←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata
Huszár Tibor

„Hogy valakinek itt legyen képe pofátlankodni!"

Kádár János a BM pártbizottságán, 1961. december 22.
Kádár nem engedte el a füle mellett a Belügyminisztériummal kapcsolatos figyelmeztetéseket. Első útja a XXII. kongresszust értékelő KB-ülést követően - igaz, jelképesen - Csepelre vezetett. Beszéde a referátumához képest új elemet nem tartalmazott. A hely szellemének megfelelően szükségesnek tartotta aláhúzni: nem lesz liberalizáció a párt politikájában.1 Ezután december 7-én látogatást tett a Magyar Tudományos Akadémián, ahol az Elnökség tagjaival beszélgetett, majd a következő napon részt vett és felszólalt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén.2 E szerepléseit jelképesnek is tekinthetjük, ez utóbbi alkalmat azonban a diktatúra oldását ígérő két fontos tézis megfogalmazására is felhasználta. Hangsúlyosan szólt a pártonkívüliek számára biztosítandó szereplehetőségekről, s a nyilvánosság előtt először fordította meg Rákosi „aki nincs velünk, az ellenünk van" híres-hírhedt, szektáns-kirekesztő politikai tételét: „aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van".3
Ez a jelmondat önmagában nem programértékű, mégis mérföldkőnek számít a hosszú ötvenes évek időszakát - vagyis a represszió elmúlt négy évét is - fémjelző kánon felszámolásának útján.4
Ezt követően jelent meg Kádár 1961. december 22-én a Belügyminisztérium pártbizottságának kibővített ülésén. Erről a látogatásáról a lapokban nem jelent meg közlemény - a BM szemlátomást megmaradt a rendszer szigorúan titkosított övezetének.5 A beszámolót Kovács János, a BM PB-titkára tartotta. Kádár utolsóként, megvárva a kártyák kiterítését, zárszó helyett szólalt fel. Beszéde a jegyzőkönyvi terjedelemből ítélve közel kétórás lehetett.
Az első hozzászóló Tömpe András volt, aki másfél évtizedig nem hallatta hangját hivatalos fórumon.6 Felszólalását szokatlan nyíltság és morális igényesség jellemezte, de politikailag új elem nem tűnt fel benne. A további hozzászólások közül kettőt emelünk ki: Hazai Jenőét és Hollós Ervinét, Kádárnak ugyanis rövidesen mindkettővel politikai elszámolnivalója akadt. Hazai - már amennyire ez az egyébként érezhetően pontosan jegyzőkönyvezett hozzászólásból megítélhető - őszinte és önkritikus volt,7 távol állt tőle minden kétértelműség és hátsó gondolat. Hollós Ervin hozzászólása jellegében is különbözött Hazaiétól. Hollós egy cseppet sem érezte úgy, hogy múltbeli nézetei felülvizsgálatra szorulnának, és alapvetően helyesnek ítélte meg azt a tevékenységet is, amelyet azon az osztályon 1957 óta folytatnak, illetve korábban folytattak. A párt politikáját opponáló tézist e helyütt ő sem fogalmazott meg, s hozzászólásaikra Kádár nem is reagált. Hollós az ötvenes évek politikáját abban tartotta elmarasztalhatónak, hogy ahelyett, hogy szűkítette volna, szélesítette az ellenséges erők befolyását, s ez a politika az adminisztratív harc logikáját is rossz irányba befolyásolta.8
Kádár - ha más szerkezetben és más hangsúlyokkal is - tulajdonképpen megismételte a KB-ülésen elmondott beszámolóját. Hozzászólása referátum jellegét erősítette, hogy mondanivalóját pontokba foglalta, mintegy tömbösítette. Ezek sorrendben: a személyi kultusz; az albán állásfoglalás; a kínai álláspont; a viták (teoretikus nézetkülönbségek a szocializmus, a kommunizmus építésének szakaszairól); hazai dolgok (osztályviszonyok átalakulása, kispolgárság); az egyház kérdése; a rossz munkastílus (szervezkedések, rehabilitációs ügyek, pártonkívüliekhez való viszony); a származás helyes kezelése; köztörvényes bűncselekmények; „aztán maguknál". Az alcímeket kurziváltan Kádár hozzászólása tartalmazza, a zárójelben megadott altémákat mi emeltük ki. Úgy véljük, a témák ilyen módon való csoportosításából is kitűnik: Kádár e fórumon nem eldugta, hanem középpontba állította a személyi kultusz és a törvénytelenségek kérdését, s jelentős teret szentelt a BM munkájának. A belügyminisztériumi aktívákon való részvétel Kádár számára sajátos kihívást jelentett. Múltja fontos állomásai torlódtak egymásra. Mint maga is említi: volt minisztere és foglya is a Belügyminisztériumnak, kipróbálta - kipróbáltatták vele - a vallató és a fogoly szerepét. Mintha „megsebzett identitásának" kiiktathatatlan része lett volna ez az intézmény. Az egész beszámolón végigvonul az a hol nyílt, hol latens polémia azon államvédelmis szellemiséggel, amely legalábbis gondolatban a párt elé és fölé helyezi magát, s amelyet az erőszak mindenhatóságába vetett hit éltet. Egy pillanatra sem felejti el, hogy a BM erőszakszervezet: az ellenforradalom elleni megalkuvásmentes harcot a testület erényének tartja, és kijelenti: ezen ügyben „Önök joggal igényt tarthatnak a jól megérdemelt elismerésre".
Előadásmódja korántsem olyan feszes, mint azt a felvázolt szerkezet sejteti. Jóllehet kezdetben visszafogja magát, de szavainak emocionális töltete ezúttal is erős, és az idő előrehaladtával egyre gyakrabban lendíti át a gondolatot az előlegezett témakereten. Hozzászólását ugyanis nem írta meg előre, csak részletes vázlatot készített, s legtöbbször éppen az államvédelmet érintő kérdésekben kalandoztak el gondolatai. Időzzünk el néhány nemcsak gondolkodásmódját, de e testülethez való különös viszonyát is találóan jellemző mozzanatnál!
A falu átalakításával kapcsolatban a társadalom osztályszerkezetének változásáról érdemben nem mond semmi újat. Azzal a kijelentésével azonban, hogy aki nem képes megérteni, hogy a politikaformálás szempontjából nem a tegnapi osztálypozíció, hanem az új társadalmi viszonyok a meghatározóak, akkor is a szektáns politika módszeréhez nyúl vissza, ha közben új jelszavakat skandál. Az e kérdéssel kapcsolatos hangsúlyai is figyelmet érdemelnek, de még inkább egy véletlennek tetsző - legalábbis a szöveghez nem közvetlenül kapcsolódó - elszólása:
„Ha dogmatikusan gondolkodunk, nem tudjuk megítélni az osztályharcot. Ha nem dogmatikusan gondolkodunk, akkor végigvesszük, mik az osztályerőviszonyok ma Magyarországon vagy a területen, és mit kell itt csinálni. És higygyék el, nagyon gyakori, hogy öt vagy tíz évvel azelőtti osztályelemzés alapján akarunk mi megoldani valamilyen kérdést. Így dolgozni ma már nem lehet. Egy példát említek. (Most már mindegy, irgalom nincs, mert én négy és fél éve voltam itt utoljára, és azt hiszem, még hat évig nem jövök ilyen nagy lelkigyakorlatra.) Példát mondok: itt van a lenini hármas jelszó... »támaszkodj a szegény parasztra, harcolj a kulák ellen, és szövetkezz a középparaszttal«. Ez jó jelszó egy olyan szocialista államban, amelyben még az egyéni parasztgazdaság az uralkodó... És tessék, most adják ki a lenini hármas jelszót. És... tessék, mondják meg, mi fog abból kijönni. A termelőszövetkezetet darabokra szaggatom, megindítom az osztályharcot, a termelőszövetkezeti parasztok egymás elleni harcát. Hát erre tanít minket a marxizmus-leninizmus? Ezt csak példaként említem. Az osztályharcot mindig az adott helyzetben kell megítélni, és nem szabad egy más helyzetre vonatkozó, szent igaz, marxista tételből dogmát csinálni, mert akkor az ellenkező eredményre fogunk jutni." (Kiemelés - H. T.)
Kádár egyébként maga is doktriner módon ítéli meg a kispolgárság és az értelmiség társadalmi státusát, az értelmiségről például mint a kispolgárság részéről beszél. Ez az állítása még akkor is kérdéses lenne, ha a példaként említett orvosoknak magánpraxisuk lenne, és lennének magántulajdonban lévő termelőeszközeik. A szocializmus viszonyai között azonban a diplomás orvos is állami alkalmazott, „az egészségügy" a szocialista szektor egyik „alrendszere". A régi kánon alapján megfogalmazott politikai üzenet azonban az ÁVH-s - s tágabban az örökölt szektáns - beidegződésekkel perel,9 s aktuálisan a repressziós politika logikáját a társadalmi megbékélés logikájával szembesíti: „a mi harcunk szempontjából nem mindegy az, hogy a kispolgár a szocialista rendszerrel meg van-e békélve, vagy nincs. Megy-e vele vagy harcol ellene. A társadalmi befolyás az nem lehet mindegy."
Sajátos hangsúllyal adta elő a Rákosi köréhez tartozó vezetők ügyét, így Kovács Istvánét is. Többen is ültek a teremben, akik korábban Kovács tisztelői voltak, s most sem ellenezték volna reaktiválását. Kádár nem titkolja, hogy Kovács sok éven át „testi-lelki" jó barátja volt. És most ez az ember az ő szemében nagyon keveset ér. Az okokat sorolván megismétli minden korábbi érvét: nem képes szembenézni tévedéseivel, csak önmaga pozíciójával van elfoglalva stb. De elhangzik egy súlyos állítás is, amelyet ismereteink szerint nyilvánosan sem korábban, sem később nem fogalmazott meg. A felvezetés kenetteljes vagy annak tetsző, a felidézett tény azonban súlyos, többeknek is okul szolgálhatott a töprengésre. S ami nem kevésbé lényeges: betekintést enged Kádár lelki bugyraiba.
„Ha megkérdezzük, hogy mi volt az ő hibája, még ma sem tud mást mondani, mint azt, hogy nem voltam elég erélyes, eltoltam a Rajk temetést. Ennyiből áll az ő tudománya. Na most ehhez tegyenek valamit - és ne értsék félre a hasonlatot. Én erre az emberre ma sem haragszom... semmiféle közösséget nem látok kettőnk között, de nem ellenségem, nem haragszom rá. Ha van valami viszony - tulajdonképpen sajnálom. Ez az egész. De most, hogy a példát félre ne értsék, azért bocsájtottam előre. Annak idején, amikor engem letartóztattak, és ezt bejelentették a Központi Bizottságnak, ott valami kétely merült fel, ott felszólaltak emberek, hogy valami nem világos. Végül a Központi Bizottság úgy döntött, hogy kiküld egy bizottságot, az menjen be a börtönbe, beszéljen velem, és utána a bizottság jelentsen a Központi Bizottságnak. A bizottság elnöke Kovács István volt. És aztán elment, aztán ment a Központi Bizottsághoz, és jelentette, hogy beszéltek velem, hogy így és úgy és amúgy, és én valami rendőrségi spicli voltam, meg kém voltam. Ezt jelentette a Központi Bizottságnak. És soha többé nem került szóba az egész ügy a pártban. Egy kis hibája van az egész dolognak, hogy ők velem soha nem beszéltek."10
De Kovács István ügyének ismertetésekor még „nem szaladt el vele a kocsi". Dögei-Boldoczki ügyét is visszafogottan, igaz, hasonlóan tendenciózusan adja elő. A HM „ügy" kapcsán érintett Bartos Antal személyéről szólva azonban fellobban sértett énje: valósággal perzsel az indulat, melynek fékevesztettsége messze nincs arányban sem a hivatkozott esettel, sem az érintett személlyel. Az ügy az úgynevezett Szalay-Laáb-féle katonai „összeesküvés",11 s a személy Bartos Antal BM-miniszterhelyettes. Bartost a perben született ítélet szerint a katonatisztek megkeresték, terveikről is tájékoztatták, s Bartos állítólag minderről nem tett jelentést. Kádár így beszélt az akkor már a pártból is kizárt volt miniszterhelyettesről:
„Vagy ez a HM-dolog, ezt maguk ismerik, meg is tárgyalták. Itt van a maguk Bartosa. Hát az anyja mindenit annak a Bartosnak, hát ha úgy az ember a szubjektív érzéseire hallgathatna - ha nem volna pártfegyelem, meg ilyesmi a világon, és én azzal a Bartossal valahogy találkoztam volna valahol a közelmúltban, akkor nem tudom, mit csináltam volna vele. Mert az a Szalay meg az a Laáb az jól van, de azért a Bartos az az én számomra több és rosszabb. Több és rosszabb. Hogy valakinek itt legyen képe pofátlankodni, ebbe a Belügyben, ahol [sic] mégiscsak az ellenforradalom elleni harcnak a - hát úgy mondjam - egy rendkívül fontos bázisa, és itt így viselkedni, az már egy kicsit sok. Nagyon sok. Maguk mindnyájan felelnek a Bartosért. Mindnyájan felelnek. Másképp kellett volna azzal beszélni, mint ahogy maguk azzal beszéltek. Hát mi üzengettük, hogy bírják már nyilatkozatra egyszer azt a Bartost, hogy vajon mivel is ért egyet vagy micsoda, mert évek múlnak, és nem nyilatkozik. De tudtuk, hogy kikkel barátkozik! Ez rossz, negatív mérleg a BM számára. Itt vezérkedhet meg a proletariátus zászlaját viheti egy ember, aki 1944-ben írja a barátjának, hogy nem lépek be az SS-be, mert bár kedvem volna belépni, de félek, hogy az öregek majd nyugtalankodnak, hogy én hol vagyok és élek-e. És azért azt írja, hogy jaj nekünk, ha jönnek a vörösök. Az itt, a mi radikális zászlóhordozónk a Magyar Belügyminisztériumban egy ellenforradalmi tapasztalatok után. [sic] A kutyaistenit az ilyen világnak! És most tudják, miért nem ül ez az ember? Azért, mert okosabb volt, mint a többi. Csak azért. A nézetei semmivel sem jobbak, mint azoké, a Laábé meg a Szalayé, és igazság szerint azok között volna a helye, csak szerencséje volt. Tanuljanak belőle: kivel hogy kell barátkozni, politikailag hogy kell véleményeket cserélni. Nehogy azt higgyék, hogy nekünk hűségeskükre van szükségünk. Nincs erre a Központi Bizottságnak szüksége, de világos politikai állásfoglalásra maguknak van szükségük. Hogy a maguk háza táján rend legyen, és a maguk pártszervezetében rend legyen."
Kádár indulati kitöréseiben ez esetben is fellelhető a célzott (instrumentális) agresszió eleme, jelen esetben ilyen az idézett tiráda utolsó három mondata s az abban található üzenet: „rend legyen a maguk háza táján és pártszervezetében". De a szóáradatban akad néhány kijelentés, amit nem mond ki vagy legalábbis nem így, ha nem veszíti el egy-egy pillanatra az önuralmát. Mert nem egyedül és nem is elsősorban a BM vezetőinek róható fel, hogy Bartos főtiszt, majd miniszterhelyettes lett a BM-ben annak ellenére, hogy 1944-ben be akart lépni az SS-be: a BM-miniszterhelyettes kinevezése a nómenklatúra-elv szerint az MDP PB illetékessége, s azt Kádár az MPFK elnökeként, illetve tagjaként megerősítette. S Kádár azt is jól tudta: Bartos nem kivétel, könnyen beszervezhetőségük, illetve foghatóságuk folytán 1945 után számos kisnyilast, volt SS-szimpatizánst, csendőrt alkalmaztak rendőrnek s verőembernek az ÁVH-ra. S ha 1956-ban nem dezertált, netán karhatalmista lett, előmenetelét „helytállása" hitelesítette. Ez a tény nem mond ellent annak az elvnek, hogy a kulcspozíciókba volt illegalisták, vezető pártmunkások kerültek: az ő feladatuk volt a „zsoldosok" kézben tartása.
Kádár tehát haragra gerjedve túlreagálta a helyzetet, de az ítéletét elhomályosító „pszichológia vakfolt" nem egyszerűen a pillanatnyi hangulat következménye volt: Kádár - okkal, ok nélkül - előítélettel viseltetett a testülettel szemben. Ezt bizonyítja, hogy e felfokozott indulati állapotban hozza most már kifejtetten szóba, miért nem jött el már négy éve BM-aktívára vagy PB-ülésre. S állítását azzal is megtoldja: a párt első titkáraként „minden lehetséges alkalommal" még azt is kerülte, hogy „a BM-kérdésben" állást kelljen foglalnia. A több mint kétséges kijelentést igazolandó hozzáteszi: tanúi vannak rá. „Kerültem, és erre nekem jó okom volt, mert itt sok ember dolgozik, akinek fölöttese voltam régebbi időkben pártvonalon, állami vonalon is, mert belügyminiszter is voltam. És nem kevés ember van ma is, akinek én a foglalkozásának a tárgya [sic] voltam. És én mentesíteni akartam a pártot meg a belügyet attól, hogy itt valamiféle szubjektív dolog is szerepet játsszon a munka rendbe hozásában. Emiatt nem jöttem, és nem is fogok sokáig jönni. Ez az igazság."
Több mint kétséges és minden alapot nélkülöz az az állítása, hogy a BM és különösen az államvédelem ügyeiben - Szerovék 1957. januári távozását követően - akár egy pillanatra is kiadta volna a kezéből a döntési jogot. Ellenkezőleg: Kádár a minisztérium felső vezetésének állandó rotálását személyesen kezdeményezte és irányította. Egyes volt ÁVH-s főtisztek és „megszállottan" balos mozgalmárok odahelyezését pedig maga kezdeményezte vagy támogatta. A represszió könyörtelen végigvitelében s főleg a minden rendű és rangú Nagy Imre-hívők ellehetetlenítésében rájuk bízvást hagyatkozhatott, s számára az is hasznos volt, hogy a régi ÁVH-sok s az „új emberek" egymást is sakkban tartották. Ugyanakkor Kádárban munkáltak félelmek, amelyeket egyes államvédelmi tisztek kiterjedt KGB-kapcsolata s az a trauma magyarázott, amely különösen saját letartóztatása óta benne munkált. Mint Aaron T. Beck a félelem és az agresszív magatartás összjátékának indokait vizsgálva megállapítja: „a történelem előtti valóságos és lélektani vadonban valószínűleg túlélési értelme van annak, ha bármilyen sajátos ártalmas ingert túlreagál az egyén".12 (Kiemelés - H. T.)
Hogy sértettség és harag is munkált benne, azt tanúsítja az indulati fellobbanás zárómondata: „Mert egy ember nem volt itt, aki azt mondta volna, tudja, hibáztam annak idején magukkal szemben." S ahogy tíz évvel a letartóztatása és két évvel a szabadulása után a sérelmét kimondta, s a „pszichológiai vakfolt" széttisztul, vált: indulatát viszszafogja, diszkurzív beszédmódra tér át. Egyrészt a testülettel szembeni totális bizalmatlanságot sugalló szavait kiigazítja,13 másrészt felvázolja azon politikai téziseit, amelyek politikai mezsgyehatárokat húznak a jelen idejűen elfogadható, illetve elutasítandó politikai vélekedések között.
A kályha, ahonnan újra nekivág a politikai okfejtésnek, természetesen a XXII. kongresszus, de e helyütt sajátos olvasatban. Az ott elhangzottakat - jóllehet visszafogottabban - társítja az ÁVH-s közbeszédben tovább élő sztereotípiák bírálatával. Az e közegben tovább élő politikai klisék végül is a következő történeti-logikai szálra fűzhetők fel: miért ment el Hruscsov kanoszszát járni Belgrádba, ha végül is kiderült, hogy a jugoszlávok revizionisták? Számos „tény" bizonyítja, hogy Rajk múltja nem volt „szeplőtlen". Helyes-e most szentként kezelni? Célszerű volt-e Donáth Ferencet, Losonczy Gézát 1954-ben rehabilitálni, ha 1956-ban bebizonyosodott, hogy osztályárulók? Nagy Imre már korábban okot adott a kételyre, miért kellett 1956-ban a kezébe adni az ország gyeplőjét?
Kádár ezeket a kérdések formájában megfogalmazott rágalmakat nem nevesíti, illetve külső szereplő megnyilvánulásával társítja.14 Válasza Rajk László esetében kategorikusabb, de elutasító az öszszes többiben is. Érvelésének lényege: nem szentségtörés bárki korábbi eltévelyedésein töprengeni, de rossz a logikai sorrend. Mert abból, hogy valaki 1956-ban a barikád másik oldalára került, nem következik, hogy helytelen volt őt a két évvel korábban ellene konstrukciós perben hozott ítélet alól mentesíteni. Pont fordítva: „helytelen volt őket két évvel ezelőtt becsukni, mert ha azokat igazságtalanul be nem csukják, az nem létezik, hogy azok ennyire mentek volna". Jóllehet Nagy Imre korábbi nézeteit illetően érvei nem ennyire egyértelműek, afelől nem hagy kétséget: az, aki egy törvénysértést későbbi hibák által igazol, s ily módon kétségbe vonja az 1954-es rehabilitáció jogosultságát, az sem a BM vizsgálati politikai osztályán, sem a minisztérium más részlegében „nem tud jól dolgozni", következésképpen ha nézetein nem változtat, nem is dolgozhat.
Az egykori ÁVH-sok által elkövetett törvénysértések ilyen összefüggésben való felidézése egyszersmind stratégiaváltás előjele a párt politikájában s következésképpen a BM vonalán is. A represszió szakasza lassan lezárul; önmagában már nem elég kérlelhetetlennek mutatkozni a számonkérésben. A társadalmi átalakulások következtében módosul az ellenségkép; a konfliktusok élezésének politikájáról át kell térni a szövetségépítés politikájára. Újra kell értelmezni a pártonkívüliek szerepét, a származási kategória használatát, másképp kell viszonyulni a tanult emberekhez, már nem lehet a megbízhatóságot a tudás rovására előnyben részesíteni. Aki nem fogadja el a XXII. kongresszus által megerősített fordulatot Sztálin értékelésében, a proletárállam szerepében, az nem tud érvényt szerezni ennek a politikának az egész társadalmat átszövő hálózati rendszerben, láthatatlan ellenőrzési mechanizmusokban.
Kádár ezeket a kérdéseket tételesen is végigveszi; kategorikusabban és szemléletesebben, mint korábbi megnyilvánulásai során. A kategorikusságot vélhetően az is magyarázza, hogy tudatában volt annak: szavai a teremben ellenérzéseket váltanak ki. Mert a nómenklatúrán belül - szereptudatából következően is - e testületben volt a legerősebb az álradikalizmus.
A törvényesség kérdésére külön is kitér, ami a represszió befejezése szempontjából érthető. De számon kérő szavai nem tárgyilagosak. Érinti - az államvédelem általa is ismert módon befolyásolt - ítélkezési gyakorlatát, s számon kéri a törvényességet a BM apparátusán is. Amiről nem ejt szót: ki engedte ki a szellemet a palackból. Példái a bírói gyakorlattal kapcsolatban főleg a megkésett fellebbviteli ítéletek,15 a testületnél az erőszak indokolatlan alkalmazása, az ügynöki beszervezés gyakorlatában mutatkozó visszásságok. Egy vadőrrel szembeni megalapozatlan vádaskodás újra indulatba hozza: „én azt mondom, elvtársak, én nem akarom még egyszer megérni, hogy itt felháborodott apolitikus emberek megöljenek valakit azért, mert sárga félcipője van. Én ezt nem akarom újra látni" - de érvei a testület belső ügyeiről látszólagos rögtönzöttségük ellenére alaposan át vannak gondolva, jóllehet az ÁVH történetének különböző szakaszaival kapcsolatosak.16
S befejezésként, mint egy szimfonikus költeményben, kicsit módosítva visszahozza hozzászólása két alapmotívumát: „Elvtársak, általában fejlődünk, itt is fejlődés van. Ezt mindenki érzi, nem udvariasságból mondom, hanem őszintén. Nagyon örülök neki. Mert ha eszembe jut, hogy milyen kérdésekben kellett még vitatkoznunk ötvenhétben, hát nem is tudom összehasonlítani." Ez a „tegnap" vitáit felidéző egyik motívum. S a másik a kételyt megőrző „nem haragszom" díszítő elem: „Ezekről a kérdésekről szerettem volna szólni az elvtársakhoz és ezzel a kötelezettségemnek eleget tenni. Mert énnekem ne úgy vessék fel, hogy »azért nem jött ide, mert haragszik ránk«. De egyáltalán, egyetlenegyikükre sem. (sic) Úgy egy-egy dologért, egypár elvtársra megharagudtam az utóbbi időben, egyesekre. Énnekem a BM-mel semmi bajom nincs. Tavaly előfordult, hogy megkérdezte egy testvérpárt vezetője, hogy »magát mennyire ítélték?« Hát kijelentem önöknek, hogy egy percig gondolkoztam, mert máson járt az eszem, s neki nem tudtam megmondani, hogy hogy is volt. Nem ilyesmin jár az ember esze." (Kiemelés - H. T.)
Hát igen, „egy-egy dologért", „egypár elvtársra". De kire, s milyen súlyú ügyekben? Mert hát az aktív állományból nevet nem említett, a kibővített PB-ülés egyetlen hozzászólójával sem vitatkozott. A mondottak csak pozitív önértékelését szolgálták;17 a törvénysértésekkel kapcsolatos korábbi döntéseket, elnapolt ügyeket felülvizsgáló bizottság megkezdte munkáját. S e vizsgálatban érintett célszemélyek közül többen ott ültek a teremben.
S a XXII. kongresszus magyarországi kihatásai e ponton csengtek egybe a represszió lezárásának, a konszolidációs folyamat felgyorsításának perspektívájával. S Kádár jól tudta, ennek a fegyveres testületekben s különösen a BM-ben nem mindenki örül. Sőt „lehet, hogy egy belügyi meg is ijed tőle". Mert az ilyen távlat számára kedvezőtlen intézkedéseket ígér. Ha ugyanis kinyilvánítjuk - még ha nem maholnap is -, hogy leraktuk a szocializmus alapjait, s azt alkotmányban is rögzítjük, akkor „egyszer csak általános közkegyelmet mondunk ki, amelyik olyanokra is kiterjed, akikre most itten nem gondolunk". Márpedig ezt a lépést is meglépjük, „ha a mi proletárdiktatúránk erősítése azt követeli meg! Hát ilyen perspektíván gondolkozzunk!"18
 
Alig két héttel a BM-pártaktíva után Kádár János levelet kapott Tömpe Andrástól. A tizenkét év külhoni szolgálat után hazatérő Tömpe először jelentkezett levélben Kádárnál, akihez régi ismeretség fűzte. A szovjet hírszerzésben játszott szerepéről érdemben e levelében sem ír, annyi azonban kiderül, hogy a vezető kapitalista országokba telepített összekötőként egyik kulcsszereplője volt a kémhálózatok hidegháborús harcának.19 Jóllehet meggyőződéses internacionalistaként e megbízatását utólag is hasznosnak ítéli, lesújtó véleménye van a területért felelős NKVD-tábornokok szűklátókörűségéről, felelőtlen döntéseiről. Elégedetlenségét soha nem rejtette véka alá, s emiatt súlyos vitái voltak a hírszerzés irányítóival, közöttük Beszcsasztnov tábornokkal, aki 1959-től a magyar belügyminisztériumban főtanácsadóként működött. Korábbi konfliktusainak felemlítését vélhetően ez a tény magyarázza, mert Tömpe András - rövid huzavona után - a BM államvédelmi részlegébe került,20 ahol konfliktusai a szovjet tábornokkal folytatódtak. A viták indítéka, hogy a szervezeti rendszert, a belső munkamegosztást túlközpontosítottnak, bürokratikusnak ítélte.21 Javaslatait rendszeresen elutasítják, általa feleslegesnek tartott feladatokkal bízzák meg, s ezért úgy dönt - s ez levele megírásának döntő indítéka -, hogy nyugdíjazását kéri. Fáradtsága, csalódottsága jeleként a Marosán György által felajánlott KB-osztályvezetői posztot is visszautasítja.22
Kádár számára azonban e levél más meglepetést is tartalmazott. „Végül hadd mondjam el, ha már fél lábbal kinn is vagyok, mit észrevételezek az aktíván elmondott hozzászólásodból. Nem tartom igazságosnak, hogy a jelen lévő kétszáz embernek Bartos sötét magatartásával kapcsolatban azt mondtad, hogy azért maguk mind felelősek, akik az ilyen figurákat az ellenforradalom után funkcióba hagyták, megalkudtak velük... Kik voltak abban a helyzetben az aktíva résztvevői között, akiknek a felelősség kérdését joggal fel lehetett vetni. Nagyon kevesen a Veled szemben ülők közül." (Kiemelés - H. T.)
Ennél is elmarasztalóbban ítéli meg Kádár azon kijelentését, amely szerint nehogy elfogultsággal vádolhassák, a Politikai Bizottságban távol tartotta magát a Belügyminisztérium ügyeitől. Ez egyáltalán nem megnyugtató a BM dolgozói számára, mert miközben „az elfogultság kiküszöbölését célzod vele, éppen ez ad alapot a szubjektív légkör kialakulására, ugyanakkor a dolgok rendezését nem segíti elő".
Hibáztatja azért, mert nem tudta nyugalmát végig megőrizni, mert számon kérte a testület tagjaitól saját megkövetését, s végül mert kétszer is leszögezte: „Négy és fél éve nem voltam maguknál - ezután vagy hat évig nem jövök." Ezek bizalmatlanságot éreztető megállapítások, a tónus pedig - így Tömpe - nem erősítik az állomány politikai fejlődését. Ezeket a Kádár számára bizonyára szokatlanul őszinte sorokat így zárja: „Nem gondolom, hogy csak dicsérned kellett volna - azt hiszem, ez kitűnt a magam felszólalásából is. De az ellenforradalom óta elmúlt öt év alatt legalább annyira rendet kellett volna teremteni, hogy ne kelljen az egész testületet bizalmatlanul kezelni. És ha ez nem sikerült, akkor meg kell vizsgálni, hogy miért, azután sürgősen neki kell állni a rendcsinálásnak."
Kádár a rendhagyó levélre gyorsan és nem várt módon reagált. Alig tíz nappal a levél keltezését követően - nyilvánvalóan az ő utasítására - Sándor József elkészítette az előterjesztést Tömpe András kinevezéséről az MSZMP KB Adminisztratív Osztály élére, s a Politikai Bizottság 1962. január 30-i röpszavazással azt jóvá is hagyta.23 Mi magyarázhatja az ennyire felgyorsított és pozitív ügymenetet? Azt, hogy Kádárt megijesztette volna Tömpe kritikai hangütése, vagy hogy a levél őszintesége hatotta volna meg, egyaránt kizárhatjuk. Tömpe szovjet kapcsolatai elerőtlenedtek, a bíráló-kioktató szó pedig Kádárt rendszerint haragra lobbantotta. Ám erős beleérző képessége ezúttal is alkalmassá tette, hogy a sokfelé ágazó gondolatmenetben megtalálja a maga számára hasznosítható elemet - s Tömpe levele tartalmazott ilyen részletet. Záró soraira gondolunk, amelyben a testületen belüli rendteremtés elengedhetetlenségére hívja fel Kádár figyelmét.
Tömpe ezt a kinevezést nem tartotta szerencsésnek. Levelében kikezdhetőnek ítéli, hogy az Adminisztratív Osztály irányítójaként folytassa azt a vitát, amelyet a Belügyminisztérium egyes vezetőivel még mint beosztottjuk kezdeményezett, továbbá kizáró körülménynek véli, hogy az Adminisztratív Osztály felügyelete alá tartozó testületek munkáját - a belügyet leszámítva - nem ismeri. Kádár vélhetően ezt az érvét a visszájára fordítva győzte meg végül Tömpe Andrást. A rehabilitációs folyamat során csak az segítheti hatékonyan az államvédelem megtisztítását az oda nem való elemektől, aki miközben maga nem érintett, belülről ismeri a „belügy" szellemiségét, belső törésvonalait. S mert most ezt a kérdést kell középpontba állítani, a többi terület átmenetileg háttérbe szorítható, menet közben megismerhető.
Kádár ezúttal fel kívánta gyorsítani a folyamatot, és elszánta magát rá, hogy a XXII. kongresszus hátszelét felhasználva az államvédelemből kiszorítsa a törvénysértésben vétkeseket, mindenekelőtt azokat, akik a régi vezetéssel nyíltan vagy álcázottan szolidárisak, s akik a szovjet politikában teljesen ki nem zárható újabb fordulat esetén vele szemben platformot alkothatnak. Azon a PB-ülésen, amelyen Tömpe András kinevezését elfogadták, határoztak az MSZMP VIII. kongresszusának összehívásáról.24 Ez a tény is motiválta a felülvizsgálat felgyorsítását, mert annak lezárása mindenképpen kívánatos volt a VIII. kongresszus - tehát ősz - előtti időpontban.
Kádár számára hatalma megszilárdítása volt a tét. Ennek egyaránt feltétele volt a „megbolygatott múlt" számára kedvező lezárása és a fegyveres testületek feletti kontroll megerősítése. Mert csak ez esetben lehetett biztonsággal - vagy a legkisebb kockázattal - megvalósítani a fokozatos nyitást, amelyet a gazdaság belső állapota s Magyarország változatlan külpolitikai elszigeteltsége egyaránt sürgetően indokolt.
Tömpe András frontemberként való részvétele e folyamatban kétségtelenül hordozott magában bizonyos kockázatot. De Kádárt az ilyen váratlan húzások is jellemezték. Tömpe bekapcsolódása a Rehabilitációs Bizottság munkájába erjesztően hatott, igaz - mint az a későbbiekből kitetszik -, konfliktus forrásául is szolgált.
A bizottság munkájának25 és a jelentés elkészítésének több hónapos procedúrájának nyomon követése helyett számunkra érdekesebb Kádár szerepe e folyamatban s a végkifejlet befolyásolásában. Különösen figyelemre méltó a Kádár-Tömpe-viszony alakulása, mert Tömpe András, jóllehet funkcióit tekintve epizodista, Kádár személyes történetének fontos szereplője 1962-ben is, 1968-ban is, és végül 1971-ben is, amikor önszántából golyót röpít saját fejébe.
Fejezetrészlet a Kádár János. Politikai életrajz (2. kötet, 1957. november-1989. június) c. készülő műből.
1 „Olyasmit is hallani mostanában, hogy azoknak a revizionistáknak talán nem is volt olyan nagy bűnük, hiszen ők a személyi kultuszt is szidták. Nem kevés olyan ember is van, aki 1956 után jelentkezett a pártba, s most azt gondolja, hogy valamilyen liberális folyamat következik a kommunista pártokban, így nálunk is. Ez persze tévedés." Kádár János: Beszéd a Vas- és Fémművek dolgozóinak nagygyűlésén. 1961. december 1. In: Kádár János Művei 1. k. 1956-1958. Budapest, 1981, Kossuth Könyvkiadó, 409. o. Beszéde végén Kádár János átadta a gorkiji Vörös Szormovo gyár által a csepelieknek ajándékozott vörös zászlót.
2 Az MTA-ban tett látogatásáról kommüniké jelent meg (Népszabadság, 1961. december 9.), felszólalását pedig közölték a napilapok (Népszabadság, Népszava, Magyar Nemzet, 1961. december 10.)
3 Felszólalás a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén. 1961. december 8. Vö. Művei I. k. i. m. 430. o.
4 Kádár egyébként nem véletlenül pontosította a nyugati sajtó által tőle gyűléseken szabad előadásban hallott formulát: „...ezek a Kádárék rendkívül ravaszak, mindenkit be akarnak csapni. Mert Rákosiék azt mondták régen: aki nincs velünk az ellenünk van: ezek a Kádárék most azt mondják, aki nincs ellenünk velünk van." Művei i. m. 429-430. o. A közgondolkodásban ez a formula őrződött meg, Kádár meggyőződésből és óvatosságból azzal a megfogalmazással élt: „aki nincs a szocializmus (párt, népfront) ellen, az van velünk".
5 A BM Pártbizottsága 1961. december 22-i kibővített ülésének jegyzőkönyve. MOL M-KS 288. f. 30. cs. - 1961 - 16. ő. e.
6 „Azt hiszem, megértik, mit jelent az, 1946 után legközelebb 1961-ben felszólalni." Tömpe András 1946-ban vidéki főkapitányság vezetője volt, 1961 decemberében pedig a BM Politikai II. Nyomozó Főosztály Operatív Osztályának vezetője.
7 „...szeretném mondani az elvtársaknak azt, hogy az ellenforradalom után hosszú ideig - bár én a párt határozatával egyetértettem - egyetértettem az ellenforradalom okaira vonatkozó határozataival is, minden pontjával, mégis zavart munkámban is az, hogy részben az elkövetett hibákkal kapcsolatban, részben - különösen egyes hibákért súlyosan felelős vezetők vagy volt vezetők magatartásával és tevékenységével kapcsolatban - nem tudtam elég következetes elítélő magatartást tanúsítani. Mi volt ennek az oka? Ennek az oka az volt, hogy részben mint olyan az ellenforradalom előtt fontos politikai funkcióban voltam, magam is komoly részese voltam azoknak a hibáknak, amelyeket - azon a területen, ahol én dolgoztam - elkövettek, vagy elkövettünk. Másrészt ahogy a beszámoló is hangsúlyozta, helytelen módon zavartak bizonyos személyi kapcsolatok, azokkal szemben, akiket a párt határozatai több esetben súlyosan elmarasztaltak. Szeretném kihangsúlyozni azt, hogy én saját magamban ezt az ellentmondást felszámoltam... Nem lehet következetesen egyetérteni a párt politikájával és harcolni a gyakorlati végrehajtásáért akkor, ha ugyanakkor az ember nem ítéli el saját vagy azoknak a tevékenységét vagy magatartását, akik ezeknek a hibáknak az elkövetésében súlyosan részesek voltak."
8 1961. november 17-től (ezen az ülésen számolt be Kádár az SZKP XXII. kongresszusáról) 1962. augusztus 14-16-ig (ekkor hallgatta meg a jelentést és a javaslatokat a személyi kultusz idején elkövetett törvénysértésekről) a KB összesen három ülést tartott. 1962. február 9-én, 1962. március 28-30-án és 1962. június 28-29-én. Egyiken sem került szóba a törvénysértések ügye, mindhármon önálló napirend keretében foglalkoztak az MSZMP VIII. kongresszusával. (MOL M-KS 288. f. 4-45, 4/44-47, 4-48-49. ő. e.) Egyébként a KB augusztus 14-16-i ülésén is első napirendi pontként az MSZMP VIII. kongresszusának irányelveit vitatták, majd rátértek a módosított Szervezeti Szabályzat vitatására, s ezt követően hangzott csak el Biszku Béla referátuma a törvénysértések vizsgálatára kiküldött bizottság jelentéséről. (MOL M-KS 288. f. 4-50-55. ő. e.)
9 „...a kispolgárság társadalmi befolyása messze túlmegy a létszámán; akarjuk, nem akarjuk, a munkásosztályra is befolyással van. Nem mindegy az osztályharc szempontjából, hogy a kispolgár azt mondja, jól van, az isten verje meg, építsük a szocializmust, vagy azt mondja, hogy el kell pusztítani ezt a rendszert. Ez nem mindegy. A kispolgárság soraiban is az orvosok, akik kopogtatják a beteget, és mikor a beteg beteg, akkor a lelke üdvösségét is odaadja, hogy meggyógyuljon. Ott van a nem kevés író ember, akinek a szava megjelenik a sajtóban meg a rádióban - szóval nem részletezem. Ez a megváltási ár, hát mit csináljunk. Van valami iparengedélyük, kiskereskedésük, autót tudnak venni, jobban élnek. Most legyek én radikális. Voltunk is mi már radikálisak. Emlékezzenek, az összes kisiparos munkajogosítványát elvettük, meg az összes kiskereskedőknek. Mi volt az eredmény, mondják meg, mi volt az eredmény? Ugyanazt csinálta tovább a kispolgárság feketén és törvénytelenül, amit azelőtt törvényesen csinált. Így legalább kicsit lehet őket szabályozni. Plusz halálos ellensége volt a Magyar Népköztársaságnak, és ártott neki, ahol tudott, még akkor is, mikor nem volt rá szükség."
10 A Farkas Mihály, Kovács István, Kiss Károly összetételű bizottság megbízásának indokairól, Kovács járulékos szerepéről a Kádár-per előkészítésében lásd Huszár Tibor: 1951 tavasza Magyarországon. Sántha Kálmán ügye. Budapest, 1998. Lásd továbbá Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Budapest, 1990. 336-343. o.
11 A HM-ben szervezkedő csoport tagjait börtönbüntetésre ítélték. Az ügynek öt szereplője volt: Laáb Antal, a HM PB titkára; Szalay József, a Honvédelmi Szemle főszerkesztője; Szabó Nagy László, a Főcsoportfőnökség főfelügyelője; Supka Kálmán, a HM osztályvezetője; Jakabffy László, a HM PB instruktora. Korábban a budapesti karhatalmi ezredben együtt szolgáltak, időnként összejártak, nem értettek egyet a HM személyzeti politikájával, s nem tartották elég keménynek a párt vonalát. 1961 augusztusában a tábornoki előléptetések kapcsán elégedetlenségükről Laáb Czinege Lajos honvédelmi minisztert is tájékoztatta, de annak felszólítására nem volt hajlandó elégedetlenkedő társait megnevezni. Ekkor államvédelmi ellenőrzés alá vonták őket. Eredmény: felfüggesztés, pártból való kizárás, bírósági per. A KEB 1989-ben rekonstruálva kimondta: politikai büntetőügy volt, még ha a katonai fegyelemsértés ténye fennállt is. MOL KEB anyagok, 1989. augusztus 31.
12 Aaron T. Beck: A gyűlölet fogságában. Budapest, 2000, Háttér Kiadó, 91. o.
13 „Most pedig azért jöttem el, mert az az érzésem, hogy az elmúlt évek nem hiába múltak el, sokat fejlődött a pártszervezet a BM-ben is, az Önök szemlélete is, és én ma is hallottam itt olyat, aminek nagyon örültem, és amire nagyon sokáig vártam, és amit jobb lett volna négy évvel ezelőtt hallani egyes elvtársaktól. Tulajdonképpen megmondom maguknak, mi folytatjuk az ötvenhetes aktívát. Talán emlékeznek ezekre, hogy ugyanazokról a kérdésekről beszélünk most, csak kedvezőbb körülmények között. Igaz? Mert a munka alapján sikerült kedvezőbb légkört teremteni a Belügyben."
14 Olt Károlyra hivatkozik, aki említett prágai italozása idején azt is mondta: miért kellett elmenni annak idején Belgrádba. „Ma is van sok, aki nem érti. Ért(es)sék meg velük, az istenért, hogy itt sem az a döntő, hogy mi volt az eredmény... hanem az, hogy nekünk igazságos legyen a pozíciónk."
15 Egy művezetőt 57 nyarán négy évre ítéltek, mert „valamit ugatott az ellenforradalom alatt", és a Fellebbviteli Bíróságon, mert „nagyobb lett a kurázsi, durr neki, kapott 16 évet". „És még most is vannak ilyen ítéletek."
16 Ilyenként említi dr. Bálint István orvos Világkongresszusra való delegálását: ő az ÁVH főorvosa volt, és ebben a minőségében statisztált néhány gyanúsított agyonveretésénél. Kádár azt is felemlíti, hogy a hatóságok 26 óra alatt útlevélhez juttatták. Említi még Janikovszky Béla pártba való felvételét; őt mint az állomány - Kádár szerint - talán legintellektuálisabb tagját külön felelősség terheli a kegyetlenségek elharapózásáért, jóllehet maga nem volt verőember; továbbá említ egy külföldön szolgálatot teljesítő közfunkcionáriust, akinek tizenkét hónapi távollét után első útja Péter Gáborhoz vezet, említi még a tényt, hogy - eltávolítását követően - Bartos Antalnak az állami vadásztársaságba való felvételét tartják természetesnek; valamint azt, hogy egy a KB követelésére kétéves harc után eltávolított vezető már másnap BM-ajánlással olyan álláshoz jut, ahol keresete háromszorosára növekszik.
17 „Az önigazolás... minden érték hiánya vagy sérelme esetén felléphet, de elsősorban akkor várható, ha a személy kénytelen szembenézni aljassága és/vagy ostobasága bizonyítékaival." Csepeli György: Szociálpszichológia. Budapest, 1997, Osiris Kiadó, 271. o.
18 Csáki Ernő néhány szavas zárszavában köszönetet mondott Kádár elvtársnak útmutatásaiért, ígéretet téve, hogy „igyekezni fogunk munkánkban Kádár elvtárs útmutatásait következetesen és maradéktalanul végrehajtani".
19 Tömpe András Kádár Jánosnak, 1959. április 6. In: „Kedves jó Kádár elvtárs!" Válogatás Kádár János levelezéséből 1954-1989. Szerkesztette Huszár Tibor. Budapest, 2002, Osiris. 132-133. o.
20 Kezdetben a BM Államvédelmi részlegében a II/3. osztály vezetőjévé nevezik ki. 1961. március 9-étől a BM Politikai Nyomozati Főosztály vezetője.
21 „E viták alapja az volt, hogy gondosabb káderkiválasztást, az ügynökséggel szembeni nagyobb felelősségérzetet, mozgékonyságot és döntéseket követeltem, mert felelőtlen káderpolitikájuk, erőszakosságuk, bürokratizmusuk, tehetetlenségük és az aláírástól való rettegésük munkám súlyos akadályává vált."
22 Az Adminisztratív Osztályról van szó, amely fontos jogosítványokkal rendelkezett, többek között felügyelte a fegyveres testületeket, így a BM-et is.
23 Javaslat Tömpe András kinevezésére. MSZMP PB 1962. január 30. MOL M-KS 288. f. 5/526. ő. e.
24 „Javaslat a KB soron lévő ülésének napirendjére, a kongresszus összehívására..." MSZMP PB 1962. január 30. (MOL M-KS 288. f. 5/520. ő. e.) Az MSZMP KB ezen javaslatot az 1962. február 9-i kibővített ülésén erősítette meg. „Javaslat a párt VIII. kongresszusának összehívására". (MOL M-KS 288. f. 4/46-47. ő. e.)
25 A kérdésről részletesebben lásd Sipos Levente: Hiányos leltár I-II. Társadalmi Szemle, 1994. 11-12. sz.
© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk