gazdaság működésének természetes részei. Ezért a kormányt felelőssé tenni nem szabad; bármelyik kormány rögzítette is a mennyiségeket és viszonyokat, helyesen tette. E kontraktusokra az országnak szüksége van, a gazdaság ebből csak profitálhat, ráadásul az Európai Unióval kötött társulási szerződés még rendkívüli előnyöket is tartalmaz - csak bírjuk kihasználni.
- Ki tudja megmondani, mennyi disznó kell? - mereng Orosi. - Hiába vagyunk tagjai a Vágóállat és Hús Terméktanácsnak...
- Dániában ki mondja meg, hogy mennyi sertés kell? - kérdezem. - Van két szövetkezet, s azok integrálják a Dunántúl nagyságú területen pár százalék híján a 22-23 millió vágósertés termelését, vágását és értékesítését. Ragyogóan működik. A sertéságazatba érdemes ma is tőkét befektetni. (Peter Schmeichel, a Manchester United volt sokszoros dán válogatott játékosa, akit a világ legjobb kapusának is választottak, például a futballal megkeresett pénzét javarészt sertéstenyésztésbe invesztálta.)
- Szerintem a termékpálya kialakítása nem a termelő feladata - válaszolja Orosi. - Akik jártak kinn, és látták a működő szövetkezeti modellt, azok készek lennének rá, de itthon nagyon megosztott a mezőgazdaság. Sokan csak a régi szövetkezeteket (a téeszeket vagy ÁFÉSZ-eket) ismerték, nem ismerik azt, ami Dániában vagy Amerikában rendszerré vált.
- Melyik érdekképviseletnek a tagjai?
- Mi a VHT-nak - mondja Orosi -, de azok sem töltik be a szerepüket. Felhívtam őket telefonon, hogy olyan húsfeldolgozók címét kérjem, amelyek túlsúlyos sertésekkel foglalkoznak. Hetekkel ezelőtt... Máig nem kaptam tőlük választ. Az agrárkamarában az érdeklődésemre lecsapták a telefont.
Nem vitázom. De hát sem a terméktanács, sem az agrárkamara nem érdekképviselet.
- Ezt a telepet mindenképpen fejleszteni kellene - térek más témára. - Érdemes. Milyen elképzeléseik vannak?
- Az állomány most háromszorozódott meg, és nyilvánvaló, hogy tovább kellene lépni. A tenyészállat-előállítást azonban a jelek szerint be kell fejeznünk. Mindenekelőtt egy malac-utónevelőre van szükség, és további jól felszerelt ólakra. Hely van a négy hektáron, nem ez a gond. Eddig is apránként fejlesztettük, ahogy pénz volt rá... De most hogyan? Ha veszteséges vagyok, hogyan tudok fejleszteni?
A kész vágóállataikat - a túlsúlyosakat és normál súlyúakat - végül még júliusban elvitték. Orosi Sándor úgy tájékoztatott, hogy az ár 160-180 forint volt kilónként, tehát meg sem közelítette a rendeletben foglaltakat.
 
A kocsordi demonstrációt egyébként a környék, az Erdőhát és a Kelet-Nyírség 24 településén élő termelők megsegítése érdekében tartották meg. Érdemes áttekinteni, milyen szerkezete van ennek a termelői körnek:
 
 
TermelőkÖsszesLegnagyobb A nagyobb
számakínált sertéskínálatgazdaságok
 
Pátyod44
Szamos-angyalos563501
Szamos-tatárfalva317
Tunyog-matolcs1948
Porcsalma46150
Tyukod5827220-20-253
Ura2693
Csenger3278
Csengerújfalu819
Mátészalka142321501
Ököritófülpös1250201
Rápolt22
Géberjén1245
Fülpösdaróc12
Szamosszeg2991
Szamoskér819
Jármi 59
Papos611
Fábiánháza2571
Ópályi15112201
Kocsord2451
Nagyecsed108386201
Nyírcsaholy 39119
 
24 település 515 termelő 1982 sertés
Tehát átlagosan négy sertés sem jut egy-egy termelőre. (Az Ilona Major Kft. pedig kilóg a sorból a maga 150-es kínálatával.) Egy valami mégis közös valamennyi gazdálkodó esetében: senkinek nem volt szerződése.
- Nem kellett a szerződés, mert eladáskor számla sem készült - bólogat Bíró Miklós, a megyei agrárkamara ügyvezető elnöke.
Vagyis feketén bonyolódott az üzlet. Ez a megyében - mondhatni - általános. Az áruházláncok nem vesznek feketén semmit, húst sem, a pénztáraknál beütött árak után az általános forgalmi adót tisztességesen megfizetik, és munkaszerződés nélkül nem alkalmaznak dolgozót. Igen ám, de hipermarketek egyedül Nyíregyházán üzemelnek, a megye kisebb városaiban az üzletek kisebbek, nem beszélve a falvakról. Olyan másfél éve lehet, hogy sorozatellenőrzést tartottak a megye húsboltjaiban, és megállapították, hogy a kínált sertéshús harmadának eredetét nem lehet tisztázni, sem számla, sem vételszámla nem igazolja a vágóállat eladóját. A vizsgálat eredménye egybeesik a VHT értékelésével, amely szerint az országban a feketén (lényegében illegálisan) forgalomba hozott sertéshús aránya 30-40 százalékos.
Úgy látszik, a szerződéskötés senkinek, sem termelőnek, sem vevőnek (hentesnek) nem volt érdeke, ezért nem erőltették. Sunyi üzletvitel, de működött. Működhetett. Nem zavarta senki. Amikor bekövetkezett a krach, mindenki piaci zavarról beszélt, piaci nyomásról, feszültségről meg a termelők érdekeinek szörnyűséges figyelmen kívül hagyásáról. A hol Range Roveren, hol meg más luxusautón közlekedő hentesek a lehetetlen helyzetet emlegetve széttárták kezeiket.
Megoldásnak természetesen senki nem javasolt mást, mint a magyar csodafegyvert, a dotációt. Hogy a fölöslegesnek látszó vágósertést - mint láttuk, összesen százezerről volt szó - maga a minisztérium vonja ki a piacról. Nyilvánvalóan állami támogatással, mert a feldolgozók önmaguktól nem akarták fogadni. És igazuk volt: nekik ehhez az állatsereglethez semmi közük nincs, nem szerződtek rájuk, a hús piaci elhelyezéséről sem gondoskodhattak. De miért kapkodtak volna a vágóhidak a „nem áru" kínálatért?
Mindegy is. A termelők elérték a céljukat, és támogatásban részesül ennek az irdatlan disznókondának a levágása. Közpénzből, persze, az adófizetők forintjainak milliárdjaiból, azon összegekből, amelyekhez korábban sem a termelők, sem a hentesek nem járultak hozzá. És ha folytatódhatott volna az üzlet, most sem lenne másként. És amikor folytatódni fog, akkor sem. Mert folytatódni fog, méghozzá hamar.
Meg kell mondanom, hogy nem a termelők a hibásak az ügyben. Ők azt tették, amit megtehettek. Ők azt észlelték, amit mindegyik potentátunk hangoztatott: a gazdasági törvények átléphetők, ha a felsőbbség is úgy akarja. És ha hangosan kérik - artikulálják! -, vagy követelik, vagy zsarolásszámba menően verik az asztalt, akkor a felsőbbség csitítani fogja őket, hol százmilliókkal, hol milliárdokkal. Nincs ebben az országban olyan kormánytényező, aki bármilyen sikamlós ügyre nemet bírna mondani. Csökkentheti a népszerűségét.
Nyilvánvaló, hogy az ügy főszereplői mégis a kistermelők, akiknek termelése föntről tökéletesen homályban marad. A kistermelők ugyanis nem kötelesek statisztikai jelentésre, ami nagy baj, súlyos kormányzati hiba. Az nem lehet, hogy helyettük állandóan a falugazdászok próbálják megbecsülni a tényleges helyzetet. (Ópályiban Újfalusi Ferenc említette, hogy a falugazdászok a környéken hetente változtatták a jelentéseiket.) Az is snassz, hogy jókora összegekért hol az állatállományt írják össze, hol a gyümölcsösöket, hol a mezőgazdaságban tevékenykedőket, mert más információ nem áll rendelkezésre. És az összeírások sem megnyugtatóak. Akkor sem, ha teljes körre irányulnak. Ám ez nem mindig cél. Most például Szabolcsban - és másutt is - új felmérés kezdődik, ezúttal bevallottan reprezentatív, hatezer gazdálkodóra terjed ki, és körülbelül százezer van a megyében.
A parasztember nemcsak módfelett tiszteli, hanem kétségtelenül utálja is a papírt (az agrárértelmiségi se kivétel), valószínűleg azért, mert a papír könyörtelen. Amit egyszer ráírtak, az ott van, és ott is marad. De ez utálatot azért nem szabadna annyira kiszolgálni, hogy kormányzati úton mentesítsük őket olyan kötelezettségek alól, amilyenek mindenki másnak jókora bírságok fenyegetésével elkerülhetetlenek. Most mégis ezt tesszük. Ez is az értékeinket vastagon belepő, a haladásunk útjában magasodó guanó, a populizmus. Statisztikai pótlékokra támaszkodik a minisztérium, és ameddig így lesz, addig bármikor felbukkanhat a látszólag nyugodt vízből valami új tengeri szörny, amilyen a mostani sertésválság.
Csakhogy egyelőre szó sincs róla, hogy a kistermelőket bármiféle papír kiállítására kötelezni akarná a kormány. Statisztikára se. Így kormányozni ugyan Mária Terézia óta nem kormányoztak ebben az országban: a jobbágytelkeket már akkor számba vették. És másfél százados a rendszeres állami statisztikánk is! De hát ilyen naivan optimista politikai osztályunk sose született. Hasra ütéssel kormányozni!... Úgy vélik, nekik így is sikerül. Mindegyik. Mert nem az egyik vagy a másik oldal felelős ezért, hanem mind a kettő.
A kistermelőket két részre lehet osztani: regisztráltakra - őket hivatalosan őstermelőknek hívják - és nem regisztráltakra, akiket egyszerűen kistermelőknek nevezek. A regisztráció bevezetésekor több mint egymillió őstermelőt jegyeztek be. Az őstermelés nem gazdálkodási kategória, hanem adózási, egészen pontosan adóelkerülési forma. Az átlagos őstermelő semmiféle közterhet nem fizet, a nagyobb bevétellel rendelkező kisebbség is csupán egészségügyi hozzájárulásra (ehóra) van kötelezve.
A korábbi őstermelőknek ma már csak a hatoda regisztráltatja magát. A többi lefeketedett. A termelést csak-csak folytatja, de támogatásért nem jelentkezik (nem éri meg neki), és nem foglalkozik az állammal. Azok tudtak eltűnni a hatóságok szeme elől, akiknek olyan üzleti kapcsolataik voltak, amelyek még az őstermelői regisztrációt sem igényelték. Például a ma már szinte minden faluban üzletet nyitott hentesek.
Szabolcsban ma így áll a regisztrált gazdaságok száma:
 
Fő Az országos %-ában Az országos rangsorban
 
Főfoglalkozású őstermelő 577 4,2 6
Mellékfoglalkozású őstermelő 36 451 19,6 1
 
(Forrás: Megyei Agrárkamara)
 
Az első tehát az, hogy itt a legtöbb őstermelő az országban. A második, hogy a megyében eredetileg 150 ezren voltak, de ebből 119 ezren felszívódtak a ködben. Varga Gyula professzor szerint nekik nincs hatásuk a piacra, inkább csak saját szükségletükre termelnek. Ebben van igazság, de úgy vélem, hogy csupán a látható és nyomon követhető piaci hatásuk csekély. A fekete gazdaság rájuk épül. A kistermelői kör a nemzetgazdaság Bermuda-háromszöge, ahol hatalmas mennyiségű terméktömeg tűnik el, és eltűnnek teljesítmények meg közterhek is. A sertéskrízis mutatta meg a latens valóság igazi arculatát.
Hogyan zajlik egy olyan akció, amikor az őstermelőtől vásárol egy hentes? Normál esetben a hentes állít ki vételi jegyet, amelynek adatait aztán az őstermelő följegyzi a saját bevételeit igazoló lapra. Mondom, ez a normál eset. Mert ilyet?... Ismereteim szerint a regisztrált őstermelőt irritálja, ha a vevő kezében papírt, netán számlatömböt lát. Ő, az őstermelő, ezt nem szereti. Aki bumázskát lobogtat, az nem is lehet rendes ember.
Csak azok regisztráltatják magukat, akik nagyobb feldolgozóknak termelnek, például csirkét, paradicsomot, brokkolit, csemegekukoricát. A kisebb feldolgozók közül sokan képesek „megoldani a papírozás gondját". Nem bajlódtak azzal a hentesek sem éveken át. Miért tették volna? Átvették a disznót, levágták - legjobb esetben bemutatták az állatorvosnak, de nagyon gyakran ez is elmaradt -, aztán szétmérték a boltban. Vagy ellátták a hússal a körzet üzleteit, és akkor is ellátták, ha azok szoros elszámolásban működő ÁFÉSZ ABC-áruházak voltak. Ami hús megmaradt, abból lángolt kolbász lett, hamar elhordta a lakosság, noha sokan tudták - ideértve az önkormányzat korifeusait is -, hogy a hentesnek kolbász, hurka meg hasonlók készítésére se az élelmiszertörvény szerint létesített, kötelezően ellenőrzött telepe, se engedélye nincsen. A füstölt szalonnának meg valósággal szeme van, hiszen jóval olcsóbb, mint a hipermarketekben. És a termelőt kifizették, aki már annak is örült, ha nem kellett két-három hónapot a pénzére várnia. Mert sokszor kellett.
Minek ide a papír? Csak hogy adóért nyúzzák a szerencsétlen hentest?! Itt egy olyan termelési folyamatról van szó, amelynek kis része kerül be a statisztikai rendszerbe, és a nemzetgazdasági teljesítmények körében is csak töredékét veszszük számba. Kizárólag e hirtelenjében felbukkant százezer sertés értéke 30-40 milliárd forint közötti összeg. Jómagam korábban a sertés- és baromfiágazatban folyó fekete biznisz nagyságát együttesen 70-80 milliárdra becsültem. (A baromfiágazatban a sertéséhez hasonlóan kámforrá válik a csirke forgalmának harmada.) Úgy látszik, lekicsinyeltem a rejtett gazdaságot, hiszen a most felbukkant vágósertés-tömeg négy-öt hónap eredménye.
Végül feleletre vár egy szerény kérdés: Ki vállalja a népegészségügyi felelősséget az így forgalmazott, ám állatorvos által nem mindig ellenőrzött élelmiszerért?
 
Hoványi Ferenc - aki nem mellékesen a Parasztszövetség megyei elnöke is - azt mondja, hogy a kistermelők is meg kell hogy tudjanak élni a munkájukból. Szerinte főként Franciaországban vannak olyan termelők, akik hatvan hektáron gazdálkodnak, évente kétszáz sertést nevelnek föl - és léteznek. Más helyeken a 35 tehenet fejő gazda se panaszkodhat. Ebben kétségtelen igaza van, ezek a kategóriák ott még megvannak. Ám az egyre élesebb termelékenységi verseny következtében felgyorsult mindenütt a termelés koncentrációja. A folyamat nem állítható meg a magyar határnál. Ha most mi egy olyan szekérre akarunk felkapaszkodni, amely a fejlett világban széthullóban van, akkor folytatódik a leszakadásunk.
De hát kistermelők?... Két-három ártánnyal?... Nyugdíjat kiegészítők?... Adózatlan jövedelmet keresők?... Gátlástalanul tollasodó hentesek kiszolgálói?... Most a milliárdokkal egy olyan szférát segített meg a kormányzat, amely arra a legkevésbé sem érdemes. A megszüntetése lenne az állampolgárok valódi érdeke, s nem a fenntartása. Ha itt csak a statisztikailag számba vett vagy a feldolgozókkal leszerződött sertéseket támogatták volna, krajcárokból megússza a büdzsé. Mit akart ezzel a kormány? Népszerűséget vásárolni? Szavazókat magához kötni? A kudarccal épp az ellenkezőjét érte el. Az őszinte szó többet ért volna: Adja el mindenki annak a disznaját, akivel leszerződte. Vagy akinek tudja. Vagy egye meg. Mert így megismétlődik a sertéskrízis, hiszen a mostani is ismétlődés: nemrég még Torgyán miniszter vágatta a „vízi disznókat".
Ez a kistermelés képes szétverni az egész mezőgazdaságot. Érzékelnünk kell, hogy azon tizenöt év alatt, mióta a mai modell bevetté vált, nem tudtunk előrelépni, a válságról válságra való bukdácsolást sem tudtuk megakadályozni, és az agrármodernizáció lehetősége egyre távolabb vibráló délibábbá vált. A modell megbukott, csupán az a kérdés, hogy a kormányzat mikor lesz hajlandó őszintén szembenézni a keserű valósággal.
A mostani sertéskrízis nem egy a szokásos agrárválságok közül, hanem önmagában is aggasztó társadalmi jelenség. Nem intézhető el sem ötmilliárddal, sem többel. Tárgyilagosan, populizmustól és demagógiától mentesen át kellene gondolni közös dolgainkat. Talán még megmenthető a hazai mezőgazdaság. Fájdalom, ez átgondolásnak a politikus ensemble körében semmiféle jele nem mutatkozik.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk