Váradi Júlia
Nemzeti? Színház?
- Ha valamire vagy valakire annyi súlyos történelmi, politikai, érzelmi, lelki, sőt megkockáztatom: fizikai teher nehezül, amennyi a Nemzeti Színház fogalmára és a Nemzeti Színházat képviselőkre meg persze magára a létrejött intézményre, akkor optimista legyen a talpán, aki még elhiszi, hogy itt valaha jóra fordulhat minden. Új állomás a sok tíz-, száz-, de legalábbis néhány éves történetben, hogy a kulturális tárca pályázatot írt ki a színház vezérigazgatói posztjára, és azt is publikussá tette, hogy kikből áll a tizenegy tagú zsűri, amely elbírálja a beérkezett hét pályázó javaslatait és magát a személyt. Egy rádióstúdió kicsi, ezért nem vállalkozhattam arra, hogy mind a hét pályázót meghívjam. Ebben a mai Esti körben négy potenciális vezérigazgató elképzeléseiről fognak hallani. Közülük Jordán Tamás úton van Pécs felé, ezért ő telefonon vesz részt a beszélgetésben, de jelen van a stúdióban Márta István, Székhelyi József, valamint Schilling Árpád. Utóbbi köztudomásúan már visszavonta pályázatát, melynek okairól nyílt levélben számolt be a sajtóban és így a nyilvánosság előtt. Két szakember is megnyilvánul a műsorunkban. Sándor Iván író, esszéista, aki évtizedek óta sokat és alaposan elemzi a magyar színház történetét, valamint Koltai Tamás, akiről talán el sem kell mondanom, hogy a Nemzeti Színház az ő életének olyan jelentős része, hogy ha havonta nem kerül elő valamelyik írásában, akkor baj van. Vagy vele, vagy a Nemzeti Színházzal. (Utóbbival talán alapvetően.) Schilling Árpád nyílt levelében a nemzeti fogalommal kapcsolatban a következőképpen fogalmaz: „A politika által kisajátított és jócskán elhasznált nemzeti előtag számunkra értelmét vesztette. 2002-ben huszadik századi történelmünk kényszerpályái miatt múltunk újraértelmezésre vár. Az ország előtt álló integrációs folyamat pedig nyelvünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz fűződő viszonyunk átgondolására késztet. Ebben a helyzetben Magyarországnak nem az eddigi struktúrát konzerváló, hanem új fejezetet, nem elitista, hanem népszerű, nem technicista, hanem emberközpontú, nem önmagába forduló, hanem nyitott, nem a szakma szegénységére, hanem önnön - elsősorban alkotói - gazdagságára alapozó, a hazai kulturális életben katalizátor szerepet betöltő, integráló - ha úgy tetszik -, össznemzeti, egyébiránt nemzetközi, jelző nélküli színházra van szüksége." Ez lenne tehát Schilling Árpád javaslata, amely bizonyára választ kíván a többiektől, akik pályáztak. Lehet-e ilyen Nemzeti Színházat csinálni ebben a mostani helyzetben? Elképzelhető-e bárki számára...
Székhelyi József Ha szabad rögtön közbekotyogni, én ezt egy gyönyörűségesen szép nemzeti színházi programnak látom. Annyira szépnek, hogy néhány fordulatát illetően a pályázatomban grammra szerepel mindez, amit az Árpiék dolgozata ebben a lemondólevélben - számomra nagyon sajnálatosan - felvet. Két apró megjegyzést: magam is úgy látom a világot, hogy ebben a nemzetek nagy-nagy összeborulásában fájdalmasan tapasztalható, hogy a honi közvélemény nagyon rossz műfordításban ismerkedik meg a globalizáció szóval magával. Márpedig úgy gondolom, hogy a globalizáció arról szól elsősorban, hogy ebben az össznépi összeborulásban a társult vagy társulni vágyó nemzetek éppen hogy legszebb, legkarakterisztikusabban vonzó nemzetspecifikus hagyományaikat és gesztusaikat viszik be a közös világba. A „közös világ" pedig épp erre számít.
- Ezzel tehát a nemzeti szót akarná kiemelni, hogyha én ezt jól értelmezem.
Székhelyi Igen, igen, igen. Ez nem egy színház Budapesten, amelyet Nemzetinek csúfolunk, hanem ez a nemzet színháza.
- Talán ide kívánkozik a kérdés, hogy a jelenlévők mit értenek azon a fogalmon, hogy nemzeti. Mert ugye ezt kellene először tisztáznunk. És ha ebből el tudunk indulni, akkor már érvek és ellenérvek születhetnek a Nemzeti Színház egész koncepcióját illetően.
Sándor Iván Nemzeti Színház. Nos, én úgy gondolom, hogy ezt el kell felejteni. A Nemzeti Színház mint fogalom körülbelül a következőket jelentette a százéves magyar színházi kultúrában. Egy: a Nemzeti Színház játssza a világirodalom klasszikusait, Shakespeare-t, Molière-t stb. Kettő: a Nemzeti Színház játssza a magyar irodalom klasszikusait, a Bánk bánt, a Csongor és Tündét, a Tragédiát. Három: a Nemzeti Színház játssza az új magyar drámát. A harmincas években Németh Lászlót, 43-ban Zilahyt, 52-ben Illyés Gyulát stb... A Nemzeti Színház fogalma a továbbiakban azt jelentette, hogy legnagyobb korszakában, 1950 és 1965 között a következők rendeztek abban a színházban: Nádasdy Kálmán, Major Tamás, Gellért Endre, Marton Endre, Várkonyi Zoltán, Egri István, Apáthy Imre. Tehát minden más színházzal szemben övé volt a legnagyobb rendezőgárda. Harmadszor: a Nemzeti Színház mint fogalom azt jelentette - az idő rövidsége miatt nem sorolom föl -, hogy körülbelül húsz-huszonöt olyan színésze volt, akiknek a színvonalát - bár ebben nem vagyok kompetens, mert nem ismerem eléggé a fiatalabb nemzedéket, de észleletem szerint - ma a magyar színészi palettán mindössze Darvas Iván és Törőcsik Mari képviseli. Az ilyenekből akkor húsz-huszonöt volt. Ma ilyen színházat tehát nem lehet csinálni. Ilyesmi ma egész egyszerűen nem létezik. Az elmúlt harminc évben minden magyar színház a világirodalom klasszikusai közül bármelyiket választhatta, és meg is tette. A vidékieket is beleértve minden magyar színház játszotta a magyar klasszikus drámákat. Minden magyar színház játszotta az új magyar drámákat. Ma egyetlen színháznak sincs olyan rendezőgárdája, nem is lesz, se olyan színészgárdája, és nem is lesz. Ilyen értelemben tehát az a fogalom, amit a Nemzeti Színház jelentett, a múlté.
- Ezek nagyon fontos elemei annak a kérdésnek, hogy mire épült fel az akkori nemzeti színjátszás, de én azt hiszem, emellett jelentős társadalompolitikai alapelvekben is különbözik a mai helyzet a hajdanitól.
Sándor Úgy hiszem, hogy az elmúlt hatvan-hetven évben a magyar színházak alapításának három alapmodellje volt, amelyeket sokféleképpen variáltak. Az egyiket a negyvenes évekbeli Pünkösti Andor-féle Madách Színházhoz kötném, tehát egy a korral szemben politikailag is nonkonformista, antináci színház, nagyon magas művészi színvonalon. Ennek a modellnek képviselői később a Kaposvári Színházban, illetve az ebből kinőtt Katona József Színházban igyekeztek megvalósítani céljaikat. A másik modell a Várkonyi Zoltán-féle Művész Színház, amely arra tudott alapozni, hogy 1946-ban, amikor megindult, óriási hiány volt a világ drámairodalmának legjelentősebb alkotásaiban, mivel közismerten a harmincas évek végétől a negyvenes évek közepéig nyugati drámát nem lehetett vagy alig lehetett játszani. Ugye, hát Várkonyi Millert hozta, Anouilh-t hozta, és rájuk építette a színházat.
- Természetesen ez ugyancsak egyfajta szembenállás volt az akkor elfogadott színházelméleti felfogással.
Sándor Igen, persze, így van. Ezt sem szabad elfelejtenünk. A harmadik modell ez a bizonyos nagy rendezők - nagy színészek modellje, amelyről már beszéltünk. Na már most az említettek közül ma egyik sem valósítható meg.
- Kérdés, hogy mi az, ami megvalósítható.
Sándor Látszatra úgy néz ki, hogy a mostani Nemzeti egy másik színház, s nem olyan, amilyen Magyarországon legalább húsz vagy harminc már van. Miközben éppen olyan, csak azok roszszabb technikai, játszási és anyagi körülmények között dolgoznak.
- Az a tervem, hogy a körünkben ülő másik szakember, Koltai Tamás véleményét akkor kérdeznénk meg, amikor már végighallgattuk a meghívott pályázókat. Jordán Tamás mire vállalkozna, hogyha ezt a pályázatot megnyerné? Tehát mi szerepel abban a pályázatban, amelyet beadott?
Jordán Tamás Hogy ezt a nemzeti jelzőt senki sem tudja pontosan definiálni, avval a megnyugvással tölt el, hogy talán nekem sem feltétlenül fontos. Ez oda van biggyesztve hozzá, minden pályázó nyilván mást kezd vele. Hanem ha mégis erről kell először beszélnem, akkor én azt gondolom, hogy a Nemzeti Színháznak az ország első számú kulturális intézményének kell lennie. Szándékosan mondom, hogy kulturális intézmény, mert én nem csak színházra gondolok, amikor a Nemzeti Színház vezetésére vállalkozom.
- Hanem?
Jordán A résztvevők tudják, és nyilván többen is sejtik, hogy azt a mániámat szeretném kiteljesíteni, ami annak idején az Egyetemi Színpadon kezdődött el, és körülbelül végigkísérte az egész pályámat. Ami azt jelenti, hogy nekem a színház nemcsak az előadást jelenti - természetesen hozzáteszem, az a legfontosabb, és nagyon igénylem, hogy rangos, nívós előadások legyenek, tehát nem sorolom második, vagy harmadik helyre az előadásokat -, de emellett szeretnék sok olyan eseményt szervezni, amely szerves része a kultúrának és a szellemi életnek. Abba a sorba tartozik, amelyből már ízelítő volt korábban a Csepűrágó Fesztivál vagy a Tabáni Versfesztivál, sőt maga a Merlin Színház egy évtizede. És persze nem utolsósorban a POSZT. Tehát miközben a nemzeti jelzővel nemigen igyekszem törődni, az ország első számú és vezető kulturális helyévé szeretném tenni a nevezett színházat.
- De lehet-e akkor színháznak nevezni egyértelműen ezt a leendő dolgot? Mert hogyha ez találkozóhely, kulturális központ és még sok minden egyéb, akkor lehet, hogy alapvető intézménybeli változtatásra is szükség lesz.
Jordán Én azt hiszem, hogy nem. Én a színházat nagyon komolyan veszem, nagyon sok rendezővel beszéltem, kaptam tőlük szándéknyilatkozatot, s a társammal, Bosnyák Miklóssal elég sok időt fordítottunk arra, hogy átgondoljuk, milyen fajta színházat szeretnénk csinálni. Ez persze a pályázatban részletesen nem szerepel, de a fejünkben és a papíron készült vázlatokon igen. Tehát én nem szeretném - nyomatékosan mondom -, hogyha az a hozzátevés, amivel én ezt kiegészíteném, és amire én ezt a színházat használnám, elnyomná a színházcsinálás fontosságát. A meglévő társulattal nagyon jó színházat szeretnék csinálni.
- Megtartaná a jelenlegi társulatot?
Jordán Ez egy nagyon jó nevekből álló társulat, amire lehet építeni. Azt, hogy milyen darabokat játszunk, és kik rendeznek, az meg fogja határozni, hogy kikre van szükségünk. A társulatépítést nagyon hosszú folyamatnak gondolom, mert nemcsak az döntő, hogy milyen minőségű színészek vannak jelen és dolgoznak együtt, hanem az is, hogy menynyire tudnak egyfelé húzni, mennyire egyforma az ízlésük, a gondolkodásuk. Hogy ne adj' Isten, két év múlva már fél szavakból tudjuk érteni egymást, és nem kell megküzdeni, és keresni azokat a kohéziókat, amelyek összetartanak bennünket. Van fél évünk, aminek megvan a műsorterve, megvannak a szerződések, a bemutatók kitűzött időpontjai. Azt nekünk végig kell dolgoznunk.
- És aztán?
Jordán Nagyon jó színészekből áll ez a csapat. Én azt gondolom, hogy mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy abban a fél szezonban bizonyítson. Sokat kell velük konzultálni, hiszen az sem tudható, hogy vajon az adott színészek, akik rendelkezésre állnak, azok szívesen dolgoznának-e velem, vagy szívesen vennének részt abban a koncepcióban, amit majd megismernek. Tehát, hogy a társulat hogyan alakuljon ki, arról én most azért is nem gondolkodom, mert még nagyon korán van hozzá. Muszáj még hozzátennem, hogy számomra szempont az is - miután szociális érzékenységű ember vagyok, és úgynevezett „konszenzusos figura", ahogy mondani szokták -, arra is tekintettel akarok lenni, hogy az egyes társulatokat ne gyengítsem le durva elszerződtetésekkel. Tehát én az egész szakmára szeretnék tekintettel lenni akkor, amikor majd társulatot építek. Ha én nyerem a pályázatot.
- Márta István eddig még nem szólalt meg.
Márta István Hát nehezen is teszem, mert a százhatvan oldalas pályázatban, amit Vidnyánszky Attilával, a beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház vezetőjével letettünk, megfogalmaztuk részletesen, hogy mi az elképzelésünk. Arra, hogy nemzeti vagy nem nemzeti, igazán mi se tudtunk választ adni, miközben persze kerestük.
- Mert?
Márta Tudniillik adva van egy más korszak. Egy más társadalmi helyzet. Egy más színházi közélet. És adva van egy épület. Ezt lehet szeretni, nem szeretni. Tiszteletben tartom Schilling Árpádék véleményét, akik azt mondják, hogy ez az épület szerintük alkalmatlan. Ha jól értettem nyílt levelüket, akkor ez a társadalmi helyzet is alkalmatlan a nemzeti színház, vagy az ország első színháza, vagy nem tudom milyen megfogalmazásra. Mi úgy gondoltuk Vidnyánszky Attilával és azzal a tizenöt tagú csapattal, akikkel együtt írtuk a pályázatot, hogy az adott hely alkalmas színházteremtésre. Az, hogy ez nemzeti színház lesz, vagy az ország első színháza, vagy nem első színháza, ezt majd a működés dönti el, és az a tartalom, amivel vagy sikerül megtölteni, vagy nem. Ennél sokkal súlyosabb problémákat látok, és még csak nem is a bizonyos technikai vagy esztétikai hiányosságokra gondolok...
- Mert azért azok is vannak. Vagy?
Márta Hát vannak. Persze, hogy vannak. Az akusztika... Hát ezt mindannyian tudjuk, ez már lerágott csont. Nem ez a probléma, hanem az a finanszírozási problématömeg, amivel szembe kell majd néznie a leendő igazgatónak. Sajnálatos módon mi nem kaptunk olyan gazdálkodási, működési kérdésekre választ, amelyek nélkül nagyon nehéz egy pályázatot megcsinálni.
- Azért, mert nincsen erre vonatkozó elképzelése a tárcának? Vagy azért nem...
Székhelyi Nem volt tényszám, a tényadat hiányos volt.
- ...mert a korábbiak kezében nem volt megfelelő tényadat?
Márta Ahogy Székhelyi Jocó mondja, a tényadatokat nem kaptuk meg, ami nélkül nekem mint gyakorlott színházvezetőnek is nagyon nehéz egy műsortervet összeállítani, vagy szerződtetésekről gondolkodni...
- A tényanyagok és tényadatok átadása kinek lett volna a felelőssége? Schwajda Györgynek vagy...
Székhelyi Nem, nem, nem.
- ...vagy a mostani kormányzatnak - azoknak, akik fenntartják?
Márta A mostani vezetésnek. Arra hivatkoztak, hogy az esélyegyenlőség állítólagosan ezt nem teszi lehetővé. Érveiket nehezen bár, de elfogadtuk. Gondolom, ez más pályázók számára is nehézséget jelentett. De ami talán ennél is sokkal fontosabbnak tűnő és a tartalmat érintő kérdés, az a nyitások lehetősége. Mi ugyanis úgy gondoltuk, hogy mindenféleképpen nyitni kéne ezt a színházat. Háromfajta nyitásra gondoltunk: egyrészt magát az épületet nyitni, tehát új típusú műhelyeket létrehozni: irodalom, dramaturgia, társművészetek, iskola és egyebek.
- A most meglévő épületben?
Márta Igen, a most meglévő épületen belül olyan módon nyitni - és ez természetesen magára a társulatra is vonatkozna -, ami igen gondos műhelymunkát feltételez a jövőben. Ebben a tekintetben már talán egy kicsit más lehetne, mint a többi színház Magyarországon, mert nyitni lehetne például az ország felé. Tehát a drámapályázattól kezdve a kortárs magyar drámafesztiválokon keresztül nagyon sok olyan ötlet van a pályázatban, amivel nyitnánk nemcsak a magyarországi színházak felé, hanem természetesen a határokon kívüli magyar színházak felé is. A 2004-es EU-csatlakozás hihetetlen lehetőségeket és hihetetlen problémákat fog jelenteni a jövőben. Nemcsak a Nemzeti Színház mint intézmény részére, hanem a többi magyarországi színház részére.
- Például mire gondol? Csak hogy értsük, hogy mi lehet az, amit az Európai Unióba való bekerülés a magyar színházi szakma számára jelenthet.
Márta Például a bővülő pályázati lehetőségek kihasználása. Amit egyébként a mostani rt.-forma nagyon kevéssé tesz lehetővé. Nagyon sok önerő szükségeltetik majd egy-egy pályázat elnyeréséhez, és nem nagyon veszik komolyan mint kulturális intézményt az EU-csatlakozás után a Nemzetit ebben a működési rendszerben.
- Lehetne ezen változtatni?
Márta Lehet. A mi pályázatunkban benne van, mint fontos elem, hidak építése az európai színházak felé és az alkotók felé is. Természetesen mindennek az alapja az, hogy mennyi pénzből tudunk gazdálkodni. Tehát mi utakat, tendenciákat és egyfajta filozófiát tudtunk felmutatni ebben a pályázatban. Sajnos többre nem tellett, mert nem kaptunk információkat.
- De a nevét megtartaná? Nemzeti Színháznak nevezné azt a színházat, amelyet esetleg igazgatna?
Márta Valószínű, de hát, ugye, sok nemzeti színház van Magyarországon.
- Székhelyi József a nemzeti fogalommal kapcsolatosan nagyjából kifejtette a véleményét. Most a színházzal kapcsolatos konkrétabb elképzeléseire is kíváncsiak lennénk.
Székhelyi Az eddig hallott monológokat hallgatva úgy érzékelem, hogy szinte fejezetről fejezetre követhető az én dolgozatom strukturáltsága is. A mi szakmai gyerekkorunk Jordán Tamással egyidejűleg az Universitas Együttes, tehát a régi Egyetemi Színpad közegében zajlott. Azonos alom, azonos neveltetés, amely az egész világképünket, a világról, színházról, barátságról, emberi kapcsolatokról döntően meghatározta, és hat ránk mindmáig. Ennek a neveltetésnek a paneljeit természetesen az én pályázatom is viseli magán...
- Vagyis?
Székhelyi Vagyis nem pusztán az előadásokról van szó a pályázatban, holott döntően persze az előadásokon van a hangsúly. Hanem sokkal inkább egy olyanfajta szellemiségről, amelyet rögtön visszafordítanék: ez nem az ország első színháza. Ez az ország jelenleg utolsó színháza.
- Mert?
Székhelyi Utoljára épült fel, ez a legeslegutolsó színház ebben a hazában, minden multifunkcionális fantasztikus adottságával és minden rettenetes ballasztjával együtt is. Először is szeretném a Nemzeti Színháznak azt a címkéjét elfeledtetni, ami úgy hangzott, hogy ez az ország első színháza. Ez valami görcsös, nyomulós, furcsa, nem mindig üdvözlendő tartalommal hangoztatott lózung volt, amely megakadt a torkunkon.
- Viszont rengeteg pénzzel járt, hadd tegyem hozzá...
Székhelyi Várjunk a pénzzel! Várjunk a pénzzel! Tehát megakadt önmaga és a szakma torkán. Én ezt szeretném elfelejtetni ezzel az intézménnyel. Ami a pénzt illeti, s a Pista eléggé kemény bírálattal illette a csomagot, joggal...
- Mármint a pályázati kiírást?
Székhelyi Igen. Joggal. Ebben lényegében véve kettő darab szám volt.
Márta Ne mondd el, mert ez titkos! Ott felhívták a figyelmedet, hogy a média számára nem közölhetsz bizonyos adatokat.
- A számokat nem is szeretnénk hallani.
Székhelyi Nem is mondom, csak azt, hogy kettő darab szám volt. Ebből kellett következtetnünk. Meg kell mondanom, ebből aztán rendkívül keveset lehetett kikövetkeztetni. Ezért én bizony komoly makroközgazdász és mikroközgazdász segítségét is kértem, hogy az üzleti tervet meg tudjam csinálni. Természetesen ez az üzleti terv azon a nyomvonalon készült, amelyet a pályázati esszében megfogalmaztam magamnak. Mert nem csak nagy teremben játszunk, nem csak a kamarateremben játszunk, nem csak a zikkuratban játszunk, nem csak a nézőtéri fogadóteremben játszunk. De szeretném létrehozni a panorámateremben a szobaszínházat is. Szeretném, hogyha a kertet is tudnánk használni. Szeretném azt a tenyérnyi, pici, kis szabadtéri színpadot a bábszínházzal öszszevonva - majd amikor erre lehetőség nyílik - megnyitni. Szeretnék matinét, szeretnék egyidejű előadást a nagyteremben és a kicsiben. A nagyteremben gyerek-, a kicsiben a kísérőknek felnőttprogram. Szeretném a drámatagozatosokat bevonni. Szeretném a dramaturgiát úgy felállítani és a rendezőkkel konzultálva olyan projektumokat megszervezni, hogy kicsi, dinamikus alkotóközösségek a házon belül önszerveződjenek. Ha már Sándor Iván monológjához csatolhatom a névsort, azt a fantasztikus rendezői névsort, abból sok-sok név szerepel a pályázatban. Ők a modelljeim. Ezeknek a modelleknek a honi, jelenlegi korosztályos megfelelőit szólítottam meg.
- Vannak?
Székhelyi Hogyne, hogyne, hogyne, hogyne. Vannak. Vannak.
- Merthogy Iván szavaiból az érezhető ki, hogy nincsenek.
Székhelyi Vannak. Komoly képességű rendezők. Ül itt például egy.
- Schilling Árpád megszólíttatott, aki mint rendező szóba jön. A Nemzeti igazgatójaként azonban már nem, lévén hogy visszaadták a pályázati csomagot. Lehet, hogy nem túl kedves a kérdésem, de köztudott, hogy a Krétakör Színház hihetetlenül nagy bajban van, egyáltalában nincsen játszóhelyük. Úgy tudom, hogy már el is kellett hagyniuk azt a pici színházrészt a Thália mellett, amelyikben eddig felléphettek. Itt most nyílhatott volna egy óriási lehetőség, egy akkora színházépület, amekkorát... hát az ember álmodni sem mer. Mégis visszaléptek. Ennyire súlyosnak látja ezt a Nemzeti-kérdést, vagy esetleg a háttérben valami más is meghúzódik, amiről a sajtó nem tud, és amit most nekünk itt el fog árulni?
Schilling Árpád Nem tudok elárulni semmi újat. Csak amit leírtunk a levelünkben. Itt az első és legfontosabb probléma az volt, hogy ez az épület úgy rossz, ahogy van. Tehát egyszerűen használhatatlan...
- Bővebben elmondaná, hogy mi teszi használhatatlanná?
Schilling Van egy jó stúdiója valóban, de fölé fel van építve egy borzalom, ami esztétikailag óriási sületlenség. Másrészt a belső nagy színházterem használhatatlan.
- Tudjuk, hogy nem jól lehet látni, nem jól lehet hallani, de hát ezen talán lehetne segíteni...
Schilling Se hallani, se látni. Átépíteni milliárdokért lehetne azt, amit súlyos milliárdokért elrontottak. Nem hiszem, hogy erre valaha valaki pénzt adna. Miközben külső megjelenésében is egy mérhetetlen giccshalmazról van szó, tehát egy használhatatlan színház. Azok a színházi alkotók, akik felelősséget éreznek a színházi szakma iránt, és főleg hogyha fiatalok, mint, mondjuk, én vagyok, azt hiszem, hogy nem szabadna, hogy a nevüket adják egy ilyen létezéséhez, hanem minden erejüket arra kéne koncentrálni, hogy valami új lendületet adjanak a színházcsinálásnak. Ebben a levélben erről szóltunk.
- Akkor idézem a legfontosabb mondatot a levelükből: „...nem követhetnénk el nagyobb hibát, mint hogy elősegítsük egy rossz döntéssorozat szülte kényszerhelyzet tovább élését". Tehát úgy érzi, hogy bűn ezt a Nemzeti Színházat színház célokra, vagy színház funkciókra alkalmazni, mert hogy ezzel csak tovább romlik egy már egyébként is rossz helyzet?
Schilling Én nem értek egyet ezzel az épülettel és a működésével sem. Nem értek egyet azzal, hogy elsősorban az jelenti egy színháznak az egyetlen és első pozitívumát, hogy rengeteg pénzből lehet csinálni. Én nem szeretem azt a kifejezést, hogy az ország első számú színháza, mert rögtön elkezdek gondolkozni, hogy a mi kis színházunk, a Krétakör ezen a tabellán akkor a százötvenedik és százhatvanadik hely között vajon hol foglal helyett.
- És konkrétan hol fog helyet foglalni? Lesz helyük, hogy ha elvész az esély a Nemzeti Színházra?
Schilling Hát egyelőre nem tudok semmi biztatót mondani ezzel kapcsolatban. Ez majdhogynem állandósult érzés bennünk, erről már szinte nem is érdemes beszélni.
Székhelyi Ha biztatást lehet mondani, az egyik új gondolatom az, hogyha történetesen én nyerném el az igazgatói állást, én valamennyi pályázót, aki komolyan vette, hogy foglalkozzon a problémával, nagyon nagy szeretettel meghívom, ha megbíznak bennem, és elolvassák a pályázatomat, hogy mindazokat a gondolatokat, amelyek esetleg az enyémből hiányoznak, de illeszthetőek a mi programunkhoz, azt beemelem a ház munkájába.
- De hát úgy tűnik, hogy Schilling Árpád nem fog ezek közé az emberek közé tartozni, merthogy ő úgy érzi...
Székhelyi Ezt én nagyon-nagyon fájlalom, nem is nagyon szívesen hallgatom, ami itt zajlik... Irigylem a Jordánt most, hogy kocsiban ül, és megy Pécsre. Értelmesebbnek tartom, mint egy post festa szócséplést az épület körül. Erről az egész épületcirkuszról a pályázatomban másfél mondatot engedtem meg magamnak. Én borzasztóan örülnék, hogyha vége lenne az épülettel kapcsolatos gyűlölködésnek és összevissza dumálásnak. Fogadjuk el, hogy ez a köztársaság Nemzeti Színháza. És pássz. Ezen belül próbáljunk meg fantasztikus és hatalmas szakmai erőket mozgósítva nem legitimálni egy giccset, hanem egy vadonatúj minőséget létrehozni. Én ezt tartom fontosnak. Ami az épületet illeti - ha szabad egy mellékmondatot megeresztenem -, amikor a legjobb tudomásom szerint az Eiffel-tornyot Párizs közepére rakták, és úgy nézett ki, mint egy nagy fémfütyi, akkor Párizs hörgött, hogy hogy lehet Párizs közepére egy fallikus...
Koltai Tamás Csakhogy abban nem kellett színházat játszani.
Jordán Viszont föl lehetett menni a tetejére, ahonnan nem lehetett látni az Eiffel-tornyot, csak Párizst. Nagy különbség.
Székhelyi Ez nagy előnye. Tehát ma már párizsibb, mint a párizsi, vagy mint Piaf. A Beaubourg hatalmas botrányt kavart Párizsban, az egyébként számomra elviselhetetlenül csúnya Beaubourg, a Pompidou Centre, szemben a Les Halles-lal, ami viszont gyönyörű volt, és hangulatos. A Louvre-ba helyezett üvegpiramisról a hátamon futkos a hideg, ha beszélni kell róla. Ma már megszerették, megszokták, elfogadták. Nem erről van szó. Itt arról van szó, édeseim, hogy ennek a pici országnak a lehetőségeit csúcsra járatva, a szakma lehetőségeit csúcsra járatva tudunk-e, akarunk-e fantasztikus hittel és lendülettel reinkarnálni egy olyan színházi fűtöttséget, amelyet Nádasdy filozófiája, Várkonyi sistergése, Vámos munkabírása, Egri Pista pipifakszos perfekciómániája, a hatalmas színészegyéniségek sora gazdagított, és élményként tárolja még ma is a hagyományosan színházba járó közönség. Számomra ez a tétel.
- Koltai Tamás!
Koltai Én szeretnék fölállni és elmenni.
- Ne!
Koltai Nem szeretem ezt a beszélgetést, nem szeretem azt sem, amit mondani fogok. Unom már magamat, mert annyiszor kifejtettem, hogy fel vagyok háborodva, szégyenletesnek tartom, ami történik. Szégyenletesnek tartom, amit a színházi szakma csinál. Szégyenletesnek tartom azt, amit a politika csinált az előző kormányzat alatt, és szégyenletesnek tartom, amit a politika most csinál. Tulajdonképpen azzal mennék el, hogy gratulálni szeretnék Schilling Árpádnak ezért a rendkívül tisztességes és felelősségteljes elhatározásáért - bár tudjuk, hogy igazából azért pályázott volna, hogy erre az ugyancsak szégyenletes helyzetre, ami az ő színházával történik, pontosabban nem történik, felhívja a figyelmet. Én azt gondolom, hogy most már kényszerűvé teszi a politika számára, hogy előbb-utóbb, de inkább előbb az ő színházának a helyzetét rendezzék. Ez csak egy bevezető. De jó, akkor itt maradok, és elmondom. Nem fog senki sem örülni neki. Azt gondolom, hogy mi úgy beszélünk itt, minthogyha egy színházról lenne szó. Itt nincs színházról szó. Ez egy használhatatlan, ronda, undorító épület, amiben nem lehet a 21. századnak megfelelő színházat játszani. Aki ezt nem tudja, az vagy hazudik magának, vagy megalkuszik mindazzal, ami miatt ebbe a színházba bemegy. Ebbe a színházba az emberek elsősorban azért mennek be - színházi emberekről beszélek -, mert olyan óriási a költségvetése, hogy ennek nem lehet ellenállni. Ez egy rendkívül jó megélhetést, és a megélhetésen kívül sok mindent jelent, és fog adni azoknak az embereknek, akik itt dolgoznak. Én felháborítónak tartom azt, hogy a színházi szakma paktumot kötött a politikával annak idején, az előző kormány idején, hogy belementek ebbe anélkül, hogy testületileg felemelték volna a szavukat. Legfeljebb egy-egy ember tette meg, és felháborítónak tartom azt, hogy ugyanez a paktum most folytatódik és megismétlődik. Tehát úgy csinálunk, minthogyha itt lenne valami. Belemegyünk abba egyrészt, hogy ezt a színházat felépítette két dilettáns: Siklós Mária és Schwajda György, senki nem vonta őket felelősségre sem azért, mert húszmilliárd forintot eltapsoltak valamiért, ami használhatatlan, és nem kell, sem pedig azért, hogy szakmailag milyen kárt okoztak. És ugyanígy azt gondolom, felháborító, hogy most nem emelik fel a szavukat azért, hogy ezt az épületet ne használják színháznak...
- Mit kéne csinálni ezzel az épülettel?
Koltai Ezt a színházat el kéne adni.
- Kinek?
Koltai Szeretném az én monológomat most végigmondani. Ezt az épületet el kéne adni, értékesíteni kéne, és kéne építeni egy kis vagy két kis akármilyen színházat, amiben játszani lehet. Az is lehet, hogy nem kéne eladni, hanem revüt kell csinálni benne, amit lehet benne csinálni. Mindegy. A lényeg, hogy nincs szükség Nemzeti Színházra ebben a helyzetben. Nemzeti Színházra egyébként sincs szükség. Annak idején azért mondtuk, hogy kell - én magam is mondtam -, mert tudtuk, hogy a kormány - bármilyen kormány bármilyen időben - nem fog más színházat építeni, csak egy olyat, amin ott van a nemzeti jelző. A mai helyzetben normális ember - én magam közéjük tartozónak tekintem magam - a nemzeti jelzőt már nem is használja. Én magam nem használom, szégyellem használni, mert úgy gondolom, hogy a politika olyan mértékben becsmérelte és kisajátította ezt a szót, hogy nem lehet. Szóval használhatatlan bármilyen öszszefüggésben, nem csak a színházi öszszefüggésben. A Nemzeti Színházra azért lett volna szükség... nem, bocsánat SZÍNHÁZRA azért lett volna szükség, mert a magyar színházi épületek százötven évesek, vagy százévesek, és alkalmatlanok arra a fajta színházcsinálásra, annak a színházi gondolatnak a megvalósítására, amiről Schilling Árpád beszélt, ami a 21. században fontos lenne. Tehát erre a színházra abszolút nincs szükség, mert ha jó lenne, ha lehetne benne látni és hallani, és hogyha a színpad és nézőtér viszonya normális lenne, akkor sem kellene, mert akkor is van ilyenből még öt vagy tíz az országban. Tehát teljesen szükségtelen és fölösleges. Nem tud annak a modern színházi gondolatnak megfelelni. Miért van ez a helyzet most? Azért, mert mindenkinek érdeke, hogy megmaradjon: érdeke a politikának...
- Mert?
Koltai Azért, mert nem veszi magának a bátorságot, hogy azt mondja, hogy nem lesz Nemzeti Színház, mert tudja, hogy... nem akarom kimondani, tehát hogy az ellenzéktől kezdve a szélsőjobb...
Sándor Mindent kimondasz, épp ezt nem akarod?
- Ki kell mondani! Itt most már mindent ki lehet mondani.
Koltai Mindenki azt fogja mondani, hogy micsoda nemzetietlen gondolat, hogy a Nemzeti Színház szakmaiatlan, ostoba, túlpolitizált, értelmetlen.
- Tehát úgy érzi, hogy gyávaságból nem vállalják, hogy nem kell Nemzeti Színház?
Koltai Abszolút gyávaságból, politikából. A politika nálam nagyon pejoratív szó, tehát nem is kell ezt különben körülírni. Tehát gyávaságból és önérdekből, és ugyanebből az önérdekből a szakma nem szól semmit. Illetve a szakmának csak azok a tagjai szólnak, akiknek a színházi felelősségük még megvan, és akik egy-egy interjúban és beszélgetésben hivatalosan vagy félhivatalosan elmondják, hogy ebből a színházból nem lehet színházat csinálni. Én is azt gondolom, hogy egy rossz színházból nem lehet jót csinálni. Egy jó színházat, jó épületet el lehet rontani: itt van például a Magyar Állami Operaház, amely remek színház volt, és most totál rossz, használhatatlan. Ezt elrontották. De egy rossz színházból, ami rossznak épült, nem lehet jó színházat csinálni. És miután mindenki megalkuszik azzal, hogy a „fű alatt" majd át lehet építeni, közben mindenki tudja, hogy nem fogják átépíteni. Még csak az akusztikáját sem fogják megnézni. Mindenki azt hazudja magának vagy bárkinek, majd ő meg fogja próbálni, de először szeretné megkapni a színházat, és utána ki fog derülni, hogy természetesen nem lehet, mert nincs rá pénz. De hogyha volna több százmillió vagy milliárd forint, azt gondolom, akkor sem lehetne, mert akkor az lenne az eredménye, hogy az egészet úgy, ahogy van, le kell bontani, és valahová máshova egy normális, használható színházat felépíteni.
- Jordán Tamás hallotta-e, amit most Koltai Tamás mondott?
Jordán Annyira hallottam, hogy le is állok az autóval (nevetés a stúdióban), hogy nyugodtan beszélhessek, és megfontolhassam a mondandómat, mert nagyon fontos ponthoz érkeztünk.
Márta Egy pillanat, Tamás! Míg leállsz, ne haragudj, nem szoktam közbevágni. Koltai Tamás azzal kezdte, hogy ő itt hagyná az egészet, és elmenne.
Jordán Hallottam.
Márta Ezt nem tette meg. Én viszont - ne haragudjatok -, nem szoktam bunkó ember lenni, viszont most elmegyek.
Koltai Helyes, jól teszed.
Márta Én elmegyek, mert Koltai Tamás anélkül, hogy a pályázatokat olvasta volna, beszélt volna ezekről a dolgokról, árulással és nem tudom én, mivel vádolja nemcsak a pályázókat, hanem a szakmát is. Ezt én, legalábbis a mi csapatunk nevében, akik hihetetlen menynyiségűt dolgoztunk, foglalkoztunk az akusztikával, foglalkoztunk a programtervvel - ne haragudjatok, egy kicsit ideges lettem, sikerült is a Tamásnak ezáltal a provokációja -, szóval én viszont nem óhajtok tovább itt lenni. Nem veletek...
Jordán Hallani engem?
Márta Nem veletek van bajom, és ne haragudjatok...
Jordán A Pista ne menjen el, még egy mondatot szeretnék neki is mondani!
Sándor Én meg arra kérem Márta Istvánt mint kibic, hogy ne menjen el. Ez úgy olyan meddő...
- Én is erre kérném, hogy ne menjen el...
Sándor Hallgassuk meg egymás gondolatait...
Jordán Ne sértődjünk meg egymás véleményén...
Márta Nem sértődés... Jordán Tamás, mondjad, légy szíves, akkor!
Jordán Hála Isten, végre valami, ami indulatokat korbácsol, és ebben a langyos magyar színházi közéletben végre valami ürügy van arra, hogy jól egymásnak essünk. Pista, azért kértelek, hogy ne menjél el, mert hatvan kilométeren keresztül fontolgattam, hogy mondjam vagy ne mondjam, és nem tudok olyan nagyvonalú lenni, hogy ne mondjam azt, hogy a Magyar Hírlapban megjelent interjúdban van egy nagyon inszinuáló sejtetés, amit öv alattinak érzek: azt, hogy mi hozzájutottunk - nem így mondod, csak sejteted -, hogy Bosnyák Miklós, aki szerepel a pályázatunkban, rendelkezésünkre bocsátott olyan adatokat, amelyeket tőletek megtagadtak az esélyegyenlőség címén. Most mondom itt, hogy semmiféle adatom nincsen, egyébként ezt az állítást vagy sejtetést bizonyítani kell: meg kell nézni a pályázati anyagot. Én is ugyanúgy kétségbe voltam esve, hogy semmire nem tudok támaszkodni. Tehát nyomatékosan mondom, és rosszulesett ez a sejtetés...
- De nem esett-e rosszul az, amit az imént Koltai Tamás mondott? Mert azt hiszem, hogy az egy sokkal súlyosabb kijelentés volt.
Jordán Nos, kedves Koltai Tamás! Jó, régóta ismerjük egymást, és nagyon nagy tiszteletben tartom, és most is megbecsüléssel fogadom az érveidet, és fejet hajtok nagy része előtt. Most személyesre kell fordítani: azt konkrétan kikérem magamnak, hogy beletartozzam abba a körbe, amelyikbe te így generálisan besoroltál minket. Tudniillik arról van szó, hogy van egy ember, nevezetesen Jordán Tamás, aki nem törődik mással, mint jószerivel - kimondom - csak mások előrejutásával. Süsü [Schilling Árpád], ugye nagyon hamar kezdted nálunk a pályát, még a Godot Színház idején. Ugye tudtad használni a lehetőséget, amit akkor neked adni tudtam. Lehet, hogy aztán később nem volt elég, és így nem érezted jól magad, vagy többre vágytál. Ezt természetesen megértem. De az indulásnál... Nálunk kezdte a Csányi János, lehorgasztott fejjel mászkált a Merlin udvarán, amikor a Lázár Kati mondta, hogy adjak neki valami munkát, mert tehetséges ember, és ott megcsinálta az első előadását: A Játékot. Nálunk kezdte a Bodó Viktor az „Erzsébet"-tel, ott próbálták éjszaka, odaadtam a kulcsot, hogy csinálják. Ha nem volt pénzük, belenyúltam a Merlin pénztárcájába, és a kollégáim elől elhappolva adtam oda a pénzt. A POSZT-on hasonló dolgok történnek: nem tudjátok, hogy mit fizettem akár saját pénzből is azért, hogy mások lehetőséghez jussanak. Most a Nemzeti Színház olyan, amilyen, bizonyára kétkedni lehet abban, hogy ott jó színház lesz-e, de ez a sok pénz, amire utaltál, és úgy beszéltél róla, hogy bezzeg beindítja az emberek fantáziáját. Hát igen, beindítja az én fantáziámat, hogy abban a jótékonysági szolgálat-sorrendben miket lehet csinálni. A pályázat tartalmaz részletes elképzeléseket, lángra gyújt az a lehetőség, hogy nem két fillérekből kell majd másokat lehetőséghez juttatni, hanem száz forintokból. És bízni kell abban, hogy Jordán Tamás ezt a pénzt át fogja csorgatni ilyen vagy olyan formában a magyar színházi szakmának, vagy a művészetnek és a kollégáknak. Én egy szar négyéves Opelben ülök, lehet, hogy le fogok rohadni. Tessék megnézni, hogy öltözködök, tessék megnézni a lakásomat. Bármikor, bármilyen pénzbe belenyúlhattam volna, síbolhattam volna. Azért vagyok felháborodva, mert nem hiszem el, hogy ez rám érvényes. Én hatalmas lehetőséget fogok ott kihasználni, és hogy ha a POSZT-ot sem szereted annyira, meg nem értékeled különösebben ezeket az ambíciókat, nekem akkor is ez maradt, közel a hatvan évhez, ez az én mániám és küldetésem, és hittel és meggyőződéssel csinálom, és a lehető legtisztább kézzel, ami létezik.
- Hogy profánabb területre térjünk, az épülettel kapcsolatosan milyen elképzelései vannak? Itt többször is szóba került, hogy használhatatlan.
Jordán Persze, hát be kell lakni. Ki fogom tépni azokat a székeket, ahonnan nem látni. De hát vegyük ki a Madáchból és a Vígszínházból is azokat a székeket, ahonnan nem látni! Azért hasonló helyzetek vannak még ezen kívül is. Valóban van olyan hely, ahol rosszul vagy egyáltalán nem lehet látni. Vannak olyan székek, amik minden kukucskaszínpadon bizony hátrányos helyzetben vannak. A hallhatóságra vonatkozóan pedig komoly ígéreteim vannak, hogy az akusztikát lehet javítani. Mindent meg fogok tenni, nem lakom benne az épületben. Én nem gondolom azt cinikusan, hogy úgy jó, ahogy van. Mindent meg fogunk tenni azért, hogy használható, jó színházi előadásokra alkalmas épület legyen. Természetesen nem becsülöm le a problémát. De hát az van, ahhoz nem lehet most hozzányúlni. Kézigránáttal alá kell aknázni, és fölrobbantani az egészet, és húszmilliárdból újat építeni. Valószínűleg az a jó megoldás, hogy ha valakinek van annyi pénze. Hogyha nincs, akkor meg ez van. Ezt kell jól használni. És a pályázatom arról szól, hogy hogyan használnám ezt nagyon jól.
- Akkor most hallgassuk meg azoknak a reagálását, akiket itt Koltai Tamás nagyon megtámadott, még akkor is, ha talán nem az volt a szándéka, hogy megbántsa őket...
Márta Bocsánat, én még előtte kell, hogy mondjak valamit... Tamás, neked mondom, mert megszólítottál. Félreértetted a dolgot, bocsánatot kérek, de most tényleg elmegyek. És neked jó utat kívánok, és ne haragudjatok... a rádióhallgatóktól is elnézést kérek.
- Tehát semmiképpen nem hajlandó Márta István végighallgatni ezt a beszélgetést, mert úgy érzi, hogy nagyon megsértették.
Márta Nem, nem engem sértettek meg...
- Nagyon sajnálom, én visszatartanám...
Márta Valamiről beszélünk, részinformációk és egyebek nélkül... Sajnos Koltai Tamás nagyon indulatos lett, nem tudom, hogy mitől lett ennyire indulatos...
Koltai Tökmindegy, Pista, hogy mi van a pályázatodban...
Márta Hát persze...
Koltai Itt egy szakma megalkudott azzal a helyzettel, és megalkuszik ezzel a helyzettel...
Márta Akkor valószínű, nem vagyok a szakma része, akkor senki nem a szakma része...
Koltai Ez így van. Nyugodtan el is mehetsz...
Sándor Az a problémám, hogy végtelenül alacsony a horizontja az egész problémafelvetésnek...
- Úgy gondolom, egy ilyen vita pontos látlelete annak a helyzetnek, amely a mai magyar színházi világban kialakult. Nem véletlenek az indulatok. Igazán kár, ha most bárki elmegy. Én nagyon sajnálom.
Sándor ...Nem hiszem, hogy ebben az alacsony horizontban értelme lenne megsértődni és vádaskodni. Itt az egész horizont a probléma. És ha még lesz egy percem, elmondom, hogy mit értek ezen.
Márta Hát akkor beszéljünk róla órák hosszat, de ne nézzük meg a pályázatokat...
Székhelyi Mielőtt én még csatlakoznék a Pistához...
Márta Szervusztok! Ne haragudjatok!
Székhelyi Mielőtt én még csatlakoznék Márta Pistához, és én is elmennék... Tamás, Tamáskám! Ha jól számolom, akkor Kulcs vagy Rácalmás magasságában jársz. Vigyázz magadra! Azt fontosabbnak tartom, mint hogy halálosan fölzaklasson bármiféle ehhez kapcsolódó polémia, ugyanis azt gondolom, hogy zsigerből intézni ezt a kérdést az emócióknak ilyen túlfeszítettségében nem szerencsés. Nem szerencsés. Nem szakmai lesz a dolog, hanem proszektúra.
Koltai Te, Jóska, próbáld összeszedni a gondolataidat és elmondani, hogy mit akarsz! Nem pedig hablatyolni!
Székhelyi Összeszedtem a gondolataimat, és megírtam - azt gondolom, hogy egy nagyon koherens, nagyon szép dolgozatot, amelynek nagyon széles támogatottsága van. Amelynek az a célja, hogy ezt a házat minden ballasztjával együtt megpróbáljam úgy megcsinálni, belül olyan életet adni neki ott a Duna partján, a közönség legszélesebb spektrumával: a halaskofától az akadémiai értelmiségig tudjon többet nyújtani, mint amit most mi itt gondolnánk róla ebben a pici kis stúdióban, ahol túl van csordulva valami rettenet.
- Hát nem véletlenül csordultak túl az érzelmek, amelyek már régóta felkorbácsolódtak.
Koltai ...mögöttem több száz szakmai ember, akik nem mondják ki, mert okosabbak nálam. Ha beszélsz velük az autóbuszon vagy a Rádió Pagodájában vagy a színház büféjében, akkor ezt mondják. Én meg is értem őket, és nem kívánom a magyar színházi élet jeleseitől és generációitól, hogy ezt a véleményüket, ami az enyémmel azonos, ilyen indulatosan vagy ilyen nyilvánosan kimondják, mert nem önsorsrontók. Én hatvanéves elmúltam, engem az önsorsrontás nem zavar, én minden reggel borotválkozom, és közben bele tudok nézni a tükörbe.
Székhelyi Én ezektől a beszélgetésektől szorongok, merthogy én nem állok el hatvanig.
- Schilling Árpád miért nevetett az előbb? Zavarában vagy...
Schilling Hát mert nevetséges az egész. Nevetséges.
Székhelyi Jó. Akkor mi elmegyünk. [Ajtócsapódás. Márta István és Székhelyi József elmegy.]
Schilling Az a probléma, hogy aki színházat szeretne csinálni, az nem csinálhatja. Akinek meg igazából már nem inge, az meg mindig magára veszi. Szóval valahogy én nem értem, illetve hát érteni értem - mert most már lassan én is felnőtt leszek -, hogy ez hogy működik. Annak ellenére, hogy nevettem, ez tragikus. Én még csak két év múlva leszek harmincéves, tehát van még harminc évem, hogy hatvan legyek. És ezt a harminc évet szeretném színházcsinálással tölteni, és itt Magyarországon szeretnék színházat csinálni. De ez a helyzet elég tragikus, szerintem a hallgatók ezt érzékelik. Legalábbis akik ezt a műsort hallgatják. Hallhatják, hogy elég borzalmas állapotban van a magyar színházi szakma. És azok, akik az elkövetkezendő harminc évben színházat csinálnak, azok mi vagyunk, vagy ha úgy tetszik: én is vagyok. És nem szeretnék ilyen környezetben dolgozni, vagy a környezet maradhat, csak lehetőséget szeretnék rá kapni, hogy ne csak pofázni lehessen a színházról, hanem csinálni is lehessen.
- Sándor Iván azt ígérte az előbb, hogy kifejti, mit ért alacsony horizonton. Ezt, ami itt most történik?
Sándor Az biztos, hogy futóhomokra nem lehet színházat építeni. Számomra ma itt az is kiderült, hogy a politika, az épület problémái és a pénz közötti összefüggés keresése még mindig nem elegendő ahhoz, hogy a dolog igazi lényegét megközelíthessük. A lényeg tehát nem elsősorban ezekben a dolgokban keresendő, hanem hogy a magyar színházi életnek évszázados adósságai, elvégzetlenségei vannak. Az irodalom, a zeneművészet, a képzőművészet ezt a feladatot a 20. század végére úgy-ahogy, de elvégezte. Tudniillik hogy szembenézzen a maga tradíciójával. Meghatározza a hozzá való viszonyát. Ezt a színjátszás, a színház nem végezte el. Ezért nem is sikerült kialakítania azt a szellemi horizontot, amely által minden aktuális kérdés megközelíthető. Nem teoretizálásra gondolok, hanem magára a színjátszásra, a színészi, a rendezői, a dramaturgi munkára. Nálunk nem létezett, és ma sem létezik olyan típusú színházi modell, mint Vachtangové, Meyerholdé, Brechté, Grotovszkié, Ljubimové vagy Strehleré. Pedig ha ezt az űrt nem tölti be a magyar színház, akkor minden újabb próbálkozás csak kudarchoz vezethet. Ez a mai vita is azt jelzi, hogy vannak olyan jónak mondható pillanatok - még ha ez most ellentmondásnak tűnik is -, amelyek erre a hiányra rávillantanak. A szembenézés hiánya teszi szerintem ilyen alacsony horizontúvá az itt ismertetett pályázatokat és a pályázók vitáját is.
- Vagyis ez azt jelenti, hogy ebben a jelenlegi - a szembenézést tekintve túlságosan korai - pillanatban nincs is értelme a Nemzeti Színház létén gondolkodni?
Sándor Szükség volna új színházra, amely azonban csak olyan atmoszférából tud kinőni, amely megteremti azokat a személyiségeket (és abban azért reménykedni lehet, hogy a fiatalok között akadnak ilyenek), akik elvégzik ezt az általam „elvégzetlennek" nevezett munkát. Amivel egy pillanatig sem akarnám azt állítani, hogy Magyarországon nincsenek kitűnő színházak, vagyis hogy a Katona, a Radnóti vagy akár a Vígszínház ne dolgozna nagyon szépen, vagy hogy a vidéki színházakban nincsen jó néhány igen kiváló előadás és hasonlóan kiváló művész. De úgy gondolom, hogy radikálisan szembe kéne nézni azzal a ténnyel, hogy itt évszázados elvégzendő közös feladata van a színházművészetnek. Ennek a munkának a során forrja majd ki magát az a színházi gárda, amely már talán képes lesz egy új épület értelmes és jó használatára.
Elhangzott 2002. október 9-én a Kossuth rádió Esti kör című kulturális vitaműsorában. Ez a késő esti rádióműsor-sorozat a legaktuálisabb kulturális témákat dolgozza fel, lehetőleg úgy, hogy egy-egy kérdést a különböző módon és szempontból érdekeltek részvételével tárgyalja, nyilvánosan is ütköztetve a véleményeket. A beszélgetésben részt vesznek Jordán Tamás, a Merlin Színház jelenlegi igazgatója, Schilling Árpád színész, rendező, a Krétakör Színház igazgatója, Márta István zeneszerző, rendező, az Új Színház jelenlegi igazgatója, Székhelyi József színész, rendező, a Nemzeti Színház társulatának tagja, Koltai Tamás színházi kritikus, Sándor Iván író, esszéista.
***
A műsoridő lejárt. A szerkesztő-műsorvezető elköszön a még jelen lévő stúdióvendégektől és a hallgatóktól. A technikus elindítja a szignálzenét. Vége... Riadtan nézünk egymásra. Sok mindenre számíthat egy élő műsor készítője, arra azonban nem, hogy az indulatok ilyen magasra csapnak. S arra sem, hogy sem a rádióstúdió szigorú bezártsága, sőt az a tudat sem tartja vissza egy ilyen súlyos vita résztvevőit, hogy több ezren vagy akár több tízezren hallgatják egy szakma szétesésének éterbe zengő segélykiáltásait, a kemény vádakat, az azokra érkező sértett reagálásokat, a végsőkig feldúlt érzelmek megnyilvánulását.
Rádiótörténeti vagy talán színháztörténeti pillanatoknak lehettünk tanúi. Itt nem kertelt senki, nem vigyázott a szájára. Mondta, amit gondolt, keményen, fájdalmat és felháborodást okozva. Így állunk tehát. Ez a mai színházi szakmáról készíthető látlelet. Ide vezetett ez az egész elátkozott Nemzeti Színház-ügy.
A szerkesztő úgy érzi, mégsem ez a vége a történetnek. Egy nagyon fontos láncszem még hiányzik. Tudniillik hogy hogyan vélekednek azok, akik ma felelősséget kell hogy vállaljanak e szakma életben tartásáért, akiket az itt elhangzott vádak ugyanúgy érintenek, mint azokat a színházi szakembereket, akik részt vesznek a „nagy játszmában".
Álljon itt egy lezáró beszélgetés a kulturális tárca vezetőjével, Görgey Gáborral, aki a műsorban elhangzottak után mondta el a véleményét - a következő kérdésre:
- Ön mint a Nemzeti Színház jövőjéért jelenleg elsődlegesen felelős állami hivatalnok, egyben mint a főigazgatói pályázat kiírója mit tart arról a helyzetről, amely a legfontosabb magyar színháznak tekintett intézmény körül kialakult?
Görgey Gábor Az egész Nemzeti Színház-ügy - úgy ahogy van - egy nemzeti neurózis. Nem most lett azzá, s talán nem is a Blaha Lujza téri épület felrobbantása óta, hanem már azelőtt is, hiszen tudjuk, hogy ez a csodálatos épület - amelynek a felrobbantása az Aczél-éra egyik nagy történelmi bűne volt - korábban is úgy szerepelt a köztudatban, mint az ideiglenes Nemzeti Színház. Vagyis nekünk soha nem volt jó az a Nemzeti Színház, ami éppen volt. Itt kezdődik a tradicionális nemzeti neurózis. Még inkább azzá tette az előző kormány, amikor a leendő színház alapjai számára már megásott gödröt betemették. Magánvéleményem, hogy nem volt ideális a kijelölt hely az Erzsébet téren, bár gyönyörűnek tartottam a Bán Ferenc által tervezett épületet. Az igazán jó szerintem a Felvonulási tér lett volna, amelyet a nem túl szerencsés világóra számára kellett fönntartani. (Zárójelben jegyzem meg, hogy abból sem lett semmi.) Ott az a hatalmas tér, amelyen mostanában bajor sörsátrakat állítanak föl rendszeresen, pedig ott igazán jó helye lehetett volna az impozáns Andrássy út felvezetésével a Nemzeti Színháznak. Egyetlen fát sem kellett volna kivágni, a városon belül van, egyszersmind a nagyvárosi forgalmon kívül. Parkolási gondok sem lettek volna. Minden emellett szólt. Sajnos azonban a politikusok presztízskérdést és pártpolitikai kérdést csináltak az egész dologból. Most tehát már nemcsak nemzeti, hanem pártpolitikai neurózissá is vált. Így született meg egy olyan helyen egy olyan épület, amelyet enyhén szólva a közvélemény jó része megkérdőjelez. Ezzel én is így vagyok, én sem szeretem igazán sem a helyszínt, sem az épületet. Nem beszélve az anomáliákról, amelyek végigkísérték az építést. Az építészszakma semmibevételétől kezdve minden észrevétel lesöpréséig. Itt van vége a történet első felének.
- A második etap a kormányváltás utánra esett, vagy esik?
Görgey Igen. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a kormány, amelynek elsődleges célja a társadalmi megbékélés és a normális működés biztosítása, nem fogja úgy folytatni ezt a történetet, ahogy Orbánék elkezdték. Nem fogunk egy már felépült épületet kísértetkastélyként ott hagyni, csak azért, mert igazából nem sikerült, nem szép, nem jó a helyszíne. Úgy kell tekinteni, hogy ez egy adottság.
- De lehet-e, szabad-e félmegoldásokat vállalni?
Görgey Az épületnek sok baja van, de nem teljesen alkalmatlan. Nagyon kevés olyan színház van, amelyre rá lehet mondani, hogy megfelel minden technikai és egyéb követelménynek. Mégsem csukják be azokat, hanem alkalmazkodni próbálnak az adott helyzethez. Ennek is sok baja van, de valószínűleg egy alaposan végiggondolt koncepcióval működtethető. Hogy ezt milyen méltósággal és milyen szinten lehet Nemzeti Színháznak nevezni, abba nem mennék bele, és nem növelném tovább a nemzeti neurózist. Lehet, hogy majd egyszer, valamikor, amikor oszlopos tagjai és a leggazdagabb országa leszünk az Európai Uniónak, akkor lesz egy olyan kulturális miniszter, aki elhatározza, hogy felépítteti az IGAZI Nemzetit, de ez nem most van.
- Nagyon őszintén azt gondolja, hogy Magyarországnak szüksége van Nemzeti Színházra 2002-ben?
Görgey Az európai országokban általában van nemzeti színház, vagy legalábbis olyan színház, amit annak tekintenek. Tehát miután van egy ilyen magyarországi tradíció, s ez az igény folyamatosan fenn is maradt, úgy hiszem, igenis szükség van rá. Legyen, csak ne azt jelenítse meg, amit a „nemzeti" jelzőből az elmúlt kormányzat csinált. Ne azt jelezze, hogy ebből a nemzeti rezervátumból ki van zárva a világ, hanem a „nemzeti" jelentse azt, hogy a legmagasabb igénnyel, a legmodernebb világáramlatokat befogadva működjön egy ilyen színház.
- Koltai Tamás azzal vádolja a pályázókat és közvetve mindenkit, aki részt vesz az új Nemzeti Színházzal kapcsolatos bármilyen ügyben,...
Görgey Előrebocsátom, hogy Koltai Tamással nem vagyok hajlandó vitatkozni.
- Azért elmondom, hogy mi hangzott el. A vád úgy szólt, hogy a NEMZETI fogalma mára elvesztette eredeti értelmét és tartalmát...
Görgey Európa tele van nemzeti színházakkal, miért volna értelmetlen erről gondolkodni?
- Van még valami a színház körül, ami sokaknak okoz nehéz pillanatokat és fejtörést. Ez pedig a Nemzeti Színház óriási összegű finanszírozása. Más színházakhoz képest irdatlan mértékben felszorzott összegről van szó. Ez - köztudomásúan - rossz vért szül a szakmában. Nem tartanak-e az ebből származó további feszültségektől?
Görgey Nézze, egyszer van az úgynevezett „Nemzet Színésze" ötlet. Erre megint azt mondom, lehet, hogy ellentéteket szült a színész szakmában, de eszembe nem jutott hozzányúlni ehhez a listához. Pedig tudom, hogy - ahogy a politika megosztotta az egész társadalmat - ezzel sikerült tökéletesen megosztani a színésztársadalmat. De ehhez súlyos vétek lenne ma hozzányúlni. Ez olyan negatív gesztus lenne, amely épp azokat érintené rosszul, akik ezt nem érdemelnék meg. Egyébként a Nemzet Színésze névsor minden egyes tagjával tökéletesen egyetértek, ők mind megérdemlik, hogy odasorolják őket.
A színház finanszírozása is a jövő kérdése, ezzel is az a helyzet, hogy minden lépés rossz. Az Orbán-kormány alaptechnikája az volt, hogy kész helyzeteket teremtett, amelyeket örökölni voltunk kénytelenek. Most nem akarok részletesen kitérni az egész igazgatóváltás ügyére, amely olyan pillanatban került elém, amikor gyorsan kellett dönteni. Szerettem volna jól dönteni, úgy sikerült, ahogy sikerült. Változatlanul az a véleményem, hogy Huszti Péter kinevezése jó megoldás lett volna. De ezt csak zárójelben jegyeztem meg. A lényeg, hogy tele vagyunk olyan terhekkel, gócokkal, kötelezettségekkel, amelyeket részben cinikusan, részben abban a biztos tudatban hozott létre az előző kormány, hogy úgyis megnyerik a választásokat. Így van ez a színház nagy összegű támogatásával is. Ahogy mondtam, minden lépés rossz. Az is, ha viszszatérünk az eredeti állapothoz, és az is, ha így hagyjuk, mert az a színésztársadalom megosztottságát prolongálja. Nyilván van kompromisszumos lehetőség, de erre most nem szeretnék konkrétumot mondani. Egy biztos, arról szó nem lehet, hogy lenullázzuk a mostani dotációt. Persze hogy az volna a megoldás, hogy a színházak általános finanszírozását ehhez a szinthez igazítsuk! Erre megint csak azt tudom mondani, hogy majd ha olyan gazdag országa leszünk az EU-nak, amilyenre vágyunk, akkor ennek sem lesz akadálya. Egy biztos, a Nemzeti Színház kérdését meg kéne próbálni megnyugtatóan lezárni. Hogy lehet-e, azt most nem tudom megmondani.