←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Őrszigethy Erzsébet

A „mi falunk"

III. rész

Eduard Bene¼ 1945-ben hozott hírhedt dekrétumai máig kérdésessé teszik az egykori felvidéki magyarok jogi státusát. A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében Magyarországra települt-telepített magyarok papíron ma sem egészen „egyenrangúak" a hazánkban született állampolgárokkal, bár teljes jogú magyar állampolgársággal rendelkeznek. Miután az 1945. április 5-én kelt kassai kormányprogram hetedik fejezete, majd Bene¼ elnök 1945. augusztus 2-án kiadott elnöki dekrétuma automatikusan megfosztotta a szlovákiai magyarságot állampolgárságától, majd áttelepedésre kényszerítette - ideát, Magyarországon szabályos állampolgárságot nyertek. Csak nem egészen szabályosan. A sietős csomagolás miatt többnyire hiányos okmányokkal érkeztek, s a személyazonossági igazolványokat a magyar hatóság általában bemondás alapján állította ki. A pontos regisztráció céljából a személyi igazolványokhoz 1954-től kértek hiteles okmányokat: magyar nyelvű anyakönyvi kivonatot.
Az 1946 és 1950 között érkező kitelepítettek bemondásos alapon kaptak igazolványt, s ez mostanság már nem számít hitelesnek. A hazai személyi nyilvántartás csak 2001-ben vált annyira teljessé (a számítógépes rögzítés által), hogy a hatóság biztonsággal megállapíthatja, milyen források alapján készült annak idején az igazolvány. Akinek a neve mellett ma az szerepel, hogy okmányait bemondás alapján állították ki, annak egy esetleges személyiigazolvány-csere alkalmával hiteles dokumentumokat kell felmutatnia. A felvidékieknek, még ha birtokukban van is az eredeti anyakönyvi kivonat, aligha konvertábilisak az irataik. Ha Szlovákiában születtek, be kell szerezniük egy magyar nyelvre fordított, közjegyző által hitelesített anyakönyvi kivonatot. Csak ilyen költséges és bonyodalmas úton juthatnak „rendes" és érvényes személyi igazolványhoz. A hivatalos procedúra ma már csak azokat érinti, akik fiatal emberként vagy gyermekként érkeztek Magyarországra; a felnőttként kitelepített magyarok közül kevesen élték meg a számítógépes rendszerrel felszerelt ezredfordulót. (1947 tavaszától 1949 nyaráig 76 616 felvidéki magyar települt át Magyarországra.)
Az új és tökéletes nyilvántartásból bizonyára azt is ki lehetne gyűjteni, hogy az országban ma hány felvidéki születésű, nem eléggé hiteles igazolványú magyar állampolgár lakik.
Az igazolványcserét kérő felvidéki (aki már évtizedek óta gyakorolja magyar állampolgári jogait) a 21. században tanácstalanul toporog a hatóság előtt. Hiába tökéletes a nyilvántartás, az információáramlás még nem az. Merthogy a megszeppent felvidékinek nem fontos elutaznia szülőhelyére a szükséges iratokért, mert a Külügyminisztérium konzuli osztálya vagy a pozsonyi magyar konzulátus elintéz mindent helyette. Annak persze, aki kéri, aki tudja, hogy ezt a szolgáltatást kérheti. A szlovák határhoz közeli településekre került felvidékieknek talán egyszerűbb a szülőfalujukban intézkedni, hisz egyébként is szívesen járnak haza. A környei-felvidékiek gyakran vendégeskednek szülőföldjükön.
A Komárom-Esztergom megyei Környe és a csallóközi, Duna menti falvak közötti (manapság is) élénk kapcsolatnak történelmi és politikatörténeti előzményei vannak. E falvak java része a trianoni határrevízió előtt közigazgatásilag Komárom vagy Esztergom megyéhez tartozott: az új határ kijelölése után mindkét megyének csak a fele került Magyarországhoz. Az 1946 őszén aláírt párizsi békeszerződést követően (Trianonhoz képest) a megye (ország) határ alig mozdult, a lakosság viszont helyváltoztatásra kényszerült.
Az 1946 februárjában aláírt lakosságcsere-egyezmény alapján a komáromi határátkelőtől cirka negyven kilométerre lévő Környére (a helyi becslések szerint) ötven felvidéki családot telepítettek 1947-48-ban. Számukat tovább szaporította az úgynevezett másodlagos migráció: még az ötvenes években is költöztek ide az országon belül lakóhelyet változtató felvidékiek, és olyanok is, akiket ideirányítottak például az oroszországi hadifogolyévek letöltése után.
A Trianon óta eltelt évtizedek alatt jelentőségét vesztette az egykor közös közigazgatási keret, a gazdasági együttműködést serkentő Dunából a kezdeményeket bénító határfolyó lett.
A régi Komárom vagy Esztergom vármegye területéről Környére települő felvidékiek számára nem volt egészen idegen a Tatai-medence községeire jellemző életvitel, de a határon túl a Trianon óta eltelt évtizedek alatt másként alakult az élet, más kultúra szőtte-hatotta át a faluközösségeket. A felvidéki és a környei mentalitás különbségei alapot adtak ahhoz, hogy a céltudatosan trappoló politikai szabadcsapatok akarva vagy akaratlanul kultúrák és értékek találkozásának, ütközésének színterévé változtassák Környét. A környei sváb hagyományt megtépázta a kommunista hatalomátvétel, a parasztpolgáros felvidéki, csallóközi kultúrát a jogfosztó bene¼i politika. Az 1945 utáni Környe a vesztesek egymásrautaltságában formálódott.
Milyen múlttal, milyen szokásokkal és milyen megpróbáltatások után és közepette telepedtek le a felvidékiek Környén? Kik voltak a szülőföldjükről kitagadottak?
A betelepülés helyi történéseit, az összes részt vevő személy életpályáját ma már csak alapos feltáró munkával, tudományos kutatással lehetne nyomon követni. Ilyen kutatásra már csak azért sem vállalkoztam, mert úgy tartom, hogy a mai Környe életében azoknak a felvidékieknek van szerepük, akikből „igazi" környei lett. Akiknek múltja és kultúrája részévé vált Környe életének. Úgy látom, a környei felvidékiek kalandos sorsa nem falusi léptékű, életüket a falusi viszonyrendszernél jobban formálta a huszadik századi közép-európai hercehurca. A történetek előtti tanulságként mégis elmondható, hogy a mai környeiek élete - legyenek felvidékiek vagy sváb származásúak - nem tehetetlen kiszolgáltatottságban telt.
 

Felvidéki mutatvány

A felvidékiekkel kapcsolatos adatokat a faluban készített kérdőíves felvétel és a helybeliek visszaemlékezése alapján próbálom bemutatni.
1949-ben, a betelepítést követően a környei családok körülbelül tizenhat százalékában éltek felvidéki származásúak, 2001-re ez az arány (kérdőíves felvételünk szerint) öt százalékra csökkent. Az ezredfordulón Környén élő egyes lakosok születési helyét és felmenőit nézve ma a 4336 lakos hat százaléka mondható felvidéki származásúnak. Az adatok elemzésekor a felvidékiségnek két szintjét határoztuk meg. A Felvidékhez ma kevésbé kötődnek azok a környeiek, akiknek csak a felmenőik születtek a határ túlsó oldalán. Ők a fiatalabbak, és többnyire környei születésűek. Az idősebbek kétgenerációsnak mondhatók; maguk is, felmenőik is a Felvidéken születtek. Rajtuk kívül néhány olyan felvidéki is él ma a faluban, aki nem a kényszertelepítések idején került ide. (Az okok között nősülés, közszolgálat, válás szerepel.)
A felvidékiek zöme az idősebb korosztályhoz tartozik: a hatvan éven felüliek aránya kétszerese a falu egészére jellemző átlagnak. (35,4 százalék, illetve 17,8 százalék.) A Környén lakó felvidékiek korfája nem lombosodik ki a fiatalabb hajtásoktól: az idősebb kétgenerációsok számát nem haladja meg a csak a szüleik révén felvidéki származású fiatalabb nemzedék, legalábbis a faluban lakó leszármazottaké.
A 2001-es felvétel szerint egy-egy felvidéki családhoz átlagosan „másfél" gyermek tartozik. Ez az átlag csak a megkérdezettek által felsorolt, élő gyermekeket veszi figyelembe. (Ennél bizonyosan több a házaspárok született gyermekeinek száma.) Ma e gyermekek több mint a fele Környén él, de csak egynegyede lakik ma is szülei háztartásában. A mai felvidéki családokban alig van gyermek; minden harmadikra egy jut. S e gyermekeknek mindössze egyharmada úgynevezett elsőfokú leszármazott: azaz szülei révén felvidéki származású. A többieknek csak a nagyszülei voltak felvidékiek; anyjuk vagy apjuk, esetleg mind a kettő már Környén született.
A betelepítéskori állapotot bajos ma rekonstruálni. A környeiek adatközléséből annyi állapítható meg, hogy sok gyermek és fiatal került annak idején a faluba. A ma Környén megtalálható felvidékiek hatvan százaléka tizenöt évesnél fiatalabb volt a költözéskor, húsz-húsz százalék a húszéves vagy ifjabb felnőttek és a náluk idősebb - többnyire házas - telepesek aránya.
Honnan, milyen településekről kellett elköltözniük? A megkérdezettek és szüleik 29 településről érkeztek, a történelmi Felvidék különböző szögleteiből: a Csallóközből való a telepesek mintegy hatvan százaléka, Érsekújvár környékéről huszonnégy százalék, a többiek a Felvidék egyéb tájainak falvaiból, városaiból. A Csallóközt a Somorja környéki és a Duna menti falvak egykori lakói képviselik a legtöbben: sokan származnak például a Kis-Duna és a Vág találkozásánál lévő Gutáról. (1991-ben 11 ezer lakosa közül mintegy kilencven százalék magyar nemzetiségű.) A Győrtől északkeletre lévő Nemesócsa neve is gyakran hangzott el (1991-ben 2663 lakójának kilencvenkét százaléka magyar nemzetiségű). Az egyik legkisebb falu (370 lakóval), a csallóközi Úszor kissé „felülreprezentált", innen három-négy családot telepítettek Környére. Érsekújvár térségéből a tardoskeddiek csoportja a legnépesebb. E sokaságban fel-felbukkannak Ipoly-parti, bodrogközi és Vág-völgyi falvakból induló vándorok is.
 

Nagykeszi - békében

A táj történelmi múltját, az Osztrák-Magyar Monarchia békeéveit a kevésbé békés 1950-es évek egyik környei téeszelnöke, a Felvidékről származó Vida Jenő idézi elénk.
Vida Jenő 1926-ban született Nagykesziben. A falunak 1910-ben 889 lakosa volt, 1991-ben 1005, a magyar nemzetiségűek aránya 89 százalék.
„Környén még két családról tudok, amelyik idevaló. Ez a község a Duna mellett van. Apai nagyapáméknak ezen függött a léte, hajómalmuk volt a Dunán. A Komárom megyei lexikonba meg is találni a nagyapámat: Vida János, nagykeszi malomtulajdonos. Nem volt a környéken más malom. A Duna közepén állt a hajó, le volt horgonyozva, a malmot a víz hajtotta. Csónakkal kellett bevinni a gabonát, és csónakkal kellett kihozni a lisztet. A Duna, ugye, Pozsonyból jött Komárom felé: akik gyülekeztek a falvakból a szekerekkel, éjjel is ott álltak, hogy sorra kerüljenek, Pozsony felől álltak a szekerek, ott rakták csónakba a gabonát, beültek, és úgy fordították a csónakot, hogy a víz sodrása bevigye a hajóhoz, csak irányították a csónakot, evezni nem kellett. Közben a szekerek a partszakasz másik végére mentek, és ott várták a lisztet. Kifelé a lisztet is úgy hozták, hogy a csónakot vigye a víz. Srégen állították a csónakot, a víz odanyomta a malomhoz, visszafelé meg a parthoz. Beült a molnár a csónak hátuljába, és onnan kormányozta. Három-négy község hordta ide az őrölnivalót. Akkor még errefelé gőzmalmok vagy villanyhajtásúak nem voltak. Ez az egy malom volt az egész környéken. Komáromban a Szencziéknek volt malmuk, meg Komárom alatt és fölött volt még kettő, meg Tatán járt vagy négy ilyen vízimalom. Azt tudom, hogy Környén is volt, még én is láttam.
A nagyapámnak három fia és egy lánya volt, a lányt kifizette, amikor férjhez ment, két fiúra, édesapám két testvérére hagyta a malmot, édesapámra meg a földeket. Az első világháború legvégén, az utolsó évben egy akna fölrobbantotta a hajómalmot, és elsüllyedt. Volt odébb egy sziget, az Apáli-sziget, talán az fogta meg, lehet, hogy ott turakodott. Utána Trianon miatt Csehszlovákiához került a terület, így ott is maradt a malom, a Duna fenekén.
Édesapám azt mondta, hogy mivel hajó nincs, el kell osztani a földet hármójuk között, teljesen egyenlően. Valamennyi föld a nagykeszi határban volt, édesapám két testvére is otthon maradt. Az anyai részről való földeket önállóan mi nem művelhettük. Az anyai nagyapám, Illyés József a szomszédos Kolozsnémáról került Nagykeszibe kovácsmesternek. A nagyanyám elég korán megözvegyült, a földeket a rokonok használták haszonbérletbe. Odahozták nagyanyámhoz a búzát, árpát, kukoricát, ő ebből tartotta fönn magát, nem szorult segítségre. Nem messze, körülbelül száz méterre volt egymástól az apám és az anyai nagyanyám háza, mi, gyerekek átjártunk hozzá, nagyon szeretett bennünket.
Nagy erdőrésze is volt az Illyés nagyszüleimnek az ártérben, a töltés mellett. Télen odajártunk fát vágni. A szenet nem ismertük, hanem a saját erdőből vágott fát tüzeltük. Itt volt a község erdeje is, és a szélső darab erdő volt az Illyés nagyapáméké. Mint a testvérek családjai összejártunk, és közösen mentünk oda. Az ártérben egy káptalanbirtok is volt, annak a cselédjei is ott vágták a fát. A zsidó bérlőnek, Goldschmidtnek szintén volt erdeje, az ő cselédjei is odajártak. Tizenkettő meg tizennégy éves lehettem akkor, és igen fölháborodtam azon, hogy a gazdag káptalan cselédjei rongyosan, silány ruhába jártak, a lábuk zsákkal volt betekerve. Ugyanakkor a bérlő embereinek gumicsizma volt a lábán, meleg ruhájuk volt, úgy dolgoztak. A káptalan cselédei hagymát meg zsíros kenyeret ettek, a bérlő favágóinak kalbász is jutott. A bérlő, Goldschmidt kastélyából mára polgármesteri hivatalt csináltak.
Édesapám öröksége körülbelül huszonöt hold volt, ugyanennyit bérelt hozzá, kellett a föld, mert mi nyolcan voltunk testvérek. De jó föld volt nagyon, az aranykoronája biztosan meghaladta a húszat. Igen jó minőségűek a csallóközi földek. Mi elsősorban gabonát termeltünk, búzát meg cukorrépát. A vasútállomáson két cukorgyár, az ácsi és a surányi vette át a répát. Azért tudtunk sok szarvasmarhát tartani, mert kaptunk a cukorgyártól répafejet meg nyers szeletet, ezt kevertük csalamádéval, kukoricaszárral a silógödörbe. Egy beton ikersilót használtunk, meg volt egy járgányunk, amit ló hajtott körbe, így minden szecskázva ment a silóba.
Apám mindent nagyon szakszerűen csinált, téli gazdasági iskolákban tanulta, hogyan kell. Egy pár lófogatot tartottunk, sodrott fajtát, magyar félvér és nónius keresztezésűt. A legtöbb pénzünk a tehenekből, a tejhaszonból volt. Méhészkedni is szeretett édesapám, egy külön házhelyet használtunk konyhakertnek, gyümölcsösnek, mert a lakásunk mellett csak a gazdasági épületek, pajták, ólak, istállók, kukoricagórék fértek el. A telek vagy kétezer négyzetméter lehetett.
A lakóépület tizenhat-tizennyolc méter hosszú volt, a gangról nyílt a nappali, aztán egyik oldalra két szoba, a másikra egy, aztán konyha meg nyári konyhák következtek.
Édesapám tekintélyt élvezett a faluban, és nemcsak mint gazda. Tagja volt a képviselő-testületnek, és parancsnoka a helyi önkéntes tűzoltóegyletnek. Református magyar falu volt ez egészen annak idején, csak a falu szélén, a vasútállomás előtt szakítottak ki egy részt a szlovák telepeseknek. Egy utca volt és két házsor, lehetett olyan tizenöt-tizenöt ház jobbról-balról. Nekik az állam épített gyönyörű házakat, földet adott nekik, gazdasági felszerelést, állatokat. Nem bántuk, hogy ott vannak. Emlékszem rá, ha a községbeli parasztok vetőgépet, ekét akartak vásárolni, nem az üzletbe mentek, hanem a szlovákokhoz. Az a 30 család olyan támogatást kapott a csehszlovák államtól, hogy minden évben vagy kétévenként vehettek új vetőgépet vagy valamit, és tőlük a használtat féláron vagy negyedéért lehetett megvenni. Annyi kapcsolat volt, hogy ők mind megtanultak magyarul, mert mindenfelől magyarokkal voltak körülvéve, de a falubeliek nem tanultak meg szlovákul."
 
(A Csehszlovák Köztársaság 1919-es földreformja után a déli, magyarlakta járásokba jobbára morva nemzetiségű kolonistákat telepítettek.)

A falubomlasztás kezdetei

A népes Vida családból az első háborús veszteség Jenő nővérét, Gizellát érte: férje elesett az orosz fronton. (Unokája ma Nagykeszi jegyzője.) Vida Jenőt tizennyolc éves korábban leventeként vitték a háborúba. Néhány hétig tartó német kiképzés után a háború véget ért ugyan, de a fiatalember még hónapokat töltött francia hadifogolytáborban és amerikai civil lágerben, s csak a passzióból összegyűjtött amerikai kitűzőknek (kitüntetéseknek, jelvényeknek) és a szerzett amerikai egyenruhának köszönhette, hogy kidüllesztett mellel átsétálhatott a lebombázott Vág-Duna-híd helyett összetákolt és szigorúan őrzött fahídon. Miközben Európa feldúlt országútjain, vonatszerelvényein hazafelé igyekezett, két bátyját a csehszlovák hatóság Csehországba deportálta közmunkára. (Egyiküknek sikerült megszöknie a marhavagonból.)
Az 1945. október elsején hatályba lépő 88/1945 sz. elnöki dekrétum alapján a férfiakat 16-55, a nőket 18-45 éves kor között közmunkára lehetett kirendelni, a lakóhelyüktől távol eső országrészekbe is. Az általános kitoloncolás céljából közel 140 000 magyar családot vettek nyilvántartásba. Szlovákia délnyugati területeiről 1945 őszén több mint 9000 magyart vittek mezőgazdasági közmunkára. A csehországi vasútállomások emberpiacán a cseh gazdák kiválaszthatták az igényelt munkaerőt. Az 1947 februárjáig deportáltak 6602 házat és közel 4000 hektár termőföldet hagytak maguk mögött.
„Körülfogta katonaság a községet, a fiatalokat összeszedték és bevagonírozták. A Szudéta-vidékre vitték őket, és ott, a marhavagonokból válogattak közülük a csehek cselédnek valót. A Szudétákról minden németet kitelepítettek, ötkilós vagy tizenöt kilós csomaggal, és mindenük ott maradt. Cseheknek adták a szudéta falukat, ahogy ők mondták, partizánoknak, vagyis azoknak, akik egymást annak igazolták, a negyedrészük se volt partizán.
A bátyámat két barátjával egy több házból álló gazdaságba vitték cselédnek. A cukorrépát akkorra már fölszedték, a föld szélére rakták hatalmas rakásokba. A bátyáméknak az volt a dolga, hogy befogják a lovas kocsit, megpakolják répával, és vigyék az állomásra. Amikor a lovakat fogták be, összevissza tekertek mindent, mint akik nem tudják, mit hova kell tenni, hova kell az istrángot meg zablát kötni, a hátára való hámot a ló szügyére tették. Azt mondták, hogy ők nem parasztok, nem értenek hozzá, mert ügyvéd, tanító a foglalkozásuk. Aztán jött a cseh, és tanította őket a lovakat befogni, megmutatta, hogyan kell hajtani. Odaállt a fogattal a répaföld szélére, hogy most már rakják meg répával. Várta őket az állomáson, hogy átadja a répát, de hiába várt. Visszament, hogy miért nem jönnek. Itt volt az út, itt meg a rakás. Ők a lovakkal átálltak a réparakás másik oldalára, a felturkált répaföldre, és ott rakták meg a kocsit, de nagyon. A lovak nem tudták kihúzni, mert a szántóföldről nem lehetett. Hát miért mentek oda? Mert itt közelebb volt a répát rakni. Nem villával hányták, mert úgy nekik lepotyogott, kézzel rakták meg, de jó alaposan. Hát ilyen dolgokat csináltak sorba, aztán mondta a gazda, hogy ők nem kellenek, keres helyettük másokat. Ők pedig innen nem mennek, mert ők szeretnek itt, jó koszt van, jó helyük van, jó ágyuk van. Ők itt akarnak maradni. Anynyira ment, hogy a gazda végül elintézte, hogy helyezzék szabadlábra őket, mert nem használhatók.
A bátyám így jött haza, aztán megnősült, nagykeszi lányt vett el, odahozta a szülői házba. 1948-ban ő jött feleségestől a szüleimmel Környére, a kislánya még egyéves se volt a telepítéskor, velük ment még a tizenöt éves Géza öcsém."
A csehszlovákiai magyarok kitelepítése 1947 áprilisában kezdődött. Tizenkettedikén a hajnali órákban indult el az első két szerelvény Magyarország felé. Az áttelepített magyarok 160 ezer holdat veszítettek, 15 700 lakóházból költöztek ki. Az utolsó (kényszerből) áttelepülők 1949 nyarán lépték át a szlovák-magyar határt.
Vidáék tizenkét vagonba zsúfolták elhozható ingóságaikat, máig őrzik a vagonok leltárát. Hoztak kukoricát, préselt lucernát, szénát, terményt, bútorokat, állatokat, elhozták a szétszedett kukoricagórét, a pajtát, a disznóólat. Környén nem éppen szabályszerű volt a fogadtatás. A vonatkozó rendelkezések szerint az áttelepítettek olyan minőségűre voltak jogosultak, mint amilyet odahagytak. Vidáéknak a falu közepéhez közeli terebélyes porta járt, de a helyi telepítési biztos egy Kis utcai egyszobás vályogházba irányította őket, a Vidáéknak rendelt portát egyik rokonának szánta. A családfő, Vida Ferenc rögvest a fővárosba utazott, az országos telepítési bizottságnál protestált. Panaszának helyt adtak, és a Környére hatósági autóval érkező országos megbízott azonnal intézkedett, így Vidáék haladék nélkül elfoglalhatták a számukra rendelt házat.
Rangos porta volt ez, a falu utolsó bírója építtette a fiának, de nem íratta a fia nevére, mert a fiú a szülői akarat ellenében házasodott. A bíró a sváb kitelepítettek sorsára jutott, és a nevén lévő házat a hatóság kisajátította. Vidáék - immár birtokon belül - ismerkedtek a házzal, a telekkel. Vida Ferenc éppen az otthonról szállított disznóólat próbálta összeállítani, amikor megszólította a szomszéd. Minek bajlódik azzal az óllal, ott van a hidas üresen, tegye abba a disznait. Az a másé, válaszolta a családfő. A szomszéd ezután elhívta a bíró faluban maradt fiát, hogy megbarátkoztassa a felvidéki gazdával. Mint rövidesen kiderült, a bíró fiát, Erdei Józsefet és Vida Ferencet nem kellett bemutatni egymásnak. Ismerték egymást még a Felvidékről.
Erdei József a háborús években nem vállalta az SS-katonasort, ezért munkaszolgálatra rendelték. Bajtársaival Nagykeszi határában ásták a lövészárkot, és Vida Ferenc egyik unokahúgának pajtájában voltak elszállásolva. Az asszony férje meghalt az orosz fronton, egyedül maradt négy kisgyerekkel és egy meglehetős gazdasággal. Vida Ferenc igyekezett segíteni neki, s magyar munkaszolgálatosok is megsajnálták a fiatal özvegyet. A környei Erdei József és munkaszolgálatos társai sokat vállaltak a négygyermekes özvegy gazdaságában, e munkák közben barátkozott össze Erdei József Vida Ferenccel. (Erdei József a családi házat 1964-ben vásárolta vissza Vida Ferenc gyermekeitől, méltányos áron. 2003-ban Erdei József fia, a bíró unokája lakik a házban. A bíró-unoka tagja a környei képviselő-testületnek.)
Miközben a hattagú Vida család Környén a gazdaság újrateremtésével foglalkozott, fiuk, a huszonkét éves Vida Jenő Nagykesziben özvegy nővérével és annak kisfiával készült a soron következő transzportba. Bár megkapták a kitelepítésre a fehérlapot, nem kellett csomagolniuk, szülőfalujukban maradhattak. Időközben Csehszlovákiában is megtörtént a kommunista hatalomátvétel, és a kitelepítések befejeződtek.
1948. október 12-én a csehszlovák minisztertanács elfogadta a magyarok állampolgárságára vonatkozó törvényjavaslatot. Ennek következményeként Vida Jenőt behívták katonának: immáron magyar létére sem minősült megbízhatatlannak. Általában a Szudétaföldre vitték a magyarokat katonának, a cseh-nyugatnémet határra. A magyarok között elterjedt, hogy a csehek ezen a szakaszon háborútól tartanak. Félnek, hogy a németek vissza akarják foglalni a Szudéta-vidéket - jó lesz oda a magyar katona, golyófogónak.
Vida Jenőnek nem akaródzott a cseh-német határviszályban katonáskodni. A pozsonyi magyar konzulátuson - tekintettel a háborúban, fogságban töltött éveire - mentesítették a katonai szolgálat alól, ám a szlovák adminisztráció, ha katonát nem tudott, legalább szlovák nemzetiségű állampolgárt akart csinálni belőle.
A szlovák belügyi megbízott 1946 júniusában kelt rendeletével kezdődött a magyar lakosság körében az úgynevezett reszlovakizáció. A rendelet szerint ha a magyarok szlováknak vallják magukat, visszakapják állampolgárságukat, ha nem, kiutasítják őket Csehszlovákiából. A végeredmény: a reszlovakizációs bizottság mintegy 300 ezer magyart nyilvánított szlovák nemzetiségűnek. 1945-től 1949 közepéig 200 ezer magyar hagyta el a Felvidéket: 1950-ben 367 ezer a szlovákiai magyarság lélekszáma. 1941-ben ezen a területen több mint 728 ezer (85 százalék) magyar és 113 ezer (13 százalék) szlovák anyanyelvű lakos élt. 1950-re a magyarok lélekszáma 450 ezerrel fogyott, a szlovákoké 142 ezer szlovák telepessel nőtt.

„Vida Jenővel nem lehet bírni"

Vida Jenő nem hagyta magát „reszlovakizálni". Határozott hatósági felkérésre sem fogadta el a csehszlovák állampolgárságot. Kiutasították az országból, így 1950-ben ő is megjelent Környén. A jó szókészségű fiatalembert a faluban egykettőre a reményteli káderek közé sorolták. Még alig kezdett segédkezni a család újonnan kapott tizenöt holdas gazdaságában, máris beiskolázták egy hathetes termelésifelelős-tanfolyamra. Állást ezután sem kapott, mert a beiskolázó helyi földműves-szövetkezetnek a községi (írástudatlan) párttitkár volt a termelési felelőse. Továbbra is a család földjein dolgozott. Akkoriban már szervezgették a termelőszövetkezeteket, de hiába jártak ki Tatabányáról az agitálók, nemigen akart gyarapodni a létszám.
„1950. augusztus huszadika előtt, egy szombati napon hazajött a bátyám Tatáról - ő ott volt rendőrtiszt -, hogy szabadságra küldték. A nővérem Dadon volt gyermekgondozónő, az is jött, hogy szabadságra küldték. Az öcsémet, aki Leányváron dolgozott vándorkönyvelőként, azt is hazaküldték. A pécsi rendőrtiszt bátyámat is szabadságolták. Mindőjüknek azt mondták, hogy addig lesznek szabadságon, amíg a környei párttitkár nem jelenti, hogy édesapjuk aláírta a szövetkezeti belépési nyilatkozatot. Örültünk, hogy a család együtt van, nagy boldogság, nagy beszélgetés volt, édesapám meg egész éjszaka az udvaron le-föl járkált. A testvérekkel úgy egyeztünk meg, hogy édesapám írja alá a belépési nyilatkozatot, és mivel nincsen nyugdíja, minden gyerek minden hónapban küld neki pénzt, hogy megélhessen. De a szövetkezetbe dolgozni ne menjen. Öreg volt már, 1886-ban született. Mindent bevitt a szövetkezetbe, földet, állatállományt, gazdasági felszerelést."
Ahogy a Vida család földjei a téeszhez kerültek, Vida Jenőt is kezdték téesztagnak tekinteni, és megint beiskolázták: a szigligeti kastélyban tanulta öt hónapig az állattenyésztést. Eztán a téeszben dolgozott egy évet, majd a tatai járási tanács állattenyésztési felügyelőségén, innen újra beiskolázták, most a gödöllői mezőgazdasági akadémiára. 1953-ban, az akadémia után a környei Vörös Csillag téeszbe helyezték agronómusnak. Eztán a kiteljesedő szocialista mezőgazdaság számos stációját megjárta. Volt gépállomási körzeti agronómus, majd 1955-től 1964-ig a környei Vörös Csillag Termelőszövetkezet elnöke.
Szívesen mesélt arról az aprómunkáról, ahogyan a téesz alapító tagjait, az egykori uradalmi cselédeket és szegény alföldi jövevényeket megtanította arra, hogy a „közös", a téeszben végzett munka nem alábbvaló, mint a parancsra teljesített uradalmi szolgálat. A pártapparátus lépcsőit kerülgetve megszervezte, hogy a szövetkezet tehenészetéből - a tejipart megkerülve - palackozott tejet szállíthassanak a Tatabánya-kertvárosi bányászfeleségek háztartásába. Jól ismerte a falut, egy regiszteres könyvecskébe azt is följegyezte például, hogy kinek született unokája, kinek a gyereke házasodott meg. A téeszből végül azért kellett mennie, mert a „vonalas" pártvezetés úgy látta, hogy igencsak kulák módjára igazgatja a szövetkezetet. „Vida Jenővel nem lehet bírni", ez volt a sommás ítélet.
Odakerülésekor, 1955-ben 80 fillért ért egy munkaegység, s amikor leköszönt az elnökségről, 80 forintot.
A sokat próbált, bátorságos felvidéki Vida Jenő után egy megfontolt tekintélyes sváb gazda, a tősgyökeres környei Prekob János lett a téeszelnök. A szövetkezet vagyona mára sem aprózódott szét, a Vörös Csillag földjeit ma a Patár Rt. műveli. A társaságot vezető Fóthy Álmos téeszelnök volt, ő követte Prekob Jánost az elnökségben.
Vida Jenő 1964-től tizennyolc éven át a tatai Vízgazdálkodási Társulatnál dolgozott, meliorizációs kérdésekben volt megyei szaktanácsadó. 1964-ben testvéreivel eladták a környei házat, így tudták elosztani az örökséget.
Vida Jenő Tatabánya-Bánhidán telepedett le, családi háza körül valóságos kis arborétum burjánzik. Örökzöldjei között sétálva úgy tetszik, a falusi létnél békésebb a városi. Az iskolázódástól máig sem tudott elszakadni, rendszeres hallgatója a tatai nyugdíjas főiskola kurzusainak, ide környei-felvidéki iskolatársai is járnak. Olykor meglátogatja tatai, pécsi, pápai rokonait, Környén és a felvidéki Nagykesziben szintén rokonok, barátok fogadják.
Az egykori Vörös Csillag téeszben (és az „előd"-szövetkezetekben) kénytelenségből sok felvidéki összeverődött. Voltak esztendők, amikor ők adták a tagság zömét, hisz ők számítottak a faluban potenciális földtulajdonosnak, a helybeli sváb gazdák javát idejekorán megszabadították a földtől. Nem mondható persze, hogy a Felvidéken tehetősnek számító gazdákból lelkes gyalogmunkás lett a környei téeszföldeken. Aki tehette, inkább a vagyonáról mondott le, mint a szabadságáról. Vida Jenő elnöksége idején keveredett a szövetkezetbe a csallóközi Úszorból származó Kirchner Alajos is. Korábbi, felvidéki gazda életében nem szolgai kolhozmunkához szokott. Nem lelt különösen nagy örömet abban, hogy téeszfogatosként - fehér ingben, fekete csizmanadrágban, fényes szárú csizmában - maga hajthatta a Felvidékről átmenekített, majd Környén elkomonizált lovait.

Csallóközi képek

A csallóközi Kirchner Alajos négytagú családjával a parasztpolgár-világból települt át az elszegényített, „földalapi" (elkobzott, kisajátított) házak sokaságáról nevezetes Környére. Kirchnerék a tősgyökeres sváb Tremmel család házába költöztek, a főutcára. Amikor megérkeztek, azonnal nem foglalhatták el a házat, mert még tele volt ingósággal, az ólakban szoroskodó százhúsz disznót a községháza emberei etették. A ház egykori lakója a néhai gazda özvegye és annak fia, ifjú Tremmel Antal volt. Anya és fia a hatósági kényszert megelőzve - kis kézipoggyásszal - költözött el jó messzire, egy Környétől vagy száz kilométerre fekvő nagyvárosba. Edényeket, bútorokat, gazdasági felszereléseket és minden egyebet a kisajátítók kénye-kedvére hagytak. Eztán minősítette a hatóság házukat „földalapinak". Tremmelék csak hosszú évek múltán merészkedtek vissza Környére, amikorra elcsendesült a svábhajsza. Leszármazottaik ma is a faluban élnek. (Ahogyan bővül faluismeretem, egyre inkább úgy gondolom, hogy Környén az 1945 előtt épült házak zöme ideig-óráig „földalapi" volt. Politika- és társadalomtörténeti kuriózumot inkább azoknak a házaknak-portáknak az előélete rejteget, amelyek sosem voltak „földalapiak".)
Kirchner Alajos szülőfaluja, Úszor „tizedakkora", mint Környe. (2003-ban kb. 370 lakosa van.) A két falu házainak beosztása és építési stílusa hasonlított ugyan, de az úszoriak tágasabbak, kényelmesebbek voltak. („A pincénknek két nagy ablaka volt, úgy nézett ki, mint a mostani szuterének. Ha aztán itt Környén kellett lemenni a pincébe valamiért, mindig nyafogtunk, sírtunk, annyira féltünk a sötétbe. Ha volt nálunk játszótárs, leküldtük magunk helyett.")
A háznak, az önálló családi portának Úszorban státusképző ereje volt. Kirchner Alajos nagy akarattal, elszántsággal látott neki, hogy családi otthont teremtsen. Az önállóság megszerzése tengernyi munkával járt, talán a kezdet volt a legnehezebb.
Úszorban a családi rendtartás szerint minden gyermeket meghatározott életpályára készítettek fel. A Kirchner családtól a falu elvárta a példamutatást, hiszen a családfő, Kirchner Ferenc tizennyolc éven át a falu bírája volt. Öt gyermeke nem választhatott más utat, csak amit a családi szokásjog megkövetelt. A három fiú a tervezett jövőnek megfelelően nevelődött. A legidősebbet - Alajos bátyját - már kiskorától a családi gazdaság vezetésére tanítgatták, ő volt hivatott átvenni a terjedelmes Kirchner-birtokot. (Kirchner bíró szerzett vagyona 58 katasztrális hold volt.) Alajos, a középső fiú arra készült, hogy kiházasodjék, s majdan új gazdaságot és otthont építsen fel jövendő családja számára. A legkisebb fiút - Alajos öccsét - szakmát tanulni indították, Pesten lett belőle hentesmester. A nősülések időrendjét szintúgy meghatározták: a legidősebb fiúnak kellett először feleséget választani.
Kirchner Alajos nem győzte kivárni, amíg a bátyja megnősül. 1935-ben feleségül vette a közeli Szemet községben lakó Flórián Jolánt. Apósa özvegyember volt, negyven holdjának jövedelméből hat gyermeket nevelt egyedül, aligha fogadhatta be a fiatal házasokat. A Kirchner-portára sem költözhettek, mert Alajos bátyja és két kishúga még a szülőkkel lakott.
Kirchner Alajos jó munkabírású fiatalember volt, már legénykorában is véghezvitte, amit eltervezett. Lovat szeretett volna, vett is magának, béraratással kereste meg a rávalót. Tényleges katonaidejét egy lovasezrednél töltötte le, a lovakhoz még idős korában is ragaszkodott. Hintót is szeretett volna, azt is megszerezte, ugyancsak béraratásból. Vett egy batárt Pozsonyban, és somorjai barátaival, egy áccsal, egy asztalossal és egy kováccsal átalakították hintóvá. Ezzel jártak aztán szórakozni, mulatni a falu legényei.
A fiatal Kirchner házaspár néhány esztendőre bérelt házba költözött, a házhoz gazdasági épületek, legelő, sőt még egy tó is tartozott. Három év múlva a fiatalokat az apa, Kirchner Ferenc egy építési telekkel ajándékozta meg. Hat hét alatt fölépült rá a lakás, hármas ablakokkal, zsalugáterekkel, a gangot faragott fakorlátok díszítették, a ház alatt végig pince volt. Az építőanyagot - a téglát, a cserepet - Tatáról hozták, tutaj vitte át a Dunán a szállítmányt. Rövidesen elkészültek a kamrák, ólak, istállók, a pajta, pár évvel később két henger alakú takarmánysiló és a kukoricatárolók. Az 1947-es kitelepítéskor készített vagyonleltár szerint a 13 méter hosszú ház „az összeírás napjától 80 évig használható". A leltárba felvették a 41 négyzetméteres istállót, belmagasságnak 2 méter 70 centit mértek.
Az 1200 négyszögöles telken, a gazdasági épületek mögött Kirchner Alajos gyümölcsöst telepített 180 gyümölcsfával. Ültetett lucfenyőt, jávorfát, kőrisfát, szederfákat is, még a vidéken nem honos szőlővel is kísérletezett.
Mindeközben sokat katonáskodott; ha lovaskiképző kellett, szólították a zsolnai laktanyába. Hol cseh, hol magyar katona volt. 1938-ban is szolgálatot teljesített, amikor feleségét szülése várható nehézségei miatt a pozsonyi kórházba szállították. A háborús hangulat, az általános mozgósítás miatt a kórházban csak a szülésznők, nővérek maradtak, s a vajúdó asszonynak csak azt hajtogatták, hogy jó a magyaroknak, mert az övék lesz minden. Ez idő szerint Kirchner Alajos cseh katona volt. Mire a fiatalasszony orvos kezére került, a gyermek életét már nem lehetett megmenteni.
A családi otthon elkészült, virágzott Kirchnerék gazdasága is, csak a gyermekáldás késett. Első gyermekük, Teréz 1940-ben, második gyermekük, Alajos 1942-ben született. (A néhai jezsuita szerzetes, gonzagai Szent Alajos tiszteletére felvett keresztnév kétszáz éve örökös a családban, Szent Alajos a tanulóifjúság védőszentje.)
A negyvenes évek eleje idillikus, elégedett hangulatú volt.
„Édesapám vasárnap befogott a hintóba, mentünk Somorjára. Odajártunk szentmisére, mert a mi falunkban csak egy kis kápolna volt. A mise után a Korona szállóban találkozott a népes rokonság, édesapámék öten, édesanyámék hatan voltak testvérek. A szálló tulajdonosa vasárnaponként, mint afféle jó vendégfogadó, várta a környékbeli apróbb falvakból a gazdákat családostól. A Korona egyik különtermében szépen megterítettek, a tálakon pogácsa, friss mákos meg diós patkó. Minden család a megszokott asztalához ült. A férfiak egy-egy pohár bor vagy sör mellett megbeszélték a rokonság ügyes-bajos dolgait. A gyerekek meg a feleségek fogyasztottak a péksüteményekből. Most, hogy otthon voltunk, láttam, hogy romjaiban van. A Pomré sincs már meg, így hívták azt a kellemes pihenőhelyet Úszor és Somorja közt, ahova kijártak a somorjai polgárok szórakozni. Ott mindig szólt zene, volt kis bábszínház vagy bármi, ami a gyerekeket is szórakoztatta. Oda többször elvittek minket a szüleink."
A negyvenes évek második felében elmaradtak a békés családi találkozók. A háború kikerülte Úszort, csak néhány kóbor orosz katona vonult át a falun. Közülük kettő meglopta Kirchner gazdát, igazán bocsánatos módon. Este jöttek, reggelre már hűlt helyük volt, de a gazda imádott és pompás sodrott lovainak is. Két kistermetű tatár lovat hagytak emlékbe. A bosszankodó gazda nem sejthette, hogy ezek a semmi formájú, de igen erős lovak milyen jó szolgálók lesznek majd a környei dombra futó szántóföldeken.
A következő hívatlan orosz vendég a „burzsuj, adj szeszt" felszólítással jelent meg Kirchneréknél, miközben géppisztollyal fenyegetőzött. Mivel szeszt nem talált, elvitte Kirchnerné zöld csipkeruháját, amiben az asszony a somorjai gazdabálon szokott volt megjelenni. Mivel a gazdabálok immár kimentek a divatból, a megmaradt kék és fekete csipkeruhára sem lett többé szükség.
A következő esemény megrendítette a családot.
„A magyar iskolát 1945-ben bezárták, a szüleim beírattak a szlovák iskolába, az a falun kívül, a szlovák kolónia területén volt. 1946-ban, az iskolaév vége előtt körülbelül egy hónappal mentem hazafele az iskolából. Előttem ment egy csendőr meg egy úr. Ők is hozzánk tartottak. Akkor közölték a szüleimmel, hogy deportálnak bennünket Csehországba. Külön viszik a gyerekeket, külön a szülőket, de a szülőket sem együtt, hanem az egyiket ide, a másikat oda. Valami menhely lett volna a gyerekek számára. Pontosan nem emlékszem, felnőtteknek húsz- vagy huszonöt kilós csomagot lehetett összekészíteni, nekünk pedig ötkilósat. Édesanyám összeesett, sokáig nem tért magához. Gondolom, azt sem hallotta, amikor a csendőr visszakozott. Elintézi, ígérte, hogy most nem deportálnak minket. De készüljünk, mert a fehérlapos kitelepítést nem kerülhetjük el."
Az 1945 áprilisában kihirdetett úgynevezett kassai kormányprogram tizenötödik fejezete a köztársaság területén található összes német és magyar iskola azonnali bezárását rendelte el. Ily módon százezer magyar gyermeket fosztottak meg attól, hogy anyanyelvén tanulhasson.
A csehszlovák hatóságok 1946. október 19. és 1947. február 26. között 393 magyar településről 43 546 magyart, köztük 5422 hat évnél fiatalabb gyermeket deportáltak Csehországba embertelen körülmények között, katonai-rendőri rajtaütéssel, fűtetlen marhavagonokban. A deportáltak ingó és ingatlan vagyonát elkobozták.

Ami az úszori „szép dom" elvesztése után következett

A Kirchner család készült az 1947-es „fehérlapos" kitelepítésre. Kirchner Alajos ládákat gyártott, és mindent beszerzett, amit lehetett, mosószereket, konzerveket, gyümölcsízt, kerékpárokat, tejszeparátort. Mindenféle használati cikket vásárolt, amire szüksége lehet a családnak az új lakóhelyen. 1947 augusztusában tizenegy vagonba zsúfolták a család ingóságait, földművelő eszközeit, jószágait, terményt és takarmányt meg persze a nevezetes hintót.
„Mi előbb kikerültünk a vagonokba, utoljára az édesapám jött a kocsival, a lovakkal. Az állomáson a szlovák karhatalmista kezébe adta a kulcsot. Ő csak annyit mondott, hogy »pán szép dom itthagyni«..."
Az édesapám úgy szervezkedett, hogy ő volt az első vagonban. Éjjel mentek a vonatok bevagonírozott magyarokkal. Mi csak akkor szállhattunk le egy kicsit mozogni, ha édesapánk elénk jött. Tizenegy napig vándoroltunk ezzel a vonattal öszszevissza, közben sokszor állt valahol a vonat, nem a nyílt pályán, hanem mellékvágányon. Amikor megálltunk, mindig lecsót hoztak, hideget és csípőset, mást sose... Rákosrendezőn a nagybátyám várt minket. Gondolom, Szlovákiából tudta, hogy úton vagyunk. Ő hentes volt, és összekészített mindenféle földi jót, azzal fogadott. Olyan jó ízű parizert meg mortadellát azóta sem ettem. Nem tudom, innen hova vittek minket. Apukám azt mondogatta, remélem, gyerekek, sík vidékre kerülünk. Augusztus végén indultunk, szeptember elejére érkeztünk meg Bánhidára, igen szép volt a régi állomás, ott sétálgattunk, megcsodáltuk a hegy tetején a turulmadarat. A következő éjjel hoztak bennünket Környére."
Az elbeszélő, Seres Jánosné Kirchner Teréz, a család elsőszülött gyermeke hétéves volt a telepítéskor. A maga emlékei mellett őrzi a családi irattárat is, s utánajár a régi történeteknek. 1963-ban, amikor férjhez ment, a szüleivel maradt. Férjével és gyermekeivel 1972-ben költözött el otthonról. Édesanyja 1986-ban, édesapja 1987-ben halt meg.
„Eleinte mindig csak sírtam, ha eszembe jutottak, de aztán összeszedtem a papírokat, beletettem ebbe a kis bőröndbe, amivel a gyermekeim játszottak, amíg kicsik voltak. Most fényképeket, családi emlékeket tartok benne. Az egész életem ebben a piros bőröndben van, de a szüleim tanítását nem ezek a dokumentumok rejtik. A szüleimtől tanultam azt is, hogy a lehetőségekhez mérten mindig legyünk jók az emberekhez. Ezt azért mondom, mert nekünk a kitelepítés is szívbéli barátságokat hozott. Ez a történet még odahaza, Úszorban kezdődött. Magyar katonatisztek jelentek meg a falunkba, akik nyugatra készülődtek. A nagybátyám tisztje a nagymamáméknál lakott egy héten keresztül, és mi is többször vendégül láttuk őt. És 1947-ben, amikor itt Környén rendezkedtünk, édesapám átköszönt a szomszédjának. Visszaköszönt az úr, és odafordult: hát maga az, Kirchner úr? A vendégül látott katonatiszt lakott a szomszédunkba, a Berkhold Anti bácsi. Ő tudta-ismerte, hogy mi hol laktunk, milyen körülmények közt éltünk, megkönnyítette a környei beilleszkedésünket. Ez a szomszéd a falu utolsó főjegyzőnek az unokaöcscse volt. Feloldódtak velünk szemben a környeiek. Mindjárt másként indult az élet. A felesége, Ani néni is ránk nézett, amikor anyukám a határban dolgozott.
Nekünk egyszerűbb volt, mint a szüleinknek, a gyerek könnyen talál barátot mindenütt. Nem tudom, hogy mit gondoltak rólunk, ahogyan mi megjelentünk, mert mi gyönyörűen voltunk felöltöztetve, nekem fekete-fehér betétes cipőm volt, muffom volt, kis ridikülöm volt, konyhabútorocskám, babakocsim, kaucsukbabám volt... Majdnem mindegyikünknek, aki a Felvidékről jött. De a második napba már különbség nem volt semmi, együtt játszottunk a gyerekekkel. Éppen úgy mentünk a vízbe, a csatornába, mint a többiek. Ha mindenki a határban volt, a harmadik vagy a negyedik szomszédból a Kluber nagymama rá-ránézett vagy öt csoport gyerekre. Szemben lakott a kántortanító, ő is sokszor átjött, megnézte, hogy mit csinálunk. Mentünk föl az öreg temetőbe libákat, kecskéket legeltetni, mindig csapatba verődve. Egyedül a tóhoz nem mehettünk velük, csak az anyukánk kíséretében. Más gyerekek oda is eljutottak. Az apukánk nagyon féltett bennünket, ugye, későn születtünk...
A szüleim mindent megbeszéltek velünk, hogyan élünk, milyen körülmények között. Ha hozták a szenet, vagy valamit ki kellett fizetni, mi tudtuk, hol a pénz... Anyukám gyönyörű betűkkel kiírta, mikor mit kell csinálnunk. A kisborjút meg kell szoptatni, a tehenet meg kell fejni, és akkor az egész utca gyereke tehenet fejt, és estére egy csöpp tej nem maradt, ilyen előfordult. Amikor nagyon fáradt volt az édesapám, aludt egy fél órát. Ha kipihente magát, elbicikliztünk Majkra vagy Gesztesre. Egész úton beszélgettünk. Ha apukám elment a két gyerekkel, anyukám nyugodtan pihent.
Az akkori pedagógusok csodálatosak voltak. Miklós, a mostani polgármester nagymamája páratlan tanítónő volt. Ha ő nem mondja nekem, hogy bízik bennem, hogy én el tudom végezni egy év alatt az elsőt és a másodikat, és nem ül oda velünk, ezekkel a felvidéki gyerekekkel, akkor évet vesztünk. Pedig neki is volt épp elég baja, meg gyerekei, akikről gondoskodni kellett. De ő tudott velünk úgy foglalkozni, hogy év végére ugyanúgy olvastunk, ugyanúgy csináltunk mindent, mint a többiek. Egy zokszó nélkül végigcsinálta velünk. Éppúgy voltunk első áldozók, hittanra, mindenre úgy felkészített bennünket, mint más gyerekeket. És a többi pedagógus is példásan tanított. Maros János tanítóval már a második nap megismerkedtünk, mert tőlünk hordták a tejet. Volt több felvidéki tanítónk is, mindegyikük sokat törődött velünk. A nagy létszámú osztályokhoz szinte angyali türelem kellett, mert volt mindenfajta tanuló, felvidéki gyerek, pusztáról érkezett gyerek, toborzott munkások gyereke.
A felnőttek között nagy volt a csend, de nem a béke csendje, ezt gyerekfejjel én még nem érthettem.
Nekünk mindenünk megvolt, nekik viszont, az itteni sváboknak a kitelepítés meg az összetelepítés mindent elvitt. A mi sorsunk talán idegenben is könnyebb lehetett, mint az övék idehaza. Azért, mert nekünk nem kellett elmenni a házunk mellett mindennap, azért, mert az ingóságainkat elhozhattuk, azért, mert együtt maradt a család, azért, mert mi magunk laktunk, őket viszont összeköltöztették.
A környeiek példás szorgalommal dolgoztak, és nagyon sokat. Kellett is, mert, mondjuk, a szőlő ezt megkövetelte. Olyan volt a sorok köze mindig, mintha kiporszívózták volna, nekünk így sose sikerült. De meg lehetett tőlük tanulni a tisztaságot, a rendet, a fegyelmet, a spórolást, szóval mindazt, ami az életben nélkülözhetetlen.
A szívósságuknak, az akaratuknak, a kitartásuknak köszönhetően futotta a lelkierejükből arra is, hogy a megmaradt pincékből otthont csináljanak. A mai Április 4. utca ennek a folyamatnak a nyomát viseli. A nagyon szép pincesor apró házacskák tömkelegévé változott."
A Kirchner család minden földművelő eszközzel rendelkezett, ami a gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen volt. Hét holdat kaptak, de mivel sok ellátni való állatuk volt, béreltek is földeket. Művelték az egyház földjét, az iskoláét meg a kántorföldet is. Kirchner Alajos fuvarozott, kertet szántott a többi gazdának, ők meg visszasegítettek. Legnagyobb kincsük a tejszeparátor volt. Megrendelésre tejszínt, túrót, tejfölt készítettek. Naponta öt tehenet fejtek, de az ötvenes években, amikor már takarmány se volt, két tejelőt tartottak.
A téesztagság csak epizód volt Kirchner Alajos életében. Belépett, ahogyan megkövetelték. Lemondott a földjéről, leadta az orosz lovakat is. Később persze vett helyettük másikat. Ló mindig volt a háznál. Ha megdöglött, vásárolt megint. Meg a hintó, az sokáig megmaradt, azzal vitte a családot még Tatabányára is. Már kiházasodtak a gyerekek, amikor az idősödő gazda a szomszéd faluba adta el, tíz mázsa búzáért.
A téeszből a hatvanas években lépett ki. Kapott egy ötholdas szántót az Öreghegy aljában. A Volánnál helyezkedett el rendésznek, és ha letelt a szolgálat, kiment az Öreghegybe, kapált meg kapált, tette, amit éppen kellett. Megnyugtatta a földművelőmunka.
„Az édesapám háromszor ment haza, Úszorra, három temetésre, de egyszer sem ment el a házunkhoz. Talán így volt ez jól, mert a házunkból gazdasági irodák lettek, az udvarból méntelep meg csirketelep. A gyümölcsös helyén tyúkólak voltak. Csak mostanában javítottak rajta valamit, kicserélték a tetőt, újraszínezték a külső vakolatot. Most már nagyon szép.
Nekem tíz unokatestvérem él a Felvidéken, sokat találkozunk. Eleinte az unokatestvéremék jöttek, hoztak cipőt, ruhát, iskolaköpenyt. Édesanyámmal az ötvenes évek végétől hazajártunk. Gimnazista korunkban minden nyarat ott tölthettünk a testvéremmel.
Amikor a kitelepítés ötvenedik évfordulója volt, Somorján megemlékeztek róla. Akkor mondtam a somorjai alpolgármesternek, hogy segítsen ezeknek a kicsi faluknak megszervezni ezeket az ünnepeket. Azután az úszori polgármester megkereste a környei polgármestert, talán majd születik valami kapcsolat. Az úszori polgármester szlovák, nem tud magyarul, a helyettese is szlovák, de ő tud magyarul. Ők kértek meg engem, gyűjtsem össze a régi dolgokat, fényképeket, hogy valami emlék ott is maradjon rólunk, mert akik ott vannak, azok, nem tudom, milyen oknál fogva, de nem tudnak arról, hogy ott éltünk... Ez egy icipici kis község, most azért lesz szép, mert a somorjaiak megveszik magát a falut nyaralóövezetnek."
Seres Jánosné Kirchner Teréz nem szívesen beszélt szűkebb családja történetéről; önmagáról, a férjéről és három gyermekéről sem.
„Megbeszéltük a családdal, a gyerekekkel, hogy magunkról semmit sem érdemes elmondani. Nekünk a szüleim, a gyermekeim nagyszülei a fontosak. Az, hogy őket és vele együtt minket befogadott a falu. Mi szeretnénk a szürkeségbe maradni... A jelen, az már jelen. Végül is a múlt, az a fontos..."
 
A múltnál talán mégis fontosabb a jelen, szállnék vitába Kirchner Terézzel. Az a jelen, ami a múltból táplálkozik.
A jelenhez tartozik például az is, hogy kibocsátó felvidéki települések némelyikével a mai önkormányzat hivatalos és baráti kapcsolatot ápol. Az egyik legnagyobb falu, Tardoskedd lakóival több mint tíz esztendeje találkoznak rendszeresen. A kapcsolatfelvétel véletlenszerű volt, a tardoskeddi és a környei dalkör tagjai egy dunántúli népzenei seregszemlén kerültek egy műsorba. Azóta évenként többször összejönnek, hol ebben, hol abban a faluban, s már nemcsak a dalosok, hanem a táncosok is. 2001-ben a környei önkormányzat díszvendége volt a tardoskeddi magyar nyelvű iskola névadó ünnepségének. A két iskola között is megszületett hát a kapcsolat: a tardoskeddiek minden évben részt vesznek a környei iskola névadója tiszteletére rendezett Kisfaludy-napokon. A két falu közti rendszeres csereüdültetésről senkinek sem jut már eszébe a rossz emlékű lakosságcsere.
 
(folytatjuk)
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk