←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Ágh Attila

Hány Magyarország lesz itt?

Még most is 1989 üzenete szól vissza több mint egy évtized távolából: most már tudjuk, hogy mi lesz, de addig mi lesz? Néha úgy érzi az ember, hogy ma sem vagyunk közelebb a válaszhoz, és az „addig” még tart, pedig már nagyon közel vagyunk az EU-hoz. Néha meg úgy érezzük, hogy a közeljövő mégis sejthető, vagy netán tudható is, legalábbis annyiban, hogy milyen új problémákkal fogunk küszködni az előttünk álló években. Ez a kérdésbe foglalt bizonyosság sűrűsödik össze ennek a rövid írásnak a címében: Hány Magyarország lesz itt?

A kijózanító valóság persze az, hogy két Magyarország van, mert az ország két részre szakadt, először társadalmilag, ezután politikailag, bár nem ugyanazon „vesztes–nyertes” törésvonalak mentén. Az első kérdés tehát már eleve kettéágazik, megkettőződik, mert az ország mély társadalmi-gazdasági megosztottsága nem esik egybe éles politikai polarizáltságával, ami végül is mindkettő megoldását elősegíti. De mindkét aspektus önmagában véve is kínzó kérdésként merül fel: hány Magyarország lesz itt, vagyis megmarad-e a rendszerváltás veszteseinek és nyerteseinek mély megosztottsága, amit újabban a „Hányan megyünk Európába?” kérdésként szoktunk újrafogalmazni. Nem kevésbé nyugtalanító kérdés azonban az sem, hogy a 2002-es választások által kiprovokált éles politikai megosztottság fennmarad-e, és intézményessé válik-e a két „tábor” szembenállása, vagy feloldódik, és – Giovanni Sartorival szólva – a „polarizált plurizmus” átadja a helyét a „mérsékelt pluralizmusnak”.

Búcsú a munkásosztálytól – helyébe lép a bangladesi bevándorló

 

A magyar társadalomtudományt nagy meglepetésként érte, hogy a rendszerváltás milyen drasztikusan dezintegrálta a társadalmat, amit a globalizáció csak felerősített. A folyamatot értelmezni csak a társadalmi rendszerváltás fogalomrendszerével lehet. Nagyon belefeledkeztünk a politikai és a gazdasági rendszerváltásba, amelyek sokkal kisebb időhorizontú feladatok, gyakorlatilag egy évtized alatt lejátszódtak. Papírunk van az Európai Uniótól arról, hogy Magyarország már egy nyugati típusú gazdaság és egy nyugati típusú politikai rendszer, csak még a gyengébbek közül való, de erre még a tagországok között is bőven találunk példát. A társadalmi rendszerváltás azonban egy több évtizedes folyamat, amelynek gyors és pozitív kifutása is legfeljebb azt jelentheti, hogy 2020 körül a társadalom egészében eltűnnek az 1990-ben okozott sebek. Ez egyrészt nem hozza meg a teljes harmónia állapotát, hanem a régiek helyett új ellentmondásokat teremt. Másrészt már jóval korábban, 2010 körül lejátszódik érdemben a nemzedékváltás, s ez a régi probléma a társadalom csökkenő, marginális rétegeiben még megmarad, de már háttérbe szorul az új problémák mellett.

Közismert, hogy a gazdasági rendszerváltás munkanélküliségbe sodorta a negyvennél idősebb női és az ötvennél idősebb férfi korosztályokat, amelyeknek nemcsak az alkalmazkodóképessége és képzettsége hiányzott az új piacgazdasági versenyképességhez, hanem ezeknek a korosztályoknak a képzettségi struktúrája is az iparosítás egészen korai fázisát tükrözte, ezért a munkaerő-piaci kínálatuk frontálisan ütközött az új, szolgáltató gazdaság munkaerő iránti keresletével. Akik 1990-ben negyven-ötven évesek voltak, azok egyszer már átmentek egy brutális alkalmazkodási folyamaton húsz-harminc évvel azelőtt, amelynek során a munkaerőbe való beruházás igen alacsony szintjén kényszerítették bele őket az ipari társadalom világába, annak is a „vas és acél országa” életképtelen verziójába. Mivel őrült hajsza folyt a „termelőeszközökbe” való beruházásért, viszont az emberi beruházás – s annak objektív feltételrendszere, mint a lakásépítés – folyton elhalasztódott, ezért ebben a sajátos felzárkózási kísérletben az emberi képzettség szintje még annál is alacsonyabb volt, mint amit annak nyugatias modellje megkívánt volna. Bármilyen nagy ugrás is volt a korábbi agrártársadaloméhoz képest, a magyar „ipari” munkaerő közművelődési szintje mégis magán viselte a megkésett modernizáció összes gyermekbetegségét, s ezért még annyira sem jelentett felkészülést az újabb ugrásra, mint a nyugati társadalmakban. Ha tehát a nyugati társadalmakban is nagyon súlyos probléma ez az újabb műveltségi ugrás – amely még az ottani jobban képzett munkásosztály széles rétegeit is kisodorta a termelésből, a munka világából, és a „munkásosztály konzervatizmusa” formájában antipolitikai, szélsőjobboldali mozgalomként szembefordította a politikai rendszerrel –, akkor nincs okunk meglepődni azon, hogy a hazai aktív lakosságnak mintegy egyharmada 1990-től korai nyugdíjazásba menekülve végleg kiszorult a munka világából, és a kétharmada csak többszöri állásváltással tudta stabilizálni a helyzetét ebben a szép új világban.

A társadalmi rendszerváltásban a tendenciák világosak, 2010 körül a nemzedékváltás lezajlik, és 2020-tól már csak a disszertációjukat író diákok fognak emlékezni erre a nagy társadalmi kataklizmára. De lesz egy másik nagy megrázkódtatás, s ki tudja, hogy azt újra társadalmi rendszerváltásnak fogjuk-e nevezni. A társadalom elöregedése nyomán fellépő munkaerő-import összetalálkozva a globális migráció nyomásával máris igen érdekes társadalmi képleteket hozott létre Nyugat-Európában, de a magyar társadalom mégis a védettség hamis biztonságérzetében él. Az utazó nagyon jól elboldogul a portugál nyelvvel Luxemburgban, az EU legkisebb és leggazdagabb tagországában, mivel évtizedeken át innen szerezték be a munkaerő-utánpótlást. De a magyar utazónak az még nem jut eszébe, hogy Portugáliába készülődőben ukránul tanuljon, pedig már százezret is meghaladó, gazdaságilag aktív ukrán népesség van Portugáliában, amit a portugálok sem gondoltak volna a nyolcvanas években. A magyar munkaerőpiac már elég brutálisan felszívta a munkaerőt a Kárpát-medencéből, de elég nehéz lesz a magyar társadalomnak is megbirkózni azzal, hogy 2010 után tömegesen jönnek majd messzi vidékekről, s legfeljebb azon töprenghetünk, hogy Allah hitét a szunnita vagy a síita formájában követi-e a bangladesi szemetes. Közben persze lesz tudásalapú, hálózati társadalom és befelé teljesen nyitott európai világ is a viszonylag már egységesült magyar társadalomban, de még Nyugaton sem ismerik a multikulturális társadalom működőképes és tisztességes modelljét, s nekünk is sok fejtörést okoz majd, hogyan lehet a társadalom két felét, a régi és az új Magyarországot ebben a kifelé túlságosan is nyitott európai világban összeegyeztetni.

Búcsú a Fidesztől – helyébe lép az európai jobboldal

Nemrég tragédiaként éltük meg, hogy a 2002-es választáson a Fidesz az ország kettéhasításával, köztük mély árok ásásával és dühödt komcsizással próbált választási győzelmet elérni. A Fidesz megbukott, de a két Magyarország éles politikai megosztottsága fennmaradt. Politikailag meghasonlott országok két ideológiai táborral a fejlett Európában is vannak. Igaz, hogy Ausztria most látszik kinőni belőle, de Franciaországban olyan mély a baloldali és a jobboldali politikai táborok ellentéte, hogy nemzedékről nemzedékre átadódik. Másutt azonban arról bölcselkednek, hogy értelmét vesztette a baloldal és a jobboldal megkülönböztetése, ami csak azt mutatja, hogy éppen – a baloldal avagy a jobboldal ciklikus megerősödésének megfelelően – valamelyik irányban elmozdul a széles közép. Nálunk is arról folyik a vita, hogy rövidebb vagy hoszszabb távon kell-e felkészülni erre a meghasonlottságra, vagyis ez a táborokra szakadás beszorul-e egy politikai ciklusba, vagy megmarad nemzedékeken át. Az az egyszerű válaszom erre, hogy ez a Fidesz megy, de az általa generált meghasonlottság még hosszú ideig velünk marad.

Jóval a választások előtt már felvetettem azt a kérdést, hogy merre tart a Fidesz: létrejön-e egy konszolidált „harmadik” Fidesz a fiatal anarcho-liberálisok, majd a nemzeti-konzervatívok pártjából, avagy félresiklik az a vállalkozás, hogy egységes nyugati típusú jobbközép pártot hozzanak létre Magyarországon. Most már világosan látható, hogy a zsákutcás fejlődés forgatókönyve valósult meg, azaz nem jött létre a „harmadik” Fidesz, vagy ha megjelent, akkor nagyon is hasonlít a másodikra. Az MDF sorsára jutott annyiban, hogy egyes emberek megkapaszkodhatnak a deszkákon a hajótörés után, megőrizhetik az elsüllyedt hajó nevét is egy kisebb bárkán, de ez már mégsem ugyanaz a „zászlóshajó”. A Fidesz politikai kommandója, a politikai voluntarizmus élcsapata diszkreditálódott a kormányzás négy éve alatt, ahogy a Szolidaritás utolsó gárdája is Lengyelországban a Buzek-kormány időszakában. Nálunk még hosszú ideig úgy látszott, hogy végre sikerrel jár a kaotikusan kavargó politikai jobboldal egyesítése és europaizálása, de az ország legöregebb fiatalemberei rendkívüli gyorsasággal elvesztették kezdeményező- és alkalmazkodóképességüket, s végül az új alternatív politikai elit látványos politikai öngyilkosságot követett el. Nemzetközileg is, hiszen annak a politikusnak, akinek Bush elnök kerüli a társaságát, és akit a Financial Times demagógnak nevez, túlságosan fényes jövőt az Európai Unión belül sem lehet jósolni.

A társadalmi és a politikai életbe már belépett az új nemzedék, amely számára a Fidesz negyvenéves veteránjai 2006-ban már hihetetlenül öregek és elavultak lesznek, akkor is, ha bánatában rájuk szavaz, mert nem lesz más politikai kínálat a jobboldalon. Ez a Fidesz megbukott, s még nagyobbat bukik 2006-ban, ha az MSZP most színre lépő harmincéveseivel szemben megint nekiáll komcsizni a következő választáson. Mi tagadás, az új kormány se hozott eddig reformokat, csak társadalmi békét. Ez is nagy dolog, de ki tudja, hogy meddig elégednek meg vele az emberek, mert a Fidesz által kirobbantott hideg polgárháború és vad ideológiai csatározások emléke hamar elvész, s „mindenki újakra készül”, csak a kormány reszket a stabilitásért, amit szerintük felboríthat minden változás. Pedig a mai világban csak dinamikus stabilitás van, az előrerohanás stabilitása, amelyet – legalábbis eddig – megakadályozott az MSZP mint posztmodern néppárt egymással versengő és kooperációra képtelen csoportjainak egymást lebénító mozgása. Végül is 2006-ra oda juthatunk, mint a csehek, akik mind a két politikai elitet egyformán utálják, s így a legutóbbi választások a teljes nemtörődömség jegyében, alacsony részvétellel zajlottak, szemben a túlfűtött légkörben, magas részvétellel lejátszódó hazai választásokkal.

A politikai eliteknek ideje lenne észrevenniük, hogy a társadalomban egyre nagyobb szerepet játszik egy új nemzedék, amely nagyon unja már a régi vitákat. A belépő új nemzedék persze éppolyan önző és szűk látókörű, mint bármelyik korábbi, azaz csak az új problémákat látja, és nem fárasztja magát más nemzedékek gondjainak megértésével. De mindig a fiataloknak van igazuk, és a politikai pártok sorsa attól függ már rövid távon is, hogy mennyire lesznek képesek a generációk között kompromisszumot kialakítani és az egymásra torlódó nemzedékek látásmódját, világnézetét összekapcsolni. A fiataloknak mindig fantasztikus képességük van rá, hogy az új problémákat érzékeljék, s rendkívüli érzéketlenséggel tudják túltenni magukat a régi problémákon és a mások gondjain. Számukra nem létezik a társadalmi rendszerváltás nyomasztó élménye, mert közvetett vesztesként vagy nyertesként már túl vannak rajta, és nekik most egy új esélyt kínál az EU-csatlakozás. 2010 körül már a rendszerváltás után belépő, kemény és agresszív, idehaza csak könyörtelen versengésre szocializált, de az EU által talán szolidaritásra reszocializált nemzedék veszi kezébe a társadalmi, gazdasági és politikai élet vezető pozícióit. Ha az új kormány és vele az MSZP nem lesz képes 2006-ig egy radikális reformra, akkor a Fidesz igazi ellenfele az újonnan felcseperedő europaizált jobboldali fiatalság lesz, amelyik kiutálja majd ezeket a dinoszauruszokat a jobbközépről, és megint meghirdet – de most már velük szemben is – egy új alternatív elit nevében egy új generációváltást.

A rendszerváltásban részt vevő értelmiség is lejárt lemez lesz, ha nem tud idejében váltani az új világnézetre. Minden hibájával együtt védtük az átmenetet, a demokratizálást és a piacgazdaságot, s benne sajnos a rablólovagokat is, mert úgy éreztük, hogy ezt az árat meg kell fizetni, akkor is, ha sokszor undorodtunk az átmeneti társadalom szennyétől és ragadozóitól. A rendszer érdemi és mély kritikájára ezért nem vállalkoztunk, mert az új rendszer még gyámolításra szorult, és a mély rendszerkritika inkább hátrafelé mutatott volna, mint előre. Az új nemzedék számára ez már értelmetlen kompromisszum, hiszen fel sem merülhet, hogy bármely vonatkozásban visszasóvárogja a régit, de már egyre jobban érzékeli az új világ strukturális ellentmondásait. Hogy az új nemzedék az új irányzatot zöldnek, pirosnak vagy lilának nevezi majd, az most nem lényeges, mert az viszont bizonyos, hogy paradigmaváltás van készülőben a társadalomtudományi gondolkodásban, mégpedig a globalitás–lokalitás–europaizálás új háromszöge által kijelölt szellemi mezőben. Aki nem akar lemaradni, annak errefelé kell előrerohannia a társadalomtudományokban is, mert különben rövidesen csak önmagával és más utolsó mohikánokkal tud majd társalogni.

Búcsú a centralizált államtól –
helyébe lép a Régiók Magyarországa

Sokan nem is a mély társadalmi szakadékot vagy az éles politikai megosztottságot vélik a legnagyobb gondnak, hanem a főváros és a vidék ellentétét. Valóban, Budapest-ország – az agglomerációjával Központi Régióvá kibővülve – határozott léptekkel tart az Európai Unió felé. Semmi kétség azt illetően, hogy ott is versenyképes lesz, de annál nagyobb a kétség a háta mögött hagyott vidéki Magyarország jövőjét illetően a nagy európai dzsungelben. Nem az az igazi gond, hogy az ország különböző területei egyenlőtlenül fejlődtek, hanem az, hogy a rendszerváltás még jobban megnövelte ezeket a különbségeket, s ha nem teszünk róla, akkor az EU-belépés automatikus hatása mint nyitott versenyhelyzet további, már elviselhetetlen feszültségeket generál majd az ország egyes régiói között. A hét régióban gondolkodva Közép-Dunántúl éppen az országos átlagot hozza, de mivel Észak-Magyarország és Észak-Alföld az országos átlag hetven százaléka alatt van, Dél-Alföld pedig alig fölötte, ezért az országos átlag 150 százalékával a Központi Régióban kétszeres az egy főre eső jövedelem ezekhez a régiókhoz képest. De az infrastrukturális ellátottságban, a vállalkozások számában, az internetkapcsolatok sűrűségében, az egyetemi és kulturális intézményekben még ennél is sokkal rosszabb a helyzet.

Az igazi feszültség mégiscsak inkább a politikai rendszerben van. Magyarországon történelmileg is egy túlcentralizált politikai rendszer épült ki, amit a rendszerváltás nem feloldott, hanem túlfeszített. A demokratizálás felülről kezdődött, és az intézmények kiépítése is csak a nagypolitikában ment végbe, s a nagypolitika szereplői úgy féltek az autonóm területi és társadalmi szereplőktől, mint az ördög a tömjénfüsttől. A demokratizálás tehát az intézményrendszer közepén egy évtizedre megakadt, s azóta egy tapodtat sem mozdul előre. Már a Horn-kormány se szerette a politikai decentralizációt, az Orbán-kormány meg egyenesen elszabotálta az EU-csatlakozásnak megfelelő belső társadalmi reformokat, azaz a közép kiépítését és a társadalmi, illetve a szociális szereplők emancipációját. Itt állunk most a teljes intézményi csődhelyzetben, mert az EU-nak teljesen igaza van abban, hogy miközben az EU kapuján dörömbölünk, és több pénzt követelünk, a jelenlegi intézményrendszerünkkel még annak az összegnek a felhasználására sem vagyunk képesek, amit az EU a strukturális alapokban most számunkra felkínál.

A válasz csak látszólag egyszerű: hét Magyarországot kell teremtenünk, választott Regionális Gyűléssel, annak felelős Regionális Kormányzattal és az általuk felügyelt Regionális Fejlesztési Ügynökséggel. Valójában ezeréves reflexekkel kell szakítani, és négyéves hatalmi ambíciókat kell lehűteni. A regionalizációhoz nagyon erős politikai akarat kell, mert ez drasztikusan csökkenti a központi kormányzat hatalmát és az egyes minisztériumok hatáskörét. De még ennél is nagyobb ellenállásba ütközik a magyar közigazgatás egész rendszerében, amely a hierarchikus alárendeltség elvére épült, meg a megye kizárólagos szerepére a területi államigazgatásban. A Régiók Magyarországa nagyon távol van még azok gondolkodásától is, akik a vidéki Magyarország panaszát képviselik az „idegen” Budapesttel szemben, mert azok is inkább a saját megszokott kis megyei világuknak álmodnak kissé több önállóságot és kevéssel több, központilag leosztott pénzt.

De nincs más választásunk, mint a Régiók Magyarországa. A regionalizálás a mostani kormány egyik legnagyobb próbatétele. Megteheti, hogy nem teszi, de akkor a sajtó évről évre arról fog cikkezni, hogy az ország az adott évben mennyi EU-erőforrást pazarolt el amiatt, hogy nem léptek a színre azok az autonóm területi szereplők, amelyek pályázati úton képesek lettek volna hazahozni ezt a pénzt. Csak ezután jelentkezik majd az a gond, hogy a régiók nélkül hosszú időre megtorpanhat a demokratizálódás is, amit a Nyugat sajnálkozó mosolya kísér, hogy ezektől a magyaroktól mégiscsak többet vártunk, de csalódnunk kellett bennük. A belső és külső csalódás pediglen a legnagyobb büntetés a politikában, amit a kormányzó pártok kaphatnak a lakosságtól avagy az európai közvéleménytől. Talán jobb lenne ezt kihagyni.

A közvetlenül megélhető világ persze a kistérségekben a megyei szint alatt van, amelyeket az önkormányzatok önkéntes társulásai hoznak létre a közszolgáltatások teljesítésére és a területfejlesztési funkciók működtetésére. A civil társadalom összes erőforrásai felbuzognak itt a már 250-nél is több kistérségi társulásban, amit az államnak elismernie, felkarolnia és a közigazgatási funkciók decentralizálásával megtámogatnia is kellene. A kistérségek jövője megnyugtatóbbnak látszik, mint a régióké, mivel a kistérség kevesebb ellenállással találja szembe magát a központi állam részéről, hiszen nem fenyegeti a politikai monopóliumát, és a megye se akarja agyonnyomni, mert se ereje, se kedve hozzá. De a régiók nélkül nem lehet „Európába” jutni, és a kistérségek jövőjét is csak a regionális mozgástérben lehet elképzelni. Maradjunk abban, hogy a kormányprogramnak megfelelően 2006-ig lesz itt régió is meg kistérség is, s a megye is természetesen megmarad a maga intézményfenntartó funkciójában.

Egyáltalán, nagyon sűrű lesz itt az eseménynaptár 2010-ig. 2003. április 12-én népszavazás az EU-csatlakozásról, 2003. április 16-án a csatlakozási szerződés aláírása Athénban az Akropoliszon, 2004. május elsején belépés az Európai Unióba és 2004 júniusában már választások az Európai Parlamentbe. Sőt 2005 tavaszán regionális választások is lehetnek, 2006-ban pedig jön a menetrendszerű parlamenti választás, majd 2010-ben az újabb parlamenti választás. Meglehetősen heves vita folyik arról, hogy a kormány szükségképpen belebotlik-e a csatlakozást követő sokkhatásba és széles körű csalódásba, s ezért nem kellene-e 2004-ben előrehozott választásokat tartani. A 2002-es választások előtt nemkülönben heves vita folyt arról, hogy aki megnyeri ezt a választást, az bebetonozza-e magát több fordulóra is a hatalomba. Ami a két vitában közös volt, az a stabilitás régimódi, elavult fogalma. Pedig arra a kérdésre, hogy mi lesz itt, a rövid és lényegi válasz csak az lehet, hogy rengeteg változás lesz itt. Túlságosan is sok változás, „betonozás” nélkül. Csak annak van politikai jövője, aki ezt a sok ránk zúduló változást szolgálja, netán előre látja, és kellőképpen előkészíti.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk