←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

„A Jóisten biztos most mér meg engem"

Mizsei Zsuzsával beszélget Rádai Eszter

- Igaz, hogy kalandos gyerekkora volt?
- Valószínűleg igen, de ezt én nem éreztem, nagyon nagy szeretetben éltünk otthon, Jászladányban.
- A gyerekeket sikerült kivonni a családot sújtó politikai retorziók következményei alól?
- Nem vontak ki bennünket semmi alól, mert én előbb voltam a börtönben apámnál látogatóban, mint a Balatonnál. Két- vagy hároméves voltam, amikor 58-ban először ott jártam, és emlékszem, hogy nagyon megsértődtem, mert a börtön előterében egy szekrényben játékok voltak, de nem volt szabad hozzájuk nyúlni, ebből is látszik, hogy nem interaktív börtönnel volt dolgunk. Arra is emlékszem, hogy új cipőt kaptam, mert akkor látott édesapám először, három hónapos voltam, amikor elvitték, és most, erre az alkalomra szépen „kiöltöztették a kislányt". Az édesanyám azóta is meséli, hogy a vonaton középre perdültem, és elmondtam a néniknek és bácsiknak, hogy „Tudjátok, hol voltunk? Papánál a börtönben!" És akkor az egész vagon elcsendesedett, és mindenki nagyon barátságos lett velünk. Anyám egyébként is többnyire mély szolidaritást tapasztalt az efféle helyeken, és nekem nagyon szép gyerekkorom volt mindaddig, amíg élt anyai nagyapám, aki Jászladányban körzeti orvos volt ötven évig, ezért ott nem nagyon lehetett bennünket bántani, az ő védőszárnyai alatt nagyon kellemesen és boldogan éltünk. Voltak persze problémáink, húsvétkor nem jöttek hozzánk locsolkodni, és én ezért is mindig megsértődtem...
- Miért maradtak távol a locsolkodók?
- Mert egy halálra, majd életfogytiglanra ítélt „ellenforradalmár" családjához nem lehet bemenni. Ezt a nővérem, aki 56-ban már hatéves volt, sokkal jobban megszenvedte, mint én, aki apám szabadulásakor voltam ennyi, tehát amikor eszméltem, már otthon volt.
- A faluban elítélték az édesapját mint „ellenforradalmárt"?
- A faluban nagyon érdekesen viszonyultak 56-hoz. A környékbeli egyszerű emberek többsége például mindig forradalomként emlegette, fogalmuk sem volt róla, de nem is érdekelte őket, hogy hivatalosan miként nevezik. A párttagok persze fenntartással kezeltek bennünket, érezhetően óvták tőlünk a gyerekeiket, de ez sem volt igazi elutasítás, ellenségesség. A pedagógustársak többsége - anyám tanár volt - kimondottan segített bennünket. Jászladányban jártunk gimnáziumba, a nővérem nem tanult tovább főiskolán, a bátyámat azonban fölvették az egyetemre, aminek az volt az előzménye, hogy az iskola pártösszekötője letagadta apám doktori címét, és az „apja foglalkozása" rovatba beírta, hogy kertész szakmunkás, és így a bátyám átcsúszott az ellenőrzésen mint fizikai dolgozó gyereke, egyébként maximális pontszámmal vették fel. De azt mondták, hogy „a kicsi továbbtanulását - ez én voltam - ezek után nem javasolhatjuk", viszont azt tanácsolták, hogy iratkozzam át egy másik iskolába, és a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumból az én lapom is úgy ment el, hogy „apja Mizsei Béla kertész szakmunkás". Viszont megüzenték a szüleimnek, hogy tilos számomra a bölcsészkar, a jogászi pálya, a társadalomtudományok, csak a műszaki pályák, illetve a különböző főiskolák állnak nyitva előttem. Én pedig régész akartam lenni, és még ma is sajnálom, hogy nem próbálhattam meg. Ráadásul rengeteget szenvedtem a Számviteli Főiskolán, és eleinte rendkívül sikertelen féléveim voltak, utáltam a könyvelést, az egész borzasztó idegen volt, és már megvolt a diplomám, amikor érdekelni kezdett a szakma. Utólag, hogy még egy diplomát szereztem ugyanott, megszerettem a szakmát, és sok örömöm telt - telik - benne.
- Térjünk vissza még a családjához, az édesapjához, aki nemcsak a rendszerváltás utáni első parlamentben volt képviselő, az Antallhoz, illetve a koalícióhoz hű maradék kisgazda frakció tagja, hanem 1945-ben is, az akkori, még inkább baloldali Kisgazdapárt fiatal politikusaként.
- Igen, egyike volt a legfiatalabb képviselőknek. Én úgy tudom, akkor a Kisgazdapárt nem baloldali volt. A család értékrendjében egyébként mindig a keresztény szolidaritás, a szegényekkel való együttérzés volt a legfontosabb, anyai nagyapám körzeti orvosi tevékenységére is ez nyomta rá a bélyegét. Apám pedig parasztgyerek volt, Jászboldogháza mellett nőtt fel egy tanyán, négyen voltak testvérek, és a szülei az elé a kemény és kegyetlen választás elé kerültek, hogy két gyerek tanulhatott, kettő nem. A papa ügyvéd lett, de mindvégig úgy volt ezzel, hogy aki nem tanulhatott, azt neki kötelessége támogatni. És az öccse révén került például a népfőiskolai mozgalommal olyan szoros kapcsolatba, hogy az még ma, nyolcvanegy éves korában is tart, és számára a népfőiskola valami szentség, amit minden körülmények között támogatni kell. A papa egész életében a parasztságért és a földért dolgozott, mert ő a földjük közepén született, és neki ma is az az élete legnagyobb eredménye, hogy a rendszerváltás után aki akarta, az mégiscsak visszakaphatta a földjét. Bár nem úgy, ahogy szerették volna, és sokszor rosszul sült el a dolog, de ma is azt mondja, hogy ezért megérte.
- Végül hány évet töltött börtönben?
- Hatot. De nagyon jó társaságban volt, édesanyám gúnyosan ma is úgy emlegeti a börtönt, hogy az volt az édes otthon, mert az értelmiség krémje volt bent, és ő velük együtt ült, Göncz Árpáddal, Bibóval, Darvas Ivánnal, Mérei Ferenccel, Vásárhelyivel, Obersovszkyval.
- A gyerekek magukban sem nehezteltek rá a családot sújtó kellemetlenségekért?
- Nem foglalkoztunk a kellemetlenségekkel. Mindig meg kellett oldanunk valami problémát, vagy a látogatására készültünk, édesanyám mindig készítette a neki szánt csomagot, például teakockákat csinált, erre nagyon élénken emlékszem, megfőzte a teát, de nagyon sűrűre, cukorral szirupot készített belőle, és amikor megdermedt, kockákra vágta, szóval ilyen kezdetleges filteres teát gyártott az anyu. Ezek a dolgok részei voltak az életünknek, és nem foglalkoztunk vele külön.
- Nem is politizált a család? Legalább otthon, amikor egymás között voltak...
- Nem. Emlékszem, először 68-ban kaptunk piros útlevelet, és elmentünk Szlovákiába - éppen 68-ban! -, és hihetetlenül lelkes kis turistacsoport voltunk, apám együtt énekelte egy szlovák idegenvezetővel a Krasznahorka büszke várát, mindenki nagyon boldog volt. Aztán augusztus huszadikán - emlékszem - a szüleim egész éjjel ébren ültek, és nagyon halkan beszélgettek, és hallottuk a tankokat, akkor épp a Balaton mellett voltunk.
- A gyerekek azonban nem voltak beavatva...
- Akkor még nem, vagy nem így éltük meg. Arra viszont emlékszem, hogy nagyapámnak voltak titkos könyvei, az egyik - ő orosz fogságban volt az első világháborúban, gyalog jött haza Szibériából, és közben megtanult oroszul - a Zsivago Doktor volt orosz nyelven. És Nagyapa azt olvasta, és az valami olyan dolog volt, amit el kellett dugni. Aztán emlékszem, hogy Hruscsov beszédét az SZKP huszadik kongresszusán a sakk-készletében alul őrizte, amit én sosem értettem, hogy mi a túrónak kell ezt a beszédet őrizni. Ezeket a jeleket az ember „vette" és elraktározta, de nem beszéltünk róla. Szóval mi teljesen normális család voltunk, amit főképp anyámnak köszönhetünk, aki egyébként a legtöbbet tűrt, mert nem kapott állást, ha kapott, megalázták, nagyon rövid ideig tudott történelem-földrajz szakos középiskolai diplomájának megfelelő munkát végezni, többnyire napközis nevelő volt. De soha nem panaszkodott. Utólag úgy látom, azért, mert olyan nagyon kilátástalannak látták az egészet. A papa minden évben találkozott Pártay Tivadarral, akinek Szárszón volt villája, engem is mindig vitt, gondolom, én voltam az alibi. De nem érdekelt, mit beszélgettek, mi, gyerekek lementünk a strandra.
- Vallásos volt a Mizsei család?
- Igen, nagyon mélyen katolikus, ilyen nevelést is kaptunk, kivéve nagyapámat, aki nem volt hajlandó templomba járni, viszont végrendeletileg meghagyta, hogy két pap temesse. De az édesapám minden vasárnap jár ma is templomba, énekel a kórusban.
- Hogyan lett önből - a tiltás és a Számviteli Főiskola ellenére - mégis tanár?
- Mert amikor 77-ben befejeztem a főiskolát, mivel nagyon szerettem volna tanítani, bementem a kereskedelmi szakközépiskolába Szolnokon, és ott egy nagyon helyes igazgató alkalmazott engem. Majd miután meghallgatta a második órámat, azt mondta: „Magát az isten is tanárnak teremtette." És ezzel a mondattal olyan boldoggá tett, hogy két évig „ész nélkül" tanítottam, alapfokú könyvvitelt, politikai gazdaságtant, statisztikát, tervezést, etikát. Akkor az eladók tanultak etikát, ami nem is volt haszontalan dolog számukra, és én ezt rendkívüli módon szerettem csinálni.
- A politikai gazdaságtanról mi volt a véleménye?
- Miatta kellett elhagynom a pályát két év után. Mert talán emlékszik, volt a PG-ben egy olyan tétel, hogy a szocializmusban nincs munkanélküliség. És az egyik tanítványom, éppen az egyik legtrehányabb, legnagyobb gazember, legrosszabbul tanuló gyerek, aki ma a legjobban menő vállalkozó, kinézett az ablakon, és azt mondta: „Tanárnő, nem tetszene kinézni az ablakon?" Persze, kinéztem, és láttam, hogy az iskola előtti utcát aszfaltozzák, de olyan módon, ahogyan annak idején megszoktuk, egy ember dolgozott, és tíz nézte. És azt kérdezte tőlem az én tanítványom: „Tanárnő, hányan dolgoznak?" Amire nem válaszolhattam mást, mint azt, amit láttam, a tizennyolc éves gyerekek tudniillik nem hülyék. Ezért is hagytam ott az iskolát, mert közben a korábbi nagyon kedves, rugalmas és szakmailag nagyon jó igazgatót felváltotta egy nagyon vonalas, elkötelezett pártember, akivel semmiben sem tudtunk egyezni. És akkor úgy gondoltam, inkább kimegyek a gazdaságba. Volt akkor egy nagyon érdekes vállalat Szolnokon, amit úgy hívtak, hogy Tiszavidék Szövetkezeti Közös Vállalat, oda mentem közgazdásznak, és elég sokáig maradtam, mert közben született két gyerekem, gyesre mentem, Istenem, de régen volt, már huszonhárom éves a nagyobbik fiam... Akkoriban nagyon szerettem volna újságíró lenni, otthon voltam a gyerekekkel, és közben glosszákat írogattam a megyei napilapba, végül egy állást is megpályáztam. De nem kaptam meg az úgynevezett feddhetetlenségi igazolványt, szóval a Mizsei névvel még a nyolcvanas évek közepén sem lehettem újságíró. Ez azért érdekes, mert elég sok konfliktusom volt mostanában jobboldali újságírókkal, és mindig azt akarták nekem bebizonyítani, hogy a nyolcvanas években ellenállók voltak, és hősiesen tiltakoztak az aczéli önkény ellen. És erre mindig azt szoktam nekik válaszolni, hogy „veletek szemben én még újságíró sem lehettem". Pedig tényleg nagyon akartam, és ez nekem akkor nagyon fájt. Úgyhogy akkor - mivel nem nagyon szerettem irodában ülni - elmentem a Skálába ABC-áruházat vezetni, ott aztán sok mindent meg lehetett tanulni az életről...
- Például?
- Mindent. Megtanultam, hogy amikor hozzák a fél disznót, ellenőrizni kell, van-e súly a hentes zsebében, vagy nincs. Tudniillik úgy zajlik a mérlegelés, hogy a szállító - hússal a vállán - föláll a mérlegre, és miután letette a húst, megint föláll, és a kettő különbsége adja a hús súlyát. Ezért nagyon fontos, van-e a zsebében súly, vagy nincs. Láttam azt is, hogyan festik le körömlakklemosóval a szavatosságot, azt most is csinálják, látom a desszertes dobozokon, és azt is, ha lemossák a kolbászt ecetes vízzel. És átéltük azokat a gyönyörű november hetedikéket, amikor ha előző nap nem volt elég kenyér, az üzletvezetőt raportra hívták a pártbizottságra. Ezért mindenki öt mázsa kenyérrel többet rendelt, és utána kidobta. Egyszer elfogtunk egy tolvajt, aki - nevezzük nevén - párttitkár volt, és fél évig a nyakunkra jártak, hogy „X elvtárs nem lophatott, az nem létezik". És akkor azt mondták a pénztárosok, hogy soha többé senkit nem fognak elfogni, mert abból csak baj van. És ott először arra is fölkértek, hogy lépjek be az MSZMP-be - és akkor már lehetett a felkérésen röhögni -, mert diplomás létemre fizikai állományban voltam. Mondtam, menjetek át a szomszédba, a pártbizottságra, és az „m" betűnél nézzétek meg a kartont, és utána már nem is jöttek vissza. Mert apámat még 86 októberében is behívták a rendőrkapitányságra, és azt mondták neki, huszonharmadikán ne merjen az utcára kimenni. Tanúként idézték be egyébként, fogalma nem volt, mit akarnak. De azért hívták be, nehogy ki merjen menni az utcára, és nehogy lázítson, és egyáltalán ne is létezzen. Pontosan tudtak róla egyébként mindent, többet, mint az anyám. Most már azt is tudjuk, melyik ismerősünk volt ráállítva mint ügynök. Ebből aztán a fiaim sokáig cirkuszt is akartak csinálni, hogy „most majd mi bemegyünk hozzá, és megmondjuk, hogy tudjuk..." Papával mondtuk, hogy fölösleges, nem kell. Ezt meg is írtam egy Létra című publicisztikában, hogy akivel szoros kapcsolatban voltunk, az volt az ügynök. De ezt mi lazán fogtuk föl, mert nekünk bejáró ügynökünk is volt, róla viszont mindig tudtuk, hova tegyük. Amikor papát elvitték 57-ben, következő szerdán megjelent nálunk egy hölgy, és attól kezdve minden szerdán eljött, és hallgatta, miről beszélünk. Megnézte, mit főzünk, benézett a fazékba... hozott ajándékot... szóval ő bejáró ügynök volt. Bözsinek hívtuk egyébként, és úgy kezeltük, mint valami öreg bútordarabot... Volt, hogy megkértük, vásároljon be, hozott húst a piacról. Tehát mi hozzászoktunk ehhez, anyám azt mondja, őt sose zavarta, hogy figyelik, mert ő így üzent a hatalomnak, hogy így él egy tisztességes keresztény család, ahogy mi.
- A rendszerváltás áruházvezetőként érte?
- Nem, mert közben elemző közgazdász lettem a KSH megyei igazgatóságán, ahol megint nagyon jól éreztem magam, mert akkor már lehetett érezni, hogy valami történni fog, és ezt közgazdászként egy megyei KSH-ban átélni nagyon jó volt. Akkor szereztem a második diplomámat rendszerszervezésből, meg házon belül is elvégeztem mindenféle tanfolyamokat, és nagyon érdekelt, amit csináltam. És szakmai igényességet és alaposságot is lehetett tanulni ott, egyetlen számjegyet sem lehetett tévedni. Nagyon precíz, pontos munkát adtunk ki a kezünkből, sokféle elemzést készítettünk, és gondolom, soha nem váltok, mert nagyon szerettem ott dolgozni, ha nem hal meg a férjem. De a férjem rákos lett, és 90-ben meghalt, és az akkori KSH-s fizetésekből nem lehetett két kisgyereket felnevelni. Akkor megpályáztam egy könyvtár gazdaságigazgatói állását, ahol épp kétszer annyit fizettek, mint a KSH-nál, és azt a munkát is nagyon szerettem, mert az megint egy egészen más világ volt. Ott kezdtem kultúrafinanszírozással foglalkozni, és akkor azt gondoltam, hogy „na, most visszataláltam az ifjúkori, gyerekkori álmaimhoz, mert mégiscsak itt vagyok a bölcsészek közelében". Az ilyen szempontból nagyon jó időszak volt. Nagyon szerettem.
- A politikához akkor még nem volt köze? Teljesen véletlenül csöppent 92-ben a Kereszténydemokrata Néppártba?
- Teljesen. A férjem 89 őszén lett beteg, a romániai forradalmat például - helyesebben amit a televízió közvetített - a betegágyból nézte végig. Miközben édesapám 90 tavaszán a választások első fordulóját megnyerte Jászapátiban, az én férjem Debrecenben haldoklott. Örültem, hogy a papa nyert, de kisebb gondom is nagyobb volt a politikánál. 89 őszén lett beteg a férjem, és 1990. március 31-én halt meg, ez a négy hónap nekem teljesen kiesett.
- Nem is érdekelték a pártok, melyik szimpatikus, melyik nem...
- Abszolút nem. Egyébként az úgynevezett kék könyv, A rendszerváltás programja miatt az SZDSZ volt szimpatikus, és a KSH-ban mindenki azt olvasta, azt adták kézről kézre, az forgott, mint kicsit korábban a Fordulat és reform, arról beszélt mindenki. És emlékszem, egyszer Petschnig Mária Zita Szolnokon, a főiskolán tartott előadást, hihetetlen tömeg volt, és halál lelkesen mentem haza, de a férjem - nem tudom, beteg volt már, vagy nem - azzal hűtött le, hogy „szóval itten most nem politizálunk", tehát ő nem engedte volna soha, hogy politizáljak. Soha. Ő egy kereskedelmi vállalat élén a vállalati tanácsok létrejöttét és a spontán privatizációt még végigasszisztálta, és abból már levonta a maga következtetéseit. Meg akkor egyszer csak mindenki elkezdett félni. „A mi előéletünkkel, ne hülyéskedj! Hát nem volt elég az apád?" Előjöttek ezek a régi dolgok. „Mi lesz, ha visszajönnek?" És akkor ezt tőle el is fogadtam, mert nagyon szerettük egymást, és nagyon boldogok voltunk, és mit érdekelt engem a politika! Volt aztán még egy nagyon érdekes előadás a KSH-ban, az ifjú Fekete Gyuláé, és a megyei pártbizottság éppen hatalmon lévő titkára és a Gyula kiabáltak egymással. Akkor meg úgy éreztük, ha ezt következmények nélkül megtehette, akkor mégiscsak történni fog valami. De utána elmerültünk abban, hogy kemoterápiára kell menni, meg műtétre, és nem tudom, mi történt. A papa az első fordulóban az élre került, mindenki boldog volt, majd meghalt a férjem, mindenki szomorú volt, majd apám a második fordulóban is győzött, megint boldogok voltunk, tehát egyik nap boldogság, másik nap tragédia, a harmadik nap megint boldogok vagyunk, és utána meg temetésre mentünk. Én ezt akkor nem tudtam megemészteni, nagyon megviselt, nem érdekelt, mi van körülöttem.
- Azt sem tudta, milyen koalíció alakít kormányt?
- Dehogynem, és nyilván a Kisgazdapártra szavaztunk, és örültünk, hogy a papa hatvannyolc éves korában valamit visszakapott abból, amit korábban elvett tőle az élet. Anyám mindig tudta, hogy vége lesz a diktatúrának, egy történelem szakos tanár persze hogy tudja, de nem számított rá, hogy ilyen hamar. És neki ez kegyelmi állapot volt, óriási öröm. Azt mondta, neki ez elég. És nagyon örültünk, hogy a papa képviselő. Ma is minden vasárnapi ebéd a politikával van tele, mert ő ilyen, ebben él. Mindenki leinti, nem akarunk már politizálni, de azért ma is erről szól az élete. Én pedig úgy keveredtem aztán bele a politikába, hogy egy unokatestvérem, aki akkor a KDNP egyik alelnöke gazdasági tanácsadójaként dolgozott, azt mondta, hogy értelmes fiatal emberek kellenének a közgazdasági bizottságba, vállaljam már el, mert - ő mondta így - van ott egy csomó buta, valahogy ellensúlyozni kellene őket. És aztán ő már rég kikopott belőle, amikor én még mindig ott voltam. Azt gondolom, eleinte tisztán pótcselekvésként. Egy űr volt bennem a férjem halála után, az ember ilyenkor nem tud magával mit kezdeni, talán csak azt próbáltam betölteni, és utána már vitt a lendület.
- Feladta az állását?
- Nem, soha nem voltam pártalkalmazott. Ugyanabban az évben egyébként - a papa révén, aki mindenütt ott volt, ahol összeütöttek két cintányért - megkerestek, hogy indul egy megyei napilap, vállaljam el a kiadó vezetését. Persze igent mondtam, ez volt a Jászkun Krónika, ahol egy MDF-es közegbe kerültem, és magam is elkezdtem aktívan politizálni. Viszont mégsem az MDF-be, hanem a KDNP-be léptem be Szolnokon, ahol azonnal azt a kérdést szegezték nekem, hogy rendben van-e a házasságom egyházilag. Ez volt a felvételi kérdés a KDNP-be, egyébként özvegy voltam, de ez ebből a szempontból mellékes...
- Hogy a második férjével egyházi házasságot kötött-e?
- Igen. Szóval beléptem a KDNP-be, és azt gondoltam, ha ezek ilyesmivel foglalkoznak, akkor én mindent meg fogok tenni, hogy ezután ne így legyen, és majd megváltoztatom a dolgokat. És mivel ezután sokszor találtam magam ilyen konfliktusok közepén, és ebben nem is voltam egyedül, így dolgoztam be magam valahogy a pártpolitikába.
- Mennyire ismerte akkor a Kereszténydemokrata Néppárt belső viszonyait, és mit tudott a koalícióban játszott - meglehetősen alárendelt - szerepéről?
- Azt láttam, hogy alárendelt helyzetben vannak, de azt is tudtam, hogy mekkora nyomás nehezedik a kormányra. Erről egyébként nem kéne elfeledkeznie néhány - ma már fideszes, akkor kerszténydemokrata - politikusnak. Szóval tudtam, hogy végig kell csinálniuk azt a négy évet, és abszolút lojális voltam Antall-lal és a koalícióval, de ez részben az apám hatására volt így.
- És gyűlölte az ellenzéket...
- Nem gyűlölet volt az, csak indulat. Apám is gyakran kifakadt például azért, mert Orbán Viktor „Imához térdre, keresztények!" felkiáltással gúnyolta őket, de ebben csak indulat volt, nem gyűlölet. Ez az emlék egyébként ma is elevenen él benne, hiszen ezzel vallásos érzületében sértették mélyen, és most naponta von párhuzamot a mai és az akkori Fidesz között, és magában naponta olvassa a fejükre, hogy „most mit akartok, hogy gondoljátok, és mi ez az egész?"
- Térjünk vissza a KDNP-hez, amelynek ön - akit elbeszélése szerint az elégedetlenség és a változtatni akarás kötött egyre szorosabban a pártjához - egyik legmagasabb rangú vezetője lett, bár képviselő nem volt. Ez a „belülről könnyebb megváltoztatni" klasszikus esete volt?
- Választott tisztségviselő voltam, egyébként meglehetős káderhiányban szenvedett a KDNP, nem volt képzett embere. Volt egy párt, amelynek az eszmerendszere, a programja közel állt hozzám, a szolidaritás, a társadalmi igazságosság és a szubszidiaritás elve, vagyis hogy a lehető legalacsonyabb szinten dőljenek el a dolgok, ott, ahol azok élnek, akiket érintenek, és csak akkor avatkozzon be a magasabb szint, amikor arra feltétlenül szükség van. És ezt nagyon szívesen fölvállaltam. Csakhogy egy nagyon merev - az én felfogásomnak nem egészen megfelelő, inkább a Horthy-korszak keresztény középosztályát idéző - párthierarchiával találtam magam szemben, egy szerencsétlen struktúrával, nem is nagyon találtam a helyem benne. „Akkor most kilépek" - gondoltam ilyenkor, de aztán valami mindig eltérített ettől. Mondjuk, egy pályázat a választási kampányról, na jó, akkor most leírom - és leírtam -, hogyan képzelem, mit hogyan kellene megváltoztatni. Mindig azt mondtam magamnak, hogy ezt most még megpróbálom, és ha nem sikerül, vagy nem hallgatnak rám, akkor itthagyom az egészet, mert nincs értelme. De ez a kampányról szóló pályázatom nyert, és ezzel elindítottam magam egy olyan pályán, ahol sikereim voltak, és az ember a sikerei helyszínét nem könnyen hagyja ott.
- Emlékszem, az első ciklusban, kormánypárt-korában a szürkeséget és az önálló politika hiányát rótták föl leginkább a KDNP-nek, igazán csak akkor volt érdemes odafigyelni rá, ha valamelyik politikusa elhagyta, többnyire azok, akik maguk is valami korszerűbb, „európaiasabb" konzervativizmust kértek számon rajta. Az volt az ember érzése, hogy abban a pártban nem lehet maradása annak, aki valóban kereszténydemokrata, ráadásul akar is valamit.
- Persze, és ebben a nagymester - Isten nyugosztalja - Varga László volt, az ilyesmit nem nagyon tűrték, el kell olvasni a könyvét, saját maga írja le, milyen nemtelen eszközökkel buktatták meg 45 után a DNP (Demokrata Néppárt) elnökét, és ez a belterjesség ma is látszik a KDNP-n. Ugyanaz a tíz ember dönt mindenről, mindegy, hogy a Fideszben ül vagy önálló pártban, gyakorlatilag ők a „párt". Én egyébként 94-ben, amikor a jobboldal elvesztette a választást, azt mondtam, kész, elég, nem akarok többet politikáról hallani. Akkor még nem voltam alelnök, bár - mondjuk - elismerték, hogy nem vagyok tehetségtelen, számítottak rám. És el is indultam a választáson, hogy Szolnokon vagy Jászladányban, azt most már nem tudom, de arra emlékszem, hogy nagyon sokat dolgoztam, keményen küzdöttem a győzelemért. És rá kellett jönnöm, hogy mindez nem szolgált más célt, mint azt, hogy húsz ember a lista elejéről, ugyanaz a húsz ember, aki az Antall-kormány idején volt a KDNP-frakció tagja, újra bekerüljön a parlamentbe. Vagyis igazából azért güriztem, hogy Surján László megint képviselő legyen. És akkor elment a kedvem az egésztől, vissza is húzódtam, csináltam az újságot, és nagyon élveztem. Akkor váratlanul felhívott Kovács K. Zoli bácsi, hogy jó lenne, ha elvállalnám az alelnökséget. És nem értettem, miért éppen engem akarnak, de megválasztottak, amin én lepődtem meg legjobban. Később értettem csak meg, hogy van a párton belül két rivális szárny, a Surjáné meg a Giczyé, és nekem az lenne a dolgom, hogy a Surján-vonalat erősítsem. Engem azonban ez a szerep egyáltalán nem vonzott.
- Ez már azután volt, hogy az MDF és a Fidesz megalakította a Polgári Szövetséget?
- Nem, előtte volt. Alelnök lettem, és baromi lelkesen kezdtem dolgozni. Például kidolgoztam a párt belső és külső kommunikációs rendszerének tervét, ilyesmiről azelőtt senki sem hallott a KDNP-ben. És akkor jött ez a „polgári szövetséges" história, tárgyaltunk a Fidesszel, és elvben meg is egyeztünk az egyharmad-egyharmad-egyharmad arányban, egyenrangú partnerek szövetségében.
- Vagyis azt mondja, kezdetben a KDNP is hajlandóságot mutatott a szövetségben való részvételre?
- Igen, de feltételeink voltak. Közben azonban, amíg mi, választott tisztségviselők naivan erről tárgyaltunk a két másik párttal, véleményem szerint a Fidesz a hátunk mögött megállapodott a képviselőcsoport egyes tagjaival, akik kiléptek, vagyis fölborították a frakciót. Az is ebben az időben történt, talán nem véletlenül, hogy miközben az EUCD-ben, a Kereszténydemokraták Európai Uniójában - nem függetlenül Surján László ottani alelnökségétől - zajlott az az ominózus huzavona, hogy kidobják-e vagy ne dobják ki a KDNP-t, Budapestre érkezett a szervezet egyik vezetője, Wim van Velzen. És én nagy naivan összeszedtem a szerkesztőségben egy halom fényképet, amelyek jászsági cigánytelepeken készültek, fantasztikus fotókat, hogy megmutassam az európai kereszténydemokraták e neves személyiségének, mivel kéne egyszer már nekünk, keresztényeknek ezen a szegény Magyarországon foglalkoznunk. A delegáció tagjai azonban egyetlenegy témával voltak hajlandók foglalkozni azon a szűk körű megbeszélésen, hogy vagy tudomásul vesszük, hogy a Fidesz a jobboldal vezető ereje, a „domináns hím" a jobboldalon, vagy szét fognak bennünket zilálni.
- Ha jól emlékszem, a KDNP-t akkor a MIÉP iránti barátsága, lojalitása, együttműködési hajlama miatt marasztalták el...
- Formálisan erre hivatkoztak, például hogy Báthory Gábor alelnök elment egy MIÉP-gyűlésre, de nem ez volt a lényeg. Az volt a lényeg, hogy akkor és ott le akarták diktálni a torkunkon a Fidesz vezető szerepét. Ehhez képest a MIÉP-pel Orbán Viktorék is egész jól együtt tudtak működni 98 és 2002 között, emlegettük is gyakran Wim van Velzen urat akkoriban, hogy vajon ő most mit szól ehhez! De nem szólt semmit. Ez a két esemény határozta meg az én további helyemet és szerepemet a KDNP-ben, mert úgy gondoltam, nem lehetek azok között, akik egy már formálódó megállapodást megkerülve a többiek háta mögött összemutyiznak a rivális párttal, és szétvernek egy szervezetet, amiért mások „életüket és vérüket" adják, illetve nem lehetek egy olyan szervezet híve, amelynek külföldi vezetője idejön, és azt mondja, félresöpörve az éhező cigánygyerekek fényképét, hogy „vagy Fidesz, vagy szét lesztek zilálva". És szét is lettünk zilálva.
- Nem gondolja, hogy ez a Báthory nevű alelnök és mások csakugyan jelentős gesztusokat tettek a MIÉP felé?
- De, voltak ilyen gesztusok.
- És erről akkor mit gondolt?
- Hogy kétségbeesett próbálkozások. Egy ilyen helyzetben nem lehet minden érzelmet és indulatot lefojtani. Fűhöz-fához kapkodott mindenki, mindenfélével próbálkozott, hogy valami módon ellen tudjunk állni a Fidesz nagy nyomulásának és az ellenünk dolgozó közhangulatnak. Az látni való volt, hogy az MDF erőtlen, és alig működik... Szóval adódhat olyan kilátástalan helyzet is, hogy úgy érezze valaki: „Nem maradt más választásunk, próbáljuk meg a MIÉP-pel." Hiba volt.
- Ha jól emlékszem, azt is a terhükre írták, hogy - miközben a Polgári Szövetségbe az FKGP-t nem vették be - a KDNP nem határolódott el a Torgyán József vezette Kisgazdapárttól, nem jelentette ki, hogy elképzelhetetlennek tart vele mindenféle együttműködést.
- A Polgári Szövetségbe nem vették be a Kisgazdapártot, kormányra kerülve azonban már nem voltak ennyire finnyásak. De a KDNP-nek, Giczy György elnöknek valóban volt egy ilyen kísérlete, én ebben elvi okokból nem voltam partnere. Tehát én soha nem mentem el semmilyen Torgyán-találkozóra, már csak családi indíttatásból sem, soha nem értettem vele egyet, de kétségtelen tény, hogy nyilvánosan nem tiltakoztam ellene. Mert amit a többség elfogadott, azt én tudomásul vettem. De nagyon nem tetszett, ezt mindenki tudta. Egyébként meg tudtam, hogy nem lesz belőle semmi.
- Össze lehet számolni, azóta hány pere volt a kereszténydemokratáknak - kilépetteknek, kizártaknak és bennmaradtaknak - önmagukkal, saját pártjukkal, illetve egyik szárnynak a másikkal?
- Magam sem tudom, az biztos, hogy rekordot döntött a KDNP-vel kapcsolatos peranyag, valaki egyszer biztos több dolgozatot ír a perekből. Ezek egyébként időnként nagyon különös fordulatokat vettek, egyszer például a Legfelsőbb Bíróságon a Bartók Tivadar vezette KDNP jogerősen megnyert egy pert, majd ugyanaz a tanács egy hét múlva - miután az ellenfél felülvizsgálati kérelmet nyújtott be - megsemmisítette a saját jogerős ítéletét, majd egy következő fordulóban Bartók Tivadar jogerősen is veszített.
- Most Bartók Tivadar a legitim KDNP-elnök?
- Most éppen nincs legitim elnök. A Giczy-utód Bartók Tivadar, inkább így mondom. Varga László halála után egyébként is lehetetlen lesz törvényesen elnököt választani. Azért ezek érdekes dolgok. De persze mindennek már nagyon kevés köze van bármihez, amit kereszténydemokráciának lehet nevezni, a közjóhoz, a társadalmi szolidaritáshoz, a szubszdiaritás elvéhez és gyakorlatához, én nem látok erre semmi jelet. Ez már csak a hatalomért ment. És akkor már vissza is húzódott mindenki.
- Az utolsó elnök, amikor még parlamenti párt volt a KDNP, Giczy György most merre járhat?
- Nem tudom.
- Nem is találkozott vele azóta?
- Nem.
- Amikor 1998-ban a párt kiesett a parlamentből, megszüntette a tagságát?
- Én ezt becsületbeli ügynek fogtam föl, akkor otthagyni - elhagyni a süllyedő hajót - nem lett volna tisztességes. Akkor én választmányi elnök voltam.
- Most már nem az?
- Lemondtam, amikor kineveztek a Millenáris Park igazgatójának. Addig azért nem mondtam le, mert az volt az egyetlen legitim poszt, amit mindenki elismert, az összes pereskedő fél elismerte, hogy az én választmányi elnöki minőségem legitim.
- Semmit sem lehet tudni az egykori tagságról?
- Nagyon sokan csatlakoztak a MIÉP-hez és a Fideszhez, érdekes módon az MDF-hez, a kisgazdákhoz kevesebben, nagyjából ez a törésvonal érzékelhető. Aki karrierpolitikusnak nevezhető, az megkereste a Fideszt, és megkapta a maga beosztását.
- Mit gondol az Orbán-kormány négy évéről?
- Amit az édesanyám mondott valamikor 2000-ben: „Most úgy érzem magam - ő akkor volt hetvennégy éves -, mintha a Rákosi-korban élnék, és Horthy kormányozna." Ennyi. Én nem féltem 90 és 94 között, nem féltem, amikor 94 és 98 között a szocik voltak hatalmon. El kell ismernem, hogy a 94-es választás után az MSZP-sek igen nagyvonalúak voltak, hiszen az akkori ellenzék súlyánál nagyobb arányban képviseltethette magát a parlamenti bizottságokban. De ezt csak a Fidesz győzelme után tudtuk méltányolni, amikor épp az ellenkezőjét kellett tapasztalnunk minden vonalon.
- Azt a négy évet hol töltötte?
- 98-ban az egyébként hányatott sorsú Jászkun Krónikát - amelynek cégvezetője voltam - a tulajdonosa eladta egy másik cégnek. Akkor azzal is megvádoltak, többek között a Magyar Fórum hasábjain, hogy én hoztam össze az üzletet, én, az egyszerű alkalmazott. Akkor átvett engem a megyei napilap főkönyvelő-helyettesnek. Nem voltam ott sokáig, mert átmentem az iparba, és ezután négy évig ott dolgoztam. Tavaly nyárig.
- Milyen területen?
- A gépiparban. Először főkönyvelő voltam, és két év után mentem át egy kft.-hez ügyvezető igazgatónak. És azt is rendkívül lelkesen csináltam, az a terület megint nagyon érdekelt, mert teljesen új volt, ahogy korábban szinte valamennyi munkám. Tetszett, hogy a szemem előtt lett egy hatalmas vasdarabból gépalkatrész. Az volt a feladatom, hogy bontsak le valamit, ami korszerűtlen volt, és építsek valami korszerűt. Megcsináltam. És ennél a pontnál látszott, ismét váltanom kellett. A 2002-es választást követően fönt voltam a Kékestetőn, és tudtam, ha lejövök, változtatok. És akkor felhívott egy ismerősöm, hogy „ha van szabad vegyértéked, akkor gyere". Ez egy személyes kapcsolat volt, és egy nagyon érdekes ajánlat. És tudták, hogy én éppen szabad vagyok, és meglehetősen merész vállalkozókedvvel rendelkezem. Ismertek.
- Szabad megkérdeznem, melyik pártban vannak azok, akik önre gondoltak?
- Nincs jelentősége.
- Az nem játszhatott szerepet ebben a felkérésben, hogy ön nemrég még magas rangú kereszténydemokrata politikus volt? És nem mellesleg, írt az előző ciklusban néhány - az Orbán-kormányt támadó - a szocialistákkal igen barátságos cikket. (Egyébként ugyanezt tette a baloldal iránt korábban engesztelhetetlen Giczy György is, sőt ha jól emlékszem, neki hivatalos találkozója is volt Kovács Lászlóval.)
- Ez nem játszott szerepet benne. Engem szombaton hívtak fel, hogy vállalnám-e a Millenáris Kht.-t. Mondtam, hülyék vagytok. Már hogy vállalnám el? De gondolkodási időt kértem, és hétfőn igent mondtam.
- Mit tudott akkor az intézményről?
- Szinte semmit. Azt tudtam, hogy a Millenáris a Fidesz felségterülete. Enynyit.
- Szavazott a 2002-es választáson?
- Természetesen. Mindig szavazok.
- Tudom, hogy ez illetlen kérdés, ne válaszoljon, ha zavarja: merrefelé szavazott?
- Én a Centrumra szavaztam.
- A Centrumpártot is megvádolták, hogy „lepaktált a kommunistákkal". Ezt most azért idézem föl, mert még mindig nem találom a magyarázatát annak, miért keveredett át ön is, az édesapja is - akivel az elmúlt négy évben kimondottan liberális, illetve baloldali rendezvényeken lehetett találkozni - a „másik", a saját korábbi oldalával ellentétes térfélre.
- Apám a Bibó Kör rendezvényeire jár. Bibó érdemeit úgy tudom, egyik oldal sem vitatja. 98-ban az Orbán-Torgyán-koalíció megalakulása után apám hirtelen rossz 56-os lett, mint Torgyán ellenfele. Törölték az ötvenhatosok listájáról. Pedig nekünk nem csak az volt a Kádár-korszakban problémánk, hogy nem kapunk útlevelet, és az egész család megszenvedte, a nővérem, a bátyám, az apám, az anyám, mindenki. De el tudjuk felejteni, fölül tudunk rajta emelkedni, és azt tudjuk mondani, most már nézzük, mi a jó. Egyszerűen nevetséges, ahogy húszéves gyerekek kommunistáznak... Az apu egyszer - ez még az Orbán-Torgyán-kormány idején volt - megírta Torgyán történetét, és elvitte egy jobboldali újsághoz, leírta, hogy kicsoda is tulajdonképpen ez az ember, és mit csinált a Kisgazdapárttal. És azt mondták neki „de Béla bácsi, hát Torgyán koalíciós partner! Nem lehet bántani." Erre elvitte a cikket a Népszabadságba, ahol megjelent a Fórum rovatban, korrekten. Ezek után a papát lekommunistázták, leárulózták. Nem az volt az érdekes, mit tett Torgyán, igaz-e vagy nem, amit a papa leírt, hanem hogy a Népszabadságba cikket írt. Kész, áruló, kommunista. Én pedig azt gondolom, az ember tegyen meg mindent, hogy hű maradhasson az értékeihez, és ha egyszer bebizonyosodik, hogy azok, akik hirdetik magukról, nem képviselik, inkább megcsúfolják ezeket az értékeket, akkor ezt el kell mondani. És az ember kereste, hol lehetne ezt elmondani. Maradt a Népszava és a Népszabadság. Mert valahol csak el kellett mondanom, hogy ez nem szolidaritás és nem kereszténydemokrácia, hogy a leggazdagabb rétegnek még többet adnak, a szegények pedig csináljanak, amit akarnak. Jelzem, amikor a Fidesz hatalomra került, 98-ban, Szolnokon azzal kezdte a ténykedését, hogy bezárt négy iskolát. Egyet le is bontott, azóta semmi nincs a helyén. Ezek a cikkek abban az időszakban születtek, amikor nem emelték a családi pótlékot. Amikor olyan adórendszer volt, hogy a gyerekek után járó kedvezményeket az én kollégáim a gyárban - akik minimálbéres munkások voltak - nem tudták igénybe venni. A legelesettebb, legszerencsétlenebb réteg a gyerekek után járó adókedvezményt nem tudta igénybe venni. És én ezt ma is vállalom, hogy figyelmeztetni akartam, és ezt ott tettem, ahol lehetőséget kaptam rá. Mert a jobboldali sajtóban nem lehetett leírni, hogy gyerekek, vigyázzatok, ez nem az a haladó, konzervatív irányzat, amire az országnak szüksége van. Pláne nem keresztény. Itt valami tömegekre apelláló kirakatpolitizálás folyik, abból a célból, hogy fölépítsenek egy vezért. Ez pedig nagyon veszélyes vállalkozás. Édesanyám mindig azt mondja: „Ezek a fiúk nem tanultak történelmet, vagy nagyon is megtanulták, de akkor jól tesszük, ha félünk tőlük." Én félelmetesnek tartom őket. Persze személyes okom is van rá, mert én az Orbán-kormány alatt egyébként ültem a vádlottak padján, és a bíró azt mondta nekem, hogy „Vádlott, álljon fel!" A Kádár-rendszerben nem körözött a rendőrség, pedig akkor is elég nagy volt a szám. De 98 és 2002 között rendőrséggel kerestettek. Egyetlen mondatért, ami úgy hangzott, hogy Szakolczay György - egykor szintén a KDNP tagja - „valótlan tényekből levont téves következtetésekkel félrevezeti a közvéleményt". Ezért ültem a vádlottak padján - mert Szakolczay György beperelt rágalmazásért -, ezért a mondatért a rendőrséggel köröztettek, és a szomszédaimat zaklatták a rendőrök, hogy hol vagyok, mert éppen elköltöztem. És ez a per 1999-től 2003 februárjáig tartott, akkor mentettek fel.
- Az egyházáról, amely 98-ban és 2002-ben is a Fidesz mellett korteskedett, mit gondol?
- Azt, amit az édesanyám, aki a választások előtti vasárnap kijött a miséről, azt mondta, hogy ő most hazamegy, pedig nagyon mélyen vallásos asszony, mert a ministráns hazugságokkal teli pártröplapot adott a hívők kezébe. Akkor ő hazament, és kétségbeesve telefonált, hogy, ugye, ezek nem kerülhetnek hatalomra. Ezt gondolom én is, és tudom, hogy ez nem jó az egyháznak sem, nem igaz, hogy jó. És én olyan templomba szeretek járni, ahol a Jóistenben lehet hinni, és nem egy új vezérben kell. Azokban a templomokban nem érzem jól magam, ahol a prédikáció politikáról szól.
- Budapesten van ez a templom?
- Mindenkinek megvan a helye, biztos itt is találnék ilyet, de máshová járok. Az egyik egy nagyon kedves kis templom, 2000-ben, augusztus 20-án, amikor hurcolták a koronát jobbra-balra, az én kis templomom tele volt, mindenki izzadt, meleg volt, és azt mondta a pap: „Higygyék el, hogy a kereszténység most itt közöttünk dől el, és nem ott, amit a tévében mutogatnak." Nálunk egyébként otthon kötelező a lojalitás, bármi történik, az egyházat mindig tiszteljük. Nagyon érdekes, ezt az emberbe belenevelik, mint azt is, hogy mindig meg kell bocsátani.
- Akkor most itt vagyunk megint, ebben a szobában, és ez már egy éve tart.
- Pont egy éve.
- Mennyire lepte meg, ami itt a szeme elé tárult, amit módja volt megismerni? Amikor eddig erről beszélt, mindig nagyon visszafogottan, tartózkodóan, fegyelmezetten és udvariasan, mégis pengeélesen fogalmazott.
- Egyszer sikerült engem ebből a tartózkodásomból kimozdítani, amikor azt olvastam az elődömmel készült interjúban - ez akkor volt, amikor kiderült, hogy szakmai hiányosságok is jellemezték az előző időszakot -, hogy az ő autójának az amerikai diplomája minősítése a rendszáma. Akkor azt mondtam, én nem rendszámnak használom a diplomámat, hanem arra, hogy egy céget tisztességesen és - szándékaim szerint - jól irányítsak. Egyébként - hogy a kérdésére is válaszoljak - igen, meglepett, amit itt találtam. Én világ életemben nagyon óvatosan bántam a pénzzel, a magaméval is, de még inkább a másokéval. Ezt is belém nevelték: pazarolni tilos. És ami itt az első nap a szemem elé tárult, az sokkolt, mindjárt elsőnek az összegek végén sorakozó nullák száma. Az első szerződés egyébként, ami a kezembe került, és ami azóta olyan híres lett, valóban a halak etetéséről szólt, havi 120 ezer forintról. De nem ez sokkolt, mert ez piti tétel volt a többihez képest, hanem az, hogy megnéztem, mennyi pénz van a számlán, és mennyi volt januárban, és rájöttem, hogy egy hónap alatt elment egymilliárd forint. És tudom, hogy ma egy megyei könyvtár éves költségvetése alig több mint százmillió forint. És aztán elkezdtem a dolog mélyére ásni, és egyre-másra kifizetetlen számlákba, meg nem kötött szerződésekbe ütköztem, de igazából a nagyságrendek, a hihetetlen összegek sokkoltak. Meg az összehasonlítás minden korábbi tapasztalatommal: hogy akár egy magáncégnél, akár egy önkormányzati intézménynél, akár a Központi Statisztikai Hivatalnál dolgoztam, mindenhol minden fillért meg kellett nézni, amit kiadtunk. Soha sehol nem szórhattuk a pénzt, itt pedig - ez azonnal kiderült, csak az nem látta, aki nem akarta, mert az ember képébe ordított - ez volt a rendszer. Bekértem a megbízási szerződéseket, és havi 700 ezer forintos tételeket láttam, és akkor arra kellett gondolnom: ilyen jól megy a kultúrának? Egyszóval kiderült, hogy szörnyű pazarlás zajlott itt. És hogy mi 2003 első félévében egymilliárd forinttal kevesebből működtettük a parkot, mint ahogy ezt 2002-ben tették az elődeink, az a rendőrségi vizsgálattól és az ügyészség véleményétől függetlenül - gondolom - bennünket igazol: tavaly az első félévben egymilliárd-hatszázezer forintot költöttek, mi meg hatszázmilliót.
- Azoknak mit válaszol, akik szerint „olcsó húsnak híg a leve", azért kerül ma kevesebbe a Millenáris Park, mert sokkal igénytelenebb a program, mert az új vezetés szegényessé tette a programot, és nemzetietlenné tette az intézményt?
- Hogy több a rendezvényünk, mint az Orbán-kormány alatt volt. Egy dolgot nem csinálunk, nem rögzítjük filmre az összes előadást, de ez csak nyolcvanmillió forint. Háromszázmilliót takarítottunk meg egyik félévről a másikra a személyi költségeken, az üzemeltetésen, az őrzés-védelmen. Volt egy csarnok például, amit papíron - el is gondolkoztam, kit őriztek ott - huszonnégy órán át huszonnégy ember őrzött, pedig kettő is elegendő rá. De úgy látszik, mindenáron el kellett költeni a pénzt. A nyomtatványok, ha csak tizenötezerre volt szükség belőlük, akkor is ötvenezer példányban készültek, vagyis harmincötezer egyenesen ment a selejtbe. Mi olyan programokat szervezünk, amelyek a nemzeti kultúra részét képezik, és nem szeretnénk, ha demagóg alapon minősítenék őket: az egyik program nemzeti, a másik nem az... Nem ilyen helyet akarunk a parkból. Arra hivatkoznak a korábbi vezetők, az üzleti partnerek, hogy minden törvényes volt, betonbiztos szerződésekkel körbebástyázva. Ezt lehet? Lehet milliárdokat törvényesen, közbeszerzéssel felpántlikázva szétszórni? A mi válaszunk erre egyetlen év alatt közel kétmilliárdos megtakarítás. Egyébként a „jogilag betonbiztos" szerződések őrült káoszt takargattak.
- Ennek átlátását azonban nem segítik az intézmény státusa és rendeltetése körüli viták, a zűrös, szinte kaotikus tulajdonviszonyok. Azt sem igen érteni, most kiknek van vitájuk egymással, és milyen érdekek ütköznek.
- Ez egy örökölt anomáliahalmaz, amivel azonban meg kell birkóznunk. Ezt a területet ugyanis az elődök profitorientáltan szerették volna hasznosítani, én azt szoktam mondani, ha nincs kormányváltás, itt ma egy polgári Mammut épülne, de minimum lakópark. Mert ezt a területet nem kulturális centrumnak szánták, hanem „üzletnek", a politikai haszonnal kecsegtető Álmok álmodói kiállítás lebontása után el akarták adni, és erre vezethetők vissza a terület rendezetlen tulajdonviszonyai is. Ezt rendbe tenni nem egyszerű, és nem megy gyorsan. Mert a parkot működtető Kisrókus Kft. és tulajdonosa, az ÁPV Rt. - amely egyúttal a parknak is tulajdonosa - profitorientált cég, szemben a parkot használó Millenáris Kht.-val, amely a Miniszterelnöki Hivatal tulajdonában van, és nonprofit cég. Ezt összehozni, ezeket az érdekeket egyeztetni nem egyszerű feladat. De a Kisrókus is, mi is és az ÁPV is azért dolgozik, hogy ez az ügy elrendeződjön, hogy a park mint kulturális centrum a Kincstári Vagyonkezelő tulajdonában legyen, és a Millenáris Kht. legyen az üzemeltetője és működtetője. De, mondom, hihetetlen kaotikus körülményeket örököltünk, és nem mondhatjuk, hogy ezt az egész konstrukciót most kidobjuk a kukába, hanem egyszerűen le kell ülnünk, és meg kell állapodnunk, és ez gyakorlatilag megtörtént. Sínen van az ügy.
- Amikor bezárt az Álmok álmodói kiállítás, és nemzeti színű masnival a hajukban demonstráltak itt hölgyek Kerényi Imre társaságában, akkor mit gondolt magában? Egyáltalán, hogy viseli a támadásokat, az igazságtalan vádakat, a durva szavakat? Méltósággal?
- Nem mindig.
- Sír?
- Persze, sírok is. Ha leköpnek a villamoson, akkor mit csinálnék?
- Ez is megtörtént?
- Persze. Erre azt mondta a barátnőm, hogy ne járjak villamossal. Mondom, „jó, de hát én szeretek villamossal járni". Ezek a dolgok nagyon rosszulesnek, mert igazságtalanok. És nem tudom magam megvédeni. Akkor sem azért bőgtem, mert jött egy nő, és elkezdett velem üvölteni a villamoson, hanem azért, mert azt mondtam neki, hogy „asszonyom, jöjjön be, megmutatom magának a parkot, a papírokat, mindenre válaszolok, amit kérdez, csak jöjjön be, mert nem ismeri a valóságot". És azt mondta: „Nem érdekel. Nem megyek. Apád is III/III-as volt." Ezen kezdtem el bőgni. Hogy az Apu III/III-as? Hát soha! És ilyenkor mindig arra gondolok, hogy a Jóisten biztos most mér meg engem, hogy mennyit tudok elviselni, keresztül tudok-e ezen vergődni. Ha igen, ha meg tudom magamban oldani, akkor azt gondolom, nem vagyok rossz keresztény. Ha meg nem, ha föladom, ha elbotlom, ha összecsuklom, akkor meg... akkor nem álltam ki a próbát. Valahol ez az én hitem próbája, hogy elég erős vagyok-e, hogy ennek ellenére is képes vagyok-e hinni. Amikor életveszélyesen megfenyegettek, egy darabig féltem. Akkor vigyáztak rám, aztán ez elmúlt, de azért most sem egyszerű. Mert tudomásul kellett vennem, hogy érvekkel semmire sem megyek, a tények nem számítanak, a rációnak itt nincs helye, csak az érzelmeknek. Nem érdekes, hogy évi kétmilliárdot megtakarítok, ez nem érdekes. Teljesen mindegy, hogy mit csinálok, tök mindegy, hogy tele van a park, hogy megrendeztük A születés hete fesztivált, és itt voltak a kismamák és a családok, aki gyűlölni akar, az becsukja a szemét, és mindezt nem veszi észre. De ma már nem ez a fontos, hanem az, hogy hetvenezren jöttek el a francia hétre, hogy a park közkedvelt pihenőhely lett, hogy száznál is több programunk van havonta, mindig van valami. Én hihetetlenül lelkes, kedves fiatalokkal dolgozhatok együtt, akik szeretik ezt a helyet. Jó a csapat. Most megint a sikert érzem, és ez jó.
- Az igaz, hogy újabb tanulmányokra készül?
- Nemcsak készülök, már el is kezdtem. Ha már egy kulturális intézmény élére vezérelt a sors vagy a Jóisten, azt hiszem, akkor végre most megszerzem azt a diplomát, amire oly régóta, gyerekkorom óta vágyom, és beiratkoztam a Pécsi Tudományegyetemre, művelődésszervező szakra. Most végeztem az első évet, rendesen járok vizsgázni, persze a gyerekeim röhögnek rajtam. Én meg rajtuk, mert előbb végzek, mint ők. Azt kérdezték, hogy „Mama, kollégista leszel? Mert akkor üres lesz a kéró!" Szóval élvezzük, hogy három egyetemista van a családban.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk