←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Várhegyi Éva

Két forgatókönyv

A „mi lett volna, ha…” típusú kérdésekben az a jó (ami egyben a rossz is), hogy az ember szabadjára eresztheti fantáziáját, és akárhány hihető vagy nem hihető válasz adható. Íme két lehetséges (vagy lehetetlen) forgatókönyv (a minősítést ki-ki tetszésére bízom).

 

Első forgatókönyv

 

Talán sokak számára meglepő, de (majdnem) komolyan gondolom: ha 2002. április 21-én éjjel nem Pokorni Zoltán zavarodott hebegése, hanem Orbán Viktor diadaljelentése szállt volna tova az éterben, a gazdaság helyzete ma sok szempontból könnyebb lenne. Hogy holnap is és – pláne – holnapután is, az már nem állítható, de 2002-ben biztosan, és minden valószínűség szerint 2003-ban is.

Az egyensúlyi mutatóink például sokkal jobb állapotban lehetnének: az államháztartás hiánya lassacskán elapadna, az ország külső eladósodása gyorsan csökkenne. A társadalom gazdasági egyenlőtlenségei is szűnőben lennének: az idegen (karvaly)tőke helyét átvenné a nemzeti polgárság, amely nem a dolgozók kiszipolyozásából gazdagodna, hanem a Széchenyi-terv állami forintjaiból, a polgárosodásra képtelen szegénység pedig éppúgy csak a kötözködő szociológusok lázálmában létezne, mint anno a kádári rezsimben.

Még könnyebb lenne ma a gazdaság helyzete, ha nem is lettek volna választások, ha Orbán Viktor kormánya eleve nyolc (tizenkettő vagy mindjárt negyven) évre kapta volna mandátumát. Akkor nem kellett volna feladniuk az egyensúlyőrző gazdaságpolitikát 2001-ben: nem kellett volna a választók megvásárlására milliárdokat fordítaniuk, és nem kellett volna saját (bizonytalan) jövőjükre gondolva mind több pénzt kisíbolniuk az államkasszából. Sőt akkor a kormány leváltására készülő ellenzéknek sem kellett volna 2002 elejétől ígéretlicitbe kezdenie.

Ha nincs kormányváltás, megspóroltunk volna egy rahedli végkielégítést és egy csomó az átadás-átvétel aktusához felhasznált papírt. Megúszhattuk volna azokat a kiadásokat is, amelyekre a két választási forduló között, majd a bukás tényének ismeretében vállalt kötelezettségeket az ügyvezető kormány. Ennél is nagyobb könnyebbséget jelentene a költségvetésnek, hogy nem léptek volna és nem lépnének be a jövőben azok a tételek (közalkalmazotti béremelések, nyugdíjemelés, családi pótlék, agrárgazdaság támogatása, egészségügy konszolidációja), amelyeket az új kormány vállalt. Mert hiába ígért szinte fillérre megegyezően ugyanekkora költekezést a Fidesz-MPP, bizton állítható, hogy ha hatalmon maradt volna, az ő ígéretei nem terhelnék az állami büdzsét. Az Orbán-kormánynak ugyanis nagy rutinja van abban, hogyan lehet úgy teljesíteni az ígéreteket, hogy mégse teljesüljenek, és miként lehet a fű alatt visszavenni azokat a pénzeket, amiket mégis odaadott. Az előbbire az 1998-as negyvenpontos választási program mutat szép példát, az utóbbira pedig a bevételek és az infláció alátervezésével operáló, százmilliárdos többletekre lehetőséget nyújtó költségvetések.

Az Orbán-kormánytól már senki sem várta volna, hogy teljesítse választási ígéreteit, miként utódjától. Őket nem azért szerettük (vagy nem szerettük), mert azt tették, amit mondtak, hanem azért, mert olyan felemelően mondták, amit nem tettek, hogy közben kábulatunkban elfelejtettük, mit is ígértek és mit nem tettek. Az Orbán-kormány egy prolongált Bokros-csomag rémével sem lenne zsarolható, miként utódja. Ők soha nem nyomorgatták népüket, soha nem vettek vissza abból, amit (oda se) adtak. A szavak kormányaként mégis (majdnem) meggyőzően hirdették, hogy ők a tettek kormánya.

Szinte bizonyosan állítható tehát, hogy a 2002-es államkassza nem ürült volna ki ilyen gyorsan, ha a polgári kormány marad a placcon. De ez még nem minden. A 2003-as költségvetés hiánya is kisebb lenne, miközben a GDP növekedése nagyobb. A társadalom túlnyomó többségének ugyan ma is csak szép szavakkal kellene beérnie, viszont a jóléti kiadások terhe nem nyomasztaná a költségvetést. Nem kezdődött volna meg az MSZP-kormány által beígért „jóléti” fordulat, nem kerültek volna a 2003-as büdzsébe a két évvel korábbiakat reálértéken 20 százalékkal túlszárnyaló összegek szociális juttatásokra és családtámogatásra.

Mert ők megfontoltabbak, rafináltabbak lennének, nem csak úgy, durr bele, mint ahogy a mostani kormány teszi. Emlékezzünk rá, mit mondott Borókai Gábor a – már csak ügyvivői státusú, de még felelős – kormány május 7-i sajtótájékoztatóján: „És köszöntöm körünkben Harrach Péter miniszter urat is, aki majd bővebb tájékoztatást ad arról a szociális és családügyi természetű [potom 300 milliárdos – V. É.] csomagról, amelynek elfogadásáról ma döntött a kormány. Mégis van különlegessége ennek a mai döntésnek, mert bár fontos ügyek elfogadásáról szól, ezt a kormány nem terjeszti a parlament elé, hanem behelyezi az átadás-átvételi csomagba, és a következő kormány gondjaira bízza. Miniszter úr nevében mondhatom, hogy a majdani ellenzék támogatására bizton számíthat ez a csomag (…) Hiszen az ellenzéknek nem kell foglalkoznia ezeknek az előterjesztéseknek a költségvetési oldalával, azt majd a kormány feladata lesz megoldani.”

De nemcsak a költségvetés egyensúlya lenne ma sokkal jobb, ha okosabb szavazatainkkal elkerültük volna a kormányváltást. Nem következett volna be például a monetáris politikában az a fordulat, amely annyi gond okozója 2002 nyara óta. Mert ameddig Orbán Viktor állt a kormányrúdnál, a Magyar Nemzeti Bank döntéshozói nem féltek a gazdaság túlzott felpörgésétől, és nem féltették az inflációs célkitűzés teljesülését, jóllehet az a kormány is nyakig merült már a választási költekezésbe, a bérek és juttatások emelésébe, a támogatások növelésébe. Az MNB a kormányváltás előtt még elégnek ítélt 3 százalékos reálkamatot ahhoz, hogy kordában tartsa az inflációt, és nem tornászta fel a gazdaságot fojtogató 5 százalékra. Az új kormány megalakulásakor azonban világosság szállta meg a monetáris döntéshozókat: nagy elánnal kezdtek neki a kamatemelésnek, amivel a már addig is erős forintot tovább erősítették.

Ha marad a jegybank elnökének kinevezését kezdeményező Fidesz-kormány, jó eséllyel megúszhattuk volna ezt a „bekeményítést”. Akkor az exportálókat nem nyomorgatná most a jócskán felértékelődött forint terhe, és a munkavállalóknak sem kellene folyvást azon aggódniuk, mikor dobja be vállalatuk a törülközőt. Az import is lassabban nőne, a folyó fizetési mérleg hiánya nem szökne az egekbe, a hitelminősítők és EU-bürokraták nem ráncolnák homlokukat, és nem a magas forintkamatra spekuláló, hanem a magyar lakosságnak munkát adó működőtőke igyekezne az országba.

Itt állnánk tehát jól fésülten, szépen kiglancolva az uniós csatlakozásra, a mi országunk lehetne a költségvetési fegyelem mintapéldája. Hacsak… – de ez már a másik forgatókönyv lapjaira való.

 

Második forgatókönyv

 

Talán sokak számára meglepő, de (majdnem) komolyan gondolom: ha 2002. április 21-én éjjel nem Pokorni Zoltán zavarodott hebegése, hanem Orbán Viktor diadaljelentése szállt volna tova az éterben, a gazdaság helyzete ma sok szempontból nehezebb lenne. És különösen holnap meg – pláne – holnapután.

Ha maradt volna az előző kormány, nem ússzuk meg a „magyar modell” kiteljesítését, sőt kreatív továbbfejlesztését. Az eredeti modellben arról volt szó, hogy az állam nyugodtan költhet, hiszen a gazdaság motorjává kinevezett Széchenyi-terv minden forintja négyforintnyi vállalkozói tőkét aktivizál, akár útépítésre fordítja a kormány, akár a kisvállalkozások támogatására. Ha például a budai polgárok kedvenc cukrásza, Auguszt úr ötmillió forint vissza nem térítendő támogatást kap (mint ahogy kapott is) a „kézműves mikrovállalkozások fejlesztése” címén, akkor a vastag pénztárcájú budai polgárok huszonötmillió forint értékű tortával gazdagodhatnak, és bár a tortákért továbbra is piaci árat fizetnek, azzal a jóérzéssel tömhetik a bendőjüket, hogy a bölcs kormány az állami ötmilliót nem tőlük, hanem a pesti „proliktól” vonta el.

A polgári kormány bizonyára tovább építené a polgári Magyarországot. A polgárság orbáni felvirágoztatása azonban legalább annyira terhelné a büdzsét, mint a Medgyessy-kormány jóléti-gazdasági programja. A nemzeti polgárság megteremtésének jegyében további közpénzeket csoportosítanának át a maguk hibájából nem boldogulóktól a kormány segítségével boldogulókhoz. Állami forintok gazdagítanák az olimpia megrendezéséért (nem egészen önzetlenül) lobbizó nemzeti nagyvállalkozókat, a lojalitásért cserébe szép béremeléssel jutalmazott köztisztviselőket, a polgári lakásuk megvásárlását tetemes kamattámogatással segítő vagyonosokat. Sőt a régi-új kormány már százmillióra növelte volna a támogatott lakáshitelek plafonját, hogy azok a főpolgárok is érezzék az állam segítő kezét, akik most kénytelenek havi milliókért házat bérelni, mert nem tudják megvásárolni a családjuk számára megfelelő életteret nyújtó hússzobás, uszodás-szaunás rózsadombi otthont. Vélhetően az a gondolat is felötlött volna már a szociálisan érzékeny Orbán-kormányban, hogy célszerűbb a bérlakásprogramra szánt pénzt cselédlakások és cselédlépcsők építésére fordítani. Legfeljebb a kultuszminiszter gyorsan kivonná a forgalomból Émile Zola – francia polgárhoz képest érthetetlenül empatikus – műveit.

Ha maradt volna az előző kormány, az adórendszer és a szociális támogatások átalakítása is a régi mederben folytatódna. Hamarosan minden tízmilliós jövedelmű család adókedvezményt kapna, ha legalább három gyereke van, a munkajövedelemmel nem rendelkezők viszont a gyerekszámmal arányosan csökkenő családi pótlékban részesülnének. Az ingyenes tankönyv mindjárt két példányban járna azoknak, akik igazolják, hogy Mercedesszel szállítják gyermeküket az iskolába, és az ilyen gyerekek az ingyenes óvodai-iskolai étkezésnél repetát is kapnának.

Ha hatalmon maradt volna az Orbán-kormány, nemcsak a fogtömés, hanem az aranykorona is ingyenes lenne, és az állami nyugdíjak jól bevált rendjét sem borítanák fel a magánbiztosítók. Hiszen mire befuccsolna a nyugdíjrendszer, addigra úgyis felépülne a polgári kommunizmus (persze ehhez még négy-, tizenkettő vagy esetleg negyvenévnyi folyamatos Fidesz-kormányzás kellene), és akkor mindenkinek a szükségletei szerint jutna (ha egyáltalán maradna). Addigra az állami szektor is visszanyerné régi fényét: nemcsak a gázüzlet kerülne állami kézbe, hanem az egész Mol, amely visszakapná a jól csengő OKGT nevet, sőt a Vegyépszer is állami vállalattá avanzsálhatna, azzal az apró feltétellel, hogy az alkotmány rögzíti: „az állam én – O. V. és baráti köre – vagyok”.

A polgárok feletti állami gondoskodást szolgálná a tovább izmosodó állami bankrendszer is: a közpénzen kistafírozott, de még mindig gyengécske állami Postabank fölvásárolná az OTP-t, a kisgömböc étvágyú kormánybank, az MFB pedig a többi pénzintézetet kebelezné be. Ezek, a Nemzeti Bankkal szimbiózisban, elláthatnák pénzzel a szépen fölnövesztett állami gazdaságot, ahogy a múlt század hetvenes éveiben is sikerrel tették.

Mert a második Orbán-rezsim már nem követné el azt a hibát, amelyet 1999–2000-ben elkövetett. Erről Matolcsy György, a „magyar modell” megalkotója biztosított bennünket a Pénzügykutató Rt. születésnapi konferenciáján, ahol eredeti modellje továbbfejlesztett, bankópréssel ötvözött változatát ismertette. A modell igen egyszerű elv alapján működik: a gazdaság tetszés szerint bővíthető, csak elegendő pénzt kell hozzá nyomni. Így most, a második (harmadik és a többi) Orbán-kormány nem szembesülne a költségvetési hiány elszaladásának terhével, ami az előző ciklusban a költekezés visszafogására szorította, és a külső adósság felduzzadásától sem kellene félni, ami az állami nekibuzdulás szokásos kísérőjele. Nem fenyegetne az újabb Bokros-csomag rémképe sem, amelynek eredetije is elkerülhető lett volna Matolcsy szerint, ha akkoriban ő üzemeltette volna a pénzjegynyomdát.

Most viszont minden rendben lenne, hiszen a bankóprés bármikor könnyedén bevethető fegyver, kizárólag politikai elhatározás kell hozzá. Ez most, a második Orbán-kormány (feltételezett) regnálása alatt nyilván meglenne, máskülönben ugyanúgy járna, mint a (valóságos) Medgyessy-kormány, amely előbb-utóbb kénytelen lesz határozottabban visszafogni költekezését. Orbánék, mint Matolcsytól tudjuk, ezt nem tennék, tehát maradna a bankóprés.

Hogy aztán milyen gyorsan pörögne fel az infláció, mikor váltana át a múlt század derekán már megtapasztalt hiperinflációba, azon múlna, hogy milyen gyorsan kívánná megvalósítani a kormány a sajátosan felfogott polgári Magyarország ideálképét, és hogy milyen gyorsan zárná el az országot a külvilágtól. Ha ugyanis nem zárná le az elmúlt húsz év alatt megnyitott zsilipeket, akkor gyorsan véget érne a polgári álom: pillanatok alatt úgy eladósodna az ország, hogy még a honatyák zoknijára is jelzálog lenne bejegyezve. Ha ellenben résmentesen lezárná az országot, hogy tőke se be, se ki ne mehessen, akkor egy másik (rém)álom válna valóra: jönne a hiperinfláció, jönnének a hetente felülbélyegzett millforintok és billforintok, s az elképzelt euró helyett hamarosan jöhetne az újforint (esetleg újpengő). Feltéve, hogy lenne egy kedves (majdnem önzetlen) segítőtárs a már felbomlott Szovjetunió helyett, aki némi árufedezettel megtámogatná a stabilizációt.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk