←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Benda László

A kínai kommunista vezetés negyedik nemzedéke

Trónörökös a Tiltott Városban

Augusztusban ilyentájt az egész kínai politikai vezérkar - a Kínai Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagjai, a KB-titkárok és a még élő szuperveteránok - elmennek nyaralni a sárga-tengeri Pohaj-öbölbe. Az ottani „Aligán", a Pejtajho (nyugaton ismertebb átírásban: Beidaihe) pártüdülőben ilyenkor határoznak a közelgő összes fontos személyi mozgásról. A módszer „hagyományos". Mindent eldöntenek, maguk közt megvitatják, aztán a külvilágnak szalonképesen újrajátsszák...
A kommunista egypártrendszert egyre nyitottabb szocialista piacgazdasággal ötvöző Népköztársaság és „forradalmi élcsapata", a Kínai Kommunista Párt ötévente megrendezendő pártkongreszszusára készül. Vajon marad-e az élen Csiang Cö-min „válogatottja", a sanghaji csoport? Az 1989 júniusában - a pekingi Tienanmen téri vérengzés után - Sanghajból előlépett főtitkár, majd elnök fokozatosan saját bizalmi embereivel vette körül magát - rendre a tengermelléki metropolisból. Rajta kívül onnan érkezett a miniszterelnök, a Politikai Bizottság derékhada és a kormány „vezérkarának" java.
A 2002 őszén megtartandó XVI. kongresszuson őrségváltás várható. A Központi Bizottság 50-60 százalékának - a jelenlegi irányító „élcsapatból" vagy 200 veteránnak - illene távoznia. A jelenleg 23 fős (21 tag és 2 póttag) csúcsszervben, a Politikai Bizottságban még súlyosabb lesz a „szervátültetés": a hatalom tengelyéből még többen fordulnak ki. A mindenek fölött álló héttagú Állandó Bizottságból öten érték el a nyugdíjkorhatárt, vagy lejárt kétszer kitölthető ciklusuk az adott hatalmi poszton. Így illendő (volna?) megválnia tisztségétől a főtitkárnak, a kormányfőnek, a parlament elnökének és még két „szupermannek".
Igaz, volt már eset rá, hogy a kiérdemesült veteránokból létrehozták a KB Tanácsadó Testületét, azzal az alig titkolt céllal, hogy a többnyire maródi matuzsálemek befolyását átmentsék. Az 1989-es pekingi diáklázongások leverését taglaló dokumentumkötetből is (The Tienanmen Papers) kiderül, hogy a „hivatalos" pártvezetés mellett a kulisszák mögötti alkukban döntő szava volt a már régen valós funkció nélküli „kőkorszaki kommunista krémnek".
Aztán a pártkongresszust követően 2003 márciusában ül majd össze a parlament, hogy az eléterjesztett párthatározatokat - talán a korábbiaknál valamelyest élesebb vitában - nagy valószínűséggel jóváhagyja...
Most viszont a hatalom kapujában ott toporog a vezetés negyedik nemzedéke. Az első generáció a Népköztársaságot kikiáltó Mao Ce-tung élcsapata volt. A második a hatalom bérceire többször viszszakapaszkodó és mindmáig ható Teng Hsziao-ping reformbrigádja. A harmadik az elmúlt bő évtized Csiang Cö-min nevével fémjelzett vezérkara. A negyedik a küszöbön álló hatvan körüliek törzsgárdája.

Hu Csin-tao,
a Mennyei Birodalom új üstököse

Amikor épp egy évtizede, 1992 októberében befejeződött a Kínai Kommunista Párt XIV. kongresszusa, a külvilág szinte alig ismerte a pekingi politikai porond újdonatúj sztárját. A záró sajtótájékoztatón Csiang Cö-min bemutatta a Politikai Bizottság elitjét, az új héttagú állandó bizottságot. Szavait szinkrontolmács fordította angolra az egybegyűlteknek. Amikor a hetedik, egyben legfiatalabb kulcsember bemutatását kezdte, így indított: Mrs. Hu Csin-tao. Hu asszony? Fölhördült és kacagott a terem, hiszen férfiúról van szó. A legfelső testületekbe a legritkább esetben került be hölgy. És ott állt a csúcsvezetés jóképű, (viszonylag) magas, még nem is ötvenesztendős Benjáminja...
Hu Csin-taót csakugyan kevesen ismerték. A kínai sajtó pedig azóta is lelkesen munkálkodik olyan képen, miszerint Hu az a vezető, aki „átvezeti Kínát a következő évszázadba". Neki van a legjobb esélye rá, hogy a 2002 őszére tervezett XVI. pártkongresszuson pártelnöki, jövő márciusban pedig az Országos Népi Gyűlés (parlament) soron következő ülésén akár államfői minőségében is átvegye a kormányrudat - a két betöltött periódus után lelépési szándékát már korábban egyértelműen bejelentő - Csiang Cö-mintől. (Ezeket a posztokat a vezetők ma már a pekingi grafika
„illemszabályoknak" is megfelelően csak két választási időszakban tölthetik be.)
A Nagy Proletár Kulturális Forradalmat követő konszolidáció időszakában ilyen fiatal politikus soha nem érhetett föl a csúcsra. (1967-ben Vang Hung-vennek - akit később a négyek bandája tagjaként elítéltek - sikerült helikopterként hirtelen a mennyekbe emelkednie, akkor alig 42 esztendősen. Szárnyalása nem sokáig tartott...)
Hu Csin-tao viszont 1982-ben - 39 éves korában - a legfiatalabb KB-póttag lett, hat évvel később Tibet élén legifjabbként már tartományi szintű párttitkár. Amikor messze legfiatalabbként 1992-ben a csúcs közelébe ért, Csiang Cö-min maga is fontosnak látta e tény hangsúlyozását: „Hu Csin-tao elvtárs az idén még csak 49 esztendős."
A korábban láthatatlan embert Nyugaton úgy emlegették: ő az, aki arról ismeretes, hogy teljesen ismeretlen. A világsajtó évek óta kísérletezik azzal, hogy a legapróbb részletekből és utalásokból megpróbálja összerakni az üstökös még mindig meglehetősen homályos mozaikképét.
Hu Csin-tao 1942 decemberében született. A megfigyelők még születési helyéről is vitatkoznak. Minthogy a pekingi politikai porondon az elmúlt tíz évben a „sanghaji csoport" tagjai dominálnak, az a változat látszik valószínűnek, hogy Hu Csin-tao is a tengerparti metropolisban látta meg a napvilágot. Ám rövid életrajzaiban gyakran szerepel az a változat, hogy Hu a legendás irodalmár, Hu Si falujából származik, az Anhuj tartománybéli Csihszi járásból. (Közbevetés: a Keleti-tenger közeli Anhuj, a manapság 50 milliós [!], alig ismert tartomány osztódással jött létre 1662-ben: a néhai Csiangnant darabolták ketté: így született meg a virágzó, tengermelléki Csiangszu és a valamelyest mostohább testvér, Anhuj. A hatalmas Jangce folyam innen viszi hordalékát Sanghaj felé...)
„Csihszi járás légypiszkos Takengkou falvában a Hu név előkelőnek számít" - írja Egy ember Csiang árnyékában című összegző életrajzában az amerikai Newsweek magazin. Az ősi faluközpontban a klán egy sor császári előkelőséget, köztük két fontos 16. századi udvari hivatalnokot tud fölmutatni. Az itteni, Ming-dinasztia korabeli csarnok meglepő módon megóvott kapujának két fapillére az udvarra néz, belső oldalukra kilenc sárkányt faragtak. Ez azért ritkaság, mert a feudális időkben a sárkány a császár jelképe volt, és tilalom alá esett, hogy alattvaló is ábrázolni merje. A Hu család ezért kedvelt mitikus állatát csak a kapu belső oldalán merte megörökíteni. Ha a császár tudomást szerzett volna a dologról, alighanem a fejüket veszi. (A példabeszéd a legifjabb Hu trónra emelkedése előtti rejtőzködését próbálja igazolni, elvégre ahogy a hagyományos kínai bölcsesség tartja: a túl magasra emelkedő ágba könnyebben belekap a szél...)
Hu Csin-tao közvetlen fölmenői között a leghíresebb Hu Cung-hszien volt, aki eredményesen csatába szállt a tengermelléki településeket kikezdő kalózokkal. Ezzel mély benyomást tett (a Ming-dinasztiabeli) Csia Csing császárra: Hu egyszerre nyolc fokozatot ugrott az udvari ranglétrán! Alig 48 esztendős korában a császár olyan posztra nevezte ki, amely ma a hadügyminiszter megfelelője lehetne. Egyben rábízta a koronaherceg (trónörökös) nevelését. A családi legendárium szerint erre egy ármánykodó gonosz udvaronc - a császár aláírását (pecsétjét) meghamisítva - tömlöcbe vettette, ahol 1565-ben porig alázva visszaadta lelkét teremtőjének. Egy későbbi uralkodó rehabilitálta.
Az alaposabb kutatók manapság arra esküsznek, hogy Csihszi tehát csupán őseinek leszármazási helye. Ám tudni vélik, hogy egy másik őse, Hu Jong-jüan jó száz évvel ezelőtt a mostoha életkörülmények miatt elhagyta az elmaradott belső vidéket, majd tea és más helyi termékek kereskedelmébe fogott. Hu Csin-tao dédapja, Hu Su-ming így már a gyarapodó vállalkozás hét fiókja fölött rendelkezett Sanghajban és a szomszédos Csöcsiangban, a tengermelléken. De mire hősünk megszületett, az üzlethálózat szálai rég szétszakadoztak - maradt magában a sanghaji bolt. A család ez idő tájt már Sanghajban, illetve a Csiangszu tartománybéli Tajcsou városában élt. Tajcsou városa két csatorna találkozásánál fekszik, amelyek déli irányban a Jangcéval teremtenek kapcsolatot. Amikor Marco Polo erre járt, már virágzó kereskedelmi központ volt. Főleg sóval kalmárkodtak errefelé. Ma halászhálóiparáról híres.
Hu apja, Hu Csing-csi állítólag kommunista pártveterán volt. Egyébként ő is üzlettulajdonos, boltos volt, egyszóval kapitalista! A negyvenes évek legelején Sanghajban nősült, így okkal feltételezik, hogy Hu Csin-tao is ott látta meg a napvilágot. Hu édesanyja még a Népköztársaság kikiáltása előtt, édesapja pedig a kulturális forradalom bukása után hunyt el. Úgy regélik: az apa - eredendően tanítóember - ragaszkodott hozzá, hogy a hagyományőrzés jegyében fia szülővárosaként az ősök földjét, vagyis az anhuibéli Csihszit jelölje meg. Hut és két húgát, Hu Csin-zsungot és Hu Csin-lajt a nagymamájuk nevelte. Mindketten máig Csiangszu tartományban élnek, egyikük ingatlanokkal foglalkozik, másikuk kereskedelmi alkalmazott.
Hu Csin-tao Tajcsou városában végezte elemi és középiskolai tanulmányait. 1959-ben sikeres felvételit tett a szuperelit pekingi Csinghua Műszaki Egyetemre. Jól tanult, emellett maradt ideje rá, hogy a diák táncegyüttesben is kiemelkedő szerepet játsszon. 2002 tavaszán azt írta róla a Time magazin pekingi tudósítója, Matthew Forney: „Kínos, hogy arról az emberről, aki a várakozások szerint hamarosan Kína első számú vezetője lesz, a legtöbb, amit tudunk, hogy nagyszerű táncos..." Úgy mondják, még évek múltán is, amikor a Kommunista Ifjúsági Szövetség központjában dolgozott, gyakran előfordult, hogy színes estélyi programokon a nemzeti kisebbségek táncaival vagy dalaival szórakoztatta a nagyérdemű publikumot.
1964 áprilisában fölvették a Kínai Kommunista Pártba. Ekkor még vízmérnöki tanulmányait folytatta, de már aktív politikai oktatótevékenységet folytatott a diákok körében. 1965-ben szerezte diplomáját „vízi csomópontoknál építendő létesítmények és elektromos központok" szakterületen. Még három évig hű maradt alma materéhez, főleg kutatómunkával foglalkozott. A kulturális forradalom kitöréséig változatlanul aktív volt a politikai oktatás terén is, ám mint egyszer később bevallotta: „Eredeti terveimbe egyáltalán nem vágott bele, hogy a politikával foglalkozzam."
A később kerek egy évtizedig (1966-76) tartó félelmetes fölfordulás, az úgynevezett Nagy Proletár Kulturális Forradalom kezdetén ő is a bírálatok kereszttüzébe került. Akkoriban az egyetemeket bezárták. A vörösgárdisták passzivitással vádolták, a közömbösek (hsziaojaopaj) frakciójába sorolták, „túlságosan individualistának" bélyegezték, és hamarosan a jó 20 millió lelket számláló északnyugat-kínai Kanszu tartományba vezényelték. (Más jelentések szerint Hu megelégelte a pekingi zűrzavart, maga kívánt menekülni, és egy jó távoli vízi erőműnél keresett menedéket.)
Olyan „kihelyezés" volt ez - állapította meg az amerikai Time magazin ázsiai kiadása -, mintha egy Harvardon végzett szuperklasszisnak egy nyugat-virginiai szénbányában jutott volna munka! A határvidéki Hszincsiang szomszédságában („Belső- és Külső-Kína határán"), tehát a nyugati végeken - Pekingtől jó 1800 kilométerre, vagy másfél napos vonatozásnyira -, a Sárga-folyó „felvidékén" nem várták éppen kellemes körülmények.
Kanszuban, a Liucsia folyó völgyében egy tervezőirodában kapott munkát a Vízügyi és Villamossági Minisztérium megbízásából. Technikusként dolgozott, de hamarosan emelkedni kezdett: 1971-től már a tervezőiroda helyettes párttitkárává lépett elő. Három év múltán egy esztendőre a tartományi beruházási bizottság titkára lett, majd a következő öt évben a tervezőiroda helyettes vezetőjeként tevékenykedett.
A Sárga-folyó felső folyásánál két nagy vízierőmű-beruházás építésében is részt vett. Ez idő szerint (1977-81) a tartomány párttitkára a hamarosan nagy befolyásra szert tett Szung Ping volt, aki a későbbiekben is egyengette az ifjú titán útját. Erre annál is nagyobb lehetősége nyílt, merthogy 1989-től 1992-ig a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának is tagja lett. Hozzáteszem: Szung - nejével együtt - szintén a Csinghua Egyetemen tanult, és később is nagy érdeklődést mutatott alma materének végzős hallgatói iránt.
Hu Csin-tao lelkesen járta a falvakat. Patrónusa, Szung méltán így dicsérte: „ő Kanszu két lábon járó térképe". Megjegyzendő: föltérképezhette potenciális partnereit is. Véletlenül ugyanezt a tizenhat évet töltötte Kanszuban Ven Csia-pao is, aki ma már szintén a Politikai Bizottság tagja, és a kormányfői poszt legfőbb várományosa!
Hu 1980-tól 1982-ig már az összes tartományi beruházást elnökhelyettesként felügyelte, és munkáját honorálandó 1982 szeptemberében, a Kínai Kommunista Párt XII. kongresszusán a Központi Bizottság póttagjává választották. Amikor a legfelsőbb testületekbe frissen beemelt 39 fiatalabb kádert név szerint bemutatták, Hu Csin-tao esetében elhangzott a később sokszor megismételt megjegyzés: a tagok és tagjelöltek között ő a legfiatalabb. Ekkor még nem töltötte be a negyvenedik életévét. Ez volt az első „országos" megbízatása.
Hu Csin-tao folytatta emelkedését a pekingi politika egén. Az ígéretes káderekhez hasonlóan a Központi Bizottság Pártiskolájába („felsőbb osztályba") léphetett. A gyorstalpaló tanfolyamnak köszönhetően alig egy hónappal a pártkongresszus után már a Kanszu tartományi KISZ Bizottság titkárának tették meg. Minden bizonnyal pompás bizonyítvánnyal végezhette el a párttanfolyamot, hiszen újabb két hónap múltán már a Kínai Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának, a KB Állandó Bizottságának is tagjává választották, sőt a titkárság másodtitkárává ugrott elő.
Egy tajvani folyóirat (a Zhongguo Dalu, vagyis a Szárazföldi Kína havilap) ekkoriban két frakció létezését tételezte föl a KB-ban. Az egyik „az egyszerű emberek frakciója", ide sorolták Hut, a másik viszont az arisztokraták, tehát a magas rangú káderek gyermekeinek a frakciója. A két csoport között nagy ellentétek voltak, és a feszültség alighanem annál jobban nőtt, minél meredekebben emelkedett pályáján Hu Csin-tao.
Hu kitűnően megfelelt a kiválasztás feltételeinek. 1) 45 évesnél fiatalabb volt; 2) jelentős tapasztalatai voltak az ifjúsági munkában; 3) felsőfokú végzettsége volt, sőt a bázismunkában is acélosan edződött, 4) az ideológiában tanúságot tett sziklaszilárd elkötelezettségéről. Nem csoda, hogy Kanszu tartomány képviselőjeként jelölték már a XII. pártkongresszus küldöttének, ahol azon nyomban beválasztották a Központi Bizottság póttagjai közé (vagyis ott volt a tűznél, csak szavazati jogot nem nyert).
Ekkoriban egyik fő támogatója a KISZ korábbi (1957-66) főtitkára, Hu Jao-pang - csak névrokona Hu Csin-taónak! -, a későbbi pártfőtitkár és Teng Hsziao-ping kijelölt örököse volt. Az idősb Hu egy Kanszu tartományban tett ellenőrző körútján lett figyelmes a fiatalemberre, és ekkortól szorosabb kapcsolatot tartottak fönn. Az ifjú KISZ-titkár állítólag határozottan kiállt a reformpolitika folytatása mellett. (Megjegyzendő: a fiatalember később sem feledkezett meg patrónusáról. Amikor jó két évtized múltán egy ellenőrző úton Csiangszi tartományban ellátogatott Hu Jao-pang szülővárosába, nem mulasztotta el, hogy „magánemberként fölkeresse Hu Jao-pang sírját, és könnyeket hullasson néhai mentora emlékének" - írta a hongkongi Asiaweek.
Az ígéretes fiatalember már „KISZ-korában" híres volt arról, hogy beszédeit nem fölolvasta, csupán pár címszót jegyzett föl előre magának. Állítólag „fénymásoló-memóriája" van, azóta is legendák keringenek gyors rögzítőkészségéről. Hu Csin-tao rögtönzésnek tetsző hosszú mondatfüzéreket is képes megjegyezni. Nemcsak föltűnően jóvágású, hanem erős és tiszta hangja is kiváltja hallgatóságából a kívánt hatást. Egykori munkatársai megjegyezték, hogy képes másokat figyelmesen meghallgatni, keveset beszél, és keményen cselekszik, hogy akaratát keresztülvigye. Megjelenése általában jó hatást vált ki az emberekből. Odalent, vidéken is gyakran „alámerült", hogy egyszerű emberekkel találkozzon, munkakörülményeiket megvizsgálja, hosszan elbeszélgessen a helyi káderekkel, és segítsen gondjaik megoldásában. Sok mindenben úttörőnek bizonyult.
Csoda-e, hogy rövidesen a KISZ vezérkara egyidejűleg őt bízta meg az úttörőmozgalom elnöki tisztével is? Ezt a posztot két évig töltötte be. Hamarosan a Szocialista Erkölcs Előmozdításának Országos Bizottságába is beválasztották. Nemsokára a Nemzetközi Ifjúsági Testületek Kínai Szervező Bizottságának is tagja lett, majd a Nemzetközi Kulturális Csereintézmény kínai központjának alelnökévé léptették elő. 1984-ben már ő a KISZ első embere, igaz, csak fél esztendőre.
Jó teljesítményét dicséri, hogy nemsokára a párt szervezési részlegének igazgatóhelyettese, a káderkérdések egyik ügyvezetője lett. Minthogy kinevezését a párt több doktriner veteránja ellenezte, reformpárti patrónusai úgy döntöttek, hogy kivonják a frontvonalból, és újabb vidéki megbízatással teszik lehetővé, hogy tovább gyűjtse a tapasztalatokat. „Hagyjunk Hu Csin-taónak olyan helyet találni, ahol alámerülhet. A bázison keressünk neki vezető pozíciót, hogy tovább acélozza magát" - idézte a tajvani folyóirat.
Ekkor már nős volt. Egyetemi diáktársát, Liu Jung-csinget vette el. Együtt dolgoztak a KISZ-ben, majd amikor Hu elhagyta a szervezetet, neje is új munkahely után nézett. A KISZ utazási irodája után így került a pekingi Építési Bizottság állományába. A házaspárnak egy fia és egy leánya született. Amikor később a családfőt távoli, mostoha vidékekre vetette a sors, családja Pekingben maradt.
Így aztán Hu alig 42 esztendősen - kell-e mondanom: ismét legfiatalabbként - tartományi párttitkár lett Kujcsouban. Itt, a messzi délnyugati végeken, ahová tizenöt órán át kapaszkodik a vasút. Ebben a 29-milliós (kisebb!) tartományban, amelyről úgy tartja a népi mondás: nincs háromlépésnyi sík terület és nincs háromnapnyi tiszta égbolt. (Ha olvasta volna hírneves hazánkfia, néhai Lóczy Lajos útleírását, sokban egyetérthetett volna vele: „A tartomány népe durva, rakonczátlan... még az ördögöknél, vagyis az idegeneknél is rosszabbak.")
1985-öt írtunk. Érdemes föllapozni a hivatalos Beijing Review 1985. szeptember 30-i számát. Hu megérkezése utáni kijelentését idézi: alapvető erőfeszítései a jelenlegi gazdasági reform folytatására összpontosulnak, elsőül az oktatásra. „Nagy figyelmet fordítok a tartomány fejlesztésében a sajátos adottságokra, ebben nem szabad mechanikusan követni mások tapasztalatait." Egyszóval bátran kísérletező reformerként vázolják föl portréját.
Erre a posztra is Hu Jao-pang, a pártfőtitkár javasolta. Egyidejűleg a katonai körzet pártbizottságának első titkári tisztét is átvehette. Jöttek a megpróbáltatások, de iszonyú energiával látott munkához. Pár nappal hivatalba lépése után két-három kísérővel minibuszba vágta magát, jegyzettömböt és tartománytérképet vitt magával, és tizenegy napon át Kujcsou elmaradott területeit járta. Nemzeti kisebbségi övezeteket, falvakat, bányákat és gyárakat - tizenkét kerületben. (Megjegyzendő, a tartomány lakosságának 35 százalékát nemzeti kisebbségek adják.) A következő másfél év során Hu 86 körzetet, várost és kerületet keresett föl. Tartományszerte gyorsan elterjedt: „nem bürokratikus, és mélyen benyomul a bázisra".
Olyan korszak volt ez, amikor az országos főnökök többségének halvány fogalma sem volt arról, milyen körülmények között élnek az eldugott falvak lakói. Az ifjú tartományi titkár ellenben járta a településeket. Családlátogatás, „környezettanulmány". Alighogy megérkezett, fölkereste egy volt pekingi csoporttársa házát. Kiderült, barátja éppen nincs otthon. Sebaj, leült a szülőkkel tereferélni. Két órán át elteázgattak és csevegtek. Ő persze leginkább hallgatott - hallgatta őket. Már tovább kellett mennie, mire a hazatért fiú „megvilágosította" szüleit: a kíváncsi és türelmes vendég nem más volt, mint az új „helyi kiskirály".
Kujcsou ekkoriban Kína 29 tartománya és autonóm területe között az egy főre jutó termelési értéket tekintve az utolsó helyen állt. A reform első tíz esztendeje alatt ez az érték 120 százalékkal nőtt, a tartomány parasztjai és városlakói tíz év alatt 180 százalékkal növelhették pénzügyi bevételeiket. Kujcsouban máig úgy emlegetik Hut, mint aki párttitkárként sokat tett a szegénység ellen és az oktatás körülményeinek javításáért. Arra érdemes kádereit rendszeresen más tartományokba is elküldte továbbképzésre .
Tevékenységére a legfelsőbb szinteken is fölfigyeltek. 1985 szeptemberében a Kommunista Párt országos értekezletén a XII. Központi Bizottság teljes jogú tagjává lépett elő. Amikor a tartományi pártbizottság legközelebbi ülésén a soron következő kongresszus küldötteiről döntöttek, a titkos szavazás során toronymagasan ő kapta a legtöbb voksot. A XIII. pártkongresszuson már az elnökség tagjai között ült, sőt Kujcsou küldöttjeként az Országos Népi Gyűlésnek, vagyis a parlamentnek is tagja lett.
Olyan kezdeményezései voltak, amelyekkel a sajtó figyelmét is fölhívta magára. (Pedig utóbb leírták: a sajtót úgy instruálta, hogy lehetőleg hagyják ki a rivaldafényből!) Az egész tartományban vitákat rendezett a megvalósítható fejlesztési tervekről, rendszeres fórumokat vezetett be „demokratikus dialógus" címen. Ekkoriban jegyezték föl, Hu Csin-tao milyennek tartja a jó párttitkárt:
- olyan ember, akinek szilárd a meggyőződése, és aki céljai megvalósítására tud koncentrálni, mindkét lábbal a földön jár, és nem azzal foglalkozik, hogy akár megszolgálatlanul is nevet szerezzen magának;
- olyan ember, akinek nincsenek bürokratikus allűrjei, nem akar magasan az emberek fölé emelkedni, hanem inkább együtt érez velük és együtt gondolkodik a tömegekkel;
- olyan ember, aki a demokrácia kibontakoztatásán serénykedik, de a sorsdöntő pillanatokban kellő határozottsággal hozza meg döntéseit;
- olyan ember, aki ismeri és szereti az életet.
Az utolsó ponthoz hozzátette: „Ez azt a felelősséget jelenti, hogy kellő érzékkel kell rendelkezni az ügyek intézése iránt, hűséggel tartozunk a barátainknak, szeretni kell a sportot, az irodalmat és a művészetet, az élet minden szép dolgát." Itt jegyzem meg, hogy Hu hobbijai között máig fölsorolják: szívesen néz filmeket, gyakran jár színházba, kedveli a regényeket, szívesen táncol, és - elvégre Kínában vagyunk! - meglehetősen jól asztaliteniszezik.
Kujcsouban följegyezték róla, hogy szívesen elegyedett fiatal kollégáival elméleti vitákba, és mindig figyelmesen hallgatta a középkorú vagy idősebb kollégák okfejtéseit. Éppen ekkorra esett, hogy a diákok Kína-szerte föllelkesültek Hu Jao-pang politikai reformtörekvéseitől. 1986 vége felé megszaporodtak a demokráciát követelő tüntetések. Csakúgy, mint sok másik tartományi székhelyen, a Kujcsou Egyetem hallgatói is hirtelen megszállták a legnagyobb előadótermet. Amire a lázongások híre borzolni kezdte a pekingi veterán vezetők idegeit, Hu már a helyszínen volt. Személyesen fölkereste a diákokat, és hosszú eszmecserében rábeszélte őket: jobb, ha elhagyják a campust. (Alkudozásra és kompromiszszumokra kész hozzáállása sokban hasonlított Csiang Cö-min 1989-es sanghaji föllépésére, akinek a Tienanmen téri tüntetéssorozat idején sikerült békésen leszerelnie a lázadó ifjúságot.) Hu „nagyszerű munkát végzett, egyszerűen azzal, hogy a diákokat egyenrangú partnerként kezelte" - emlékezett Ke Si-zsu helyi író, aki a helyszínen követte az eseményeket.
Az oktatás és a korszerű technológia iránti odaadását érzékelteti, hogy a Kujcsou Egyetem számítástechnikai tagozatán a 85. osztály „tiszteletbeli diákjává" választotta, mire ő 1988 nyarán, a „tanárok napján" cikornyás levelet intézett az osztály hallgatójaként az öreg tanárokhoz: „Oktatásuk olyan, mint a friss tavaszi szél: naponta még a legbensőket is megtisztítja."
Ám a belpolitika viharossá váló szelei a sikerembert hamarosan továbbsodorták: a központ újabb érzékeny frontszakaszra vezényelte. 1988 októberében a kritikus helyzetű Tibet párttitkára lett. Fontos hozzátenni: Hu Csin-tao volt az első ezen a poszton, aki nem katonatiszt!
Tibet önállósági törekvéseit 1959-ben erőnek erejével leverték. Vallási vezetője, a Dalai Láma összetört híveinek töredékével a menekülést választotta. A jó egymillió négyzetkilométernyi „tartományt" 1965-ben autonóm körzetté lényegítette át a kínaiak betelepítése révén teret nyerő pekingi „parancsnokság". A Himalája magaslatain viszonylag viszontagságos valóság várta Hut. A rendkívül száraz levegőjű székhelyen, a 3600 méterre a tengerszint fölött fekvő Lhászában (neve szerint a Nap Városában) nyaranta átlag 30 fokot mérnek, télen mínusz 23 fok alá zuhan a hőmérséklet. És akkor még szó sem esett a politikai hőfokról!
A „Világ Tetején" ekkoriban sűrűsödtek a viharfelhők, gyarapodtak a nehézségek. 1989. március 5-én szerzetesek kisebb csoportja kézi szövésű tibeti zászlókkal vonult végig Lhásza utcáin. A rendőrség tüzet nyitott rájuk. Két nappal később Pekingből kihirdették a rendkívüli állapotot. Mire a kedélyek kényszerűen lecsillapodtak, mintegy 70 tibeti áldozatról (nem) számoltak be a jelentések. Más tudósítások 250-450 áldozatról tanúskodtak. Hu helyesnek ítélte a rendfenntartó intézkedéseket, és újfent elítélte a szeparatistákat.
Elvégre ne felejtsük: az új „helytartó" azzal az eltökélt kettős szándékkal érkezett, hogy föllendíti a gazdasági építőmunkát, egyben határozottan harcba száll az autonóm terület függetlenségi törekvései ellen. „A gazdasági fejlődés a társadalmi stabilitás alapja. Az autonóm terület központi feladata a termelőerők következetes fejlesztése és az életszínvonal emelése. Tibetnek mint autonóm kisebbségi területnek sajátságos adottságaiból kiindulva, erősségeire támaszkodva és gyengéit leküzdve különleges politikát és a kisebbségi terület önigazgatásának rugalmas intézkedéseit kell érvényesíteni" - idézi Hut a Zsenmin Zsipao pekingi pártnapilap 1990. március 9-én közölt helyszíni riportja. Szinte „a cselekvés vezérfonalaként" húzódik végig Hu másik kényes fő feladata: a külföldi, Kína-ellenes függetlenségi törekvések leverése, „a helyzet stabilizálása".
Egy későbbi összegző interjúban valóságos „számháborúban" idézte föl a gazdasági előrelépés sikertörténeteit (a vállalati veszteségek megszüntetése, a gabonatermesztés kiegyensúlyozása, lakásépítési diadalmenetek és beruházási föllendülés), valamint a szeparatizmus elleni kemény eltökéltségét. Vagyis - mint később annyiszor - a folyamatos rugalmasságot és szükséghelyzetben a keménység „dialektikus" alkalmazását.
Pedig sokan gondolják úgy, hogy azért küldték Lhászába, hogy liberális megközelítésével, tárgyalókészségével stabilitást teremthet. Igaz, hogy érkezése után hamarosan kapcsolatba lépett a legfőbb helyi vezetővel, a Pancsen Lámával, többször fölkereste őt a Sigace monostorban lévő otthonában. Ajándékba hatát, fehér imasálat vitt magával, majd hosszasan elhallgatta a lámát, mondván: meg kell majd fontolnia ezeket a gondolatokat. (Manapság tán éppen ezért gondolják az emigrációba kényszerített tibeti vallási vezető, a Dalai Láma hívei, hogy Hu olyan ember, akivel együtt lehetne működni.)
A tartományi párttitkár hivatalosan négy évet töltött ezen a poszton. Magában Tibetben ebből alig több mint két esztendőt. A magaslati levegőre, oxigénhiányra panaszkodva az idő javát Pekingben töltötte. Folyamatosan „odamenekült fölfrissülni" - írta a Newsweek.
Ám jött az 1989-es hosszú, forró nyár, a Tienanmen téri lázadássorozat. Hu - jó érzékkel - éppen Tibetben éli meg az eseményeket. Amikor a pekingi vezetés utasítására elfojtják a demokráciáért tüntető megmozdulássorozatot, Hu a Központi Bizottságnak küldött különtáviratban üdvözli és határozott támogatásáról biztosítja az erőszakos rendteremtést. Két oka volt erre: neki is kellett hasonló lépéseket tennie, és fontos volt hamar állást foglalnia a pártvezetésen belüli (amúgy már eldőlt) versengésben. Szükség lehet minden jó pontra. Az értékelés nem maradt el. Teng Hsziao-ping, a pátriárka 1992 elején tett híres délvidéki körútján név szerint is megdicsérte. Amúgy egy évtizeddel korábban egy hasonló vidéki ellenőrző látogatásán fedezte föl ő is az új csillagot.
Így aztán Hu Csin-tao 1992 októberében még előrébb lépett. Menetrendszerűen újraválasztották a párt 14. Központi Bizottságába, majd a kongreszszust mintegy megkoronázó első KB-ülésen nemcsak a Politikai Bizottság tagja lett, hanem mindjárt annak csúcsszervébe, a PB Állandó Bizottságába, sőt a Titkárságba is bekerült.
Teng szerint ideje, hogy „némely politikailag helyes úton járó és szakmailag képzett fiatal kádereket beválasszanak a Politikai Bizottság vezető csoportjaiba és az Állandó Bizottságba". Teng egyben „az új nemzedék egyik legígéretesebb följövő befutójának" nevezte Hut, akiből így könnyen „a vezetés negyedik nemzedékének magva" lehet. (Csiang a harmadik nemzedék magva - ezzel a kifejezéssel formázzák az „első az egyenlők között" tartalmát.) Az új KB tehát azonmód beválasztotta a „majdnem mindenható" héttagú Állandó Bizottságba, igaz, „csak" hetedikként. Bemutatásakor még „törékeny virágvázaként" írták le - idézi a Pekingben legjobban tájékozottak hongkongi kútforrása, Willy Wo-Lap Lam. (Hozzáteendő: már a pártkongresszust megelőzően - mint személyzeti főnök - bent volt Teng öttagú „fejvadász bizottságában", amely a leendő vezetés megválasztását készítette elő. Jól „választottak".) A hongkongi Zhengming tudni véli, hogy a 319 tagú Központi Bizottságban Hu 309 szavazatot kapott, még a népszerű Csu Zsung-csit is megelőzte (neki 287 voksra futotta).
Hamarosan újabb feladattal gyarapítják: a Központi Pártfőiskola vezetője lesz. Az új iskolamester mesteri óvatossággal fogalmaz: feltétlenül „szükség van az iskola oktatási reformjának elmélyítésére, csakis így lehetséges, hogy újabb magaslatokat hódítsunk meg". A Központi Pártiskola eladdig idősb káderek továbbképző központja volt. Úgy mondják: akkoriban bakancsos bürokraták és marxista ortodoxok vaskalapos lágereként működött. Ám ez a káderkohó Peking peremén Hu vezetése alatt „az élénk kutatás forrásvidéke lett olyan kényes kérdések iránt, mint a közvetlen választások, a politikai reformok és az európai »burzsoá« szociáldemokrata pártok" - említi a Newsweek. (Hozzáteszem: sűrűn tanulmányozták a kelet-európai reformokat, a magyar „gazdasági mechanizmus" kísérleteit is.) Ott jó ideig friss szelek fújdogáltak - mondja egy külföldi vendégoktató.
Időközben megnyílt az iskola nemzetközi kapcsolatokat kutató központja, a Harvard Egyetemmel közös kutatásokba fogtak a hidegháború tapasztalatairól és a kínai-amerikai kapcsolatok normalizálásáról. Megjegyzendő: az óvatos Hu azért rendszeresen leteszi a voksot a teljes ideológiai tisztaság követelményei mellett. Hainan-szigetén tett 1996-os látogatásakor sokat idézték: „öntudatosan meg kell előzni vagy ki kell öblíteni minden hamis gondolatot és hibás irányzatot". Máskor azt hangsúlyozza: a vezető kádereknek mindenekelőtt nagy tudásúaknak és szűkebb munkaterületük szakértőinek kell lenniük, olyan hű marxistáknak, akik mindenkor kitartanak a kínai sajátosságú szocializmus mellett. A párt kötelessége, hogy ideológiailag impregnált (bevehetetlen) legyen!
A vízálló és tűzbiztos káder tudja kötelességeit, fölemelkedése megállíthatatlannak látszik. A maródi Teng (a nagy zsugás, a bridzs rajongója) végleg távozni készül, miközben készül a hatalmi harc forgatókönyve. Ugrásra kész a negyedik nemzedék, de a kártyák hovatovább a harmadik nemzedék kulcsembereinek kezében vannak. És még koránt sincs minden „leosztva". A Nagy Ász elvesztése mégis mintha sejtetné a parti végét.
1997. február 17. Kivált komor nap volt még a kiváltságosok életében is. A Hut (is) fölfedező Teng halálával pokoli korszakhatárhoz érkezett a Mennyei Birodalom. Ezen a napon a Kis Kormányos hamvaival egy kínai gyártmányú Jün utasszállító repülőgép szállt föl Pekingben. Tett egy kört a főváros fölött, majd a közeli Pohaj-öböl felé vette az irányt. Itt leereszkedett 1800 méterre, majd a maroknyi hamut és virágszirmot belapátolták a gép padlójában kiképzett speciális kürtőbe. Igazán kevesen láthatták, hogyan szóródnak szét a szélben Teng földi maradványai: néhány családtag, pár testőr és a PB egyetlen képviselője - Hu Csin-tao.
1998-tól Hu már a Kínai Népköztársaság alelnöke. Elődje, Zsung Ji-zsen a birodalom „díszkapitalistája", aki a kommunista Kína nyitottságát volt hivatott reprezentálni. 1998-ban tehát a poszt - talán az utódlási viharok előszeleként - visszaszállt a pártra. A tekintélyes hongkongi Asiaweek összegzése: A kínai alelnöki poszt hagyományosan pusztán ceremoniális tisztség, általában hatalommal nem rendelkező férfiak töltötték be. Eddig! „Ha Csiang Cö-min az igazgatótanács elnöke, akkor Hu a cég vezérigazgatója. Ő felügyeli a mindennapos munkát, míg Csiang határozza meg az általános stratégiát. Mindenki tudja, ki a főnök, és Hu nem jelent kihívást az elnökre nézve. Ő tökéletes kompromiszszumos jelölt. Népszerű a fiatal káderek körében. Szán rá időt, hogy megjegyezze a nevüket és akár a családi részleteket. A párt veteránjai pedig szerénységéért és tisztelettudásáért kedvelik. Úgy tekintik, mint II. Csou En-lajt, olyan nemes embert, aki nem akar villogni, nem játssza meg magát. A pompára vágyó bürokrata ellenpéldája."
Ám az utódlási folyamat fölér egy hosszú meneteléssel. A hatalmi versenyfutásban Pekingben (is) meg kell hódítani a katonai magaslatokat - az ellenőrzést, de legalábbis a tekintélyt a népi fölszabadító hadsereg fölött. Így született a döntés 1999 szeptemberében, a párt Központi Bizottságának 4. plenáris ülésén: Hu lett a KKP Katonai Bizottságának elnökhelyettese - közvetlen főnökén, Csiang Cö-minen kívül az egyetlen „civil" a pályán.

 

 

Amikor „katonás helytállásra" volt szükség, a belgrádi kínai nagykövetség NATO-bombázása kapcsán ismét ő lépett a nyilvánosság elé. Országosan sugárzott tévéadásban kemény szavakkal ostorozta az immár stratégiai rivális elítélendő tettét, és mintegy hivatalosan jóváhagyta az amerikai nagykövetséget támadó tüntetéssorozatot.
A jelek arra mutatnak, hogy a kínai hatalmi harcok eldőltek: 2001-től látványosan megkezdődött Hu Csin-tao külföldi imidzsének a fölépítése. A nemzetközi tapasztalatoknak híján lévő Hu Csin-tao nagyvilági porondra lépését gondosan megszervezték. Jelentős körutakat tett, többnyire aprólékos forgatókönyv szerint. (Tajvanban folyamatosan figyelték és folyvást így kommentálták: Hu újabb kötéltáncos mutatványra készül.) Elvégre már tavaly jelentős európai körúton járt: Moszkva után „bemutatkozó látogatásra" érkezett Londonba, Párizsba, Madridba, majd Berlinbe. Idén tavasszal pedig hivatalosan is fogadták a „stratégiai rivális" Egyesült Államok fővárosában. „Washington utoljára akkor látott ilyen gyakorlott koreográfiát és lappangó feszültséget, amikor a hidegháború csúcsán a moszkvai Bolsoj Balett jött ide táncolni" - írta Hu amerikai látogatásáról némi iróniával Kurt M. Campbell, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának alelnöke. A táncos lábú örökösjelölt előzetes táncrendjéből két dolgot kellett Washington és Peking részletes tervei alapján kigyomlálni: „bárminemű rögtönzést és meglepetést". Sikerült. Még a sajtóostromokhoz szokott helyi szóvivők is rezzenéstelen arccal hajtották végre a szigorú utasítást, a „táncrendet", és ezúttal fölöttébb szűkszavúnak bizonyultak: „Jöttek, találkoztunk, mentek. Minden tervezett ügyet fölvetettünk, meglepetés nem volt. Tárgyaltunk a nemzetközi terrorizmus elleni háborúról és a kereskedelem növeléséről. Hu gyakorlottnak bizonyult pozíciójának kifejtésében és kormánya álláspontjának képviseletében."
Hu karrierjének alakulásában egy másik, korábbi amerikai látogatásnak is nagy szerepe volt. Csiang - saját életkorára hivatkozva - úgy jellemezte Clintonhoz fűződő kapcsolatát, mint atya és fiú viszonyát. Később állítólag elhintette, hogy amerikai tapasztalatai döntőnek bizonyultak abban az 1998. februári váratlan döntésében, hogy Hu legyen elnökhelyettes, egyben örökösjelölt.
2002-es amerikai bemutatkozó látogatása kapcsán Murray Scot Tanner (a Western Michigan University igencsak tekintélyes sinológus professzora) tö
ujsag2
mören így jellemezte Hut: „Az igazi Hu olyan zsugás, aki még a titokzatos pekingi játékszabályokhoz képest is mindig rendkívül testközelben tartja a kártyáit." Méghozzá jobb kezében. De azt is feljegyezték, hogy 175 centi magas, 75 kiló, és jobbkezes!
Hu Csin-tao bámulatos memóriájára
jellemző, hogy - bár nem tartják gazdasági szakértőnek - párizsi látogatása során rögtönzött kiselőadást tartott Chirac elnöknek Japán pénzügyi helyzetéről. Európai diplomaták - akiknek egyik legfőbb feladata volt Hu minden rezzenésének legtüzetesebb vizsgálata - megállapították: kinyilatkoztatásai annyira a hivatalos pekingi vonalat követték, mintha könyvből olvasná. Pedig jegyzetek sem voltak előtte...
A Szovjetunió (és a szocialista világrendszer) bukása után a kínai modell egyedivé nemesült: kommunista párt irányította rigid egypártrendszerben szocialista (és nem szociális) piacgazdaság. Méghozzá burjánzó piacgazdaság. A párt érinthetetlen. A legradikálisabb politikai reformkísérletek is csupán odáig merészkednek, hogy aprófalvakban megpróbálkoznak a helyi vezetők közvetlen választásával. Ennek egyik engedélyezett helyszíne Takengkou, Hu Csin-tao (vagy fölmenői) legeslegszűkebb pátriája. Így történt hát 2002 februárjában. A sors úgy hozta, hogy (az ekkor már Nagy Ember) kivételesen fogadott hét amerikai társadalomtudóst és Kína-kutatót. Egyikük megkérdezte: lehetséges-e, hogy Peking engedélyezni fogja a közvetlen választások országos kiterjesztését, amelyet ma még csak az aprófalvakban lehetséges megtartani? Hu saját élményanyagából választott példaszerű választ.
Létezik egy falu, ahol mindenki három különböző klánhoz tartozik. A helyi választásokon három jelölt indul az elöljárói tisztért. És lőn meglepetés, mindhárom klánnéven egy-egy. Mindenki - mintegy automatikusan - a saját klánbéli jelöltjére adja le voksát, és végül senki nem kap abszolút többséget. Az eszmei mondanivaló: Kínában „bizonyos polgártársaink még nem eléggé érettek" az általános és titkos választások intézményrendszerére. Elvégre - fűzte hozzá, kifejezetten amerikai látogatói kedvéért - „még Floridában is akadtak gubancok a demokratikus választásokkal".
A dolgot bonyolítja, hogy a közelmúlt falukutatóinak tanúsága szerint Hu szülőfalvában is ilyen közvetlen helyi választásokkal kísérleteztek. Ám Takengkou 1000 lakosának 90 százalékát ma is Hunak hívják. A közösségi épületben több tucat Hu vitatkozott arról, melyik Hu melyik. Rövidre fogom: a nyertest Hunak hívták. Több átláthatóságot ígért, ráadásul egy transzformátorállomást és 12 dolláros „ösztöndíjat" azoknak, akik tovább akarnak tanulni. És persze az összes induló jelölt családi - de mindenekelőtt eszmei - rokonságot vélt fölfedezni a fölmenői és Hu Csin-tao közt.
Hu Csin-taónak a trónvárományos klasszikus dilemmájával kell szembenéznie. Elődjével nem egyértelmű a kapcsolata. Csiang Cö-min évek óta próbálja sanghaji kedvencét, Ceng Csing-hungot helyzetbe hozni. Tang Csing-sen, a Clevelandi Állami Egyetem politológusprofesszora méltán sulykolja: Hunak ki kell építenie saját hálózatát, és ki kell lépnie Csiang árnyékából. Sőt úgy kell megteremtenie a maga hatalmi bázisát és udvaronci környezetét, hogy eközben ne sértse meg azon idősebb veteránok érdekköreit, akik ma őt támogatják. Csiang ugyanis a színről való kényszerű lelépése után is nyilvánvalóan megpróbálja a kulisszák mögül rendezni a pekingi darabokat. Mellesleg 2003-ban az államfői mandátuma is lejár, utána alighanem „csupán" a módfölött befolyásos Katonai Bizottság elnöki tisztét tartja meg magának. Hacsak...
Így tette ezt Teng Hsziao-ping is, aki még akkor is kimondhatta a drámai „végszót" (lásd Tienanmen téri mészárlás), amikor formálisan már csak egyetlen funkciója maradt: a kínai bridzsszövetség tiszteletbeli elnöki tisztét látta el. A többit láttuk...
Akárhogy is van: a kommunista Kína 53 esztendős történelmében Hu hatalomátvétele lehet az első eset, amikor hátbaszúrások vagy véres utcai zavargások nélkül mehet végbe a hatalmi átmenet. Pár hónap még maradt. Elég ok az óvatosságra. Utóvégre az eddigi előre megnevezett utódjelöltek (és önjelöltek) sorsa nem sok jót ígér.
ujsag1

Hu Csin-tao, Csu Zsung-csi, Csiang Cö-min és Li Peng

Egyéb riválisok

 

Hu Csin-tao legfőbb partnerei/riválisai a Mennyei Birodalom politikai felhőrégióiban: Ven Csia-pao, az egykori kanszui (kor)társ, most miniszterelnök-helyettes, a pénzügyek és a mezőgazdaság reformpártinak mondott felügyelője. A Sanghajból érkezett Vu Pang-kuo, aki alig egy esztendővel idősebb náluk, szintén helyettes kormányfő, aki kevesebbet brillírozott az állami vállalatok „áramvonalasításában". A konzervatív Li Peng (volt kormányfő, most parlamenti elnök) jobbkeze, Luo Kan, akire a belbiztonság felügyeletét ruháznák. Csiang Sanghajból magával hozott kedvence, Ceng Csin-hung, aki (póttagként saját bevallása szerint) „csak teát szolgál föl a Politikai Bizottság ülésein", ám a szerepeket osztó első ember igencsak kedveli a teát... Valamint Li Csang-csün, a mandzsúriai mesterjelölt, jelenleg a PB legfiatalabb tagja, a gazdaság laboratóriumának számító hatalmas tengermelléki tartomány, Kanton ura. A PB Állandó Bizottságából alighanem csupán a szintén reformpárti, 68 éves Li Zsuj-huan marad a páston, ám őt a Népfront helyett inkább az Országos Népi Gyűlés „csúcsára" várják. Ő már a parlament építésekor a csúcson járt az épületben: ácsmesterként kezdte itt politikai pályáját...

Hu Csin-tao a British Múzeumban

Utódjelölt-sorsok

 

1959-ben Liu Sao-csi vette át az államfői tisztséget Mao Ce-tungtól, és a Nagy Kormányos logikus örökösének tekintették. A nem sokkal később beinduló „kulturális forradalom" idején Liut mint „kapitalista úton járó személyt" meghurcolták, szülővidékére deportálták, 1969-ben máig vitatott körülmények között elhunyt. (1979-ben rehabilitálták.)

Lin Piao tábornok, a „kulturális forradalom" vezénylő tisztje az 1969-es pártkongresszuson kárhoztatott a „koronahercegi" kinevezésre. Mint védelmi miniszter meg kívánta gyorsítani az utódlást, és 1971-ben puccsszervezéssel kísérletezett. Lebukását követően repülőgéppel menekülni próbált, amely Mongóliában lezuhant.

Mao özvegye, Csiang Csing 1976-ban a Nagy Kormányos nevében jó előre igyekszik (annak halála utánra) magának biztosítani a hatalmat. A palotaőrség parancsnoka - Teng instrukciói alapján - éjnek évadján letartóztatja a később bebörtönzött „Négyek Bandáját". A színésznőből lett politikai primadonna is a rács mögött fejezi be alakításait.

1980-ban Mao szélsőbalos utódjelöltje, Hua Kuo-feng („addig érzem nyugodtnak magam, amíg a te kezedben a kormányrúd") hozzálát saját személyi kultuszának kiépítéséhez. Teng gazdasági nyitást és reformokat kezdeményez, következetesen bontatja a Hua-szobor talapzatát... (Hua ugyan még ma is KB-tag, ha valaki netán még emlékezne rá!)

1987-ben a föntebb sokszor emlegetett Hu Jao-pang főtitkár kísérletezik azzal, hogy Teng óva intésével dacolva a gazdasági reformokat (máig követelt) politikai reformokkal elegyítse. Amikor törekvéseit több szabadságot követelő diáktüntetések támasztanák alá, a kis nagy ember meneszti Hut, aki ezután soha többé nem jelenik meg a nyilvánosság előtt.

1989-ben a reformbarát és a mérsékelt politikai reformok mellett kiálló Csao Ce-jang pártfőtitkár-kormányfő fölkeresi a Tienanmen teret hetek óta megszállva tartó diáktüntetőket, és könnyek között szolidaritásáról biztosítja őket. Hamarosan a hadsereg „bedarálja" a demonstrációt - a pártvezetés meg a főtitkárt. Csao azóta is házi őrizetben él - aranykalitkában a Csungnanhaj pártnegyedben, a Tiltott Város tőszomszédságában.

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk