←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Pók Attila

Bűnbakkeresés és antiszemitizmus az első világháború utáni Magyarországon

Volt-e, van-e Magyarországon történészvita? Furcsának tűnő kérdés egy olyan országban, ahol a történelem igen gyakran vált ki politikai indulatokat, történelmi személyiségek, események megítélése nemegyszer sokkal jobban foglalkoztatja a közvéleményt, mint húsbavágó gazdaság- vagy társadalompolitikai kérdések tisztázása. Tagadhatatlan, sok szenvedélyes és alkalmanként higgadt eszmecsere folyik történelmi kérdésekről, de ezek nem rendeződtek, rendeződnek össze olyan, a társadalom egészére szinte katarktikusan ható polémiává, mint a németországi „Historikerstreit". Nálunk és régiónkban a történeti kérdésekről folyó viták inkább eszközök a pártpolitikai csatározásokban, és nem a társadalmi kohéziót erősítő szembesülések a múlttal.1 Ha azonban egy ilyen vitára sor kerül, véleményem szerint ennek egyik központi, ha nem a legfontosabb témája megkerülhetetlenül a 19. század második felében kibontakozó magyarországi antiszemita ideológia és politika, valamint a magyarországi holokauszt közötti viszony lesz. A problémát még határozottabban fogalmazva: jól vetjük-e fel a kérdést, amikor azt vizsgáljuk, hogy miként torkollott a holokausztba a most százhúsz évvel ezelőtt kezdődött tiszaeszlári per kapcsán erőre kapott antiszemitizmus,2 vagy pedig a magyar Soa eszme- és politikatörténeti gyökerei (a 19. századi antiszemita előzményektől persze nem függetlenül) sokkal inkább a magyar társadalom Trianon utáni válságához vezethetők vissza? Megítélésem szerint a bűnbakkeresés szociálpszichológiai kutatása során felgyűlt tapasztalatok segíthetik a történészt a magyar történelem e kulcskérdésével kapcsolatos állásfoglalásában.

Bűnbakok a Bibliában és a modern szociálpszichológiában

A fogalom eredeti, bibliai értelmében szimbolikus tettről van szó: a köztudottan ártatlan állatra tudatosan ruházzák át a közösség bűnét, és így megszabadítják bűneik nyomasztó terhétől a valóban vétkeseket. Mózes harmadik könyve mutatja be, ahogy Áron a közössége megtisztulását célzó rituálé során két kezét a bak fejére helyezi, „és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét", majd a bűnökkel megterhelt bakot a pusztába űzik.3 A bűnbak tehát eredendően ártatlan, kiválasztása céltudatos döntés eredménye. Keresésének, kijelölésének előfeltétele a bűntudat: nyilvánvalóan és egyértelműen jelképes aktusról van szó. A törvények megszegését jelentő bűn ugyanis mind az egyéni, mind a közösségi élet megkerülhetetlen része - akárcsak a vezeklés és az azt követő megtisztulás is. A társadalmi élet egyensúlyának megőrzése érdekében célszerű e folyamatokat átlátható, ellenőrizhető keretek között tartani. A modern társadalmakban zajló bűnbakkeresés már abból indul ki, hogy a megtalált bűnbak valóban bűnös, és a bűnbak kijelölése, megbüntetése jogos. A „modern" bűnbak is igen fontos funkciókat lát el a kisebb és nagyobb közösségek életében. Az egyik ilyen funkció a válságok, nehézségek okainak értelmezésére a közvélemény által mindig igényelt úgynevezett leegyszerűsített vagy „kényszerű" okmagyarázat: a különböző bonyolult, soktényezős politikai-történelmi helyzetekben, elsősorban, válságok, tragédiák idején a társadalomnak magára találásához, az újrakezdéshez, továbblépéshez magyarázatra van szüksége: ki a felelős a történtekért? Alapos elemzésre nincs lehetőség, de a gyors válasz elengedhetetlen, s itt tesz jó szolgálatot a bűnbak. Humuszos táptalaj a bűnbakkereséshez az olyan helyzet, amikor a büntetőjogi, politikai és morális felelősség nem esik egybe, itt a jól kiválasztott bűnbak leegyszerűsíti a válaszadást.
A modern bűnbak másik fontos funkciója, hogy a kisebb vagy nagyobb közösségek kohézióját erősítheti. A közös gyűlölet ugyanis - amint azt szociálpszichológiai vizsgálódások bizonyítják4 - a közös szeretetnél is szorosabban tud összetartani kis és nagy csoportokat, a bűnbak segítheti a közösségek akcióképességének, mobilizálhatóságának fokozását. Melyek az ideális bűnbak jellemzői? A vonatkozó vizsgálódások következtetése egyértelmű: idegenség, kisebbségi helyzet, szignifikáns eltérés a csoport elfogadott normáitól. Ez gyakran párosul a potenciális bűnbak átlagon felüli gyengeségével vagy erejével. A bűnbak ugyanis általában gyenge és kiszolgáltatott, vannak azonban olyan esetek, amikor a bűnbak rangja, pozíciója emelheti a csoport önbecsülését és evvel szoros összefüggésben belső kohézióját. Nemegyszer pedig a bűnbakkeresők megítélése szerint a bűnbak hiteltelennek látszó, túlzott ragaszkodást mutat a csoport meghatározó értékeihez. Így például az antiszemita agitáció gyakrabban választja célpontjául az asszimilációt sugallata szerint csak tettető zsidókat, mint az identitásukat határozottan vállaló felekezettársaikat. Végül pedig témánk szempontjából igen fontos az a pszichológiai megfigyelés, hogy a bűnbakkereső csoport tagjai saját belső feszültségeiket, mindazt, amit saját magukban a leginkább gyűlölnek, vagy amitől félnek, rávetítik a bűnbakra. Érett, határozott nemiségű serdülők például gyakran válnak kis csoportjaik bűnbakjává - olyanok, amilyenné a többiek titokban lenni szeretnének, de ez ellentmond az elfogadott normáknak. Így mintegy megszabadulnak kínzó vágyaiktól, de ez persze csak időlegesen hoz megkönnyebbülést, problémáikkal előbb-utóbb szembe kell nézniük.

A Trianon-szindróma

 
Hogyan tudja hasznosítani ezeket a gondolatokat a magyar holokauszt gyökereit kereső történész? Hatalmas irodalom áll rendelkezésére, amely a magyar zsidóság sikeres asszimilációját mutatja be, az antiszemitizmus különböző eszme- és politikatörténeti jelentkezései ellenére a 19. század a befogadás évszázada az Osztrák-Magyar Monarchia magyar felében. Karsai László sarkító, de szolid tényekre alapozott megfogalmazása szerint „relatíve még a magyar zsidóknak volt talán a legjobb dolguk a világon", s nemcsak akkor, ha helyzetüket teljes jogfosztottságban élő oroszországi hitsorsosaikéhoz hasonlítjuk, hanem „amikor az Amerikai Egyesült Államokban zsidó egy jobb egyetemen nem lehetett sem tanár, sem diák, nem lehetett tábornok, diplomata stb., amikor zsidó nem vehetett »jobb« keresztény környéken lakást, nem nyaralhatott együtt nem zsidókkal... ugyanebben az időben Magyarországon ilyesfajta társadalmi diszkrimináció már évtizedek óta nem létezett".5 Egyetértenek a témakör kutatói abban, hogy a Monarchia nemzetek fölötti állameszméje, liberális intézményrendszere elősegítette a zsidóság modernizációját.6 Miért irányult akkor a Magyarország számára katasztrofális következményekkel járó háborúvesztés után oly sok gyűlölet erre a zsidóságra?
A nemzeti tragédia oly jól ismert dimenziói minden lehetséges pesszimista elképzelést felülmúltak. Úgy látszott, hogy ilyen nagyságrendű fordulatot csak valamilyen rendkívüli, racionálisan aligha felfogható erő okozhatott, netán valamely súlyos bűn elkövetésének következménye. Egy fiatal amerikai kutató, Jeffrey S. Murer hívta fel a figyelmet rá, hogy a Trianon-szindróma lényeges eleme a pszichológusok által „gyászmunkának" nevezett társadalom-lélektani mozzanat elmaradása az első világháború utáni Magyarországon.7
Jól tudjuk, hogy a gyászolás, a temetés rituáléja a megnyugvást, a megbékélést, a visszafordíthatatlanba való beletörődést szolgálja, így ad erőt a tragédia utáni újrakezdéshez. Ez elképzelhetetlen volt az első világháború utáni magyar társadalom számára - nincs olyan nép a világon, amely tudomásul vette volna országa kétharmadának elvesztését. A túléléshez, a továbblépéshez azonban értelmezni kellett a helyzetet, megjelent a leegyszerűsített okmagyarázat igénye. Kire, mire ruházható át a nemzeti tragédiát okozott bűn hihetően, meggyőzően, a felelősségteljes önvizsgálat benyomását keltve? A bűnbakkereső, mint említettem, gyakran láttatja a bűnbakban azt, amit saját magában a legkevésbé szeret. Erről volt szó társadalom-lélektani szinten az első világháború utáni Magyarországon. Igen leegyszerűsítve, de a folyamat lényegét megragadni próbálván azt mondhatjuk, hogy az antiszemita bűnbakkeresők a nemzet egy eltávolítható, bűnös részét találják meg a zsidóságban. A zsidóságot, az „ismerős idegent" tehát éppen előrehaladott, de nem teljes asszimilációja, és nem annak hiánya vagy tökéletlensége tette alkalmassá a bűnbak szerep betöltésére.
Az „amputáció" azonban nem maradt meg a retorika szintjén, a fehérterrornak sok száz zsidó áldozata volt. Tagadhatatlan, hogy a Tanácsköztársaság vörösterrorjának is voltak zsidó áldozatai,8 és a különítményesek elsősorban a kommunistákat üldözték. „1920-tól kezdődően azonban a kommunisták elleni fellépések csökkenésével párhuzamosan fokozódott a zsidóüldözés, s tartalmi összetevőit már nem a Tanácsköztársaság emléke adta elsősorban, hanem az »őrségváltásból« fakadó igények."9 Ez pedig teljesen új, minőségi változást mutató jelenség a magyar antiszemitizmus történetében, politikailag motivált, sok halálos áldozatot követelő pogromokra korábban nem került sor. Ugyanakkor a zsidóság egyetemi tanulmányait szigorú korlátok közé szorítani kívánó 1920/XXV. törvénycikk is döntő mérföldkő, Karády Viktor szavaival „az intézményes antiszemitizmus első törvényes aktusa Magyarországon a modern korban".10 Karády Viktor álláspontja szerint innen egyenes út vezet 1944-hez: „az 1944-es deportálások, majd a nyilas uralom alatti tömeggyilkosságok útján sikerrel végrehajtott »őrségváltás« tervének megvalósítása a numerus claususszal kezdődött".11 Az utat én kanyargósabbnak látom, és mind az 1938-41 közötti zsidótörvények, mind a deportálások okait nagyobb mértékben kapcsolnám a konkrét körülményekhez, témám szempontjából azonban az a lényeg, hogy - igen leegyszerűsítve és keményen fogalmazva - az 1944. végi Duna-parti öldöklésekhez és Auschwitzhoz nem a Monarchia Magyarországának Tiszaeszlárától, hanem a trianoni Magyarország katasztrófájától vezet az út. A téma a sokkal inkább a magyar nacionalizmus deformálódásának, mint az antijudeista intellektuális hagyománynak a része.
Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk arról, hogy 1919-20 fordulóján, miközben több száz zsidó esik a fehér terror áldozatául, a párizsi béketárgyalásokra anyagokat fogalmazó Béke-előkészítő Irodában (gróf Teleki Pál irányítása alatt) a következő mondatokat formálják: „A magyar zsidók... csak vallási különbséget mutatnak föl... Legnagyobb részük teljesen asszimilálódott a magyarokhoz... A magyar nemzeti lélekhez való asszimilációjuk következtében el kell ismerni, hogy faji szempontból a magyar zsidók már nem is zsidók, hanem magyarok..." A Pesti Izraelita Hitközség pedig számos nyelven közzétett felhívásában érvel: „Mi magyar zsidók magyarok akarunk maradni, és nem hagyjuk el magyar hazánkat legnagyobb nyomorában... E célra azonban szükségünk van a törhetetlen, sértetlen, integer Magyarországra, szabad fejlődési lehetőségekkel. Angol, amerikai, francia, svájci hittestvéreink, támogassátok befolyástokkal, kérelmeitekkel a ti kormányaitoknál a magyar békedelegáció kérelmét..." A békeküldöttség munkáját vezető Apponyi figyelmeztető levelét „bizonyos törvénytelen jelenségek" kedvezőtlen hatásáról a sikeres magyar érdekérvényesítésre 1920. március 17-én ismertette a parlamentben Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök, majd hozzáfűzte: „...a zsidógyűlölet, a zsidók elleni antipátia nem ér annyit, mint Magyarország épsége... az igazi keresztény kurzus nem lehet valamely felekezetet gyűlölő kurzus". Az 1920 tavaszán félhivatalos formában zsidó üzletemberek közvetítésével zajló magyar-francia tárgyalások francia cégeknek nyújtandó gazdasági kedvezmények fejében a magyar területi igények francia politikai támogatásával kecsegtette a magyar politikai elitet. Ez azonban meghiúsult, és a külügyminiszter-miniszterelnök Teleki Pál retorikájának alakulásában jól nyomon követhető fordulathoz vezetett a magyar külpolitikai orientációban és ehhez kapcsolódóan közvetve a zsidóság megítélésében. Április végén az újdonsült külügyminiszterként arról beszél, hogy „...találjuk meg azt a megértést, amely nekünk lehetővé teszi, hogy beilleszkedjünk Európának jövő állapotába...", és „ami a nagyhatalmakat illeti... kezdik átérteni azt, hogy... Kelet-Európának a jövőjét a magyarság nélkül megoldani nem lehet", néhány héttel a trianoni békeszerződés aláírása után, miniszterelnöki programnyilatkozata szerint „nem az európai jóakarat megszerzése lesz a fő célunk, hanem a nemzet fennmaradása és a nemzet felvirágzásának biztosítása... a jóakarat meg fog jönni, mihelyt azt látják, hogy itt erély és akarat van". A törvényességhez nem fér kétség, a fehérterrort a külföld tévesen ítélte meg. Szó nélkül hagyja azt a képviselői bekiabálást, amely szerint ez a „nemzetközi zsidó söpredék bűne volt! Ma is azok dolgoznak a nemzet ellen!", s kifejti, hogy az adott körülmények között „Magyarországon az internacionalizmus bűn".
Jogosnak látszik a témakör jeles kutatója, Walter Pietsch következtetése: a Tanácsköztársaság utáni „fehérterrortól a numerus clausus törvény 1920. szeptemberi elfogadásáig a zsidók törvényesen garantált egyenlőségének a felmondásához nem egyenes irányú s nem szükségszerű fejlődés vezetett. Beleékelődött a nyitottság, az együttműködésre törekvés és az egymáshoz való kölcsönös közeledés periódusa... a... közös magyar-zsidó fáradozások nem a belső ellentéteken buktak meg, hanem... a külső és mindent meghatározó érdekkonstellációkon, a Franciaország és Anglia közötti gazdaságpolitikai ellentéteken, Franciaország viszonylagos tőkeszegénységén és mindenekelőtt tehetetlenségén, amely megakadályozta abban, hogy a helyes felismeréseit kis szövetségeseivel szemben is érvényre juttassa."12
 

Zsidóság - bolsevizmus - szabadkőművesség

A Horthy-rendszer születése idején kibontakozott vehemens zsidóellenes gyűlölködés legközkeletűbb magyarázata a Tanácsköztársaság vezető garnitúrájában és természetesen leginkább a kommunista vezetők közötti aránytalanul sok zsidó személyiség jelenléte. A gondolatmenet rövidre van zárva: az antanthatalmak magyarságot sújtó döntéseinek fő oka a bolsevizmus terjedésétől való félelem, a bolsevizmust Magyarországra kényszeríteni próbáló Tanácsköztársaság vezetői túlnyomórészt zsidók, a zsidóságot tehát - miután a háború idején is nem az ország védelmére, hanem csak a hadikonjunktúra kihasználására törekedtek - közvetlen felelősség terheli a területveszteségekért. Hiába tény, hogy a magyarországi zsidóság (akárcsak máshol élő felekezettársaik) gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan jelentős rétegződést mutat, és legnagyobb része soha semmi közösséget liberális, szocialista, kommunista mozgalmakkal nem vállalt, a bűnbakkereső leegyszerűsítő okmagyarázat nem ismer árnyalatokat.
A zsidóság szerepének kiemelése liberális és radikális destruktív forradalmi mozgalmakban korántsem magyar jellegzetesség, és igen gyakran egy világméretű összeesküvés víziójának része. E nézetek egyik legkoherensebb kifejtése Friedrich Wichtl osztrák politikus először 1919-ben Bécsben publikált (a két világháború között számos alkalommal újra kiadott) Világszabadkőművesség, világforradalom, világköztársaság c. műve, amely szerint a világháború utáni „bolsevista káosz" a zsidó világuralmat előkészítő folyamat része. Érvelése szerint e törekvés szervezeti keretét adja a szabadkőművesség. A szabadkőműves-zsidó-kommunista démon a központi hivatalos propaganda fő eszközévé vált a nemzetiszocialista Németországban: a „békeszerető" Németország elleni széles körű kampány fő mozgatóit a „nemzetközi zsidóságban, a nemzetközi szabadkőművességben és a nemzetközi marxizmusban" jelölik meg. A gondolat egyik magyarországi kifejtője, Somogyi István szerint a trianoni döntést az 1917. tavaszi párizsi szabadkőműves világkonferencián készítették elő, és egyetértőn idézi Prohászka Ottokárt, aki szerint „sok embernek be volt kötve a szeme, s nem látta a szabadkőművesség igazi ábrázatát. Azt mondták nekik, hogy ártatlan, jótékonykodó gyülekezet. Most már reméljük... látják, hogy internacionális, defetista banda, mely gyűlöli az Egyházat és... tárt kaput nyit a zsidó inváziónak, és tapossa a keresztény nemzeti tradíciókat..."13
Számos idézetet hozhatnánk fel a hitleri propaganda és magyarországi állásfoglalások hasonlóságainak bizonyítására, Magyarországon azonban ez az argumentáció inkább a szélsőjobboldali radikális ellenzék szellemi fegyvertárához tartozott. Szociálpszichológiai aspektusból nézve azonban e mechanizmusok a politikai hatókör nagyságától függetlenül egyformán működnek. A „kényszerű oktulajdonítás" a háborús vereségért, a nemzet megaláztatásáért minden felelősséget a bűnbakra terhel. A nemzeti erő újraélesztéséhez kitűnő eszköznek kínálkozik a zsidó-szabadkőműves-kommunista összeesküvés ellenségkép. Ez egy csekély számú, de jól felismerhető kisebbség („törpe minoritás") a társadalmon belül, és ha társadalmat nyomasztó felelősséget sikerül neki tulajdonítani, a nemzet többsége felmentődik a tényleges vagy vélt bűn alól.
 

Bűnbakkeresés és holokauszt

Nehezen tagadható - bár nem kevés próbálkozás történt rá -, hogy az antiszemitizmus különböző formákban és intenzitással a Horthy-korszak politikai és társadalmi életének integráns része volt. Töretlen és egyenes-e az út azonban a numerus clausus törvénytől a haláltáborokig? A korszakkal foglalkozó tudós szintézisek, tanulmányok és monográfiák árnyaltan fogalmaznak. Kimutatják, hogy „a magyar antiszemitizmusra a nemzetközi környezet az 1920-as években mérséklőleg hatott. Az 1930-as évek közepétől legfontosabb külpolitikai partnernek számító Németország részéről viszont hathatós támogatásban részesült. E két tényező együttesen vezetett oda, hogy 1938-39-ben a magyar törvényhozás két súlyosan diszkriminatív törvényt alkotott zsidó állampolgáraival szemben... A zsidó származású magyar állampolgárok túlnyomó többségének kiközösítése a magyar társadalomból... kegyetlen valósággá vált."14
Ugyanakkor tudjuk, hogy 1944. március 19-ig, a német megszállásig a magyar zsidóság túlnyomó részének élete nem volt közvetlen veszélyben, eltekintve a munkaszolgálat áldozataitól. Hajdu Tibor szerint „a honi vezetőréteg, közigazgatás együttműködési készsége vagy annak hiánya, mint a nemzetközi adatokból kitűnik, legfeljebb plusz-mínusz 10 százalékot változtathatott az áldozatok számán, bár az sem kevés".15 S tudjuk azt is, hogy az angliai vagy egyesült államokbeli zsidóellenesség konkrét politikában, a zsidók bevándorlási lehetőségeinek drasztikus korlátozásában jutott kifejezésre a második világháború idején. A holokausztért felelős hitlerizmust azonban az Egyesült Államok áldozatvállalása nélkül aligha lehetett volna legyőzni.16 Mindezekről a dilemmákról sokkal többet kellene beszélnünk, ha nemzeti sorskérdéseket tisztázó történészvita zajlana Magyarországon.17
 

Távolabbról nézve

Gyakran emlegetjük, legutóbb Kertész Imre Nobel-díja kapcsán, hogy Auschwitz iszonyata nem írható le a társadalomtudományok, sőt a művészetek eszköztárával sem, mégis magyarázatot kíván. A rendszerváltás utáni években antiszemita hangoskodások nyomán hasznosnak látszik, hogy a bűnbakkeresés szociálpszichológiai fogalomrendszerét is segítségül hívjuk a jelenség értelmezéséhez. 1989-90-et követően a társadalomtudományok egyszerre szembesültek a szovjet rendszer összeomlásának okai és a rendszerváltás utáni gazdasági, társadalmi, politikai problémák gyökerei iránti felfokozott társadalmi érdeklődéssel. A tudomány persze saját üteme szerint, lassan dolgozik, a társadalom pedig mielőbbi válaszokat vár. Ebben a légkörben könnyen érvényesül a bűnbakkeresés „kényszerű okkeresése", amely az összetett jelenségek „értelmezése" során szívesen eleveníti fel a zsidó-kommunista-szabadkőműves összeesküvés kipróbáltan mozgósító erejű tételét.18 Ilyen helyzetben a történész írástudói kötelessége, hogy az írás bevezetőjében feltett kérdésre utalva figyelmeztessen: az antiszemitizmus különböző formái, intézményesülései (mozgalom, párt, törvények) és a holokauszt között nincs sokpillérű széles híd, csak ideiglenesen lefektetett pallók. Ugyanakkor (Leszek Kolakowszki szavaival) „az antiszemitizmus szétszórt és látszólag veszélytelen, önmagában gyenge atomjai villámgyorsan egyesíthetők olyan eleggyé, amely bűncselekményként robban".19 A gondolatot továbbvive: a bűnbakkeresés kritikus válsághelyzetekben elkerülhetetlen társadalom-lélektani folyamat. Éppen ezért kell tudománynak és politikának közösen őrködnie azon, hogy egyetlen emberre vagy embercsoportra irányuló bűnbakkeresés se váljon végzetes tragédia forrásává.

Jegyzetek

Elhangzott a Respublika Körben 2003. május 31-én.
1 A német vitáról Christian Meier: Vierzig Jahre nach Auschwitz. Deutsche Geschichtserinnerung heute. München, 1990, Beck. Pelle János: Antiszemitizmus és totalitarizmus. Budapest, 1999, Jószöveg. 92-94. Régiónkban Lengyelországban zajlik most ehhez mérhető vita Jan Gross könyve: Neighbors, the Destruction of the Jewish Community in Jedwabne, Poland. Princeton University Press, 2001. 1941. július 10-én a kis-lengyelországi városka lakóinak egy csoportja meggyilkolta a lakosság felét kitevő 1600 zsidót. Ennek a rettenetes tragédiának a körülményeit elemzi Gross. A könyvről és a vitáról lásd Deák István: Bolgár életmentők, Jehova tanúi és jedwabnei gyilkosok. In: Deák István: Hitler Európája. Budapest, 2003, Új Mandátum. 161-174.
2 Vö. Sándor Iván nyilatkozatát: Szembenézés saját történelmünkkel. Népszabadság, 2003. június 20. 13.
3 Ószövetség, Mózes harmadik könyve 16.20-22.
4 Tom Douglas: Scapegoats. Transferring Blame. London-New York, 1995.
5 Karsai László bevezető tanulmánya az általa szerkesztett Kirekesztők c. kötethez. Budapest, 1993, Aura. 18.
6 Vö. például Hanák Péter: A lezáratlan per. In: Uő. (szerk.): Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Budapest, 1984, Gondolat. 355-375. Első megjelenés: Jelenkor, 1983. május.
7 Jeffrey S. Murer: Pursuing the Familiar Foreigner: the Resurgence of Anti-semitism and Nationalism in Hungary since 1989. Ph.D-Thesis. University of Illinois, Chicago, 1999 (kézirat).
8 Karsai László: Holokauszt. Budapest, 2001, Pannonica. 215.
9 Zinner Tibor: Az ébredők fénykora. Budapest, 1989, Akadémiai. 41-42.
10 Karády Viktor: A numerus clausus és a zsidó értelmiség. In: Uő: Iskolarendszer és felekezeti egyenlőtlenségek Magyarországon (1867-1945). Budapest, 1997, Replika Könyvek. 235.
11 Uo. 237.
12 Walter Pietsch: Trianon és a magyar zsidók. Múlt és Jövő 1990/4. 40-52. A fenti idézetek e tanulmány 40., 42., 46., 48., 49. oldalain.
13 Somogyi István: A szabadkőművesség igazi arca I-II. Budapest, 1929. 181.
14 Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999, Osiris. 194-195.
15 Hajdu Tibor: A hagyományos antiszemitizmustól a náci típusú antiszemitizmusig. In: Randolph L. Braham-Attila Pók (eds.): The Holocaust in Hungary Fifty Years Later. Columbia University Press, 1997. 57-70.
16 Az amerikai politikáról és vitákról lásd Peter Novick: The Holocaust in American Life. Houghton-Miflin Company. Boston-New York, 1999.
17 Az alapkérdésekről lásd Glatz Ferenc: Magyarország 1944. A tudomány és a polgár kérdései. In: Braham-Pók: i. m. 17-22.
18 Lásd Csepeli György-Örkény Antal (szerk.): Gyűlölet és politika. Budapest, 2002. Varga László: Antiszemita közbeszéd itt és most. Élet és Irodalom, 2003. január 3.
19 Leszek Kolakowski: Az antiszemiták. Öt, semmiképpen sem új tézis, figyelmeztetőül. Idézi: Kende Péter: Röpirat a zsidó-kérdésről. Budapest, 1989, Magvető. 146.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk