←Vissza

A Mozgó Világ internetes változata

Majoros Sándor

Megváltás három akácfával

Most már bevallhatom: sok mindent félbehagytam és elnagyjáztam a háborút megelőző majd másfél esztendőben. Egyedül voltam karbantartó a marhafarmon, így föltűnés nélkül vihettem végbe mindazt, amiről most csak pironkodva merek beszámolni. Ha letépte a szél a légvezetéket, olyan sebtében és kelletlenül csomóztam vissza, mintha éreztem volna, hogy legközelebb már nem nekem kell ezt a munkát elvégeznem. Amikor a markológép elszakította a föld alatti kábelt, alig ásónyomnyi gödröt mélyítettem a toldásnak, és sietve kapartam el, mint ahogy a meggyilkolt családtagokat szokás a kert végében. Idegeskedtem is eleget, hogy a szél lefújja róla a homokot, de arra már lusta voltam, hogy tisztességesen betakarjam.

Vég nélkül sorolhatnám az ehhez hasonló mulasztásaimat – a farm húszéves berendezései jócskán adtak okot ilyesmire –, de félek, újabb hazugságokkal tetézném az egész Jugoszláviát átható nagy-nagy hazugságot. Egyvalamit mégsem hallgathatok el: ezerkilencszázkilencvenegy tavaszán ezzel a kínlódásos tehetetlenkedéssel megöltem egy embert.

Fél évvel korábban, amikor már vagy négy hónapja vártuk hiába havi járandóságunkat, kisebbfajta zendülés tört ki a farmon. Mint minden nagy tett, amely emberi sorsokat változtat meg, ez is egy személy egyetlen indulatára vezethető vissza. Úgy is mondhatnám, Csekity Feri nélkül semmi sem alakult volna olyan gyászosan, ahogy. Ő volt, aki az elîzî évi zárszámadáskor – megtudván, hogy az igazgatóság a veszteséges topolyai vágóhídnak adományozta egész évben megtermelt nyereségünket – ököllel verte az asztalt, s követelte a szégyenteljes döntés visszavonását. Mélységesen egyetértettünk vele, de még mélységesebben hallgattunk. Legelébb Tóthpál igazgató beszélt, majd Kopilovics, a komercialista, aztán ismét Tóthpál, és ismét Kopilovics. A fölszólalások ritmusát Csekity dühödt közbekiáltása szakította meg. Szép dolog a szolidaritás, de még szebb az osztalék!, hajtogatta. Múltak a percek, az órák, a fejesek pedig egyre csak győzögettek bennünket. Tíz körül már senkit sem érdekelt az a pár istenverte elinflálódott dinármillió. Elgyötört ábrázattal bámultuk a szövetkezeti tanácsterem cigarettafüsttel impregnált tapétáját, s amikor Tóthpál – a munkás-önigazgatás szellemében – végső szavazásra bocsátotta a kérdést, a mellette ülők unszolására Csekity is magasba emelte a kezét. Vesszen el minden, menjen tönkre az ország, rohadjon szét az egész vállalat, és lehetőleg egyhangú döntésünk alapján – gondolhatta abban a mindörökké emlékezetes pillanatban, utána pedig kiment a bezárt vasútállomás melletti vendéglőbe, és a sárga földig leitta magát. Mi sem természetesebb, mint hogy ezután kötözködni kezdett a pincérrel, s hogy a baj teljes legyen: meg is ütötte. Csekity hatvannyolcban a Sínai-félszigeten a jugoszláv ENSZ-kontingensben békefenntartóskodott, kiképezték arra is, hogy az ütése halálos legyen. Az efféle tudás megmarad az emberben.

Csekity minden dühét beleadta abba az ütésbe. A pincér állkapcája úgy elpattant, mintha üvegből lett volna. Több tucat vendég előtt történt az eset, így a tárgyalást a topolyai bíróság nagytermében kellett megtartani. Itt pedig már nem volt apelláta: exbékefenntartó cimboránkat három hónapra a szabadkai fogdába költöztették. A vállalatvezetés nagy kegyet gyakorolt, amikor lehetővé tette, hogy fizetetlen szabadságot vegyen ki erre az időszakra, ám a neje őnagysága már nem hitt ilyen vakon a szerencsés folytatásban: amíg férje ült, ő összeszűrte a levet fiatalkori szerelmével. Büntetését letöltő cimboránk már csak a kirámolt, széljárta családi házba toppanhatott be. Férfisors, állapította meg, majd a börtönmunkáért kapott járandóságából vett egy liter házi főzésű pálinkát. Az éjszakát minden bizonnyal az udvaron töltötte, mert másnap, amikor megjelent a farmon, elképedve láttuk, hogy a kiskacsák mintásra taposták a kézfejét.

E sokat megélt ember néhány hónappal később – egy megkérgesedett októberi reggelen – azzal a szándékkal állt a zúgolódó takarmányosok élére, hogy bemegy Tóthpál irodájába, és ráborítja a majd három méter hosszú mahagóni íróasztalt.

De Tóthpált nem kellett félteni. Szempillája sem rezzent a befelé somfordáló silótakarmány-szagú társaságtól. Kávét rendelt mindenkinek, s amíg a nagy csöcsű Pivon Márta megfőzte a tizenkét adag feketét, végighallgatta Csekity követeléseit. Tavasszal mindenki kapott ezer dinárt, azóta csak egy-egy zsák cukor, liszt, mosópor vagy krumpli jutott, mondta. De most október van, nyakunkon a tél, és tűzrevalót kéne venni!

Hát csak ez a baj? Miért nem korábban szóltak?, emelte föl a pillantását Tóthpál, és föltápászkodott a mahagóni íróasztal mögül. Látják ott azt az akácligetet?, mutatott ki az ablakon, a farm nyugati oldalán lévő viharfogó irányába. Ott van a maguk tűzrevalója. Mindenki kivághat és hazavihet három akácfát!

Az öreg Gulyás, aki a legbölcsebb volt az egész bandában, ekkor megjegyezte: ha kivágják a viharfogót, az első komolyabb szélfúvás leviszi a tetőt az istállók fölül, de a többiek lehurrogták. Behörpintették a nagy csöcsű Pivon Márta meglehetősen kesernyésre sikeredett feketéjét, s özönlöttek kifelé. Az irodaház előtti placcon már azt találgatták, hány köbméter tűzrevaló jön majd ki a fejenkénti három akácból.

Gyötrelmes korszakomat éltem akkoriban. Egy csábos gyakornoklánynak, bizonyos Kollár Hajnalkának udvaroltam, vagyis hogy csak udvaroltam volna, ha módot és lehetîséget ad hozzá az Isten. Reggelente, amikor Hajnalka a kis mázsaházba megérkezett, s a parányi asztalkára kirakosgatta a marhaméréshez szükséges papírokat, tüstént ott termett néhány silószagú takarmányos, s felváltva tették a szépet neki. Azért büdösködtek körülötte, hogy munkaidő után kénytelen legyen megfürödni, s ők kileshessék a kulcslyukon keresztül. Ennél többre aligha vágyhattak. Nem reszkettek a tét nagyságától, ha netán néhány percre együtt maradhattak vele, nem mondtak kínos ostobaságokat szellemesség helyett, s nem próbálkoztak valamilyen átlátszó ürüggyel randevút kicsikarni tőle. De én igen. Hányszor próbálkoztam nála, mindig kinevetett! Apránként, ám vészes bizonyossággal mentem tönkre, s még csak esély sem látszott arra, hogy e nem kívánt állapot véget érjen. És ekkor megtudtam, hogy három kevély akácfa birtokosa lettem.

A púp sem kellett volna jobban a hátamra. Mit kezdjek három akácfával? Hogyan döntsem le őket, amikor még Hajnalkát sem tudom ledönteni? Csekity bezzeg elemében volt: úgy szervezkedett, ahogy egy Sínai-félszigetet megjárt hadvezértől azt várni lehetett. Még aznap délután meglátogatta a szóban forgó ligetet, s vörös míniumfestékkel betűket pingált a fákra. Hogy ne legyen vita, melyik kié, mondta, amikor visszajött. Mindenki egyformán kapott: két kövérebb mellé egy csenevészet.

A mindentudó Csekity azt is kiókumlálta, hogy csoportokba szerveződve kell az akciót végrehajtani. Két ember olyan hatékony együtt, mint három külön-külön, érvelt. A takarmányosok, a gulyások és a traktoristák rögtön meg is egyeztek egymással. Velem senki sem akart szóba állni. Elkeseredetten álldigáltam a mázsaház előtti betonplaccon, s hol a légyszaros plexiüvegre, hol a silógödör előtt szervezkedőkre tekingettem. Az üveg mögül Hajnalka árnyképe sejlett elő, a gödörnél pedig egy-két magányosabb fickó, akik aztán – mielőtt még odarohanhattam volna, hogy szövetséget ajánljak nekik – egymásra leltek, kezet fogtak, és vállveregetések közepette indultak megbeszélni az akácfa-kitermelés részleteit.

Aznap délután meglátogattam Csekityet, hogy tanácsot kérjek tőle. A konyhában ültetett le, s mert némi szilvóriumot is vittem magammal, amíg ebből tartott, csak hallgattunk. Közben váratlanul bejött egy jérce az udvarból, és hatalmasat rottyintott a konyha közepére. Az exbékefenntartó odanézett, ám ahelyett, hogy fölpattanva egy elegáns spiccrúgással kiteremtette volna a jércét az udvarra, fásultan annyit mondott: Úgy szégyellem. Meglepődve emeltem rá a pillantásom: ha ez a Sínai-félszigetet látott ember is képes szégyenkezni, akkor nincs mit takargatnom, gondoltam. A maradék szilvóriumot kiporciózva előadtam, milyen társtalan, tehetetlen, tutyimutyi, teszetosza vagyok, ráadásul még sosem volt dolgom akácfával. Csekity megértően bólogatott. Mentül nagyobb a fa, annál nagyobb az árnyéka, mondta. Rábólintottam. Lao Ce, tette hozzá. Értetlenül néztem rá. Az egy kínai filozófus, sietett a magyarázattal. Azt is ő mondta, hogy a nagy víz fagyban nagyot bőrödzik. És hogy nagylábú embernek nagy bigája van… Rájöttem, hogy ugrat. Frászt tudhatott ő Lao Céről, amikor nyomtatott írásművel is csak a budiban, a szögre akasztott Magyar Szó-szeletkék formájában találkozhatott. Nem tudom kiszedni az akácfákat egyedül, mondtam végül. Ez így igaz, helyeselt Csekity. A vak is látja, hogy nincs hozzá tehetséged. Ezért nem állt össze veled senki. Ordít rólad, hogy undorodsz ettől a munkától. Megsemmisülten hallgattam, mert ehhez a nyilvánvaló igazsághoz nem volt mit hozzátennem. Na de nem vagyunk egyformák, ugye?, csapott hátba végül. Te értesz a villanyvezetéshez, én értek az akácfa-kitermeléshez. Így kerek a világ.

Akár kerek, akár nem, én akkor is csúfos megaláztatásnak leszek kitéve, Feri bátyám, sóhajtottam. Bizony, bizony, bólogatott. Ott fogsz égni a népek előtt, ha nem történik valamilyen csoda. Megint hallgattunk egy sort, majd hirtelenül azt mondta: Az unokaöcsém! A Rudi gyerek! Ő lesz a társad.

Bántam is én akkor, hogy ki lesz a társam. Látásból ismertem ezt a gyereket, de még köszönőviszonyban sem voltunk egymással. Annyit tudtam csak a famíliájáról, hogy a szülei elváltak, mert az apja súlyos alkoholista. Az anyja ezután hozzáment egy másik alakhoz, akihez képest Rudi apja absztinensnek számított. Ez a roncs, ez az iszákosság mintaképe az Autospedben sofőrködött. Józannak talán az a pap látta utoljára, aki a keresztvizet a homlokára löttyintette. És vízzel is alighanem ekkor volt dolga utoljára. No mindegy: Rudi anyja hozzáment ehhez a hulladék alakhoz, ám – bármilyen furcsa is – a mindent és mindenkit kibeszélő falusiak nem voltak megbotránkozva miatta. Az ok és okozat összefüggéseit nem firtatták, de olyan konokul és kitartóan hallgattak, hogy tudván tudhatta mindenki: a rejtély magyarázata kézenfekvő, s egyszerű. Fél füllel hallottam, hogy ennek a Tóth János nevű sofőrnek olyan irdomtalanul nagy farka van, hogy ha vásárban mutogatná, megélne belőle. Ha hinni lehet a szóbeszédnek, lankadtan is lelógott a combja közepéig. A kérdés csak az, hogy Rudi anyja, aki egy törékeny, száraz asszonyka volt, mihez tudott kezdeni ezzel a kapitális ajándékkal?

Mindennek ismeretében boldog izgalommal és Csekity sebtiben lefirkantott levelével érkeztem Halasi Rudiékhoz. Az asszonyka beinvitált a lecsupaszítottan üres házba, leültetett egy hokedlire, és átszalasztotta a szomszédba Erzsi lányát, hogy szóljon Rudinak, vendége érkezett. Amíg várakoztunk, a kukoricatermésről és az élősertés áráról beszélgettünk. Egyik témában sem vagyok igazán járatos. Hallgattam az asszonyka fejtegetését, s közben elképzeltem, amint különféle pozitúrákban érintkezik nagy farkú emberével. A dolog perverzitása abban állt, hogy ezen a nőszemélyen semmi, de semmi nem látszott, ami szépnek volt mondható. Még a csúnya nőkön is vannak figyelemre érdemes részletek – selymes tapintású bőr, nagy szem, szabályos orr, csábosan ívelő váll, dús keblek, telt vádlik –, ám Rudi anyján ilyesmit nem tapasztaltam. Szürke és jelentéktelen volt, mint egy vetési varjú.

Leendő társam autót javított, nyakig olajosan ért haza. Nagybátyja levelébe éppen csak belepillantott, máris nyújtotta a kezét. Nem vagyok gyakorlott favágó, de ketten majd csak elbírunk valahogy azzal a hat fával. Hat?, emeltem föl a fejem. Három a tied, és három az enyém, mosolygott Rudi. Miért nem kínálod meg a barátodat valamivel?, cincogott közbe az anyja. Ó, hát persze!, emelte föl a mutatóujját újdonsült barátom, majd odalépett a helység legnagyobb bútordarabjához, egy kétajtós szekrényhez, és kinyitotta.

Majd leestem a székről a meglepetéstől: a szekrény polcai roskadásig meg voltak rakva poharakkal. Gyűjtő vagyok, mondta Rudi szerényen, s valahonnét a pohárrengeteg mögül előkotort egy picinyke, ánizslikőrös üveget. Remegő kézzel vettem el tőle a gyűszűnyi üvegtégelyt, mert eszembe jutott, hogy anyai nagyapám is gyűjteni kezdte egy napon a poharakat, s már vagy szekrénnyit összeszedett belőlük, amikor lefordult a székről, és meghalt. Anyám szerint ez azért történt, mert az üveg – misztikus anyag lévén – megköti, és magába szívja az életenergiát. Talán ha ott, abban a pillanatban mindezt elmondom Rudinak, s ráveszem, zúzza porrá a gyűjteményét, talán megmenthetem az életét. De hallgattam.

Az akácfákkal való birkózás napján még az időjárás sem kedvezett: ólmos szürkeség telepedett a világra, s hozzá hideg is társult, mintha az égiek is ellenezték volna ezt az ostoba akciót. Nyolcra volt megbeszélve a találkozás, ám Csekityék már héttől ott csattoghattak, mert mire Rudi meg én odaértünk, már zúgtak a traktorok, röfögtek a láncfűrészek, híjjogott a hosszabbítóval működtetett cirkulár. Legalább tucatnyi akác feküdt kidöntve. Csekity állta a szavát: ott, a helyszínen kályhakész aprófát gyártottak az akácból, s a készterméket hajigálták fel a pótkocsikra. Csodálatos összhangban működött a brigád: volt, aki csak kibontotta a gyökereket, mások csak vagdosták őket, némelyek pedig a köteleket, láncokat fűzték fel a koronára. Fekete napjuk volt a varjaknak, hiszen közben fészkek százai, ezrei omoltak a földre. Hangos méltatlankodással keringtek fölöttünk, de hiába voltak százszor többen, Csekityékkel szemben semmit sem tehettek.

Rudi meg én egy fejszét meg egy ásót hoztunk magunkkal, azt is rozsdásat. A jót, a fényeset apám nem volt hajlandó kölcsönadni, mondván: még eltűnik abban a nagy forgatagban. És ami a forgatagot illeti, mélységesen igaza lett: a fejszék, a csákányok olyan ritmusosan sújtottak le, mintha fogaskerekeken pörögtek volna. Fürgén, akadásmentesen kígyózott a kötél, a vastag húzólánc, táncütemre vándorolt kézről kézre a fokhagymával ízesített targyi.

Nekiláttunk mi is, nagy kelletlenül. Először Rudi kalapált oda, ahol a gyökeret sejtette, de mert visszarúgott neki a fejsze, én következtem. Minden erőmet összeszedtem, s egyetlen csapásba sűrítettem. Ha valaki rám terelte volna a pillantását, látja, hogy ádáz dühvel sújtok le, mégpedig fej fölül, ahogy a kovácsinasoknak is tanítják. A lehető legnagyobb erőt és hatásfokot lehet így elérni, s nincs, ami ellenállhatna az ilyen csapásnak. Az akácfa azonban kivétel. Mondom, minden létező erőmet beléplántáltam ebbe az irgalmatlan fejszecsapásba, de ez csak arra volt jó, hogy a visszarúgást kivédjem vele. Nem ruganyozott vissza az átkozottja, mint Rudi komámnál, hanem szikrákat vetett. Igen, fölszikrázott az akácfa, amiből rögtön tudtam, hogy mi ketten ezt akkor sem tudjuk majd kidönteni, ha száz évünk lesz rá, s hogy ezzel az előrevetített kudarccal olyan súlyos megaláztatásnak leszünk kitéve, amelyhez képest a pellengér meg a szégyenoszlop olcsó vásári látványosságnak számít.

De azért ütöttük, ütöttük és ütöttük. Hol felváltva, hol egyszerre, hol egymással szembefordulva, hol egymás feje fölött, hol térden állva, hol félig fekve, hol hanyatt előreböködve, hol terpeszben a lábunk között lesújtva, hol valamiféle dührohamtól hergelődve, hol csak úgy közömbösen, miként a dinnyét kocogtatja az ember. Tíz óra tájban, amikor Csekityék cigarettaszünetet tartottak, az egyik fánkról már sikerült is némi háncsdarabot és forgácsszerűséget lehántani, ám a bitangja szilárdabban állt, mint valaha. Azzal az ürüggyel, hogy vizelnem kell, elvonultam a közeli kukoricásba, és sírtam egy kicsit. Mit nem adtam volna, ha leszáll az égből egy angyal, és kézen fogva kivonszol ebből a gyalázatból!

Pohárgyűjtögető cimborámba valamivel optimistább lelkület szorult. Folyvást a fa dőlésszögét nézegette, s váltig azt hajtogatta, már megindult kelet felé. Talán ha kitartóbbak vagyunk, s ha még legalább kétezer olyan csapást tudok kisajtolni magamból, mint legelőszörre, akkor valóban elfektettük volna a cudart, de karjaim akkorra már ólomból voltak, s a fejsze éle is kicsorbult.

Három körül, amikor a társaság dolgavégezetten szedelődzködni kezdett, mi is elkotródtunk. Nem mentünk haza, hanem bevettük magunkat a mázsaházba, ahol a silószag mellett némi leszkováci kölniillat – az én Hajnalkám semmi máshoz nem hasonlítható illata – is megtelepedett. Bekapcsoltuk a hősugárzót, s míg átfázott, elgémberedett tagjainkat melegítgettük, Rudi komám kielemezte a helyzetet.

Traktort kellett volna szerezni, mondta. Mindenki traktorral dolgozott. Láncot kötöttek a koronára, meghúzatták, s már bukott is ki tuskóstól, mindenestől. Csak mi ketten kénytelenkedtünk ásóval, fejszével, bólintottam. Jót röhöghettek rajtunk a piszkok.

De most kibaszunk velük!, emelte föl mutatóujját Rudi komám. Kölcsönveszünk egy Beloruszt a farmról, és kirángatjuk vele a fáinkat. Holnap meg visszajövünk, és a nagybátyám láncfűrészével összedaraboljuk. Nem tudok Beloruszt vezetni, mondtam bágyadtan. De én igen!, ragyogott Rudi arca. Te csak nyisd ki a garázst, a többi az én dolgom.

Nem túl nagy lelkesedéssel, de eleget tettem a komám kérésének. A portás valahol a farm végében diószedő körutat tartott, így könnyedén leemelhettem volna a szögről a megfelelő lakatkulcsot, ha ott találom. Nincs itt, súgtam Rudinak, úgy látszik, elfelejtették bezárni. Annál jobb, súgta vissza, gyerünk, mert ránk esteledik! A garázs előtt több furcsaságra is fölfigyelhettem volna, ha nem vagyok annyira fáradt. A falnál például egy százszor, ezerszer látott kerékpár várt a gazdájára, ami már csak azért is különös lehetett, mert jó másfél órával azelőtt letelt a munkaidő. És a tolóajtó is nyitva volt. Igaz, csak résnyire, ám ezen a nyíláson könnyedén becsusszanhatott két ember. Odabent pedig, a traktorokkal együtt is visszhangos pajtában nyögések és jajgatások hallatszottak valahonnét hátulról, s ahogy kúsztunk a gépek és alkatrészes ládák között, e szívbemarkoló hangzat egyre csak erősödött.

Soha, még a halálos ágyamon sem felejtem el azt a képet, ami a Beloruszok mögötti zugban fogadott: egy jutazsákból összehordott halmocskán hanyatt feküdt az én Hajnalkám. Nadrág nem volt rajta, meztelen lábait magasra húzta, fejét mélyen a jutazsákok mögötti űrbe ejtette. Hajnalka combjai között egy csupasz fenekű ipse virgonckodott. Izmait hol megfeszítette, hol elernyesztette, s e ritmusosság ütemére törtek elő Hajnalka gégéjéből azok a szívszaggató hangzatok.

Leroskadtam egy traktor kereke mellé, arcomat a tenyerembe temettem, s hangtalanul zokogtam magamban. Rudi komám ott kuksolt mellettem, s erőteljesen szuszogva figyelte a számára izgató, számomra borzalmas látványt. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott ez, lehet, hogy öt perc múlt el, lehet, hogy fél óra. Amikor hidegrázásos kábulatomból a teljesen fölhevült Rudi eszméletre pofozott, a jutazsákokon már csak egy gödröcske őrizte Hajnalkám fenekének nyomát.

Tántorogva indultam Rudi után, aki szöggel beröffentette az egyik Beloruszt, majd miután magam sem tudván, mit cselekszem, eltoltam előle az ajtót, kidöcögött vele az udvarra. Ezt nevezem, barátom!, kiáltott ki az ablakból. Kiváltképp, amikor az ölébe ült! A fene sem gondolta, hogy ez a Nédics ilyen nagy kurvapecér.

Nédics Gorán volt a tettes?, zakatolt át fejemen a gondolat. Nédics, a technikus. Még jó, hogy nem valaki a silószagú takarmányosok közül…

Szerezzél láncot!, kiabált vissza Rudi komám a traktorból. Jó hosszú legyen!

Érdekelt is engem akkor már ez az akácfa-história. Ha lett volna bennem tartás, ha fölvállalom a gyarlóságomat, úgy otthagyom a cimborámat, mint a pinty. De még akkor is, porig alázva is férfinak akartam látszani.

A tolóajtó mellett, a földön nagy halom lánc rozsdásodott. Onnét tudom, mert én felejtettem ott, még nyolcvannégyben, a búvárpumpa javítása idején. Le kellett volna olajoznom, aztán faládába tennem, hogy ne menjen tönkre, ám addig húztam, halasztottam a dolgot, míg végül megfeledkeztem róla. Ott hevert mozdítatlanul, s közben megrágta a silótakarmány csípős gőze, megpocskolta a sok vízpára, a rárakódott penész, s bár nagyon jól tudtam, hogy ebben az állapotában nem felelhet meg a fakidöntés követelményeinek, az előbbi megrázkódtatástól kábán fölnyaláboltam, s a vállamra akasztva Rudi után eredtem.

Erősen szürkült, amikor Rudi a Belorusszal odaállt az egész nap ostromolt akácfához. A lánc egyik végét rákötötte a vontatóhorogra, a másikat pedig áthajította a fa koronáján. Össze is csomózta valamiképpen, majd az iménti látvány és a fakitépés izgalmától felajzva beült a gép nyergébe, és gázt adott. A traktor felbőgött, a lánc megfeszült, s mint a gitárhúr, éles pendüléssel elszakadt. Az arcomtól alig tenyérnyire suhintott el a vége. Ugyanebben a pillanatban a traktor bőgése is abbamaradt. Úgy fulladt le, mintha Rudi komám egyszerre kapta volna föl a lábát a gázról és a kuplungról is. Megfordultam, és észrevettem, hogy Rudi szétterpesztett lábbal, a kormányra bukva fekszik, a tarkóját pedig valamilyen szurokszerű massza borítja be. Meg sem mozdult. Szólítgatni kezdtem, s mert nem válaszolt, közelebb oldalogtam hozzá. Azóta nem múlik el éjszaka anélkül, hogy magam előtt ne látnám azt a szörnyűséget: a ragacsos micsoda, mint valami kígyó kúszott végig a cimborám hátán a traktor vonóhorogjáig.

Úgy rohantam haza, mintha lidércek kergettek volna. Másnap, amikor a milíciák értem jöttek, azt vallottam, hogy már három után elindultam hazafelé, vagyis Rudi egyedül szánta el magát a végzetes cselekedetre. A milíciák furcsán néztek rám, de úgy látszik, elhitték. Mégsem nyugodhattam meg. Részint saját lelkiismeretem miatt, részint mert a milícia mellett Csekity is nyomozott. Ő aztán végképp nem hitte el, hogy az unokaöccse egyedül vállalkozott erre a kalandra. Jobban féltem tőle, mint a milíciáktól, mert ha kiderítette volna, hogy közöm van az unokaöccse halálához, biztosan rajtam is kipróbálja a Sínai-félszigeten elsajátított ütéseit. Irtózatos napokat éltem át akkoriban. Már azon voltam, hogy besétálok a milíciára, és elmondok mindent, úgy, ahogy volt, ám az utolsó pillanatban mindig visszakoztam. Csak anyámnak mertem bevallani, mi történt valójában. Még az olyan apró részleteket sem hallgattam el, amilyen a szekrénnyi ivópohár volt. Ne emészd magad, fiam, simogatott meg anyám. Ennek a fiúnak azokban a poharakban volt megírva a sorsa. Az, hogy te adtad kezébe a láncot, csak az írás beteljesülése volt.

Lehet, hogy igazat beszélt, de nem nyugtatott meg. Tavaszra, amikor a horvátok és a szlovének az elszakadásról kezdtek elmélkedni, és amikor a jól láthatóan terhes Kollár Hajnalkát Nédics Gorán eljegyezte, azon kaptam magam, hogy nem elégszem meg egyetlen ivópohárral. Először csak kettő volt belőlük, aztán három, négy. Tudtam, hogy rohanok a végső megsemmisülés felé. De aztán kitört a háború: június derekán a szlovén területvédelmiek kiűzték földjükről a Jugoszláv Néphadsereget, amely ezután Horvátországban kezdett ádáz csatározásba. Körülbelül ezzel egy időben Csekity félrehívott az istálló mögé, s jókora bugylibicskát vett ki a zsebéből. Ezzel ontom ki a beleidet, ha megtudom, hogy az unokaöcsémnek temiattad kellett meghalnia!, sziszegte. Ebből már sejthettem, hogy jó nyomon jár, csak valamiféle bizonyíték kell még neki. És augusztusra ez is meglett.

Szülési szabadsága előtt, a búcsúzkodásnál Kollár Hajnalka – pikáns kedvében lévén – a hasát simogatva kikotyogta, hogy azon az októberi délutánon, amikor Goránnal a traktorgarázsban megalapozták a kis Szvetozárt, a szeme sarkából látta, amint a Belorusz hátulsó kereke mellett térdepelek. Ez annyira fölizgatta, hogy egyből fogamzóképes lett. Csekity volt az egyetlen, aki nem röhögött ezen az idétlenségen.

Az utolsó pillanatban menekültem át Magyarországra. A Jugoszláv Néphadsereg ekkor már Eszéket aprította, így akár azt is hihették, a behívó elől léptem le. Szép is lett volna! Azóta már élvezhetném az amnesztiát, de így az rám nem vonatkozik. Nem kaphatok feloldozást senkitől. A megváltás benne rekedt a három akácfámban.

 

 

 

 

© Mozgó Világ 2004 | Tervezte a pejk