←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Ormos Mária

Történelem és társadalom

Őseink hinni vélték, hogy a történelem az élet tanítómestere. Manapság gyakorta halljuk viszont, hogy a történelem nem más, mint mesemondás, és mindenki úgy meséli el a történetet, ahogyan jónak látja. Ezzel egy időben gyakran elhangzik, hogy a történészek majd megmondják a teljes, a tökéletes igazságot, és akkor végre tudni lehet, hogy elődeink közül kik voltak a jó fiúk és kik a sárosak. Mi több, a történészek hamarosan mindent annyira tisztáznak, hogy a múltat egyszer s mindenkorra „le lehet zárni" és el lehet felejteni. A könyvpiacon viszont nagy tételekben fogy a történelemmel játszogató bóvli, miközben egy tudományos feldolgozás néhány száz példányban árválkodik.
Végeredményben miben is áll a társadalom igénye a történettudománnyal szemben, és mi az, amit a történészek ebből egyáltalán ki tudnak elégíteni abban az esetben, ha jól végzik a dolgukat? A múlt iránti érdeklődést hihetően mindenekelőtt elemi emberi ösztönök vezérelték, és vezérlik ma is. Az egyes emberek, valamint a társadalommá szerveződött csoportok egyaránt tudni akarják, hogy kik ők, és önmeghatározásuk nem sikerülhet múltjuk, történetük feltárása nélkül. Európában a nemzetállamok kialakulását, illetve az államiság biztosítására irányuló küzdelmek kezdetét követően hozzájött ehhez az elemi emberi igényhez a nemzeti önigazolási szándék. Célja az volt, hogy bemutassa, x nemzet ér annyit, mint y, sőt valójában mindenki másnál többet ér, mert a múltja fényesebb, dicsőbb, a gyökerei mélyebbek, a teljesítménye értékesebb, az érte hozott áldozat nagyobb, mint a többieké. Ezzel párhuzamosan fedezték fel Európában a régi tételt a történelemnek mint tantárgynak tanulhatóságáról, mert érvelni lehetett azzal, hogy a múlt tanulságainak levonása esetén meg lehet ismételni mindazt, ami a nemzet történetében felemelő volt, és el lehet kerülni az összes buktatót.
Azt várhatnánk, hogy az internacionalizmus szellemében működő diktatúrák kioltották a történelem értelmezésének e nemzeti meghatározottságát, de nem így történt. A nacionalista vonulat a szovjet és a későbbi kis diktatúrák történetírásában hol lappangva, hol fellobbanva végig megmaradt, és hozzájött egy új, sajátos szempont. Az új társadalomszervezési modellről el kellett hinni és hitetni, hogy benne foglaltatik az emberi lét kulcsa, és ebből következett, hogy a kulcsot őrzők - államok, nemzetek - a nagy titok birtokosaiként mindenki más felett állnak. Hozzátehetjük, hogy eltérően a nemzeti eszmétől, amely mindenhol hatékonynak mutatkozott, az utóbbi gondolat távolról sem volt ugyanilyen sikeres. Leginkább az orosz nacionalizmus tudott összeforrni vele, talán azért, mert az orosz fölény kialakulása több tucat más egységgel szemben nem volt képzeletbeli, hanem nagyon is valóságos.
A történettudomány feladata manapság csak az lehet, hogy kielégítse azt az említett elemi igényt, és megmutassa, miért vagyunk ma éppen abban a helyzetben, amiben vagyunk. Ahhoz viszont, hogy ezt megtehesse, ki kell lépnie a nemzetállami keretekből, sőt ami a modern időket illeti, Európából is. Vajon ebben az esetben biztosíthatja-e, hogy a történelem tantárggyá váljon a jelenben követendő magatartást és a megteendő lépéseket illetően? E téren minden kijelentést illetően nagyon óvatosaknak kell lennünk, mivel a társadalom különböző csoportjainak az elemi igényen belül nagyon eltérő pótlólagos motívumai vannak, amikor a történelem felé fordul. A legbensőségesebb viszonyban természetesen maguk a történészek vannak vele, akik ma már tisztában vannak vele, hogy tudásuk viszonylagos, az egyre bonyolultabb, egyre több összetevőt magába foglaló történet totális feltárása és ismertetése úgyszólván lehetetlen, de azt is állítják - szerintem joggal -, hogy az elképesztően színes és hullámzó emberi történetből egyre többet és egyre hitelesebben képesek megmutatni.
Szemlátomást minden társadalomban létezik egy további, viszonylag szűk csoport, amely érdeklődéssel fordul a történelem felé, abban hajlandó elmélyülni, és következtetéseket is von le belőle. E meglehetősen szűk csoportban értelmiségiek, különféle szakemberek, katonatisztek és kivételes politikusok szoktak megjelenni. A történelmi ismeret a döntéshozó köröknek kétségkívül segítségére lehet, ha a tapasztalatokat képesek összevetni a jelen valóságával. Kétségtelennek látszik például, hogy a második iraki háború hadműveletének kidolgozásában figyelembe vették az első háború tanulságait, miközben az első háború operatív tervének kidolgozója egy interjúban elmondta, hogy ő viszont Napóleon egyik csatáját vette kiindulási pontul. Az 1950-es években és azt követően figyelembe vették azokat az ajánlásokat és kezdeményezéseket, amelyeket még az 1920-1930-as években fogalmaztak meg, illetve hajtottak végre egyes országokban (a skandináv államokban, Svájcban, az Egyesült Államokban stb.). Felhasználható gondolati konstrukciókra, figyelemre méltó kísérletekre vélhetően sok időpontban és számos helyen rá lehet bukkanni. Másfelől viszont nagyon nehéz megtalálni a mindenkori jelennek megfelelő, kielégítő új megoldásokat, amelyek szükségességére pedig a történeti események, a „történeti tanítások" nagyon is keményen rámutatnak. A kapitalizmus világrendszerének átalakítási kényszerét bemutatta már az első világháború, kétségtelenné tette a gazdasági világválság, de még egy újabb véres háborúra volt szükség ahhoz, hogy elkezdődjék a „tanulási" folyamat.
E példák, amelyek számát lehetne szaporítani, arra vallanak, hogy a történelemből nem lehetetlen okulni. Ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy egy történelmi mintát lehetetlen egyszerűen lemásolni, mert az idő közben megváltoztatta a feltételeket. Lehet, hogy a jelen valóságából a múltba kívánkozva az ember csupán feleslegesen nosztalgiázik, és elmulasztja a teendőjét, amit a jelenben el kellene végeznie, de az is előfordulhat, hogy hibás következtetései katasztrófához vezetnek. Katasztrófához vezetett például az a hiedelem, hogy vissza lehet álmodni az egykori Német vagy a Római Birodalmat. Az említett esetekben talán éppen az a legkomolyabb történelmi tanítás, hogy nincsenek örök időkre érvényes minták, és ezért történelmi nosztalgiákra építkezni rendkívül kockázatos vállalkozás. Ennél már csak az kockázatosabb, ha valaki olyan alapzatra akar falat húzni, amely alapzat csak a képzeletben él, és a valóságban nem létezett.
Nagyon régen megjelent egy olyan szűk, de egyre bővülő csoport is - ismeretem szerint minden társadalomban -, amely a történelmet a hatalom propagandaeszközeként kezeli, és mindent elkövet annak érdekében, hogy az előadott történetet saját elképzelései és érdekei szerint befolyásolja. Ezt a trükköt távolról sem a totális és a nem egészen totális diktatúrák találták fel, hanem éltek vele már fáraók, római császárok, európai királyok és mások is. Megkockáztatom azt a kijelentést, hogy indirekt eszközökkel éltek és élnek vele demokratikus rendszerek is. A modern időkben ez a propagandista igyekezet elsősorban a tankönyvekre irányul, rosszabb esetekben azonban kiterjedhet a történettudomány befolyásolására is. Mivel a történészek is emberek, az emberek pedig, mint tudjuk, gyarlók, ez a törekvés többnyire sikerre is vezet. Szinte teljes sikerre a kemény diktatúrákban és részleges sikerre más esetekben. A politika ilyen vagy olyan betüremkedése a tudomány berkeibe Magyarországon előidézhette, hogy a magyar történetnek létezett horthysta, rákosista és kádárista interpretációja, a derék magyar polgár pedig joggal kérdezheti, hogy akkor voltaképpen melyikből is tanuljon. Annál is inkább kérdezheti, mivel jelenleg - az elfogulatlanságra törekvő, de általa nehezen vagy egyáltalán nem olvasható feldolgozásokat leszámítva - szinte mindegyik fajtából talál néhány csipetnyit.
Nem nagy csoda tehát, ha az emberek jelentős részének „történelmi" érdeklődése részben a „szenzációs" felfedezésekre, részben réges-régi sztereotípiák alátámasztására irányul. A legtöbben egyszerűen érdekes olvasmányt keresnek, és ezt megtalálják a hajmeresztő Hitler-utóéletekben, Atilla feltalált kardjában, sírjában, a lehető legfantasztikusabb magyar rokonsági viszonyokban, Petőfi Szibériában megtalálni vélt csontjaiban vagy éppen abban, hogy három évszázad történetét két csalafinta nagyfőnök, Ottó császár és Szilveszter pápa a bizánci uralkodó cinkosságával hazudta hozzá a valós történethez. Ez az „érdeklődés" valójában nem a történelemre irányul, igényét tekintve nemigen különbözik attól, amely a szaftos krimiket, a közéleti botrányokat és az intim szféra kiteregetését kívánja meg. Ezzel a történelminek nevezett érdeklődéssel a történésznek nem lehet dolga. Többek között azért nem, mert ahelyett, hogy segítene az elemi emberi igény kielégítésében, a múlt megismerésében, a történetet sötét tudatlansággal helyettesíti.
Sokan szeretik az idősebb korosztályok körében, ha visszahallják kora ifjúságuk történeti fordulatait, amelyek részben a nemzetállamiság keretében, részben a szocialista színezetben játszó nacionalizmus tájékán keletkeztek. Ezért üdvözlik az olyan írásokat, amelyekben kísértetként visszajár a 19. századi romantika, amelyet egyfelől a nemzeti nagyság, másfelől a nem múló fájdalom jellemez, és amelyet döntően meghatároz a nemzettel szemben elkövetett igazságtalanságok felhánytorgatása. Különös érdeklődésre tarthat számot az olyan iromány, amelyben elmarasztaló szavakat találnak a franciákról és kiváltképpen Georges Clemenceau-ról. A jellemzett idősebb csoport mellett ugyanebben a jegyben mutat érdeklődést a történelem iránt egy fiatalokból álló szűk réteg is, amely azonban a nemzeti tragédia utóhatásai mellett az elítélő vagy egyenesen gyűlölködő érzelmi attitűdjét kiterjeszti a nemzetrontó szabadkőművesekre, a liberálisokra, a „kommunista" címszó alatt összevont egész baloldalra. Ugyanakkor azt szeretné, hogy a történetírás minden szeplőt eltüntessen a korábbi múlt meghatározó személyiségeiről, feloldjon minden magyar felelősséget a 20. századi nemzeti katasztrófák szempontjából, és egyesek közülük a szerecsenmosdatásba egészen Szálasiig és a nyilasokig jutnak el.
Változtathat-e ezen a zagyva, áldatlan állapoton maga a történettudomány? Véleményem szerint csak egy módon, és valószínűleg csak meglehetősen hosszú távon. Akkor, ha követi a maga elé tűzött célt, azt ugyanis, hogy minél alaposabban, minél mélyebben és mindenféle elfogultságtól menten a valóságot keresse. Hinni lehet ugyanis, hogy az elmélyült és megalapozott tudás elemei lassanként eljutnak a tankönyvekig, a tanárokig és rajtuk keresztül a szélesebb közvéleményig. A folyamatba be kell kalkulálni, hogy az úgynevezett tudományos szenzációk, amelyek kimerítik a fikció fogalmát, miközben a tudományosságtól ugyancsak messze járnak, szélsebesen eljutnak a közvéleményhez, míg a tudomány kommunikációs sebessége e dilettáns irodalomhoz viszonyítva egyelőre a derék csigáéra emlékeztet. Gondolkozni lehet rajta, hogy ezért vajon kiket terhel felelősség, és azon is, hogy vajon nem lehetne-e változtatni ezen.
Mindenképpen merő illúzió a történettudománytól azt várni, hogy néhány évtized hiányait, illetve szisztematikus ferdítéseit néhány hónap vagy akár néhány év alatt korrigálni tudja, és a végére jár ötven, vagy hetven év hiteles történetének. Jól tudjuk, hogy a viták máig végigkísérik a magyarok viszonylag jobban ismert utolsó ezerkétszáz évének történetét. Ha tehát a gyors és „végleges" megoldással kísérletezünk, egyrészt ugyanolyan hibákba eshetünk, mint amilyenekbe már nemegyszer estünk, és ennek határozott jeleit lehet is tapasztalni, másrészt a mégis elért eredmények esetlegesek és instabilak maradnak. A sietség csak fokozza ugyanis a hajlamot, hogy a korábbi történetíráshoz képest mindent másként lássunk, ami utat enged a politikai késztetéseknek és elfogultságoknak, és elősegíti a gyengén vagy rosszul megalapozott következtetések levonását. A nagy sietség hazánkban jelenleg azért is különösen kárhozatos, mert az érdeklődés szinte kizárólag a magyar politikára irányul, márpedig ennek a kívánságnak a kielégítése rossz útra vezetheti, illetve elért színvonalához képest visszavetheti a történettudományt.
Ez a kijelentés mindenképpen magyarázatot kíván. A magyar politikatörténet elsődleges és gyors tisztázására és - ahogyan mondani szokták - a lezárására irányuló óhaj minden egyes motívumában hiányos, és ennyiben hibás. Először is azért, mert tiszta magyar történelmet azon egyszerű okból nem lehet tisztességesen írni, mert a történelem sokáig nem nemzetállami keretekben határozódott meg, majd annak viszonylag rövid, de szerfelett hatásos regnálását követően ismét kilépett a nemzetállami keretekből. Ha István király több mint ezer esztendővel ezelőtt kizárólag magyar talajon marad meg, és nem gondolkodik európai méretekben, amikor a magyarok sorsát és jövőjének megalapozását a kezébe vette, akkor nagy valószínűséggel ma itt magyarok nem vitázhatnának a múltjukról. Mint sok népnek, a történetünket csak a krónika őrizné a könyvek lapjain. A modern világban pedig a nemzetek történetét a mindig is meghatározó nem nemzeti tényezőkön (civilizáció, szomszédok, nagyhatalmak, háborúk, járványok stb.) kívül számos újonnan felmerült külső tényező befolyásolja.
E tényezők között szemlátomást a gazdaság foglalja el az első helyet, amely a 19. század utolsó harmadától kezdve fokozatosan világgazdasággá egységesült. Aki ezt nem akceptálja, az hiába hajtogatja a globalizálás fogalmát, és hiába foglalja imájába az Európai Uniót, valójában nem érti, hogy legalább egy évszázada nincs már nemzetgazdaság, és jaj annak az országnak (respektíve régiónak, kontinensnek), amely ezt nem vette - veszi - tudomásul. (Európán kívül végbement gazdasági folyamatok - kincsek beáramlása, a fellelt arany mennyiségének felszaporodása stb. - korábban is kiváltottak súlyos következményeket az európai országokban. Az európai országok szerves összenövése a külvilággal azonban a 19. század utolsó évtizedeiben kezdődött el.) Az 1970-es évek elején a Kádár-kormány meghirdette, hogy az olajválság nem „gyűrűzik be" Magyarországba. Valószínűleg feltételezték, hogy a világfolyamatnak a Szovjetunió ellenáll, és továbbra is a régi áron biztosítja az olajat. Nem tette, mert nem is tehette.
Időközben az állami határok már nemcsak a nemzetközi kereskedelem, a pénzügyek és a gazdaság birodalmában omlottak le, de a közízlés, a ruházkodás, az étkezés, a kulturális szokások vonatkozásában is, és ez ellen legfeljebb egy-egy diktátor képes hatásosan fellépni. Kádár-rendszer ide vagy oda, a farmernadrág, a miniszoknya, a hosszú haj előtt Magyarországon már az 1960-as években sem voltak államhatárok, miként nem volt ilyen határ a modern zene és a képzőművészet előtt sem. (Magyar sajátosság: a film előtt se igazán.) Ha mindehhez hozzávesszük a kül- és a jelenlegi katonapolitikai társasjátékokat, könnyű belátni, hogy a mindenkori hazai általános meghatározókat és azokon belül a politikai vonalat lehetetlen értelmezni tisztán magyar szempontok alapján. Bármi kerüljön is szóba: gazdaság, pénzügy, művelődés, kül- vagy belpolitika, a valós kép kialakítása érdekében messze túl kell lépni a magyar határokon. A közelmúltat, amin a megelőző mintegy száz évet értem, Európa és a világ elemzése nélkül magyar vonatkozásban (sem) lehet helyesen rekonstruálni.
Rossz útra terelhet azonban a szinte kizárólagos politikai érdeklődés is. A politika nagyon fontos ugyan, de kizárólagossága kiszorítja a szintén nagyon fontos további kérdések vizsgálatát, ami a történettudomány számára éppolyan káros, mint a történeti köztudat számára. Maga a politika is számos nem politikai történeti folyamat jegyeit viseli magán. Befolyásolja a politika mindenkori pillanatát, hogy mi az öröksége, honnan bújt elő. Vonatkozik ez a világ minden politikájára, de különösen számításba kell venni azokban az esetekben, amikor a világ bármely táján gyors rendszerváltást hajtottak végre. Merőben „új" politikát ugyanis csak a kemény diktatúra képes bevezetni, a demokratikus kormányzás feltételeit nem lehet hasonló gyorsasággal és eredményességgel megteremteni. Azért nem, mert ha valamiben, úgy éppen a politikai viselkedésben érhető tetten a történelmi tapasztalat szerepe, és számos esetben a demokráciára vonatkozó tapasztalat hiánya. A demokráciát nem lehet a villanyáramhoz hasonlóan egy vezeték (alkotmány) segítségével bevezetni, ha a működéshez hiányzik az áramforrás. Hiányzik a társadalom megfelelő tagozódása, hiányzanak a demokrácia erős társadalmi pillérei, hiányzik a demokrácia kultúrája, a megfelelő közmentalitás. A politika alépítményének, hátterének a kutatása nélkül ezért magát a politikát sem lehet értelmezni.
Egyesek a politikát azért helyezik az előtérbe, mert az itt végrehajtandó „tisztogatástól" várják a nemzet becsületének és önbecsülésének a helyreállítását. Nem kétséges, hogy a múltban elkövetett minden torzításnak a végére kell járni, és meg kell tenni a jogos kiigazításokat. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Gömbös Gyulának szobrot kellene állítani, mivel nem a nemzetiszocializmust, hanem a fasizmust szerette volna követni, ami egyébként másoknak hála nem is sikerült neki, és azt még kevésbé, hogy egy ilyen művelet végrehajtásával jottányit is növelhetnénk a nemzeti becsületet. Azt sem jelenti, hogy ha a Horthy-korszakról megállapítjuk, miszerint nem volt fasiszta diktatúra - miként azt magyar történészek már több mint húsz éve megtették -, akkor mindjárt besorolhatnánk a demokráciák táborába. A Horthy-korszakra vonatkozó példák szaporítása helyett felhozok még egy ellenpéldát. Egyesek azzal próbálják igazolni a kemény diktatúra, vagyis az elítélendő, a rossz politika korai megjelenését Magyarországon, hogy a háborús és népellenes bűntettek címén elítéltek nagy számát hozzák fel bizonyítékként. Nos, e helyett tanácsosabb lenne annak okait keresni, hogy ez a szám miért volt feltűnően alacsony Magyarországon. Franciaországban például kereken 9000 kivégzést hajtottak végre az igazságszolgáltatáson kívül, mintegy az utcán, és 1567 embert végeztek ki bírói ítélet alapján. Hasonló pontossággal nem állapították meg a népi rögtönítélkezés következményeit Észak-Olaszországban, de a megszálló szövetségesek hivatalos közleménye szerint a szám 1945. július elején elérte a 20 ezret. Ezt követően még hónapokig folytatódott, és hozzájöttek ehhez a bíróságok által halálra ítéltek ezrei.
A felhozott példák csupán ötletszerűek. Számukat a végtelenségig lehetne szaporítani, és mindegyik azt mutatná, hogy a politika és a nemzeti becsület közötti kapcsolat relatív. A fent említett vandál mészárlást ugyanis a demokrácia jelvénye alatt, a jogos büntetés jegyében hajtották végre. Miután a kedélyek lecsillapodtak, egyesek a politika súlyos tévedéseként mutatták be, mások a javára írták. A francia vagy az olasz önbecsülést és „becsületet" azonban mindez nem ingatta meg, mert megkeresték az új hivatkozási pontokat a kultúrában, a hasznosnak mutatkozó új kezdeményezésekben, a gazdasági, oktatási stb. eredményekben. Szemlátomást ezzel mi is jobban járhatunk, mint azzal, ha a politikai múltat akarjuk tetszőlegesen „átírni". Sőt. Ha a nemzeti öntudat lehetséges és valós elemeit keressük, úgy azt könnyebben megtaláljuk szép városainkban, a jól megépített hidakban, a világszerte híres zenedarabokban, egykori oktatási intézményekben, a művészetekben, a sportban, a tudományok világában, mintsem a politikai mezőnyben, ahol Deák Ferenc óta - lássuk be - igazán kimagasló személyekre és folytathatónak bizonyult, eredményes politikákra hosszú ideig nemigen tudunk rátalálni.
Végül a „zárjuk le a múltat" divatos felkiáltása azért hibás, mert lehetetlen teljesíteni. Az emberek életében nincsenek tabula rasák, nincsenek tiszta lapok, hacsak nem egy tömeges katasztrófa esetében. A múltat előtaláljuk a környezetünkben, a hétköznapjainkban; a múlt belenyúlik az életünkbe. Nincs olyan kapu, amit rá lehetne zárni, és nincs olyan lakat, amelynek segítségével el lehetne szigetelni. Még csak a rokkant és romos ipari üzemeinket sem tudjuk felszámolni, még csak a lepusztult kő és panel bérházakat sem tudjuk se feljavítani, se ledózerolni, mert nincs hozzá kellő erőnk. Még kevésbé tudjuk a fejünket lecserélni, holott e fejek jó része nem szokott hozzá az önállósághoz, a kezdeményezéshez, és a demokrácia szabályait se nagyon érti. A jelenleg élő generációk jó része hosszabb vagy rövidebb ideig kényszerhelyzetben vegetált, és e kényszerhelyzet az embereknek az átlagosnál vagy a szokásosnál nagyobb részét vitte rá olyasmire is, amire normálisnak tekinthető esetben nem vállalkozott volna. Ez hozzátartozik a diktatúrák természetéhez. A ma élő generációk másik része viszont nélkülözte a tanulási terepet.
Mindezek után érthető, ha azt állítom, hogy a gyorsan kitermelt történelmi „átiratok", amelyek nélkülözik a korábbi nyilvánvalóan hibás állítások szakszerű korrigálásához szükséges adatbázist, a régitől szellemében, de gyakran csak politikumában eltérő, ámde ugyancsak hamis féligazságokhoz vezethetnek. A történészek tehát nem képesek a sokat emlegetett gyors „tisztázásra" és a történelem „lezárására", de szerintem nem is ez a dolguk. Mi a dolguk? Az emberek életük értelmének azt tartják, hogy ők és leszármazottaik holnap nagyobb biztonságban, több szabadság birtokában és jobb körülmények között éljenek, mint addig. Ez az elemi vágy alapjában véve nem a fejlődéselméletekből táplálkozik, mert ha akár ezerszer is beigazolódik, hogy a fejlődés nem feltétlen, nem kontinuus, hogy lehetnek és de facto vannak hullámzások, hanyatló korszakok stb. - az emberek akkor is erre törekszenek és fognak törekedni, amíg csak léteznek. A fejlődéselméletek esszenciája az emberben lakik. A történeti mérlegelést tehát csak az vezérelheti, hogy e tekintetben egy korszak, egy politikai rendszer vagy akár személy több hasznot hozott-e az emberek számára, mint amennyi kárt okozott. Ha úgy tetszik, ez egyben ítélet is, de nem feltétlenül személyes ítélet.
Hogyan állunk a személyes ítélkezéssel? A kérdést úgy is fogalmazhatjuk, hogy a történettudomány a megértésre, megértetésre vagy a megítélésre hivatott-e. Nyilvánvaló, hogy egy-egy korszak meghatározó személyiségei tevékenységének feltárása és leírása a történésznek eminens kötelessége. De mi a helyzet a kis halakkal, a besúgók népes táborával, amiről hazánkban az utóbbi időben oly sok szó esett? A kérdést ki lehetne, sőt kellene is terjeszteni arra a világméretekben sok milliós tömeget alkotó népességre, amely parancsra lőtt, ölt, porig bombázott, de mivel ez hazánkban - még - nem kurrens téma, ettől eltekintek.
Igazság szerint a kis halakra, csak azért, hogy kifogja őket, a történettudomány sosem fordított figyelmet. Számára az a fontos, hogy megtudja: miként működött egy diktatórikus rendszer, milyen minőségű és létszámú volt a megfigyelő hálózata, honnan, milyen társadalmi csoportokból és milyen eszközökkel szervezte be az ügynökeit, hogyan tartotta horgon őket, e hálózatot milyen célokra használta. A diktatúrákkal kapcsolatban fontos feladat lehet még a besúgó hálózat tevékenységén (is) alapuló mindenkori hangulatjelentések elemzése. Ezekből ugyanis következtetések vonhatók le a rendszer mindenkori támogatottságára, annak hullámzására, a kritikus, illetve támogató hangulat fészkeinek megállapítására. Hol volt erősebb a kritikus hangulat: az Alföldön vagy a Dunántúlon, a nagy városokban vagy a falun, a katolikus vagy a református közösségekben, az értelmiségiek, a munkások vagy a parasztok körében és így tovább. E kérdésekről értékes feldolgozások készültek már (többek között egy kiváló munka a nemzetiszocializmusra vonatkozóan), de annak semmi nyoma, hogy a történészeket érdekelné, vajon az adatokat szolgáltató kis halat Péternek, Pálnak vagy Jánosnak hívták-e. Ez érdekelheti a rokonságot, a szomszédságot, a joghatóságot, de hivatalból szemlátomást nem érdekli a történészeket.
Ha egy történész mégis bűnüldözésre adja a fejét - és mint tudjuk, néhány közülük vadászott is nagyvadakra, de nyulakra ők sem -, akkor az eredményesség érdekében ismereteket kell szereznie a nyomozás és a jogrendszerek világában. Márpedig a legtöbb történész nem jártas ezekben a szakmákban. A történész nem kriminalista, nem jogász, nem bíró és nem is törvényszéki szakértő. Még a „történelem ítélőszékéről" is csak elvont, a korábbiakban vázolt értelemben beszélhet.
Mivel hazánkban meglehetősen öszszekeveredett a besúgás, valamint a hírszerzés és kémelhárítás fogalma, e ponton az utóbbira is kitérek. A két tevékenység a valóságban alaposan eltér egymástól mind jellegében, mind történeti súlyában. A hírszerzés - kémelhárítás körében ugyanis többnyire nem kishalak úszkálnak, hanem sokoldalúan képzett, többnyire sajátos tulajdonságokkal rendelkező emberek, akiknek mind a tevékenysége, mind a személyisége fontos lehet a történelem számára. Közöttük is akadhatnak éppenséggel kényszerből rekrutáltak, ez azonban nem tipikus. Megjegyzendő, hogy ezt a kategóriát a második világháború után rendezett perekben nem üldözték hivatalból, és e szervek irattárát sehol sem nyitották meg az érdeklődő publikum előtt. A hírszerzés és a kémelhárítás mint fontos állami tevékenység elvileg tehát beletartozik a történettudomány domíniumába, de meg kell jegyezni, hogy a vonatkozó iratokhoz a történész nagyon ritkán és úgyszólván csak véletlenül jut hozzá. Ezeket az iratokat ugyanis előszeretettel semmisítik meg, viszik el hadizsákmányként, vagy eldugják jó mélyre, hogy sejteni se lehessen a lelőhelyét. E változatos okok miatt tapasztaljuk, hogy a történeti hivatkozás az Abwehr, a Deuxieme Bureau, a szerteágazó brit titkosszolgálat vagy akár a magyar vezérkar II. Osztályának vonatkozó iratanyagára ritkább a fehér hollónál is. (Az utóbbi zöme, mint hinni vélik, „elégett". Nem lennék nagyon meglepve, ha egyszer megállapítható lenne, hogy elégették, vagy ha feltűnne Moszkvában.) Ha viszont a történész mégis hozzájut titkosszolgálati adatokhoz, akkor a végsőkig óvatosnak kell lennie, mert könnyen lehet, hogy egy hírszerző több szervezet listáján is megtalálható, ha pedig nem lenne megtalálható, valószínűleg nem végezhetne jó munkát egyik számára sem.
Nos, megismerni vagy elítélni? A magam részéről vallom, hogy a történész akkor végez jó munkát, ha egy korszakot a lehető legjobban megismer, ha az ismeretet a lehetséges legnagyobb objektivitással feltárja (már amennyire ez emberileg egyáltalán lehetséges), és ezzel alapot kínál a megítéléséhez is. Tanít-e mindezzel bármit is? Úgy vélem, hogy nagyon is taníthat, ha akad, aki valóban figyel rá. Mint jeleztem, a történelemre komolyan kíváncsiak csoportja sosem nagy. Ez önmagában véve nem nagy baj. A nagy baj akkor következik be, ha a döntéshozók és a közvélemény-formálók válnak közömbössé, elégednek meg esetleg nekik tetsző formulákkal, aminél már csak az rosszabb, ha kifejezetten hamis képeket festenek maguknak. Ha a történész ehhez aszszisztál, és érveket szolgáltat, valójában nem történész. A múlt elferdítése - akár az idealizálás, akár a démonizálás irányában - ugyanolyan kártékony hatású, mint a jelen reáliák elhárítása vagy meg nem értése. A történelmet nem lezárni és nem is „büntetni" kell, hanem megérteni és levonni belőle a levonható következtetéseket.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk