←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Vámos Tibor Madár-, bél- és másfajta jóslásokról

Amikor a kérdést megkaptam, közöltem, hogy ez igen rövid tanulmány lesz, idézet Füst Milán Máli nénijétől: mit tudom én? Esetleg mellékelni lehet Csomós Mari öregasszonyosan felcsattanó, káráló hangját, mint audioillusztrációt.

Mellékletben válogatás készíthető a jövőjóslatok évszázados, sőt évezredes irodalmából, bemutatva azokat a mindenek felett álló tekintélyeket, akiktől a jóslat származott. Gyönyörű gyűjtemény: apokalipszisok, egyéb világkatasztrófák, a Párizst eldugaszoló lócitrom a lovas kocsival való közlekedés elterjedése nyomán, az 1956-os genfi atomenergia-értekezlet legnagyobb elméinek jóslata a tizenöt éven belül bizonyosan megoldott termonukleáris fúzióról mint az emberiség energiaszükségletének végső megváltásáról, az Oroszország (bocsánat, akkor örökké virágzó Szovjetunió) által most negyedszázada utolértnek jósolt Amerikáról, álmok a földi paradicsomról, a műanyagok mindenhatóságáról, a földi megváltás ezer évéről, az észre nem vett, valóban radikális jelenségekről, felfedezésekről – a javasolt öt-hat oldalt igen szórakoztató szövegekkel lehetne kitölteni. Ezekhez csak az ötéves és egyéb gazdasági tervek visszamenőleges kritikáját kellene csatolni, továbbá a világ legprofesszionálisabb gazdaságkutató intézeteinek negyedévről negyedévre változó prognózisait a következő negyed- vagy fél évről, esetleg – messzi távlatban – a következő évről. A politikus demagógok próféciáinak színvonalát és jó szándékát messze az idézett (hapax legomenon) párizsi lócitromáradat mélységei alá sorolom.

Legjobban azok jártak, akik rendelkeztek a ködös jóslatok költésének képességeivel, szibillák, nostradamusok, bél- és madárjósok, csillagállás- és székletvizsgálók. Erkölcsi értékben a bél- és székletjósokat részesítem előnyben, főleg a mai, újraéledő asztrológiai üzletággal szemben.

A jövőkutatás a hetvenes évek körül nálunk is tudományosnak kikiáltott üzlet lett, fő képviselője ezután elmerült a Magyarországon 1944 őszén uralkodott rendszer revitalizálásának mocsarában. A meteorológia viszont komoly tudomány, őszintén szól a maga bizonytalanságairól, becslési ereje azonban kedves viccek bő forrása.

 

Ha nem látunk előre,
attól még előre kell nézni

 

Akkor? Valahogy tájékozódni kellene, mibe fektessük megtakarításainkat, milyen szakmát tanuljon a gyerek, milyen világra készítsen fel az iskola, út kell-e inkább vagy vasút, villamos vagy földalatti, ártér vagy gát.

Ez és sok minden egyéni és közösségi gyakorlati döntés a jövő előre becslésétől függ, aminek nagy elméleti tudománya van, a becslés és a kockázat összekapcsolt matematikája, a rendszerek viselkedésének matematikai-fizikai diszciplínája és az ezen jelenségek analógiáira épülő modellek. A becslés és kockázat összekapcsolása mutatja azt, amit a meteorológia kapcsán mondtunk a lehetőség és bizonytalanság terének vizsgálatáról. A rendszerek viselkedésének vizsgálata is végső soron hasonló eredményű. Forgatókönyveket sugall erősen becsülhető vagy lehetséges, de kevésbé várható változásokról és állandóságokról. Ezek szólhatnak kicsit vagy nagyon hasonlóan visszatérő állapotokról. A kicsit vagy nagyon hasonló is különböző szempontokból ítélhető, a vizsgáló ezt is tudja, és figyelembe veszi. Az ilyen forgatókönyvek sokfajta lehetőséget rejtenek, de a forgatókönyvek között a döntések és a döntésektől független körülmények általában egyediek, és következményeik a legtöbbször visszafordíthatatlanok.

A kiinduló megfontolás az, hogy mennyire állandóak a vizsgált jelenségek, azaz mennyire lehet hasonló folyamatokat feltételezni a jövőben. Ezek között, sajnos, az emberi tényező a legállandóbb: képességei, szenvedélyei, társaihoz való viszonyai. Majd minden utópia azon bukott meg, hogy feltételezte az ember gyors javulását és javíthatóságát. Ha ez nem ment – és sohasem ment –, úgy a szép elképzelések hordozója jogosnak vélt erőszakhoz folyamodott, és nagy emberszeretetében agyonnyomta az embert, mint Steinbeck Lennie-je az egerét. A történet nemcsak a 20. század kommunizmusáról szól. Ugyanígy lassan, némileg rövidebb érvénnyel, de általában százados tehetetlenséggel mozognak a társadalmi formák változásai, a világ nagy alrendszereinek egymás közti viszonyai. Példáink a kapitalizmus és a nemzetállamok kialakulása és most a jelenkori globalizálódás. (A jelenkori jelzőt egy korábbi, a globalizációról szóló, a Mozgó Világban megjelent tanulmányomban indokoltam.) A forradalmak, mint utólag általában ki is derül, lassan készülnek, hatásaik és visszahatásaik a valós mélyben már nem olyan gyorsak, de önkényesen választott pillanataik alkalmasak az utókor politikai törzsi rítusainak művelésére.

Tudnunk kell, hogy a fák nem nőnek az égig, azaz szaknyelven szólva a lineáris extrapoláció csak igen rövid ideig érvényes. A folyamatok többsége rejtve, alig előrehaladva, néha megtorpanva indul, majd lendületet kapva jön az esetleg egyre gyorsuló, arányos szakasz, ezt pedig valamiféle telítődés vagy törés fejezi be. A dolgok látszólag visszatérnek a nagy változás előtti állapotra, de ez csak látszat, valami más kezdődik, ami valóban sokban (esetleg még) hasonlít a régihez. Ilyenek a nagy gazdasági ugrások, az erőszakkal vegyített társadalmi változások, és ilyen volt a közelmúltban az új technológiák tőzsdepiaca. Kicsit ilyenek voltak a hazai euforikus gazdaságbecslések a kilencvenes évek vége felé.

Tudni lehet azt is, hogy minden hoszszan tartó dinamikus folyamat valamennyire ciklikus. Ez részben az előbbiekből következik, a folyamatok belső szabályozásai késve hatnak, az egyenlőtlenségekből adódó mellékhatások lassan növekednek fel lényeges befolyásoló tényezővé. A különböző hatások és érzékelésük nem egyidejű volta tehát először lehetőséget ad a túlzott előrehaladásnak, majd a visszaszabályozás szintén túllő az egyenletesség szükségletén. A megváltó cikluselméletek sem érvényesek; egy sokváltozós, bonyolult folyamatban sok hatás nyomán működik, és így azt sokfajta, rövidebb és hosszabb idejű ciklus hullámosítja. Azért ezekre a ciklusokra érdemes figyelni, ahogy az úszó is figyeli a hullámokat és azok természetét.

A kicsiség és némi elmaradás nem(csak) szép

 

Nekünk a rövidebb távú előbecslések tekintetében könnyebb dolgunk van, mint a nagyoknak. Nem a mi döntéseink fogják a világot hajtani, a nálunk várható jelenségek, legalábbis néhány éves távlatban eléggé meghatározottak lesznek, függően a világhelyzettől, földrajzi adottságainktól, kultúránknak a környezettől nem nagyon eltérő voltától. Nem mi változtatjuk meg a technológiai világképet, sőt a technológiai világkép is lassabban változik, mint azt a lelkes propagátorok hirdetni szokták. Csak három példát mondok a biotechnológia mellett leggyorsabban fejlődő elektronikai-informatikai világból. Az egyik a szilícium alapanyagú félvezető technológiák leáldozásának immár közel ötvenéves jóslata (azért ez a fa sem fog az égig nőni), a nagyfelbontású televízió jó két évtizeddel ezelőtti áttörésének beharangozása és éppen most a harmadik generációs mobiltechnika elterjedésének sok nagyvállalati csődöt okozó elmaradása. Vannak valóban igen gyors felfutások, ilyen volt a színestelevíziózás és a mai mobiltechnika. Az ilyen gyors felfutásokhoz is jelentős előzményekre van szükség, nemzetközi méretekben is jelentős tőkék felhalmozására, nagyon magas munkakultúrára, megelőző technológiai háttérre, különös adottságú, a felfutás kezdetét tápláló belső piacra. A finn példa elemzése ebből a szempontból igen tanulságos. Legambiciózusabb törekvésünk az európai átlaghoz való felzárkózás, ami egyben a forgatókönyv-példákat is sugallja. Divattervezőink is a párizsi bemutatókat figyelik, a tehetségesek ezt gazdagítják egyéni ötleteikkel.

Az uniós csatlakozást is ezekből a szempontokból nézzük. Jó dolog egy kis ingyenlevest kapni, rossz esetleg valamiben némi veszteséget elszenvedni a továbbnyílt piac követelményeinek és hatásának révén. Helyes ezekre felkészülni, de nem ez a csatlakozás lényege.

A lényeg maga a csatlakozás, teljes bekapcsolódás egy nagy rendszer vérkeringésébe, amely a maga hatalmas tömegével kiegyensúlyozó szerepet tölt be, és amely arra van ítélve, hogy a világ két-három gazdasági-társadalmi óriásbirodalmának egyike legyen. A nagyszerű a nemzetközi versenypálya, ami arra kényszeríti az országot, hogy ne a provinciálisan alacsonyra szabott mértékkel értékelje magát. Rajtunk múlik, hogy amit értéknek tekintünk, az esetleg eltűnik mint a világ piacán értéktelen, vagy megerősödik, és nemzetközi értékké is válik.

A tudományban ezt már kipróbáltuk. Magyarország már két éve teljes jogú tagja az Európai Unió tudományos rendszerének, tagdíjat fizetünk, és pályázataink ennél némileg nagyobb támogatást kapnak. Minden dráma nélkül megálltuk a helyünket. Nem vagyunk a világ kivételes zsenijei, ahogy egyesek gondolták, eredményeink nem jobbak és nem is rosszabbak, mint a velünk versenyző és együttműködő országoké. Megbecsült, de sem magunk által, sem mások által nem túlbecsült társak lettünk, most már lassan azt is elérve, hogy a tehetségek érdemesnek tartják az itthoni munkát, mert azt nem akadályozza a külső és belső korlátozás, a hozzáférések nehézsége. Az Unió közelsége szorítja a béreket is olyan irányba, hogy az értékes munka értelmes életviszonyokat is kapjon. Az elzártság tette lehetővé az értelmiség deklasszálását (nem passzív az igealak!).

Magyarország a történelme során egy viszonylag rövid időszakban jelentett kiemelkedő súlyt a világ szellemi mérlegén, és ez a 19. század végétől az első világháborúig tartó monarchiakorszak. Ennek utórezgése hatott a következő három évtized emigrációjában. Két tanulság a következő ciklusra: először, ekkor volt az ország szerves része egy nagy nemzetközi szellemi kohónak, a Bécs–Prága–Budapest háromszöggel jellemzett fókusznak. Más viszonyok közt, de most ez az unióban megismételhető. A másik tanulság annak szomorúsága, hogy a beszűkítő, kirekesztő, majd pusztításba torkolló politika hogyan söpörte ki ezt a szellemi gazdagságot. Utódaik ma egy Nobel-díjjal szemben is erre törekszenek, nem véletlenül nyílt vagy csak némileg burkolt ellenzői az uniónak. A forgatókönyv választása szempontjából megnyugtató predikció származtatható az elmúlt évszázadokból: az ország népe csak igen kiélezett helyzetekben hajlik a józanságtól eltérő hatások felé.

Forgatókönyvek, technikák
és a biztonságosabb haladás

 

Akik a nagy rendszerekkel foglalkoznak, hamar észlelték azokat a korlátokat, amikbe a megbízható előjelzések ütköznek. Ezért ritkán terveznek szabályozást egy pillanatnyilag észlelhető legkedvezőbb állapotra. A szabályozás legyen robusztus, azaz ha nem az elképzelhető legjobb üzemet próbálja előállítani is, de olyant, ami a zavarásokkal szemben ellenálló, ezért az ilyen esetekben sem dolgozik rosszul, sőt elég jól. A pénzemberek, befektetők portfóliót készítenek, azaz többfajta befektetéssel igyekeznek az egyik-másik rosszabb állapotát kiegyenlíteni. Ez a társadalom befektetéseire is igaz, ebből a szempontból is előnyös egy egyesültebb, de sokszínű Európa.

Az egyes társadalmak és egyes családok hosszú távú, robusztus önszabályozása a közoktatás. Ez a közoktatás nem a változatlan társadalom életre megszabott pozíciójára és ebben az egyidejűleg engedelmes és parancsolni tudó alatt- és feljebbvalóra készít fel, hanem az olyan alkotó, önállóan gondolkozó, saját magáért felelős emberre, akinek jó alapjai vannak az új befogadására, annak ügyes, egyéni és csoportos kiaknázására, és aki képes együtt dolgozni változó környezetek, különböző kultúrák embereivel. Olyan nemzedékre van szükség, amelyik nem a bemagolt tantárgyak összefüggéstelenül elválasztó torzító üvegén nézi a dinamikus valóságot, és így azt megérteni sem tudja, hanem az összefüggéseket felismerő, tárgyszerűen mérlegelni tudó, előítéletektől mentes, folyamatosan önmegújító tudatú társadalomra.

Mindez eléggé ellentmond a hagyományosnak tekintett hazai oktatási elveknek és módszereknek, óriási változtatást igényel a pedagógustársadalomban. Így a predikció, mint azt már sokan leírták, radikális közoktatási szemléletváltástól teszi függővé jövőnket, és szomorú forgatókönyvet mutat, ha a mai falakat nem tudjuk áttörni.

A robusztus, sok mindenre felkészülő közoktatás nem állítja szembe a demokratikus oktatást az elitképzéssel. Ez a portfólió elengedhetetlen tartozéka, egyébként a magyar oktatáspolitika korábbi és sajnos elég régen lezárult sikeres korszakában ezt természetesnek tartották. A pedagógustársadalomnak az elitbe kell tartoznia, így lehet társadalmi emelő. Ez a legtöbb hasznot hozó hosszú távú beruházás.

Vezessünk elővigyázatosan,
és nem csak a közlekedésben!

 

A szabályozásról magáról is szólhatunk. A nagy rendszerek valamilyen szinten öntörvényűek. Ez igaz az ember törzsfejlődésére és a társadalmakra egyaránt. Ez az öntörvényűség, főleg ha gondosan tanulmányozzák, sok lehetőséget, változatos forgatókönyveket is burkol. A voluntarista szabályozás, eszményekhez láncolt forgatókönyvírások és forgatások kudarcra vannak ítélve, ezért is utaltam többször ennek veszélyeire. Ezt Arisztotelész tudta és tanította, Platón és ma is szépelgő követői nem. Nincs ideális rendszer, és nincs egyszer és mindenkorra érvényes rendszerszervező gondolat. Itt is a vegyes irányok okos kompromisszumai a járhatók. A finanszírozások centralizálása ezért rossz gyakorlat. A magyar – ha beszélhetünk ugyan akármiféle nemzeti, geográfiához kötődő vonásról – elég pragmatikus, ezt tanulta történelmében; ha jól gyakorolja, sikeres lesz. Akik a kategorikus elhatárolódásokat erősítgetik, az ésszerű jövő ellenében működnek.

Szabályozás is kell, ezt a legliberálisabb nézetek sem tagadják, a mérték és módszer a különböző. Szabályozás azért kell, mert az önszabályozás, mint a természetben látjuk, kegyetlen és költséges valami, a legkézenfekvőbb önszabályozó, a piac a rövidebb távú érdekek szerint elég jól működik, jobban, mint minden szabályozás. Megjegyezzük, hogy ennek is megvan a maga matematikai magyarázata: azonos feltételek mellett általában a véletlen tulajdonságai szerint működő szabályozások az optimálisak. A piac azonban keveset használ a hosszú távú feladatokban, sőt az erős példák sorát idézhetjük arra, hogy a rövid távú haszon milyen mértékben áll ellentétben a hosszú távú érdekekkel. Itt lépnek be a hosszú távú elemzéseken, statisztikákon, modellkísérleteken alapuló előjelzések és az ezekkel szorosan összefüggő megbízhatósági és kockázatszámítások. A megbízhatóság a modell elhanyagolásaira és a mérések hitelességére, pontosságára vonatkozik, a kockázat pedig az egyes szabályozási lépésekhez, illetőleg azok elmaradásához fűződik. Ennek a gyakorlatnak döntéstámogatás a neve. Nem önműködő, gépi döntés, hiszen csak hipotéziseknek tekinti a forgatókönyveket, ismeri azok gyengeségeit is. Ez a szerénység és ennek széles körű tudata nagyon fontos a funkciója szerint működő demokráciában; a főleg politikai töltetű demagógia és prófétai éleslátás ennek ellentettje.

Dönteni persze kell, de hogyan?

 

Dönteni persze kell, de e megfontolások és bizonytalanságtudatok birtokában, és ha lehet, állandóan biztosítva a folyamat ellenőrzését, és erénynek tartva a folytonosan javító pontosításokat, módosításokat. A rendszerek elméletében ezek a visszacsatolások, és ehhez tartozik a statisztikáknak a folyamattal együtt mozgó értékelése. Ezt kevés politikus ismeri. A politikai pálfordulások nem ebből a racionalizmusból születnek, hanem a valódi szabályozási szempontokkal szemben erősen diszfunkcionális hatalmi motivációkból.

E megfontolások tükrében elmosódnak a politikai kategóriák választóvonalai, és kérdésessé válnak az ezekhez fűződő döntések. A kapitalizmus és szocializmus közti vita is ilyen, a probléma a kettő ésszerű vegyítése, egyensúlyai, a társadalmi egyenlőtlenségek megengedhető mértéke, a redisztribúciós arányok és módszerek választása. A liberális és erősebben szabályozott társadalomképpel hasonló a helyzet. Az egyéni jóról és a közjóról lehet elméleti végletekben papolni, lehet a társadalmat anarchiába taszítani vagy jónak kikiáltott eszmék jegyében gúzsba kötni, de a végletek elvetendők, az egyensúlyokra és határkijelölésekre ugyanaz a folytonosan önellenőrző mechanizmus érvényes, mint az eddigiekre.

Az optimista forgatókönyv

 

A mit tudom én mellé így kapcsolódik a ne quid nimis, a mindent módjával régi tanácsa, és melléjük sorolódnak a vázolt módszerekből származtatható forgatókönyvek. Műszaki ember lévén tudatosan kerültem a technikai csodák hirdetését, ezt meg is indokoltam. Kerültem a nagy, globális problémákat is, ezek jó része kiesik hatáskörünkből, legyünk tisztes követői a jó nemzetközi megegyezéseknek, és tartsuk tisztán a magunk portáját! Ez egyébként az egyik legfőbb fejlettségi mutató, ha így jobban eladható, valóban a nemzeti büszkeség dolga. Az unió jelentősen csökkenti a bizonytalanságokat, hiszen ez a hatalmas gazdasági és szellemi erő anélkül is kiegyenlítő hatású, hogy segélyeket osszon, és mesterségesen fenntartson avult gazdasági viszonyokat. Az unióban jól fogunk szerepelni, a belépés hosszú távon is nagyon hasznos lesz, ha az országot a szerény ésszerűség fogja kormányozni; van okunk az optimizmusra, ha nem is paradicsomi állapotok és villámgyors gyógyulások hazug reményében.

Van rossz forgatókönyv is, ha a döntési mechanizmusokat az irracionalizmus, a szenvedélyek és a hatalmi gőg fogja uralni. A karizma lehet, hogy helyénvaló a hitéletben, de a társadalom ügyeiben, a res publicában legfeljebb a naponta megküzdött és ellenőrzött bizalom szerepelhet szubjektív elemként. Bizonyos, hogy ebben a legutóbbi választások a biztatóbb utat választották, de a politikai kiindulópontok nem jelentenek garanciát a hasonló folytatásra, a több jó mellett már felbukkantak a rossz ismétlések nyomai is. A józanság demokratikus folyamata éppúgy sok behoznivalót rejt magában, mint a szövegmegértés iskolai és társadalmi gyengesége. Egyébként, sokszor leírtam, hogy az optimizmus egyben hajtóerő a jó forgatókönyvek megvalósulásának irányában.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk