←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
rolrol Takács Ferenc

Buddhista kozákok

A buddhista kozákok a Jebavadgitát tanulmányozzák elmélyülten. Viktor Pelevin (szül. 1962) regényében, Az agyag géppuskában (megj. 1966) találkozik velük Pjotr Pusztota alkoholista és morfinista költő, már az után (ha ugyan mehetünk valamire az „utána" és „előtte" fogalmakkal ennek a regénynek az olvasása során), hogy a Cseka karmai közül kiszabadulván Csapajev komisszárja lett belőle.
Ugye, tetszik érteni? A Jebavadgita az orosz nyelvterületen kívül is valamelyest ismert åáàòü igéből és a hinduizmus egyik szent szövegének a címéből, a Bhagavad-gítából való joyce-i szókevercs, Pusztota beszélő név, mely - lévén hogy ïóñòîé „üres"-et vagy „pusztá"-t jelent - a nirvánára utal, Csapajev, a polgárháborús hős pedig „példakép", a kincstári szovjetfolklór egyik ikonja, filmen-irodalomban mitizált és heroizált szobor - de közben viccfigura is volt, ütődött és otromba alak („...a kapcámat megszagoltattátok vele?" - kérdezte az egyik viccben), évtizedekig köszörülte rajta a nyelvét a „másik" folklór, a szovjetkretenizmus ellen berzenkedő népi tiszteletlenség mélykultúrája.
Groteszk fantasztikum, gogoli mélyfekete humor, a modern orosz kultúra széthányt ikonjainak és discourse-ainak lidércesen szürreális kollázsba-montázsba gereblyézése, a szovjetkorszaknak mint valamiféle objet trouvénak az irónia savfürdőjében eszközölt tisztára - vagy üresre, illetve semmivé - maratása: ezekkel az abszurd eszközökkel viaskodik manapság az orosz irodalom - vagy legalábbis annak prózai ágazata s azon belül is a harsányabban kísérleti változat, amely otthon is, külföldön is inkább feltűnést kelt - az örök abszurdummal, a képtelen rejtéllyel, amelyet egy ideje megint úgy hívnak, hogy Oroszország. Azaz az orosz irodalom továbbra is velejéig realista irodalom: eszközeinek valószínűtlenségében csupán ábrázolása-értelmezése tárgyának valószínűtlensége visszfénylik, az orosz valóságé, amelyről, amióta csak létezik, senki sem tudta megmondani, hogy micsoda is voltaképpen, illetve hogy létezik-e egyáltalán, van-e szubsztanciális léte, vagy merőben nyelvi fantazmagória, a jelölők egyszerre végtelen, egyszerre rövidre zárt láncolata, azaz puszta látszat, amelyet a kimondott - és még inkább a tilalmas, elhallgatott és elhallgattatott - szavak gerjesztenek s tartanak fenn.
Sokan úgy gondolják, hogy alighanem az utóbbi megállapítás jár közelebb az igazsághoz: Oroszország a szavak derridai birodalma. Szovjet alakváltozatának az összeomlása is - a gazdaság teljesítőképességére, a fegyverkezési versenyre és egyebekre hivatkozó vulgármarxista magyarázati kísérletek ellenére - valójában a szómágia révén következett be: csupán bizonyos publikus nyelvi tilalmakat kellett sutba dobni és néhány homályos értelmű varázsszót - peresztrojka, glasznoszty - pár évig szorgosan ismételgetni, hogy a szovjet birodalom a semmibe párologjon. Ezt - vulgármarxista szellemben, alap és felépítmény kategóriáiban - valahogy így kellene megfogalmazni: Oroszország puszta felépítmény, amely folyvást valami alapot igyekszik összefantaziálni maga alá, többnyire sikertelenül. Egyben páratlan szimbolikus erővel rendelkező felépítmény, amely a végveszély pillanataiban minden valószínűtlenségre és csodára képes, és tökéletesen pótolja a maga nem létező alapját is.
Mindez persze azt is jelenti, hogy ebben a szóbirodalomban a szó emberének - az írónak és a költőnek - egészen különleges szerep jut: amikor mestersége anyagát megdolgozza, voltaképpen a valóságot dolgozza meg, amely ugyanabból az anyagból áll, mint az ő írói közlésközege, tudniillik szavakból. Hatványozottan érdekes tehát, hogy napjainkban, az Oroszországban jó tizenöt éve folyó változások, pontosabban egyetlen hatalmas kataklizmatikus vagy - az orosz gondolkodásnak kedvesebb jelzővel - apokaliptikus Változás körülményei közepette mi történt, mi történik az orosz irodalommal.
Az orosz irodalom története 1941-től napjainkig című kézikönyv kiváló alkalommal szolgál és bőséges anyaggal segít ebbeli érdeklődésünk kielégítésében. A négyszáz oldalnál is hosszabb, nagyalakú és sűrű szedésű kötet szerzői - Alekszandr Archangelszkij, Goretyity József, Kalafatics Zsuzsa, Shimon Markish, Patkós Éva, Péter Mihály, Szántó Gábor, Szőke Katalin és a szerzőként is hangsúlyosan szereplő szerkesztő, Hetényi Zsuzsa - ebben az akár monumentális méretűnek is nevezhető munkában nem kis munkára vállalkoztak: a kortárs orosz irodalom áttekintésére tesznek kísérletet, miközben ennek az irodalomnak az irodalomtörténeti származásvonalát is megrajzolják.
Ennek során több nehéz kérdéssel kellett szembenézniük, illetve több kényes ügyben kényszerültek dönteni. Az egyik ilyen kérdés az irodalom „nemzeti elvével" kapcsolatos: annak idején valamiféle szupranacionális, „birodalmi" eszme jegyében a „szovjet irodalom" kategóriája hallgatólagosan magába foglalta a Szovjetunió nem orosz nyelvű népeinek és kultúráinak az irodalmát is. De ez az eszme 1991 óta érvénytelen. Önként adódnék a „posztszovjet" kategória, de kortársi vonatkozásban ez ma már egyre megfoghatatlanabbnak látszik, s mondani is egyre kevesebbet mond például a mai litván vagy tadzsik irodalomról. A szerkesztő és a szerzők ezért az „orosz" jelző mellett maradtak, bár erősebben nyelvi, s nem annyira nemzeti-birodalmi értelemben: az orosz anyanyelvű szerzők mellett szerepelnek azok a „nemzetiségi" írók is, akik a szovjet korszakban oroszul (vagy oroszul is) írtak, s közvetlen hatással voltak az orosz nyelvű irodalom menetére. Ezért szerepel például Csingiz Ajtmatov vagy Fazil Iszkander a kötetben, s - értéküket-teljesítményüket tekintve - teljes joggal. (Mindez persze kényszerű ellentmondásokhoz is vezet: Ajtmatov ma már hazájának, Kirgíziának a követe a Benelux államokban és az UNESCO-ban, újabb keletű műveinek, például az 1994-es Kasszandra bélyegének pedig több közük van mai amerikai irodalmi jelenségekhez, például Kurt Vonneguthoz, mint - ahogy portréja megrajzolója, Patkós Éva megjegyzi - „a kirgiz-kazah sztyeppék világához", azaz ma már egyre kevésbé világos, miért is kellene Ajtmatovot továbbra is a szó bármely értelmében „orosz" írónak tekinteni.)
A másik ilyen kérdés a periodizáció kérdése. Alsó korszakhatárként 1941-et, a német támadás évét használják a szerzők, s ez történetileg mindenképp indokolt: szinte felesleges ismételgetni, hogy a második világháború egyrészt mélypont, első szakaszában egyenest végveszedelem volt az országra nézve, s kevésen múlott az összeomlás, másrészt a háborús győzelem emelte a Szovjetuniót világhatalommá, az USA partnerévé, s alapozta meg majd ötven évre helyét a világ törvényszabói között. Mint ahogy kulturálisan és irodalmilag is fordulópont volt a háború, hiszen írók nemzedékei számára vált alapélménnyé, s - Lenin, a karizmatikus államalapító kultuszához társulva - lett, éppen az irodalmi és más művészeti feldolgozások révén, a „birodalmi" Szovjetunió szellemi-lelki életének a legerősebb és leghatásosabb kohéziós mítoszává, szinte vallásos áhítat tárgyává, mégpedig egyszerre hivatalos-propagandisztikus, egyszerre népi-folklorisztikus formában.
Persze ez a korszakhatár is okoz problémákat. Fontos írói életpályák ívelik át a háború időszakát, s hiába született meg Ehrenburg vagy Paszternak életművének mértékadó része a háború előtti évtizedekben, Ehrenburg háborús publicisztikája és a Sztálin halálát követő „olvadásban" játszott szerepe vagy Paszternak Nobel-díja, a Zsivago Doktor és a „Zsivago-ügy" nagyon is része az újabb irodalmi korszaknak. A kötet érinti ezeket az ügyeket, de alcímében - „Az orosz irodalom története II." - jelzi azt is, hogy akik a teljes Ehrenburg- vagy Paszternak-portréra kíváncsiak, azoknak a jelen munka előzményéhez, a Zöldhelyi Zsuzsa szerkesztette „I. kötethez", Az orosz irodalom története a kezdetektől 1940-ig című feldolgozáshoz kell fordulniuk.
Az olvasót, az érdeklődő művelt laikust persze elsősorban mégiscsak a másik kataklizma érdekli, az, amely a tárgyalt időszakot irodalmi szemszögből voltaképpen két alszakaszra osztja: a „birodalmi" korszak irodalmára és az 1991 utáni irodalmi fejleményekre, közöttük természetesen a nyolcvanas évek második felével, az átmeneti Gorbacsov-korszakkal, melynek során a nyilvánosság színterén is megszűntek a különbségek a „legális", a „szamizdat" és a „tamizdat" irodalom között, az emigráns orosz irodalom - szellemileg, de számos esetben fizikailag, azaz személyében is - hazatért. Ez persze a szerzők és a szerkesztő számára elvi-elméleti fejfájások forrása, mivel a peresztrojka utáni irodalmat valóban külön szakaszként kellene tárgyalni, ám ehhez még túlságosan is közel vagyunk az eseményekhez, legfőképpen 1991-hez (amelyről egyelőre egyébként sem nagyon tudjuk, hogy miért történt meg és hogyan).
A munka rendkívül gazdag és izgalmas anyagában nyilván mindenki talál - az értékek mellett - kifogásolnivalót. Én például jobbnak és sikeresebbnek érzem az egyes írói portrékat, mint az irodalmi folyamat egészével vagy az általánosabb irodalmi jelenségekkel foglalkozó fejezeteket. Merészebb és nagyobb kitekintésű elemzést érdemelnének például a „falusi próza" ideológiai arculatának s általában az elmúlt húsz-egynéhány év orosz irodalmában felerősödött Nyugat-ellenes, antiliberális-antidemokratikus messianizmusnak, a Szolzsenyicintől Raszputyinig ívelő s csupán árnyalataiban különböző eszmei spektrumnak a lehetséges párhuzamai és összefüggései a huszadik századi európai jobboldali kulturális modernizmus jelenségkörével, mondjuk, D. H. Lawrence-től Szabó Dezsőig. Ugyanígy szívesen olvastam volna részletesebb és mélyebbre ható elemzést arról, hogy mit is értsünk az utóbbi tíz-egynéhány év gyakran emlegetett orosz „posztmodernizmusán", milyen értelemben alkalmazzák önmagukra a mai orosz írók ezt az amúgy is elasztikus és mindenhol, illetve mindenki számára mást-mást jelentő terminust, és hogyan operálnak vele az orosz irodalom kritikusai és értelmezői.
De a bíráló megjegyzések helyett sokkal több alkalommal szolgál a könyv a tallózásra, sőt jóleső csemegézésre. Akár egészen furcsa észrevételekre is. Az 1930 előtt született orosz írók életrajzában például sztereotip vonás az apa letartóztatása, bebörtönzése és kivégzése (ritka kivétel Fazil Iszkander édesapja, akit „mindössze" iráni származása miatt deportáltak a Szovjetunióból), a magányosan küszködő édesanya mellett vagy a rokonok között nem ritkán száműzetésben eltöltött gyermek- és ifjúkor. Több tucat jelentős szerzőből áll a „szovjet" irodalomnak ez az apátlan nemzedéke; érdemes lenne egyszer eltöprengeni ennek az állapotnak a szociál- és individuálpszichológiai jelentőségéről és az irodalmi tehetséggel, egyben a művész-devianciával való lehetséges összefüggéseiről.
Van, ahol mintegy önmaga emlékeit ellenőrizheti az olvasó. A „hatvanas" nemzedék, Jevtusenko, Voznyeszenszkij és a többiek költészete annak idején nálunk is esemény volt. Tanulságos immár negyven év távlatából szemügyre venni ezt az irodalomtörténeti pillanatot, és megtudni, merre kanyarodtak és hol tartanak ma ezek az írói pályák.
S a hajmeresztő, képtelen és valószínűtlen történetek, amelyekben oly gazdag az orosz irodalomtörténet! Nagy érdeklődéssel olvassuk például a svájci illetőségű, de Magyarországon is „honos" orosz irodalomtörténész, Shimon Markish tanulmányát Vaszilij Grosszmanról, az ortodox „szocreál" szellemű Sztyepan Kolcsugin című regény szerzőjéről (magyarul 1952-ben jelent meg, Németh László fordításában). Az orosz-zsidó író, akinek időközben mindenből elege lett, s legfőképpen a „szocreálból", 1960-ban benyújtotta publikálásra Élet és sors című új regényét, amelyet a kiadó szerkesztője egyenest a hatóságoknak továbbított. Grosszmanra ráijesztettek, a kézirat példányait a KGB elkobozta. Kalandos úton ugyan, de mégis Nyugatra jutott a regény szövege, s - már jóval Grosszman halála után - végül 1980-ban Svájcban megjelent. Ennek az első orosz nyelvű kiadásnak a szövegét két hiányos kéziratos példányból egyébként maga Shimon Markish rekonstruálta.
De a régi ismerősök mellett ott vannak azok a szerzők is, akik a maga restanciáira emlékeztetik az olvasót. A hírekben szereplő ifjú divatfigurák (Viktor Jerofejev) és nehezen felejthető agg gigászok (Szolzsenyicin) mellett ott vannak azok, akikre annak idején kényszerűen nem figyelhetett fel a tágabb irodalmi közvélemény, s akikről ma is vajmi keveset tudunk. Elsősorban azok az idősebb emigráns írók, akiknek legfontosabb művei a hetvenes évektől kezdve jelentek meg Nyugaton. Például Friedrich Gorenstein (1932-2002), Juz Aleskovszkij (1929-) vagy Szergej Dovlatov (1941-1990): olyan írók, akiket nyilván jól ismer a russzisztika szakembere, s akiknek egyes művei magyar fordításban is olvashatók, de akik ennél szélesebb körű visszhangot érdemelnek.
Legalábbis a kézikönyv szerzői szerint. Hozzáértésük és meggyőző erejük viszont garancia rá, hogy hihetünk is nekik. Alapos, megbízható és kifogástalanul szakszerű munkát vehet kezébe a legújabb kor orosz irodalmáról a művelt átlagolvasó, a vizsgára készülő irodalom szakos diák és természetesen a nem russzista szakmabeli is.
 
Hetényi Zsuzsa (szerk.): Az orosz irodalom története 1941-től napjainkig. Budapest, 2002, Nemzeti Tankönyvkiadó. 418 oldal, 3360 forint.  

rolrol Molnár Gál Péter

Franchise-Faust

Szegeden a Faust Bálint-napi bemutatóján tartották az évadzáró premiert. A többi bemutató elmarad. Időközben elkallódott a pénzük. A szegedi önkormányzaté is. Zárolták a kifizetéseket. Zárolták az évadot. A Szegedi Nemzeti Színház úgy kezdi el az új évet, hogy befejezi az évadot. Kézen-közön eltűnt a költségvetés. Eltűnt a támogatásra szánt összeg. Lett a színháznak időközben új igazgatója. Hogy milyen igazgató lesz, hamarosan megtudjuk. Hova lett az elszámolatlan pénz, azt már nem érem meg, hogy végére járnak a bottal ütésnek.
Öregecske újításokkal telt Gounod Faustja Szegeden. Elaggott forradalmisággal köztetszést arató megbotránkoztatást szerez.
A megbotránkoztatni, meghökkenteni színpadi nyelvtana mára része a szórakoztatóiparnak. Közkincs, közgiccs. Azzal az élvezeti többlettel, hogy miközben a nagyromantika nagyoperájának többé-kevésbé elénekelt szív küldi népszerűségű, szép ívelésű áriáiban gyönyörködhet a színháznéző - és a televízióközvetítésnek köszönhetően a legszélesebb nagyközönség -, megkapja hozzá a modernség patináját. Széles műveltséggel hízeleg a nézőknek. Biztosítja őket fogékonyságukról, az újat fölkaroló liberalizmusukról. Valóságos Maecenasnak érezheti magát a közönség. A legfiatalabb kezdeményezéseket pártfogoló művészettámogatónak.
Mobiltelefonokat használni klasszikus drámák színrevitelénél van akkora esztétikai neveletlenség, mint a mobilt kikapcsolatlanul hagyni színielőadás közben. Az utóbbi zavarja a nézőket. Az előbbi zavarja az alkotást. Lerövidíti az alkotófolyamatot. Jelentés helyett jelekkel ruházza föl az előadást. Ábrázolás helyett ábrákat alkalmaz. Színpadi gyorsírást vesz igénybe. Mobiltelefon Shakespeare Hamletjénél (a nyitrai Andrej Bagara Színházban), mobiltelefon Gounod Faustjánál? Közhely, giccsklisé.
Alföldi előadásaihoz Bartha Andrea jelmezein csak slusszban kell mérték után igazítani, amikor egyik színházból a másikba, egyik darabból a másikba átviszik. Egységesnek látszó életmű: Beaumarchais-tól Shakespeare-en át a világ egész drámairodalma eljátszható egyforma szalonkabátban, lurexmellényekben. Annyira egyenjelmez, hogy ez alkalommal nem is Bartha Andrea, hanem díszlettervező férje öltöztette az énekeseket.
Ugyanazok a konfekció-Versace-öltönyök. Ha nem ugyanazok: ugyanolyanok. Ugyanaz a díszlet. Ha nem ugyanaz, mert, persze, nem ugyanaz: megtévesztésig ugyanolyan. A viharból átment a Hamletbe. A Hamletből az opera-Faustba. És ki tudja, hol áll meg? A rosszindulat azt mondaná ilyenkor: persze, nem kell bajlódni, fejet törni. De nem így van. A közhelyen szakasztott ugyananynyit kell gondolkodni, mint a korszakot nyitó újdonságokon. A közhelyre ugyanolyan nehéz rátalálni, mint a zseniálisra. És Alföldi Róbertnek nem is sikerül mindig. Hogy csak Shakespeare-nél maradjunk: A velencei kalmár és a Macbeth esetében (ugyanez a látványvilág, ugyanez az elfogulatlan tiszteletlenség, ugyanez a korok közti átjárhatóság) színészi erővel töltötte meg a szabászati divatkliséket. Meggyőző volt. Lehengerlő.
A Faustnál gyanítható: Alföldi nem kapta meg a librettó szövegének fordítását. Nem tudja, mit énekelnek. Ez, persze, nem nagy baj. Ősi kehelyről dalolni kézben tartott pisztollyal, méreg helyett golyóval fenyegetőzni öngyilkosság-ügyben, nem nagy eltérés. Mephisto nem tudja pontosan, mibe öltözködött, amikor eljött a pokolból, mert ruházatát illetően más öltönyről szól, mint amiben látjuk. Valentin kardjáról dalol, és zsebkéssel vív. Na, rendben.
Nem lesz kevésbé romantikus. És egyáltalán nem lehet deromantizálni, ameddig a zenét ki nem iktatják az előadásból.
Margitot a rendező ellátta fizikai cselekvésekkel. Margit kényszeresen takarít: szemeteszsákokat és bakancsot hord ki a folyosóra, ékszerária alatt porszívózik, a lakótelepi ház elé kihordja a kukát, felsöpör. A nagytakarító Margit ettől ugyan nem lesz modern. Nem lesz kortárs. A televízión edzett néző nem az ária végét várja, hanem a Domestos reklámfeliratot. Margit némileg bakasárivá degradálódik. Hiába fűzi erős vérfertőző vonzalom bátyjához, Valentinhoz, hiába hordják egymás arcképét trikójukra nyomva (medalion helyett), a legkisebb felülfizető vendég ajánlatára elcsábul. Könnyű volna a primadonnaszerep leértékelésével meggyanúsítani Alföldi Faust-értelmezését. Igaz, kivéve, ha Margit melomán, és hagyja elcsábítani magát fülén át: Gounod hatásos opera lirique-jának áradó érzelmességétől és színpadias muzsikájától.
Az Alföldi-rendezésekben gyakori nemi huncutságot Gounod írta bele a darabba: Siebel, Margit szemérmes udvarlója, aki virággal ajándékozza meg a leányt („Helyettem, kis virág, tégy vallomást...") - lírai szoprán. Vagyis leány szeret leányt. Átértelmeződik, hogy amikor a hadból megtérő Valentin tudakolódik nővére után Siebeltől, a lány miért csak vonakodva ad felvilágosítást az időközben másfelé tekeredettről.
A kertjelenet négyese szépen beállított jelenet, a bonyolult járások bonyolult mozaikberakásos alapon a kapcsolatok bonyolultságára utalnak.
Az opera két balettbetétéből a V. felvonás keringője modoros, arctalan tömegszerencsétlenségével drámai. Szikora János Nemzetit megnyitó Az ember tragédiájából a Walpurgis éj közepébe pucéran odavezényelt két kis árva és körötte a napszemüveges ördögök meghaladták Király Attila ismert mozgáskészletét. A zenekarban tombol a balettmuzsika. A ritmusra elvégzett szertorna-gyakorlatok vérforralása akár egy tornatermi öltöző erotikája.
Alföldi lekötelezi a műveletlen nézőket, akik iszonyodván a modern színháztól, annyit tudnak róla, hogy a modern színház illetlen, durva szavú és csúf cselekvések bemutatóhelye. A modern színház fölrúgja a klasszikus értékeket. Semmibe veszi a szépséget és a gyöngédséget. Kigúnyolja a legszentebb érzéseket. Sárba rángatja a szerelmet, illetőleg ocsmány testiségre váltja át. A modernségtől idegenkedő néző Alföldi előadásában mégis annyi gyönyörűséget talál, akár egy szappanoperában.
 
 
 
 Charles Gounod: Faust. A Szegedi Nemzeti Színház előadása. Szövegkönyv Jules Barbier-Michel Carrè. Rendezte Alföldi Róbert. Díszlet-jelmez: kentaur. Koreográfia Király Attila. Vezényel Vincente Monteil. Szereplők Daniel Galvez-Vallejo (Faust), Fernand Bernardi (Mefisto), Jacques Gay (Valentin), Raphaëlle Farman (Margit), Schöck Atala (Siebel), Altorjay Tamás (Brander), Szonda Éva (Márta).
 

rolrol Barna Imre

Hahó, a tenger!

Porból, sárból, rögközelből nézvést csak tereptárgyak látszanak. Talajegyenetlenségek, lakótelepi skyline, börtönrács, ilyesmi. Vigasztaló gondolat, hogy a tereptárgyakon túl sorjázó további tereptárgyak egyszer elfogynak, és hogy a pornak, a sárnak, a rögnek, a terepnek is vége szakad valahol. Túl az Óperencián boldogok leszünk.
Tizenhárom éves koromban láttam meg először a tengert. Csalódtam picit. Szürke volt és lapos, kisebb a kelleténél. Valahogy olyan közelinek látszott a horizont. Keleti-tenger volt, endékás. Mikor évekkel később, vagy ezerötszáz kilométerrel délebbre egyszer csak vadul felkéklett a Karszt mögül a Trieszti-öböl, utolért Ottlik álombeli lovasa, hozzám hajolt, és a fülembe súgta egyszavas üzenetét: „Élj!" Hatásos üzenet volt, valami elkezdődhetett.
Nagyjából ugyanekkor vetette magát a tengerbe Marco Ferreri Dillinger halottjának a végén (miután egy előzőleg akkurátusan pöttyösre festett pisztolylyal lelőtte a szeretőjét) Michel Piccoli, hogy még éppen időben felkapaszkodhassék egy Tahitibe induló jachtra, szakácsnak. Később, mogorva kiskrapek kezét fogva, Roberto Benigni óvó bácsija, majd végül, újabb évek múltán, motorja nyergébe pattanva, az I love you kulcstartóba szerelmes hőse vágott neki a világvégi haboknak, és tűnt ki a képből. Valami véget ért.
Mundruczó Kornél első nagyjátékfilmje, a Nincsen nekem vágyam semmi láttán két éve magam is elcsodálkoztam, miért jutnak eszembe ezek a groteszk Ferreri-figurák. Mundruczót már akkor a korai Pasolinihez és Fassbinderhez hasonlították, az ő tragikus történeteiknek pedig semmi közük a groteszk szemlélethez. Mundruczó vágytalan hímringyója sem a mesebeli tenger, hanem a levegő megszállottjaként, sárkányrepüléssel kísérletezik. A Ferreri-féle groteszk azonban tartogat annyi tragikumot, a Mundruczó-féle megoldás pedig - melodrámát zúdítani a semmire - annyi groteszket, amennyi a képzettársítást mégiscsak indokolhatta.
A második Mundruczó-nagyjátékfilm hőse, Péter most azzal az eltökélt szándékkal jön ki a fiatalkorúak börtönéből, hogy kiváltja az útlevelét, és meg sem áll valamelyik - mindegy, melyik - tengerig. Péter nem úgy, vagy még úgy sem hős, ahogyan Brúnó volt. A véglény-lét szoros hálójában kapálózó Brúnót még a saját extrém választásai (plusz némi rendezői szertelenségek) siettették a saját végzet kitárt karjaiba. Péternek, akit a pár perces, nagyszerű Aftából már megismert, tényleg Pasolini bukottangyal-arcú lumpensztárjait idézően hasonsorsú Polgár Tamás játszik, csak végzete van. Választásai nincsenek, csak homályos impulzusai.
A börtön ellentéte a tenger - ennyi világos. Amíg az útlevél meg nem jön, várni kell - ez is. Meg hogy lenni kell addig valahol.
Péter a nővérénél, Máriánál húzza meg magát. Mária mosodát működtet; a mosógépek más szennyesét forgatják és lögybölik szakadatlan zúgással. Mások történetének lesz akaratlan tanúja, majd még akaratlanabb részese a mosógépek mögött lézengő Péter. Az ismeretlen Majáénak, aki megszüli, és azon véresen mindjárt el is adja a gyerekét, háromezer eurót ad érte Mária, mert neki nem lehetett. A Maját kitartó és mindenkire: a régi haver Ákosra (a gyerek apjára), de Péterre is okkal és vadállatian féltékeny, nős ember Jánosra, aki kétes üzelmű autóbontót működtet; feltehetőleg miatta és helyette is ült Péter, de sebaj, bazmeg, töltenek, koccintanak rá egyet.
Péternek mintha semmi köze sem volna a körülötte habzó történetekhez. Járkál, lézeng, bámulja a forgalmat egy sztrádahídról (mint az Aftában), összeméri a farkát az Ákoséval, hagyja, hogy Mária megfürdesse, mozdulataiban támadó és párzó gesztusok keverednek, trágár szótörmelékből - bazmeg, bazmeg - tessék-lássék mondatféleségeket gányol (ha muszáj), sárkányrepülő helyett narancssárga frizbit röptet.
Pedig minden mindennel összefügg.
Pedig mintha beleszeretne, pedig bele is szeret Majába - született áldozat: elemi élménye és lételeme, hogy gúzsba kötik, pofozzák, megalázzák, a főiskolás Tóth Orsolya játssza amatőröket megszégyenítő természetességgel -, betör hozzá, de aztán csak a tévét bámulják üveges szemmel. Mintha minden mindegy volna, pedig nem. Mintha össze akarná Péter hozni Maját a gyerekével (miért is?), de végül azt éri el, hogy egy újabb őrjöngő féltékenységi roham végén kidobja János a lányt, mire az gondol egyet, és visszaköveteli Máriától a gyerekét. Mária meg, aki ragaszkodik a gyerekhez (miért is?), Péterre tukmálja a visszakapott pénzt, és megígérteti vele, hogy az eddig dugdosott, de most végre elővett útlevél birtokában elviszi magával Maját. El innen, el! Irány a tenger!
Éjszaka: indulni kéne. Péter menne, Maja nem akar. Majd ha tanúskodott mellette a gyámügyön. De nem, de igen. Mos' mi a faszé'? Senki nem tud semmit. Börtön és tenger közt érik a végzet. Börtön: kisvárosi oroszlánház, Péter feszíti fel az ajtaját, az állatok királya szánalmas ketrecben hunyorog, Péter ordít, Maja rettegve hátrál.
Hogy megöli-e Péter Maját, vagy csak megerőszakolja, és úgy hagyja ott sorsára az aszfalton, részletkérdés. Fontosabb, ahogy a lopott fehér BMW-t vezetve, pengeéles hajnali fényben suhan, hova máshova, mint a tenger felé.
És aztán?
Nincs, aki a Szép napokról szólva meg ne írta volna, hogy a tavalyi Filmszemlén három díjjal is jutalmazott változat végén még látni, ahogy Péter meg is érkezik; s hogy a tengerpart kiábrándítóan lepusztult, ócska ipari táj. Aztán felfigyelt Mundruczóra, és megállapodott vele egy francia producer - többek között a Dalok a második emeletről, a Kánikula és a Dogma-filmek forgalmazója -, és Mundruczó az ő támogatásával újravágta az egész filmet, ami így vagy tizenöt perccel rövidebb lett. Szikárabb, lényegretörőbb. Így maradt el a megérkezés is, és így nyert a Szép napok Ezüst Leopárd Díjat Locarnóban.
Csakugyan döbbenetes szerzői „öncsonkítással" volna dolgunk, ahogy Mundruczó egyik recenzense véli? Vagy épp ellenkezőleg: a hideg hajnali robogást brutális hirtelenséggel elvágó vége-főcím teszi még egyértelműbbé, hogy nincs menekvés?
Az idei Filmszemle Mundruczó-újdonsága a Jancsó-féle buszos film opera-epizódja, A 78-as Szent Johannája volt. Tóth Orsi fellázítja a tömegbaleset áldozatait játszó statisztákat, majd egy kórházfolyosón beadja magának az aranylövést, és Térey diadalmasan trágár librettószövegére tátogva a mennybe megy.
Így valahogy, talán.
 
Szép napok. Színes, 85 perces magyar filmdráma, 2002. Rendezte Mundruczó Kornél. Írta Petrányi Viktória, Mundruczó Kornél, Zsótér Sándor. Producer Petrányi Viktória. Kép Nagy András. Zene Tallér Zsófia, Faltay Csaba. Szereplők Polgár Tamás (Péter), Tóth Orsolya (Maja), Wéber Kata (Mária), Kuna Károly (József), Horváth Lajos Ottó (János), Réthelyi András (Ákos). Forgalmazó SPI.  

rolrol Fáy Miklós

Megszállottak

A hírek szerint február elején meghalt Ted Perry, hetvenegy éves korában, tüdőrákban. Ha nem mond semmit a neve, nem kell szégyellni: Ted Perry közkatona volt a zenei életben, rajongó, álmodó, és végül sikeres ember. Ted Perry a hanglemezek megszállottja volt. Bizonyos fokig kényszerűségből, mert gyermekkorában megműtötték a csípőjét, így nem tudott részt venni a szokásos sportokban és labdázásokban, ehelyett otthon ült, és hallgatta a zenét. De valami furcsa téboly már itt megkezdődött, ugyanis szabad idejében kívülről megtanulta a különböző hanglemezkiadók katalógusait, de nemcsak a lemezek szerzőit és előadóit, hanem a katalógusszámukat is. A pályaválasztás ezek után, mondhatni, adva volt. Perry lemezkiadónál kezdett dolgozni.
Nem bírta sokáig. Átment Ausztráliába szerencsét próbálni, de nem sikerült. Vissza Londonba, vissza a kiadóhoz. Összeveszések, elválások, újabb nekiveselkedések. Az ok mindig ugyanaz: Perrynek voltak elképzelései arról, hogy mit kellene kiadni, mit kellene megmutatni a közönségnek, de a kiadó nem látott a művekben fantáziát, piaci lehetőséget. Végül 1980-ban Ted Perry rájött a megoldásra, és egy befektetőt találva megalapította saját cégét, a Hyperiont.
Nem indultak nagyon fényesen. Ted Perry keresetkiegészítésként taxizott, és esténként a család szépen körbeülte a konyhaasztalt, úgy dobozolták a gyárból érkezett korongokat. De Perry mert kockáztatni, mert különös zenéket és szerzőket találni. 1983-ban már a legrangosabb hanglemez-folyóirat, a Gramophone díját nyerték el régizene-kategóriában. A felvételen Hildegard von Bingen műveiből énekel Emma Kirkby és a Gothic Voices. Jellegzetes Perry-választás: józan kockázat. Hildegard von Bingen legalább kicsit ismerős, Európa zenetörténetében az egyik első név szerint is ismert zeneszerző, és bizonyosan az első zeneszerzőnő (és még menynyi egyéb emellett!). Emma Kirkby, a régi zenék éneklésének nagyasszonya ekkor volt éppen a csúcson. A gesztenyét más kaparta ki ugyan, az autentikus előadásmód egyik legfontosabb lemezkiadója, a L'oiseau lyre, de ha nem kötöttek kizárólagossági szerződést, magukra vessenek. A Gothic Voices azonban már a Hyperion saját csapata, középkori zenére specializálódott énekegyüttes, amely ezzel a lemezzel rögtön a csúcson indított, és amennyire az ilyesmit itthonról követni lehet, most is ott van.
Az előző eszmefuttatásnak azonban, attól tartok, van egy gyenge pontja, jelesül az az állítás, hogy Hildegard von Bingen legalább névről ismerős lenne. Annak ellenére, hogy Hildegard von Bingen kultusza gyakorlatilag töretlenül megmaradt Németországban évszázadokon át, és hogy időről időre meg is újul iránta az érdeklődés (legutóbb születésének kilencszázadik évfordulója alkalmából, 1998-ban cikkeztek róla sokat), ez a különleges személyiség, a Rajna menti szibilla nem örvend széles körű ismertségnek Magyarországon. Ezért talán következzenek a tények.
Ha nem volna reménytelenül anakronisztikus, azt mondanám: Hildegard von Bingen igazi reneszánsz személyiség volt. Költő, zeneszerző, orvos, látnok, jós, teológus, természettudós, prédikátor. Viszonylag sok műve maradt fenn, ami annál is érdekesebb, mert olvasni megtanult ugyan, de írni nem: műveit diktálni volt kénytelen. Ha bárkiben kételyek ébrednének Hildegard sokoldalúsága iránt, gyorsan temesse el. Nemcsak írásai, de élete is mellette tanúskodik. Bár a 12. században élt, és kezdettől fogva gyönge egészségű volt, mégis nyolcvanhárom évesen halt meg, ami ma sem számít rossz teljesítménynek. A von Bingen természetesen nem valóságos vezetéknév, de többet nem tudunk. Nemesi család tizedik gyermekeként látta meg a világot, és a beteges leányt a szülők Istennek ajánlották. Nyolcévesen bízták egy remetenő gondoskodására, aki megtanította olvasni, és ezzel körülbelül be is fejeződött Hildegard taníttatása. Ő maga annyit mond erről, hogy egy tanulatlan asszony tanítványa volt. Hogy ilyen alapokról hogyan robbanhatott mégis ennyire sokirányú és hatását tekintve rendkívül hosszan tartó kreativitás, nem tudhatjuk. Ő tudta: nem tartotta magát bölcsnek, csak eszköznek, Isten szócsövének.
Hildegard látomásai már gyermekkorában is jelentkeznek, de ekkor még nem mert szólni róluk. Hogy a látomások és az egészségi állapota szorosan összefügg, azt ő is észrevette, hiszen egyik legkorábbi élménye az volt, hogy megkérdezte az ágya mellett álló ápolónőt, hogy vajon ő is látja-e azokat a dolgokat, amit ő. Amikor kiderült, hogy nem, Hildegard - saját szavai szerint - nagyon megijedt. Aztán észrevette, hogy amikor jövőbeli eseményekről beszél úgy, mintha már megtörténtek volna, a többiek nagyon furcsán merednek rá. Akkor abbahagyta az ilyen beszédet is. Hildegard rühellte a prófétaságot, igyekezett minél kevesebb emberrel megosztani képességeit, de a belső hang - amiről ekkor még nem tudta eldönteni, honnét ered, szabad-e követnie - nem hagyta békén. Negyvenkét évesen aztán újabb elragadtatás érte. „Mintha megnyíltak volna az egek, egy ragyogóan cikázó villám csapott egyenesen bele az agyamba. Lobogott, mint a láng, de megnyugodott tőle a szívem, mert nem égetett, csak melegített." Ennek ellenére még félt megérteni a látomást, de mikor megbetegedett, és állapota romlani kezdett, belátta, hogy tennie kell a kötelességét. Alkotó munkába kezdett: könyveket diktált, levelezett a világ nagyjaival, prédikált, zenét szerz ett. Összeütközésbe került többször is feletteseivel, de Szent Bernáttal való levelezése és részint ennek alapján a pápa kedvező véleménye megszilárdította pozícióját. Pedig nem volt sem félős, sem kellemes aszszony. II. Henrikkel, Anglia királyával való levélváltása viszont arra is magyarázattal szolgál, miért olyan érdekes ma is ez a nő. Lássuk csak, mit ír! „Tiéd az adomány. Uralkodhatsz rajtuk, és megvédheted őket, megóvhatod, és gondoskodhatsz róluk. De jön egy madár észak legsötétebb rengetegéből, válladra ül, és azt súgja: te vagy a király, azt teszel, amit akarsz. Megteheted, és utána találhatsz mentségeket is, de semmire sem mész vele az Igazság előtt. Ha viszont az ő útmutatásai szerint jársz el, nem úr vagy többé, hanem szolga."
Hogy a politikusokon mennyire fogott a bölcsesség, az már akkor is hamar kiderült. Néhány év múlva Henrik az oltárnál ölette meg Becket Tamás érseket.
Ilyen élet mellett világos, hogy Hildegard von Bingen zeneszerzői munkássága csak melléktermék, egy a zárdabeli életmódnak megfelelően muzsikával, énekszóval körülvett, de egyébként zeneileg végképp tanulatlan nő műve, aki a muzsikának még teljesen gyakorlati fontosságot tulajdonított. Olyat, amit ma már, ha hiszünk is, szégyellnénk bevallani: hogy a megzavarodott, tépett lelket a zene segítségével lehet visszaterelni a helyes útra. Régóta tudjuk, hogy nincs is helyes út, és a zene csupán hangok egymásutánja.
Úgyhogy voltaképpen készen is lehetnénk az egész jelenséggel: egyszerű hisztériáról és divatról van szó, valami furcsa hajlandóságról, hogy szeressük mindazt, ami misztikus, hogy kicsit büszkék legyünk arra, amikor ilyen lehetetlen hangzású nevet emlegetünk, meg hogy általában is mindent érvényesnek, fontosnak és szépnek ismerjünk el, ami túlélt ilyen sok évszázadot. De tényleg: néhány vékony énekhang énekel valami kanyargós dallamvonalat, a szöveg pedig olyan, hogy lábjegyzetek nélkül soha nem értenénk meg. „Ó, Ecclesia, a te szemed olyan, mint a zafír, a te füled, mint Béthel hegye, a te orrod, mint a mirha és a fűszerek halma." Ugye, emlékszünk még a Monty Python-csoport Brian élete című filmjére? Jönnek a háromkirályok, az aranyat meg a tömjént tegyék le, de a mirha nem kell, úgysem tudjuk, mi az.
Csakhogy előzetes megfontolásainkra a lemez elég alaposan rácáfol. Minden igaz, amit gondoltunk, és a szöveg értelme is nehezen kibogozható, de a zene mégis szép. Tiszta. Csöndes. Olyan korból szól, amikor még nagyon nagy volt a csönd a földön, amikor még súlya volt a zenének, amikor Hildegard elképzelései a lélek helyes irányba terelhetőségéről még igaznak tűntek. És hiába van most minden másképp, ez a nyugalom túlsugározza a szomszédból áthallatszó televízió kelepelését. Az énekesek szinte névtelenek, nem magukat képviselik, nem is a hangjukat, hanem csak a szólamokat. Megérti az ember a lemez címét: Tollpihe Isten leheletén, fölfogja, miről beszél Hildegard von Bingen a mottónak választott sorokban: „Egy király ült a trónon. Körülötte nagy és csodálatos szépségű oszlopok álltak, elefántcsonttal díszítettek, amelyeken a király zászlói lobogtak. És akkor a király fölvett egy apró tollpihét a földről, és ráparancsolt, hogy repüljön. És a toll repült, de nem önmagától, hanem mert a lehelet magával ragadta." Ez egy ilyen lemez.
Hogy mi lett hőseinkkel? Hildegard von Bingen hosszú élet elmúltával került a sírba. Szentté avatását az a IX. Gergely pápa kezdte meg, aki magyarországi Szent Erzsébetet soron kívül kanonizálta, de a kúria nem volt megelégedve a mainzi püspök jelentésével. Hildegardot hivatalosan azóta sem avatták szentté, de a 16. században neve bekerült a római Martyrologiumba, így kultusza legalább Németországban legitimizáltan folytatódhatott. És persze azóta is hallgatják, játsszák, kutatják, és nemcsak a zenéjét, de a főzeteit, receptjeit is.
Ted Perrynek rövidebb élet jutott, de a Hyperion a maga több mint 1200 címet tartalmazó katalógusával ma a legerősebb független klasszikus zenei lemezkiadó a világban. Persze a holnap az ő esetükben sokkal kétségesebb, mint Hildegardéban.
 
Hildegard von Bingen: A Feather on the Breath of God. Gothic Voices with Emma Kirkby. Hyperion, 1983.  

rolrolRózsa Gyula

Egy német kismester

Mert ne áltassuk magunkat, Mányoki Ádám német volt. Hiába Szokolya, Győr és Tótfalu, hiába a magyar nemesség, Rákóczi és Ráday Pál, hiába néhány mente, sujtás, ingváll és gyöngyös párta a képeken, festőnek német volt és maradt. Nem azért, mert brandenburgi választófejedelemiből éppen porosz királyivá táguló udvarokban kezdte kuriális pályafutását, és szász elektorokból épphogy lengyel királlyá koronázott szuverének közelében fejezte be, emlékkiállítása ismét nyilvánvalóvá teszi, hogy mindez fordítva igaz: azért lehetett jelentéktelen és jelentős német székvárosok portretistája, mert német festőművész volt, kismester.
Értem én a periodikus közfeledékenységet és a csalódottságot is, már ahol van. Magam hatéves koromban láttam először a nagyságos fejedelem portréját a tiszteletes úr irodájában; Rákóczi, aki megvédte a magyarokat és a reformátusokat, a portré festője méghozzá kálvinista, sőt lelkész fia - ráadásul színkatolikus megyében volt az a kisváros. Körbe voltunk zárva pápistákkal, ehhez jött a prémes, büszke föveg, az aranypaszomány a kék bársonyon, a vörös selyemszalag, amelyről akkor még nem tudtam, hogy az aranygyapjas rendhez függ rajta, ékkövek, uralkodói tekintet, feszes-energikus frontalitás - azt hiszem, nekem most már a hétszáztizenkettes arckép lesz a fő mű, amíg élek.
Meglehet, tényleg ez a fő mű, mert Mányoki szorgalmasan közepes festőnek mutatkozik. Szorgalma vitathatatlan, a komáromi, győri gyermekévek után népmesés fordulattal örökbevitt lelkipásztor-gyerek (hittestvéreit ezekben az években még gályarabságba hurcolják innen egy akkor történelminek minősített egyház nevében) - egyszóval a magyarországi szegénységből észak-német biztonságba került kamasz lexikon nem említette festőktől s kivált magángyűjtemények remekeitől tanulja meg a mesterséget. Harmincas éveiben a neki tulajdonított portrék mindazonáltal még mindig elsősorban szorgalmat és lelkiismeretességet tanúsítanak, ámbár a késői magyarországi munkák ismeretében az sem kizárható, hogy ehhez a megrendelő ragaszkodik. Frigyes Vilmos gyalogezredének hadnagyai - két arcmás érkezett a Nemzeti Galériába az egykori tiszti arcképcsarnokból - kissé merevek, egyénítésük görcsös, vidéki gavallériájuk nem Berlinre, hanem néhány száz mérfölddel keletebbre eső garnizonokra emlékeztet. A nagyjából ekkori, 1705-1706 körüli Előkelő ifjú sötétvörös kabátban azonban már olyan vörösbársony-felületeket, parókán végigomló ondolált fényeket, a kövérkés ifjú arcnak karaktert adó dacos ajkakat mutat, aminek láttán érthető, hogy a Berlinben tartózkodó Rákócziné udvari festőnek hívja haza Mányokit.
Magánélmény: az emlékkiállítás tanúsága szerint a barokk reprezentáció határozottan kappanhájat nevel, a későbbi, drezdai évtizedek Mányoki-modelljei is telt, sima, gömbölyű, kissé túltelt arccal tekintenek ránk. A telt tekintet a hölgyektől sem idegen, törékeny őzikearcok is lágy áll alatti párnácskákba torkollnak, rózsaszín ívű dekoltázsokat is hamvas, könnyeden hurkás nyakak koronáznak, de a kikerekedő jólét kivált a férfiképmásokról sugárzik. Kétségtelenül hozzájárul ehhez, hogy a német országokban ekkorra eltűnik a bajuszviselet, de az egyre hatalmasabb, keretező parókák sem soványítják - mint várnánk - a rózsaszín arcformákat. Az ekkori - a század tízes-húszas-harmincas évtizedeiben járunk - Mányoki- és Mányokinak tulajdonított képeken gyermekbőr-sima, rózsás puhaságokon kell áttörniük a merész hadvezérorroknak és okos tábornoktekinteteknek, a gőgös, de félmosollyal enyhített hercegi ajkaknak. Még így is az öltözék jellemez: az ekkorra már fölényesen festett acélfekete páncélok, a hermelinpalást kelyhéből kibontakozó fémes vadászöv, hölgyeknél a bársonyra, selyemre könnyedén rálehelt csipke, néha virág. Ékszer ritkán és módjával - Mányoki professzionális arcképfestőnek bizonyul.
Rákóczi is hízásra hajlamos, ha jól megnézzük. Az 1707-beli, Mányokinak tulajdonított arcképen kevésbé, a híres, autentikus portrén határozottabban, jóllehet a bajusz és a fehér parókáknál jóval előnyösebb fekete hajzuhatag erősíti az uralkodói férfiasságot. Fenséges portré egy hatalmától éppen megfosztott uralkodóról. A kiállítás rendezője, a katalógus szerkesztője, az új Mányoki-monográfia szerzője, Buzási Enikő úgy gondolta, hogy évek kíméletlenül aprólékos kutatása, a feltáratlan adatok és művek napfényre bányászása feljogosítja az illúziók eloszlatására. Nem ő írja le először, de ő helyezi kellő történeti realitássorba a tényt, amiről nem szeretünk tudomást venni, hogy a pompás és dicső arckép közvetlenül a szabadságharc bukása után, 1712-ben készült, emigrációban. Nyilván még ugyanazzal a reprezentációs céllal, amellyel Mányoki 1707-ben Magyarországra érkezett. És amelynek oly csekély köze volt a később délibábosan megénekelt hazafiszívhez, ám oly sok a Rákóczi felajánlotta kilencszáz rajnai forint évi járandósághoz, továbbá Rákóczi pontos rangbeli elképzeléseihez. Miért jött volna egy Németországban felnőtt, ott már udvari karriert is befutó harmincnégy éves festő éppen 1707-ben a zűrös szülőhazába haza? Rákóczi tudta, hogy az uralkodás mire kötelez és a diplomáciai tekintélyt mivel kell erősíteni, hogy aki francia királyok és orosz cárok szövetségére számít, mivel tartozik ennek a státusnak. S ha a fejedelem útikárpitjaként számon tartott kiállítási tárgy csupán temperával festett vászon is, ahelyett, hogy háromszor három méteres gobelin volna, a szabadságharc megindításának emlékére vert híres emlékérem színarany, és a még fel nem adott reprezentáció utolsó, de fő műve pompás portré. A különbség nem sok: Daniel Warou, az éremművész (kicsit korábban) Svédországból, a festő Berlinből érkezett.
Mindezt régóta tudja a tudomány és tudta a köztudat is. Csak az utóbbi szívesen és periodikusan felejt. Utoljára negyvenhat évvel ezelőtt, 1957-ben volt Budapesten Mányoki-kiállítás, amely a lényeget ugyanúgy demonstrálta, mint a mostani - ha korántsem annyi apparátussal, részletpontossággal és külföldről hozott kölcsönművel. Akkor egyszer már látható volt az a negatív csoda is, hogy a tizenkét évre ismét külföldre szakadt, majd Magyarországra újfent visszatért Mányoki látszólag miként felejtett el fontos festői kvalitásokat. Rövid lengyelországi tartózkodást követően a festő az Ágostok székvárosában, Drezdában telepedett le, 1717-től már udvari festő a szász-lengyel rezidencián, aztán sikerek és küzdelmek után 1724-ben még egyszer hazatér, ezúttal testvéréhez, az akkor még Tahi nélküli Tótfaluba. És a következő hét esztendőben részint nem fest, részint berlini pályakezdő éveire emlékeztető műveket fest. Pártfogóinak, Rádaynak, Podmaniczkynak készített portréi korántsem olyan - bocsánat - suták ugyan, mint a térben és időben környező magyar ősgaléria-képek, de nem csatlakoznak a szép, rózsaszínen telt, kritikus tömegben színvonalasan unalmas drezdai arcmásokhoz sem.
Hasonulnak. Legutoljára ugyanitt, a Nemzeti Galéria pompás Jankovich-kiállításán lehetett azon elmélkedni, mekkora - áthidalhatatlan - kvalitáskülönbség van a tizenhatodik századtól kezdve főuraink képzőművészet- és iparművészet-fogyasztása között. Ugyanazok a mágnások, általában külországokat járt, egyetemet végzett szellemileg is arisztokraták, akik Európa ötvösművészetéből a legjobbat, a szellemi értékében is legdrágábbat rendelik és vásárolják meg Nürnbergtől Augsburgig, nemcsak e fő művekhez mérten kezdetleges, naiv produktumokkal ékítik reprezentatív ősgalériáikat. Nyilvánvalóan nem azért, mert nem telik igazi európai reneszánszra, manierizmusra, hochbarokkra. A magyar ősgalériák hősei nyilvánvalóan azért nyak nélküli, sánta perspektívájú, kacska anatómiájú ősapák és kifejezéstelen arcú ősanyák, mert egyetlen funkciójuk az, hogy ősapák és ősanyák legyenek. S legfeljebb, hogy státusszimbólum-ruházatot és -ékszert viseljenek. Még a tizenkilencedik században is készülnek olyan ős-portrék mifelénk, amelyek nem az európai klasszicizmusra és romantikára, hanem olyan, akkor ébredő balkáni képzőművészeti kultúrákra emlékeztetnek, amelyek egyszerre szabadulván a mohamedán vizuális elnyomatásból és saját bizánci konvencióiktól, éppen pótolják a kora reneszánszt.
Mányoki késői hazai megrendelői és Mányoki késői itthoni művei kimagasodnak az egy nívóra szabott átlagból, de elfogódottságuk folyvást elárulja, hogy miből kellett kimagasodniuk. Professzionális portréfestővel van dolgunk, tud ilyet is. Hivatásos voltát az is bizonyítja, hogy a visszatérte után készült késői drezdai Mányoki-képeken nem hagyott nyomot a második magyarországi kaland.
A könnyen fölényes utókor pedig mosolyoghat azokon a hajdani kurucos méltatásokon, miszerint az évszázadot, amely elárasztotta Magyarországot rossz idegen festőkkel, bearanyozta egy igazi hazánkfia.
 
Európa fejedelmi udvaraiban. Mányoki Ádám. Egy arcképfestő-pálya szereplői és helyszínei. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2003. március 14. - augusztus 24.  

rolrol Almási Miklós

Művészet mint üzlet

Már nem is volt annyira átkos az ancien régime, amikor azt tanácsolta valaki, hogy képekbe fektessem spórolt pénzem: jönnek a rossz idők, nem árt a biztonság, egyébként meg figyeld meg, egyre mennek fel az árak. Nem hittem, lemaradtam. Igaz, nemigen ismertem ki magam az akkor induló műtárgypiacon, legfeljebb ellátogattam az első aukciók egyikére-másikára, de egész más okból: a pénz szaga érdekelt, és megrémültem a számoktól.
Mindig is üzlet volt, ha igazából nem is nálunk, az elmúlt húsz évben azonban hihetetlen csúcsok születtek: képekben, gyémántokban, iparművészeti tárgyakban, történelmi relikviákban. Kötete végén Judith Benhamou-Huet a 2000-es év befutóit közli, mondanám a rekordlistát, szép számok. Mondjuk: Van Gogh: Dr. Gachet arcképe 82 millió, Renoir: Bál a Moulin de la Galette-ben 78 millió, de a tizedik egy Picasso-önarckép 47 milláért. Az első klasszikus a 15. helyezésen (Pontormo: 35 M). Franz Hals a sor végén, de Kooning 20 milláért az első negyven között. Mit mondjak - érdekes. A számok is, meg a helyezések is.
Persze tudom, hogy egy-egy Rembrandt-vásárlást senki se kockáztatna, annyi a hamisítvány, hogy még neves múzeumok is ráfáznak, klasszikusok egyébként sem forognak piacon, egyik múzeum pincéjéből vándorolnak a másikba. De akkor is, számomra szinte már szürreális, hogy az első tíz helyezett negyvenmillió felett futott be - ami nem semmi. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy ezek a rekordok a nagy tőzsdei boom idején, 90-97 között születtek, amikor a részvénypiac szárnyalt, és semmi sem lehetett elég drága. Van Gogh: Íriszek 87-ben rekordáron (83 millió) kelt el, botrány is volt belőle, japánok vették meg, valamelyik bank lobbiját kellett vele „feldobni", miközben már rágta a moly a bank papírjait, nem is volt náluk sokáig, a cég még küszködött egy darabig, a képet mint rossz óment eladták, nem anynyiért, amennyiért. De ez mentette meg őket. Maradt a rekord.
Az igazán izgalmas játék a piaci gépezet mozgatása. Az aukció presztízsverseny, nem is a pénztárcáké, az Egóké. A két nagy ház (a Sotheby's és a Christie's) stratégiája erre épít: a „legvastagabbakat" eresztik egymásnak - a szupergazdagok persze csak telefonon -, és a dolog nem arról szól, hogy Monet: Tavirózsákja milyen valeuröket hordoz, hogyan robbantotta a látványesztétikát - hanem a másik legyőzéséről: ha ő 11-et, én 15-öt, ha ő 16-ot, én 18-at. (Az ellenfél tizenkilencnél dobta be a törülközőt: nem bírta, de én bírtam: ez fura meg virtuális ugyan, ám mégis igazi győzelem. Másnap én vagyok az újságban - a kép a háttérben -, de nem is ez az érdekes: cégem, üzleti pozícióm megugrik, nem a virtuálisban (festészet világában), hanem a reálisban: nemcsak vagyonos vagyok, de játszani is tudok, és a kilencvenes évek a global playerekről, a globális játékosokról szólt, és minden élethalál-játék volt: médiabirodalom vagy chipgyártó, kábelfektető világóriás vagy távol-keleti harisnyagyár. A Tavirózsák ebben a kontextusban vívta ki győzelmét. Benhamou-Huet erre - más műfajból, a gyémántüzletből - idéz példát. Aga Khán felesége bevitt egy csodadarabot a Christie's-hez, és ott a „tárgy" 500 millió körüli kikiáltási áron indult volna. Közben azonban kitört valami családi háború a Khán és felesége között, („miért nem főz, meg gyereket nevel, mit flancol a köveivel?"), ezt a (vélt vagy valós) civakodást a bulvársajtó felkapta, a kő végül 1,7 milliárdért kelt el: mert hát a Khán asszonyáé volt... Aztán a vásárló pár év múltán el akarta adni, gondolta, jót keres rajta, peche volt - csak a vételár feléért kelt el a drágakő. Merthogy nem egy pazar aszszony nyakából került a kikiáltópultra.
„Az árverés olyan, akár a szerencsejáték... a levegőben érezhető a rettegés attól, hogy túl korán hagynak fel a licitálással, többet ajánlanak, mint amenynyit kellene." Egy szakértő történetét idézi: „Waterhouse Szent Cecíliáját pl. 2,8 millió fontért (több mint egymilliárd forintért) hirdették. A tulajdonos azonban kikérte véleményemet, és elmentünk a Christie'shez. Nagyszabású reklámhadjáratot indítottunk, melyben a három legnagyobb potenciális vásárlót céloztuk meg. Jogos a kérdés, hogy ha valóban nagy jelentőségű műről van szó, akkor mi értelme a reklámnak. Pedig hatalmas hasznot eredményez. Mint tudjuk, a Szent Cecíliát Andrew Lloyd Webber vásárolta meg. Előzőleg a londoni műtárgypiacon 2,8 millió fontért kínálták... de amint árverésre került sor, Sir Lloyd Webber habozás nélkül elment egészen 6 millió fontig, ami jóval több, mint a piaci ár..." Az aukciósház mindent tud(hat), ha akar. És jutalékért tud is mindent... (Tíz százalékot kap az eladótól, és tízet a vevőtől - de van külön megállapodás [százalék] is, különösen jó nevű ügyfél esetében.)
A festmények ilyetén sorsán - mondanám lábjegyzetben - kár fanyalogni: a műtárgy használati tárgy (is), egyik funkciója ilyen. Van/lesz más is múzeumi, tananyagbeli vagy raktári tárgy, reprodukció egy pinceklub falán, s talán még esztétikai kontempláció fókuszába is kerülhet, s addig jó, amíg ilyen sokféle tárgyiasságot hordoz. (Kíváncsi vagyok, de Kooning meddig bírja fent a listán...) Valójában itt találkozik a high and low (vagy lehet, hogy a high meg a high society?). Walter Benjamin, Dvoøák, Panofsky, gondolom, tűnődnek...
Amúgy a műtárgy mint befektetés sokat hoz ugyan, de csak hosszú távon. Ennek is irodalma van már: aki itt keresni akar, annak türelmesnek kell lennie, sok tárggyal kell játszania, aztán valamelyik - pár év múlva - bejön. Igaz, akkor nagyon (húsz/százszoros értéknövekedést is jegyeztek). Addig meg ott van a presztízs meg a sajtó, azaz a másodlagos siker, ami feldobja az üzletet. Igazi milliomos ma már nem kavarhat „képtelen" dolgozószobában: képernyők, faxok és egypár Degas, a Central Parkra néző ablakkal - együtt adja azt az ambiance-t, ahol már lehet üzletet kötni. Bár lehet, hogy most - a recesszió idején - változik a pénz esztétikája, és szerényebbre kell venni a figurát, a Central Park marad ugyan, de a falon, mondjuk, csak egy Dürer-rézkarc lesz a függöny mögött. (Az elmúlt évben többek közt a pénz mutogatására is ráfáztak a nagy cégek - Enron et Co. - a számlaszépítési botrányokban.) Hogy aztán a dolgok valójában - napról napra - hogyan alakulnak, azt a két nagy aukciósház praktikái, valamint - legalábbis a könyv szerint - egy nyolcvanéves aszszony, Elaine Dannheisser - formálja a múzeumokat, szakértőket, sajtót is befolyásolva.
A szerző olykor és mellékesen mélyebbre is ás, mint a piacmanipuláció és pletyka: a festészet dematerializálását kutatja. Ezt a jelenséget Baudrillard írta le Warhollal kapcsolatban: „koncepciója azért nagy jelentőségű, mert tökéletesen kifejezi, hogy társadalmunkban nagyobb fontosságot tulajdonítunk a mű értékének, mint magának a műnek. Warhol ment a legmesszebb, hiszen megsemmisítette a művészeti alkotást és a művészt mint olyant, és jogfosztottá tette az alkotói munkát. E gépies sznobizmus mögött valójában a tárgy, a jelzés, a kép és a látszólagos érték felértékelése áll, melynek napjainkban legszebb példája maga a műtárgypiac. Már rég nem a dolgok valós értékét mutató árról van szó, hanem az érték bálványozásáról, mely a piacon nyilvánul meg, és aminek köszönhetően a műalkotás mint olyan megszűnik létezni." A könyv (és Baudrillard) ugyanis arra céloz, hogy Warhol szeriális műveinek se szeri, se száma, a Warhol Foundation pedig rendre megtagadja, hogy teljes katalógust adjon a művekről, mert ezernyi darab van, amit nem a művész, hanem a Gyár készített: nem alkotás, hanem futószalag terméke. De ha nem tudni a se-szeri-se-számát: jobb az árfekvés...
Benhamou-Huet mellékterepe a nem szentesített kultúra (Bourdieu) darabjainak piaca. Zsebóra (2 millió svájci frank), bútor, szőnyeg, bor (!) - és hát, tetszik, nem tetszik: a fotó. Persze 19. századi. Mondjuk, Gustave Le Gray fotográfiája 1855-ből. A pár száz darabból álló kollekciót 75 millió svájci frankért adták el. (Címlapsztori lett, meg is érdemelte. Ha, mondjuk, öt évvel ezelőtt, a te akkori kis ős-digicameddel csináltál pár természetfotót, reménykedhetsz: egyszer tán lesz még ennek is piaca.)
Most hadd húzzak ide egy vonalat, hogy jöhessen a könyv rejtett üzenete, a manipulált piacról, valamint ennek valós utózmánya, a visszhang a jelenből. A Sotheby'st ugyanis 2002-ben elmarasztalta az EU bírósága (valamint ettől függetlenül egy amerikai törvényszék), mert árkartellt alakított, és kb. 300 millió fonttal károsította meg kuncsaftjait. A Christie'st felmentették, mert ők szolgáltatták a legtöbb terhelő anyagot. Gyakorlatilag ők fújták be az ügyet az amerikaiaknál, amikor már nem volt érdekes a két nagy aukciósház egyezkedése. Bár itt is per lett volna, kemény ítélettel, de ők (Amerikában) bíróságon kívüli egyezséget ajánlottak fel (500 millióért), így elkerülték az ítéletet. Mi volt a civakodás hátterében? Ki tudja? Lehet, hogy amúgy is kitudódott volna a titkos kartell - tényfeltáró újságírás! -, s a feljelentés megelőző lépés volt. De lehet, hogy azért dobták fel az ügyet, mert úgy gondolták, egyedül többet lehet kaszálni. (Mellesleg ketten fedik le a műtárgyaukciós piac 90 százalékát...)
Más szóval, Judith Benhamou-Huet elemzése és izgalmas árlistája voltaképp többszörösen is virtuális, merthogy ezek az inflálódott árak nemcsak a kilencvenes évek elszállt milliomosainak hisztijéből futottak fel, hanem a két cég kreatív árképzéséből is. Alfréd Taubmant, a Sotheby's egykor legendás főnökét is elmarasztalták (hagyjuk az eufemizmust: másfél évre sittre vágták, sajnos), Sir Anthony Tennant, a másik cég főnöke megúszta. (Naná...) Pedig én is csodáltam Taubman üzleti nagyságát, sőt remélem, tán egyszer még lemosódik róla, ami most rákenődött. Vagy nem, mi meg törhetjük a fejünket a pénz (és műtárgypiac) virtualitásának (valós/irreális) viszonyain, meg azon, hogy mennyire kell vigyázni...

A könyv a naiv olvasót célozza meg, imádja a pletykát („a kilencvenes évek legnagyobb amerikai gyűjtője vak volt..." - ami festmények esetében legalábbis abszurd), sztorizik, nem nyúl mélyre. Ám anekdotái között tények és számok is akadnak, amelyek csiklandóssá teszik ezt az amúgy immár nálunk is aktuális témát.

 

Judith Benhamou-Huet: A művészet mint üzlet. A műkereskedelem és az aukciók világa. Fordította Kazsik Katalin. Budapest, 2002, Glória Kiadó. 128 oldal, 2990 forint.  

rolrol Hajdu Tibor

Két Antall József közös profilban

Az 1956-os Intézet 1992 óta jelenteti meg tartalmas és terjedelmes évkönyveit, amelyek fő témája természetesen a forradalom és utóélete, ahogy az is természetes volt, hogy a köteteket egykori harcosai és hűséges krónikásai - Bak János, Hegedűs B. András, Kende Péter, Litván György - neve hitelesítette szerkesztőként. Az utóbbi három-négy évben kibővült az évkönyvek tematikája a második világháború utáni fél évszázadra, s szerkesztésüket olyan történészek vették át, akiknek pályakezdése, kibontakozása szinte egybeesik a rendszerváltás évével.
Ismertethetném az új, 2002-es évkönyv számos cikkét - például azt a kört, amely 1956 utóéletét fogja át, vagy azt, amely a hatvanas évek társadalmát vizsgálja fél tucatnyi szerző megannyi szemüvegén keresztül, vagy azokat, amelyek írók üldöztetését és botladozását követik történelmi évek keskeny ösvényén, a holokauszt még fellelhető új aspektusait, vagy két vihart kavart Orbán Viktor-portré közös bírálatát - ajánlom őket az érdeklődők figyelmébe, de itt csak az évkönyv egyetlen tanulmányáról szólnék.
Éppen a kötet egyik szerkesztője, Rainer M. János talált rá a vastag doszsziékra, amelyek az ifjabb Antall Józsefről 56 után feljegyeztetett „utókorban hízelgő adatot", vagyis besúgójelentéseket tartalmazzák. A jelentésekből és a velük kapcsolatos belügyi iratokból pontosan kiderül, mit tett vagy nem tett a későbbi miniszterelnök és édesapja a forradalmi hónapokban, és ennek milyen következményei lettek. Rainer nem törekedett többre, csak ezek tisztázására és közlésére, magasztaló vagy leleplező szándék nélkül, ahogy egy céhbeli történészhez illik. Az adatok mégis nagyon tanulságosak, és túlmutatnak a két Antall, apa és fia önmagában is fontos tevékenységén.
A történtek lényege közismert, sokat elmondott Antall maga és mások is. A tekintélyes kisgazdapárti miniszter, majd pártigazgató fia a politika légkörében nőtt fel, és mindenekelőtt a politika érdekelte. Közkeletű értelmezés szerint készült a politikusi, sőt a miniszterelnöki pályára. Ami bizonyos értelemben igaz lehet; elemezte a politikai helyzetet, és nyilván sűrűn gondolkodott azon, hogy mit tenne, ha ő dönthetne. Ez viszont nem jelenthetett készülést a karrierre, hiszen 56 után nem remélhette az egypártrendszer közeli bukását, a rendszerben pedig semmiképpen sem kívánt szerepet játszani. 56 előtt ellenben sokakkal együtt nem tudta elképzelni, hogy a megszállás, a tőle idegen „népi demokratikus" rendszer tartósan fennmaradjon, tehát igenis számíthatott rá, hogy a politika tere megnyílik előtte. Édesapja 1947 után nem játszott ugyan tényleges politikai szerepet, 1953-tól (addig képviselő volt) formálisat sem, de kapcsolatot tartott kisgazdapárti barátaival, és 1956-57-ig maga is úgy érezhette, hogy megfelelő szituációban visszatérhet az aktív politizáláshoz.
Rainer rávilágít a remény hátterére; a Kisgazdapárt hívei máig szívesen látják úgy, hogy a „fordulat évével", az egypártrendszer bevezetésével a Kisgazdapárt megszűnt létezni, s ha ez érdemben igaz is, formailag a pártot nem szüntették meg, nem tiltották be, az új helyzethez alkalmazkodó vezetői még évekig miniszteri és más fontos pozíciókat tölthettek be, sőt az 1949-es „egypárti" választás előtt Rákosi felajánlotta a Kisgazdapárt maradékának, vagyis azoknak, akik 47-ben nem csatlakoztak a pártot elhagyókhoz (Pfeiffer, Balogh páter vagy Barankovics híveihez), hogy tegyenek javaslatot a képviselői helyek 16 százalékának betöltésére. Akárkiket jelölt meg a javaslat, a képviselők személyét Rákosi, vagyis az MDP határozta meg, s így maradt képviselő idősebb Antall József 1949-től 1953-ig. Az 1953-as országgyűlésből már kimaradt, s bizonyára nem a Kisgazdapárt akaratából, hanem mert passzívan viselkedett, nem kívánt részt venni „a szocializmus építésében", bár „ellenálló" sem volt, noha mint Rainer megállapítja: „viszonylag jó kapcsolatokat ápolt az igen sokszínű FKgP minden irányzatával, minden fontosabb vezetőjével". (140. o.)
A valószínű védettséget jelentő képviselőséget a ritkán ülésező parlamentben nem utasította vissza, vállalva, hogy a világháborús lengyel és más menekültek mentésével szerzett nemzetközi tekintélyével mintegy legitimálja a rezsimet, de helyzetét Rainer szerint is „helytállóan summázta" 1951 decemberében „bizalmas körben", amelyben azonban ott volt az államvédelmi szervek informátora is: „Nekem nincs más bűnöm, mint hogy vagyok. Én nem vagyok kollaboráns, igyekeztem visszatartani az eseményeket, ameddig csak lehetett." Akkor már vidékre húzódott, észrevéve, hogy Budapesten megfigyelik, „1951-ig rendszeresen be-bejárt az FKgP budapesti Zárda utcai központjába, ekkor viszont veszélyérzete fokozódván elhagyta a fővárost, s az év legnagyobb részét a családi birtok utolsó maradványán, a somlóhegyi szőlőben töltötte." (140. o.) Idézett önmeghatározását is egy ÁVH-s jelentés idézi, 1951-től sűrű és rendszeres megfigyelés alatt állt.
Miután Rainer nagymértékben az ilyen jelentésekre támaszkodik, szükségesnek érzi a besúgójelentés mint történeti forrás módszertani elemzését. A forrástípus értékét növeli, hogy oly korban, amikor naplót írni, magánlevélben politizálni veszélyes, a politikai nyilvánosság szünetel, olyasmiről tudósít - magánbeszélgetésről, baráti körben tett kijelentésről -, ami más egykorú forrásban nem szerepelhet. Valamint rámutat a forrás értékét csökkentő tényezőkre: a jelentőt befolyásolja kapcsolata egyrészt az őt „tartó" tiszttel, másrészt a megfigyelt személlyel, aki rendszerint közeli ismerőse, talán barátja. A jelentést író személye nem mindig ismeretes, „sőt személy volta sem egyértelmű, hiszen a jelentést ugyan »szerzője« írja le (kézírással), de annak tartalma elsősorban egy intézménnyel való kommunikáció lenyomata, s nem annyira a jelentéstevő és a jelentés tárgya közötti diskurzus leirata... A jelentőt kiképezték, területére nézve eligazították, konkrét feladatát hosszabb távra meghatározták, az egyes találkozók során pedig részletes utasításokat (rövid távra érvényes feladatokat) kapott. A jelentés tehát szinte adott, legfeljebb apró (s csak néha nagyobb) részleteiben árnyal egy létező képet, amelyhez leginkább argumentumokat szolgáltat... Az információk rövid távon többnyire erősen rögzült vélemények, meggyőződések igazolására szolgálnak, olyan dolgok verifikálására, amiket az állambiztonsági szervezet tudott. Csak ritkábban szólt a jelentés arról, amit a szerv nem tudott... A felhasznált források jó része tehát sokszorosan torz optikán át láttatja tárgyunkat." (139. o.)
A szerző a jelentésekből mindenesetre reprodukálni tudja a két Antall 56-os aktivitását; az idősebb újra az FKgP pártigazgatója lett, részt vett a vezetés bizalmas megbeszélésein, különösen közel állt a fővárosi tartózkodása heteiben nála lakó Kovács Bélához, s 1957 tavaszáig reménykedett, hogy Kádár legalább az 1948-49-eshez hasonló korlátozott többpártrendszert hoz létre. Egy idézett besúgás szerint „a Kisgazdapártban általában úgy tekintették, mint aki a realitások embere". (147. o.)
Jelentésekből, a megtorlás kihallgatási jegyzőkönyveiből hitelesíti az ifjabb Antall 56-os szerepének általában ismert adatait. Az adatok értékelését megkönnyíti számára, hogy ismeri a spiclik igazi nevét és pozícióját, sőt azt is tudja, ki volt „Buday", az FKgP intéző bizottságának tagja, aki a rendőrséget az ott elhangzottakról (is) informálta - ám kutatói etikájának s a szabályoknak megfelelően tanulmányában megőrzi anonimitásukat. (A tapasztalt kutatók vagy a kortársak persze kitalálhatnak egyet-mást - az egyik besúgó árulkodó álnevét látva gyorsan rájöttem, hogy egykori kollégiumi társamról van szó, akit különben csekély szerepéért internáltak, s véletlenül tudtam is róla, hogy a táborban „beszervezték". Szépen indult szakmai karriert tört meg a pár hónapos fogság; csak azért említem, hogy megértsük: az informátor gyakran maga is áldozat volt.)
Rainer megemlíti, hogy az ifjú Antall 56-os tevékenysége közismert, ezért csak röviden, értékelés nélkül számol be róla, figyelmét inkább a következményekre irányítja. Utal a kérdéssel foglalkozó irodalomra, de nem kapcsolódik be vitáiba, ellentmondásaiba. Ez az irodalom ugyanis nem pártatlan. Az eddig megjelent két jelentős Antall-életrajz egyik szerzője sem vallja pártatlannak magát: „nem kívánok a független elemző pózában tetszelegni", írja, joggal, Debreczeni József. A tényeket ő is tiszteletben tartja, csak éppen magára is vonatkoztathatná, amit Antall emlékezéseiről ír: „a valóság bizonyos tényeit árnyékban hagyta, másokat csillogóbb fénybe állított." (Debreczeni József: A miniszterelnök. Budapest, 1998. 49. o.)
Debreczeni hivatkozásaiból kitűnik, hogy legalább részben ismerte a két Antall megfigyelésével foglalkozók jelentéseit, s bár méltatja az ifjabb Antall októberi szereplését, illetve későbbi ellenzékiségét, csak röviden említi, hogy rövid időre többször őrizetbe vették, nem igazítja útba olvasóját: miért szabadult hőse aránylag könnyen és súlyosabb következmények nélkül? Mármost az olvasó vagy annyira kritikátlan híve Antallnak, hogy ilyen kérdés fel sem merül benne, vagy ellenkező esetben gyanakodni fog, hogy a szerző talán eltúlozza aktivitását (amiről pedig nincs szó).
Ezt teszi Révész Sándor, aki korábban jelentette meg Antall-portréját (Antall József távolról. Budapest, 1995). Egyrészt kétségbe vonja Antall és barátai emlékezéseit, így például - emlékeim szerint indokolatlanul - az Antall közreműködésével alakult Magyar Kereszténydemokrata Ifjúság puszta létezését is. Másrészt, noha nem ismerhette a belügyi irattárakban őrzött egykorú iratokat, Buday és társai jelentéseit, mégis rájött - és persze nem mulasztotta el felfedezését közkinccsé tenni -, hogy „Pártay Tivadar visszaemlékezései szerint idősebb Antall vele instanciázott Dobinál és Szakasitsnál, hogy Antall Józsefet elengedjék a letartóztatásból". (Révész: i. m. 21. o.)
A valódi történet ennél bonyolultabb. A nyomozók ismerték a fiatal tanár tetteit, de nekik nem ő volt a fontos, hanem az apja, a tekintélyes politikus, akit, óvatosságát és mérsékeltségét félreértve, megpróbáltak „beszervezni". Fia többszöri (a hatóság szempontjából különben indokolt) letartóztatásával az apára akartak nyomást gyakorolni. „Az apjára - aki őt nagyon szereti - komoly hatást érhetünk el őrizetbe vételével", idézi Rainer a belügyi összefoglalót. (151. o.) „Adataink szerint, ha a fiatal Antall őrizetbe vételét helyesen politizálva használjuk fel id. Antall felé, segítségünkre lesz a beszervezésben."
Az idősebb Antall ezt a tervet nem ismerhette, de már a háború idején megszokta a kettős profilt, a lavírozást az államgépezet szintjei között. Belügyi tisztviselőként segítette a lengyel katonákat és más „ellenséges" menekülteket, jó kapcsolata volt a Kisgazdapárttal - anynyira, hogy a családi legenda szerint a párt tagja volt. Ezt elfogadja Révész, de miután rájött, hogy a magas állású köztisztviselő a kormánypárt tagja volt, „kettős párttagságra" következtetett. Magam ezt csak akkor hinném el, ha látnám a két tagkönyvet. Miniszteri tanácsos nem lehetett ellenzéki párt tagja, az FKgP nem foglalkozott titkos tagkönyvek kibocsátásával, méltányolta anélkül is, ha a befolyásos tanácsos együttműködik képviselőivel, például Varga Bélával.
Az idősb Antallnak tehát, bár nem tudta, mi a játék tétje, tapasztalatai megsúgták, hogy nagy hibát követ el, ha fia érdekében a belügyhöz fordul. Magasabb szinten nem foglalkoztak bizonyos ügyekkel és praktikákkal, különben is természetes volt, hogy Dobitól kérjen segítséget. Dobi a belügyminiszterhez, Biszku Bélához fordult, aki nem is maga, hanem beosztottja által utasította Radványi Dezső II/5 osztályvezetőt: „preventív intézkedést nem kell vele szemben a jövőbe, ha újabb okot nem ad rá". (Sic. Rainer: i. m. 151-152. o.) Az ügy nem volt olyan, hogy az osztályvezető kihallgatást kérjen esetleg a minisztertől, a parancsot megkapta. A megfigyelést azért évekig folytatták, szinte mindent tudtak a fiatal tanárról, de azt is tudomásul vették, hogy letartóztatását „felülről" kezdeményezhetik. 1957 decemberében azért még megpróbálkoztak egy eljárási javaslattal, 56-os dolgai és Göncz Árpáddal való kapcsolata miatt, de a vizsgálati osztály vezetője, Szalma őrnagy leintette őket - vagyis nem vállalta a döntést.
Az apa beszervezéséről azonban nem tettek le, hiszen ezt felülről nem kifogásolhatták. Ő taktikusan, barátságosan viselkedett, beszélgetett erről-arról, egy idő után úgy érezte, hogy illik letegeznie a vele hosszabb idő óta foglalkozó őrnagyot, de megfogni nem hagyta magát. 1958 novemberében látták be, hogy nem érdemes rá több energiát pazarolni. Figyelni figyelték - és amikor egy évtizeddel később a Magyarország elkezdte publikálni az öreg Antall háborús emlékeit, leállították a folytatás közlését.
Az ifjabb Antall az 1958/59-es tanévben, tanári tevékenységével vonta magára a BRFK politikai osztálya, majd a riasztott felsőbb hivatalok figyelmét. Köztudott, hogy a tanév végén kitették a Toldy Gimnáziumból, és eltiltották a tanítástól, de Rainer a jelentések, levelezések alapján szemléletesen mutatja be az 1959-es és rákövetkező évek légkörét, amikor pereket már ritkábban csináltak, de a retorzió más eszközeit találékonyan alkalmazták, s folytatták a mindinkább öncélúvá váló figyelést is. Az apa 1962-ben még tett egy kísérletet fia visszasegítésére a tanításba, ezúttal Szakasits Árpádhoz fordult. Szakasits az apa érdemeire és mellőztetésére hivatkozva Ilku Pál minisztert kérte, legalább a fiúért tegyen valamit. Ilku salamoni döntést hozott: közölte Szakasitscsal, hogy a fiatal tanár elbocsátása nagyon is indokolt volt, és bár az ifjúság további megrontására nem adott ifjabb Antallnak módot, azt azért megengedte, hogy a dolgozók iskolájában taníthasson. Szakasits mégsem volt akárki.
 
Rainer M. János: Lemerülés vagy megkapaszkodás? Idősb és ifjabb Antall József az 1956 utáni években. In: Az 1956-os Intézet évkönyve, Budapest, 2002. Szerk. Rainer M. János-Standeisky Éva. (Szerzők: Borhi László, Eörsi László, Fischer Holger, Germuska Pál, Gömöri György, Gyáni Gábor, Horváth Sándor, Kende Péter, Kenedi János, Kozák Gyula, Litván György, Lux Zoltán, Majtényi György, Metro-Roland Dini, Molnár Adrienne, Pomogáts Béla, Rainer M. János, Ripp Zoltán, Sárközy Réka, Standeisky Éva, Sümegi György, Szakolczai Attila, Tischler János, Tóth Eszter Zsófia, Ungváry Krisztián, Valuch Tibor.)  

 
rolrol Győrffy Iván

A nagy rohanás

A Magyar Televízió újabb frontot nyitott. Most a vetélkedőket akarja forradalmasítani. Nagyon azért nem erőlteti meg magát: kipróbált licencet ültet át Magyarországra, a szórakoztatásban már sokszor domborító Friderikusz Sándor gyámkodásával. Más valamikori pályázókhoz hasonlóan Friderikusz is folytatja azt a gyakorlatot, hogy az arcát - talán a tévéelnöki mizéria végleges rendezéséig - nem adja a képernyőhöz, csupán ujjlenyomatát hagyja a felvevőgépen.
Producerként egy nap különbséggel két különböző vetélkedő beindítását is jegyzi (és hamarosan jön egy harmadik produkció is). Az egyik mobilitási, a másik műveltségi verseny. Az egyik a fiatal, a másik az idősebb korosztályt célozza meg. Az egyik ismeretlenekkel, a másik jól ismert műsorvezetővel lép színre. Az egyik dinamikus, a másik helyben toporog. Az egyik számára színpad az egész világ, a másik paravánok közé szorul. Mind a kettőben jócskán van spiritusz, de aztán hamar hamvába hal. Vitray Tamás műveltségi vetélkedője, a Hoztam egy milliót! egyértelműen a neves tévés személyiség alkatára készült. Olyan, mint Vágó István vetélkedői, mégis egészen más. A szabvány mögül kikandikál Vitray erős jelleme, éles kiszólásai valósággal provokálják a szabálytalankodást. Ebben a műsorban nem a tudás, nem a nyeremény, nem a játékosok, hanem a műsorvezető dominál. Asszisztense a tanítványa, és vélhetőleg a stúdióban ülő, csak hallható nézők is javarészt ebből a körből kerülnek ki. A rigorózus sablonok után persze a fene sem bánja az indítás ügyetlenkedését, bakijait. Azt, hogy a játékosok úgy is felelhetnek, hogy nem gyullad ki az állólámpa, hogy a műsorvezető nehezen tud szerepet váltani, amikor be kell állnia a pult mögé, azt, hogy fogalmunk nincs, mennyire van beavatva, mennyi felfedetlen lehetősége van arra, hogy minél kevesebben vigyék el a milliót. Nem a szabálytalansággal, hanem a szűkmarkúsággal gyűlik meg a bajunk. Vitray ennél jobbat érdemel. A díszlet ízléstelen és giccses, az antik és a modern átgondolatlan keveréke, az ajánló snitt és a műsor szerkezete úgy állítja be a műsorvezetőt, mintha az gyógyíthatatlan narcizmusban szenvedne. Az egyik remekbe szabott montázsban például arcát Mona Lisa testére helyezik, máskor pedig Napoleon szerepében tetszeleg. A nyilván ironikusnak (is) szánt megoldás eltéveszti hatását. Nem hiszem, hogy a tévé elé leülő, Vitrayt régről ismerő és szerető korosztály vevő lenne rá, és elhinné a műsorvezetőnek, valóban élvezi, hogy mindenkinél fontosabbnak, okosabbnak (és szebbnek) kell mutatnia magát. Ellenben üdítő, a műsorvezető sportriporteri pályafutására játékosan utaló látvány, amikor Vitray Tamás különféle sportágakból kölcsönzött mozdulattal „szedi el" a játékosok pontjait, és igazi, szívből jövő interakciót kezdeményez a stúdióba tévedt emberekkel. A Hoztam egy milliót! tehát nagyon elegyes, vonzás és taszítás egyszerre, lehet még belőle bármi. Sok múlik azon, hogy Vitray mennyire tudja kézben tartani, mennyire hagyja, hogy a szerkesztők nekilódult fantáziája úrrá legyen kifinomult ösztönein.
A Tv Pictures másik új keletű beszállítása, a Repülj most! szintén megbolygatja az érzelmeket. Jó látni, hogy vannak fiatal riporterek, akik meg mernek szólítani embereket az utcán, és önismétlés nélkül igyekeznek eladni nekik terméküket. Ugyanis az, amit csinálnak, nem egyszerű vetélkedő, hanem a valóságshow és a direkt marketing összetétele. Ők egy adott médiavállalkozás, egy meghatározott utazási iroda, bevásárlócentrum, taxis cég stb. területi képviselői. Életszerűtlen szituációt hoznak létre, amelyben az áldozatoknak, illetve potenciális versenyzőknek durva szabályokkal körülbástyázott feladatokat kell végrehajtaniuk. Aki hajlandó rá, kaphatja bikinijét, útlevelét, és inaszakadtából rohanhat a repülőtérre, hogy le ne késse a hamarosan induló járatot Rio de Janeiróba. A két utazási ügynök egymás ellen is dolgozik: akinek a jelöltje előbb ér ki a repülőhöz, csak az utazhat. A lehetőség azonnali, vissza nem térő alkalom. Ezért aki belemegy a játékba, annak csapot, papot, szerelmet és munkát gyakorlatilag szó nélkül ott kell hagynia, máskülönben súlyos veszteség éri.
Az egészben ez a bökkenő: olyan életstratégiát, társadalomképet sugall, amelyik távol áll mind a szokványostól, mind az ideálistól. Célközönsége és legalkalmasabb résztvevője az a szingli vagy laza párkapcsolatban élő, felnőtt, de még húszas évei elején járó fiatal, aki semmiféle köteléket nem ismer el, ha igen, azt könnyű szívvel szétszakítja. Aki úton van, vagy már meg is érkezett a quarter-life crisishoz, az élet első negyedének zárásakor jelentkező veszteségérzethez. Aki nem tud mit kezdeni az életével, vagy azért, mert az mindent megadott neki, vagy azért, mert alapvetően elégedetlen sorsával. Akinek fogalma sincs, milyen elvárásoknak kell megfelelnie, illetve a túlzott igények erős szabadságvágyat fejlesztenek ki benne, s eközben erősen hagyatkozik a média mesterkélt üzeneteire. A Repülj most! ilyen emberek vágyainak ad szárnyakat, pontosabban a szárnyak mellé vágyakat is teremt. Ez készteti arra Rékát - aki ki tudja, miért kószált éppen a Mammut Centerben -, hogy igent mondjon az erőszakos felkérésre, ez ösztönzi arra Norbertet (Albertet?), hogy egyetlen fogkefével próbáljon nekivágni a nagyvilágnak. A műsor elülteti bennünk a gyanút, hogy nem elutaztatni, hanem kimenekíteni szándékozik alanyait. Mindegy, hová, csak el innen. El a hétköznapoktól, az ismerősöktől, a kiúttalanságtól. El attól az élettől, amelyik a tévések színre lépte előtt volt sajátjuk. Mert a szerkesztők, riporterek nem pusztán esélyt, hanem szép új világot ígérnek nekik.
Persze lehet, hogy nem így van. A műsor mégis hemzseg a ráutaló magatartástól. A Kék fényben megcsodált kékes-lilás főcímből előlépő riporterek, Valkó Eszter és Wágner Tamás (utóbbi szerkesztőként is részt vesz a produkcióban) vissza-viszszatérő makacssággal zúzza szét a megszólaltatottak még meglévő értékeit, belegázol magánszférájukba. A lány egy budapesti bevásárlóközpontban, a fiú a fővárosi Váci utca-Vörösmarty tér környékén keresi jelöltjeit. (Talán, mert e helyeken vélik felfedezni a társadalom csellengőit?) A fiú először egy fiatalemberről veteti le a fülhallgatót, majd rászól, hogy kapcsolja ki mobiltelefonját, mert ő valami nagyon fontosat akar neki mondani. A lány egy cipőboltban szólít meg két szőke hölgyet, és bár ők kijelentik, mindent együtt csinálnak, mindenáron rá akarja venni egyiküket, hogy szakadjon el a másiktól. Később egy eladólányt próbál eltéríteni munkájától. A fiú eközben egy szakállas urat vesz kezelésbe. A párbeszéd körülbelül így zajlik: - Dolgozik? - Igen. - Fontos beosztásban? - Mindenki fontos valahol. - De senki sem fontos igazán! - Erre a megszólaltatott szeretne elmenni, a riporter kézzel-lábbal megakadályozza. Kiderül, az illető biológiatanár, Wágner Tamás erre elárulja, azt a tárgyat sose szerette. Majd az utazás ismertetése és a válasz után még egyet döf. - Nem mehetek, várnak a gyerekek! - Higgye el, jobban örülnének, mint ön, annak, hogy ön elutazik! - Köszönöm szépen! - válaszolja erre (kínosan nevetve) a tanár, és gyors mozdulattal kisiklik a riporter markából. Valkó Eszter ezalatt egy anyát akar elszakítani a lányától, majd keresetlen szavakkal fordul egy arra járó fiúhoz: meg tudnád mutatni - firtatja -, milyen gyorsan tudod mozgatni a csípődet? Velem együtt természetesen, én is csinálom! Wágner elől elfutnak az emberek a Váci utcában, majd ismét fizikai képességeit latba vetve állít meg két arra járó fiatalembert, és küldené őket kényszerpihenőre. Amikor egyikük barátnőjét is magával vinné, megjegyzi: mér, nem tudnál ott mit csinálni egyedül, nem tudnád megmondani neki, hogy te figyelj, most egy hétre elmegyek, de majd hozok neked ajándékot...? Valkó egy raliversenyzőnek öltözött próbababával flörtöl, és szinte szóról szóra ezt az érvet hangoztatja: a feleségének majd küld egy képeslapot, hmm? Wágner most egy könyvárust választana el pultjától, és szemtelenül megkérdezi tőle: egy év alatt ennyit öregedtél, hogy most már nem mennél el hirtelen utazni?
Végül mindketten emberükre találnak. Az időnként felvillanó időmérőről leolvashatjuk, hogy Rékának nagyjából 1 óra 10 perce, Norbinak (Albinak?) 1 órája van a télakra. Réka taxit rendel, a Szondi utcába hajtat, Eszter és még két-három férfi a stábból benyomul a lakásába, beletolja a kamerát a fehérneműs szekrényébe, sietősen megtömnek egy reklámszatyrot, és máris irány a reptér. Tamás naptejet és kisgatyát venne Norbinak (Albinak?) a Károly körúton, majd taxiba dobja, és pikírt megjegyzésekkel illeti, miként tárgyalja le a fiú anyjával telefonon az esetet. Megértően hallgatja viszont, amikor kifejti, hogy harminc-harmincöt éves koráig nem akar megállapodni. Eszter szintén jelöltje fülébe nyomja a mobilját, akinek barátja a hír hallatán annyira megértő, hogy olyan az életben nincs. Végül elérkeznek a reptérre: Réka a kissé merev utazási alkalmazottól átveszi megérdemelt jutalmát, de a késve érkező Norbi (Albi?) sem marad hoppon. Örömtáncot lejthet a terminál előcsarnokában egy fehér öltönyös alakkal és egy lengén öltözött táncosnővel, vállára szőrös nyakravalót vetve. A repülő elszakad a földtől, a stáblista lepereg. Ember legyen a talpán, aki mozdulni tud az élménytől, a döbbenettől.
A műsor csaknem harminc perce hihetetlenül dinamikus. Rohan a kamera, a riporterek, dübörög a gépzene, egymás hegyén-hátán hemperegnek a snittek. A pörgés lenyűgöző, a jóleső feszültség egyre fokozódik. A nyertes az utolsó másodpercekben érkezik, a vesztes ott liheg a nyomában. A szerkesztés, a vágás dramaturgiai szempontból tökéletes. Más kérdés, hogy alig hihető. A túlhajszolt párhuzamosság ugyanis szembeötlő visszásságokat szül. Az egyik riporter a végjátékban minden bizonnyal jóval előbb jár, mint a másik. Az óra szerint Rékának az ajánlat elfogadásától számítva fél óra kell, amíg lekászálódik a center emeletéről, és bevágódik az érkező taxiba. Norbinak (Albinak?) ugyancsak fél óra kell ahhoz, hogy a Vörösmarty térről futólépésben megérkezzen a Károly körútra. Valami nem stimmel. Az élet és a televízió nincs szinkronban egymással. Vajon melyik utánozza, melyik üldözi a másikat? Arra sem kapunk választ, miért használják a kamerát agent provocateurként, amely életünk csődjére kíván ráébreszteni bennünket, s amely elől sem érzelmeink, sem személyes tárgyaink nem bújhatnak el.
A gyönyör után mindig ott les a csömör. Legyen az A nagy zabálás, vagy A nagy rohanás. Vajon ki várja vissza Rékát a repülőtéren, és hogyan szakad el Norbi (vagy Albi) a plüssboától? Ki menti meg a gyanútlan és mindenre elszánt huszonéveseket a Repülj most!-tól?
Aki tudja a választ, sikerrel szállhat szembe magával a szemüveges Mona Lisával is.
 
Hoztam egy milliót!, 2003. március 11., kedd MTV 19.00. Producer Friderikusz Sándor, műsorvezető Vitray Tamás, főszerkesztő Kerényi Péter, szerkesztő Barta Beáta, Sütő Judit, díszlet Bara Ákos, fővilágosító Tréfás Imre, vezető operatőr László Zsolt, gyártásvezető Takács Zsolt, rendező Kázsmér Kálmán, készítő Tv Pictures.
Repülj most!, 2003. március 10., hétfő MTV 19.00. Producer Friderikusz Sándor, főszerkesztő Máthé Dorottya, szerkesztő Hevesi Flóra, Wágner Tamás, riporterek Valkó Eszter, Wágner Tamás, gyártásvezető Takács Zsolt, készítő Tv Pictures.
 
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk