←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Valki László

Akár meg akarják támadni Irakot, akár nem

Az amerikai elnökválasztási kampány idején számos tanulmány jelent meg arról, hogy republikánus győzelem esetén miként kellene alakítani az Egyesült Államok külpolitikáját. A legegyértelműbben talán Condoleezza Rice, Bush külpolitikai tanácsadója fogalmazta meg 2000 elején a republikánusok filozófiáját a Foreign Affairsben. A politológus azt vetette a Clinton-kormányzat szemére, hogy az rendkívül alacsony szintre csökkentette az Egyesült Államok katonai költségvetését, elhanyagolta a fegyveres erők fejlesztését és a nemzeti érdekek következetes érvényesítését. Clintonéknak kényelmetlenekké váltak az olyan fogalmak, mint a „hatalmi politika”, a „nagyhatalom” és a „hatalmi egyensúly”. Clintonék folyvást a nemzetközi jogi normákban megfogalmazott értékekre hivatkoztak, mi több, azt hitték, hogy a fegyveres erő alkalmazásához nélkülözhetetlen más államok, sőt az ENSZ támogatásának megszerzése is. Számukra – folytatta Rice – a „nemzeti érdekeket” felváltották a „humanitárius érdekek”, a „nemzetközi közösség érdekei”. Szerinte persze „nincs abban semmi rossz, ha az Egyesült Államok valami olyat tesz, ami az egész emberiség javát szolgálja, de ez voltaképpen csak másodlagos következmény lehet”. Ezután Rice megjegyezte, hogy a nemzeti érdekeket előtérbe helyező Amerika kül- és biztonságpolitikája szerte a világon automatikusan a szabadság, a szabad piac és a béke fenntartásának a feltételeit erősíti, amint az a második világháborút követően is bebizonyosodott.

Ezek a gondolatok a Bush-kormányzat első hónapjaiban alig jelentek meg az amerikai külpolitikai gyakorlatban. Az új elnök például visszavonta Clinton aláírását a Nemzetközi Büntetőbíróság statútumáról, megerősítette, hogy ez az adminisztráció sem hajlandó csatlakozni a kiotói szerződéshez, és jelezte, hogy fel kívánja mondani a SALT I. megállapodást Oroszországgal. Aztán mindent elborított a szeptember 11-én keletkezett füstfelhő Manhattan felett. Aznap reggel a szó szoros értelmében vett háborús állapotok alakultak ki az Egyesült Államokban, amelyek meghatározták az egész adminisztráció politikai, pszichikai beállítottságát, és az amerikai nemzeti érdekek védelmét helyezték a figyelem középpontjába.

Miután az al-Keida terroristái eltérítették a négy utasszállító gépet, azok nagy találati pontosságú „cirkáló rakétákként” haladtak kiszemelt célpontjaik felé. A Szövetségi Légiforgalmi Igazgatóság egy ideig nem észlelte a veszélyt, illetve annak természetét, hiszen csak azt tudta, hogy a napi átlagosan 25 ezerből egy, majd három másik járat letért az útvonaláról, és nem válaszolt az irányítótornyok hívásaira. Az igazgatóság így csak azokban a percekben értesítette az Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokságot (NORAD), amikor az első gép már becsapódott a Világkereskedelmi Központ egyik tornyába. A riasztott F-15-ös vadászgépek hat percen belül a levegőbe emelkedtek ugyan, de már nem érték utol az eltérített második gépet, amelytől még mintegy nyolcpercnyi távolságban voltak, amikor az nekiütközött a WTC másik tornyának. Hasonlóan alakult a helyzet a harmadik és a negyedik géppel is.

Az ezt követő percekben a Pentagon a legmagasabb szintre emelte a hagyományos fegyveres erők készültségi szintjét, és megtette a szükséges óvintézkedéseket. A levegőben tartózkodó valamennyi utasszállító, illetve kereskedelmi repülőgépet a földre parancsolták. Egyidejűleg AWACS felderítő és bevetés-irányító repülőgépek emelkedtek a magasba, hogy ellenőrizzék a légteret, és harci gépek kezdtek járőrözni 30 nagyobb város, valamint a stratégiailag fontosabb létesítmények – atomerőművek, parancsnoki központok – körzetében.

Amikor aztán ismét megindult a polgári légi forgalom, a nemzet biztonságáért felelős döntéshozók továbbra is úgy cselekedtek, mintha bármelyik pillanatban újabb gépeltérítések következhetnének be. Minden előkészületet megtettek annak érdekében, hogy az esetleges újabb eltérített utasszállító repülőgépeket még a levegőben megsemmisítsék. A NORAD fenntartotta, sőt növelte a készültségben, illetve az őrjáratban levő gépek számát. Bekapcsolódott a légtérvédelembe a haditengerészet is. Repülőgép-hordozók vonultak Washington és New York körzetébe, fedélzetükön további nagyszámú harci repülőgéppel és föld-levegő rakétával. Jellemző, hogy a szeptember 11-ét követő első három hónap alatt 13 ezer felszállás történt. 207 esetben kifejezetten riasztásra indítottak el harci gépeket azért, mert valamelyik utasszállító repülő nem volt azonosítható, vagy letért a légifolyosóról, vagy valami szokatlan dolog történt a fedélzeten. Parancsuk úgy szólt, hogy ha az érintett polgári repülőgépet nem tudják azonosítani, illetve az nem követi utasításaikat, értesíteniük kell az elnököt. George W. Bushnak szeptember 11-e után hónapokon keresztül folyamatosan olyan készültségben kellett élnie, mint mondjuk Kennedy elnöknek a kubai rakétaválság 18 napja alatt. Bármelyik percben készen kellett állnia rá, hogy parancsot adjon egy polgári repülőgép megsemmisítésére.

A terrorizmus ellen a földön is folytatódott a háború. Az al-Keida tagjai ellen soha nem látott hajtóvadászat indult meg szerte a világon. A 429 amerikai polgári repülőtéren hozzáláttak az alkalmatlannak bizonyult biztonsági eljárások modernizálásához. Novemberben szövetségi szinten felállítottak egy különleges hatóságot, amely rövid idő alatt 31 ezerrel növelte a biztonsági emberek számát. Ami azonban az amerikai felségterület szárazföldi határainak védelmét illeti, a kormányzat súlyos, szinte megoldhatatlan problémával találta szembe magát. 2000-ben az Egyesült Államokban kereken 500 millió határátlépést regisztráltak. Ilyen embertömeget lehetetlen alapos vizsgálatnak alávetni, a gondokhoz azonban hozzájárult a hagyományos amerikai határvédelem kiépítettsége – pontosabban annak hiánya – is. Szeptember 11-én a 6379 kilométeres amerikai–kanadai határon az átlépő állomások száma 126 volt, mindössze 334 határőrrel, illetve vámhivatalnokkal. Amikor a szolgálatban lévők aludni tértek, általában egy narancssárga útjelző kúpot tettek ki az út közepére, ami csekély védelmet nyújtott az illegális határátlépők ellen. Délen többen voltak ugyan, de az illegális bevándorlók hullámait képtelenek voltak feltartóztatni. Egyes becslések szerint az Egyesült Államokban útlevél és vízum nélkül jogellenesen tartózkodók száma 6 és 12 millió között mozog. Azokkal sem volt azonban minden rendben, akik vízumot kértek. 2000-ben egyedül szaúdi állampolgároknak 67 ezer vízumot bocsátottak ki, ezek több mint fele azonban a vízum lejárta után sem hagyta el az országot. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy az egyébként 35 ezer embert foglalkoztató bevándorlási hivatal fél évvel szeptember 11-e után az egyik floridai pilótaiskolának immár másodízben küldött értesítést két hallgatójuk vízumának meghosszabbításáról. Ekkor azonban a címzettek már nem voltak az élők sorában, mivel mindketten a Világkereskedelmi Központba becsapódó gépek pilótafülkéjében tartózkodtak. Egyiküket Mohamed Attának hívták.

Ilyen és ehhez hasonló okokból jutottak Washingtonban arra a döntésre, hogy 22 különböző belügyi-nemzetbiztonsági szervezetet – amelyek közé nem tartozott a CIA és az FBI – egy 150 ezer alkalmazottat foglalkoztató szuper-minisztériumban egyesítenek, amitől a munka hatékonyságának javulását remélték.

Az Egyesült Államok október 7-én háborút indított el a terroristáknak otthont és támogatást adó tálib rezsim ellen. Ekkor azonban még nem a nemzetbiztonsági tanácsadónak kinevezett Condoleezza Rice által körvonalazott doktrínának megfelelően járt el. Nem kért ugyan harci alakulatokat a NATO-tól (csak AWACS-eket), de a biztonság kedvéért gyorsan megfizette a hosszú évek alatt felhalmozott jelentős tagdíjhátralékát az ENSZ-nek, majd megszerezte a Biztonsági Tanács támogatását, amely határozatban ismerte el az önvédelemhez való jogát.

Amikor azonban decemberben nagyjából sikeresen befejeződött az afganisztáni háború, több tekintélyes szenátor – Trent Lott, John Lieberman, Jesse Helms és mások – visszatért a Rice által megfogalmazott tételek gyakorlati megvalósításához. Levelet írtak az elnöknek, amelyben azt javasolták, hogy mielőbb indítson akciót Szaddám Huszein rendszerének megdöntésére. 2002. január 29-én Bush elnök elmondotta nevezetes beszédét, amelyben felhívta a világ figyelmét a „gonosz tengelyét” alkotó Irakra, Iránra és Észak-Koreára. Később nyilvánosságra került információk szerint az Egyesült Államok ekkor már másfél éve tudott arról, hogy Észak-Korea – megszegve a Washingtonnal kötött 1994-es megállapodását – ismét uránium dúsításán fáradozik. Bush nyilvános fellépésein mégsem Koreát, hanem Irakot nevezte meg az Egyesült Államok első számú közellenségének. Az elnök szerint Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, közel áll az atombomba létrehozásához, emellett jelentős mennyiségű biológiai és vegyi fegyvert halmozott fel. Az elnök az ezzel kapcsolatos állításait nem indokolta, és nem bizonyította. Kijelentette viszont, hogy az Egyesült Államok akár egyedül is kész megelőző fegyveres csapást mérni Irakra. Ekkor a briteken kívül más szövetséges hatalom részvételéről még nem esett szó. Bush bejelentette, hogy a katonai kiadásokat a 2003. költségvetési évben 10,7 százalékkal, 397 milliárd dollárra növelik. Ennél többet katonákra, fegyverekre és lőszerekre az Egyesült Államok – változatlan árakon számolva – csak a koreai és a vietnami háború alatt, valamint 1983-tól 1989-ig, a reagani csillagháborús program meghirdetésétől a hidegháború végéig tartó időszakban költött.

Az Irakkal kapcsolatos első bizonyítékokat nem az amerikai kormányzat, hanem a londoni Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete, majd röviddel később maga a brit kormány tette közzé 2002 szeptemberében. Ezt követően a CIA is nyilvánosságra hozta információit. Ezekből azonban csak annyi tűnt ki, hogy Irak valóban szeretett volna szert tenni nukleáris robbanófejekre, de nem tudott. Közepes hatótávolságú rakétáinak száma két tucat körül mozoghatott, és titkos raktáraiban valószínűleg nagy mennyiségű biológiai és vegyi fegyvert tartott. Mindhárom elemzés szerint Bagdad csak a közvetlen környezetében levő országokra jelenthet fenyegetést, másokra, így az európai vagy az amerikai kontinensre nem. A jelentéseket számos elemző úgy értelmezte, hogy Irak vegyi és biológiai fegyvereit inkább a harctéren, az ellene felvonuló csapatok ellen tudná felhasználni. Hódító háborúra már nem lenne képes, mivel hagyományos fegyverei részben elpusztultak az öbölháborúban, ami pedig megmaradt, az időközben elavult.

A Fehér Ház 2002 szeptemberében hozta nyilvánosságra az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiáját. Ennek értelmében a terroristák és a tömegpusztító fegyverekkel rendelkező államok ellen jogszerűen lehet megelőző támadást indítani. A megelőző csapást a stratégia szavai szerint már „évszázadok óta” jogszerű aktusnak tekintik, mostanáig azonban ezt érzékelhető veszélyhez, fenyegetettséghez kötötték, például a másik fél haderőinek mozgósításához. Ezt a felfogást most korunk követelményeihez kell igazítani. Ma már elegendő csupán a potenciális ellenfél katonai képességeit és politikai szándékait értékelni, felmérni a veszélyt, és annak alapján dönteni. Mindenáron meg kell előzni, hogy az ellenfél mérjen csapást először, ahogyan azt szeptember 11-én tette. Abban az esetben is le kell sújtani, ha az Egyesült Államok még nem ismeri az ellenfél várható támadásának helyét és időpontját. Az új nemzetbiztonsági stratégia értelmében tehát az Egyesült Államok jogos önvédelmet gyakorolva, legálisan indíthatna támadást Irak ellen, hiszen annak tömegpusztító fegyverei vannak, ráadásul azokat átengedheti másoknak, így terroristáknak is.

Ezzel a koncepcióval a nemzetközi jogászok aligha fognak megbarátkozni. Először is, a nemzetközi jog aligha ismeri el a megelőző csapás jogosságát „évszázadok óta”. A jogosság kérdése ugyanis fel sem merülhetett, hiszen a nemzetközi jog az első világháború végéig még csak nem is korlátozta a fegyveres erőszak alkalmazását. Bárki bármilyen célból jogszerűen indíthatott háborút. Másodszor, a háborúindítás teljes tilalmát 1928-ban mondották ki a Kellogg–Briand-paktumban. Ez azonban semmilyen formában nem tett említést egy megelőző csapás jogszerűségéről. Harmadszor, az ENSZ alapokmánya mindenfajta „erőszakkal való fenyegetést és erőszak-alkalmazást” eltiltott, függetlenül annak céljától. Negyedszer, az alapokmány elismerte ugyan az önvédelem „természetes jogát”, de egyetlen szóval sem mondotta azt, hogy az önvédelmet gyakorló állam megelőzhetné a támadást. Végül az alapokmány szerint kizárólag a Biztonsági Tanács jogosult annak megítélésére, hogy egy adott állam fenyegeti-e a nemzetközi békét és biztonságot, és csak ő adhat felhatalmazást fegyveres szankciók alkalmazására.

2002 nyarán azonban a republikánus politikai eliten belül egy kevéssé nyilvános vita bontakozott ki, amely többek szerint fordulatot hozott az amerikai külpolitikában. A vita kialakulásában feltehetően nagy szerepet játszott több európai állam – köztük elsősorban Franciaország és Oroszország – fellépése. Figyelmeztető jel lehetett az amerikaiak számára az is, hogy Németországban egy Irak elleni háború elutasításával választásokat lehetett nyerni. A hírek szerint néhányan – mindenekelőtt Colin Powell – még augusztusban meggyőzték az elnököt arról, hogy a Condoleezza Rice, Dick Cheney és mások által szorgalmazott unilateralista politika negatív következményekhez vezetne. Ettől kezdve az amerikai politikusok – bár továbbra is erőteljes háborús retorikát használtak – már nem beszéltek arról, hogy az Egyesült Államok mindenképpen megtámadja Irakot. Ehelyett hosszú heteken át tartó diplomáciai erőfeszítéseket tettek egy Iraknak címzett BT-határozat elfogadtatása érdekében. Mint ismeretes, ezek november 8-án vezettek eredményhez. A BT 1441. számú, egyhangúan elfogadott határozata félreérthetetlen módon szólította fel Szaddámot a fegyverzetellenőrök beengedésére és számukra minden munkafeltétel biztosítására. Hans Blix és emberei rövid idő múlva hozzá is kezdtek az ellenőrző látogatásokhoz.

E cikk megírásának időpontjában azonban a szerző eljutott tájékozódási és előrelátási képességeinek határához. Nem tudja megítélni azt, hogy az amerikai kormányzat vezető személyiségei mikor szólnak a nemzetközi közvéleményhez, és mikor Szaddám Huszeinhez. Az a helyzet ugyanis, hogy akár meg akarják támadni Irakot, akár nem, nagyjából ugyanezt a nyelvezetet kell használniuk, és ugyanolyan méretű katonai előkészületeket kell tenniük. Feltéve, ha valóban az az egyedüli céljuk, hogy Szaddámot megfosszák tömegpusztító fegyvereitől. Abban ma kevesen kételkednek, hogy Irak valóban újra akarta kezdeni nukleáris fejlesztési programját, és hogy vannak vegyi meg biológiai fegyverei. Ha Washington véglegesen meg akarja változtatni az iraki helyzetet, csak nagyon kemény hangot üthet meg Bagdaddal szemben, nem hagyhat kétséget elszántsága felől, és nem törődhet a nemzetközi közvélemény fokozódó Amerika-ellenességével sem. Ellenkező esetben az iraki diktátor nem hagy fel azzal a macska-egér játékkal, amelyet 1991 márciusa, a BT szankciós határozata óta szünet nélkül folytat, és amely egyszer valóban súlyos következményekhez vezethet a Közel-Keleten.

Csakhogy már az említett BT-határozat elfogadásakor sem volt világos, hogy Washington továbbra is az ENSZ-alapokmány előírásai szerint kíván-e eljárni. November 8-a óta az amerikai tisztségviselők minden alkalmat megragadnak rá, hogy hangsúlyozzák: ha Irak megsérti a BT határozatát, a testületnek még egyszer össze kell ülnie ugyan, de nem kell feltétlenül újabb döntést hoznia. A határozat azonban semmilyen felhatalmazást nem adott arra, hogy jogsértés esetén az Egyesült Államok vagy bárki automatikusan fegyveres erőszakot alkalmazzon Irak ellen. Ez korántsem pusztán jogértelmezés kérdése. Az 1441. számú határozat megszavazását éppen az tette lehetővé, hogy Washington belement egy ilyen értelmű és alapvető jelentőségű kompromisszumba. Az amerikai tisztségviselők most ennek pontosan az ellenkezőjét állítják. Ráadásul visszatérnek a nemzetbiztonsági stratégia jogilag tökéletesen téves koncepciójához, és kijelentik, hogy az Egyesült Államok már az önvédelem jogán is megelőző csapást mérhet Irakra.

Feltehető tehát a kérdés: valójában mi volt a nyáron lezajlott vita eredménye? Csupán taktikai lépésváltás, amelynek a végén mindenképpen ott áll egy Irak elleni invázió? Vagy a Condoleezza Rice és mások által megfogalmazott külpolitikai doktrína elvetése és visszatérés a megfelelő nemzetközi intézmények támogatásának elnyeréséhez? A szeptember 11-én kialakult háborús pszichózis belpolitikai okokból való fenntartása vagy az iraki leszerelés vértelen kikényszerítése? Annak felismerése, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni harcot folytatni kell ugyan, de nem feltétlenül Irak megszállásával? Vagy az a végkövetkeztetés, hogy a világ energiaellátásának biztonsága csak tartós katonai jelenlét megteremtésével lenne elérhető?

E cikk megjelenésének időpontjában talán már közelebb jutunk a válaszokhoz.

[HIÁNY!]