←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Békés Pál

A képíró

5

Akkor következtek a legszebb évek. Kettő, talán három is. Esküdni persze nem mernék rá - mire mernék én esküdni? Nem biztosíték az semmire, erősködhet az ember Bibliára tett kézzel, fogadkozhat úttörőbecsszóra, egykutya.
 
Bár nyilván észrevették, hogy a fentieket közvetlenül, személyesen Önöknek címeztem, mégsem vagyok meggyőződve róla, hogy a célozgatás elegendő. A biztonság kedvéért aláhúznám még egyszer: esküt tőlem ne várjanak. Se most, se később!
Tudom, azt remélik, ezzel a - be kell látnom, hosszúra nyúló; és hol van még a vége? - vallomással bizonyossághoz jutnak. Magyarázathoz. Megfejtéshez. Hiszen ez a dolguk, ezért kapják a fizetésüket, és nyilván kötelességtudóan igyekeznek megszolgálni a bérüket. Helyes. Mégsem szeretném ámítani Önöket. Csalódni fognak. Nem mintha eltitkolnék valamit, ellenkezőleg! Hiszen én magam kértem, hogy írásban tehessek vallomást (köszönöm az engedélyt még egyszer), és éppen azzal a szándékkal, hogy kitálaljak végre, apróra elbeszéljem a lórögi strandon történteket, az előzményeket. Egyetlen fontos részletet sem hagyok ki. De hiába. Most, hogy lépésről lépésre haladva időrendbe rakom az eseményeket, már amenynyire tőlem telik, és vigyázok, semmi fontosat ki ne felejtsek, oldalról oldalra tisztábban látom: hiába. Már megint elkopott a kurva ceruza. Miért nem kaphatok egy hegyezőt, miért?!
 
„A legszebb évek." Igen, én használtam imént ezt a kifejezést, ám csak a megszokás vezette a ceruzát (miért kell még mindig, minden egyes alkalommal könyörögnöm, hogy megteremtsék a vallomástétel legalapvetőbb feltételeit?), és belátom: nem tudom pontosan, mit jelent. Talán csak annyit: nem történt semmi említésre méltó, semmi különös. Simán mentek a dolgok, zökkenő nélkül. Lehet, hogy „a legszebb évek" éppenséggel azok, amelyekről nincs feljegyeznivaló.
Munkahelyemen, Afrikában menetrendszerűen folytak a kisebb-nagyobb helyi háborúk. Amint az egyik elcsöndesedett, és a felek tűzszünetet vagy békét kötöttek - amit persze senki sem vett komolyan, legkevésbé ők maguk, hiszen csupán erőt gyűjtöttek a következő fordulóra -, nyomban föllángolt egy másik. Soha nem lehetett pontosan tudni, melyik országban ki számít kormányerőnek, ki lázadónak, sokszor azt sem, hogy a harcok hol, melyik országban tombolnak. A többnyire önkényesen meghúzott határok néha csak a térképen léteztek, a becsületesebb térképészek itt-ott szaggatott vonallal jelölték, ami annyit tett: vagy ott van, vagy nem. A törzsek mindenesetre tojtak a határokra, saját meccsüket vívták saját területükért vagy zsákmányért vagy a túlélésért a naponta változó szövetségesekkel és ellenségekkel. Züllött, tereptarka egyenruhás hadak - ha futotta nekik egyenruhára - vonultak fel-alá a kontinensen, öldököltek egy kicsit, azután megpihentek, és újra kezdték; hódítottak, felszabadítottak, raboltak, mikor, hogy - valójában mindezt egyszerre művelték, és csak a véletlen meg néhány mindenre elszánt, a helyszínre merészkedő újságíró esetleges jelentése szabta meg, mi kerül a mérvadó világlapokba. Már ami bekerült, mert a kisebb csetepaték, a fél magyarországnyi vidékeket birtokló helyi hadurak magánseregeinek összecsapásai nem értek meg egyetlen sort sem. A nyugat- és közép-afrikai állapotokhoz képest Angola a maga szép, szabályos, többé-kevésbé átlátható polgárháborújával igazán rendes ország benyomását keltette. Amúgy meg reménytelen vergődésnek látszott az egész, végeláthatatlan mocsárnak, amiből nincs kiút. Úgy tűnt, így volt mindig, és így lesz ezután is - a hadak hadakoznak, a menekülők ellepik az utakat, és hullanak, mint a legyek -, éhínség, sáskajárás, malária, tébécé és persze az AIDS, csak akkor még nem érte el Amerikát, így azután nem érdekelt senkit, sőt neve sem volt, mert persze azt is csak az amik adtak neki, a hülye rövidítéseikkel. Ha hajlandó lettem volna átélni, ha a szívemre veszem, beleőrülök, vagy legalább depresszióba esem. De én jól akartam érezni magam - ennyi azért kijár az embernek, ha még messze a harminc, nem?
A T-34-esekhez való tartalék alkatrészeknek nagy keletje volt. És nem mi döntöttük el, hogy ez vagy az a kormány „haladó"-e avagy sem, az ellene lázadó csapatok a béketábor sorait erősítik-e vagy éppen ellenkezőleg, következésképpen kaphatnak-e alkatrészt vagy nem. A döntés mások kezében volt, mi pedig megtettük, amire szerződtünk. Olajozottan működtünk; rozsdamentes csavar voltunk az átláthatatlan gépezetben.
Szállodában laktunk apám öccsével azóta, hogy megérkeztünk Luandába. Kezdetben fel-felébredt bennem a saját lakás utáni vágy, de azután lelohadt; megszoktam az állandósult ideiglenességet. Egyszer-kétszer említettem nagybátyámnak: mi lenne, ha bérelnénk valamit? De nem gondoltam komolyan. Ő meg mindannyiszor azzal hárított el: Krúdy a fél életét szállodákban töltötte, mégis milyen jókat írt. Én ilyenkor bólogattam: persze-persze, ez eszembe sem jutott, ha Krúdynak megfelelt, nekem nyilván egy szavam sem lehet. Nem különösebben érdekelt Krúdy. Az érettségin hallottam a nevét utoljára, akkor sem olvastam tőle semmit, csak lemásoltam a tételt, ami körbejárt az osztályban, bevágtam, ahogyan kell, és másnapra már csak annyit tudtam róla, hogy a Krúdy Gyula utca a Mikszáth tértől a Nagykörútig tart, és egyetlen érdekessége a Makarenko utca sarkán lévő söröző. Így azután hiába ajánlgatta nagybátyám a Szindbádot - ezt hozta magával otthonról, a vaskos kötet az ágya mellett feküdt az éjjeliszekrényen -, mondván, hogy minden benne van, amit egy magányos férfinak tudnia kell a kajáról, a nőkről meg az életről. Eszembe sem jutott kézbe venni. Miért könyvből kellene megtanulnom azt, amit egy magányos férfinak tudnia kell a kajáról, a nőkről meg az életről? Micsoda baromság? A nagybátyám azt mondta, ha így folytatom, igazi sültbunkóvá növöm ki magam. Hogyan lehet valaki ennyire ostoba és érzéketlen? Mit szólok ehhez? Azzal kinyitotta a könyvet, és felolvasta az előszót, lassan, átélten, a hangja megbicsaklott a gyönyörűségtől, azt hittem, mindjárt az első szavaknál elsírja magát:
- „Vajon így történt-e minden, mint az ifjúkor szemével láttam?"
Az utolsó mondatot már szinte dalolta, röhejesen festett az erkélyre tűző napon, csámpás kalapjával, gyűrött zakójával, amint a kötettel hadonászva odazengi Luanda belvárosának:
- „Menj, hajós, vitorláidra szívek vannak hímezve!"
Aztán felém fordult: - Na?
Én meg próbáltam udvarias maradni: - Igazán vicces.
Erre azt mondta: - Analfabéta seggfej.
Nem szokott így beszélni velem. Meg is lepődtem. Már-már visszavágtam, hogy nem bírom a nyálas dolgokat, nem bírom az érzelgősséget, legfőképpen pedig egyáltalán nem érzem magam magányosnak, és ha ő igen, ne rajtam verje le a frusztrációit, hanem szerezzen magának nőt, végül is megvan hozzá mindene, szabad a pálya - de azután lenyeltem. Most először láttam öregnek.
Már csak azért is rosszul érintett apám öccsének igazságtalan kitörése, mert sokat olvastam. Főleg John Le Carrét. A köteteivel tele voltak a luandai könyvesboltok, a szállodák, a repülőtér újságosstandjai. Faltam a kémregényeit angolul és portugálul - addigra mindkettővel jól elboldogultam -, és ha netán kiadják ovimbundu nyelven, rajtam az sem fogott volna ki. Szórakoztattak a ravasz kémhistóriák, díjaztam a fordulatokat, az olvasóra kényszerített agytornát, közben meg halálra röhögtem magam a regény-hírszerzők regény-trükkjein. Ugyan kérem, mi ott Luandában hírszerzők voltunk mind. Aki odavetődött Európából, Amerikából, az mind jelentett valahová, nem kellett kémnek hívni. Apám öccse néha összefoglalót készített a magyar külképviseletnek, csupa olyasmiről, amit azok természetesen már tudtak, de azért nyilván továbbították az oroszoknak, akik persze szintén tudták - még szép, hiszen ők vezényelték a parádét. Amikor hazament szabadságra, újabb jelentést készített, ezúttal a cégünknek, amit a vezetőség szintén leadott a megfelelő helyre. Na, és mi állt a jelentésekben? Hát az, hogy háború van, bizony. Jól fogy a T-34-es, bizony. És mi mást írhattak az ellenséges hírszerzők? Ugyanezt. Mert ez volt a helyzet. Nyugodtan hazaküldözgethettük volna egymás jelentéseit, senki észre nem veszi a cserét, az biztos. Egy nagy sakktábla volt a földrész, a különféle kormányhadseregek és lázadók a tisztek és gyalogok, a bábukat Moszkvából és Washingtonból tologatták. Mintha ez lett volna a 1972-es nagy Bobby Fischer-Borisz Szpasszkij világbajnoki meccs visszavágója - valahol valakik sakkoznak, a közönség meg egy kontinensméretű kivetítőn követi a mérkőzés állását. A seregek lépegettek, mi meg a helyszínről jelentettük: információink szerint fekete futó üti fehér gyalogot, fehér huszár üti fekete futót, mire fekete rosál.
De azért nagyon élveztem John Le Carrét. Legjobban a strandon szerettem olvasni, a Mussulo-zátonyon, Luanda határában. Odajárt az elit, és hát én benne voltam. Életemben először, és most már tudom, hogy utoljára. Afrikáig kell menni ahhoz, hogy egy erzsébetvárosi mellékutcából az elitbe kerülhessen az ember, igen, Afrikáig, az a legkevesebb.
A zátony homokja fehér volt, selyempuha, folyékony mégis, kiszaladt az ujjak közül, akár a víz. A pálmafák bólogattak a türkiz tenger felé, mint az utazási irodák plakátjain. Néha úgy éreztem magam, mint aki belépett egy gigantposzterbe, olyanba, amilyet akkoriban itthon a szűkös bérlakások falára kasíroztak az álmodozó bérlők, de rendszerint felpúposodott, én viszont ott feküdtem a homokon, valódi volt a víz, valódi az ég, én meg a hasamról a hátamra fordulhattam, amikor csak akartam, én, az elit.
Azután apám öccse elunta a műsort, és megtanított kesztyűbe dudálni. De az később történt. Addig: aranyélet.
Ott töltöttem a zátonyon minden szabad időmet, és szabad időm volt bőségesen - a legsűrűbb pillanatokban sem kellett megszakadni a melótól.
A nők hozzátartoztak a tájhoz. Mintha ott teremtek volna a homokon, akár a pálmák, csak nem kókusz nőtt rajtuk. A zátonyra épült szállodákban és bárokban tanyáztak, a helyi előkelőségeket - már amennyi maradt belőlük - meg a nem túl nagy külföldi kolónia tagjait vették célba; kevés volt a hal, sok a fóka. (Istenem, hogy örülne Dolmán tanár úr, ha tudná, mik bukkannak fel a régmúltból!) A lányok élethalálharcot vívtak egymással a pasasokért, és akit egyszer megfogtak, többé nem eresztették. De nem is akartam, hogy eleresszenek. Nagy hal éppenséggel nem vagyok, mégis három fóka jutott rám. Megosztoztak rajtam testvériesen. Nem voltak tolakodók, ám igen határozottak; amint első alkalommal a zátonyra léptem, körülvettek, ostromgyűrűbe fogtak. A birtokuk lettem, kívülről nézve uruk, valójában adófizetőjük. Még el sem gondolhattam, mihez lenne kedvem, megkaptam máris, mégsem volt sok szavam négyünk ügyeiben. Ha valamelyiküknek odaszóltam, most inkább a másikhoz lenne hangulatom, sajnálkozva csóválta a fejét: nem lehet. Kimentette a kolléganőjét: nem ér rá, lekötik családi teendői, talán majd legközelebb, de addig is itt van ő, hogy elszórakoztasson, és rám ragyogott, mintha csak azt mondta volna: mit parancsolsz, kedves gazdám? De nem én parancsoltam, ők szabták meg, mikor mi történjen, ők irányítottak, okosan, szelíden, ravaszul, vigyázva arra, hogy úgy érezhessem: én döntök minden apróságban. Profik voltak, a szakma mesterei, gyalázat lett volna egyszerűen prostituáltnak nevezni őket, noha rendőri szempontból nyilván azok voltak.
Ramona, Asma és Paroia persze nemcsak engem szórakoztattak. Néha, amikor valamelyikőjükkel sétáltam a parton, fel-feltűnt a másik, természetesen más férfi oldalán, futólag üdvözölt, ahogyan távoli ismerőst szokás, és ment tovább a dolgára. Ilyenkor az oldalamon haladó lány belém karolt, és felhívta figyelmem valamilyen természeti tüneményre: hát nem gyönyörű a tenger, az ég, a pálmafák? Én meg bólogattam: hajaj, életemben nem láttam ilyen szépet.
Feketék voltak mindhárman, Ramona a legsötétebb és talán a legérzékibb, Paroia halvány kávészín, Asma a kettő közt félúton - akár egy bőrszínskála. Mindig tudták, mi esne a legjobban, ismerték a zátony elhagyott zugait, ahol meztelenre lehetett vetkőzni, és a partközelben úszó halakon kívül senki nem láthatott minket, de néha hirtelen elhatározással valamelyik szállodába vittek - ilyenkor a portások átnéztek rajtunk, mintha ott sem volnánk -, vagy benyitottak a szállodák mellett sorakozó bungalók egyikébe. És nekem mindig pont ahhoz volt kedvem, ami éppen történt.
Olykor olyannak láttam őket, mint valami képtelen reinkarnációt, mintha új testben kelt volna új életre Zita, Kati, Rozi, a három édes egészségügyi szakközépiskolás. Valahogy föllebbentek az építőtábor menzája mögött nyújtózó gyomos, parlagfüves mezőről, átröppentek az időn, az óceánon, és leszálltak mellém a luandai nyaralózátony fehér homokjára; Zita, Kati, Rozi - Ramona, Asma, Paroia, csak a nevük, a színük változott, az édes adakozás, a puha szakszerűség örök. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, legjobb lenne, ha ott maradnék a zátonyon mindörökre. Hova mennék? Mire vágyhatnék még? Feküdtem a parton, faltam Le Carrét - azután vízisíztem, motorcsónakáztam vagy búvárkodtam valamelyik lánnyal, és ha nagyon kellett, bementem a városba, hogy elintézzem az esedékes tennivalókat. A fizetésemből nem maradt szinte semmi, otthagytam a lányoknál az utolsó kwanzáig, de eszembe sem jutott, hogy bánkódjam: mire gyűjtöttem volna?
Igen, valóban ezek voltak a legszebb évek.
Amikor vissza-visszatértem Luandába, apám öccsét szinte mindig szállodai szobánk közös teraszán találtam, olvasott ő is, Krúdyt, újra meg újra, és ivott, egyre többet, egy századnyi üres üveg állt őrt az ágya fejénél. A kubaiak angolai bevonulása nemcsak azt jelentette számára, hogy mindig szükség van tankalkatrészre, hanem azt is, hogy fillérekért lehetett kapni a legfinomabb kubai fehér rumot. Nagybátyám arca hétről hétre nyúzottabb, sárgább lett, ő maga egyre savanyúbb és kötekedőbb. Mindig talált valami kifogásolnivalót, én meg tűrtem a megjegyzéseit, hát hogyne, hiszen egy pillanatra sem felejtettem el, mivel tartozom neki. De amikor egy alkalommal meglobogtatott előttem egy űrlapot, amit alig két perce töltöttem ki, és egyetlen oldalon hét hibát talált - mondvacsinált valamennyi -, és rám förmedt, kezdjek neki újra, ott, a szeme előtt, hogy lássa, mit írok, mert nem bízik bennem, akkor megemlítettem: talán jobb lenne, ha ő is kiköltöznék a zátonyra. Van hely bőven, nem zavarnánk egymást, ha akarja, nem is találkozunk. Higgye el, sokkal jobban érezné magát, ráadásul bemutatnám egy-két kedves ismerősnek.
Ő meg közbevágott: - A kurváidnak, mi?
Eddig sosem gondoltam a három lányra így: „kurva". Velük kapcsolatban föl sem merült ez a kifejezés. Kicsit sértett is. Elengedtem a fülem mellett, és tovább ecseteltem a zátony előnyeit.
Valóságos szanatórium lenne számára, kisimulna, megnyugodna, az ottani szállodák sokkal kellemesebbek, mint ez, a munka ott is elvégezhető, én rendelkezésre állok, mindent elvégzek, éppúgy, mint eddig, sőt jobban!
Akkor apám öccse felállt, kicsit imbolygott, az erkély korlátjára támaszkodott, hátat fordított nekem, úgy nézett a tenger felé:
- Megértem, hogy a kurváiddal jobban érzed magad. Csakhogy eltévedtél, fiam.
Először szólított fiamnak, amióta ismertem, és bizonyos értelemben az is voltam, fia helyett fia, ahogyan ő apám helyett apám (akit hirtelenjében sajnálni kezdtem, rosszulesett, hogy így megöregedett, ráadásul ilyen hirtelen, egyik hétről a másikra), de a megszólítás hideg volt, ellenséges, nem ígért semmi jót.
- Emlékszel még, miért vagyunk itt?
Tiltakoztam volna; hogyan képzeli, micsoda kérdés? De belém fojtotta a szót: két nap múlva üzleti útra megyünk, valószínűleg több napra, reggel nyolcra legyek készenlétben, most meg tűnjek el.
Kimentem a zátonyra. Asma volt szolgálatban, örültem neki, mert bár a lányok egyformán közel álltak hozzám, talán mégis ő adta nekem a legtöbbet. A hajában három festett gyöngyszemet hordott, egy pirosat, egy zöldet, egy sárgát, és volt a tekintetében valami, amitől bizseregni kezdett a gerinc; egyszerre alázatos és fenséges - ilyennek képzeltem Sába királynőjét. Megcsókolt, kézen fogott, és sétáltunk. A partra vitt, olyan helyre, ahol még nem jártunk, a pálmák a víz fölé nyúltak. Leültetett egy fatörzsre, elém térdelt, végigsimította a combom. A tengert néztem, sima volt, nem is fodrozódott, mintha kék olajtócsa nyújtózna a szemhatárig. Asma felhúzta az ingem, belefújt, belecsókolt a köldökömbe. Bal keze megindult a combomon, óvatosan férkőzött a bő sort szára alá, és hamarosan célhoz ért. Jobbja a mellkasomon, majd végigsimított a vállon, azután a nyakon, érdes volt, édes, elviselhetetlenül gyönyörű, épp mint Éberfy Ottilia érintése Hülevészen, a faluszéli udvaron, a libatömés után, amikor ujjai, melyek alig néhány perce még a morzsolt kukoricától fuldokló ludak nyakán jártak fel-alá, most az enyémet borzolták. Felnyögtem, valami szó tört föl belőlem, érthetetlen, mintha fuldokolnék én is, talán az, hogy „Ottilia", mintha ő térdelt volna előttem. Azután belekapaszkodtam Asma sűrű, fekete dróthajába, és az olajsima tenger felpúposodott.
Soha nem volt még ilyen jó, soha.
A lány mellém telepedett, megcsókolta az arcom, vállamra fonta a karját, és együtt néztük a kékséget. Lám csak, hónapok óta nem jutott eszembe Ottilia, se Liktor, se semmi, ami hozzájuk köthető, mintha elsüllyedtek, elvesztek volna mind - most meg... Bámultam tovább, üresen és boldogan.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, egy perc vagy egy óra, amikor Asma megszólalt. Azt súgta, örülne, ha egy kicsit többet adnék a szokásosnál. A zsebembe nyúltam, odanyújtottam a pénzt: vegyen, amennyit gondol. Nem kérdeztem, miért emeli a tarifát, elmondta mégis, miközben le nem vettem szemem a tengerről, és még mindig ott kószált bennem a gyönyör; hát azért, mert a múlt héten kivégezték két öccsét.
Elrémülve néztem rá. Az arcán nem látszott fájdalom. Soha nem hallottam a három lánytól egyetlen szót sem arról, honnan jöttek, hogyan, miért - ismertem őket majd két éve, és nem tudtam róluk az égvilágon semmit. Asma nem vette el az öszszes pénzt, hagyott a markomban jó néhány bankjegyet, és eltolta a kezem; elég. Tukmáltam rá a többit, tegye csak el, de szabódott, végül bólintott: na jó. Ha anynyira akarom. Majd átadja Ramonának és Paroiának, akiknek most dolguk van.
Sétáltunk még egy kicsit, karját a derekamra fonta, és igyekezett eltalálni lépéseim ritmusát - sosem sikerült, túl hosszúakat léptem. Kérdeztem, kik ölték meg az öccseit, de vállat vont; hát az ellenség. Egyébként pedig fogalma sincs, és ha tudná is, ugyan mit tehetne? Az öccseit bosszúból ölték meg, de lesz, aki bosszút álljon értük, azután a bosszulókat is utoléri majd a bosszú, erre az egyre mérget lehet venni, mert az megeshet, hogy egy reggel nem kel fel a nap, de az nem, hogy a bosszú elmarad. Kilencen voltak testvérek, már csak négyen élnek, de hát így megy ez, ha egyszer háború van, és az ember rossz helyre született. Már az is csoda, hogy a szülei még megvannak, azoknak kell a pénz. Azután szavamat vette, ahogyan szokta, hogy hamarosan újra jövök, és én szavamat adtam, ahogyan szoktam. A búcsú csak annyiban különbözött az eddigiektől, hogy hosszabban néztem a szemébe, ösztönösen a gyász nyomát kerestem, de hiába.
Meg sem fordult a fejemben, hogy nem látom többé.
Robaj támadt a hátam mögött, majd beleestem a medencébe a rémülettől. Liktor támolygott elő a hálószobául szolgáló strandkabinból, a deszkaajtóba ütközhetett, de föl sem vette. A hálózsákja valahogy a lábára csavarodott, vonszolta maga után a füvön. Sután botladozott a kolonctól, de le nem hajolt volna, hogy megszabaduljon tőle.
Rászóltam: - Hé, mit húzol magad után? A beleid?
Nem reagált, kínlódva csámpázott tovább, egyenesen felém, a medence felé.
- Hé! - mondtam valamivel hangosabban. - Magadnál vagy?
Csak jött, a Kismedve, a Fiastyúk fénye nem volt elég, hogy lássam az arcát, mozgása mint egy zombié, a hálózsák sántikálásra késztette, karja szegletesen kaszált a levegőben, és csak közeledett. Az üres medence szélén ültem, lábam alatt a kétméteres, csempézett mélység, úszáshoz épp csak elég, de a startkő mellől belezuhanni sok.
- Hé! Liktor!
Ugrottam, hogy megállítsam, de későn, a medencéhez botlott. Csodák csodájára az utolsó pillanatban megállt. Veszedelmesen imbolygott, lába ujja a mélység fölé lógott. Odalent fenyegetően feketéllett a csempe, olyan volt, mint holdtalan éjszakákon a tenger a Mussulo-zátonyon, nekem meg elakadt a lélegzetem - belezuhan mindjárt.
Ültömből néztem föl rá, és egy pillanatra elém villant, hogy mindez már volt, már láttam, ez itt most ismétlés csupán. Felragyogott a sötétben a pécsi verőfény, a Dzsámi, a kupola, a tetején imbolygó páros: Bokor és Liktor. Amikor Bokor leesett, és Liktor magára maradt odafönt, éppúgy lebegett a tér fölött, mint most a medence szélén, mintha tétovázna, ugorjon-e.
Olyan közel volt az arca, hogy már a gyér csillagfényben is kivehettem a vonásait. A szeme csukva. A szája mozgott, talán motyogott valamit, de lehet, hogy csak cuppogott álmában.
Még sosem láttam alvajárót. Valahol azt olvastam, nem szabad felébreszteni őket, mert megrémülnek, és kiszámíthatatlan dolgokat művelnek. Visszafojtottam a lélegzetem.
Liktor még mindig a medence szélén, ha csak egy leheletnyit mozdul előre, nincs menekvés, úgy végzi, mint huszonöt évvel korábban Bokor. Nem tudtam, mit tegyek.
Azután nem kellett tennem semmit. Tétován piszmogva kigombolta a sliccét, és az üres medencébe hugyozott. A sárga sugár alig félméternyire a fejemtől szökkent a levegőbe, felívelt, és tisztán hallatszott a csöndben, ahogy csempét ér odalent. Jó soká tartott a művelet, egészséges volt és bőséges. A húgysugáron csillagfény csillogott.
Amikor befejezte, sarkon fordult, a lendülettől megtántorodott, és még egyszer, utoljára, majdnem lezuhant. Azután mégsem. Motyogva botladozott vissza a strandkabinhoz, lábán a hálózsák-kolonccal. Azt is olvastam, hogy az alvajárókat angyalok segítik útjukon.
Még el sem halt a cuppogás, az álmos fészkelődés a hálószobává előléptetett strandkabinsor felől, amikor a medence mélyéről felért hozzám a szag.
Még a húgyszag volt a legelviselhetőbb. Ismerős, szúrósan is szelíd. Szinte élvezettel szimatoltam, ahogyan ott álltunk egymás mellett sorban, a nagybátyám, Tronda Laci meg én, háttal az égett mezőnek, a kilőtt tank felé fordulva. Ahol a sugarak a napon felforrósodott acélt érték, a vizelet szinte nyomban elforrt, látszott, ahogyan az apró sárga felhő a levegőbe emelkedik.
A szagokat viseltem a legrosszabbul Afrikában. Mindegyik nehéz volt, átható, agresszív. Az embereké, a fekete bőrön csorgó verejtéké, a szemété. A szabadban, városi utcán vagy falusi kunyhók előtt készített ételeké, a hulladékból rakott nyílt tüzeké, a legyőzhetetlen, reménytelen nyomorúságé. A betegségek és a forróságban szinte azonnal bomlásnak induló tetemek szaga. Ehhez képest a tankpáncélon forralt vizelet valóságos parfüm.
Eddig csak egyetlen csatateret láttam, azt, amit Berzsák Iván, az igen eredeti filmrendező vizionált körénk a forgatáson, a harmadik utáni nyáron, a tanyaudvaron, amikor Liktor lelkesített bennünket harcra, mint Lukács György: - Visszavesszük tőlük Kassát, azután irány Eperjes! - Mi meg előreszegeztük a szuronyos puskát jelképező napraforgószárat, és stilizáltan rohamoztuk az ellenséget a szimbolikus pergőtűzben.
Most meg ott álltam a Cuito Cuanavale-i csatamezőn. Kilőtt harckocsik, szállítójárművek, ameddig a szem ellátott, oldalukra döccent behemót dél-afrikai Olifantok, telibe kapott kubai T-55-ösök, és persze a mieink, az önfeláldozó kis T-34-esek, egyik-másik szinte lefejezve; a páncélos lövegtornya a kiégett, üres héj mellett hevert a földön - láttukon a nagybátyám arcára valami megrendülésféle ült, mintha rokon hunyt volna el.
Pedig ő hozott ide. Ő szervezte az utat Luandából. Az Angolában ideiglenesen állomásozó kubai csapatok parancsnokságához fordult, azok meg segítettek szívesen, végül is a fegyvereik utánpótlásáért felelős kulcsemberekről volt szó, igazi VIP-ekről. Helikopteren szállítottak bennünket a hadban álló sereg főparancsnokságára, onnan dzsipen hoztak a harcmezőre, dicsőségük helyszínére, ahol az előző héten megverték és megfutamították a támadó lázadókat meg a velük szövetséges dél-afrikaiakat.
Hagytak bennünket szemlélődni. A kísérő, egy kubai hadnagy az odaúton lelkesen magyarázta, micsoda haditett szemtanúi leszünk rövidesen - a Lomba folyónál megszorították őket, idáig hátráltak, de visszavágtak, lesből csaptak le, és adtak a pofájuknak, attól kódulnak a rohadékok, azóta is futnak a namíbiai határ felé, mehetnek a mocskos búrok vissza a jó édes anyjukba rasszistáskodni. A végén hozzátette: - Patria o Muerte! Haza vagy halál! - Ami első hallásra talán furcsának tűnhetett, mivel hazája egy földrésszel odébb volt - de az nincs kizárva, hogy halála itt lesz.
A tiszt megállította a dzsipet a roncsmező szélén, teátrálisan intett: - Parancsoljanak! - azután ott maradt a kocsinál, türelmesen ácsorgott a szájára-orrára szorított zsebkendővel. Követtük a példáját, nem is tehettünk másképp - a múlt heti csata halottait a helyszínen földelték el, nyilván sietősen és felületesen, nem túl mélyre, a hullaszag előszivárgott a laza földkupacok alól. Egyik kezünkkel a szagfogó zsebkendőt nyomtuk az arcunkhoz, a másikkal a nadrágok gombjaival bíbelődtünk, úgy álltunk a kilőtt tank oldalánál az izzásban...
Nem tudtam, mit keresünk itt, miért hozott ide apám öccse. Amikor kérdeztem, válaszolt ugyan valamit, de az indoklás maszatos volt, bizonytalan. Állítólag az lenne a dolgunk, hogy - mivel alkatrészeink utánpótlása valamilyen okból akadozik, és a depókban sincs mindenből tartalék - felmérjük, mit tudunk kiemelni, hasznosítani az itt tönkrement tankokból. Ezért hoztuk magunkkal Tronda Lacit, a mindentudó szerelőt - majd ő elkészíti a pontos leltárt. Jól hangzott, csak nem volt különösebben meggyőző, hiszen ezt a kubaiak harckocsitechnikusai is megoldják. Ez a dolguk.
Tronda Laci mindenesetre engedelmeskedett az utasításnak: arca elé kötötte csíkos zsebkendőjét, és szitkozódva elmerült egy lánctalpavesztett T-34-es tornyában. Ketten maradtunk nagybátyámmal a roncsok közt. Odalépett egy kilőtt Olifanthoz, a dél-afrikai hadsereg büszkeségéhez, amely ágyúját a földbe fúrta - tényleg úgy festett, mint egy földre rogyott, halott elefánt. Apám öccse a harckocsi oldalán tátongó kéttenyérnyi, tépett szélű lyukra mutatott. Elmagyarázta, hogy a nyomokból ítélve a T-34-es, amelybe Tronda Laci az imént bemászott, közvetlen közelből beleeresztett egy páncéltörő gránátot az Olifantba, azután megkapta a magáét, valószínűleg a túloldalról, és nem tank, hanem vállról indítható RPG végzett vele. De ez itt, ez a lyuk a mi művünk. A mi öreg prinadlezsit-csetverkink igenis átüti ezeknek a vasdobozoknak az oldalát, ha elég közel merészkedik. És ha a gránát behatolt, bent robban.
A szakszerű magyarázat végeztével, melyet csak félig-meddig lehetett érteni a szájára szorított zsebkendőtől, azt kérdezte: - Tudod, mit művel egy ilyen robbanás odabent? Négy fickó ült a tankban, tudod, mi lett velük?
Azt mondtam, el tudom képzelni.
Azt felelte, nem tudom elképzelni. Pedig tulajdonképpen illene, mert végső soron ezért vagyunk itt, hiszen nem vízisíelni jöttünk, nem búvárkodni, kéjutazni, a farkunkat lóbálni a tengerparton, hanem kifejezetten ezért. És körbeintett: itt a mi küldetésünk, vagyis az alkatrészeink végső célja. Itt mérhetjük fel, mire jutottak a végfelhasználók, és a rendes kereskedő mégiscsak tisztában van vele, mit tud az áruja, nem? Rendes szatócs az olyan, akinek fogalma sincs, mire való a kacat a boltja polcán? Ezért utaztunk Cuito Cuanavalébe, ha eddig nem esett volna le a tantusz. Tapasztalatszerzésre, terepgyakorlatra, tanulmányi kirándulásra, továbbképzési tanfolyamra, nevezzem, ahogy jólesik, és akkor most ő felvilágosít, hogyan hat az emberi testre szűk térben a robbanógránát.
Megkértem, ne mondja el. A végén nem mondta el, de nem azért, mert megkegyelmezett. Fuldokolni kezdett a zsebkendő mögött, köhögött, köpködött, és csak annyi ereje maradt, hogy a páncélon ütött lyuk tépett szegélyére mutasson: vörösesbarna foltok, fehéres maszat.
Hátraléptem. Akkor hallottam azt a roppanást, amit évekig nem tudtam elfelejteni. Lentről jött, a földről.
A talpam alatt egy kéz, egy emberi kéz. Ujjak és alkar.
Nem lehetett tudni, hogy azért fekete-e, mert valaha fekete emberhez tartozott, de mindegy is volt, a bőr ráégett a félig szenes csontokra, nincs az a szakértő, aki megmondhatta volna, búr, bantu vagy kubai szájhoz vitte az ételt valaha. Nyilván kiröpült valamelyik tankból. És a győztesek nyilván kapkodva végezték a temetést a csata után, siettette őket a forróság, a bűz - kimaradt ez-az.
Ma már tudom, hogy ott értek véget a legszebb évek, abban a pillanatban, azzal a roppanással.
Nem emlékszem, hogy ordítva ugrottam-e vagy némán, csak arra, hogy elvágódtam, azután halálra váltan fölpattantam, hátha van itt még néhány darabka ebből a testből, még ráesem, azután nem tudtam parancsolni a gyomromnak, hosszan, gyötrelmesen öklendeztem.
Amikor úgy-ahogy összeszedtem magam, Tronda Lacit láttam - nem volt sokkal jobb állapotban, mint én magam -, a nagybátyámat támogatta, akit úgy rázott a hideg, hogy nem bírt megállni a lábán. A lehető legjobb pillanatot választotta ki a szokásos maláriás rohamra. Különösebben nem aggódtam érte, hiszen tucatnyi ilyen menetnek voltam már szemtanúja, és tudtam, apám öccse vasból van, ha az utóbbi időben talán rozsdásodik is, de azért vasból mégiscsak. A magam baja kötött le, letepert a félelem és az undor, a szörnyű szájíz meg a rettegés: csak rá ne lépjek még egyszer. Meg voltam győződve róla, ha véletlenül megteszem, ha belebotlom, bosszút áll, megmarkolja a bokámat, és az életben le nem feszegetem többé a lábamról a fekete, szenes ujjakat.
Tronda Laci a dzsip felé támogatta apám öccsét, utolértem őket, segítettem, Laci nyögött.
- Ne tudd meg, mi volt odabent! - intett vissza a kilőtt T-34-es felé, ahol az utóbbi negyedórát töltötte, én meg azt mondtam: - Sejtem. - De már tudtam, hogy még csak nem is sejtem.
Átkaroltam a nagybátyámat, már nem támogatni kellett, hanem vonszolni. Olyanok voltunk mi hárman, mint egy tönkrevert sereg, holott csak tanulmányi kirándulásra jöttünk a Cuito Cuanavale-i csatatérre.
A kubai hadnagy szánakozva és megvetően csóválta a fejét, amikor betessékelt bennünket a dzsipbe. A nagybátyám szótlanul rázkódott a hátsó ülésen. Néha megfogtam a vállát, amikor éppen lecsúszni készült, és nem kérdeztem, hogy van. Éreztem némi kárörömöt is: ő akart engem móresre tanítani, és most tessék, megkapta. Isten ujja. De azért időről időre összerándultam, és lenéztem a lábamra.
Apám öccsének állapota nem javult, a roham nem akart véget érni; rázkódott, zihált, szünet nélkül gyilkolta a láz. Amikor visszaérkeztünk a hadsereg-főparancsnokságra, egy katonaorvos megnézte, és azt javasolta, vigyem el Menongue-ba, ad helikoptert. Szabadkoztam: semmi gond, ismerjük ezt a nyavalyát, mint a rossz pénzt, jönnek-mennek a rohamok, majdcsak elmúlik ez is. Az orvos a fejét rázta, és megismételte: vigyem csak. Rendes kórház, jó felszerelés, nemzetközi személyzet, ENSZ-orvosok. A kubaiak is oda küldik a súlyosabb eseteket.
Tronda Laci a bázison maradt, hogy megtárgyalja az alkatrészügyeket a technikusokkal, mi meg elröpültünk.
Néhány óra múlva a menongue-i központi kórház udvarán ácsorogtam, és az aranyhalakat bámultam a medencében. Egészen olyanok voltak, mint otthon, bután bámultak az arasznyi vízben, és ha nem pálmafák állnak a medence körül, hanem füzek vagy nyárfák, akár Budapesten is érezhettem volna magam, az István Kórházban, ahová egyszer régen anyámat kellett bekísérnem egy különösen kínzó epekőroham miatt. Persze azért volt még néhány apró különbség. Mindenekelőtt a betegek.
Százával ácsorogtak az emberek a menongue-i kórházudvaron az épületfalak mentén, az árnyékban meg a medence körül. Szinte kivétel nélkül feketék voltak, és szinte kivétel nélkül féllábúak. Ezt teremték a végeláthatatlan aknamezők; végtag nélküli roncsokat. És mintha ide, a tágas kórházudvarra gyűjtötték volna be a termést az egész országból.
Csak arra tudtam gondolni, hogy hál' istennek, aknát nem hozunk Angolába, nem, egyetlen darabot sem, ha hoz is valaki, az nem mi vagyunk, talán egy másik cég, de mi nem. Mi csak a T-34-gyel foglalkozunk, és ne feledjük egy pillanatra sem, kizárólag alkatrésszel, csakis azzal, hát mit tehet a nagyvilág mocskos mecscseiről egy alkatrész-kiskereskedő, ugyan mit? Görcsösen ismételgettem magamban: - Ugyan mit? - és talán az ajkam is mozgott, talán ki is mondtam fennhangon, mert néhány féllábú rám nézett, és ettől úgy éreztem, mintha vádolnának, és még sebesebben ismételgettem magamban: ugyanmit, ugyanmit, ugyanmit?
Rozzant tolószékek csikorogtak köröttem, fa- és fémmankók kapirgáltak az úgy-ahogy rendben tartott kavicsos ösvényeken, az aranyhalak meg egyre hülyébben bámultak ki a medencéjükből, mintha arra vártak volna, hogy valaki kifogja, azután három kívánság fejében visszadobja őket, de hát itt mindenkinek csak egy kívánsága volt: bárcsak úgy volna minden, mint mielőtt rálépett az aknára.
Egy fehér köpenyes nő vágott át az udvaron, szőke volt, vékony, képtelenül oda nem illő, akárha angyal szállt volna a menongue-i központi kórház udvarára. Egyenesen felém tartott, nyilvánvalóan engem keresett, nem lehetett nehéz, rajta kívül én voltam az egyetlen fehér ember az udvaron. Útközben többen is megállították, mindenkivel váltott néhány szót, de a szemét le nem vette rólam, és hamarosan ott állt előttem. Vékony volt, már-már csenevész, szőke és szeplős fajta, az arcán vastag krém - védte a naptól, amennyire errefelé lehetett. Azon a keveréknyelven beszélt, amelyet addigra megszoktam, és második anyanyelvként használtam: portugál, némi spanyol beütéssel, angol, olykor orosz szavakkal fűszerezve.
Azt mondta, megvizsgálta a rokonomat: - Ugye az enyém? - mintha ezen az udvaron bárki másnak is lehetett volna rokona a nagybátyám. Sajnos nem sok jót mondhat; egyelőre nem tért magához, és nem biztos, hogy egyáltalán fog. Atrophia flava hepatis. Anémia.
Üres tekintetem láttán hozzátette: a malária és az ital végleg tönkretette a máját. De természetesen megkapja az ilyenkor szokásos, noha teljesen fölösleges infúziókat, már amire itt mód van, bár a lehetőségek egyáltalán nem lebecsülendők, mert - és itt fölemelte az ujját, mintha óvna attól, hogy helytelen következtetéseket vonjak le esetleges tapasztalataimból - a kórház felszerelését az Egészségügyi Világszervezet biztosítja különféle európai és amerikai tartalékokból! Mindez azonban csak átmenetileg segíthet apám öccsén.
Némán néztem az orvosnőt, bambán, bizonytalanul, mintha aranyhal lennék én is a lábunknál fodrozódó medencében. Valami derengett a távolból, de nem tudtam megmondani, micsoda. A vállamig sem ért, mégis erő sugárzott belőle, a hangja vékony, kellemetlen, minden gesztusán látszott, hogy nem ismeri az ellentmondást, amit mond, úgy van, aki vitatkozni próbál, annak annyi.
Közölte, a nagybátyám nincs szállítható állapotban, és legjobb lenne, ha én is maradnék, amíg a dolgok elrendeződnek. A tekintetemben kérdés csillanhatott, mert felcsattant: itt mindenkit a rokonai látnak el élelmiszerrel! A kórháznak erre semmi lehetősége, nem erre van berendezkedve, az gyógyintézmény, nem segélyhely. És vegyem tudomásul, a fehérek sem kivételek. Azután megenyhült és megnyugtatóan hozzátette: ne aggódjak, egy-két napról van szó. Talán.
Csak nagyon lassan fogtam fel, amit mond. És nem is egészen. A nő végzett velem, a dolgára indult, és megfordult, inkább pördült.
Egyszeriben világos lett minden. Ez a hirtelen, katonás mozdulat. Életemben egyszer hagytak faképnél ilyen látványosan. A bizonytalanság elmúlt.
Magyarul szólaltam meg.
- Na, és előkerült az Ernő?
A nő megdermedt. Háttal állt nekem, egy darabig nem moccant, azután visszanézett a válla fölött, végül újra felém fordult, már nem olyan feszesen, és oldalt hajtotta a fejét.
Mintha lefoszlott volna róla a fehér köpeny, és most úgy láttam, mint sok évvel ezelőtt, a se eleje, se vége hideg hodályban, az orvosegyetemisták gólyabálján, a mélyen dekoltált fekete kosztümféleségben, ami csak még jobban hangsúlyozta nyeszlettségét. Úgy láttam, ahogyan odatántorult hozzám, félrehajtott fejjel, félrészegen. Egy üveg sört nyomott a kezembe, hogy végre koccintson vele valaki, ha már az, akivel jött, Ernő, a tetű, megpattant valami másik csajjal.
Nem hagytam magához térni, megkérdeztem, ott-e még a hűtőben a fél kar, amit állítólag megfújt az anatómiaszemináriumról, hogy otthon boncolja. Vagy csak játszotta az eszét? De ha esetleg lejárt a szemléltetőeszköz szavatossága, és szüksége volna egy másikra, segíthetek, tudom, hol találni megfelelő kezet, kicsit égett, kicsit fekete, de talán megfelel, épp ma botlottam bele. Általában véve tartalékok, pótalkatrészek tekintetében verhetetlen vagyok, nyugodtan rám bízhatja magát. Azt mondtam, tudom, nem veszi komolyan, amit mondok, hiszen nem vagyok orvos, még csak bölcsész sem, az ilyenek meg fabatkát se érnek, azért hagyott faképnél, nálam felejtve azt az üveg langyos Kőbányait, most már megmondhatom, igazi katasztrófa volt, kínszenvedés minden egyes korty.
Akkor a fehér köpenyes nő az arcához kapta a kezét, olyan hirtelen, hogy kis híján megpofozta önmagát.
- A gólyabál!
Úgy ugrott rám, hogy akár támadásnak beillett volna. A nyakamba kapaszkodott, majdnem elzuhantam, azután ott lógott a mellemen, és azt ismételgette: gólyabál, gólyabál! Én meg ösztönösen átöleltem a tulajdonképpen ismeretlen nőt, tanácstalanul pislogtam a szőke haj fölött, és láttam, ahogy megáll az élet a menongue-i központi kórház udvarán; több száz csonka fekete férfi bámult bennünket szótlanul, plusz az aranyhalak.
Két napig tartott, tényleg.
Az éjszakát a kórház infúzióraktárában töltöttem, egy kempingágyféleségen, milliónyi szabványos palack között. Itt kerített nekem szállást Vitnyédi Zsófia - mert így hívták, bár senki nem bírt a hosszú névvel, így azután Sophie doktornőnek szólították.
Úgy kétóránként meglátogattam apám öccsét a kivételezett betegeknek fenntartott, legkisebb, mindössze húszágyas kórteremben, közvetlenül az ajtó mellett. Nem tért magához. Szürkéssárgán süppedt a szürkéssárga ágyneműbe. Fájdalom, hiányérzet nem gyötörte, nyugtatót, táplálékot infúzióban kapott, egyenletesen csöpögött az üvegből a vénájába mindaz, ami a boldogsághoz kell.
Álldogáltam az ágylábnál néhány percig, próbáltam megfejteni, álmodik-e, és ha igen, mit. Nem jutottam sokra. Igazság szerint alig ismertem a nagybátyámat. Együtt éltünk éveken át, félig apám volt, félig főnököm, de most, hogy ráébredtem, többé hiába is kérdezném bármiről, és magam próbáltam összeszedni, valójában ki fekszik az ágyon, elakadtam.
Néha megmoccant a szája, olyankor bebeszéltem magamnak: mosolyog. Mert abban azért mégiscsak lenne valami emelkedettség. De az apró rándulások csak rándulások voltak, reflexek talán.
Elképzeltem, mit mondana, ha magánál lenne. Talán az adminisztrációról beszélne. Szótagolva ismételné és ismételtetné: minden iratot háromszor átnézni, pecsétet, szignót háromszor ellenőrizni. Elmondaná, hogyan vegyem át a futó feladatokat, mit hol találok, mit tegyek, hogy simán menjen a váltás. Újra a lelkemre kötné: csakis az alkatrészekkel törődjek, a nélkülözhetetlen apróságokkal, az utánpótlással, és ne emeljem magasabbra a tekintetemet. Igen, nyilván ezt hagyná rám örökül, életének vezérlő gondolatát: valójában az észrevétlen semmiségek nélkülözhetetlenek. Az, hogy ki ül a volánnál, gyakran változik, de maga a volán soha.
Szinte láttam, ahogyan kitör belőle a lappangó és csak nagy ritkán fellobbanó pátosz, mint nemrégiben az erkélyen, amikor Krúdyért lobogott. Felülne halálos ágyán, kezét az infúziós tűvel a magasba emelné, és azt zengené utolsó erejével: - Ne törődj az egésszel, légy a rész lovagja! - De tudtam, ilyet nem tenne. Bár talán vágyna rá. Ám legyőzné a késztetést. Mindenesetre megfogadtam, ha visszatérek Luandába, elolvasom az éjjeliszekrényén heverő Szindbádot.
Megigazgattam a takaróját, és otthagytam. Megigazgattam kétóránként akkor is, ha apám öccse nem moccant, és a takarón hajszálnyi gyűrődés sem támadt.
 
Éjszaka doktor Vitnyédi Zsófia bejött az infúzióraktárba, leült a kempingágy szélére, és beszélt hozzám. Azt kívánta, hogy végighallgassam monológját. Én pedig hálás voltam neki, amiért mindent megtett apám öccséért, hálás, amiért jól bánt velem, így azután engedelmeskedtem. Nem kért sokat, pontosabban semmit, mert megalázónak tartotta volna, ha kér. Egyszerűen elvárta, hogy hallgassam meg történetét, szinte megrészegült attól, hogy magyarul beszélhet - még nem törte, de már idegen kifejezésekkel fűszerezte a nyelvet.
Azt mondta, Ernő az oka mindennek. És hogy jól láttam annak idején, az orvosegyetemi gólyabálon: Ernő gazember. Üresfejű, csaló, áruló. És ezek a legenyhébb kifejezések. Bólogattam: bizony az. És elhallgattam, hogy annak idején nem is láttam a szerencsétlent, csak annyit tudtam, hogy Vitnyédi Zsófia őt keresi a forgatagban.
Ő csábította Zsófiát arra, hogy kéz a kézben, házaspárként jelentkezzenek. Ugyanis az Egészségügyi Világszervezet éppen fiatal, frissen végzett, egészséges, állóképes szakembereket toborzott a harmadik világ leggyötrelmesebb bugyraiba, kiemelt, nyugati fizetéssel. És az orvosházaspárok előnyt élveztek. Ernő rajongott: az isten lába! Mikor kínálkozik még egyszer ilyen arannyal kövezett kiút a vasfüggöny mögül? És amikor megkapták a kinevezést, aláírták a szerződést, éjszaka végigtáncolták a Gorkij fasort a Liget felé, az Oz, a nagy varázsló slágerére: „A sárga úton haladj, az odavisz, ahova mész!"
Algériában kezdték, délen, a Szahara-övezetben, frissen bontakozó kolerajárvány idején, azután Szenegálban folytatták, majd Burundiban, egyre mélyebbre szívta őket magába a fekete földrész. Az idő múltával gyűlt a tapasztalat, vele nőtt az évenként megújított szerződésben rögzített fizetség, és hónapról hónapra képtelenebb gondolatnak tűnt visszatérni Magyarországra, a Gorkij fasori albérletbe, és elölről kezdeni mindent. Közben szaporodtak Ernő félrelépései. Imádta a sokféleséget, az Afrikában hányódó nemzetközi egészségügyi kolóniát, a helyi személyzetet. Kezdetben leplezte vonzalmait, azután kijelentette: sajnálja, nem tud ellenállni vágyainak, ezen a klímán egyszerűen képtelen fékezni magát, belehalna az elfojtásba. A felesége háborgott, zokogott, tiltakozott, azután ellenlépéseket tett, férfikollégáihoz folyamodott, de hiába. Ernő esküdözött, hogy imádja a feleségét, egyedül ő számít az életében, de értse meg, nem tud leszokni, kettejük szempontjából azonban mindennek semmi jelentősége, úgy kell tekinteni, mintha dohányozna, és passz. Egymást követte a bolgár orvosnő, az arab laborasszisztens, a mexikói röntgenes. A magas, nyúlánk szenegáli nők egyenesen megőrjítették. Szenvedett, ha egy-két hetente nem akadt valami a horgára.
- Mert horga aztán van neki - mondta doktor Vitnyédi Zsófia, és támogatást keresőn pillantott rám: - Láttad te is, igaz?
Bólogattam: hogyne. Holott nem láttam én semmit, se Ernőt, se a horgát.
Sürgős esethez hívták. Kihasználtam az időt, és újra elmentem a nagybátyámhoz.
Megigazgattam a takaróját, azután sétáltam egyet az udvaron, ahol éjszaka éppen annyi csonka ácsorgott, mint nappal, sőt több - a viszonylagos hűvös bicegő sétára csábította őket.
Felnéztem a csillagokra, és ezredszer is meglepődtem: se Fiastyúk, se Kismedve. És ezredszer is elmagyaráztam magamnak: mit keresnének a déli félteke egén? Végül visszatértem az infúzióraktárba, ahol már várt doktor Vitnyédi Zsófia.
Nem sok volt hátra a történetéből. Csak a panasz: talán mindennel megalkudott volna, de azt végképp nem bírta elviselni, hogy az otthon, induláskor eltervezett gyerek egyre késett. És a szégyen, amiért mégsem ő tette meg a végső lépést. Meg a fékevesztett szitkozódás, amilyet nőtől talán nem is hallottam még; Ernő végül meglépett egy svéd kolléganővel, és Malawiból írta, hogy felesége - ha igazán szereti - nyilván megérti őt: válaszúthoz érkezett, újra kell gondolnia mindent. Volt pofája ezt írni: „ha igazán szereti".
És akkor rám feküdt doktor Vitnyédi Zsófia. Nem kérdezte, akarom-e, netán van-e valami ellenvetésem. Egyszerűen csak intett, dőljek hanyatt a kempingágyon, ő meg rám. A vékonyka alumíniumlábak nyikorogtak, éreztem, egyetlen moccanás, és a kempingágy összerogy a kétszeres súly alatt. De nem volt moccanás. Csak feküdt rajtam, és magyarázatul annyit mondott: én ott voltam, én láttam Ernőt. Mintha rajtam keresztül akart volna misztikus kapcsolatba kerülni a malawi szökevénnyel, mintha az én testemen keresztül az övét érintette volna, csupán azért, mert egyszer, évekkel ezelőtt láttam az egyetemi gólyabálon. Most már végképp nem mondhattam meg neki, hogy nem láttam soha.
Egy fiatal nő feküdt rajtam, egészséges, formás, vékony, mégsem éreztem semmiféle vágyat. Ő sem. Vagy ha igen, nem irántam. Az arca a mellkasomon, a rövid, szőke haj az ajkamat csiklandozta, de nekem csak az jutott eszembe: Éberfy Ottilia haja vastagabb szálú, testesebb.
Hajnalban rólam szólították a kórterembe Sophie doktornőt. A bantu nővér a raktárajtó előtt hívogatta, azután többen is átvették a kiáltást, talán az udvaron ácsorgók is, az ő nevét visszhangozta a kórház - végül összeszedte magát, felkelt rólam.
Néhány perc múlva követtem, és meglátogattam apám öccsét. Időben érkeztem, hogy még egy pillantást vethessek az arcára, melyre abban a pillanatban hajtották rá a lepedőt.
Készültem rá, és megrendültem mégis.
Doktor Vitnyédi Zsófia éppen lezárta a kórlapot. Egy óra múlva megkaptam nagybátyám ruháit, zsebeinek tartalmát - az elnyűhetetlen khakiszín zakóba batyuztak bele mindent.
Megpróbáltam kitalálni, vajon hogyan rendelkezett volna apám öccse a saját temetése felől, ha jut rá ideje. És kitaláltam.
Doktor Vitnyédi Zsófia eget-földet megmozgatott, hogy teljesítse kérésemet. Biztos voltam benne, hogy apám öccse otthon szeretne pihenni, ám ahhoz haza kell szállítani, ám errefelé nem szokás a hamvasztás; Menongue városában nincs krematórium. Végül azután Sophie doktornő hálás, gyógyult betegei végezték el a feladatot, félig-meddig illegálisan, a város határán, nyílt máglyán. Tíz-tizenöt féllábú táplálta a tüzet, melyen apám öccse elhamvadt. Ők töltötték meg a hamvakkal a laboratóriumtól kapott, kiszolgált krómacél termosztátot is.
Másfél napig tartott az út vissza Luandába a kórház anyagbeszerző teherautóján, ölemben a termosztáttal.
És hetekbe telt, amíg megpróbáltam beszerezni a szükséges engedélyeket, hogy hazaszállíthassam. A földrész, melyen naponta ezerszám enyésztek és tűntek el emberek névtelenül és nyomtalanul, szívósan ragaszkodott nagybátyám földi maradványaihoz, az Angolai Népi Köztársaság nem engedte ki karmaiból a termosztátot, amely apám öccsének üres szállodaszobájában állt, az éjjeliszekrényen, a Szindbád mellett.
Közben értesítettem a magyar külképviseletet, majd cégünk budapesti igazgatóságát, ahonnan együttérzésükről biztosítottak, valamint arról, hogy nagybátyámat saját halottjuknak tekintik. De a hazaszállítás ügyében tehetetlenek, a problémával nekem kell megküzdenem. Felkértek: ideiglenesen vegyem át az ügyek intézését, amíg döntés születik a továbbiakról.
A váltás zökkenőmentes volt, az ismerős partnerek mintha észre sem vették volna, hogy immár nem apám öccsének kíséretében érkezem a tárgyalásokra, hanem egymagam. Csak Carlos, az inas, forradásos arcú kubai őrnagy, meg Kundi, a bányászati minisztérium betegesen kövér és mértéktelenül korrupt hivatalnoka gyászolták meg illendően; egy kör amarettóból, curacaóból és helyben csavart, friss narancsléből kevert koktélt rendeltek emlékére a Quinaxixi negyedben lévő bárban, tárgyalásaink szokásos színhelyén, és Kundi talán egy könnyet is elmorzsolt hájas arcán, mondván: jó ember volt. Bár lehet, hogy csak izzadt.
Minden pecsétet és szignót háromszor ellenőriztem, az adminisztráció hibátlan volt, az alkatrészek úgy áramlottak a depókba, onnan pedig a váltakozó harctéri helyszínekre és szerelőműhelyekbe, ahogyan eddig. Észre sem vettem, amikor Tronda Laci elkezdett úgy szólítani: főnök.
Néha felhívtam a menengue-i központi kórházat - olykor órákig is eltartott, amíg kapcsolták, a telefonvezetékek elszabdalása hozzátartozott a polgárháború hétköznapjaihoz. Ha sikerült a hívás, újra meg újra köszönetet mondtam doktor Vitnyédi Zsófiának, ő pedig sietősen azt felelte: semmiség, és azonnal Ernőre fordította a szót.
Nem jutott időm rá, hogy kimenjek a Mussulo-zátonyra. Pedig felmerült bennem mindennap, és tudtam, Ramona, Asma, Paroia örülnének, nem kérdeznének semmit, úgy fogadnának, mintha csak tegnap mentem volna el, és kényeztetnék a megtért bárányt. De minden energiámat lekötötte az ügyek átvétele meg a hamvak szállításának engedélyeztetéséért folytatott hajsza. Esténként kiültem a közös teraszra, amely most már teljesen az enyém volt, és néha elővettem a termosztát mellett várakozó Szindbádot. Fel-felütöttem a kötetet, de az előszónál tovább nem jutottam: „Menj, hajós, vitorláidra szívek vannak hímezve!"
Végül úgy éreztem, nincs tovább. Tartozom a nagybátyámnak annyival, hogy ne várakoztassam tovább az éjjeliszekrényen - ha nincs engedély, hát nincs. Hirtelen elhatározással kivettem a szabadságomat, és nekivágtam a hazaútnak, vállalván a csempészésből fakadó kockázatokat. Pedig az nem volt semmiség. Ha fennakadok a rostán, és akár csak néhány napra megtapasztalom Luanda börtöneit, ma nem biztos, hogy itt ülhetek az Önökében, amely undorító ugyan, de az afrikai társintézményekhez képest ötcsillagos luxusszálloda.
Nem akadtam fent a rostán, mert nem volt semmiféle rosta. Háromszor szálltam át hazafelé, kézitáskámban a kiszolgált krómacél termosztáttal, nem kérdezett és nem vizsgált senki, ezzel az erővel bármekkora bombát felvihettem volna bármelyik gépre.
Az utolsó pillanatban buktam le, Ferihegyen. A vámtiszt gyanakodva kocogtatta a termosztátot, és amikor kegyeleti okokra hivatkozva nem voltam hajlandó felnyitni, azt mondta: - Jó duma! - azzal elkobozta.
Apám öccse némi huzavona után a vámáruraktárba került, ott kellett kivárnia, hogy elintézzem a szükséges formaságokat.
Anyámat mélyebben érintette a vámáruraktár, mint a halálhír. Amikor a szemére hánytam, hogy jobban foglalkoztatják a mellékes körülmények, mint maga a gyász, visszavágott. A mi családunkban is meg szokás halni, ebben nincs semmi különös, de ez a termosztátosdi meg raktárasdi példátlan, szégyenletes, ő nem hajlandó megszokni! Nekem nem sül le a képemről a bőr? Hogy tűrhetem? Azonnal tegyek valamit!
Talán ez a szóváltás is hozzájárult ahhoz, hogy egyre rosszabbul tűrtem az erzsébetvárosi lakást. Kinőttem a szűk zugot, kinőttem anyámat és az egész környéket. Reggelenként utálkozva néztem az ólomszín utcát, és éppen olyan hirtelen elhatározással, mint ahogy hazajöttem, kiköltöztem Rákosszentmihályra.
Benedek szomszéd már görnyedten járt, nem tudott többé kiegyenesedni, alulról sandított fel rám. De örömmel fogadott, azt mondta, csak engem várt. Bement a házába, és előbogarászott egy címet, a kerületi közjegyzőét. Évekkel korábban adta meg neki nagybátyám azzal, hogy ha történnék vele valami, keresse fel az irodát, nem fog rosszul járni. A görnyedt öregember arra kért, kísérjem el.
Másnap a közjegyző felolvasta apám öccsének végrendeletét; Benedek szomszédé lett az összes kerti szerszám, többek közt a mosógépmotorból eszkábált fűnyíró. Továbbá a pincében tárolt ukrán búvárszivattyú. Enyém az összes többi; a ház, a kert, a bankbetét, mindaz, amit utódja örökölt volna, ha életvitele - melyre oly gyakran hivatkozott - lehetővé tette volna, hogy utódot hagyjon a világra. Így hát engem nevezett ki utódjául. Nem hittem a fülemnek.
A végrendelet záradéka rendelkezett a temetésről is. Az elhunyt hamvasztást kért, és azt, hogy - mivel életében magányos farkas volt, és halálában sem kedvelné a nagy társaságot - urnája ne kerüljön a temetőbe. Álljon egymagában, Rákosszentmihályon, a kertben.
Apám öccse rám hagyta mindenét, a vagyonát, az állását, a beosztását, az Angolában belém sulykolt bölcsességeit - következésképpen a sokat emlegetett életvitelét is. Nem lehetett kitérni, és tulajdonképpen fel sem merült bennem, hogy kitérjek. Elfogadtam, ami adódott.
Egy hét múlva kiszabadítottam nagybátyámat a vámáruraktárból. Addigra Benedek szomszéd rendbe hozta a kertet az immár saját tulajdonát képező szerszámokkal, és néhány sárgásvörös klinkertéglából formás talapzatot készített a háztól legtávolabb eső, legnyugodtabb zugban. Vett egy urnát is, klasszikus görög formákra emlékeztető hosszúkás cserépedényt. Óvatosan áttöltöttük apám öccsét a termosztátból az amforába. A talapzatra állítottuk.
Hiányérzetem volt - azért mégiscsak szükség lenne valami szerény szertartásra. Nagybátyámtól távol állt a vallás, a papi áldás szóba sem jött. És akkor arra gondoltam: talán egy lakoma. Lakoma az amfora mellett a kertben; piknik, sült hús, vörösbor vagy valamelyik kedvenc koktélja - majd összeszedem a hozzávalókat. Ez nem volna ellenére.
Benedek szomszéd egyetértően bólogatott: remek ötlet, támogatja, mindenben segít, készít egy tűzrakóhelyet, húsrostély van, nyárs nem gond, hívjam a vendégeket, a többivel ne törődjek. Csak hát nem volt kit hívni. Apám öccsének életvitele nem csupán azt tette lehetetlenné, hogy utódot hagyjon a világra; barátokat sem termett.
A külker cég színtelen hivatalnokai, a se hús, se hal főnökök, beosztottak szóba sem jöttek. A hangzatos kitétel, „a vállalat saját halottjának tekinti", kimerült abban, hogy felterjesztették valami posztumusz kitüntetésre, noha a vezérigazgató megemlítette: nem biztos, hogy megkapja, hiszen feladata bizalmas jellegű volt, olyan, amire utólag sem célszerű különösebben felhívni a figyelmet, ennek ellenére nincs kizárva, hogy a döntés kedvező lesz, majd meglátjuk, „a kérdés elbírálás alatt áll".
Anyám kerek perec elutasította a halotti piknik gondolatát; nem pogány ő! Majd a végén még borral locsoljuk a sírt, és kost áldozunk a kertben? A mi családunkban nem szokás az ilyesmi. Nem vitatkoztam vele, a hangja sértett volt, dühös, elutasító - azt hiszem, rossz néven vette, hogy a végrendeletben szó sem esett róla.
Akkor jutott eszembe Liktor és Éberfy Ottilia. Pontosabban: ekkor jutottak eszembe a tervezett piknikkel kapcsolatban. Hát persze. Személyesen ugyan nem ismerték apám öccsét, de laktak a házában, és éppen akkor, amikor élet-halál kérdése volt, hogy meghúzhassák magukat valahol. Ha valaki hálával tartozik neki, hát éppen ők.
Napokba került, mire kinyomoztam: régen otthagyták már Zalát, a világvégi Hülevészt, feljöttek Pestre. Vettem egy nagy levegőt, felhívtam Liktor anyját - hátha megenyhültek a családi viszonyok, hátha hajlandó szóba állni a fiával. Nyertem. A hangja jeges volt ugyan, a mondatai kurták, de azért megadott egy telefonszámot.
Valami pénzügyi cég jelentkezett. Amikor elmondtam, kit keresek, a drót túlsó végén tétova hümmögés, papírzizegés, végül a telefonközpontos megörült:
- Ja-ja-ja! Most látom a listán, tényleg van nálunk egy ilyen. Liktor Vince, bérelszámolás. Kapcsolom.
Évekkel ezelőtt láttam Liktort utoljára, a hülevészi megállóban, a busz hátsó ablakából, amint távolodik, siet vissza Ottiliához a faluszéli szolgálati lakásba. Most, a kapcsolásra várva, megpróbáltam elképzelni mint bérelszámolót. Nem sikerült.
- Tessék - szólt a kagylóba, és amikor meghallotta a nevem, egészen közönyösen, de úgy, mintha csak tegnap beszéltünk volna utoljára: - Helló, na mi van?
Vaksötétben írok! Hát ember az ilyen, aki este tízkor rám oltja a villanyt, amikor éppen... Nem ember, csak smasszer! Smasszer!
 
(folytatjuk)
A regényt március óta közöljük.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk