←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Kun István

 

Sodródó dereglye

 

A múlt évtized közepére fényesen igazolódott, hogy az Antall-kormány intézkedései nyomán megformálódott agrármodell megbukott, arra jövőt alapozni nem lehet. A balliberális kormányzat tétován ugyan, ám megpróbált kiutat keresni. Az összefogás reményében megalkotta a Nemzeti Agrárprogramot, és törvénybe iktatta annak fő elemeit. Tisztességes szándék alapvető tévedéssel: csupán a harmadikutas modell javítgatásában képzelte a megoldást, ami akkor is zátonyra futott volna, ha marad idő a megvalósításra. De nem maradt. Nemcsak a Nemzeti Agárprogramot söpörte le a harsány kisgazda demagógia, hanem a legbágyadtabb kezdeményezéseket is.

Kérdés, milyen agrárfeladatok állottak 1998-ban a megalakuló Orbán-kormány előtt. A kérdésföltevés már azért sem indokolatlan, mert a gazdálkodó társadalom úgy vélte: Torgyán miniszterrel olyan erőteljes politikai képviseletet kapott az ágazat, amilyet korábban soha, és itt az ideje, hogy a halmozódó gondokat felszámolják. Mind többen látták azt is, hogy a rendszerváltoztatással kialakult modell nem folytatható, valami másra volna szükség, mert valahol megint utat tévesztettünk.

1998-ban a kor parancsa már sürgetően követelte a mezőgazdaság modernizációját. Megkezdődtek a tárgyalások az Európai Unióval a csatlakozásunkról. Számolni kellett vele, hogy az agrárium viszonyairól szóló tárgyalások kemények, sőt kíméletlenek lesznek. E terrénumban egy felelős kormánynak legalább három sarkalatos problémára kellett érvényes választ keresnie.

1) Piacgazdasági módszerekkel – nem gazdaságtól idegen, adminisztratív kényszerrel, hanem gazdasági ösztönzésen alapuló – földbirtok-politikát kellett formálnia. Nyilvánvaló, hogy az egy-két hek­tá­ras, szétaprózott tulajdonok alkalmatlanok életképes gazdaságok kialakítására.

2) Ekkorra aggasztóvá vált az ágazat műszaki-technológiai lemaradottsága. Ezzel összefüggésben a munka termelékenysége olykor a jobb nagyüzemekben sem érte el a kívánatos mértéket, a nyomasztó átlag pedig meghatározta a paraszti jövedelmek sorvadását. Kézenfekvőnek tűnt, hogy számunkra életveszélyes a csatlakozás ilyen gépparkkal, ilyen lerongyolódott épületállománnyal, a termelési technológiáink szétestek, hozamaink pedig nem versenyképesek az unió gyöngébbjeivel sem. Alapvető feladatnak tűnt, hogy gyorsított ütemben versenyképessé kell tenni a mezőgazdaságot, és a műszaki-technológiai hátrányokat meg kell szüntetni. Ez összességében irdatlan ösz­szegekbe kerül ugyan – számítások szerint már 1998-ban egybillió forint beruházás hiányzott az agráriumból –, az ágazat összeomlása viszont megfizethetetlen károkat okozna a teljes lakosság számára.

3) Különösen a nagy áruházláncok kialakulása, illetőleg azok erőszakos árérvényesítése elemi erővel mutatott rá, hogy a mezőgazdaság szereplőinek alkupozíciója szinte összetört. Egyszerűen kiszolgáltatottakká váltak. Szükségesnek mutatkozott az unióban általánosnak tekinthető termelői szövetkezetek kialakulása. A fejlett világ gazdálkodói rájöttek, hogy e feladatokat magas színvonalon csak óriási szervezetek képesek megoldani, hiszen főleg a K+F és a sikeres marketing roppant költséges. Kívánatosnak látszott, hogy hasonló szövetkezési mozgalom hazánkban is alakuljon ki, részben a gazdálkodók önvédelme, részben pedig a jövő megalapozása érdekében. (Az unióban a zöldség- vagy a gyümölcstermelők kizárólag a szövetkezetükön keresztül kaphatnak támogatást.)

Kisebb megoldandó feladatok mellett e hármas várt az Orbán-kormányra. Mit sikerült megvalósítani belőlük?

A kormány megalakulásakor és utána két és fél éven át a mezőgazdaságot (hozzátéve a vidék fejlesztését, továbbá az ezeket áttételesen érintő környezetvédelmet) a Független Kisgazdapárt uralta. A választáson valójában alulmaradt Fidesz ezzel fizetett a kisgazdák jelölt-visz­szaléptetéseiért, amivel lehetővé tették a hármas koalíció kormányalakítását. Hogy az ország mit fizet majd e lépésért, az igazából csak évek múltán derül ki a maga valóságában.

Az ésszerű földbirtok-politika kialakítása?… A Fidesznek és az FKGP-nek esze ágában sem volt egy piacgazdasággal konform megoldás. Ez a kormányzásuk alatt föl sem merült, komoly szó nem esett róla. Meg kellett volna teremteni a földpiacot. A gátló körülmények szinte megbénították, közülük kettő igen súlyosnak bizonyult. A birtokukat eladókat ugyanúgy kívánta a kormány adóztatni, amiképpen az in­gat­lan­spe­ku­lán­so­kat, a vevők oldaláról pedig szigorúan pro­hi­bitív szabályok érvényesültek: csak magánszemély vásárolhatott földet, semmiféle társaság vagy szövetkezet nem, másrészt külföldi állampolgár sem szerezhetett tulajdont magyarországi termőföldre. A kormányzat ezzel két “célt” ért el: megakadályozta a magyar agrárium legsikeresebbjeinek – a még talpon maradt szövetkezeteknek és virágzó társaságoknak – a fejlesztését, továbbá távol tartotta a hazai mezőgazdálkodástól a külföldi tőkét, noha az ágazatnak ez úgy kellett, mint egy falat kenyér.

Három éven át marakodott a két párt azon, hogy ki felügyelje a létesítendő Nemzeti Földalapot (NFA). Ez alapra bízták volna a mintegy 800 ezer hektár volt állami gazdasági használatban lévő és privatizálandó föld sorsát. Óriási hatalomról van szó, hiszen e földek hektárja a mai nyomott árakon is megér átlagosan legalább kétszázezer forintot (ha nem többet), és nem mindegy, kinek a klientúrája kapja. Nem ingyen – krajcárokért. Jellemző, hogy addig nem alakult meg az NFA, amíg a kisgazdák olyan helyzetben voltak, hogy beleszólhattak az intézkedéseibe. (Nem ez volt a két párt között az egyetlen harci terep. A SAPARD­támogatásokkal kapcsolatban felállítandó független irodák vitája három éven át húzódott. 2002 januárjáig az unióból egy lyukas garast sem kapott az ország a mezőgazdaság fejlesztési céljaira, miközben Bulgária már egy éve hozzájut e támogatásokhoz.)

Amit aztán a Fidesz az om­ni­po­ten­sek arroganciájával átpasszírozott a parlamenten földtörvény-módosítás címén meg az NFA jogosítványainak meghatározásában, az oly mértékű támadás a magántulajdonon alapuló társadalmi rendszer ellen, amely – ha a törvények netán működni fognak – antitéeszesítést s vele robbanásveszélyes helyzetet eredményez. Nem véletlen, hogy alighanem rekordszámú beadvány érkezik ellene az Alkotmánybírósághoz, köztük olyan prominens szervezetektől is, mint például az agrárkamara vagy a bankszövetség. A törvény végrehajtása során ugyanis kétségessé válik 300 milliárd forint értékű hitel fedezete, és alighanem megszűnik vagy százezer munkahely. Már nemcsak a szövetkezeteket támadja a hatalom, mint a külső üzletrészekre vonatkozó törvény esetében történt, hanem a társaságokat is.

Ha azt mondjuk, hogy az agrárium műszaki-technológiai állapota most rosz­szabb, mint az utóbbi húsz évben bármikor, akkor túlzottan elnézőek és finomak voltunk. Gépparkunk olyan öreg, hogy nagyobb része végelgyengülésben is kimúlhat – és rendkívül kevés a korszerű, hosszú távon gazdaságosan működtethető erő- és munkagép –, állattenyésztő telepeink fölött pedig eljárt az idő. A kormány mindettől függetlenítette magát, mintha vak és süket lenne, nem érzékelve a figyelmeztetéseket, amelyeket komoly szervezetek tettek eléje – agrárkamara, Agrárgazdasági Tanács, hogy a többit ne soroljuk –, a gazdálkodók panaszai egyszerűen elhaltak az érdektelenségben.

A műszaki-technológiai állapot sorvadásával összefügg a munka termelékenységének egyre elfogadhatatlanabb szintje is. Ez még az átlagosnál sokkal jobb üzemekben sem éri el a kívánatost. A következmény egyértelmű: a mezőgazdasági jövedelmek az országos átlagnak csupán a kétharmadát teszik ki, de sok helyen még ennyit sem bírnak el: a 2001­es drasztikus minimálbér-emelés következtében az ágazatban foglalkoztatottak száma azonnal 12 ezerrel csökkent.

A szövetkezés nem vált igazi mozgalommá. Három oka lehet: (1) a két nagyobb kormányzó párt demagóg eszközök sorát vetette be – főként lélektanit: például lekolhozoztak minden szerveződést –, hogy a gazdálkodók legalább bizalmatlanokká váljanak az összefogással szemben; (2) Olyan 19. századi modellt preferált a minisztérium – a Hangya Szövetkezet mintáját –, amely avíttságánál fogva nem képes megoldani a mezőgazdálkodás mai gondjait. Az utolsó híradás szerint háromszáz Hangya Szövetkezet alakult, kérdés az, hogy hol a kezük nyoma a piacon. Mert mintha nem is lennének; (3) Kacifántos jogszabályokat adtak ki, amelyek valójában teljesíthetetlenek, így a szövetkezet későbbi működésébe az köthet bele, aki csak akar. Végezetül 2002-ben már nem támogatják új zöldség- vagy gyümölcsértékesítő szövetkezetek megalakulását, vagyis kialakultnak veszik a mostani gyászos helyzetet.

A paraszti gyanakvás tehát nem alaptalan.

Összességében 2002 elején a magyar mezőgazdaság sokkal rosszabb állapotban van, mint négy évvel ezelőtt. Az Or­bán-kormányt egyszerűen nem érdekelte, milyen zsákmánnyal húz el a kisgazdák mohó csapata. De akkor sem változott a helyzet, amikor az FKGP-nek már nem lehetett befolyása a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium munkájára. Ha kasszát csinálunk, a következő kép alakul ki: pár év alatt kiosztottak mezőgazdasági célokra 500 milliárd forintot. Azért ez még ma sem krajcáros ösz­szeg, és jogosak a kérdések: hol van ennek a nyoma? Mit vitt előre?

A válasz: az égadta világon semmit. Se föllendülést, se javulást nem hozott. Szó sincs róla, hogy ezt az összeget ellopták volna – amit elsinkófáltak, az ennek töredéke –, hanem más a gond. Ez a mezőgazdasági modell egy feneketlen zsák. A kaotikus termelési viszonyok képesek csírájában megölni a fejlődésnek még a gondolatát is. Ha ehhez párosul egy olyan pályázati gyakorlat, amelyben nem nor­ma­tíve – tehát nem jogszabályon alapuló követelmények alapján – lehet támogatáshoz jutni, akkor a pénzek nem azon helyekre vándorolnak, ahol a legjobban hasznosulnának, hanem azon helyekre, ahol kisgazda vagy fideszes kliensek várják. A normatív támogatás objektív, a pályázatiban viszont megjelenhetnek – sőt kikövetelten meg is jelennek! – a szubjektív elemek. (Valós példa egy fejlesztési tanács üléséről: “Most mi vagyunk hatalmon, ezért …-nek adjatok 14 milliót!”)

A baj azonban az elsoroltaknál is sokkal nagyobb. Nem tudjuk valójában, hányan foglalkoznak hazánkban mezőgazdasági termeléssel. Agrárstatisztika lényegében nincs, az adatok ellentmondóak, egyetlen valós számot sem találunk, amelyre valaki letenné a nagyesküt. 2000­ben a mezőgazdaságban 252 ezer főfoglalkozású gazdálkodót és alkalmazottat (ez utóbbi 111 ezer volt) tartottak számon. Csakhogy a 2000. márciusi összeírás szerint az országban 2,035 millió fő foglalkozik így vagy úgy paraszti munkával. Kétségtelen, ezeknek jókora része annyit termel, amennyit megeszik, leginkább a karácsonyra levágott sertések formájában. E tömegből vagyon 989 ezer regisztrált őstermelő – lehetséges, hogy ennyi háztartás? –, ám ezek közül 587 ezer szintén kizárólag önfogyasztásra termel. Állítólag nem ebből él. (A szerző azért megjegyzi: nem hisz e statisztikának. Ennyi őstermelőből nagy hányad olyasmit termel, aminek eladásáról nem készül papír: például az ország kéttucatnyi nagybani piacán a napi tíz- és tízmilliós forgalomnak csak egészen kicsi százaléka kerül végül a nemzeti össztermékbe. A többi fekete.)

Valódi árutermeléssel 166 ezren foglalkoznak, valamint még 660 ezer értékesíti a fölöslegét. (Adatok forrása: KSH.) Ők is őstermelők, vagyis tételes költségelszámolásra, számlázásra nem kötelezettek, az adómentességi határuk magas, és további kedvezményeket is kaptak. E sorok írója szerint több százmilliárd tűnik el rajtuk keresztül a hazai GDP Bermuda-háromszögében. Alapvető érdek lenne, hogy aki földet művel, ház körüli gazdaságot tart fenn, az szolgáltasson adatokat a tevékenységéről, másrészt viszont az a gazdálkodó, aki kilép a piacra, az általános szabályok szerint legyen köteles elszámolni a ráfordításaival és bevételeivel. Kaphasson jókora adókedvezményt, de ne adómentességet. (Most egy falusi szatócsnak havi 35 ezer forint körüli összeget akkor is be kell fizetnie, ha még a bevétele is kevesebb.) Az őstermelők egy jelentős része azért sem fejleszti a gazdaságát, mert átlépné a vállalkozói küszöböt, és az adóelszámolástól fél. Ha a stagnálás társadalmi cél?…

A szerző évek óta elemzi az őstermelés körülményeit, méghozzá terepszintről, s azt, hogy miként élhet ugyanazon ágazaton belül egy vastagon adóztatott szektor és egy olyan tömeg, amely e köz­kötelezettségek alól alapjában mentes. Ez az állapot a termelési viszonyok anarchiájával jár. Megakadályozza a mezőgazdaságban a munkahelyteremtést, és amíg termékek számla nélkül is eladhatók, addig tömeges szövetkezés sem lehetséges. Tény viszont, hogy – a fejlett országok társadalmi haladásának korábbi fokozatait vizsgálva – a magyar mezőgazdaság legfeljebb 400 ezer dolgozót bír foglalkoztatni, ha a termelés megduplázódik. Erre ésszerű agrárpolitika esetén van esély, egy korábbi szintet könnyen elérhet a ma padlón fekvő agrárium. Megvan hozzá a tudás, megvan a szakgárda, megvan az igény, csupán a fejlődésre irányuló törekvéseket szükséges célirányosan és hatásosan támogatni, az útban lévő gátakat pedig el kell távolítani. Mindez négy éve ábrándkép. Az Orbán-kormány – Tor­gyán­nal vagy nélküle – szembeevickélt a világ haladásával, ám az agrárdereglyét a sebes folyó veszélyes zuhatagok felé sodorja.

Ma tehát körülbelül 800 ezer emberrel több tevékenykedik a mezőgazdálkodásunkban, mint amennyit a termelés a jelenlegi színvonalon elbírna. Ki törődött ezzel? A többlettömegnek máris vannak uniós következményei. Nemrég jelent meg egy francia tanulmány – Alain Puliquen, az ottani agrárgazdasági kutatóintézet vezetője irányításával készült –, amely állítja, hogy a csatlakozásra váró országok mezőgazdaságában – Romániát és Bulgáriát nem is számítva – legalább ötmillió munkavállalót fölöslegesen foglalkoztatnak. A tanulmány megállapítja, hogy ez a népességtömeg szinte kezelhetetlen, ha a jelöltek túl korán lesznek az unió tagjai. Fölveti, hogy az érvényben lévő költségvetés – az Agenda 2000 – lejártáig, tehát 2006 végéig ne csatlakozhasson senki. Addig a tagjelöltek megkezdhetik a mezőgazdaságuk átalakítását, ennek költségeit részben finanszírozná az unió, s felszámolhatnák az ágazatban meglévő burkolt munkanélküliséget és szociális foglalkoztatást. (A tanulmányt részletesen ismerteti O. Horváth György a Magyar Hírlap 2002. jan. 15-i számában.) A tanulmány fölerősítheti a nyugati országokban gerjesztett félelmet a keleti munkaerő tömegétől. Már korábban fontolgatták több országban is, hogy az új tagok polgárai csupán hét év után vállalhassanak szabadon bárhol munkát.

Idegesítő elképzelések vannak viszont uniós részről a most kezdődő agrártárgyalásokra. A tagjelölteknek az a közös álláspontjuk, hogy teljes értékű tagok szeretnének lenni, vagyis ne csak kötelességeik legyenek, hanem jogaik is, szeretnének megkapni minden olyan támogatást, amely most az unió tagjainak jár. Ez elsősorban a mezőgazdaságra vonatkozik, hiszen az összes uniós támogatás fele – mintegy 40 milliárd euro – agrárius célú. Az uniós szakemberek azonban a meglévő támogatások legföljebb 25 százalékáról hajlandóak tárgyalni, amely tíz évig tartana. Ez csalafinta elképzelés! Az új tagok teljes összegű befizetésre kötelezettek, eközben pedig agrárius szempontból (és a régiófejlesztés terén is) másodrangú tagoknak minősülnek, miközben a tizenötök minden célja – például a teljes piacszerzés – megvalósul. A probléma abban áll, hogy a többnyire befizetők többletbefizetésről, a többnyire támogatottak meg a támogatásaik csökkentéséről hallani sem akarnak.

A koplaltatást egy korszerű, ütőképes mezőgazdaság (például a szlovén) kibírná. A magyar azonban nem ilyen. Alacsony szintű támogatás mellett a magyar gazdálkodók tömegesen és végzetesen tönkremehetnek, százezrek vagyonvesztése elkerülhetetlen, családi tragédiákat eredményezve. Kérdés, vállalható-e mindez. Aligha. De nemcsak nálunk. A lengyel parasztság még kiszolgáltatottabb. A bejelentés felzúdulást okozott, a csehek tiltakoznak, a lengyelek – akiknek döntéseitől sok függ az év során, nélkülük nincs bővítés – a visegrádiakat tervezik összetrombitálni az egységes fellépésért. Bármi megtörténhet.

Tudhattuk, hogy az agrártéma alkui (alku? – az unió alkuról hallani sem akar) nem idéznek majd farsangi hangulatot, de 2002 januárjában a kártyák kiterítése mégis készületlenül ér bennünket. Az előző kormányzat idején még hihettük, van elegendő idő az ágazat versenyképessé tételére. Ma már nincs. Az Orbán­kormány e kötelességét végzetesen elhanyagolta. A ciklus idején végig követhető volt, hogy öntelt gőgből fittyet hány a jövendő követelményeinek. Kétségtelen, népszerűtlen intézkedések sorát kellett volna meghoznia, ám ha ezeket netán fölismerte is, a meghozatalt elmulasztotta. Hatalmi érdekből, önös célok miatt. Habár a kormánypropaganda szerint a csatlakozási tárgyalásaink roppant sikeresek voltak, és más vélemények szerint a tőke és politika érdeke a gyors bővítés, e sorok írója kétli, hogy az elsoroltak miatt 2007 előtt uniótag lehet Magyarország, ám közben őszintén azt kívánja, hogy az élet cáfolja meg. Ha mégis sikerülne hamarost az integrálódásunk, akkor azért megalázó árat kell majd fizetnünk.

Az Orbán-kormánynak kisebb vétke a mezőgazdaságban elkövetett klientúra­építés meg az egész dilettáns agrárpolitika. Az igazi bűn, hogy kockára tette az ország uniós csatlakozását. Most a mezőgazdaságon állhat vagy bukhat a magyar társadalom eminens érdeke, az európai tagság, annak ideje vagy módja. Ezért a hazai közjog szerint a kormányfő egy személyben felelős, és senkire nem mutogathat. Se Torgyánra, se az ellenzékre. A társadalmunk beteg altestéért, az elhanyagolt, lenézett, kivéreztetett agráriumért már eddig is keservesen megfizetett a lakosság, ám joggal tarthatunk tőle, hogy a feketelevest még eztán szervírozzák.

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk