←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Király Edit

Szerencsés véletlenek furcsa tisztességtelen sorozata

Beszélgetés Bodi Lászlóval
Némi ruganyosság, világos sportnadrág, esetleg sort - valahogy így képzeli az ember a nagy vizet megjárt 56-os magyarokat, legalábbis a sikereseket, azt pedig hozzágondolja, hogy a gyűrhetetlen mez mögül, mint megkopott holmi, előbb-utóbb előtüremkednek más, régebbi történelmi rétegek. Ilyennek gondoltam Bodi Lászlót, amikor 1995-ben Bécsben néhány más magyar ösztöndíjas társaságában egy kávéházi asztal mellett megismertem. De miközben könyvekről, emberekről, városokról, az ő egykori bécsi ösztöndíjas idejéről beszélgettünk, a vélt és a valós emigrációs ruhatár darabjai észrevétlenül átrendeződtek, a régi előre, az új pedig hátra került. Hangsúlyok tolódtak el, a főszereplőkből mellékszereplők, a mellékszereplőkből főszereplők lettek, s egy hajdan volt élet szövetének darabkái úgy álltak össze mulatságos és tanulságos történetekké, mintha kizárólag e célból történtek volna meg.
Bodi László feleségével és lányával 1957 elején hagyta el Magyarországot, majd nem sokkal később Európát, hogy a világ túlsó felén, Ausztráliában keressen boldogulást. Ott lett germanisztikaprofesszor, és ott gründolt német tanszéket, amelyet világszerte jegyeznek. Az előzményeket nehéz volna sikersztorinak nevezni: egy 1945-ben munkaszolgálatból hazatérő fiatalember, aki nagy reményekkel veti bele magát a megújítandó egyetemi életbe; még korábban egy politikával nem sokat törődő budapesti polgárcsalád életszilánkjai. A biográfiai rákjárásban mint megannyi levetett gönc sorakoznak a félbemaradt élettervek. Egy civil beszélt itt, akiből éppúgy hiányzott a túlélők fölényes bornírtsága, mint a meghurcoltak mártírpóza. Ausztráliai életéről Balogh Ernő készített vele interjút, amely a Kritikában jelent meg. Az itt közreadott beszélgetés ezért megelégszik Bodi László életének Magyarországon telt részével.
- Abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy tudatlanként kérdezhetek. Hogyan lett tanár úrból germanista?
- Teljesen véletlenül. Budapesti polgári családból származom, nyomdász-litográfus családból, az ő műhelyükből került ki például a Zwack-Unicum plakát. Ezt a tősgyökeres középpolgári családot nem nagyon érdekelte a germanisztika és a hasonló dolgok. A nagy válságban aztán tönkrementek, és akkor apám, aki mindig is művész akart lenni, Milánóba ment családostul, ott elvált anyámtól, aki erre visszament Pestre, és mi itt éltünk. Anyám kicsit vigyázott is rá, hogy belőlem ne legyen művész.
Amikor anyám visszajött Pestre, beíratott a Reichsdeutsche Schuléba, oda, ahová Halász Előd meg Rényi Péter meg Gimes Miklós is járt. A Reichsdeutsche Schule egy iskolatípus volt, amelyet az első világháború előtti időben szerveztek meg tulajdonképpen német diplomatagyerekeknek. Szerte a világban voltak ilyen Reichsdeutsche Schulék, ahol egyszerre kapott az ember helyi érettségit és német érettségit, ami aztán német egyetemi stúdiumokra is képesítette. Nagyon jó és kellemes iskola volt, furcsa, kevert diáksággal, ami részben diplomatagyerekekből, részben Magyarországon élő németek gyerekeiből, részben a gyerekeikkel elsősorban nyelveket elsajátítatni kívánó helyi polgárok gyerekeiből állt. Kimondottan nem filosz irányban képző iskola volt, tulajdonképpen reáliskola, ahol se latint, se görögöt nem tanult az ember, történelmet, földrajzot annál inkább, továbbá négy nyelvet: az ember az iskola végére angolul jól, franciául meglehetősen tudott, s aztán egyszerre érettségizett magyarból és németből.
- Azt mondta, hogy a családnak semmiféle német, pláne germanista elkötelezettsége nem volt. Valamilyen oka azért kellett hogy legyen, hogy pont a Reichsdeutsche Schuléba adták, és nem egyszerűen egy jó magyar gimnáziumba.
- A szimpla technikai oka az volt, hogy miután apám pesti nyomdája tönkrement, leköltöztünk Milánóba, ott éltünk két évig, és mivel németül tudtam, olaszul nem tudtam, beírattak a Reichsdeutsche Schuléba. Harmincegytől ott jártam a Reichsdeutsche Schuléba, és harmincháromban visszajöttünk Pestre anyámmal.
- A tanár úr családjában volt pesti német?
- Volt, mert a családnak két ága volt, az egyik itt Pesten, a másik Bécsben. Asszimilált zsidó család volt, én már mindvégig katolikus hitoktatásra jártam az iskolában. Szóval az egész egy furcsa kevert pesti valami volt. Az egyik nagybácsim, a nagyapám egyik testvére a Fészek Klub patrónusa volt, ismert pesti figura. A család másik részének Bécsben volt nyomdája.
- Bodi néven?
- Nem, Bruchsteiner és fia volt a cég neve, én Bruchsteiner Lászlóként jártam végig az iskolát. Iskoláskoromban rengeteg könyvet olvastam, nagyon szép könyvtáram volt otthon.
- Miket olvasott?
- Egyrészt mindent, ami a családi könyvtárban megvolt. Nagy családi könyvtárunk volt, szinte a teljes német irodalom meg a világirodalom német fordításban. Ami itt-ott még mindig felbukkan pesti antikváriumokban: a teljes Dosztojevszkij, a teljes Tolsztoj németül. Azonkívül volt, amit az ember magyarul olvasott, Verne Gyulát, Jókait. A francia regényeket, angol regényeket viszont többnyire német fordításban olvasta, tehát az ember németül recipiálta a világirodalmat. S persze tanultunk az iskolában magyar irodalmat. A magyartanárom nagyon rendesen végigtanította a magyar sillabuszt a kezdetektől. Kívülről megtanultam mindazokat a Petőfi-, Arany- és Vörösmarty-verseket, amelyeket szokás kívülről megtanulni, de Adytól kezdve már kicsit kiestem. Modern, igazi jó, századforduló utáni magyar irodalmat már sokkal kevésbé olvastam, mint a korabeli német irodalmat.
Ez pech is volt, mert az osztályban egyetlenegy fiú vagy lány nem volt, akinek valamiféle irodalmi érdeklődése lett volna. Nekem a szemem akkor nyílt meg, erre pontosan emlékszem, amikor egy csúnya téli délutánon egy elég butus némettanár irodalmi önképzőkört akart csinálni, és fölolvasta Rilke Cornet-ját. Ez engem rettentően föllelkesített, de akkor én már tizennyolc éves voltam. Elkezdtem Rilkét olvasni, és két év múlva az egész Rilkét kívülről tudtam. De ezt megelőzően engem a német irodalom se mint irodalom érdekelt, hanem csak úgy, hogy nagyon szerettem olvasni. S volt bennem mindig egy tanári, tanítói ösztön, hogy azokat a gyerekeket, akiket az osztályból érdekeltek az ilyen dolgok, azokat összehoztam magamnál, és elmondtam nekik, hogy mi van a könyvekben, amiket éppen olvastam.
Ez a „reichsdeutsche schulés" világ egy furcsa kompromisszumos sziget volt, ami végtelenül soká tartott az én életemben. A többi osztálytársammal, osztálytársnőmmel nagyon kellemes hangulatban éltünk, az iskolában egyáltalában nem volt náci, vagy legföljebb egy-kettő. Az iskola egész etikája az volt, hogy meg kell próbálni valahogyan túlélni ezt az időt. Úgyhogy az ember, vagy legalábbis én, egyszerűen nem tudtam, mi van a világban.
Amikor negyvenben leérettségiztem, anyám be akart íratni kémiára valamelyik vidéki egyetemre, mert oda könynyebb lett volna bejutni. Kémiára, mert hiszen ha megint lehet a családi üzemeket használni, akkor a kémia lesz a leghasznosabb. De akkor már numerus clausus volt, zsidótörvény, és igazából a származás számított az egyetemi felvételnél. Nem vettek föl, és én csináltam, amit a család mondott. Három évig, 1940-től 1943-ig nyomdász, offset gépmestertanonc és offset gépmestersegéd voltam a Glóbusz Nyomdában, furcsa exterritoriális helyzetben. Engem egyáltalán nem érdekelt a nyomdászat, hanem ültem fönn a nagy gépek tetején, a gépek alatt, ahogy jött le a papír, megtanultam nagyon szépen törökülésben ülni, és regényeket olvastam. Furcsa kétlaki élet volt, mert munka után az ember hazament. Egyrészt jóban voltam a kollégákkal, volt egypár hasonló polgári fiú is, mint én, akiket nem vettek föl egyetemre, azokkal beszélgettünk, de beszélgettünk a melós kartársakkal is. Furcsa polgári enklávé volt ez ebben a munkásvilágban. Korai szakszervezeti tag voltam, eljártam a szakszervezeti gyűlésekre, de egyáltalában nem értettem, miről beszélnek, nem is érdekelt, a pad alatt ott is verseket olvastam. Akkor már minden szabad időmben németet, főleg német verseket olvastam. Kicsit megismerkedtem magyar dolgokkal is egy társaságban, amellyel együtt nyaraltunk Balatonfüreden. Olyanok tartoztak oda, mint a Kórodi András és egypár fiatal fiú és lány, akiket aztán később vagy megöltek 1944-45-ben, vagy nagyon hamar, rögtön a háború után elmentek Magyarországról. Tulajdonképpen először olvastattak velem Babitsot, Adyt, Karinthyt. Akkor tanultam meg kívülről az Így írtok tit. Ők erről beszélgettek, én meg elolvastam. Akkor jöttem bele tulajdonképpen valamennyire a magyar irodalomba, nagyon-nagyon későn.
- Arról soha nem beszéltek, hogy elhagyják az országot, illetve hogy hogyan fogják túlélni ezeket az éveket?
- Ezzel ez a társadalmi réteg nem volt hajlandó szembenézni. Voltak emberek, akik elmentek, voltak emberek, akik elmenekültek. A bécsi család az anschluss után Magyarországra jött. Bécsben majdnem elhurcolták őket Theresienstadtba. Anyám segítette őket, hogy kijussanak Ausztráliába. Ez nem is az ő, hanem apám családja volt, és ezek azután Ausztráliában kezdtek új életet közvetlenül a háború kitörése előtti időben. A család tudta, hogy borzasztó dolgok történnek a világban, a gyomrában azt is tudta, hogy ez mind eljön Magyarországra is, de úgy viselkedett, mintha ez őket egy csöppet sem érintené. Mindenhol van ilyen, Németországban, Ausztriában, Csehországban, de ott, ahol mi lakunk, ott ez soha nem történhet meg.
- Ha a mai fejével visszagondol, mivel magyarázza ezt? Mindenhol így történt ez, vagy a magyar-zsidó együttélésben van egy olyan elem, ami ezt a fals biztonságérzetet keltette az itt élő asszimilált zsidókban?
- Van egy ilyen biztonságelem, ami visszamegy tulajdonképpen II. Józsefre. Visszamegy arra, hogy a monarchián belül a zsidóság asszimilációja sokkal fejlettebb volt, és az, amit „zweite Gesellschaftnak" neveznek, a társadalomban sokkal kiterjedtebb volt; összeházasodás, kapcsolatok erősebbek voltak, mint másutt. A szüleim társasága például részben iparos, részben nagyiparos, részben értelmiségi, részben dzsentri társaság volt, akik úgy éltek tovább, mintha mi sem történt volna. A teljes vakság stádiumában. És életem első részében én is ebben a vakságban éltem. Ami furcsa, de azt hiszem, nagyon tipikus társadalmi jelenség volt ebben a magyar térségben.
Negyvenháromban aztán behívtak munkaszolgálatosnak. Másfél évig munkaszolgálatos voltam, nem kerültem harctérre, csak, mondjuk, a harctér került egyre közelebb ahhoz a századhoz, amelyben voltam. Fönn a Kárpátokban építettünk tankcsapdákat a német csapatoknak. Volt ott egy csoport tudatos cionista, egy csoport értelmiségi kispolgári zsidó, akiket érdekelt a zsidó hagyomány és öntudat fölidézése, voltak nagyon értelmes, nagyon-nagyon jó fejű, velem egykorú gyerekek, akikkel hetenként kétszer-háromszor esténként öszszeültünk. Afféle tanulókör volt, vitadélután, ott okosodtam meg valamenynyire. Úgyhogy amikor negyvennégy végén legyalogoltunk a Kárpátoktól egészen Ausztriáig, akkor már sokkal jobban tudtam, miről van szó, de még mindig nem voltam önálló. Ásóval a vállunkon jártuk végig egész Magyarországot, néha árkokat ásva, néha meggyilkolt zsidókat temetve, verseket olvasva. Akkor olvastam el az egész középkori német irodalmat.
- Az ember nem ilyennek képzeli a munkaszolgálatot.
- Nem, normális tíz-tizenkét óra munkaidős, katonai fegyelemben élő csoportok életét éltük.
- A számkivetettségben létrejött valamiféle kötelék ezek között az emberek között? Mondta, hogy voltak közöttük cionisták, ortodox zsidók. Volt-e olyan mondandójuk ezeknek az embereknek, ami érdekes lehetett egy nagy- vagy középpolgári, igen művelt, német irodalmon fölnőtt ember számára?
- Rendkívül érdekes volt, mert először hallottam ezekről a dolgokról. A tanulás egyik stádiuma volt. Mivel engem naivan érdekelt, hogy emberek milyen érdekes dolgokat mondanak.
- Úgy, ahogy az ember csodálkozik egy idegen nép szokásain?
- Úgy, pontosan. Egy idegen nép szokásain, de ugyanakkor tudja, hogy ezek az ő szokásai is.
- Nem érintette meg annak a lehetősége, hogy valamilyen értelemben ismét zsidóvá legyen?
- Nem, mert én nem voltam zsidó, én katolikus ember voltam, mármint én katolikus sem voltam, mert annak zsidó voltam. Mi semmilyen fixált világnézetbe, ideológiába, vallásba nem tartoztunk. Ez egy teljesen szekularizált réteg volt, mint ahogy a magyar társadalom egy jelentős része is nagyon szekularizált, nagyon kevert, nagyon vegyes, de ezáltal nem fanatizált valami. Az ember ugyanakkor azt is megszokta, hogy ebbe a zsidó környezetbe tartozik bele, még akkor is, ha mi fehér karszalagos század voltunk, azazhogy részben fehér szalagos, ami azt jelentette, hogy nem zsidó vallású zsidó század voltunk, de ugyanakkor ortodox zsidó gyerekekkel keverve. Ha az ember együtt volt egy században, akkor egy furcsa magyar katonai slamposság érvényesült, és már nem a karszalagtól függött, hogy hogyan bánnak az emberrel. Volt tisztességes tizedes meg disznó, szadista. De nem volt aktív elnyomás, és nem volt aktív ellenállás sem. Az a langyos fürdő, amiben én egész életemben éltem, az folytatódott tulajdonképpen. Persze kellemetlen körülmények között. Néha nagyon nehéz munka volt, főleg hónapokon át kocsit rakodni, vasúti kocsikból sódert kirakni!
Az orosz csapatok balatoni áttörése idején - már hallani lehetett a gépfegyvereket - én meg egy barátom egyre csak azt mondogattuk egymásnak, hogy most lelépünk. Egyre többen léptek le. Mondtuk egymásnak, menjünk még egy picit tovább, ott az út kerül egyet, ott talán sötétebb lesz, erdő vagy olyan nagy sár, hogy könnyen le lehet lépni. Egyszer csak előbújik a telihold, s az egész századból nagyon kevesen maradva mentünk tovább. Tulajdonképpen ott tanultam meg, és később Kafka Perét ezen a példán magyaráztam, hogy az embernek az alkalmat meg kell ragadnia. Ha az ember buta ahhoz, hogy megragadja az alkalmat, akkor megérdemli, hogy halálra ítéljék.
- Ezzel együtt túlélte.
- Óriási szerencsém volt, mert éppen egy barakkban feküdtem flekktífusszal a jugoszláv-magyar, magyar-osztrák, akkor német határ sarkán, s már gyakorlatilag gyógyulófélben voltam, amikor hallottuk, hogy jönnek az oroszok. A barakkot a németek kiürítették, aki járni nem tudott, lelőtték, a többieket vitték erőltetett menetben Németország felé. De annyira siettek, hogy nem volt idejük tisztességesen megnézni, ki maradt ott. Én egy kis pesti borbéllyal ott feküdtem a barakk legvégében, erőtlenül. Olyan negyvenöt-negyvenhat kiló lehettem. Mire kijöttem a barakkból, akkorra a németek már eltűntek, odakinn oroszok fogadtak. Az én életem tulajdonképpen egyetlen furcsa tisztességtelen sorozata volt a szerencsés véletleneknek.
Az oroszokkal első kapcsolatunk az volt, hogy még aznap, ahogy a kis borbéllyal elindultunk Pest felé, láttunk egy csomó foglyot részben katonai uniformisban, részben civilben - mi is ilyen félcivilben voltunk katonasapkával -, azt mondja az orosz: „davaj kicsi robot". Énnekem rögtön az volt az érzésem, hogy ha én itt beállok, akkor megint bajba kerülök, és inkább azt kezdtem mondani, hogy „flekktífusz, tífusz, tífusz", erre „tífusz, davaj", mondta az orosz. Úgyhogy nem kerültem bele abba a kvótába, amelyet az orosz hadseregnek naponta hadifogolyban le kellett szállítania, és szépen gyalog elindultunk Budapest felé. Kezdettől fogva nagyon hálás voltam az orosz hadsereg felszabadító tevékenységéért, mert ha nem jönnek, akkor egy-két nap múlva meghalunk. De, mint később megtudtam, tölthettem volna két-három évet Szibériában is, hogyha akkor elmegyek velük kicsi robotra. Szépen tíz nap alatt visszajöttünk Pestre, anyámat régi lakásában még életben találtam, és másnap elmentem az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre, és beiratkoztam német szakosnak. Ez volt negyvenöt áprilisában. Így lettem német szakos.
- Milyen volt a háború utáni budapesti germanisztika?
- Nagyon hamar látszott, hogy nincs itt semmi. Az egyetem tabula rasa volt. A régi professzorok vagy elmenekültek a németekkel, vagy elmentek már korábban, vagy ha balosok voltak, akkor minisztériumokban ültek, esetleg miniszterek voltak. Voltak, akik börtönben ültek. Szóval a bölcsészkar struktúrája teljesen szétesett, főleg az idegennyelvi szakokon.
Engem és egypár más embert, akik öt évvel idősebbek voltunk, az érdekelt, hogyan lehet egy kicsit rendbe tenni ezt az óriási rendetlenséget. A professzorok egy része úgy tartott, mondjuk, a tizennyolcadik század irodalmáról előadást, hogy a szemeszter végén eljutott 1720-ig vagy 1730-ig, pedig a tananyag szerint az egész német felvilágosodást le kellett volna adnia. A szemináriumokra hol beültek százan, hol nem ült be senki. Dühített, hogy olyan dolgokból vizsgáztatnak, amit nem adnak elő, és nem mondják meg, hogy hol lehet megkeresni, hol lehet elolvasni.
Körülnéztünk, hogy mi történik, mondjuk, a jogászoknál. A tanárok ott sem adták le azt, amit le kellett volna adniuk, tehát a gyerekek beültek az úgynevezett repetitóriumra, s ott az egész tananyagot végigvették velük. Nem tudom, hogy a tanulókör név maga hogyan dobódott be a köztudatba, mi neveztük-e el így, vagy volt-e ennek egy hivatalos, felülről jövő vonala is. Mi úgy éreztük, jó páran az én generációmból, hogy ezt magunk csináljuk, hogy nekünk most az a feladatunk, hogy megcsináljuk az egyetemet. Tanterveket készítettünk, az előadásokhoz magukhoz semmi közünk nem volt. Így volt ez a német szakon, de az angolon is ez volt a tapasztalat vagy a franciásoknál. A diákok összeültek, csináltak egy tantervet, és hétről hétre szemináriumi formában megbeszéltek szövegeket.
- Kikből verbuválódtak a tanulókörök vezetői?
- Az öregebbekből. Akik éveket vesztettek. Elkésve csinálták meg, gyorsított formában a szakdolgozataikat, alapvizsgájukat, ahogy tanultak az alapvizsgára, összehozták a gyerekeket, és azokkal beszélgettek az anyagról, szóval oktattak. Többnyire Eötvös-kollégisták voltak, de nálunk, német szakosoknál Eötvös-kollégista ebben az időben alig volt, inkább amatőrök, ketten-hárman. A tanrendet a németeseknek én csináltam, de így folyt ez javarészt a többi szakon is. Tehát arról volt szó, hogy hogy lehet úgy tanítani, hogy ebbe az új történeti-társadalmi szituációba beleilleszkedjék. Benne volt a Lukács tanár úr kezdettől fogva.
- Lukács György?
- Igen. Azok, akiknek filozófushajlamaik voltak, azok átmentek a Lukács-tanszékre, azok, akiknek igazán fülük a filozófiához nem volt, mint én, azok megmaradtak filosznak. Így nagyon kevés komplikáció volt a kettő között.
- Mari, a felesége az angol szakon volt tanulókör-vezető?
- 1949 után. Marton Mari fiatalabb volt ennél a generációnál néhány évvel, ő csak 1946-ban érettségizett, akkor került az egyetemre. Ehhez az egész lelkes diákköri periódushoz hozzátartozott az is, hogy az ember kijárt a népi kollégiumokba, és ott a nyelvórákkal együtt kompiláltan leadott egy saját maga által gyártott furcsa keveréket, egy humanista, progresszív, nem vallásos, nem fundamentalista jellegű irodalomtörténetet.
- Bizonyos értelemben egy kánont alakítottak ki.
- Igen. Részben benne volt a keletnémet kánon, de a keletnémet kánonhoz képest ez kicsit viccesebb, kicsit magyarabb, szabadabb volt. Persze csináltunk középiskolai tankönyveket, csináltunk tankönyveket a nemzetiségi iskolák számára, amik azért inkább a DDR-kánon alapján készültek, de mivel mi sokkal többet olvastunk, sokkal többet tudtunk, ezért például sokkal több emigráns irodalom volt benne. Én nemcsak Rilkét tudtam kívülről, hanem Thomas Mannt is, Franz Werfelt is. Az egész német emigrációs irodalmat fújtam. Anyám ugyanis már nagyon korán, a harmincas évek közepétől kezdve azzal foglalkozott, hogy könyveket lektorált különféle kölcsönkönyvtáraknak. Ahogy jöttek az új könyvek először Ausztriából, azután Csehországból, majd Angliából, Amerikából - ezek persze emigráns könyvek voltak -, azon melegében olvastuk őket.
- A tanulóköröknek volt kimondott politikai töltetük?
- Mondjuk, annyiban volt, hogy láttuk a régi klerikális szisztéma butaságát. Engem politikailag, eszmeileg nagyon hamar hidegen hagyott az egész. Ugyanakkor volt bennem egy érzés, hogy most van itt Magyarországon az a helyzet, amikor az ember megcsinálhatja, amit akar, hogy most itt szabadság van, hogy most itt ennek az országnak olyan sansza van, mint soha máskor. A mi világnézetünk akkor 1945-46-ban ilyen Thomas Mann-típusú demokratikus szemlélet volt. Többes számban beszélek mindig, megszoktam, bár nem illik, ez tulajdonképpen egyes szám.
- De valamikor mintha valóban többes szám volna.
- Nagyon sokszor tényleg az. Nagyon korán, 1945-46-ban kialakult egy baráti kör. Tagja volt Fónagy Iván, a barátja, Szabolcsi Miklós és két-három más ilyen fiatalabb értelmiségi. Minden héten találkoztunk Fónagy Ivánnál, és ott megtanultuk a stilisztikát, a verselemzést. Tulajdonképpen ezt játszottuk. Fónagy Ivánnak akkor már volt analitikus tréningje, így megtanultuk hát a pszichoanalízist is. Fónagy korábban illegális párttag volt, most a minisztériumban dolgozott, Szabolcsi is, szóval mindenféle állami hivatalokban ültek. Ők egy-két évvel idősebbek voltak. Szabolcsi eggyel, Fónagy kettővel, de nagyon-nagyon jóba lettünk. Ültem az első német szakos hetekben a német tanszéken, kint építkeztek, s egy deszka megjelent az ablakban. Akkor egyikünk azt mondta, hogy „go", a másikunk, hogy „lem", az egyikünk azt mondta, hogy „masz", a másik, hogy „lag", „gólem maszlag", ez a Meyrink-paródia az Így írtok tiben, s abban a pillanatban fölismertük, hogy mi összetartozunk. Azóta is legjobb barátok vagyunk.
- Úgy látszik, régi pesti hagyomány, hogy az emberek egymástól, baráti körben többet tanulnak, mint az iskolában és az egyetemen bármikor.
- Többet, mint bárhol másutt. Furcsamód mi nem kávéházban találkoztunk, hanem magánlakásokon. Én nem tartoztam soha irodalmi körhöz, nagyon-nagyon soká tartott, amíg Nemes Nagy Ágnes nyomására megírtam az első recenziómat az Új Holdnak, úgy 1946 táján, a Malte Laurids Brigge magyar fordításáról. Dehogy voltam irodalmár: naiv amatőr oktató voltam mindig.
- Mi volt az iránytű irodalmi stúdiumai során? A történelem, valamely elmélet vagy egyszerűen az ízlés?
- Fontos élmény volt, amikor a szakdolgozatomat megcsináltam Schubartból. Kerestem egy szerzőt, akin be lehet bizonyítani verselemzések alapján, hogy mit jelentett társadalom és líra összefüggése a 18. század második felében. Mindezt teljesen naivan, ilyen fónagyos, picit lukácsos alapon, és persze tisztán történeti módon. Vettem a verseket, verscsoportokat, és azt néztem, mi a kapcsolat nyelvi kifejezés és kontextus között. Tulajdonképpen ez volt később is a módszerem. A Fónagy persze nem Fónagy maga, hanem az a fajta stíluselemzés, amely a tízes években és leginkább a weimari köztársaságban, tehát a 20. század első felében alakult ki a német romanisták körében, s amelynek legfontosabb képviselői, mondjuk, Wechsler Esprit und Geistje vagy Sperber Stilanalysen, Leo Spitzer Stilstudien című munkái, tehát egy a marxizmus társadalomkritikáját és a pszichoanalízist is beépítő olyan valami, amit azután teljesen elvágott 1933, s ami mindmáig hiányzik a német szellemi életből. Ezt én Fónagyon keresztül ismertem meg. A német szakdolgozatból azután 1949-ben csináltam egy doktori disszertációt „Schubart és kora" címmel. Soha elő nem vettem azóta. Érdekes volna egyszer újra elolvasni.
- Hogyan érzékelte a politikai légkör változását?
- 1947 áprilisában ösztöndíjjal elmentem a bécsi Collegium Hungaricumba egy szemeszterre. Különféle barátokat szereztem ott, köztük Lay Bélát, aki most halt meg Pesten. Én azért 1947 szeptemberében visszajöttem Pestre, mert engem ez az egész pesti dolog nagyon érdekelt, belejátszott ebbe egy kisasszony is, visszajöttem hát szépen, mondván Lay Bélának és a többi barátomnak Bécsben, hogy én most visszamegyek a világ rosszabbik részébe. Amikor pedig visszaérkeztem 1947 szeptemberében, akkor az történt, hogy azok az emberek, akikkel pár hónappal korábban én még normálisan beszéltem, megőrültek, megszállott, vallásos, sztálinista kommunisták lettek. Burzsuj gyerekek, akik keresték és megtalálták magukban az új embert! A kisasszony, akivel jártam, azt mondta, hogy a conditio sine qua non, hogy azonnal belépek a pártba, és a kezembe nyomta a belépőcédulát, engem csak a Fónagy úr mentett meg, mert elmentem hozzá, akkor minisztériumi tisztviselő volt, és megkérdeztem tőle, hogy muszáj-e ezt nekem aláírni. Mondta Fónagy, ha belépsz a pártba, neked aztán végképp csak a legnagyobb bajod lesz belőle. Nem is írtam alá. Teljesen más hangulat volt, 47-es választások, a szalámitaktika stb. után, és ez a korábban valamennyire kedélyes, stramm, aktivista atmoszféra, az teljesen megszűnt. De azért ebbe a Fónagy-féle baráti körbe, ebbe még ekkor is elhívtam a tanulóköröm legértelmesebb diákjait, Eötvös-kollégistákat, mindig azzal a veszéllyel, hogy följelentik az embert. 1948 után már nem lehetett.
- Tehát 1947-ben minden megváltozott. De tanár úr az imént úgy fogalmazott, hogy a nagyon szép bécsi fél év után azért hazajött, ez az „azért" ott volt a mondatában. Mintha valamit azért sejtett volna.
- Nemcsak sejtettem, hanem tudtam is. Tudtam, hogy ez most nagyon rossz lesz, tudtam, hogy ez hülyeség. Azzal jöttem haza, hogy most majd megint kérek egy ösztöndíjat, és amikor hazajöttem, akkor már világos lett, hogy nem lehet. Akkor ismerkedtem meg Marival, ő akkor már egy dán út után volt, és mindketten ki akartunk menni megint Bécsbe, de Bécsbe akkor már nem lehetett. 1949 elején azután megjelent Orbán László a minisztérium nevében az egyetemen, s tartott egy előadást, hogy a tanulókörök anarchista módja így meg úgy, ennek most vége, ezt most a párt a kezébe veszi. Attól kezdve tanulókör ebben az önálló formában nem volt, de mi azért éltük tovább úgy, hogy tovább csináltuk a jegyzeteket, én csináltam egy történelemjegyzetet - muszáj volt történelmet tanítani valahogyan, mert az oktatásnak semmiféle kronológiai struktúrája nem volt. Tartottam egy heti tanulókört válogatott német versekből, aminek az volt a célja, hogy a fiatalabb gyerekekkel, de nem a kezdőkkel, hanem, mondjuk, azokkal, akik maguk is elkezdtek öntevékenyen oktatni, összejöttünk, és versekről beszélgettünk. Ebbe a generációba tartozott Tarnói Laci, Vizkelety Bandi, s nekik ez jó élmény volt, mert itt viszonylag kellemes környezetben lehetett beszélni versekről, semmi másról, mint versekről. Tulajdonképpen kísérlet volt ez arra, hogy verseken végigvegyük a német irodalmat.
- Tehát továbbra is a versek maradtak a fő csapásirány?
- Nekem igen.
- Az eddigiekből úgy látszik, hogy tanár úr mintegy belenőtt a tanársegédségbe. Egy ideig önképzőkör-vezetőként tanított, utána pedig az egyetem oktatója lett. El tudná mondani, hogy történt ez pontosan? Volt itt valamiféle cezúra?
- Nekem valamiféle fél- vagy negyedhivatalos állásom már a Tass-Thienemanntól kezdve volt. Azután, azt hiszem, 1949-ben vagy 50-ben kaptam egy tanársegédi kinevezést, s attól kezdve hivatalosan voltam egyetemi oktató. De kezdettől fogva mondták azért, hogy ennél többet én mint osztályidegen, mint nem párttag nem is remélhetek.
1950-ben, a disszertáció után írtam egy kis Heine-könyvet. Mint mindig, ezt is végtelenül naivan, tehát minden filozófiai elmélet, meggondolás nélkül. Egyszerűen leültem, elolvastam az író összes műveit, s azután csináltam belőle valamiféle saját interpretációt.
- Lehetett az embernek 1950-ben a saját feje szerint könyvet írnia Magyarországon?
- A saját fejem szerint írtam, de azért ez egy nagyon pártos könyv volt. Kezdődött Marx-Engels-idézettel és befejeződött Marx-Engels-idézettel. Volt benne DDR-anyag, volt benne egy kis Lukács, de nem túl sok, mert a Lukács Heinéhez egyáltalában nem értett, általában versekhez nem értett, nem is foglalkozott vele, volt benne egy kis történelmi jegyzet, főleg a Franz Mehring német történelme, ezt használtuk inkább alapanyagként s nem annyira ideológiaként a történelmi tanulókörökhöz egyszerűen azért, mert jól ismertük. Szóval a Heine-könyv egyfajta keveréke lett Heinének, Mehringnek, Thomas Mannnak, illetve a saját élményeimnek és a Fónagy Iván-típusú verselemzésnek.
- Az ideológiai zabla hogyan működött a könyv megírásakor?
- Az ember rendkívül erős öncenzúrát gyakorolt, pontosan megvolt, hogy mi az, amit lehet, és mi az, amit nem lehet, énnekem mindig az volt az érzésem, lehet, hogy ez szerénytelenül hangzik, de mivel én jobban értettem, hogy itt miről beszélnek, ezért én pontosan tudtam, hogy mit lehet, és mit nem lehet. Én nem is próbáltam olyanokat irkálni, amiket nem lehetett, különösen a Heine-könyv idején.
- Mennyire volt jelen a politika az egyetemi mindennapjaiban?
- Egyrészt „párton kívüli bolsevik" voltam, ami azt jelentette, hogy népnevelőnek kellett lennem a még kevésbé fejlett egyetemi kollégákkal szemben. Minden két-három hétben össze kellett ülni velük, és megkérdezni a politikai véleményüket. Ezt többnyire úgy csináltam, hogy megbeszéltük az emberekkel, mit írunk ebbe a jelentésbe, aztán megírtuk. Ez a vékony kapcsolatom volt az egyetemi hivatalos pártszervezetekkel, de ezenkívül pártdolgokra nem kellett eljárnom.
Másrészt versenyben voltam például a Mészáros Vica nevű francia szakos kisasszonnyal, ezek szocialista felajánlások voltak, hogy mindketten elolvassuk a Tőke első kötetét, később pedig a többit is. El is olvastuk, rendesen kidolgozva, kijegyzetelve. Aztán egy ideig a bölcsészkar kultúrfelelőse voltam. Annak idején, amikor az egyetem átköltözött a Pesti Barnabás utcába, én államosítottam a piaristák kápolnáját, hogy ott legyen az egyetemi színpad. De az is lehet, hogy erre csak én emlékszem így, és valójában csak beszéltem emberekkel, hogy ezt kellene csinálni, illetve hogy ezt lehetne csinálni. Én annyira buta voltam szervezeti, adminisztratív, hivatalos hatalmi ügyekben, hogy nem tudtam pontosan, mi történik a fejem fölött. Úgy látszik, ez gyerekkorom óta így maradt.
- Az államosítás a rendszerváltás után annullálódott. A kilencvenes évek elején az egyház és az állam közt létrejött egyezség keretében a színpadot viszszatemplomosították.
- A pokol, ha van, az ott akkor mindenesetre bevonult a templomba. Szóval gyakoroltuk a francia forradalom gesztusait.
- Olyan volt ez, mint egy szerződés? Valamit valamiért alapon elfogadta ezeket a dolgokat, hogy taníthasson?
- Körülbelül ez a pontos megfogalmazás. Az ember azért, hogy taníthasson, elfogad bizonyos szabályokat, és hogy oktatni tudjon, úgy oktat, hogy nem kezd olyan dolgokat oktatni, amelyek teljesen világosan valamiféle cenzúrába, följelentésbe ütköznének.
- Ugyanakkor én azt hallottam a tanár úr óráiról, hogy ott olyan hangulat uralkodott, mintha nem is az ötvenes éveket élték volna, annyira más nyelvet beszélt, hogy az mindenki számára fölszabadulás volt.
- Mert én más nyelven beszéltem. Mert ahhoz voltam szokva. A duplex veritas alapján kiadtam olyan tankönyveket - a német érettségi tankönyveknek én válogattam az irodalmi részét -, amelyek meg voltak fejelve ugyan egy DDR-típusú, Lukács-típusú marxista ideológiával, de azért kicsit másak voltak, mert én olyan verseket ismertem. Nem szégyellem ma sem, hogy azt a tankönyvet én csináltam. Azt is tudtam, hogyan lehet megmagyarázni, miért van ez a tankönyvben. Persze nem szép, hogy Sztálin elvtárs és Rákosi elvtárs beszédei is ott vannak, de azonkívül olyan szövegeket válogattam bele, amelyekkel egy okos tanár azt csinál, amit akar. Furcsa kettős élet volt ez. Adtam ki olyan válogatásokat is, amelyek tényleg egyszerűen DDR-válogatások alapján készült gyorsmunkák voltak, mint például egy Georg Werth-kötetet, de azért még abban a Georg Werth-kötetben is voltak olyan versek, amelyek nem voltak igazán pártszerűek. Amelyek valahogyan abból indultak ki, hogy az emberek okosabbak...
- Így működött később az egész ország, csak az ötvenes években sokkal erősebb volt a terror. Volt rá példa, hogy megfenyegették, épp, mint mondta, a politikai naivitása miatt?
- Nem, mert én nem voltam párttag. Én mindig úgy éreztem, hogy tulajdonképpen örüljenek annak, hogy itt vagyok. Mert legalább valami itt tartja a diákokat. Valahogyan egy belső biztonságban éltünk, mert akkor is, az ötvenes években is volt bennünk egyféle ellenállás. Hogy az embernek tudnia kell, mit lehet, mit nem, de amit lehet, azt a végletekig meg kell csinálni.
- Csinált mást is ebben az időben az egyetemi munkáján kívül?
- A Heine-könyv után elkezdtem az egyetemi munka mellett munkákat vállalni, részben érdeklődésből, részben felkérésre, részben azért, mert a fizetésünkből egyszerűen nem jöttünk ki, lakást vettünk stb. Az ötvenes évek elejétől két értelmiséginek legalább három fizetésre lett volna szüksége ahhoz, hogy normálisan, valamennyire megéljen, nem luxusosan, de valahogy. Kiadóknak dolgoztam, német klasszikusok, illetve német könyvek magyarországi kiadásában vettem részt. Fordítani soha nem fordítottam, mert ahhoz a magyaromat nem éreztem soha elég jónak, de én válogattam ki a könyveket, többnyire én tettem javaslatot a kiadónak, máskor a kiadó kért föl engem. A Szépirodalmi Kiadónál voltak barátaim, olyan fordítók, mint Vas István. Alapjában szerkesztői munka volt, előszóírás, jegyzetírás. Kiadtunk olyan szerzőket, akikre a kiadókat rá lehetett beszélni, ami eladható volt, ami a veszélyzóna alatt volt. Nem adtunk ki se unalmas szovjet regényt, se új DDR-regényt, és ahogy közeledtünk 1956-hoz, egyre inkább próbáltuk ezt a tevékenységet arra használni, hogy bizonyos irodalmi ellenállást fejtsünk ki. Kiadtuk például az Effi Briestet Vas István fordításában, illetve Brechtet. Brechtet addig egyáltalán nem lehetett közölni. Ez még Lukácsnak a Brecht elleni ellenszenvére vezethető vissza. Ha jól emlékszem, Brechtet 1947-48-ig lehetett kiadni, addig játszották is, volt Dreigroschenoper stb. De azután sokáig semmi nem mozdult. Végül mi fordítottunk, illetve adtunk ki Brechtet Fónagy Ivánnal 1953 körül. Addig a Gewehre der Frau Carrar volt az egyetlen posszibilis Brecht-darab. Fónagy Iván sokat fordított. Egyrészt szeretett fordítani, másrészt kellett neki a pénz. Én meg válogattam, szerkesztettem. Ebben az időben a munka nagyon olcsó volt, a fordító mellett mindig volt egy úgynevezett kontrollszerkesztő, aki elolvasta az idegen nyelvű szöveget. Ennek kapcsán volt néhány nagyon szép élményem. A Szépirodalmi Kiadó kiadta akkor a Faust első részét, egy régi, azt hiszem, Sárközi-féle fordításban, Halász Előd előszavával. A második részt azután Kálnoki Lászlónak adták oda, akit, ha jól emlékszem, mindenhonnan kidobtak, és a saját verseit nem tudta kiadni. Ő aztán hosszú ideig ezt fordította, és én hetenként egyszer-kétszer összeültem vele egy-két órára Faustot olvasni, ő olvasta a magyarját, én meg néztem a német eredetit, ez volt a kontrollszerkesztés, rendkívül élvezetes és kellemes tevékenység. A végén aztán én csináltam a kötethez jegyzeteket, Halász Előd írta az előszót, mi vele mindig nagyon jó barátságban voltunk. Aztán 1955-től kezdve aktívabb dolgokat írtam, és kiadtunk köteteket, amelyeknek kimondottan rebellis jellegük volt. Egy Georg Forster-válogatást a Forradalmárok sorozatban, aztán egy Heine napjai című válogatást beszélgetésekből, emlékezésekből, levelekből. Nagy sikere volt mindkettőnek.
1953-54-től kezdve már forradalmi dolgokat csináltam az irodalomban. Akkor kezdtem csinálni a II. Józsefemet. Az alapgondolat az volt, hogy az irodalom olyan kommunikáció, amelyet nem lehet hatalmi célokra fölhasználni, ez volt abban az időben az egész tanításom leitmotivja. Ha egy rendszer valamilyen oknál fogva az irodalommal próbálja saját hatalmi rendszerét megszilárdítani, akkor ott hamarosan baj lesz. Ez volt a hruscsovi olvadás struktúrája, és legnagyobb örömömre rájöttem, hogy ez egyszer már megtörtént Bécsben, egészen a közelünkben, és ezzel senki soha nem foglalkozott, ebből keletkezett a Tauwetter in Wien.
- És mi történt 1956-ban?
- 1956 tavaszán volt egy olyan irány, hogy most lehet valamit csinálni nemzetiségiekkel, gyerekekkel, nemzetiségi falvakkal, közösségekkel. És mi akkor csináltunk egy csodálatos kultúrprogramot, a diákokkal jártuk a német falvakat, és német színdarabokból játszottunk részeket, verseket adtunk elő.
- Milyen darabokból?
- Előadtuk az Apfelschuss-jelenetet a Wilhelm Tellből, nagyon aktuális volt, aztán Miller kitörését a Kabale und Liebé-ből, aztán egy diák dobkísérettel felolvasott egy gyönyörű Heine-verset, amit én nagyon szerettem, az Erinnerung aus Krähwinkels Schreckenstagent. Óriási tapsvihar fogadta, egyszerre föltámadt mindenkiben az elfelejtett német. Jött persze a párttitkár, hogy hogy lehet ilyen verset előadni, az emberek ezt félreértik. Mire én hogy ezt meg hogy érti, hát nincs ebben a faluban népnevelés, felvilágosítás, nem tudja, hogy Heine Henrik a legnagyobb német forradalmár költő, Marx és Engels barátja volt, no akkor itt valami nagy baj lehet a népnevelő munkával, és akkor a párttitkár inkább visszakozott. Szóval ilyen stílusban jártuk a falvakat, s ez a diákoknak nagyon tetszett.
- Hogy élte meg 1956 őszét?
- Tulajdonképpen mi se nem lőttünk, se nem vonultunk nagyon, de próbáltuk a diákokat segíteni, amennyire tudtuk, küldtünk nekik kosztot, rengeteg emberrel beszélgettünk. Az egyetemi gyűléseken részt vettem, a forradalmi bizottságban már nem, én politikai aktivista nem voltam. A Petőfi Körnek tagja voltam, jártam az ülésekre is, de én nem voltam igazán aktív. Budapesti polgárok voltunk. De nagyon-nagyon lelkesek végig, nagyon drukkoltunk, és én teljesen pozitívan láttam a végkifejletet, pedig volt néhány jó barátunk, aki azért félt, hogy mi lesz. II. József és 1848 alapján, irodalmi szövegekkel magyaráztam nekik, hogy nem kell félni. Megint csak a sanszot láttam. Aztán amikor az oroszok megint elkezdtek lövöldözni, az borzasztó volt.
- Hogyan szánta rá magát, hogy elhagyja az országot?
- Nagyon sokáig vacilláltunk. Emlékszem, írtunk Fónagy Ivánnal, Lay Bélával egy levelet az indiai kormánynak, mint magyarországi bölcsészek felajánlottuk szolgálatainkat. Köszönettel nem tartottak igényt ránk.
Végül 1957 elején Marival elhatároztuk, hogy elmegyünk. Apai ágon néhány rokonunk, mint említettem, Ausztráliában telepedett meg a háború előtt. Így esett a választás Ausztráliára. Szerencsés lépés volt. 1957-ben Ausztráliában igazi gazdasági fellendülés volt. A gyarmati függésből szabaduló országban egy újfajta ausztrál civil társadalom kezdett öntudatra ébredni. Részben a szputnyik-sokknak köszönhetően sokat áldoztak az egyetemekre. Én alig néhány hónappal megérkezésünk után már egyetemi állásban voltam, majd a Monash Egyetemen tanítottam Melbourne peremén. Itt lehetőségem nyílott rá, hogy fölépítsek egy Ausztráliában egyedülálló Germanisztikai Intézetet és Könyvtárat. Az a bizonyos „világegyetem valahol egy Csendes-óceáni szigeten", amelyről valaha a pesti baráti körben álmodoztunk, végül itt lett valóság, új barátokkal, új kollégákkal, hallgatókkal. Azok a feladatok, amelyekkel a hatvanas években Ausztráliában szembesültem, sokban hasonlítottak az 1945 utáni magyarországiakhoz. Most, hogy 1989 óta rendszeresen járok Magyarországra, úgy látom, hogy itt most ismét egy hasonló „Tauwetter" szemtanúja vagyok. Ez akkor a harmadik.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk